Axion magabiztosan visszanevetett az asszonyra:

 

X.

 

Amikor visszaért a ház felső szintjére, Lavinia elküldte a trák eunuchot az ajtóból. Mélységes csendben óvakodott be a szobába, nehogy felverje álmából a lányát. Az ágyat keretező selyembaldachinon át homályosan látta csak a felgyűrődött takarót, és ebből arra következtetett, hogy gyermeke még az ágyban van. Sikerült, gondolta, a lány nem vette észre, hogy távol volt.

Nesztelenül végigtipegett a mozaikkal kirakott padlón, aztán azokon az Armeniából hozatott vaskos, keleties mintázatú szőnyegeken siklott végig kecses lába, amelyen olyan kimondhatatlanul jólesett a járás. Néha úgy érezte, a misztikus keleti emberek valóban értenek a csodákhoz. Ahogy élnek, és amit alkotnak - mind-mind valami elképesztő, delejes tartalomról tesz tanúbizonyságot. A legtöbb meghökkentő hír is onnan származott és hódított végig a birodalmon, szájról szájra szárnyalva. Tetteik és műveik valahogy többet nyomtak a latban más égtájak népeinél. Ahányszor rálépett ezekre a szőnyegekre, mindig azt gondolta, talán valamilyen varázslatot is beleszőttek a mesterek a szálak közé. A mintázat ismeretlen szövege jelenthet akár áldást is azoknak, akiknek a házába kerül, de átkot is hozhat a fejükre. Mi hát a hatalom, ha nem ez?

Az erkélyt elválasztó brokátfüggöny réséhez lépett, majd szórakozottan nekidőlt egy szobrot tartó, vaskos márványoszlopnak. Egészen belefeledkezett a gondolataiba. Bármennyit törte is a fejét az Axiontól hallott történeten, nem tudta igaznak tekinteni. Talán nem nézné ki a szolgából az apaságot? Kételkedne abban, hogy fel tudja nevelni ezt a fiút?

Nem. Ezt nem állította.

Vagy a kölyök nem illene bele a képbe? Talán nem is az, akinek Axion mondja? Ezt sem merte állítani, de tény, hogy bizarrnak tűnt a mese. Legalább annyira, mint az, amit Santina előadott róla. Hogy behatolt a szobájába, vagy... ahogy a kislány fogalmazott: valamilyen formában jelen volt.

Hirtelen a szőnyeg varázsereje jutott az eszébe, amin az előbb merengett. Csak nem valamiféle varázslat ejtette rabul az otthonát, a leányát és talán őt is?

Santina állt mögötte. Gyermeki romlatlanságának bája tökéletesen megfosztotta az asszonyt attól a szilárd elhatározásától, hogy végtelenül sértettnek és felháborodottnak mutatkozzon.

Ahogy levegőhöz jutott és a szívverése is lecsillapodott, Lavinia maga mellé vonta a dacoskodó lányt. Megnyugtató hangon kezdte magyarázni:

- A fiút Quercusnak hívják. Mostantól Axion neveli, mert halott testvérének a fia. Az éjszakát Axion házában töltötte, és nem kelt ki az ágyból. Ezt mondja Axion.

Santina az anyja szemébe nézett, közben határozottan megrázta a fejét.

 

XI.

 

Még mindig szédült, ahogy felriadt a feneketlen mélységből, de hálás volt a sorsának, hogy álom nélkül fetrengett ebben az űrben. Elképzelni sem tudta, miféle képek gyötörték volna. Milyen rémisztő lidércek csattogtatták volna agyaraikat ennyi bor elfogyasztása után a fejében.

Decentus idegen ágyon ébredt, és megesküdött volna minden isten oltárára, hogy fogalma sincs, hol is van valójában. Semmi sem tűnt ismerősnek, a szagok pedig végképp nem igazították útba. A bor erős gőze vegyült a kipárolgó verejték szagával, ettől pedig most, hogy kitisztulóban volt a feje, egyszeriben elfogta a hányinger.

Valahol meggyújtottak egy mécsest, melynek világánál megpillanthatta a helyet, ahol magához tért. Ettől felderengtek a homályos emlékek is.

Egy bordély szennyes odújában hevert, az egyikben azok közül, amelyek a castrum mellett sorakoztak. Egy olyan priccsen feküdt, amilyenre még a legalacsonyabb rangú szolgája sem hajtotta volna le a fejét. Aki világosságot gyújtott, nem más volt, mint egy szőke hajú, gyermeki ábrázatú lány, akinek a teste még alig serdült nővé. Csaknem lapos volt, szőrtelen, és végtelenül kiszolgáltatott. Bárhogy is igyekezett érettnek és kívánatosnak tűnni, hogy elégedett legyen vele az ügyfél, a színészkedése túlságosan ártatlanra sikerült. Csak azokat csaphatta be, akik nem is törődtek azzal, hogy ki az, aki kielégíti a vágyaikat. Pontosan az olyanokat, mint Decentus.

Egy sötét bőrű, vékony termetű, meztelen örömlány is ott hevert az ágyon. A férfi combjaira fektette a fejét, így Decentus petyhüdt, csatakos férfiassága majdhogynem az arcát érte. Ettől a látványtól feléledt a vágy a férfiban, de a bűz, ami rátelepedett a levegőtlen helyiségre, hamar feledtette a kéjt. Inkább a boroskorsóért nyúlt, és addig ivott, amíg a fejében újra lángra kelt a mámor tüze. Ekkor már korántsem finnyáskodott annyit. Újra kedvét töltötte a lányokon, a legkülönfélébb módokon. Utána kifulladva és lihegve ismét a korsó után nyúlt, hogy enyhítse a szomját.

A borból bőven jutott a lányoknak is, akik megint csak ájulásig lerészegedve hangoskodtak. Szokásuk szerint röhécseltek egy darabig, aztán egyszer csak elnémult mind a kettő. Decentus is a rosszullétig itta magát, de hiába okádott a priccs mellé, a szédülés és a hányinger nem csitult. Nem kapott levegőt a fullasztó bűzben. Úgy érezte, a mekkasa menten kiszakad a heves, könyörtelenül kemény dobbanásoktól. Fények villogtak a szemében, mintha ezernyi tábortűz tűnne elé az éjszakából. Kétségbeesetten kapálózva próbált valahogy lemászni a priccsről, az összekuszálódott végtagok csapdájából. Keze és lába azonban nem engedelmeskedett akaratának. Végül zsibbadtan lefordult az ágyról, bele saját hányadékába. Eljött a pikanat, amikor rádöbbent, nem bírja tovább. Itt a könyörtelen vég pillanata, eléje áll Klothó, meg a másik két Párka az ollóval, hogy elnyisszantsák élete fonalát. És a sötét kezek menthetetlenül az alvilág feneketlenségébe lökik, ahonnan nincs többé visszatérés.

Dermedten érezte magán e kezek érintését, és csak arra tudott gondolni, miért ilyen hamar... Istenek, hát nem várhatnánk még egy kicsit a letaszítással?

De még ha akart volna sem tud ellenszegülni az istenek akaratának. Beletörődve adta meg magát a sorsnak, tétlenül várva, hogy a kárhozatba penderítsék.

A kezek azonban felemelték, megragadták és biztosan tartották, míg próbált megállni a saját lábain. Azok több-kevesebb sikerrel, de megtartották a testét, amikor rájuk nehezedett. Valahonnan a füle irányából, mégis mérföldnyinek tűnő távolságból egy ismerős hang szólt hozzá:

- Ideje hazamenni, uram. Támaszkodj csak rám!

Talán Klothóé a hang? Ennyire megférfiasodott volna az a vén alvilági szajha? Vagy egy másik isten fogadta a kegyeibe? De vajon ki lehet az? Hiszen elég sok isten kijutott Rómának... Biztosan az, akire mindig számíthat: Bacchus! Vagy ahogy mostanság szokás emlegetni, divatosabb nevén: Liber. És vele a társa, Libera? Eh, el velük!

Lassan kitisztult a látása annyira, hogy felismerje azt, aki érte jött. Sem a bor istenei, sem a Párkák bősz fonalvágója nem környékezte meg, helyettük egy emberi lény talált rá, aki többet ért most a szemében mindegyiknél. Axiont ismerte fel benne, aki felkutatta, hogy kimentse a fullasztó kárhozatból.

 

XII.

 

A hatalmas ház némán aludta álmát, mintha minden és mindenki kihalt volna belőle. Santina azonban ébren volt, készen arra, hogy elinduljon. Megborzongott a saját tervétől. Megijedt a feladat nehézségétől. Tudta, a siker érdekében minden figyelő szemet és fület ki kell majd játszania.

Leginkább esténként szorongott ebben a házban. A rettegés olyannyira kikezdte, hogy még anyja védelme mellett is halálra váltan várta a reggeleket. Éjszakái lázas álomban teltek, különösen azóta, hogy a nevelőapja azt az aljas dolgot tette ellene. Minden alkonyat a félelem lázát hozta, és egyedül abban reménykedhetett estéről estére, hogy a sors kegye folytán, még ha rémálmok közt vergődve is, de végig tudja aludni az éjjelt. Többnyire persze nem ez történt. Rettegve virrasztott, várva a megnyugvás érkeztét, a napfelkeltét.

Aztán eljött az a pillanat, amikor Santina is megelégelte mindazt, amit a sorsa reá mért. A maga kezébe akarta venni a döntést, mert romlatlan lelke mélyén hitt a fiúban, aki megmentette. Aki nem hagyta, hogy átélje a gyalázatot.

Kis híján majdnem meghalt. Decentus csaknem megfojtotta, amikor az arcát a párnák közé szorította. Kis híján meggyalázták. Nem volt már annyira gyerek sem, hogy éledező ösztönei ne sejtessék vele, mire is képes egy elállatiasodott férfi.

De nem történt meg mindaz a szörnyűség, és biztosan tudta, hogy miért nem.

Emlékezni próbált arra a rettenetes éjszakára.

Amikor magához tért az ájulásból és szolgák vették körül, és világos lett a fáklyák fényétől, mindent zavarosan, homályosan érzékelt. Végül kitisztult a szeme annyira, hogy ott lássa a szoba falánál a rémült nevelőapját, bortól bűzölögve. Ugyanezt a szagot érezte a sötétben az arcába lehelni, mielőtt elájult volna. Kétségtelen, hogy senki más nem követhette el ezt a durvaságot rajta, csak Decentus.

Emlékezett, ahogy kábultan próbált erőre kapni, míg anyja megérkezett. Látta Aeniát befutni hozzá, látta a trák testőrt és még egy szolgálót, aki nedves szövetet hozott, hogy felfrissítse az arcát. És látta Decentust szorongva és roskadtan.

De volt még valaki a helyiségben...

Nem tudta, ki, ahogyan azt sem, hogy honnan került oda. Sem az arca, sem az alakja nem tűnt elé, valamilyen megmagyarázhatadan módon mégis megérezte a jelenlétét. Mintha a szeme sarkából látná csak, hogy ott áll mellette, de amikor odanézett, nem volt ott senki. Ennek ellenére Santina biztosabb volt benne, mint bármiben valaha, hogy nem volt egyedül, nem maradt magára azon az éjszakán. És amikor másnap reggel megpillantotta a fiút, aki Axion kunyhójából lépett elő, szíve hevesebben kezdett verni. Még a lélegzése is elakadt a felismeréstől, azzal fenyegetve, hogy megfullad izgalmában.

Igen, ő volt az! Még most is érzékelte - hogy miként, arra nem talált magyarázatot - a körülötte áramló furcsa varázserőt, mint valami bódító illatot. Ugyanez terjengett ott a szobában is azon az éjjelen.

Santina összeszedte a bátorságát és elindult. Leosont a maga titkos útján a kert felé abban a reményben, hogy senki nem leplezi le.

Hideg volt a cserjék között, a nyirkos pázsiton, de ez most nem érdekelte. Bízott a tervében, és nem akarta halogatni.

Amikor megpillantotta a fiút, ahogy a kerten át Axion kunyhója felé tart, és új feladataként elolt néhány felesleges udvari mécsest, minden akadály leomlott előle. Csendben odasurrant hozzá, de minden, amit olyan nagy örömmel akart elmondani neki, hirtelen a torkán akadt.

Quercus nem ijedt meg az előtte termett lánytól. Úgy bámulta a vonásait a mécsesek adta félhomályban, mintha mindig is ismerte volna. Érezte, hogy a másik is ugyanígy gondolja.

A kislány még mindig nem ébredt rá, hogy Quercus nem beszél latinul. Csodálkozva bámult rá. Nem értette, miért nem kap választ.

A fiú ekkor valahonnan, a tudata mélyéből halk hangok suttogását ismerte fel. A susogó hangok gondolatokká álltak össze, felfedve a lány szavainak értelmét. Megértette a kérdéseket anélkül, hogy hallania kellett volna az övéi nyelvén is. Csak állt, határozottan bólogatott, közben biztatóan próbált mosolyogni.

Santina várta a szót, de a fiú nem beszélt hozzá. Helyette a fejében ébredtek idegen gondolatok, amiket nem ő táplált. Nem hallotta - egyszerűen csak felfogta a fiú válaszát: „Igen, ott voltam. Melletted voltam, mindent tudok. Még a nevedet is. Santina."

Quercus sem értette, mi ez az újabb csoda. De biztosra vette, hogy ez is csak onnan ered, ahonnan a többi új keletű adottsága. Santina ekkor rátért arra, miért merészkedett le a fiúhoz.

A bejárati kapu pántjai megcsikordultak az éjszakában. Mindkét fiatal ijedten rezzent össze a hangtól. Ösztönösen kuporodtak le a fűbe, hogy ne lássák őket illetéktelen szemek.

Felugrott, hogy elszaladjon a maga titkos rejtekútján, vissza a házba. A fiú azonban utánanyúlt, hogy megérintse a karját. Santina bátortalan mosollyal megtorpant, visszanézett rá, aztán végleg eltűnt a sötétségben.

 

XIII.

 

Lavinia elhatározta, tönkrement életének maradék erejét arra használja, hogy kinyomozza, ki is ez a szóban forgó kölyök. Egyszerűen képtelen volt megemészteni, hogy amikor felbukkan egy ismeretlen jövevény a házuk táján, azon az éjszakán máris valami visszataszító, valami rettenetes dolog esik meg velük. Nem tudta elhinni, hogy a két dolog között nem lehet összefüggés.

Talán azért is gondolta így, mert szerette volna magában felmenteni Decentust. Ösztöne megnyugvást akart találni, hogy legalább a legaljasabb dologgal nem gyanúsíthatja meg urát. Mindezek arra vezették, hogy szüntelenül tépelődve terveket szőjön, miként kutathatná fel az igazságot. Rövidesen a rögeszméjévé vált, hogy le kell lepleznie a kölyök és patrónusa, Axion nyilvánvalóan hazug meséjét.

Csendben sétálgatva töprengett a galéria folyosóján. Csupán Decentus őseinek márványszobrai és a balzsamos illatgyertyák bámultak némán rá.

Valami neszt hallott kívülről. Megijedt, de a kíváncsiság - ez a legemberibb ösztön - nem engedte, hogy a szobájába meneküljön.

Lassan elsétált a hófehér oszlopokon nyugvó karzaton az előcsarnokba vezető, széles lépcsősorhoz. Le nem vette volna a szemét a hatalmas ajtószárnyakról, melyeket az éjszaka virrasztó szolgák szélesre tártak, hogy utat adjanak az érkezőknek.

Axion őszülő feje, hatalmas vállai tűntek fel először a gyertyafényben. Nem sokkal utána Lavinia azt is megláthatta, hogy mit vonszol magával. Undorodva fordult el a látványtól. Mire Axion besegítette a csarnokba a magatehetedenül részeg Decentust, majd átadta a két várakozó szolgának, az asszony ismét lakosztálya zárt ajtói mögött rejtőzött. Újra csak azt tette, mint eddig: dühösen szidta a sorsát, amit rámértek az istenek.

Gyűlölettel bámult ki az erkélyről. A lehetőségeit latolgatta. A tegnap éjszaka eseményei háttérbe szorultak, inkább a jövőjén kezdett merengeni. Elképzelhetetlen, gondolta, hogy ez így menjen tovább.

Vajon milyen lépést kell megtennie, hogy minden megváltozzon, és végre elégedett életet mondhasson a magáénak?

Sokféle terv viharzott át rajta; a válás gondolata, még a szökésé is. Sőt még az is, hogy egyszerűen bérgyilkost fogad. Akár a helyi gladiátorok közül is találhatna erre megfelelőt. De képtelen volt rászánni magát bármely lépésre is. Nem volt annyi ereje, annyi határozottsága, ami ezen vakmerő tervek megvalósításához szükséges lenne. Megszökni egyedül, mindenfajta támogatás hiányában egy kislánnyal, elviselhetetlenül nagy tehernek tűnt. A válás is csak a reményeiben bukkanhatott fel; Decentus az erőszaktól sem riadna vissza, hogy itt tartsa a gyerekkel. Már csak a kifelé mutató látszat és a maradék jó híre kedvéért is. Meggyilkoltatni pedig? Nos, valahol a bensőjében megnyugvásra lelt erre a gondolatra. Képtelen lenne rá, súgta a lelke, mert valójában sohasem tudna ilyen mélyre süllyedni.

Míg ezek a gondolatok foglalkoztatták, mozgásra lett figyelmes a kert árnyai között. Valójában nem látott semmit, csak mintha elsuhant volna valami odalenn. Mintha forgószél kerekedett volna leveleket, letört ágakat vonva maga után.

A fuvallat nyomában valami hörgésre emlékeztető, ijesztő nesz támadt, mintha a szél jajongott volna a túlvilági lelkek rémes hangján. Lavinia megborzongott a nyomasztó érzéstől. Beljebb húzódott a szobájába, még a súlyos brokátfüggönyt is maga elé húzta fedezékül. Arra azonban hiába várt, hogy a rémisztő jelenés megismétlődjön, ezért egy idő után hajlamos volt meggyötört tudatára fogni a dolgot. Bizonyára képzelődik. Nem is csoda, hiszen mostanában kijutott a gyötrelmekből.

A hang, ami ebben a pillanatban elérte a fülét, olyan rémisztőnek hatott, hogy az asszony egyszeriben mindent elhitt az ártó gonosz szellemekről. Vadállati vonítás vágott bele az éjszakába, aztán vontatott lassúsággal jajszóvá csitult. Az asszony újra megrémült; a hang, ami olyan dermesztő félelmet keltett benne, egészen közelről, a kert fákkal szegélyezett sötétjéből szólt.

Jó ideig várt.

Aztán kimerészkedett az éjszakai erkélyre, reszketve a hideg szellő érintésétől, de még inkább a rettenettől. Nem hallott semmit, hiába nyújtogatta a nyakát, hiába erőltette fülét. Balsejtelme azonban továbbfűzte a gondolatot és pótolta a hiányzó képeket. Mindezek eredményeképpen végső döntésre szánta el magát.

Nem, nem maradhat itt ez a jövevény! Nevezzék akár Quercusnak, lemurnak, akár Belzebubnak, vagy bárki más alvilági fajzatnak, el kell tűnnie innen! Mert bizonyosan köze van e rémségekhez!

Olyan mélységes utálat töltötte el, hogy legszívesebben maga rohant volna a veremházhoz, s a hajánál fogva lódította volna ki otthona területéről ezt az átkozottat, aki felkavarta a nyugalmát.

- Mennie kell! - sziszegte gyűlölködve. Állítson is bármit Axion, vagy akár a lánya, a kölyök rontást hozott rájuk, és a bajból, átokból éppenséggel van neki már így is bőven, nem kíván újabbakra szert tenni!

Otthagyta az erkélyt, és kisietett a szobájából. Az ajtaja előtt őrködő eunuchot arra utasította, hogy kerítse elő legkedvesebb szolgálólányát, és tüstént hozza a színe elé. A testőr engedelmesen elillant a ház sötét alagsora felé, a szolgaszállásokhoz.

Míg várt, Lavinia néhány sort vetett a fémstilusával egy kisebb membranára, hagyta kicsit megszáradni a koromból készült tintát, majd összesodorta. Néhány percen belül megjelent a lány, akit hűséges bizalmasának tartott, és akinek a felolvasásában annyit gyönyörködött.

-      Úrnőm, ismered az irántad érzett hűségemet. Parancsolj velem! Lavinia végigmustrálta karcsú, magas termetű, vörös hajú szolgálóját.

Elismeréssel adózott a lány azon adottsága iránt, hogy éjnek évadján, váratlanul felriasztva is frissen, üdén jelenik meg előtte. Közben eszébe jutott, hogy egykoron miként szégyenítette meg ez a szép teremtés a ház urát, aki szemet vetett bájaira. Az úrnő gúnyos mosolyra fakadt az emlékektől; tudta, most is bízhat a lányban.

Aenia csendben hallgatta a dicséretet és a feladatot, aztán szép arcát felemelve, nyíltan és büszkén bámult asszonyára. Lavinia valami megmagyarázhatatlant látott meg a tekintetében. Valamit, ami áthatolt a szolga-úrnő viszony korlátján, s amit eddig még nem érzett más nő irányából. Talán nagyon régen néhány férfi mert így nézni rá. Az asszony zavarba jött; hirtelenjében nem tudta, mi a helyes válaszlépés erre. Egyetlen mozdulattal elbocsátotta Aeniát, aki sokat sejtető mosollyal meghajolt, aztán eltűnt a szobából.

Laviniát átjárta a bizsergés. Kiszáradt ajkait megnedvesítve engedett az ösztön súgásának. Lassan szabad utat adott annak a gondolatnak, amit megsejtett a szolgálólányról.

 

Ébredezett. Szinte érezte az izmok feszülését, ahogy belecsimpaszkodik a jelenbe, kiemelkedve az álom víztömege feletti hűvös felszínre. Néma örömmel ünnepelte, amit Teutan ajándékozott.

A fiú gyakorolni próbált, megragadni és ellenőrizhetővé tenni azt a súlyos adományt, amivel sorsa felruházta. Gyermeki, mégis koravén értelmével felfogta, hogy imái meghallgattattak. Adatott valami, amivel nagy dolgokat tehet. A legnagyobbakat: megtorolhatja a sérelmeit.

Azonkívül megtehet még valamit, ami ösztönös örömmel tölti el a lelkét.

Az elmúlt éjszakán szívébe markolt, amit a márványoszlopokon nyugvó emeleti hálószobában tapasztalt. A fiú úgy gondolta, adottsága felhatalmazza, hogy továbbra is figyelemmel kísérje a lányt, és ha újabb veszély les rá, megmentse. Hiszen mi másért ruházhatta rá a nagy Teutan ezt a félelmetes erőt?

E pillanatban úgy érezte, talán dőreség szökni. Olyan, mintha elfutna, miközben feladat várja itt...

 

XIV.

 

Axion az utasításhoz híven a szokásos időpontnál legalább két órával később terített meg a kerti asztalon. De sem ő, sem az éjszakai ajtónállók vagy a szolgák - hiszen vajon ki ne tudott volna a ház botrányairól? - egyetlen pillantással sem jelezték véleményüket. Nem tartozott senkire, hogy az úr és az úrnő miként él, különösen annak fényében nem, hogy a szolgálók ebben a házban soha nem voltak kitéve semmiféle kegyetlenkedésnek.

Amint Axion elvégezte mindennapos teendőjét az asztal körül, és intett a szolgálóknak, akik kihozták a terítéket, megjelent Decentus is, oldalán Pillióval. Mindkettejükről egyaránt lerítt, hogy nem őrizkedtek a tivornyától az elmúlt éjszakán sem. A züllés elmélyítette ráncaikat, felpuffasztotta szemhéjukat. Hunyorogva rogytak bele a nádülőkékbe és próbálták leküzdeni a másnaposság émelyítő rosszullétét.

A délelőtt békéjének ellentmondó erőszakos zaj hatolt be a kertbe, s mindenki a kapu felé fordult. Még soha nem volt arra példa, hogy valaki ilyen nyersen követelje a bebocsátást. Az úr felháborodásában odacsapta az asztalhoz a serleget, aztán dühösen felpattant a helyéről.

A szolgáló meghajolt, és elindult a kapu felé, ahonnan szünet nélkül hallatszott az erőszakos dörömbölés. Maga is felháborítónak érezte ezt a modortalanságot, akárcsak az ura. Valóban, gondolta, mit képzel magáról az a valaki odakinn?

Kipillantott a kémlelőnyíláson, és máris megértett mindent. Engedelmesen tárta ki a nagy tölgyfa kaput.

Decentus, látva Axion megjuhászodását, maga is odasietett. Ám ahogy megpillantotta az érkezőt, lelassította a lépteit.

Csillogó páncélzatban egy centurio masírozott be a kapun a fehér terméskővel kirakott udvarra. Még a gladiusát is kivonta, hogy jelezze hivatali fontosságát. Tartásában nyoma sem volt semmiféle baráti gesztusnak; lerítt róla, hogy mögötte áll a legio, a helytartó, a császár, sőt egész Róma ereje. Taréjos sisakját sem vette le, amikor látta Decentust közeledni.

A százados nem kívánt leereszkedni, sem kellemes csevegést kezdeményezni a ház urával. Vagy mérhetetlenül komolyan vette tisztét, vagy már ismerte hallomásból, és megvetette Decentust. Egyetlen pillantásra sem méltatta, inkább körülnézett és nyugtalanul felmérte a terepet. Végül fölényesen visszafordult a kapu felé, majd kurta kiáltást hallatott. Erre hat felfegyverzett, páncélos légionárius lépett be az udvarba. Egy emberként sorakoztak fel mögötte.

- Megbocsáss, uram, amiért megzavartuk a pihenésedet! - fordult végül a házigazdához. - Parancsom van arra, hogy előállítsak egy szökevényt, aki a castrumból tűnt el.

- És miből gondolod, centurio, hogy ez a szökevény éppen az én házamban bújik meg?

- Ha tudni akarod, uram, bejelentés érkezett hozzánk ma kora reggel. Engedelmeddel felkutatjuk őt. Hamarosan kiderül, hogy téves-e ez a bejelentés, vagy valós...

- Tegyétek, amit tennetek kell, százados - sóhajtott fáradtan Decentus. Aztán mint akit nem is érdekel tovább a dolog, visszacammogott a rokonához, és nyögve letette magát a nádszékbe. Félretolva a gyümölcslevet és az ételt, ami már nem volt annyira ínyére, majd feledve a macskajajt, kitöltött magának és Pilliónak egy-egy serleg bort az egyik kancsóból. Aztán csak ennyit mondott: - Bejelentést kaptak valami szökevényről. Úgy tudják, nálam rejtőzik. Még jó, hogy én nem tudok semmiről!

- De itt vagyok én, nagybátyám, akinek mindig nyitva a szeme. Ha tudni akarod, asszonyod volt a tettes. Volt olyan jó, hogy elküldje egyik szolgáját, azt a szemrevaló lányt, Aeniát szimatolgatni. Éppen Sevatusék-nál voltam, amikor bebocsátották a feleséged üzenetével. Természetesen hakgatóztam. Szerfelett érdekelt, testvér, hogy mit is akar ez a szépség Caius Aelius Sevatus barátunknál. Vagy talán úgy is fogalmazhatnék, miféle üzenetet küldhet a hitvesed Sevatusnak...

Decentus nagyot kortyolt a borból, aztán érdeklődve sürgette öccsét:

- Mondjad, Valerius, mert kifúrja az oldalam a kíváncsiság, hogy vajon mit akart ez a szuka!

- Semmi olyat, amit nem néznél ki Laviniából. Azért küldte Sevatushoz, hogy megtudakolja, nem hiányzik-e a fogdájából egy kölyök. Ugyanis, akiért ma hét nagyszerű és harcedzett légiós elmenetelt idáig, az nem más, mint egy kisgyerek. Egy koszos kis eraviscus szökevény. Az, akit Axion magához fogadott.

-      Aha! - vigyorgott Decentus. - A jó Axion mint cinkostárs! Mint bűnsegéd! Nagyszerű! Végre! Azt hittem, már nincs is vér abban a vén bivalyban, csak mosogatólé! De tudod, a legnagyszerűbb az, öcsém, hogy legalább drága hitvesem végre kicsit kiélhette magát. Most örömét lelhette valamiben. Végtére is olyan régóta kerüli a férfitársaságot, hogy igazán kijár neki egy kis izgalom.

Pillio odaütötte serlegét - szertartásosan háromszor - a bátyjáéhoz, kiöntötte az első kortyot az isteneknek a fövenyre, közben jót hahotázott a hallottakon. Egyikük sem tudhatta, hogy tőlük nem messze, az erkély brokátja mögé bújva Lavinia mindent hall és lát.

 

Illatos mezőkön szaladt egy őz nyomában, és ahogy űzte maga előtt, tisztán láthatta az állat fenekének világosabb szőrzetét. A nap gúnyosan nevetett rá, a szél pedig gáncsot vetett a futásának, csúfondárosan...

Hirtelen durva kezek rántották vissza a szolgakunyhó szürke valóságába. Az lett a veszte, hogy elbóbiskolt, hiszen az éjszaka kivette minden erejét. Ha ébren lett volna, hallhatja, láthatja, hogy kik érkeznek. Ösztöneiben azonnal gyanú ébredhetett volna, hogy ezek a mesebeli alakokkal díszített, csillogó mellvértű, gyűlölt harcosok érte jönnek. Még akkor is kétséges lett volna elmenekülni előlük, így azonban - legyőzve és leteperve - azt gondolta, itt és most véget is ér az élete, mielőtt még elkezdődött volna.

A vasba öltözött légiósok kirángatták a medvebőr és a kunyhó védelméből. Ki a szabadba, a megzavarodott Axion, a riadt szolgák, a közönyösen vihogó urak és a szobormereven várakozó katonák elé. A ház gyomrából felcsattant egy kiabálva tiltakozó gyerekhang, de azon nyomban el is enyészett.

És valahol fenn megrebbent egy brokátfüggöny.

Egy kevély tartású tiszt elé lökték, aki erős bőrsaruba bújtatott lábával oldalba rúgta. Quercus elterült; úgy is maradt, hanyatt fekve a kövezeten.

- Viricipus! Mellém! - kiáltott a tiszt. A csapatból kivált egy testes férfi, majd csörgő fegyverzetével odatrappolt a parancsnokához.

-      Felismered ezt a fiút, Viricipus? - kérdezte emelt hangon a centurio, hogy mindenki hallja a bizonyítási eljárást. Maga a kölyök is felnézett az erélyes szóra. Még a lélegzete is elakadt ijedtében, amikor megpillantotta azt a durva arcot. A katonában, aki villogó szemekkel mustrálgatta, azt a kötekedő fegyőrt ismerte fel, aki a fogdában erőszakoskodott vele. Ő volt az, akit a semmiből érkező, váratlan erővel sikerült a nádrudak fogságába ejtenie, és akit ezek után egy jókora kővel leütött. Nem hitte volna, hogy látja még valaha, azt meg végképp nem, hogy a sors csúfondáros szeszélyéből a férfi vádja alapján ismét visszakerülhet a fogdába, vagy akár az életével is fizethet.

A szolgáló egyetlen pillanatig tépelődött, hogy mit is tegyen. Ha csendben marad, megúszhatja kisebb büntetéssel, és talán a házban maradhat. Ellenben ha szót emel a fiúért, mindent kockára tesz. Gyanította azt is - ismerve a rómaiak szeszélyét -, hogy még az ő élete is veszélybe kerülhet.

Tisztában volt tehát azzal, hogy mekkora tétről van szó, de képtelen lett volna magára hagyni a fiút. Ha elcipelik innen, ő pedig még a kisujját sem mozdítja érte, beleőrülne a szégyenbe. Ha száz évig élne sem tudná lemosni magáról ezt a gyalázatot.

A százados kemény, de feltételezhetően erényes rómainak tartotta magát. Láthatóan a legkevésbé sem kedvelte Viricipust, ezért engedett Axion kérésének.

Viricipus disznószemei egy pillanatra elbizonytalanodtak, de végül nem esett zavarba.

A katona kirántotta kardját. Vérben forgó szemmel indult meg Axion felé, akinek azonban a tekintete sem rebbent.

-      Hozzád tartozik a gyerek? - kérdezte a tiszt. Axion nyelt egyet, majd tétovázás nélkül válaszolt:

A centurio lelkiismeretes embernek tűnt, és nem kívánta senki sérelmét. Ugyanakkor római volt, így elsősorban a római polgárnak, e városi villa urának véleményét tartotta elsődlegesnek. Intett Axionnak, hogy várakozzon, majd elsietett a szökőkút mellett italozó urakhoz, akik tüntetőleg tudomást sem akartak venni a történtekről.

Amíg azt leste, hogy a csillogó páncélban feszítő tiszt és Decentus között folyó beszélgetés kedvező-e, Axion felsegítette a földről a rémült fiút. Őseik nyelvén halkan ismertette a történteket, aztán szorongva leste a tárgyalás végeredményét; nagyon remélte, hogy ura, aki mindig is elégedett volt vele, és ezt nem is titkolta, szót emel az érdekében. Amikor újra közeledni látta a centuriót, reményeiben már meg is jelent a kép, hogy minden rendben, és eddigi jó szolgálatai fejében megengedik felnevelni a fiút.

A tiszt megállt előttük, az arca semmitmondó volt, hallgatása pedig aggasztó. Végigmérte a kölyköt, aztán őt, végül csak ennyit mondott Axionnak:

- Az úr nem vállal közösséget veletek. Nem kíván foglalkozni ezzel az üggyel. Csalódott benned, szolga, amiért egy ártó szándékú kölyköt rejtegettél magadnál. - Aztán elfordult, mint aki elvégezte a maga feladatát. Intett a katonáinak, akik közrefogták, majd jó alaposan megkötözték a gyereket is meg őt is.

Quercus szorongva nézte, ahogy megbéklyózzák, de összeszorította a fogait. Nem tudta pontosan, hová vezet ez az út, a halálba vagy a gyűlölt rabszolgaság felé, de a lelke könnyű volt és tiszta. Ha meg kell halnia, hát nem fog egyetlen jajszót sem ejteni.

Axion maga sem tartotta elviselhetetlennek a végzetet. Igen, inkább a halál, mint ilyenfajta keserű csalódás, amit most is át kellett élnie. Kinevette magát, amiért szemernyit is bízott Decentus úrban, abban az emberben, akit számtalanszor mentett ki a saját hányadékából is, és aki - úgy hitte - megbízik benne. Hiszen nemegyszer nyíltan vallotta, hogy kincset érnek a szolgálatai.

Most nem számított mindez. Axion lelke izzott a fájdalomtól, mintha maró savat itattak volna vele azok, akiket már majdnem a családjának vélt. Soha többé - súgta a fogadalmat magának, akár egy ősi esküt -, soha többé nem hisz Rómának, nem szolgál neki, és nem hajt fejet előtte!

 

Lavinia nem egészen így gondolta a dolgot, de az események rohama kiverte a kezéből az irányítást. A fiút természetesen nem akarta többé látni, és elégedetté vált, amikor Aenia kora reggel elé járulva megsúgta, mit tudott meg a jövevényről. Igen, örült, hogy hazugságon kaphatta őket, mert legalább megerősítést kapott, hogy jó orra van a valótlan állítások leleplezéséhez. Ráadásul indítékot talált arra is, hogy eltüntesse ezt a veszélyes gyereket. Ám Axionnak semmiképpen sem akart ártani, így most fájó szívvel figyelte, amint a kölyök nyomában őt is kivezetik a kapun. Már attól sem volt boldog, hogy a gyerekkel kapcsolatban elérte, amit akart.

Lavinia lassú mozdulattal fordult a brokátfüggöny rejtekéből a vádló hang irányába. Kis híján megijedt a lánya haragvó tekintetétől. Kegyetlenül felsebezte amúgy is vérző lelkét.

- Gondolod, hogy engedelmes lányod leszek, és elfelejtem ezt? - folytatta megvető hangon a kislány. - Gondolod, hogy azt mondom majd neked, értem tetted? És hálát fogok érezni miatta? Ne hidd, hogy így lesz!

Lavinia meglepődve nézett a tizenkét éves, de a gyűlölet hatására túlságosan is érettnek tűnő teremtésre. Alig hitte, hogy ez a fúria, ez a megvető arcú, dühös démon az ő lánya.

Santina nem rohant el, nem toporzékolt, mint más fiatal fruska, és éppen ez rémisztette meg legjobban Laviniát. Lánya haragtól eltorzult arccal bámult rá, mint egy felnőtt. Sugárzott belőle a megvetés, az asszonyban pedig egy pillanatra sem vetődött fel, hogy Santina nem gondolja komolyan, amit az arcába vágott. Nem nyugtatta magát azzal, hogy később biztosan lecsillapodik. Ebben a percben megértette, hogy meghitt anya-gyermek kapcsolatuk fonalát itt végleg elmetszették.

Nem mert újra a lányára nézni, kerülte a pillantását. Inkább a kertben dorbézoló és a tragédiával mit sem törődő férfiakat figyelte. Santina hangja azonban nem engedte, hogy elbújjon előle.

Ezzel elfordította tekintetét anyjáról, és Aeniát emberszámba sem véve, emelt fővel kivonult a szobából.

Lavinia összeroskadt. Újabb rosszullét közeledését érezte. Segített ugyan valamicskét, hogy nem érezte már magán lánya könyörtelenül vádló tekintetét, de felzaklatott lelke nem tudott megnyugodni. Megkísérelt erősnek látszani, most azonban nem tudta tovább visszafojtani a sírást. Kezébe temette az arcát, reszkető vállakkal zokogott, és még akkor sem hagyta abba, amikor Aenia csendben mögé kúszva lágyan cirógatni kezdte csupasz karját, vállait...

 

XV.

 

Egyikük sem beszélt. Van úgy, hogy nincs szó a mélységek kifejezéséhez. Tudták, lehetetlen szavakkal kifejezni a fájdalmat és a reménytelenséget. Inkább csendben meredtek maguk elé: a tapasztalt, öreg szolgáló és az árva kölyök. Ugyanakkor mindketten tudták azt is, hogy életük zsinórja e ponton kétségtelenül egymásba fonódott, s talán a vég sem vághatja el.

Még az sem rántotta ki őket az apátiából, hogy nem a folyóparti castrum börtönébe kerültek. Jóval beljebb, a hegyek lábánál létesített nagy kőépületbe szállították őket, amely a katonai tábor fogdáival szemben sokkal szárazabbnak és emberségesebbnek tetszett. Csak később, néhány nap után ötlött fel bennük a kérdés, vajon miért kerültek ilyen kiváltságos helyzetbe, miért kapnak jó minőségű ételt, naponta akár többször is.

A második estén három rabot löktek a cellájukba. Ezzel odalett az eliziumi csend, amit mindketten olyan értékesnek tartottak. Az érkezők egyike sem tűrte békésen a sorsát. Az egyik, egy középkorú, teljesen kopasz férfi, akinek valamivel sötétebb árnyalatú volt a bőre, mint az övék, egyfolytában sírdogált, akár egy újszülött eb. Sem a jó szó, sem az erélyes rádörrenés nem segített. Minden bizonnyal megbomlott az elméje. A másik rab komoly férfiúnak látszott. A tartása, a külleme, a ruhája is arról árulkodott, hogy módosabb körökben élte az életét, amíg Róma engedte. Amióta a durva pribékek a rácsok mögé lökték, hátrakulcsolt kézzel, fáradhatatlanul rótta lépéseit faltól falig. Egy árva szót sem volt hajlandó kinyögni. A harmadik egy fiatal fickó volt, akit - az elbeszélése alapján - étel elorozása miatt börtönöztek be. Rendszeresen lopott kenyeret, húst vagy gyümölcsöt a Polgárváros főutcájának boltjaiból, de fürgeségének köszönhetően hosszú ideig senkinek sem sikerült elcsípnie. Most azonban egy új boltban próbálkozott, ahol keleti édességek illatoztak. Nem bírt ellenállni a csábításnak, csakhogy ügyes őrök utolérték, alaposan helybenhagyták, aztán a törvény kezére adták.

Axion már éppen válaszolni akart, amikor a komoly férfiú beleszólt a beszélgetésbe. Hangja és modora kifogástalan műveltségről tanúskodott.

-Emberek, legyetek akár szolgák vagy polgárok, ne nehezteljetek azért, hogy nem tudom magamba fojtani, de ki kell mondanom, amit gondolok. Innen nincs menekvés. Innen csak egy helyre vezet az út. Ugye, tudjátok, hová?

-Mi ez a hely, ember? - kérdezte ingerülten a tolvaj. Hirtelen veszélyben érezte a fogadalmát, hogy megszerzi még valaha azt az édességet.

A férfi bólintott, aztán egy időre befejezte nyugtalan sétáját a cellában. Beszélni kezdett:

- A nevem Crullus. Én vagyok az az ember, akit mindannyian ismerhettek. Ha az arcomat nem is, de a kezem munkáját igen. Szövetet szövök a munkásaimmal. Takács vagyok. Ruhákat is készítünk szép számban. Te is az én kezem munkáját viseled, barátom – mutatott Axionra, aki elmosolyodva pillantott finom, könnyű és kényelmes tunikájára.

- Jót tettél velem, Crullus - válaszolt amaz. - Sohasem volt gondom ezzel a holmival!

- Köszönöm a dicséretedet, igazán jólesik. Nemrégiben Sevatus úr rendelt a műhelyemből az udvartartásának, minden szolgálójának egy-egy teljes öltözet ruhát. A munkásaim gyorsak és ügyesek, hamar elkészítették a holmikat. Végtére is húsz munkásomat kell jól tartanom, azonkívül a mi ruhakészítő collegiumunk a legnevesebb ebben a városban. Úgy gondoltam, némi felárat megér, ha ilyen sebtében elkészültünk. Sevatus úr küldöttjét azonban éppen nem jó kedvében találtam ezzel az ötlettel. Elvette a ruhákat, és az eredeti árat fizette meg érte. Én viszont nehezen viselem a megaláztatásokat. Dühömben olyat találtam mondani a katonaváros igazgatásának a fejére, a nagytiszteletű Sevatus magister úrra, hogy a szolgája azon nyomban feldühödött és elrohant a műhelyemből. Küldte a városi rendfenntartókat, akik rám bizonyították, mert sajnos, igaz is, az adócsalásomat. Egy másik börtönbe szállítottak, ahol egy befolyásos mestertársam meglátogatott. Tőle tudom, hogy Sevatus a helytartó születése napján a vadállatok elé fog tereltetni bennünket.

Síri csend töltötte be a cellát, még a folyton zokogó elmebajos is elcsitult egy pillanatra. Aztán a tolvaj és Axion egyszerre hördültek fel:

- Nem, azt nem tehetik! Nem, erre nem szolgáltunk rá! Hiszen a Caesar nem kegyetlen! Nem, ez nem történhet meg velünk!

Crullus fintorogva erősítgette:

- Barátaim, Róma messze van. A császár nem fog kegyet gyakorolni, még ha olyan könyörületes is, mint ahogyan mondják. Itt végezzük mind, azon a neves napon.

Míg kétségbeesetten tiltakoztak a nagyon is valószínű tényekkel szemben - hiszen mindannyian tudták, hogy a tartományi kormányzónak a napokban esedékes a születése évfordulója -, Quercus, aki mindebből semmit sem értett, megrángatta Axion tunikáját.

A szolgáló dühében el is feledkezett védencéről. Gyorsan elmagyarázta a maguk anyanyelvén, mi okozta ezt a felzendülést, aztán kérdőn tekintett a fiúra. Amaz nem fűzött hozzá semmit, mintha valami jelentéktelen dologról lenne szó.

- Talán nem értetted, milyen véget szántak nekünk. Még nem hakottál a rómaiak szórakozásáról? Élvezettel nézik végig, ahogy a vadállatok szétmarcangolnak a porondon minden élőt! És még azt mondják, mi vagyunk a barbárok!

A fiú arca átszellemült attól, amit hallott, ám az új neve hallatán felkapta a tekintetét. Kérdőn nézett Axionra. Hiszen ezt hallotta a lány szájából is, bár egyáltalán nem értette, mit akar vele.

- Quercus... Tölgy... A tölgy jó. Szent. Erős. Mégis csak kaptam nevet. Nagyapám helyett tőled.

A fiú újra elmosolyodott, vonásai békés gyermek arcát tükrözték. Axion talán most először láthatta ilyen üdének, ilyen ártatlannak. És talán utoljára.

 

XVI.

 

Az amphiteátrum gyűrűje fölé nyújtózkodó rudakon zászlók úsztak a nyugtalan szélben. Hatvan gyalogosszázad jelképeit hordta a fuvallat; azokét, akik itt szolgáltak a Nagy Határvonal mentén, Pannónia Inferior legszámottevőbb és legnépesebb városában.

A feldíszített arénában rózsaszirmok ezreit, fáklyák lángjait és színes szalagokat kergetett a szél, majd játékosan végigvágtatott a bámészkodók között, akik eljöttek, hogy megszemléljék a gigászi készülődést.

Sevatus büszkén teleszívta hatalmas mellkasát. Az elégedett emberek fölényes pózában feszítve, hátrakulcsolt kézzel bólogatott a felékesített körépítmény legfelső erkélyén.

- Megfelelő, barátom. Elégedett vagyok - szólt oda két kísérőjének. Verticullus quaestor, Sevatus sógora, valamint egyben jó barátja, a katonaváros tanácsnoka maga is elégedetten bólintott. A másik jelenlévő a fiatal P. Nazarus Mercator volt, aki a helytartó rokonaként szemlélte a készülődést. Mérhetetlen gőgje enyhülni látszott, amint az ő tetszését is megnyerték a látottak.

A gőgös fiatal férfi elrejtette mosolyát. Igyekezett leplezni, hogy nagybátyjával szemben ő igen nagyra tartja a barátságukat a tekintélyes urakkal. Alig pelyhedzett még az álla, de becsvágya máris az egekig tört. Izmai erején is túltett az a büszke hit, hogy idővel őt is a legnagyobb rómaiak között fogják számon tartani. Ám azzal is tisztában volt - hiszen nyitott szemmel és füllel figyelte nagybátyja helytartói ténykedését a térségben -, hogy társak, segítők, lekötelezettek nélkül aligha emelkedhet fel az ember arra a pulpitusra, ahonnan a császár is észreveheti. Ezért mindent megragadott, hogy ott forgolódhasson a katonaváros polgármestere, Sevatus magister és nagynevű sógora, Verticullus körül.

-Megnyugtató válasz, kedves barátom - mosolygott rá rókaarccal Verticullus, amitől arcvonásai mindennek tűntek, csak kellemesnek és bizalomgerjesztőnek nem. - Bölcsen szóltál. Méltón önmagadhoz. Mert ezekben a zűrzavaros időkben, bizony, nagy kincs a szilárd oszlop, amit az ember a magáénak tudhat. És tudod, mi nagyobb még ennél is?

Mercatort megfogta a leckéztetés; némán figyelte Verticullus vigyorát.

Jóízű nevetésüket felkapta a szél, hogy foszlányokra tépje és széthintse az óriási aréna felett. Végül belekapott a bámészkodó Sevatus koromfekete üstökébe, amitől a gladiátor termetű férfi a fejéhez kapott, és vadul igyekezett lelapítgatni felborzolt tincseit.

Ez a hódító csatákban edződött veterán, aki mára a canabae, a katonaváros politikai elitjének élén masírozott, de harcos kedve semmivel sem maradt alul a fiatalkori önmagához képest, valamilyen furcsa okból gyűlölte a szelet. Ennek ellenére most nem igyekezett elhagyni a szédítő magasságot. Mámoros érzésekkel járatta körbe tekintetét a városon, melyet a markában tarthat, és amely jócskán kinőtte már azt a területet, ahová szánták. Elfogultan bámulta a kövezett utak hálózatát, amely a Nagy folyó kikötőitől a hegyek lábáig futott. És azt a négyszöget is a település szívében, amely nemcsak ennek a városnak, de magának Rómának is az erejét és a büszkeségét jelentette: a legiotábort. Emlékek ébredtek benne: amikor tribunusként elhagyta a katonai pályát, hogy az élet egy más területén szálljon csatába... és győzzön.

Nem volt kis feladat idáig jutnia. Kemény munkájába került felküzdenie magát, hogy megkaparintsa ennek a gazdagon fejlődő településnek az igazgatási székét. Ahogyan a Polgárvárosban két duumvir szava dönt, úgy a canabaéi vezetést is ketten látják el. Csupán másként hívják e rangot: magister. Sevatus ügyesen elérte, hogy a polgármestertársa, ez a Histias nevű politikus ártalmatlan báb legyen csupán a kezében. A Traianus és Hadrianus elveihez hű, konzervatív beállítottságú dák hamar megtanulta a markát tartani, bólogatni, mintsem hogy szembehelyezkedjen a döntéseivel. Most pedig jócskán kiélvezheti hatalma gyümölcsét. Sevatus személyes győzelemnek vette, de biztos volt abban, hogy sikerülni fog más is: pénzt fejni ebből az el nem apadó, zsíros emlőből.

Önkéntelenül a hegyek felé pillantott, amelyek rejtekében néhány kőfejtő nyugodott. Sikerült ezek tulajdonjogát megszereznie, ami a ravasz tervei alapján még nagyobb gazdagsághoz, még nagyobb ellenőrzéshez fogja juttatni a két város területe felett.

Északra fordult és fanyalogva nézte a távoli Aquincumot, a vízvárost a falaival és a nyílegyenesen ide tartó vízvezetékével. Az a hely - hiába bitorolta a tulajdonképpeni császárvárosi és tartományszékhelyi címet - alig jelentett többet, mint büdös rabszolgák fészkét. Olyan rabszolgákét, akik felszabadulva és meggazdagodva megpróbálják elhitetni a környezetükkel, hogy a rómainál is rómaiabbak lettek. Valóban jól látta; mára a vízváros száztagú elöljárói tanácsában tömegével tevékenykednek olyanok, akik fiatal éveikben még kelta veremlakásokban égették a korsóikat és árulták portékáikat a leigázóiknak. Most azonban teljes jogú polgárai, meghízott haszonélvezői a birodalomnak.

Igen, ezt kell még megtanulnia ennek a kölyöknek, gondolta magában, ahogy visszakapott az elméje az elhangzott beszélgetés foszlánya után. Tudnia kell, hogy szükség van szilárd oszlopokra a tartomány gazdasági életében. De ne feledkeznünk el a kemény kéz és az erő politikájáról sem...

Már-már a nyelve hegyén volt, hogy hangot adjon a gondolatainak, de végül csendben maradt. Talán nem baj, ha nem tűnik ki olyan nagyon, hogy minden őslakos és libertus esküdt ellensége.

- Menjünk, barátaim, nézzünk körül odalenn, milyen fogás kerül majd az ünnepi asztalra!

Öles léptekkel megindult a lépcső felé, aztán a harmadik szintről lefutott a kapuhoz. Amikor a nem kevésbé lendületes Mercator is leért, majd valamivel később az erősen lihegő, halkan szitkozódó koros férfi, Verticullus is felbukkant a lépcsőfordulóban, a termetes magistert már elnyelte a fogda sötét lejárata.

A „fogás", ahogy Sevatus titulálta, meglehetősen vegyesnek látszott. Az aréna földje alá süllyesztett börtön rácsai mögött a két városból összeszedegetett bűnözők, csalók és tolvajok vártak sorsukra. Néha, amikor közelebb tolta a fáklyát egy-egy koszos csavargó vagy kelta vonású lator arcához, alig bírt ellenállni a kísértésnek, hogy belecsapjon vele a képükbe. De visszatartotta a gondolat, hogy ezek itt nem jelentenek mást, mint látványos részét annak az ünnepségnek, amivel megerősítheti a kormányzó jóindulatát. Megvásárolt áldozatok ezek az előmenetele oltárán.

A bűz, a sötétség és a pókhálók hamar kikergették Verticullust a tömlöc folyosójáról. Mercator viszont nem futamodott meg, hanem felzárkózott a vezető mellé. Példaképének tekintette az erős és lendületes Sevatust, ezért nem akart gyengének vagy félénknek tűnni előtte. Bátran sétált végig a gyűlöletes pillantások nyálai közt, és igyekezett éppolyan közönyösen és lenézően viselkedni, akárcsak mentora.

Elmélyültek a feláldozandó emberanyag megszemlélésében, így aztán egyikük sem vette észre, hogy az egyik tömlöc homályos sarkában egy fiú felszisszen a közeledtükre. Quercus cellájához értek. A fiúra nem a félelem hatott ilyen erővel, és nem az elkeseredéstől merevedett meg a teste. Nem is Róma vitézeinek ijesztő nagyságától kerekedett tágra a szeme. Sokkal inkább a kiirthatatlan gyűlölet és a bosszúszomj okozta mindezt. Hiszen a fekete hajú férfiban felismerte nagyapja és egész rokonsága gyilkosát.

Quercus legszívesebben a cella vasrúdjai közé rontott volna, hátha dühében kárt tehet abban a gonosz lényben. Még azt sem bánta volna, ha itt és most az életével fizetne, ha csak pillanatnyi fájdalmat is okozhatna annak az átkozottnak. Bármit megadott volna, hogy cserébe egy késsel a markában meglephesse! Ám egy erős kéz megragadta a vállát, a hang pedig - ami Axioné volt - a fülébe súgta:

- Ne halj meg idő előtt, Quercus! Légy türelmes! Eljön az órád.

A fiúból mintegy parancsszóra távozott a feszültség. Izmai elernyedtek ugyan, de a vérszomjas izzás nem halt el a lelkében. Nem vette le tekintetét a rómairól.

Sevatus néhány lépés után megtorpant a folyosó sötétjében. Egyszeriben nem kapott levegőt. Légszomja támadt, amit még soha életében nem tapasztalt. Úgy érezte, mintha a szívét gladiátorok fémkesztyűs marka préselné össze. Fájdalmában meggörnyedt, kezében vadul megingott a fáklya, és ha Mercator nem jön a segítségére, talán el is ejti. Az őrök, akik a vendégek minden lépését figyelték, azonnal benyomultak a cellák közé, hogy szükség esetén kimentsék őket. Testükkel próbálták védeni a két férfit a felzúduló, szitkozódó rabok köpései elől. Sevatus sokszorosan szégyellte magát, ezért minden erejét latba vetette, hogy legyűrve a fájdalmat, emelt fővel távozhasson odabentről. Végül sikerült. A bénító görcs, ami a semmiből támadt rá, alábbhagyott, majd eltűnt a testéből. Azonnal kihúzta magát, hogy újra mindenki feje fölé magasodjon. A rabok részint a látványtól, részint a dühödt katonák korbácsütéseitől újra elnémultak.

- Micsoda átok! - kiáltott oroszlánbőgésre emlékeztető hangon, amikor odakinn, a friss levegőn teljesen megszűnt a rosszulléte. Nem talált sem vigaszt, sem magyarázatot a történtekre, ezért olyan düh fogta el, hogy legszívesebben lemészároltatta volna gyengeségének minden szemtanúját. Még talán az elképedt Mercatort is. Indulatosan nézett közeledő sógorára, aki tógájának szárnyát előkelően átvetette alkarján, s miközben sanda ábrázattal ingatta fejét, csak ennyit mondott:

- Én sem állhatom ezeknek a barmoknak a bűzét, Caius. Szívességet teszünk a világnak, ha mind eltüntetjük a föld színéről.

Sevatus teleszívta a tüdejét a friss levegővel, de közben még mindig a történteken rágódott. Ha nem is nyugtatták meg Verticukus szavai, a tartalmukkal mindenesetre tökéletesen egyetértett.

 

 

XVII.

 

A neves nap hajnalán ünneplőbe öltözött mind a két település. A gazdagok nem siettek annyira, hiszen a katonavárosi aréna lelátóin bérelt helyük volt, melyre a neveiket is felvésték. Az előkelőség íratlan szabályai szerint pedig azt várták tőlük, hogy a kezdés után röviddel, de azért a helytartó megjelenése előtt érkezzenek.

A plebs azonban nem élt ilyen körmönfont szabályok alapján. Már kora reggel tömött sorokban igyekeztek, hogy jó helyet szerezhessenek, ahonnan előnyös a rálátás a porondon zajló ünnepi műsorra. Voltak olyan kézművesek a vízvárosból, akik a kelő nappal indultak el a vízvezeték mentén futó úton, hogy az elsők között érkezve válogathassanak az ülőhelyek között. Reggelre természetesen ez a menet áradattá duzzadt, amely nem egy helyen olyan elakadásokat okozott a forgalomban, hogy kirendelt katonai járőröknek kellett rendet vágni az összetorlódott szekerek sokadalmában.

Az amphiteátrum kapuinál kígyózó tömeg lassan nyert csak bebocsátást, így amíg a sorok vesztegeltek, a jó üzletet szimatoló árusok a magukra aggatott portékáikkal jártak-keltek közöttük. A szemfülesebbek megannyi frissítőn, édességen, ülőpárnán, jobb látást eredményező csiszolt üvegen, sőt pótülőkén adtak túl jó pénzért, hiszen ezen a napon senki sem fukarkodott. Közben az alkalmi szórakoztatók a véletlen adta közönségnek elszavalták verseiket, eldalolták legújabb szerzeményeiket, melyekben többnyire tisztelettel illették a politikusokat vagy a közéleti nagyságokat, de akadt köztük néhány merész gondolat és véres kritika is. A nép egyként üdvözölte mindkét véleményt, a kedvezőt meg az elmarasztalót is, közben megtörtént az is, hogy egyesek pénzesővel jutalmazták a művészeket.

A nap főszereplői az áldozati szertartásokat végezték Aquincum falain belül, a Forum szentélyében. Fejet hajtottak a bikák kiömlő meleg vére felett, hogy Iuppiter, Iuno és Minerva áldását kérjék. Ez időbe telt, de senki sem zúgolódott miatta. Miközben a lelátókon több ezer ember kavargott szabad helyeket keresve, a porondon az utolsó simítások zajlottak. Felügyelők ellenőrizték a vadállatok ketreceinek zárját, a csörlőket a gladiátorok kapuin, vagy a fogda rácsait. Semmiképp sem lehet fennakadás, hiszen tudták, a legapróbb hiba is végzetessé válhat, tönkreteheti ezt a nagyszabású parádét. A porondmester a lován végigügetett a helyszínen, a saját szemével akarta megnézni a kényes pontokat, majd újra és újra elmagyarázta az aréna szolgáinak, mikor mit tegyenek. Aztán még egyszer körbelovagolt, közben néhány ismertebb arc felé intett az egyre gyarapodó és nyüzsgő közönség soraiban. A tömeg őt, meg a hasonlóan neves cirkuszi személyiségeket látva felujjongott a vidám várakozás hevében.

A nap már magasan állt, bár még messze volt a delelőjétől, amikor egy felcicomázott férfi, akiben a tartomány legjelentősebb színészére ismertek, harsogó hangon csendre intette a közönséget. Bejelentette, hogy megérkezett az ünnepelt, aki fényt ad a mai napnak. Tisztelettel köszöntötte a két település polgárait, majd ömlengő stílusban először annak a férfiúnak az érdemeit kezdte taglalni, aki olyan lelkesen igyekezett megrendezni ezt az ünnepet. A parádé védnökelént Caius Aelius Sevatus magistert, a katonaváros egyik közigazgatási vezetőjét mutatta be.

A tömeg egy emberként éljenzett és tapsolt. Ez persze csak részben szólt Sevatus személyének - a hangos tetszésnyilvánítást inkább az okozta, hogy végre kezdetét vehette a műsor.

A színész zengzetes hangon beszélt az összejövetel céljáról. Arról, hogy megünnepeljék a dicső kormányzó születésnapját, és hálát adjanak az isteneknek azért, hogy ilyen bölcs és erényes vezetővel büszkélkedhet ez az északi provincia. A dicsérő mondatok után aranypálcájával odamutatott a legfőbb páholyba, ahol az őszes hajú, kemény vonású helytartó üdvözölte az őt éljenző közönséget. Az ünnepelt karizmatikus egyéniségét senki nem vitatta, még ellenségei sem. Híres volt arról, hogy akár egyetlen gesztusával képes megnyerni, maga mögé állítani a tömegeket ennek jelei most is jól megmutatkoztak. A két városból vagy a tartomány környező vidékeiről ideérkező emberáradat üdvrivalgással köszöntötte a könnyed mozdulatokkal integető férfiút, aki éppúgy mosolygott a plebs felé, mint a nemesi páholyok irányába. Az éljenzés jó ideig nem akart szűnni.

- Éltessék az istenek a mi szeretett helytartónkat! - rikkantotta az actor. - Tisztelgésünk jeléül következzenek hát a viadalok és a vigasságok! - És a jól begyakorolt forma alapján az utolsó szavait követően felharsantak a fanfarok, hogy zengően érces hangjukkal betöltsék az arénát.

Decentus és Pillio jelzett páholyai a legelső szinten, a helytartó és Sevatus ülőhelyeivel szemben helyezkedtek el. Így a rokonok mindent láthattak a megnyitóból: a mézesmázos köszöntést, a tapsvihart, mindent. A kereskedő már az elején unta az egészet. Ezt a színpompás parádét leginkább egy sötét tavernára cserélte volna, hogy igyon, dévajkodjon és aludjon, nem feltétlenül ebben a sorrendben. Ám Pillio ujjongását látva, aki felállva kurjongatott és tapsolt a kormányzó lehengerlő alakjának, nem bírta magába fojtani epés megjegyzését:

- Úgy tapsikolsz, öcsém, mintha ettől függne, hogy megkapd az esti éltető nedűt a torkodra! Teutanusra mondom, te lelkesedsz!

- Ha lennének még céljaid, te is másként tennél. Ha nem az lenne a fontos, hogy melyik kelta szukát hágd meg a városszéli bordélyban, magad is megpróbálnál lelkesedni, bátyám! Bár... a te esetedben persze ez sem biztos.

- Hogy érted ezt? - mordult rá a rokonára Decentus. Kerek arca kivörösödött az indulattól, és még a körülöttük zúgó zsivajt is túlharsogta. Eddig soha nem hallotta így beszélni Pilliót.

- Nem akarlak bántani, ne érts félre! - folytatta a fiatalabbik rokon. - De látnod kellene magad, ahogy elhamvasztod a törekvéseidet Liber oltárán. Mindketten szeretünk mulatni, ez rendjén is van. Ám te mindent feladsz ezért. Ez dőreség. Már a vidámság is kihalt belőled, itt sem érzed jól magad. Tudom, hogy így van.

A kereskedő nem dühöngött tovább, nem is érzett kényszert arra, hogy helyretegye az unokaöccsét a merész kioktatásért. Ami azt illeti, éppenséggel ez is igazolta a szavait. Decentus hirtelen kívülről látta önmagát, ahogy magába fordulva elkortyol egy serleg bort. Éljenző tömeg nyüzsög körülötte, ő azonban szinte észre sem veszi, mintha nem is közülük való lenne. Rá kellett ébrednie, hogy Valeriusnak igaza van. Megint.

- Egyébként - folytatta leülve Pillio, miután elhitette a szemben integető helytartóval, hogy végtelen örömét leli az éljenzésében -, nekem teszel szívességet, ha legalább eljátszod előtte, hogy jól érzed magad a parádéján.

- Tévedsz. Egészen másfelől cserkészem be a haszon nevű becses vadat. És menten áldozok Skvanusnak egy egész ökröt, ha a terveim sikerülnek. Kérdésedre válaszolva, igen, politika. Megpályázom a választáson a vízvárosi aedilis posztját most, hogy végre eltűnt onnan az a betegesen tisztességes fickó, az a Melior, akit egykor maga Hadrianus ültetett oda. Ehhez viszont két dologra van szükség.

- Az istenek kegyére. Ez fontos. - Pillio fanyalgott közben, ahogy kimondta. - Másodszor pedig a kormányzó kegyére. Sevatus egyengeti az ügyemet, hiszen helytartó kíván lenni. Egy székkel feljebb szeretne ülni. Biztosan azért, hogy ne zavarja kényes fülét a köznép zsivaja, amely minden sérelemért őt keresi fel.

Decentus nagy nehezen ráemelte tekintetét.

A fanfarok zengő jelére kinyíltak a kapuk, a porondot pedig elözönlötték az itt állomásozó legio képviselői. Egyszerre meneteltek, minden lépés, akár a szívdobbanás, erőt sejtetett, elismerést ébresztett a szemlélőkben. A gyalogosok egyforma magasan tartották kezükben a scutumot, a bíborszínű fapajzsot, amelynek a közepén a fém pajzsdudor – mellyel harc közben kegyetlen ütéseket mérhettek az ellenségre - olyannyira ki volt fényezve, hogy megcsillant a napfényben. Magasztos látvány volt. Az ezüstsisakos katonák középre masíroztak, majd tisztelgő alakzatba rendeződtek. Olyan tökéletes egységben tették mindezt, mintha egy láthatatlan tiszt vezényelné a lépéseiket. Ahogy kivont kardjukat a pajzsok fémjéhez ütötték, a legalább száz fegyver zöreje egyetlen éles csattanássá olvadt össze. Ezután mozdulatlanná merevedtek, mint megannyi csillogó páncélzatú, ősmitológiából előugrott óriás. Két katona mozgott csak a szoborrá dermedt sereg élén: a signiferek. A fanfarok diadalittas zengésére magasba emelték a dicsőséges II. Adiutrix legio hadi jelvényét, amelyen egy vaddisznó és egy pegazus díszelgett.

A kormányzó és Sevatus - majd a példájukat követve az egész közönség - felállva tapsolta meg ezt a felemelő jelenetet, a katonaváros állandó légiójának tisztelgő felvonulását.

Pillio olyan teátrális lelkesedéssel verte össze két kezét, hogy szemközt az ünnepelt jól láthassa a rajongását. Maga sem tudta, kinek szól a taps, mert közben egészen másfelé kalandoztak a gondolatai. Gyorsan lenézett, aztán rájött, hogy ezúttal a „talpasok" - így gúnyolta magában a légiós nehézgyalogosokat, Róma legütőképesebb seregét - azok, akiknek kijár a tetszésnyilvánítás. A II. Adiutrix serege, a „házi légió" sokat jelentett a helytartónak, mivel volt idő, amikor maga is itt szolgált, és duxává lett e csapattestnek. De éppúgy kedves volt Sevatus szívének is, hiszen Hadrianus alatt katonai adottságai és törekvései miatt még tribunussá is emelték.

Az éljenzés elültével kivonultak a harcosok, és átadták helyüket egy csapat messzi földről érkezett fekete bőrű artistának.

- Kígyótestű táncosok, egyenest Etiópiából! - konferálta fel őket a színész, majd hozzátette: - Igazán hálásak lehetünk, hogy bölcs magisterünk, Sevatus úr nem estére szervezte az ünnepséget. Akkor nem láthatnánk őket és nem élvezhetnénk ezeknek a remek testű, éjfekete táncosoknak a mutatványát!

A közönség felkacagott, tapsolt, éljenzett, aztán végigélvezte a dobok hangjára vonagló, majd egymásra felkúszó, könnyedséget és bravúrt bemutató akrobaták mutatványát.

Pillio éppen annyi figyelmet szentelt a látványnak, amennyivel mindenki előtt mutathatta az érdeklődését, aztán megint csak a terveit kezdte szövögetni. Annyira elmerült ebben, hogy csak mellékzörejként érzékelte a nézők zajongását, de ilyenkor tisztességesen összecsapta a tenyerét. Tette ezt az ébenfekete táncosokat követő rövid vígjáték alatt is, noha semmi nem jutott el tudatáig a porondon előadottakból. Decentusszal egyáltalán nem volt gondja; bódult nagybátyját valamikor a vígjáték kezdetekor elnyomta az álom. A páholyába roskadva csendesen szunyókált, mint egy nyáladzó csecsemő. Még akkor is szendergett, amikor egy rövid gladiátorbemutató után a dobok valami komoly és drámai dolog kezdetét jelezték.

Pillio felállt, nehogy lemaradjon az ínyencségekről. Róma szokása szerint az elitélteket a cirkuszi játékok szünetében végzik ki a porondon, most mégis úgy tűnt, szakítanak ezzel a hagyománnyal. Persze egyáltalán nem bánta, hiszen ezen a napon barátja és társa, Sevatus akarata érvényesült az arénában. Tapsolva várta a fejleményeket.

Izgatott várakozás után lassan a porondra terelték a tömlöc ijedt lakóit.

 

XVIII.

 

Axion hunyorogva bukkant ki a fogdából a felszínre. A néhány napi félhomály után a fény kegyetlen dárdaként csapódott a szemébe. A szedett-vedett csapat többsége még a kezét is az arca elé kapta, hogy csillapítsa a fény okozta kínt. Vaksággal vert seregként őgyelegtek a porondon, ahol csend fogadta őket; egyedül csak a baljós szél sóhajtozott körülöttük.

A hatalmas termetű szolgáló egyetlen percre sem tágított Quercus mellől. Az iránta érzett szeretete e néhány szorongásban eltöltött nap után olyan mély gyökeret vert a lelkében, hogy már-már hitte is a kettejük között képzelt rokoni szálat. A tömlöcben egyetlen pikanatra sem hagyta magára, és ez idő alatt megtanulta megérezni a fiúban végbemenő változásokat. Egyben megtanulta tisztelni is azt a sajátos lelkületet, ami egy természetfeletti erő szállásául szolgált a gyermekben. Ha nem is teljes szívvel, de reménykedő vágyakozással csimpaszkodott bele a lehetőségbe, hogy a fiú ezzel az érthetetlen küldetésével talán visszaforgathatja az idő kerekét. Sőt talán még az is megtörténhet hogy feltámaszthatja azt az édes, ősi szabadságot, amire már senki sem emlékszik. És amire már senkinek, főként a szabad, gazdag, rómaivá lett kelta tömegeknek nincs is szüksége.

Ezt érezte, amikor szemének sajgó lüktetése alábbhagyott, majd körülnézett ott, ahová balsorsa vetette. Az aréna homokján állt. Körben várakozó, morajló nézőközönség.

Az első sorokban tehetős eraviscus polgárok, módos nemesek ültek. A vérei. Akik most azért jöttek, hogy végigélvezzék haláltusáját, közben pedig tapsolva éltessék Rómát a vigasságokért.

Axion gyűlölettel hordta végig tekintetét a romanizálódott kelta gazdagokon. Szinte akaratán kívül emelte fel a karját, sértő kézjelet intve, sőt a nyomaték kedvéért rámutatott néhány kövér arcú eraviscus származékra, akik elképedve bámultak rá a módosaknak fenntartott ülőhelyekről. Ezután ösztönösen szóra nyitotta száját. Maga is meglepődött zengzetes hangján.

- Hazátlan, lelketlen csecsszopók vagytok! - üvöltött feléjük. - Apátokat és anyátokat is eladnátok a jobb üzlet fejében! Szégyelljétek magatokat! - A beállt csendben csak egy pillanatig várt, aztán folytatta: - Hiszek abban, hogy hamarosan megjelenik Teuton, a mi főistenünk, hogy megfizessen a gyáváknak, a lelketleneknek, az árulóknak! Nem Teutanus-Iuppiterről beszélek, nem erről a megszelidített bálványról, amit megbecstelenítettek! Hiszen még az isteneinket is elrabolta tőlünk Róma! Az igazi Teutanról beszélek, aki eljön az éj leple alatt, akár egy farkas, hogy igazságot tegyen! És hogy megbüntessen minden vétkest!

Harsogó szónoklatát mély csend övezte. Ám amikor az illetékesek megértették a mondatok erejében bujkáló veszélyt, a színész intésére felharsantak a kürtök, melyek gyorsan elnyomták a porond közepén vádaskodó férfi kiáltozását.

 

A harsány hang váratlanul robbant a csendbe, így Pillio ösztönösen előrehajolt a páholyából, és a korlátra támaszkodva lenézett. Egy ismerős alakra lett figyelmes, aki dühödten kiabál az aréna közepén, de szavainak értelmét szétfújja a kavargó szél. Az első sorban ülők némelyikének arcán zavar támadt. Ekkor hirtelen csörlők és rácsok csikorgása váltotta fel a harsonákat.

Pillio nagyot nyelt. Sejtette, mi fog történni, és az izgalomtól végigfutott a gerince mentén a borzongás. Lélegzetét is visszafojtotta, úgy figyelt a porond rácsos kapujára, ahol hunyorogva és tétován bukkant elő az első vadállat.

Decentus a harmadszori noszogatásra ébredt csak fel. Letörölte a nyálat, ami álmában végigfolyt az állán, bambán bámult az öccsére, majd le a porondra.

 

A rabok felhördültek a félelemtől, amikor az első után sorban előbukkant a többi loncsos, barna bunda is a föld gyomrából. Sikoltozva, reszketve kerestek menekülési lehetőséget a ragadozók elől, némelyik még a bezáródott fogdakaput is megrángatta, hátha valami csoda folytán kinyithatja, és elszökhet. De nem maradt egyetlen módja sem a menekülésnek.

Amint lerázták magukról a fény okozta bénultságot, a kiéheztetett medvék egyre közelebb settenkedtek a foglyokhoz. Lassan cammogtak, oldalra sandítva, becserkészve áldozataikat. Éhesek voltak, dühösek, de a tömeg miatti zavarodottságuk e pillanatban erősebbnek bizonyult, mint az ölés ösztöne. Nem kellett sokat várni: a rémült kiáltások, a sikolyok felgerjesztették bennük a vadászat szenvedélyét.

Axion kétségbeesetten terelte maga mögé Quercust, mintha ezzel megmenthetné a szörnyűséges haláltól. A fiú azonban nem remegett, csak mozduladanul állt és mereven bámulta a közeledő fenevadakat.

Így van rendjén, suhant végig Axion agyán megnyugtatóan. Legalább az ő halála könnyebb lesz. Úgy gondolta, hogy a kölyök sokkot kapott a félelemtől, ezért a lénye vajmi keveset fog fel a körülötte kialakult drámából. Ami azt iketi, maga is örült volna az öntudatlanságnak, de hozzá nem voltak kegyesek az istenek.

Az egyik óriási medve megelégelte a várakozást. Szétnyitotta a pofáját, elbődült, közszemlére téve rettentő agyarait. Megközelítette a táplálékot jelentő embercsoportot, akik abban reménykedtek, hogy szorosan összebújva talán elkerülhetik a támadását. Az állat lopakodva körözött egy darabig, hogy kilesse, melyik a leggyengébb áldozat. Csodálatos megérzéssel éppen azt a foglyot találta meg, aki a tömlöcben töltött napjai alatt nemigen tett egyebet eszelős sírdogálásnál. A bolond most sem hazudtolta meg magát; a karjai közé rejtve fejét hangosan zokogott a homokban. A vadállatot azonban nem hatották meg a könnyek: egyetlen rohammal letudta a kettejük között húzódó távolságot, aztán rávetette magát a kiszemelt áldozatra. Az eszelős felsikoltott, ahogy a hörgő ragadozó leteperte és karmos mancsával csapkodta. Ösztönösen kapálózott, de értelmetlen vonaglásával még jobban felhergelte a fenevadat. Végül mozdulatlanná merevedett, amint a tépőfogak nyers érzéketlenséggel kiszakították belőle az életet.

Ezt látva a rabok újabb rémült kísérletet tettek a menekülésre. Néhányan az első sorok palánkjaira akartak felkapaszkodni, ám a lelátó túl magasan épült, a palánkok mögött pedig mindenütt katonák sorakoztak, hogy visszalökjék az arénába azokat, akik meneküléssel kísérleteznek. Három elítéltnek végül sikerült felmásznia; kettőt azonnal visszalöktek. A harmadikat, aki belecsimpaszkodott az egyik harcosba, egyszerűen keresztüldöfték egy pugióval.

Újabb támadás történt az arénában, és Axion döbbenten pillantotta meg Crullust, ezt a finom külsejű úriembert a halál torkában. Olyan közönyösen várakozott az egyik vadállat előtt, mintha külső szemlélője lenne a látványosságnak. Szenvtelenül ment elébe a halálnak. Még akkor sem mozdult, amikor a fenevad ledöntötte a lábáról, hogy a torkának essen.

-      Kegyes halált! - lihegte Axion, miközben egyre hátrált a porond széle felé az egyik medve elől, amelyik szemet vetett rá. - Kegyes halált adjatok, istenek! Teuton, neked ajánlom lelkemet!

Meggörnyedt a lassan közelítő állat előtt, hogy félrevetődjön, ha felé ugrik. Ugyanakkor egyetlen pillanatra sem hagyta figyelmen kívül, hogy a fiút a teste fedezékében kell tartania.

-      Gyere, te átkozott, mihaszna dög! - üvöltött rá minden dühével, hogy önmagát bátorítsa. A medve megtorpant a hangokba olvasztott tömény gyűlölettől, de csak egyetlen pillanatra. Aligha tudott mit kezdeni a dühvel és a gyűlölettel egy ilyen tökéletesen szenvtelen vadász. Hatalmas mancsaival puhán lépkedett a homokban, mintha önmagát szórakoztatná az elnyújtott vadászattal.

Axion sápadtan várta a halált, de ösztönei még nem adták fel. Ahogy megrándulni látta a vadállat izmait a loncsos barna prém alatt, lekuporodott a földre, hogy kicselezze a támadó fenevadat. A medvének azonban nem állt szándékában megmozdulni. Ehelyett az összegörnyedt férfi mögé bámult, aztán...

Aztán olyasmi történt, amire a sokezres tömegből egyetlen jelenlévő sem számított.

A kiéheztetett fenevad szűkölve kúszott egyre hátrább, mintha megrémült volna valamitől.

Axion felemelte a fejét. A halál hegyes karmait várta, de megrökönyödésére egy megszeppent állattal találta szemben magát. Mintha ezt a halálos fenevadat kegyes isteni kezek egy bundás kölyökre cserélték volna, aki félelmében legszívesebben elbújt volna valahová.

Hátrapillantott a lehunyt szemmel álldogáló fiúra. Abban a szent pillanatban megértett mindent.

Az imént azt hitte, a gyerek értelmét ekagadta a félelem. Most rá kellett ébrednie, hogy a lelke csak abban a sajátos zugban tartózkodik, ahol az isteneivel találkozhat, ahol segítséget kaphat tőlük. A segítség pedig megérkezett.

A porondon szerteszét holttetemek vérét itta a homok, mire az elítéltek felismerték, hogy a megtermett férfi és a gyerek mellett védelmet találhatnak. Reménykedve gyűltek kettejük közelébe.

A közönség lassabban döbbent rá, hogy valami csoda akadályozza a vérengzést. Annyit érzékeltek csak, hogy a rabok az óriás és a fiú köré gyűlnek, utolsó háborítatlan szigetet alkotva a vér tengerében. Néhány ragadozó újra és újra támadást indított ellenük, de minden alkalommal meghunyászkodva vonult vissza az embercsoport közeléből. A vadaknak végül elment a kedvük az újabb rohamtól.

Pillio elképedve figyelte az eseményt Züllöttsége folytán kevésbé hitt a csodák erejében, mint az átlagos római lélek, noha egyetlen pillanatra magával ragadta a látottak varázsa. A rá jellemző módon azonban hamarosan a trükköt kereste a káprázat mögött. De bárhogy is, egyértelműnek látszott, hogy a fiút és a társait nem bántják az ákatok.

Körülnézett, hogy felmérje a sorok közt ülők megnyilvánulásait.

Decentus is lenyűgözve figyelt a porondra, arcán a bárgyú ittasság végre az értelemnek és a csodálkozásnak adta át a helyet. Szemközt, a helytartó páholyától nem messze Sevatus is érzékelte a váratlan eseményt, és magához intett néhány katonát. A parancsait meghallgatva tisztelegtek, aztán sietve távoztak a lépcsőkön az aréna gyomrába. Mások is zavartan forgatták a fejüket az előkelők emeletén. A többség azonban, az alant ülő plebs remekül szórakozott, ahogy az állatokat gyilkolásra nógatta.

A harci kürtök hangja belehasított a levegőbe, újabb látványosságot ígérve. Odalenn a porondon ember és állat egyszerre rezzent össze az érces hangtól, ami semmi jót nem ígért az elítélteknek, csak azt, hogy a küzdelemnek még koránt sincs vége.

Lovasok vágtattak be a kitárt kapun, hosszú dárdáikkal elzavarva a meghunyászkodó bundás vadakat. Valamelyikük talán könnyelműségből, vagy a közönség előtti szereplési vágytól hajtva túl közel engedte az egyik bágyadtnak vélt állatot. Nem gondolta, hogy baj lehet belőle, hiszen az imént látta a ragadozókat gyáván megfutamodni. Neki azonban nem volt szerencséje. A vadállat az ösztökélés ellenére váratlanul szembefordult a lovassal, két lábára egyenesedett, majd dühödten rávetette magát. A nem várt erőtől leroskadt a nyerítő mén, maga alá temetve a harcost is, aki így nem menekülhetett a karmok és agyarak elől. A fenevad azonnal eltörte a nyakcsigolyáját, hiába zúdítottak rá nyílzáport a katonák a palánk mögül.

Pillio eközben a szemközt ülő Sevatust figyelte.

Ideges vagy, barátom! - dünnyögte gunyoros mosollyal. Észrevette kapkodó mozdulatait és szobormerev arcát. A jelek arról árulkodtak, hogy a magister elégedetlen a látványossággal. Amikor Pillio megismerte Sevatust - nagyon-nagyon régen -, az első, amit megjegyzett róla, hogy a kemény katona képtelen elviselni a sikertelenséget és a várakozást. Nos, gondolta, nem változott azóta: jellegzetesen ingerült mozdulataival most is tökéletesen elárulta elégedetlenségét.

Kutató pillantása a helytartóra váltott, akin nem tükröződött neheztelés. Meglepetéssel vegyes érdeklődéssel szemlélte az állatviadal váratlan alakulását. Láthatóan tetszett neki ez a fordulat.

Kedvelnek az istenek, Caius! - dünnyögött cinikusan Pillio. - A helytartónk közel sem idegeskedik annyit, mint te!

 

Újabb harsonahang töltötte be a teret, amíg a porondszolgák kicipelték a szétmarcangolt tetemeket. A túlélők maroknyi csoportjára addig négyszögletes ostromzár vigyázott.

Tizenegyen maradtak a húszból. Axion bízott benne, hogy nem nyújtottak igazi szórakozást az átkozott csőcseléknek. Titkon egyre inkább remélte - sőt megtanult hinni benne -, hogy eljöhet még az idő, amikor minden sérelemért megfizetnek. Az átélt halálfélelem megviselte, de lelkében felerősödött a hit, hogy aki megmentette őket a ragadozók karmai közül, nem más, mint Teuton. Az ősi isten visszatért.

A remény építménye azonban recsegve-ropogva dőlt össze, amikor a porondról lekergetett medvék után megpillantotta a kapuban a következő mulattatókat.

Két hím és három nőstény oroszlán kaptatott fel a rámpán az arénába - a legfélelmetesebb vad, amelyet valaha is ismert a világot uraló Róma. Súlyuk és termetük még az iménti hatalmas medvékkel is versenyre kelt, vérszomjuk pedig minden bizonnyal felülmúlta azokét. Ahogy előbukkantak kecsesen, nyújtózkodva, vaskos izmaikat feszítgetve, a közönség újra lázba jött. Hangos éljenzés, tapsvihar tört ki, biztató kántálások, buzdító kiáltások csattogtak a levegőben, miközben az öt fenevad kényelmesen körbejárt az arénában. Hogy az ösztökélésnek volt-e köszönhető, vagy annak a különbségnek, ami az állatok királyát elválasztja az ostoba medvéktől, nem tudni: az oroszlánok mindenesetre sokkal kevesebbet tétováztak. A nőstények különösen vérengzőnek bizonyultak. Vicsorogva kapkodtak a mancsukkal a csoportba tömörülő rabok felé. A közönség ujjongva lelkesedett, hogy hamarosan ismét vért láthat.

Axion orrát megcsapta a jekegzetes oroszlánbűz, amiről annyiféle adomát hallhatott már. Egyre azon gondolkodott, vajon ki tudja-e védeni Quercus ereje a jóval gyorsabb ragadozó támadását.

A fiú, mintegy válaszul, anélkül mozdult meg, hogy kinyitotta volna a szemét. Kilépett Axion fedezékéből, majd könnyedén helyet foglalt a bősz oroszlánok előtt, a porond felforrósodott homokján.

A fülrepesztő bődüléseket hallató vezérhím, aki éppen támadásra készült, most megtorpant. Fejét leengedte, akár egy idomított kutya a parancsszó hallatán, és elkezdett engedelmesen hátrafelé lépegetni. Nem látszott rajta félelem; egyszerűen csak engedett az erőnek. A másik hím idegesen mozgatta a füleit - talán a lehengerlő hatalommal szembeni küzdelem jeleként -, de végül feladta az ellenállást. A nőstények csoportjával együtt óvatosan visszavonult, aztán leheveredett a vezérhím mellé.

Mélységes csend lett az amphiteátrumban. Az emberek a szájuk elé kapták a kezüket, többen felállva próbáltak meggyőződni arról, hogy nem csak a szemük káprázik-e. Szájtátva bámulták a már-már kedvesnek és békésnek is nevezhető csendéletet a vérrel tarkított porondon, ahol egy nyugodt, fiatal fiú a félelem legkisebb jele nélkül ücsörög a világ legfélelmetesebb ragadozóinak társaságában. Hinni kezdték, hogy az a páratlan esemény, ami itt megtörtént, nem írható sem a szemfényvesztés, sem a felettük tűző nap számlájára. A varázslatos attrakciót, amiről senki sem hallhatott még széles e világon, tisztán látták, együtt, mindannyian. Valaki felállt és keményen összecsapkodta a tenyerét. A tömeg innen is, onnan is bekapcsolódott a tetszésnyilvánításba. Hamarosan mintha száz lavina dübörgött volna végig egy hófödte hegyoldalon, úgy robajlott az elismerő tapsvihar és kurjongatás az óriási gyűrű lelátóiról.

Pillio is ámultan éljenzett. A játék kezdetén, amikor a helytartó feléje tekingetett, még erőltetnie kellett az önfeledt tapsolást, mostanra azonban a lelkéből fakadt. Annak ellenére, hogy imádta a véres látványosságokat, és egy lyukas ast sem adott volna az összegyűjtött rabok életéért, örömét lelte a parádé ilyetén fordulatában. Gúnyos fricskát látott a jelenetben, amit a nagyképű Róma orrára mért egy csenevész kölyök. Cinikus ember lévén még ezen is jót tudott nevetni.

Decentust is magával ragadták az események. Elismerésképpen olyan vad kiabálást hallatott, hogy Pilliónak be kellett fognia a fülét. Felállva tapsolta meg az érthetetlen varázslatot, ahogy a félelmetes vadállatok békésen terpeszkednek egy fiú körül, majd később engedelmesen visszakullognak a ketreceikbe.

Ha Caius Aelius anyját nem Fortunának hívják, hát nyeljem le a saját nyelvemet! - gondolta, miközben odasandított Sevatus felé. Elég jól ismerte a barátját; tudta, ő is készen áll, hogy előnyt kovácsoljon akár a véletlenből is. És valóban: a gladiátortermetű férfi állva hajbókolt, arcán széles mosoly terült szét, mintha csak azt sejtetné: íme, micsoda nagyszerű meglepetést tartogattam nektek!

Nem vitás, Sevatus ettől a pillanattól megnyerte a népet, de a helytartót is az előadás kirobbanó sikerével, amit röviddel ezelőtt még valószínűleg kudarcnak és felsülésnek ítélt.

A szűnni nem akaró tombolás félbeszakította a parádét. Az elképzelhetetlen fordulat felborította ugyan a rendet, de a katonaság felkészült, és nem engedte a népet az arénába. Így minden polgár a helyén tombolt; egyre csak tapsolta és tapsolta a látványos eseményt.

A helytartó egyetlen kézjele végül elégnek bizonyult, hogy lecsendesítse a zsivajt. Mosolyogva tárta szét a karját, majd meghatott remegéssel a hangjában megszólalt:

A kormányzó meghajolt a nép, majd pedig a tőle karnyújtásra ülő magister felé. A magára erőltetett meghatódott ábrázattal tehetségesebb színésznek bizonyult, mint az, amelyiket az ünnepség levezénylésére kérték fel. A közönség szinte véresre verte a tenyerét és fülsiketítően éljenezte a nagy embert.

Sevatus csak egy pillanatig akadt meg. Lassan felderengett az emlékeiben, hogy ez a kölyök nem lehet más, mint akit a legutóbbi titkos embervadászatuk során életben hagytak, aztán szolgának cipeltek magukkal. Ennél többet azonban tényleg nem tudott róla - miért is kellene a vadásznak bármit is tudnia a jelentéktelen zsákmányról? A leghalványabb fogalma sem volt, ki lehet ez a fiú valójában, aki elől még az oroszlánok is kitérnek, de nem mutathatta a tudatlanságát a nép előtt, ha nem akart szégyenben maradni.

- Nemes barátom - mondta a kormányzónak -, nem csodatevő, csupán érzékeli a felsőbb akaratot. Olyan, akár a harsona a harsonás kezében. Nem más, mint a szolgád és az én ajándékom. Fogadd el ajándékképpen!

Sevatus sem volt híján színészi képességeknek. Alázatosan meghajtotta a fejét, hogy eljátssza, mennyire nehéz elfogadnia ezt a kegyet a felettesétől. Szólni sem tudott. Meghatottan, széttárt karral bólogatott a kormányzó felé, mint aki tisztelettel, bár érdemtelenül fogadja a nagy ember kedveskedését.

- Azt hiszem, nem tudok ellentmondani annak, aki annyi jóban részesít bennünket. Hálával tartozunk elsősorban nagy császárunknak, az isteni Hadrianusnak, aki Iuppiter kegyelméből megőrizte elődei békéjét és jólétét a birodalomban. Utána pedig a megbízottjának, a nemes helytartónknak köszönünk mindent! Annak az embernek, aki olyan végtelenül bölcsen igazgatja városainkat Pannónia Inferiorban. Éltessék soká az istenek születése ünnepén!

Szenvedélyes kézszorítás következett, ami a látszat ellenére csak az egyik fél részéről volt őszinte. De a népet nem érdekelték a részletek: az emberek szűnni nem akaró tapssal ünnepelték a gesztust.

 

Axion mindent értett; ezek a szavak éppolyan üresek, mint a buborékok. Nincs tartalmuk, csak szépek, tetszetősek, de nem lehet rájuk építeni. Quercus annak ellenére érezte a lelkében ugyanezt, hogy semmit sem értett a latin szónoklatokból. Mihasznának és gonosznak ítélte ezeket a szavakat, amelyek csak arra jók, hogy elbolondítsák az embert Ha a jelentésüket nem is értette, a behízelgő dallam rámutatott arra, hogy jól érzi, amit érez.

Mindeközben csendben vártak a sorsukra mind a tizenegyen. A fiú nem tudta pontosan, mi történt körülötte. Nem volt ideje Axionnal beszélni, így teljesen értetlenül, szinte kívülállóként szemlélte a helyzet alakulását. Ebben azonban már nem szerepelt az a vérmes remény, hogy szabadon engedik, és élheti a maga ősi, háborítatlan életét. Talán valóban nem is ez a megoldás. Talán nem is az a küldetése, hogy visszataláljon az erdőbe, a mezőre, a faluba, az előző életéhez...

Estig folytatódott a parádé. Ők azonban hiába váltak a nép kedvenceivé, egy üres cellában kellett várakozniuk új gazdájuk testőrségének érkezésére, akik végül egy másik szállásra vezették őket.

Közben egyre hallgatták a nép zúgását, a viadalok véres-rettenetes zajait, az állatok hörgését.

Az újabb vérengzés, a vérszomjas örömmámor talán már el is feledtette a fent tomboló közönséggel, hogy volt itt valaki, aki elől a legveszélyesebb bestiák is meghátráltak.

Valamikor hajnal felé, amikor az aréna is elcsitult és a hulladékhegyeken kívül más nem látszott az ünnepség helyszínén, megérkezett egy fegyveres csapat, hogy másik börtönbe vigye őket. A durva lökdösés, ahogyan maguk előtt terelték Quercust, Axiont és a többi túlélőt, kitörölte belőlük azt, amit az aréna pátoszában, a túlélés és a csodálatos győzelem pillanatában a magukénak éreztek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

II. RÉSZ

 

QUERCUS

I.

Kr. u. 145.

Antoninus Pius császár uralkodása alatt

Pannóniában, Aquincum közelében

 

Az erdő jajongott a szélben. Alázatosan hajbókoltak a faágak a végtelen erő alatt, ahogy a vihar haragvó istene végigkaszált a vadon sűrűjén. Dühétől reszketve bújtak el a vadak, még a legapróbb rágcsálók is mélyen beásták magukat az avarba vagy a gyökerek közé, nehogy áldozatául essenek féktelen haragjának.

Ennek ellenére mégsem volt teljesen kihalt az erdő. Harcosok vágtak neki a sűrűnek, dacolva a szélrohammal. Hangos nógatással biztatták lovaikat, amelyek közel sem lelték annyira örömüket a vadászatban, mint gazdáik. A lovasok kurjongattak, felverték a rengeteget, de ez cseppet sem nehezítette a becserkészést. Hiszen nagyon jól ismerték a zsákmányuk természetét, szándékát, helyzetét. Némán követték a dagonyás csapást, amit nemrég - biztosan tudták - az űzött vadak lábai tapostak.

Az elöl lovagoló férfi megálljt intett társainak. Megrázta ősz üstökét - mely egykor koromfeketében pompázott -, hogy megszabaduljon az esővíz nagyjától. Cseppet sem zavarta, hogy bőrig ázott, hiszen sohasem engedte testét elpuhulni. Az elmúlt évek ugyan megajándékozták minden kényelemmel, amikor is a katonaváros magisteri székéből átköltözött a másodhelytartóiba, hogy onnan ostromolja - kellő számú praetori rangú támogató jóindulatának fegyverével - a helytartó trónusát. Ő azonban nem élt ezzel a lehetőséggel. Rendszeresen edzette magát, mint a régi szép időkben, amikre olyan szívesen emlékezett. Igen, a katonaévekre. Elsősorban arra, amikor legioparancsnoki rangra emelkedett állhatatossága, büszkesége és könyörtelensége folytán, ami annyira jellemző Róma igaz fiaira. És legfőképpen rá, Caius Aelius Sevatusra.

Intésére régi vadásztársai - Appius Taato Igianus és Valerius Maulus Pillio, akikkel jó ideje zárt egyletbe tömörültek, hogy titkukat maguknak tartsák meg - azonnal megtorpantak a sáros csapáson. Pillio óvatlanul fékezte le a hátasát, így a ló horkantva megcsúszott a latyakban. A szőke férfi ütlegelni kezdte a megriadt állatot, és nem kímélte a szitkaitól sem.

Sevatus és a sort záró Igianus, a legcsendesebb hármójuk közül gúnyosan összenevetett, aztán előreléptetett, magára hagyva a dühöngő Pilliót.

Megijedt, hogy eltéved, ugyanakkor örült is, hogy nincs tanúja a szemében tükröződő félelemnek. Legszívesebben kiáltott volna, de ezzel elárulja, hogy nem ura a helyzetnek. Tudta, hogy nem teheti: egy aedilis jelleméhez nem illik a tanácstalanság és a félelem. Még itt, a legtitkosabb közegben, ahol a vétkeiket is nyíltan kibeszélhették, sem kívánt ijedősnek és gyengének látszani.

Hiába ösztökélte az állatot, nem sikerült megpillantania a barátait. Szíve szerint hagyta volna az egészet. Valójában tökéletesen meglett volna a szökött rabszolgákat üldöző portya nélkül. Amióta a vízvárosi közbiztonságot és városi karbantartásokat felügyelő posztra került, már nem lelkesedett igazán hármójuk titkos szórakozásáért. A vadászatban, a vérontásban ugyan örömét lelte, hiszen ki ne örülne a zsákmányszerzés izgalmának vagy az utána következő lakomának, no meg az elmaradhatatlan borozásnak? Pilliót nem abból a fából faragták, aki megvetette volna az ilyesmit. Ám az előkészületek, na meg olykor a hosszú kutyagolás, legfőképp szabadban aludni - különösen ilyen cudar időben - már nem hevítették annyira. Tíz esztendővel korábban, amikor a bátyja házában nem volt másra gondja, mint a tivornyákra vagy a szórakozásra, mindez üdítően hatott rá. Most viszont már kényszerű vizitálásként élte meg, mintha valami unalmas rokonnál kellene tiszteletét tennie. Nyűgnek érezte az egészet.

Másrészt azonban a szertartásszerű, bensőséges portyák hármójuk szoros összetartozásának a jelei voltak. Bármi szóba kerülhetett. Ekkor ötlötték ki legújabb terveiket, amik végül valami fondorlatos, de mindenképpen előnyös lépéshez vezettek. Éppen egy ilyen alkalommal került szóba az az elképzelés, ami Pillio jövőjét is megváltoztatta, és amit Sevatus agyalt ki. Nevezetesen, hogy míg a helytartó barátságát kihasználva megpályázza Pannónia Inferior helytartó-helyettesi posztját - amit rá két esztendőre el is nyert -, addig a befolyásával Pilliót a vízváros egyik aedilisévé választatja meg. Sikerült is, könnyebben, mint hitték: Pillio hirtelenjében közigazgatási vezető lett. Hiszen Sevatus katonai múltját, római lovagrendi felmenője adta rangját, jó csengésű nevét akkorra már komoly tisztelet övezte. Ehhez még hozzátett a tehetségével is, és persze azzal a könyörtelen törtetéssel, amit Róma szinte megkövetelt a vezető tisztviselőitől. És mit adnak az istenek? Sevatus magister véletlenül kőbánya-tulajdonos is volt. Ráadásul a kitermelőhelyei olyan közel estek a két településhez, hogy semmiképpen sem volt érdemes messzebbről szállítani az építőanyagot. Így aztán a frissen megválasztott Pillio aedilis, az építkezésekért és a városi épületek karbantartásért felelős poszt új birtokosa minden gyanú nélkül rendelhette az alapanyagot Sevatus barátjától. A szakításért pedig Igianus volt a felelős, aki a legjelentősebb futár- és s2állítócollegiumot tartotta kézben Aquincumban, ami még a császári postaszolgálattal is felvette a versenyt.

Ennek immár tizenegy éve, de olyan élesen emlékezett rá, mintha tegnap történt volna. Megvalósult az álma: hatalmat kapott, mellé tetemes vagyont, amire nem is számított. Ez a jól kiagyalt érdekszövetség mindhármuk zsebébe olyan összegeket szerzett, amiért valójában nem is tettek semmit. Tökéletesen megvalósult a terv, bőven hozott hasznot és befolyást - mint minden, ami Sevatus mindig nyugtalan elméjéből kipattant, így aztán ha Pillio testben szívesebben lett is volna távol a latyakos erdőtől, az érdekei megkövetelték a jelenlétet.

Már csaknem magával ragadta a pánik, amikor az összehajló ágak erdeje megritkult annyira, hogy felfedezhesse a közeli tisztást. Megnyugodott. A magabiztosság álarcát magára öltve kivágtatott a nyiladékra.

Egy vérfürdő kellős közepébe cseppent. Caius Aelius Sevatus, az őszülő vicarius, Róma előkelő tisztségviselője állatias hörgéssel rontott rá egy menekülő fiatal rabszolgára. Kardjának egyetlen suhintásával halálra sebezte. A mocskos, sáros alak összeroskadt, aztán hangtalanul kimúlt, vére lecsurgott nyaksebéből és elkeveredett az agyagos sárral. Tőle nem messze Igianus a rá jellemző eszelős dühvel hajította el a dárdáját egy férfi felé, aki megpróbálta őt sziklával megdobni. A sáros kézből azonban kifordult a gyerekfejnyi kő, s célt tévesztve a vadász lovának hátsó lábához csapódott. Az állat ijedten arrébb ugrott, de ez sem billentette ki a nyergében ülő Igianust az egyensúlyából. Amint a dárda földhöz szegezte a bujkálót, a vadász leugrott a lováról. Kihúzta a szerencsétlenből a fegyvert, majd őrjöngve, újra meg újra, többször is megmártotta az áldozat testében.

Eközben Sevatus felfedezte, hogy három másik alak próbál elosonni az erdő rejtekében, míg a két szökevénnyel viaskodik. Fondorlatos hadicsel! - gondolta, miközben lekaszabolta két ellenfelét. Ezután leugrott lováról a ragacsos sárba, majd gyorsan letörölte az arcáról a szitáló eső permetét. Kirántotta hajítódárdáját a nyeregből, aztán a távolodó ködös alakok után vetette magát.

Pillio ösztönösen cselekedett, amikor maga is előhúzta a fegyverét. Sevatus után iramodott, hogy a segítségére legyen. Amikor beérte a hatalmas mellkasú férfit, az éppen elhajította a lándzsáját. A fegyver széllel, esővel dacolva, ekenállhatatlan erővel zúgott át a tisztás bokrai felett. Tévedhetedenül ért célba. A fák közül tompa sikoly tört elő, amitől Sevatus arcán elégedett vigyor terült szét. Pillio vére felpezsdült a látványtól; szertefoszlott a lustasága és a kényelem iránti vágya most, amikor a vadászat legélvezetesebb pillanatának küszöbén állt. Hátralendítette a dárdáját, majd elhajította. A fegyver a kiszemelt zsákmány hátába csapódott; hegyéből legalább egyarasznyi a test elülső oldalán bukkant elő.

Sevatus és Pillio bajtársiasan megragadták egymás jobbját.

-      Úgy látom, sem Liber verejtéke, sem az aedilisek gondtalan kényelme nem csökkentette ügyességedet.

Természetesen Sevatus, az örök katona nyerte meg a versenyt. A rémülten rohanó rabszolga nem is próbált taktikához folyamodni, csak futott, ahogy a lába bírta. Nem használta ki az erdő fáinak vagy az óriási sziklatömbök sötétjének a rejtekét; szűkölve igyekezett messzebbre kerülni. Amikor mellé ért, Sevatus egyetlen ütéssel lecsapta a fejét anélkül, hogy elégedettséget érzett volna. Gyűlölte a könnyű harcot, még inkább a könnyű győzelmet.

- Tiéd a győzelem, testvér! - lihegte Pillio, amint beérte társát a sziklák közötti vadcsapáson.

- Ugyan, Valerius! Dicstelen győzelem volt. Mérhetetlenül felbosszant, hogy nincs ezekben az emberekben élni akarás, küzdőszellem! Mi csak hárman vagyunk. Egy kis ügyességgel még el is menekülhettek volna. Akár tőrbe is csalhattak volna minket.

- Ebből is látszik, barátom - mosolyodott el gúnyosan Pillio -, túl jól bánunk a szolgáinkkal. Elpuhultak és legyengültek! Elkényelmesedtek!

- Igaz. Nincs erejük ahhoz, hogy az egykori földjükön ellenünk merjenek fordulni. Látod, ezért gyűlöltem meg azt a Görögöcskét! Hogyan is telt az elmúlt húsz-egynéhány esztendő az ő birodalma alatt? Semmi háború, csak jólét, gügyögés a polgároknak, dicsérgetés és vállpaskolás a katonáknak. És csodálkozunk, ha mindenki puhány!

- Caius, ne feledd az északi háborút hét éve! Nem is feledheted, mert a te Görögöcskéd, meg az utódnak kinevezett örökös is akkoriban halt meg.

- Háború? Az nem is volt háború! Nem volt egyéb mint határ menti csetepaté. Megjegyzem, úgy is kezelte ez a fenségesen kinevezett utód, L. Aelius Caesar, akit mellesleg még akkor, amikor Lucius Ceionius Commodusnak neveztek, volt szerencsém ismerni. Hát, mondhatom, igaz, hogy az alma nem esik messze a fájától. Igazi puhány volt ő is, a jog és tudomány rabja katonai ismeretek nélkül. Elpiszmogott a Danuvius mentén, Fortuna kegyelméből sikerült valahogy visszavernie a betörést, de végül békeszerződést kötött. Békeszerződést! Hogyan lehet, hogy a római sas, a mindent uraló oroszlán, amelytől mindenki rettegett, most itt tart, barátom? Hogyan lehet? Ha engem bíztak volna meg, vagy valamelyik lovagrendű hadparancsnokomat, akiben még buzog a traianusi büszkeség, és duxszá tették volna, Iuppiterre, ma is rohanvást menekülnének utunkból a germánok! De nem! Ez nem volt fontos! Sokkal fontosabb volt a békekötés meg a birodalmi átszervezés! Meg a határvonal építgetése a Danuvius mentén! És mindeközben tetszelegni a castrumokban a legionáriusok előtt.

- Vagy éppen pénzt osztogatni - köhintett közbe Pillio.

- Az! Pénzt osztogatni a katonáknak! - Sevatus tovább dühöngött, egyre vérmesebben és hangosabban. - Nevetséges! Lehet, hogy a Görög sok mindent tudott, de egyet nem: a jó légiósnak nem elismerés meg kedveskedés kell, hanem cél. Megmutatni a leküzdendő ellenséget! Odavezényelni! Hagyni, hogy küzdjön, és ha győzött, engedni, hogy kedvére fosztogasson! Én mondom, Valerius, az isteni Traianus volt az utolsó nagyság Rómában! Az a princeps egyensúlyt hozott a dolgok között a birodalomban. Sok háborút, győzelmet, tekintélyt, erőt adott nekünk. Büszkeséget. És ettől lett igazi jólét, nem pedig fordítva.

Sevatus hirtelen befejezte; az indulatos monológot követően csend telepedett közéjük, csak a szél jajongott a fák ágai között, mintha valami nem tetszőt hakgatott volna ki.

- Attól tartok - jegyezte meg egy idő után Pillio -, az utód sem tesz többet az uralkodása alatt, mint a Görögöcske. Kövezzenek meg, de szerintem szégyen, hogy Piusnak neveznek egy római istent, akinek inkább hódítania kellene. Ráadásul többet foglalkozik az árvák segélyével, mint a hadsereggel. És minden istenekre: éppen olyan szakállt hord, mint az elődje!

Sevatus nem válaszolt azonnal; egy ideig csak elégedetlenül ingatta a fejét.

- Egy hónapja ott jártam... - folytatta végül. - Az istenek szentélyében, Rómában. A világ közepén. Barátom, a csodák földje az! A Colosseum, a paloták és a fürdők! A Fórumok! Caesaré! Flaviusé! Traianusé! Meg a Circus Maximus! A vízvezetékek, mint sorban álló óriások, ahogy a vállukon hordozzák az éltető víz csatornáit. Ha még nem láttad, nem is képzelheted, milyen káprázatos az a világ! Az ünnepségen ott álltam a Caesar palotájának lépcsőjén, és átvettem a kinevezést Piustól. Színek, isteni illatok, fényes vértek! Kürtök és diadal! Aztán csalódás. Pius szemébe néztem. Iuppiterre, megijedtem! Egy átszellemült, de beteges embert láttam magam előtt. Egy embert, törékenyt, finom értelemmel átszőtt lényt. De nem istent, barátom! Nem istent! Rómának istenre van szüksége! Erős Marsra, hatalmas Iuppiterre! Nem egy sztoikus bölcsre, aki két köhögés között nyilvánítja ki az akaratát, gyöngén, dicsőség nélkül, aztán lepihen egy kicsit. Ez kudarc Rómának!

Hirtelen elnémult, elgondolkodva magába mélyedt. Valóban nevetségesnek, erőtlennek tartotta a jelenlegi császárt. Erőtlennek tartotta az egész birodalmat is, egyben szánalmasnak, ahogy a békeidőkkel semmiféle igazi katonai kihívás nem adatott a légióknak. Veszélyt érzett ebben, hiszen Róma erejét az állandó harcban megedződött, híresen fegyelmezett - nem kevésbé győzedelmes - katonaság adta. Ha ez a vashadsereg egyszer elpuhul, a morálja szétesik, akkor az istenek óvják Rómát! És Pannoniát is, mint a legveszélyeztetettebb provinciát. A politikai és hadászati ismeretekkel bíró Sevatus komolyan aggódott emiatt. Hiszen nap mint nap tapasztalta a határvonal gyengeségeit, a barbaricum felőli kisebb betöréseket, melyek ha komolyabb kárt nem is tettek soha, lassan aláásták, meggyengítették, megingatták a legyőzhetetlenségükbe vetett hitüket.

Dühösen megrázta a fejét, hogy ismét lepergesse a vízcseppeket, aztán érces hangján elbődült.

Sevatus elfogadta Pillio elengedhetetlen társát, a vörösborral teli flaskát, és jókat kortyolt belőle. Míg visszacammogtak a tisztásra Igianushoz, jócskán meg is apasztotta a tartalmát.

Igianus javaslatára visszahúzódtak egy barlangszerű mélyedésbe, amelyet idefelé fedeztek fel. Arra várva, hogy elálljon az egyre erősödő eső, elköltötték a zsákjaikban magukkal hurcolt sültet, és a katonaévekre emlékeztető rövid, tömör disznókolbászt. Pillio legnagyobb bánatára a flaskája gyorsabban kiürült, mint szerette volna.

Sevatus büszkén fogadta két barátja felcsillanó pillantását.

- A legfőbb vágyam a legfőbb hatalom. Hamarosan én leszek Pannónia Inferior legmagasabb főméltósága. Nincs több kilincselés, hízelgés! Mostantól nekem hízelegnek, tőlem várják a mindent eldöntő szavakat. Csodálatos, nem? És én, az egykori sáros, piszkos katona közvetlenül a császárnak és a senatusnak jelentek. Senki másnak, csak a császárnak és a senatusnak. Nincs felettem senki, és nem kell tartanom többé senkitől! Ez a legszebb adomány az egészben. Ha volt is ellenségem, mára már az is a kegyeimet keresi.

Sevatus játékosan összevonta a szemöldökét

Mindannyian jót nevettek ezen, hiszen Sevatus magánháza nem sokkal maradt el a helytartói rezidencia fényűzésétől. A legkorszerűbb eszközök álltak a kényelem szolgálatában a villa urbanájában, beleértve a forró vizes padlófűtést, a hidegben előnyös dupla üvegtáblákat az ablakokon, a vízöblítéses illemhelyet, és még megannyi újítást.

Vidáman felszedelőzködtek, majd kivezették lovaikat a barlanghasadékból. Már szürkült, amikor elnyargaltak a vadászat helyéről, ahol csak az agyagba préselődött nyomaik jelezték ottjártukat.

És néhány kedvtelésből lemészárolt ember teteme.

 

 

II.

 

A két városnak otthont adó lapályon túl, a síkság fölé magasodó hegyek ölében bújt meg Sevatus egyik kőfejtője. A letarolt sziklák közt terpeszkedő, poros helyen évek óta ki sem látszottak a munkából az emberek. Megrendelés megrendelést követett a bánya szélén álldogáló épületben. Ez az udvarház arra volt hivatott, hogy innen szemmel tartsák a rabszolgák munkáját, emellett pedig otthont adjon a munkafelügyelőnek és a bányaőrségnek.

A férfi, aki jócskán megpotrohosodott a kőfejtő nyereségén, hunyorgó, rövidlátó szemekkel tanulmányozta a legújabb megrendelői levelet a ház egyik szobájában. Az ehhez hasonló tekercsek, melyek az ő jólétét is biztosították, általában Valerius Maulus Pillio aedilis vízvárosi hivatalán vagy Appius Taato Igianus canabae aedilisén keresztül érkeztek, és a jól ismert városi tanácsi pecséttel zárták le őket. Ez az üzenet éppenséggel Pillio úrtól jött; tartalma szerint a nagy közfürdő helyiségeinek felújításához rendelt meg néhány szekér jó minőségű mészkövet. A levélben megnyugtatóan közölte azt is, hogy a fizetség rendelkezésre áll, mivel a vízvárosi quaestor megfelelően nagy összeget különített el az aedilis ténykedésére. A quaestornak nyilván halvány fogalma sem volt arról, hogy a kifizetendő összeg az építőanyag valódi értékének sokszorosa, így a többlet néhány vezető politikus mély zsebeibe vándorolhat...

Örülhetsz, hogy ennyire megbírnak benned, barátocskám! - dünnyögte a férfi, ahogy a levélen elmélkedett. Mellesleg nekem is hasznot hajtasz kedves Valerius Maulusom, ha mindenkit lóvá teszel.

A bányafelügyelő jól ismerte Igianust, de a vízvárosi aedilist, Pilliót sosem látta még, noha csaknem egy évtizede álltak szoros munkakapcsolatban. Megpróbálta többször is elképzelni: magas, csinos férfi finoman nyírt hajjal, manikűrözött körmökkel, könnyed és izgató járással. Azután minduntalan abbahagyta az ábrándozást, talán azért is, mert jobban szerette önmagát, hogy fájdalmat okozzon magának ezekkel a mihaszna gondolatokkal. Hiszen minden vágya volt végre városi életet élni, finom társaságba járni, ahol nem is a hölgyek illata hozza tűzbe, hanem az ápolt férfiaké...

De tudta, ez messze van, nagyon messze. Még akkor is, ha alig pár órányi sétára fekszik tőle a város, ahol mindezt kiélvezhetné. Túlságosan is ideláncolja két dolog, amit nem tudott, mellesleg nem is akart figyelmen kívül hagyni.

Az egyik a munka, ami igazán a kedvére való. Sevatus úr felesége, Paulina unokaöccseként méltán nyerhette el kegyüket a hűségéért és hallgatásáért cserébe. Ez az üzlet pedig alaposan megtömte a zsebeit, ami igazán boldoggá tette. De ahogyan múltak az évek, egyre inkább hiányzott a városi élet. Bármik is voltak azonban a vágyai, a hűséghez és az ígérethez mindvégig tartotta magát, kiválóan irányította Sevatus úr kőfejtőjét.

Ezen a helyen volt az a bizonyos másik dolog is... Félretette a legfrissebb megrendelést, aztán az elhízottakra jellemző döcögős léptekkel kisomfordált a házból. A testőr a bejárat előtt félreállt az útjából. A munkafelügyelő nem ment messzire, hiszen alig néhány lépésre a háztól már rálátott a külszíni fejtésre.

A szeme előtt magasodó, lekopaszított hegyoldal olyan volt mintha valami irdatlan szörny mélyesztette volna bele agyarait, és kitépett volna belőle egy jókora darabot. Nos, ez a mohó szörny nem volt más, mint a városi igény az építési mészkő kitermelésére. A szörny agyarainak szerepét pedig az a nyolcvan-száz munkás töltötte be, akik minden áldott nap vésték, feszegették, kalapálták a poros, fehér kőzetet.

Sohasem nézelődött sokáig, hiszen a por meg az ékekre csapódó vaspörölyök durva hangja, ami bántotta a fülét, minduntalan bekergette a házába. Ösztönei mégis sokszor indították arra, hogy bámészkodva kutasson a munkások között

Mint mindig, most is azonnal megtalálta, akit keresett.

Egy fiatal férfit fürkészett mohón a tekintete. Még a nevét sem tudta, de titkon Herculesnek nevezte el. A nevet a gyönyörűen duzzadó, verejtéktől csillogó izmok és a gyilkos munka ellenére is könnyed termet sugallta, amelynek szemlélésében olyannyira kedvét lelte.

Számtalanszor igyekezett szóba elegyedni a férfival, aki rendszerint szűkszavú latinsággal válaszolt. Nem elégítette ki ez az eredmény. Kapóra jött, hogy megtudta, a pörölyös ért a betűvetéshez. Ezt követően néha magához szólította, hogy azzal a feladattal bízza meg, írjon meg egy-egy levelet. Hercules szívesen eleget tett az utasításnak, de nem engedte magához közelebb a felügyelőt. A visszautasítások ellenére - vagy talán éppen azért - a munkafelügyelőben egyre erősödött a visszavonhatatlan vágy, hogy megszerezze, magáénak tudja a fiatalembert. Ha nem így, szép szavakkal, hát majd nyers erőszakkal. Vagy netán ravaszsággal.

A fiatal munkás egy óriási kalapácsot lendített a feje fölé, hogy rásújtson a sziklák hasadékaiba préselt ékre. Hosszú, sötét haja izzadtan repkedett a feje körül, ahogy szinte szétpattanó izomzattal mérte az ütést a szerszámra. A sziklalap roppanva széjjelhasadt, nem bírván ekenállni a dühödt erőnek, ami a fiatal rabból áradt.

Mintha minden ütésével a képzeletbeli ellenségeit pusztítaná! - áradozott magában a felügyelő. Valóban olyan, mint egy mitológiai isten!

A férfi letette a lába mellé a pörölyt. Mintha megérezte volna, hogy figyelik, hátrapillantott, át a kőfejtőn, a ház irányába. Lassan végighúzta fehér porral borított alkarját izzadt homlokán. Észrevette, de csak egy rövid pillantásra méltatta a bánya vezetőjét, aztán újra megragadta a súlyos eszközt, hogy egy következő éket vegyen célba.

A felügyelő zavarában visszacammogott a házba. Még azt sem vette észtre ez a hálátlan, hogy rámosolyogtam! - háborgott magában.

Alig helyezkedett el kerevetén, amit nagy igyekezettel próbált a nagyvárosi kényelem holmijaival, puha és könnyű párnákkal kibélelni, egy testőr lépett be az ajtón. Katonás köszönésképpen öklét a mellkasára csapta. Az unott felügyelő intett hájas ujjaival, hogy hagyja a formaságot, inkább mondja gyorsan, mit akar.

-      Uram, követ érkezik. Ahogy nézem, az új helytartó urunk, a nemes Sevatus követe.

-      Ez aztán a megtiszteltetés, barátocskám! - a férfi közönye azonnal elpárolgott. Meglepő sebességgel szaladt ki a testőre mellett a szabadba, hogy üdvözölje az érkezőt.

A lovas épp leugrott a nyeregből, lábai körül fehér port lihegett a talaj.

-      Nemes Horatio Castor uramnak méltóságos Caius Aelius Sevatus helytartó úrtól! - kántálta a titulusokat fülsértő hangerővel a katona. Amint a felügyelő elé lépett, átnyújtott egy bíbor viasszal lepecsételt tekercset. Vigyázzállásba merevedve várta, hogy a köpcös férfi kibontsa a levelet, és ha kedve tartja, választ küldjön általa.

Castor élvezte a hatalom minden dölyfös megnyilvánulását, így aztán egy cseppet sem igyekezett az olvasással. Végtére is egy küldöncnek az a dolga, hogy bármeddig várakozzon. Lassan betűzte a szöveget, közben némi kacérsággal könnyed csípőmozdulatokat tett a fess katona jelenlétében.

„Drága rokonomnak, barátomnak és segítőtársamnak! Üdvöz légy, jó Horatio! - így a levél. Bizonyára velem örülsz mindabban, ami az istenek kegyéből megadatott nékem, Róma hű fiának. Vágyaimat mérlegre helyezték az istenek, és úgy döntöttek, megfelelő mértékűek ahhoz, hogy megadják szolgájuk óhaját. Mint Róma katonája, azt a megtisztelő jóváhagyást nyertem magától az isteni Pius császárunktól, hogy a leköszönő bölcs helytartót én váltsam fel a posztján, amit olyan végtelen odaadással töltött be. Te pedig, barátom, aki mindeddig hűségedről tettél tanúbizonyságot, ne maradj távol attól az ünnepségtől, amit új házamban tartok a holnapi napon. Rokonaid is szeretettel várnak, és én sem akarom nélkülözni személyedet. Üdvözlet a leendő helytartótól, C. Aelius Sevatustól, a barátodtól."

Mint minden kicsinyes, egoista és zavart lelkű ember, maga Castor is naiv hittel vegyes elérzékenyüléssel fogadta e sorokat. Elképzelése szerint ezek a szavak hű bizonyítékai a nélkülözhetetlenségének. Fölényesen legyezte meg kikerekedett képét a nyitott tekerccsel, mintha kérkedni akarna azzal, mely nagyságtól is kapta.

-      Nos, katona, indulj, és vidd hírül a mi új helytartónknak, szeretett barátomnak a válaszomat, amely rövid lesz. Csak ennyi: „Boldogan osztozom örömödben, uram!"

Ezzel el is fordult a hírvivőtől. Amaz sem ácsorgott tovább; egyetlen szökelléssel nyeregbe pattant. Mire Castor a válla felett visszapillantott, már csak a távolodó lovas porfelhőbe burkolózott árnyát láthatta.

Meghallgattak az istenek, gondolta. Hamarosan felcicomázott, illatos patríciusok sokadalmát láthatja maga körül. Azokét, akik méltóbb társai, és akik minden bizonnyal jobban megértik szívének óhajait.

No, persze, Heródessel sem akarta annyiban hagyni a dolgot. Míg odadöcögött a fejtő szélére, hogy újra a férfin nyugtassa tekintetét, egy terv kezdett körvonalazódni benne.

 

III.

 

A visszafogottnak mondható hivatalos beiktatási ceremónia nem tartott sokáig a vízváros fórumán, Iuppiter, Iuno és Minerva szentélye előtt. Az egybegyűlt tömeg rajongva tapsolta meg a leköszönő helytartót, elismerve bölcs vezetői működését. A valódi tapsvihar azonban akkor tört ki igazán, amikor a népszerű Caius Aelius Sevatus gladiátorokat megszégyenítő termete tűnt fel a szentély lépcsőjére épített emelvényen. Amikor magasra emelte a kinevezési jelvényét, az első sorokból jó néhányan virágokat dobáltak a lábához. A ceremónia csúcspontjaként maga a távozó helytartó adta a nyakára az aranyláncon függő kormányzói medált. Azt már jóval kevesebben vehették észre, hallani ellenben senki sem hallotta, hogy a volt vezető mosolyogva súg valamit utódjának, mielőtt megfordul, hogy katonásan távozzon. Az új helytartó csodálkozó tekintettel nézett utána egy alig észrevehető pillanatig, majd újra a nép felé fordulva, boldogan emelte karját az ég felé. Beszédet rögtönzött, ami arról szólt, hogy milyen könnyű dolga lesz egy ilyen tökéletes vezető nyomdokaiban, akit példaképeként, sőt szinte atyjaként tisztel. Biztosította a lelkesen tapsoló közönséget, hogy méltó marad elődje eszméihez. Méltatta a leköszönő legátus munkásságát; azt, hogy bölcsen a béke, a fejlődés politikáját gyakorolta ebben a tartományban. Érdemének nevezte a töretlenül gyarapodó népességet, és azt a támogatást, ami által a kézművesség, a kereskedelem és a polgári lét ilyen nagyszabású fejlődésnek indulhatott. Szavait falakat rengető éljenzés fogadta; ismét virágeső hullott elébe.

Végül a szent haruspex, a Iuppiter akaratát kinyilvánító pap imát mondott, felszentelve ezzel a tisztségviselőt. Bikát áldozott Caius Aelius Sevatus nevében a nagy oltáron, hogy kieszközölje számára az istenek jóindulatát. Az állat fájdalmas bőgése belevegyült a tapsviharba és az örömujjongásba, ami a méretében nem túl nagy aquincumi Forumról és az azt övező utcákon tolongó tömeg felől zúgott. Az ünnepélyes áldozattal azonban be is fejeződött a beavatási szertartás. A nép vágyakozott ugyan, hogy az ünnep mámorát kiélvezhesse, ám ez most nem szolgálta a birodalom érdekeit. Róma újabban az erény köntösében kívánt tetszelegni. Manapság nem tűnt népszerű álláspontnak, hogy közpénzeken ünnepeltessék magukat a hírességek, legyenek azok neves politikusok vagy akár győztes hadvezérek. Suttogtak arról is, hogy nincs minden rendben az Imperium háza táján, mert a kincstár tartalékai úgy elapadtak, akár váratlan aszály idején az éltető forrásvíz. Néhányan híreket hoztak arról, hogy keleten újabb mozgolódás támadt a szomszédságban élő ellenséges népek között, és Róma most semmit sem kívánt kevésbé, mint egy kiterjedt háborút. Ráadásul a Danuvius mentén sem volt rendben minden.

Furcsa dolgokat hoz az élet. Róma mindig is melegágya volt a züllésnek és az erénytelenségnek, hiszen létét olyan nép határozta meg, amely nyitott szívvel fogadott be minden újdonságot, még ha feslettnek tűnt is. Mint a világ ura, semmiféle erkölcsi korlátot nem ismert el, ám sietve visszatalált a tisztesség mértéktartó útjára, amennyiben fenyegető veszéllyel találta szemben magát. Ekkor a visszafogottság egyfajta áldozattá vált az istenek előtt, hátha a vezeklés e formájától a haragvó égiek újra győzelemre emelik Rómát. Eddig bevált a számítás - Iuppiter mind ez idáig nem hagyta el övéit. A nagy birodalom népei pedig továbbra is ebben reménykedtek, odaadással áldozva a legfőbb állami istenségeknek. Ám egyre több hitetlen és vészjósló hang hallatszott az Impérium falai mögül...

 

Bármi is lehetett az igazság a fenyegetésről és a puritán erkölcsösség újszerű divatjáról a birodalomban, a helytartói palota termei nem mutatták. Semmi sem tükrözte a visszafogottság igényét ezen a helyen, ahol egy férfi határtalan pompával ünnepelte várva várt hatalomra jutását.

A nagy folyó egyik partközeli kis szigetén, a legiotáborral átellenben emelkedett a díszes épület. Bástyái és falai dülledt mellkasként feszítettek az ellenséges szemközti part felé, ami önmagában is a diadal üzenetének számított.

Nappali fény borította be a területet, ahol eddig spártai szigor uralkodott. Fáklyás katonák sorfala állt a rövid fahídon, amelyen folyamatosan áradtak befelé a meghívottak. Már-már úgy tűnt, a ház kicsinek bizonyul befogadni mindazokat, akik tiszteletüket teszik az új helytartó által rendezett vigasságon.

Odabenn túlságosan kevés hely maradt a szellős sétálgatáshoz. A ház megtelt a zene és a zsivajgás lármájával - néha az egyik, néha a másik került túlsúlyba, de mindenképpen fülsértőnek érződött. A gigászi hangzavar lehetetlenné tette a meghitt csevegést, bár az ünneplés mámorában ez igazán senkit sem zavart. A vendégek többsége erotikus színezetűnek vélte, hogy a szűkös helyen futólag hozzáérhet a másikhoz; örömét lelheti egy-egy illatozó balzsamokba „bugyolált" asszonyság óvatos simításában. Mások közönyösen tolongtak, ezen a nagyszabású ünnepen eszükbe sem jutott méltatlankodni olyan jelentéktelenségek miatt, mint a helyszűke.

Az előkelőségek itt sem szenvedtek hiányt. Minden neves meghívott számára kerevetet foglaltak a nagyteremben, amelyet a mulatozás központjának kiáltottak ki. Itt heverészett könnyed eleganciába burkolózva a felső vezetőség krémje mind a vízvárosból, mind a canabaeből, mind pedig a császárimádat és a provinciagyűlések központjából, Gorsiumból. A többség, mely nem érezhette magát olyan szerencsésnek, hogy ezen előkelőségek között foglaljon helyet, csak a csarnok oszlopokkal szegélyezett széléről figyelhette a hírességek kényelmes társalgását.

Az ünnepelt, dicséretére legyen mondva, ezen az estén nem mérte szűken a kedvességet és a közvetlenséget. Nem heverészett az önelégültség dicsfényében, hanem időről időre elvegyült azoknak a tömegében is, akik a különböző kisebb helyiségek lakomaasztalai és italpultjai köré kényszerültek. Mint jó házigazda, kivétel nélkül mindenkivel váltott néhány baráti szót, és ezzel a gesztusával tökéletesen megnyerte magának vendégei szívét. Amikor senki, sem a polgári vagy tisztviselői réteg, sem pedig a patríciusok nem vehették észre, néhány lekötelezettjével folytatott rövid, de a jövőre nézve igen hathatós megbeszélést. Emellett pedig, hogy a nevezetességek se szenvedjenek hiányt, váratlanul mindig feltűnt körükben, végigheveredett az egyik kereveten, hogy bekapcsolódjon társalgásukba. Azt már kevesen tudták, minden idegszálával azt figyelte, hogy a társaság - neki fontos - neves alakjai hogyan érzik magukat, kivel és miről diskurálnak.

A nagyterem műsorán éppen birkózó atléták bemutatója folyt, amikor Sevatust - aki egy sarokban állva elmélyülten bámulta az olajos izmok játékát - megcsapta a bortól fanyar lehelettel keveredett izzadságszag.

- Azon gondolkodom... - dünnyögte egy alaposan elázott hang közvedenül a fülébe. - Azon gondolkodom, vajon mit kukorékolt utoljára a kakas...

Az új helytartó nem nézett rá, de nem volt nehéz kitalálnia, ki szólította meg.

- Valerius, már megint leittad magad. Legalább ezen az estén tarthattál volna mértéket, barátom! Egyszer igazán megtisztelhettél volna azzal, hogy épeszű maradsz éjfélig!

Sevatusnak nem esett nehezére kitalálni, miről beszél Pillio. Túlságosan is jól emlékezett a beiktatási szertartás kínos pillanatára. Leginkább a volt kormányzó cinikus pofájára. Most ismét újraélte a jelenetet: a „vén kakas" közel hajol, átveti nyakán a helytartói medál súlyos láncát, és mintha mindent tudna róla, odasúgja neki azokat a szavakat.

Lám, Pillio éles szemét semmi nem csalhatja meg! Még a bor sem.

Igianus mentette meg a helyzetet, aki gyakorlatilag sohasem távolodott el Sevatustól. Azt remélte, előbb-utóbb a segítségére szorul a nagy ember, és akkor majd a szolgálataival viszonozhatja végre, amit az új helytartó hosszú évek barátsága alatt tett vele. Ha kicsiben is ugyan, de ez most tényleg megtörtént. Kimentette a kínos helyzetből azzal, hogy részeg társukat átkísérte az egyik lakomaasztalhoz. Meghagyta az egyik szolgálónak, hogy diktáljon bele gyümölcsöket meg halpástétomot.

Az ilyen féktelen ünnepségek csúcspontja sohasem a kora esti időben volt. Nem a tömegek zsivajgó jelenléte, még csak nem is a műsor minősége. A valódi tivornya akkor kezdődött, amikor a hivatalos meghívottak, a kényesebb ízlésű patríciusok és főként az asszonyok távoztak, maguk mögött hagyva azokat, akik a hajnalig tartó dorbézolásokban lelik örömüket. A műsor is megváltozik ekkor, hiszen terítékre kerülhetnek a belső körnek tartogatott csemegék.

Sevatus nagy tapasztalattal rendelkezett ez ügyben is. Intézkedett, hogy készítsék elő a zárt vendégkörnek szóló látványosságokat, amikor éjfél után érezhetően megcsappant a jelenlévők száma. Megannyi meghívottól búcsúzott el, milliónyi jókívánságot könyvelhetett el magának. Nem is tudta számon tartani, hány neves ember kezét rázta meg, amíg végre annyira kiürült a palota, hogy belekezdhettek a maguk vérmesebb ünneplésébe.

- Sokan, sokfelől jöttetek el, hogy jó szándékotokról biztosítsatok, ami öröm egy frissen beiktatott helytartónak. De most, hogy magunkban vagyunk, tudnotok kell, hogy senki másra, csak az istenek kegyeire és a ti segítségetekre számítok igazán. Rátok. Az oszlopaimra. Most miénk itt minden, hát élvezzük ki az örömét! Hiszen nem biztos, hogy egy tartomány kormányzása mindennapos vigadalmat jelent majd. Bizonyára lesznek nehézségek, de mindent megoldunk, ha Róma elismerő pillantását akarjuk magunkon tudni. Én legalábbis ezt akarom! És ti, barátaim?

A teremben heverésző és az emelvény körül ákdogáló - zömével férfiakból álló - közönség lelkesen éljenzett, majd kántálni kezdte: „Mi is!"

A lelkes tapsolás és kurjongatás nem szűnt meg akkor sem, amikor Sevatus leugrott az emelvényről. Átadta helyét az izgató maskarákba, átlátszó selymekbe öltözködött táncosnőknek, akik kihívó mozdulatokkal, gerjesztő táncukkal hergelték a jelenlevőket. Sevatus a hátsó sorokból nézte a hatást, közben jókat nevetett magában. Végül kettőt tapsolt, mire a minden mozdulatát figyelő szolgái azonnal ugrottak. Felcicomázott kéjnők egész hadát tessékelték be a csarnokba, akik hamarosan megtalálták a helyüket az urak kerevetjein.

Az ünnepelt, aki azelőtt a tartomány legelőkelőbb és legszebb asszonyainak kegyeivel büszkélkedhetett, nem kívánt részt venni a hetérák gyűrögetésének örömében. Talán több ehhez hasonló élménye lehetett fiatalabb korában, mint a jelenlévők túlnyomó részének. Nemcsak ellenséget sebzett vagy területeket hódított meg, de szép számmal kaparintott meg női szíveket is. Egészen addig, amíg végül nőül vette Paulinát, Verticullus igéző szépségű és kábítóan magas hozománnyal rendelkező húgát. Túl volt már a bujaság örömein, hiszen mindent megkapott, amit férfi megkaphatott. A feleségén kívül már csak egyetlen szerelme maradt: a hatalom.

Jóval később vigyorogva nézegette a távolból, ahogy a bortól kótyagos urak ügyetlenkedéseit nemegyszer maguk a kéjnők segítik ki. Tisztán hallotta a folyamatos műsor alatt, hogy imitt-amott a közösülés gyatra, lihegő neszei hogyan folynak át bágyadt szuszogásba, sőt horkolásba. Hajnal felé már a legtöbb kereveten zajosan alvó párok hevertek összegabalyodva. És ott, ahol mégis mozgást tapasztalt, semmiképpen sem valamelyik patrícius virrasztott, inkább egy-egy dologtalan hetéra vagy bacchánsnő tömte a hasát a ritkán látott jó falatokkal.

Míg a fogadóteremben erotikus látványosságok és mindhalálig tartó birkózás váltogatta egymást, hogy a virrasztó vendégek szórakozását szolgálja, néhányan a kevésbé élvhajhászok közül egy másik terem lakomaasztala köré gyűltek. Sevatus, aki a fő helyen ült, most először kóstolta meg az ünnepi ételt. Elismerően bólogatott, majd elégedetten járatta körbe szemét a jelenlévőkön. A legszűkebb mag vette körül, amelyre uralma alatt támaszkodni kívánt. Ahogy serlegeiket emelgették az ünnepeltre - persze közel sem olyan hévvel és igyekezettel, mint Pillio -, a férfi lelkét átjárta a megnyugvással teli öröm. A tervei nem akadhatnak meg, ha ilyen csapat áll a háta mögött. Semminemű nehézség nem merülhet fel. Semmi sem állhat az útjába.

Pillio harsányan éljenezte barátját. Sevatus legnagyobb megdöbbenésére a rövid idő alatt, mióta Igianus elvonta mellőle, kitisztult a feje és majdhogynem kijózanodott.

-      Szeretett barátom, vajon hogyan fogsz élni ebben a kihalt és rideg házban, ahol a kényelem olyan ritka madár, hogy már alig érzékelhető? Tudjátok, az imént megkerestem az illemhelyet. Szó szerint megkerestem, mert az én barátom háza és a sajátom korszerűségének ismeretében bizony nem találtam meg elsőre. Valaki végül útba igazított egy közönséges latrinához a folyosó végén. Micsoda fenségsértés!

Az asztaltársaság többsége felnevetett, de Sevatus arcán csak egy fintorgó vigyor jelent meg. Pillio, durván ugyan, mint mindig, de valóban rátapintott a lényegre. Természetesen már erről is megszülettek a megfelelő tervek nyugtalan agyában: átépítteti, kényelmesebbé teszi a helytartói palotát.

-      Remélem, hogy a legközelebbi ünnepségen behunyt szemmel is rátalálsz a helyre, ahol a szükségedet végezheted, Valerius! Már eldöntöttem, ha a saját házam kényelmétől megfosztattam, ezt a helyet formálom át a magam kedvére. És ugyan ki lehetne bírám mindebben? Megvan hozzá a befolyásom. Hiszen testközelből ismerek egy nagy helytartót!

- Az én testközeli barátom is elég nagy... fej, hogy úgy mondjam. Engem például az ő döntései vezérelnek, s rendszerint hallgatok rá - színészkedett komoly arccal Pillio. A hallgatóság azonban röhögésben tört ki a fácánsülttől, halszeletektől, disznópecsenyétől és még számtalan ízes-illatos ételtől roskadozó asztal körül. Néhányuknak a disznólkodás adta jókedvtől szinte kifolyt a száján a megrágott falat.

- Tudod, ahányszor megérintem, hogy kedveskedjek neki, mindig büszkén kihúzza magát. Ilyen egy testközek aedilis. És a helytartóéknál hogy működnek ezek a dolgok, ha szabad kérdeznem, kedves Aelius?

Sevatus maga sem bírta visszafojtani a feltörő kacajt, ami inkább ennek a született bohémnak, Pilliónak, meg az ártatlan képpel előadott színjátékának szólt, mintsem a tréfa értelmének.

Végül az egész csapat átvette; röhögve, egy emberként ismételte, amíg Sevatus végre felemelte a kezét: köszöni, de elég a nagyzolásból. Lelkének egyik fele jól szórakozott a lekötelezettjei között, ám nem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy a sógora csak ímmel-ámmal vesz részt a pajzánkodásban. Inkább a mellette ülővel, azzal a kövér Horatióval suttog valamiről.

Verticullus felkacagott és sógorára emelte a serlegét. Ám szavait elsősorban a mellette ülőnek címezte:

Castor, a kőfejtő munkafelügyelője szégyenlős pírral sütötte le a szemét, mint az arisztokrata bakfislányok, ha útszéli trágárságot hoz fülükbe a szél. Ám egy minutával később fel is csillant a tekintete, mint aki e pillanatban fogja fel, hogy micsoda lehetőség tárult elé.