Pillio nem törődött vele többet. Gúnyos kacajjal hátat fordított neki, aztán a testőrség élén távozott a házból. Csak azok maradtak, akik a kelepcét vigyázták Decentus körül.

 

III.

 

Nem emlékezett rá, melyik pillanatban vedlett át lidércből emberré. A hatalmas mancsok helyett egyszer csak emberi nyomokat hagyott maga után a hóban.

Mindez most egyáltalán nem érdekelte. Lelkébe égő fájdalommal tért vissza a tudat, hogy elvesztette élete fényét, Santinát. Tudattalanul, menekülési ösztöneire hagyatkozva rohant. A cél nem volt megjelölve, és nem látta, merre viszi a lába. Csak rohant, rohant a fájdalmai elől. Viszont a lelke nem talált megnyugvást a menekülésben.

Hajnalodott. A vöröses napkorong vakítóan emelkedett a fehér vidék fölé. Nem tudta, hol van, de nem állt meg, hogy meghatározza a helyzetét.

Amikor a szikrázó téli napfény teljesen beborította a tájat, csak akkor állt meg egy szusszanásnyi időre.

Mély és megközelíthetetlen szurdok végében találta magát, amelynek aljába hatalmas sziklákat sodort az elemek ereje. Öngyilkos módon mélybe vetődő bükkfatörzsek vették körül. A meredek szirtfal tetejéről egy őz figyelte kitartóan. A kíváncsi állat elhúzódott, amikor Quercus megmozdult alant, mégis tovább leste a hívatlan látogatót.

A férfi tudta már, hogy hol van. Éppolyan fájdalmat jelentett e vidék látványa, mint a jelen tragédia. Ez volt az a terület, ahol néhai családjával és mindentudó nagyapjával bujkált a római embervadászok elől. Itt áldoztak teljes hittel és odaadással az igazi isteneiknek.

Hány és hány áldozóhelyet talált a két városban, ahol Skvanust, az erdők eraviscus istenét imádták, de már korántsem a maga vad valóságában. Mára Silvanus és Epona is hatalmát vesztett játék istenkévé váltak, Teutanust, a hatalmast pedig Iuppiter helyi másolataként oszlopfőkre faragták.

Mindent elvett tőlünk Róma, harsogta a fájdalom Quercus lelkében, a szabadságot, a földet, a magunk életét. Még az isteneinket is. Megölte a múltunkat és a jövőnket. s az érzelmeinket.

Quercus felkapaszkodott a meredek szurdokfalon. A szakadék kiöblösödő vége felett az ismerős sziklák egy függőleges, fehér falhoz vezették, amelyről örökzöld kúszónövények csüngtek le. A fal előtt lapos kő hevert; ősi dolmen, atyái áldozóhelye.

Keserves fájdalommal ölelte át a sziklát. Leseperte a havat, végigsimogatta ismerős hasadékait és repedéseit, amelyek megannyi ráncként sorakoztak az ősi kolosszuson.

Itt mindig boldog volt. Ez a hely jelentette múltjának minden erejét, örök értelmét. Itt találkozott először Teutannal is: az ő igaz istenével, aki nagyapja után őt választotta ki a hatalom hordozására.

És most, amikor visszaért a kiindulási pontra, ugyan mi hatalomról, erőről és győzelemről beszélhet? Mivel büszkélkedhet Teutan előtt? Mit tett, amivel kivívhatja istene dicséretét?

Akkor és ott mindent megbánt. Megbánta a szerelmet, ami nem nőhette ki magát; csecsemőkorban pusztult el. Megbánta az évtizedes küzdelmet az életben maradásért. Megbánta a maga hitét és reményét is Teutanban. Legvégül mélységesen megbánta még azt is, hogy megszületett erre a világra.

Egyet tudott: bármi történjen is, olyan könyörtelen bosszút áll minden élőn, amilyet még nem látott Róma. Mindenkit elpusztít, aki az útjába áll.

A szikla váratlanul megremegett Quercus keze alatt. A férfi nem rendült meg a különös mozgástól.

A szikla felett egy feltartóztató tenyér jelent meg. Hang kélt a dolmen gyomrából, kongó, ősi szó, amit már nehézkesen értettek a fülei. Eravisc beszéd volt, kelta hang, amit Quercus a szomjazók örömével szívott magába.

„Hosszú utat tettél meg Harcos, hogy elvégezd a feladatot."

Az óriási kéz könnyedén megmozdult; felé libbent, mintha simogatni akarná.

„Ne hagyd, hogy a küzdelmed eredménytelen legyen!"

Az ujjak megmerevedtek, mintha fel akarnák hívni a figyelmét, hogy érdemes megfogadni a tanácsot.

„Ne pusztítsd el önmagad! Várj türelmesen, ezt parancsolom! Győzd le a haragodat, és bújj el azok elől, akik titokban lesnek rád!"

A kéz ujja rá mutatott, mintha választ várna. Választ, vagy csak egy jelzést, hogy megértette-e az üzenetet. De Quercus lelke a bosszú fortyogásától képtelen volt józanul dönteni. Nem tudott nem gondolni a megtorlásra, hiszen beleőrült volna a tétlenségbe. A néhány perc alatt eljutott arra az elhatározásra, hogy talán minden jobb, mint várakozni. Ha vár, elönti a fájdalom és a gyengeség. Maga sem lesz előbb-utóbb egyéb, mint megalkuvó. Egy megalkuvó a sok ezer behódolt eraviscus közül. Ezt végképp nem akarta megengedni a lelkének. Akkor már inkább a halál!

„Ha elpusztítod önmagad, kárba vész minden igyekezeted. A bosszú jó, de csak ha megfelelő időben hajtod végre. Hatalmat adtam neked, mint nagyapádnak. Bölcsen gazdálkodj vele!"

Quercus mozdulatlanul bámult az áttetsző isteni kézre az erdei tél fehér háttere előtt.

Teutan szavai értelmet hordoztak. Ha le tudná győzni gyűlölettől örvénylő vérét, hallgatni tudna rá. Robajlott a vére, de megpróbált hallgatni a hangra.

 

IV.

 

A haditerv értelmében Decentus zavartanul tette a dolgát, ahogyan eddig. Éppúgy végigjárta az üzleteit, éppúgy tiszteletét tette a fürdőkben, a tivornyákon, az estélyeken, bár mindezt sokkal feszültebben. Néhány vendéglátójának vagy ismerősének szemet is szúrt, hogy óvatosabban és visszafogottabban viselkedik, de többnyire friss veszteségeinek tudták be különös viselkedését.

Ha a gyász nem is, a félelem az ismeretlen lidérc bosszújától mindenképpen kikezdte Decentus idegeit. Nem kételkedett benne, hogy unokaöccse válogatott harcosokkal figyelteti minden lépését - hiszen saját érdeke, hogy elcsípje a rémet -, mégis rettegett a támadástól. Mert a dolgok rosszul is elsülhetnek. Ez felőrölte maradék józanságát.

A negyedik napon soványka remény ébredt benne: talán elmenekült az a rém.

Aznap este valamivel bátrabban sétált haza felfogadott szolgájával, aki az egyik legnevesebb gladiátor volt a két pannon tartományban, sőt híre ment Illyricumban, és még Aquileában is jól ismerték. Semmi jelét nem látta, hogy bárki vagy bármi leselkedne rá.

Másnap este még jobban felbátorodott, így aztán elfogadta néhány iparos meghívását. A taverna, ahová invitálták, messzebb volt ugyan, mint amelyeket mostanában látogatott, de kezdett hinni abban, hogy a Farkaslidérc napjai leáldoztak a vízvárosban.

Mimák, felbérelt színész- és táncosnők lejtették kéjelgő táncukat az asztala előtt, ám Decentus meglepően józanul bámulta őket. Egyik ismerőse, aki kereskedőbárkák tulajdonosaként hatalmas darabot hasított ki a folyami szállítás zsíros koncából, felemelte a flaskát, hogy igyon az egészségére.

- Jó Titus Purrius, azt reméltem, meghívásom egy időre feledteti veled gyászodat. Bár úgy látom, a fájdalom jobban belerágta magát a lelkedbe, minthogy le tudd vetkőzni akár kis időre is.

Decentus fanyar arccal nézett körül. A táncosnők áttetsző ruháin átsejlettek telt idomaik. Mennyire sokat jelentett neki e látvány régebben! És mennyire boldogan élvezné ki a gyönyörök ajándékait most is, ha nem kellene gyakorta a háta mögé figyelnie. De nem! Nem szabad így lennie. Az élet sója a mulatozás, ő pedig nem akar sótlanul élni.

Ennek ekenére óvatosan válaszolt:

Egy másik, kapatos férfi húzódott közelebb hozzá.

- Titusom, mondd csak, segítenél egy vitás kérdés eldöntésében? Egy hordó bor cserélne gazdát. Nem kicsi hát a tét.

Jó neked, ostoba, gondolta Decentus, de hangosan csak annyit mondott:

- Neked van igazad. Te nyertél. Minden, amit hallhattál, csak üres locsogás, szóbeszéd. A rém csak nevetséges asszonyi fecsegésből született. Akiről magam is tudok, nem egyéb, mint egy aljas szökevény. Egy szolga.

Hangos zsivaj támadt, és a fogadás nyertese a részegek zajos örömével hirdette ki győzelmét az egész tavernában. Ennek megfelelően mindenki, akit Bacchus nedűje nem kólintott még teljesen főbe, ivott az egészségére.

Decentus gratulált a győztesnek, aztán csendben kikeveredett a nyüzsgésből. Elvégezte a feladatát, amire öccse kérte: mutatkozott az emberek előtt, még éjszakára is kimaradt. Többhöz valóban nem volt kedve. Csak abban az egyben reménykedett, hogy hamarosan végleg megszűnik minden félelem oka.

Egy kéjnő akaszkodott a nyakába, vadul hozzádörgölte domborulatait. Decentus egy pillanatra engedett a vágynak, és magához szorította. De gerjedelme nem tartott sokáig - a félelem nagyobb volt, mint a testi vágy. Szíve szerint inkább a háza biztonságában lett volna, ahol katonák és szolgák veszik körül.

Kilépett a zajos tavernából az utcára. A járóköveket friss hó takarta. Még csak kapatosnak sem érezte magát, ennek ellenére nagy óvatossággal lépkedett lefelé a lejtős utcán, nehogy megcsússzon.

A gladiátor, aki szolgaruhában követte, nesztelenül lépdelt a nyomában. A kámzsája alól észrevétlenül pásztázta a fedett szénserpenyőktől megvilágosított sikátort. Jobbja nem eresztette a tőr markolatát, bízott abban, hogy végre-valahára megmérkőzhet a rémnek nevezett gyilkossal.

Decentus mindenben úgy tett, ahogy Pillio meghagyta, egyedül csak egyetlen intésnek nem tudott eleget tenni: sietett, noha Pillio meghagyta, hogy komótos, ráérős léptekkel haladjon, mint akinek nincs mitől tartania a saját városán belül. A férfi azonban nem tudta rászánni magát, hogy sétálgatva járjon a sötét, elnéptelenedett utcákon. Csak akkor lassított, amikor már feltűnt a házának kapuja.

A szolga bebocsátotta a hatalmas kapuszárnyon, ő pedig újdonsült testőrével a sarkában felsietett a lakosztályába. Utasította Aeniát, hogy készíttessen forró fürdővizet a házi thermában. Némi habozás után még hozzátette: maga Aenia is legyen jelen a fürdésnél, hogy megdörzsölje átfagyott tagjait.

Miután menesztette a kihívó mosolyú nőt, átöltözött, aztán töltött egy serleg bort. Míg a szolga jelzésére várt, kibámult a sötét éjszakába.

Végre, gondolta, újra övé a ház. Annak tudatában, hogy a légiós csapat itt bujkál, kelepcét állítva a rémnek, biztos volt benne, itt már nem érheti veszély. A palota visszakerült a kezébe, ráadásul olyan biztonságot ad, amit nem is remélt. Ennek ellenére mégsem tudott felhőtlenül örülni.

-Induljunk hát! - fordult felé Decentus. Vidámságot, bujálkodást akart, szórakozni vágyott, hogy végre elkergesse gondolataiból a szorongást. - Fürödjünk meg, Aenia, és érezzük jól magunkat ezen az éjszakán! Örömökre vágyom.

Decentus követte, ám megtorpant a gladiátor előtt, aki az ajtajánál, egy széken ücsörögve vigyázott rá.

- Azt hiszem, ez nem a rémek éjszakája, harcos - vetette oda. - Ha van kedved, pihenj meg valamelyik szolgálónőm ágyában, és érezd jól magad.

- Ahogy gondolod, barátom - mondta vállvonogatva Decentus. - Bár nyilván tudod, hogy aki ellen felfogadtalak, az is eraviscus.

A fürdőhelyiség nehéz levegője azonnal verítéket csalt ki a testéből. A díszes agyagmécsesek bágyadtan próbáltak áthatolni a gomolygáson, akár a jelzőfények egy ködös folyóparti táborban.

Amint belépett, a szolgálólány becsukta mögötte a helyiség ajtaját. Azonnal levetkőzött, majd óvatosan beleereszkedett a halmotívumokkal díszített kis medencébe. Csak a surrogó hang árulta el, hogy mögötte Aenia is megszabadult a ruháitól, hogy kedvére lehessen urának.

Decentus elnyúlt a gőzölgő vízben, aztán leült a medence aljára helyezett faülőkére.

-      Tölts bort, Aenia! Magadnak is. Aztán gyere ide mellém!

A lány kibontakozott a gőz fehér foszlányaiból, mint valami istennő. Pontosan ez jutott eszébe Decentusnak, ahogyan követte a mozdulatait. A ruganyos lépteket, a feltűzött, mégis művészien aláomló fürtöket, életteli testét, a szemrevaló domborulatait.

Kecses és gyönyörű, akár Venus a habokban, gondolta. De ravasz is, mint Pallas Athéné. És vajon kegyetlen-e annyira, mint Héra?

Aenia a serlegeket a házi therma szélére helyezte, majd belépett a gőzölgő vízbe. Decentus magához vonta, hogy a testük összesimuljon.

-      Úgy tűnik, a gyászodnak vége, uram - mondta a lány kacéran.

-      A gyász nem nekem való. Szabadságot és életet akarok magam körül. Nagyon remélem, hogy hamarosan újra vigadhatok. Neked pedig, legfőbb bizalmasomnak, megígérem, hogy mindig jó sorod lesz ebben a házban.

- Jó sorom? Mi hiányom lehetne akár most is, uram? Hiszen egy igazi férfival ringatózhatom a kéj forró tavában. Lehet ennél nagyobb vágya egy szolgálónak?

- Szeretem ezt a hangot. Az elégedettség és tisztelet hangját. Hidd el, Aenia, nincs alávalóbb a követelőző szolgánál! Ne tégy hát soha ilyet! Haragommal találnád szembe magad. De nem fukarkodom a jutalommal, ha számíthatok rád.

- Számíthatsz, uram. Tudd meg, hogy mindig jó szolga maradok. Sohasem kell kétszer mondanod, hogy üljek bele a medencébe...

- Helyes - nevetett Decentus.

Decentus arcáról lehervadt a mosoly. Éppen ezt nem akarta hallani egy szolgáló szájából.

- Most figyelmeztettelek, hogy ne tégy ilyet! Miféle dolgokról beszélsz, ami e házban történt? Miféle elkövetett dolgokról, amikhez közöm lenne? Semmi törvénytelen nem történt ebben a házban!

-      Bocsáss meg, domine! Csak...

Decentus gyanakvó tekintettel figyelte a lányt, aki arrébb húzódott tőle a medencében. Egy pillanat alatt bizalmasból kémmé változott a szemében.

Bárhogy is neveztük, morfondírozott a férfi, egy újabb fenyegetéssel kell szembenéznem.

Tökéletesen megbízott eddig benne, de tartott tőle, hogy Aenia a szolgaköpeny alatt túl okos, túl becsvágyó lelkületet rejteget. A hallottakat, amit morzsánként összeszedegetett ebben a házban, valamikor, vagy talán nagyon hamarosan értékesítheti, megásva neki a sírt. Decentus megijedt.

Aenia jól tudta korábban is, hogy miféle dolgokat tett a nevelt lánya és a felesége ellen. Most pedig szemtanúja volt a végső tettének. Minden a markában van ahhoz, hogy bevádolja. Most döbbent csak rá, hogy akiben ennyire megbízott, bármikor ellene tanúskodhat.

Sürgősen orvosolni kell ezt a bajt.

A medence... a forró víz...

Bizony, néhány szolgáló nem bírja a munka terhét, a tüdeje felmondja a szolgálatot a gőzben, és beleszédül a fürdőbe. Menthetetlenül megfullad...

Aenia közelebb sodródott Decentus testéhez a kellemes fürdővízben. Kinyújtotta karját, hogy átölelje a férfi nyakát. A mozdulatra a gőzpamacsok szétoszlottak Decentus feje felett. A semmiből egy fekete szőrrel borított farkasfej nézett rá. Átható sárgás szeme villogott a mécsesek derengésében, tépőfogai vakítóan fehérlettek.

- Iuppiter, ments meg! - kiáltotta a lány, és iszonyodva lökte el magát Decentustól. Kapkodva próbált kimászni a medencéből, de elcsúszott és visszaesett a vízbe. A ház ura az első pillanatban nem értette, mi lelte a lányt. Megfordult és szemben találta magát minden félelmével.

A rém a lányra vetette magát, Decentus szeme előtt végzett agyaraival Aeniával. A szolgáló végső sikolya gyöngécske visszhangként halt el az éjszakában.

Decentus sokkot kapott a rémtett látványától. Minden tagja reszketett, feltörő kiáltása erőtlen hörgésként buggyant ki a száján. A halott lány testére meredt, és bénultan bámulta, ahogy a nyakából pumpálódó vér vörösre festi a medence vizét.

A férfi lassan felnézett a lényre. A hólyagja nem bírta tovább a feszültséget, és kiengedte tartalmát a vízbe. Ájulás környékezte, halál lengte körül.

Mégiscsak eljött az éj farkasa...

Nem sikoltott benne a felismerés, inkább végső, higgadt megállapításként hangzott.

Hiába minden biztonság.

A rém mintha arra várt volna, hogy Decentus felnézzen rá. Mintha tudatni akarná vele, hogy ki jött el érte bűneinek megtorlásaként. A férfi pedig, aki végül belebámult az izzó ragadozószemekbe, megfejtette az üzenetet.

Ám Decentus nem adta fel. Hirtelen összeszedte magát. Legyőzve bénultságát beleüvöltött az éjszakába, majd ökölbe szorított kézzel küzdeni próbált.

A rém utánakapott, hogy belefojtsa a segélykiáltást. Karmai belemélyedtek Decentus arcába és vállába, amitől megszűnt az ellenákás. Nem eresztette el többé áldozatát - ugyanúgy végzett vele, mint az imént a szolgálóval. Amikor a teste a véres fürdővízbe hukott, Decentus már halott volt.

A segélykiáltás rövidre sikerült ugyan, de ahhoz elég volt, hogy felriassza a katonákat. Hangos trappolással rontottak be a gőztől elárasztott helyiségbe.

A rém két lábon állva nekirontott a harcosnak, aki elsőként érkezett. Egyetlen csapással agyonütötte. A holttestét követői közé lökte, hogy néhány pillanatnyi előnyre tegyen szert. Az ablakhoz ugrott, amely kisebb volt a többinél, hiszen inkább szellőzőnek szánták. Felugrott a párkányra, és kipréselte magát a nyíláson.

Az egyik katona, kiszabadulva halott társa súlya alól, a menekülő tömeg felé hajította a dárdáját. A fegyver átsuhant a párával telt szobán, át az ablaknyíláson. Éppen abban a pillanatban ért célba, amikor a rém átjutott a szellőzőn.

Fájdalmas vonítás hangzott fel. A fürdőhelyiségben lévő katonák megborzadtak az üvöltés erejétől, de meg is nyugtatta őket: a rém megsebesült, és talán elég súlyosan ahhoz, hogy ne tudjon elmenekülni. Ha pedig megsebesült, hát könnyűszerrel meg is ölhetik.

A kelepcét állító contariik másik csoportja ezalatt a kertbe rohant. Ahogy a fürdőhelyiség ablakához értek, észrevették a testet, ami fájdalmasan üvöltve kapaszkodik a magasban. Dárdákat hajítottak felé, hogy megpróbálják földre kényszeríteni, de tervük nem sikerült. A rém még így, sebesülten is képes volt arra, hogy átlendüljön az egyik szoba erkélyére. Ez a mozdulat megtévesztett néhány katonát. Azt gondolván, hogy a gyilkos lény visszamenekül a ház belsejébe, maguk is a bejárat felé lódultak.

Néhányan azonban tovább várakoztak a havas kertben. A vezetőjük határozott parancsára itt maradtak és az erkélyt figyelték. Mielőtt azonban bármelyikük felocsúdhatott volna, sötét tömeg vágódott közéjük. Mint a halál pusztító démona, kioltotta két légiós életét. Pánik alakult ki az udvaron. A másik három katona rárontott a szörnyre, a csapat vezetője pedig üvöltözve próbálta kardjával megsebezni.

De egyikük sem tehetett kárt benne. A teremtmény maga mögött hagyta üldözőit, és a kert keleti falán - szokott helyén - kapaszkodni kezdett a nagy magasságú, mészkőből rakott kerítés tetejére.

A gladiátor a bejáratnál ekkor tűnt fel. Düh és bosszúvágy vöröslött az arcán. Kezében az egyik halott légiós dárdájával futva közeledett a falon mászó lény felé.

- Fáklyákat! Minden fáklyát ide! - bömbölte torkaszakadtából, mire a katonák azonnal engedelmeskedtek. Egyre tágult a fény udvara, jó látást biztosítva. Ennek ellenére a gladiátor első dobása célt tévesztett. A pilum nagyot koppant a kőfalon és lehullt a hóba. A második fegyver azonban talált; hangos jajkiáltás kélt a hideg szélben. Mindnyájuk meglepetésére a rém felől jött ugyan, de állatias üvöltés helyett emberi hang volt

Csak egyetlen mozdulat... Ennyi hiányzott, hogy a behatoló átugorjon a falon és végleg eltűnjön az üldözők elől. De nem sikerült elmenekülnie. A test megingott a fal tetején, majd visszazuhant a kertbe.

A katonák maradék fegyvereikkel rárontottak. Kimondatlanul is reszkettek a ténytől, hogy szemtől szemben láthatják a Farkaslidércet, a bosszúálló istent, akiről mostanában egyaránt suttogott gyerek és felnőtt. Babonás félelemmel, de végtelenül kíváncsian közeledtek.

A farkastestű rém helyett azonban egy csupasz, sebesült fiatal férfit találtak csak a hóban.

A gladiátor érkezett utolsónak, s a katonák gyűrűje szétnyílt, utat engedve neki. Az éjszaka hősévé lett, hiszen elejtette a vérengző rémet, megmentve a várost.

- Nem lenne jobb most végezni vele, parancsnok? - kérdezte az egyik harcos szorongva.

- Nem! - tiltakozott a gladiátor, aki némi hírnevet remélt még az esetből. - Fogdába vele!

A fogoly erre megmozdult, ami védekezést váltott ki a katonákból. Néhányan azonnal fegyvert szegeztek rá. Még így, sebesülten, összetörten is tartottak a varázshatalmától.

A fiatalember felemelte a fejét a hóból.

A sebesült öklendezve fordult az oldalára, de meg sem szólalt. Levegőnek tekintette a körülötte gyülekezőket.

- Jól van. Kötözzétek össze! Aztán be vele a házba, míg Pillio nagyúr megérkezik!

X.

 

Hajnalodott, mikor fekete csődöre nyergében az aedilis beügetett a kapun. Minden szolgáló az előtérben topogott, hogy a gazda halála után megtudhassa a ház, és legfőképpen a maga sorsát.

Pillio, nem törődve a szolgákkal, leugrott a lováról. A ház úgyis az ő tulajdonává lesz fivére halálával, de ez most részletkérdés. Sokkal fontosabb, hogy a kelepce eredményesnek bizonyult.

- Igen. De ez a... nem is tudom, minek nevezzem, uram. Ez... a fogoly úgy harcolt, akár egy veszett ragadozó. Akár egy oroszlán az Eufrates mellől. Vagy egy krokodilus Egyiptom mocsaraiból. Vagy úgy, mint egy őrjöngő farkas.

Pillio berontott a szobába. Megjelenésére a négyzet alakban felsorakozott légiósok odacsapták vas csuklóvédős kezüket a mellvértjükhöz. Büszkén csattant fém a fémen.

Az aedialisnek a megszokott gúny és kevélység volt a társa. Az embernégyszög közepén kuporgó alakhoz lépett, és miután szemügyre vette, a válla felett cinikusan ennyit mondott a csapat vezetőjének:

- Látod, barátom? Megnyertem a fogadást. Hiszen nem látok itt semmiféle állatiast. Semmi brutálist. Nincs itt szörny, démon, lidérc, istenség, szellem, kísértet, semmi. Csak egy megszeppent fickót látok. Itt kuksol a földön, és azon mélázik, hogy mennyivel jobb lenne még az anyja emlőin lógni. Ő lenne a rém? Vajon képes volt-e egyáltalán bárkire is rátámadni? Biztosan. A gyengékre, a felkészületlenekre. De a katonáim elől már nem sikerült elmenekülnie. Sokan valami mitikus lénynek látták ezt a bűnözőt, nemde? Pedig csak egy ágrólszakadt kölyök...

Az aedilis egészen közel hajolt a fogolyhoz, és megalázóan az arcába sziszegett:

Quercus mozdulatlanul ült a földön. Nem akart szóba elegyedni ezzel az emberrel, noha ismerte, jól emlékezett rá. Legelőször egy évtizede pillantotta meg a környék hegyei közt, a nagyapja meggyilkolásának napján. Azóta annyit hallott már róla, hogy szinte ismerősnek is mondhatta volna. Mereven nézte a helyiség kövezetét.

-      Talán rám figyelnél, ha hozzád beszélek, kölyök?

Quercus nem mozdult

A fogoly lassan mégis felnézett a hangját hallató emberre, és megvetően ránevetett. Pillio gúnyosan visszamosolygott rá, de ez a gesztus nem volt egyéb, mint fenyegetés.

Quercus nagy nehezen tudott csak uralkodni magán. Tisztában volt vele, hogy ez a nyomorult még ezzel is kínozni akarja.

Vadul megmozdult, hogy felkeljen a helyéről, ettől mindenki hátraugrott rémületében. Az egyik katona azonban, aki a háta mögött állt, a fejére sújtott a kardja markolatával. Quercus letaglózva terült el, de nem vesztette el az eszméletét.

Az aedilis indulni készült, de a fogoly szájából hallott pimasz beszéd megakasztotta. Könnyed mosollyal visszafordult.

 

V.

 

Ha Quercus az azt következő napokban eszméleténél lett volna legalább annyi időre, hogy kinyögjön néhány szót, nem vádolhatta volna Pilliót, hogy nem tartotta be az ígéretét. Az aedilis módszeres kínzásoknak vetette alá a foglyot, aki ennyi álmatlan éjszakát, ennyi gondot okozott neki. Ráadásul megfosztotta bátyjától is, aki mindenképpen az erőssége és támasza volt a városi tanácsban a szavazások idején.

Ha alaposan meg is kínoztatta, arra mindenesetre vigyázott, hogy a pribékjei ne vigyék túlzásba. Nem akarta megölni; tervei voltak vele. Jó kiállású férfinak tűnt, aki jól mutathat a vádlottak padján, a városi pellengéren; bárhol, ahol az aedilis a legyőzhetetlenségét hirdetheti.

Quercus sem maradt adósa kínzójának. Egyetlen jajszó sem hagyta el a száját, noha a pribékek - a törvény állítólagos szolgái - minden trükköt bevetettek, hogy sikolyt csikarjanak ki belőle. Ennek ellenére még akkor sem engedett a fájdalom parancsának, amikor a valóság csak homályosan összemosódott képpé zsugorodott számára. Torz vízióként látta maga előtt a világot, a szavakat pedig értelmetlen zörejeknek hallotta, amik megfejthetetlenül buggyantak ki a félhomályból. Meghalt benne az értelem, a cél és a lélek. Összeomlott. Ebben az állapotában még a kínzóinak sem jelentett örömöt.

Az ötödik napon befejezték a gyötrését. A katonaváros nagy amphiteátruma alatt - ahol gyermekkorában nem kis látványosságot okozott a ragadozók megszelidítésével, bár erre már aligha emlékezett bárki is - egy koszos cellába lökték. Fontosabb dolguk lévén meg is feledkeztek róla egy időre.

Ha új rabot kísérve, vagy csak úgy, unalmukban oda látogattak a pribékek, egy idő után különös látványban részesültek. Egy fiatal férfit láthattak, aki őrült módjára, egyetlen pontra szegezi a tekintetét, miközben dagadó izmaival ritmikusan rázza cellája vasrácsát. A fémrudak pedig lassan kezdtek meghajolni az őrület ereje alatt.

Quercus az első hetek után új nevet kapott a kínzóitól: az Eszelős...

Maga Pillio is megfeledkezett foglyáról. Azt követően, hogy elintézettnek tekintette a Farkaslidérc-ügyet, a város igazgatásával kapcsolatos gondok kötötték le a figyelmét. Minden idejét az előtörő téllel szembeni küzdelem emésztette fel, no meg az ünnepség, ami Sevatus felesége, Paulina asszony napjaként került be a köztudatba. Bár az évfordulós ünnep sokkal inkább arra volt hivatva, hogy a rideg pannon télben is megkísérelje összegyűjteni a didergő arisztokratákat és a vagyonos polgárokat.

Legközelebb azon a napon került szóba a férfi, aki az amphiteátrum lépcsői alatt sínylődött.

 

VI.

 

A vízváros és a canabae előkelői egyaránt élvezték a társasági alkalmakat, de a fagyok beköszöntével többségük visszahúzódóbbá vált. A szórakozás iránti vágy ugyan ott lüktetett minden római lélekben, akár egy párducban a vadászat ösztöne, de itt, a mediterrán melegtől oly messzi égöv alatt még ez a virtus is átalakult. A városi többséget, az eraviscus származású gazdagokat ugyan nem viselte meg a zord időjárás, de rómaivá vált mentalitásuk ebben is igazodott a hódítók szokásához.

Paulina, Sevatus helytartó hitvese, ez a törékeny, korosodóan is gyönyörű asszony azt a küldetést vállalta, hogy ellene mondjon a téli bezárkózásnak. Minden neves polgárt, aki inkább az odújába menekült volna, mulatságra invitált a saját születése ünnepnapján. Úgy gondolta, mindenképpen a közösséget szolgálja ezzel a lépésével, ezért elvárta, hogy a közigazgatás, az ipar, a kereskedelem és a politika nagyjai megjelenjenek a helytartói palotában.

A jeles nap estéjén a havat gondosan elsöpörték a sziget hídjáról. A testőrség katonái fáklyákkal a kezükben, merev vigyázzban álltak egészen a palota kapujáig. Rezzenéstelen arccal viselték el, ahogy néhány szemtelen vagy bárdolatlan vezér, neves iparos vagy kereskedő csaknem a lábukra tipor a fogatával. Szoborszerű tartással tűrték a már kissé kapatosan érkezett vendégek tülekedését. Csak akkor mozdultak meg - de akkor keményen -, amikor rendbontásra került sor.

A fogadócsarnok emelvényén muzsikusok pengették a húrjaikat. A színes fáklyák és mécsesek fényében táncosnők lejtették semmiképpen sem kéjes, inkább légiesnek mondható táncukat - Paulina nem akarta, hogy házát összetévesszék a folyóparti bordélyokkal.

Szolgák sokasága osztogatta a birodalom minden részéből hozatott italokat. Szinte az összes tartomány sajátosságát megtalálhatta ezen az estén a lelkes vendég Perzsiától Britanniáig. A glükismos nevű édes görög aperitiftől a mentás ízesítésű italokon át az erős falernumi borig - amelyet a töménysége folytán meg is lehetett gyújtani - minden finomság képviseltette magát. Az ételek legalább ennyire színes skálán mozogtak. Költeményeknek tűntek, megszámlálhatatlan leigázott ország mondájának, amelyek egy igazi római patríciusház asztalán egyesültek. A kagylótól a Vörös-tenger különleges halaiból készített ételeken keresztül a gallok erdeiben szedett gombákig, vagy a hazai pásztorok keze által készített jó itáliai sajtokig mindent felszolgáltak ezen a nevezetes napon.

Pillio, aki védnöke volt az ünnepségnek, büszke mosollyal nézett körül. Az emberek, akik kényszerűségből indultak neki, nehogy megbántsák távolmaradásukkal a helytartó feleségét, itt és most felengedtek. Mindegyik ódzkodó család tagja beismerte, jól döntött, hogy nem maradt otthon. Talán a tél is jobban múlik, ha az ember nem menekül előle az otthona melegébe.

Pillio is remekül érezte magát. Ahogy végignézett a nyüzsgő, csacsogó, nevető tömegen, azon nyomban késztetést érzett, hogy egy magáéhoz hasonló, borízű hangot keressen: Decentusét, a rokonáét. Aztán keserű fintorral hessegette el a veszteség érzetét.

- Nem ismerek rád, drága Valerius! - kiáltott fel egy hang mögötte. Pillio megfordult. Egy agg arisztokratát pillantott meg, amint két serleget tart a kezében. Az ünnepség hivatalosan még el sem kezdődött, de Verticullus, az ősz hajú patrícius már alig volt józannak nevezhető. Pillio nem furcsállotta, hiszen az idősebb férfi a húgát ünnepelte a jeles napon.

- Szúrós szemekkel figyeled a közrendet. Te aztán megváltoztál, barátom. Téged és megboldogult rokonodat, Decentust leginkább boroskancsóval a kezetekben láttalak eddig minden ünnepségen. Most meg magad vagy a tekintély és a méltóság. Hogyan lehet ez?

- Változnak az idők, carissime - nevetett rá Pillio. Ha valakitől, hát ettől az egyetlen embertől rosszallás nélkül fogadta a cinikus hangokat. - De hogy ne érezd kényelmetlenül magad, elveszem tőled az egyik serleget. Csak vigyázz az egyensúlyra!

- Semmi baj, Valeriusom. Semmi baj. Az én koromban már józanul sem nagyon tud egyensúlyozni az ember. De hadd szóljak néhány szót! Büszke vagyok rád, fiam. És tudom, Caius is büszke rád. A fájdalmaid és gyászod ellenére kiválóan helytálltál annak a megátalkodott gyilkosnak az elfogásában. Példát mutattál. Visszaadtad tartományi székhelyünk polgárainak a nyugalmát. Sokat áldoztál a városért, amely nevelt és tenyerén hordozott. A városért, amelyet a nagy Traianus tett központtá, Hadrianus avatott municipiummá, de a mi dolgos kezeink hizlaltak kövérré és bőségessé. Megvédted ezt a várost. Az én szememben nincs ennél nagyobb tett. Ezért most rád ürítem ezt a poharat. Egészségedre!

- Megtisztelsz, méltóságos questor. Nagy híve vagyok az elismerő szavaknak. Főként, ha engem illetnek. - Nevetve magasba emelte a serleget. - Magamra mindig szívesen iszom.

A testes bor lecsúszott a torkán, de erővel visszatartotta magát, hogy az egész serleget kiürítse. Verticullus, a volt questor már kevésbé volt ennyire mértékletes.

- És mondd csak, drága Valerius, igazak a mendemondák? - kérdezte, miután felhajtotta az italát. - Tényleg valami ijesztő rémség lappangott városaink utcáin?

Pillio egy pikanatra elgondolkozott a válaszon. Ha bevallja, hogy „csupán" egy fiatal gyilkost dugott a tömlöcbe - legyen az bármilyen veszélyes -, érdemtelenné válik a nagy hatalmú öreg bókjaira.

- Ami azt illeti, talán valamilyen gonosz ármánynak köszönhetően a gyilkost félelmetes démon lakta. Izmaim pattanásig feszültek, míg megzaboláztam. Sikerült megfékeznem, és azóta is hálás vagyok az égieknek. De nem fecsegek többet róla, mert még dicsekvésnek veszed, barátom. Pedig tudod jól, a hős nem mutogatja tetteit, azok előtte mennek és hírt visznek felőle.

- Tudom, tudom, Valerius. Erényesebb vagy annál, hogy kölyök módjára szájalj a tetteidről. Mindannyian sokat köszönhetünk neked, és ez a dolgok lényege.

Pillio kényszeredetten hallgatta a himnuszt, ami általában zene volt a füleinek. Maga sem tudta, hogy most miért nem okoz akkora örömet, mint eddig. Talán menthetetlenül megindult az öregedés útján, belefásult a hatalomszerzés kézitusájába. Lehet. Mint ahogy az is, hogy egyszerűen meggyűlölte ezt a sok cicomát, felhajtást és hajbókolást a helytartói rang előtt. Minden lehetséges.

Sevatus mély hangja dörrent rá a tömeg felett. Ha a múltban meghallotta a jellegzetes orgánumot, minden kiesett a fejéből, csak az ösztönös tisztelet maradt benne, hogy ezzel járuljon nagybecsű barátja elé. Egy ideje azonban új alapra építette a kapcsolat tégláit, melynek középpontjában már nem Sevatus állt, hanem önmaga. Könnyed mosollyal fogadta a helytartó közeledését.

Pillio, ha lehetett, még inkább kihúzta magát.

- Ez így történt most is, Valerius. De hagyd más napokra a hivataloskodást! Elég volt a távolságtartó szólamokból. Régóta barátok vagyunk ahhoz, hogy most végre magunkban kortyolgassunk.

- Ne hízelegj, Valerius! Nem kétséges, elértem, amit akartam. Idefentről, ebből a magasságból még ezt a siránkozó makedónt is megértem. Ugyanakkor vannak bizonyos terhek, amik megváltoztatják az ember hozzáállását. Felelősség, megfontoltság, tapasztalat. Mind fontos mérföldkövei a hatalom útjának. Te is ismered mindezt. Ne érts félre, boldoggá tesz, hogy ebben a palotában élhetek. Bár olykor eszembe jut a múlt. A küzdelem. Néha sokat megadnék azért, ha még csak egyszerű tribunus lehetnék, mint az elején. Győztes katona, aki nem riad vissza semmitől. Vagy rangjáért harcoló tisztviselő, aki szórakozásból ott leselkedett az erdőben a nemes vadra, két barátjával. Emlékszel még, milyen jó volt együtt hármasban, a megboldogult Igianusszal? Csak egyszer még... Csak egyszer még adják meg az istenek, barátom, hogy izmainkban érezhessük az élet és az ifjúság pezsdülését!

- Magam is sokat gondolok azokra a napokra - válaszolt halkan Pillio. Míg Sevatus monológját hallgatta, apró ötlet fogant szüntelenül zakatoló agyában.

Pillio tréfának szánta ezt az utolsó mondatot, ezért jót hahotázott rajta. Ám Sevatus nem követte példáját. A farkas szót hallva még mindig ösztönösen összeborzadt. Idő kellett, hogy megszabaduljon a beidegződéstől.

Sevatus elnémult, és Pillio megsejtette, valami súlyosat akar megosztani vele.

Sevatus kortyolt egyet a serlegéből, mert érezte, hogy kiszárad a torka.

- Azt mondta, eljön értem az éjszaka lidérce, a farkas, és megtorolja minden bűnömet. És nem sokkal ezután tényleg egy farkastestű lidércről kezdtek suttogni az emberek. Mercator halálának szemtanúja beszélt először arról, hogy ragadozót látott a ködben. Igianus körül is óriási farkas nyomai voltak a hóban. A sebek is egy ilyen bestiára utaltak. És legutóbb, a rokonod halálakor is hallottam néhány katonától, hogy vérengző farkas testében látták a gyilkost. Minden összevág.

 

Egyetlen gyenge fáklya világított csak valahol a folyosó fordulójában, így éjjelente elég kevés fény jutott el a celláig. A nappal elviselhetőbb volt; a deszkák hasadékai jótékonyan beengedtek némi napsugarat, hogy lásson valamit a maga körüli szűk világból. Az éjszakák azonban, mint ez a mostani is, kíméletlenebb pribéknek tűntek, mint a fegyőrei.

Quercus a maradék elkeseredett értelem és a homállyal beborított eszelősség határmezsgyéjén egyensúlyozva próbált megkapaszkodni a végső őrületbe vezető lejtőn. Az erő megvolt benne mindehhez, de a cél, hogy legyőzze a sötét semmi burkát, nem jelentett igazi vágyat. Az éjszakái mindig aláásták a nappalok elhatározásait. A cellájába beáramló fényből gyógyírt nyert, orvosolni próbálta lelkének kínjait. Fel akart kelni, hogy harcoljon, utolsó csepp véréig. Bosszút akart állni. Santináért. Axionért. Nagyapjáért és minden ártatlanért. Olyankor emlékezett, hogy ki volt, honnan jött, és arra is, hogy mit vesztett el. Alaposan megtanulta a leckét.

Igen, hibázott. Maga akarta véghezvinni a harcát segítség nélkül, önfejűen, megfontolatlanul. Teutan erejével, ám Teutan utasítása ellenére. És íme, ráfizetett. De nem szűnt meg fohászkodni, hogy egy utolsó lehetőséget kaphasson. Minden józan percében, amikor sikerült elhárítania az eszelős sötétség támadását, egyedül ezért esedezett börtöne rothadó szalmáján Teutan előtt.

Teutan viszont nem szólt semmit. Sem támogató, sem tagadó szavakat nem intézett hozzá. Pedig ott volt vele a szűk cellában, a sötétségben, elevenen. Quercus határozottan érezte a jelenlétét.

Ezen az éjszakán azonban nem merült a nagy eszelős semmibe, mint minden eddigi sötétedés alkalmával. Szeme élettel telve bámulta a homályos fáklyafényt noha éppen úgy cselekedett, mint eddig bármikor: fáradhatatlan dühvel rázta a rácsot, és Teutant szólongatta.

Az első éjszakai őrváltás idején furcsa neszekre lett figyelmes,. Érkezők hangjait hallotta a bejárat felől, akik magabiztosan közeledtek. Éles fülével felismerte, hogy nem kemény mozgású katonák jönnek érte, hanem puhány léptű polgárok.

Kisvártatva három alak fordult be a tömlöcfolyosó sarkánál, elállva az amúgy is csekély fényt. Az elsőben ráismert arra a kegyetlen foglárra, akit kiszemelt magának mint leendő áldozatát. Az őt követőket nem azonosíthatta, hiszen arcuk beleveszett a homályba. Mozgásuk, termetük körvonala mégis ismerősnek tetszett.

A magasabb Sevatus volt, a gazdája. Ezt a méretet nem lehetett eltéveszteni; kivételes erőről és megjelenésről tanúskodott. A jóval alacsonyabb, fürgébb mozgású férfi a kíséretében talán Pillio lehetett.

Ekkor lángra kapott a foglár kezében egy fáklya, amely megvilágította a váratlan éjféli vendégeket. Quercus nem tévedett a jövevényeket illetően.

Lám-lám. Látogatók a legmagasabb körökből, gondolta. Vajon mi lehet ennek az oka? Talán a legésszerűbb: itt az irgalmas halál ideje.

Remélte, hogy így lesz. Nem maradt egyebe, mint ez a vágy.

Pillio kivette a pribék kezéből a fáklyát, és belevilágított Quercus arcába. Gunyoros képével egészen a rácsig hajolt:

- Megzavarunk egy kicsit, te eszelős. Meg akarunk nézni magunknak. Mutass valami szenzációs figurát, hadd szórakozzunk rajtad! Változz át valamivé! De ne farkassá, mert attól még nem szabadulhatsz innen. Mondjuk inkább egérré, hogy kibújhass a rácson.

 

Sevatus nem lépett annyira közel; a fáklya fényének határán kívül maradt a megnyugtató, elleplező homályban. Onnan meresztette szemét a fogolyra. Eközben lassan felderengtek előtte a képek.

Emlékezett a pillanatra, amikor először megpillantotta ezt a nyomorultat Horatio Castor társaságában. Amikor a kövér pojáca eljött kieszközölni egy a kőfejtő felügyelői posztjánál érdemesebb feladatot, magával hozta ezt a férfit is. Már akkor, első pillantásra tudta, hogy ez nem egy egyszerű szolga. Castor nevetséges érzelmi kötődése elterelte róla ugyan a figyelmet, de mégis... Valahogy eltökéltség és titokzatosság sütött ebből a teremtésből. Még arra is emlékezett, hogy mik voltak az első gondolatai...

Tartott tőle. Furcsa módon neki, a megfélemlíthetetlen vezetőnek ez volt a legelső érzése vele szemben. Nem is csalódott. Ez a kölyök nem akármilyen aljassággal hálálta meg, hogy a helytartó közvetlen szolgái közé került. Sevatus egy pillanatra némi bűntudatot is érzett Castor miatt. Ha akkor és ott nem engedélyezi a kérést, felesége ütődött rokona most nem nyugodna a jeges földben.

A második gondolata viszont az volt akkoron, hogy megtalálta a legkiválóbb vadat, amelyet a magukfajta embervadásznak adhat a sors. A tökéletes zsákmányt.

Most, a fáklyafényben elnézte a fiatal izmok játékát; pattanásig feszültek, majd elernyedtek a nyughatatlan kötegek a fogoly bőre alatt. Vállán dárda ütötte sebtől mocskolódott be a durva szövésű tunika, testén könyörtelen kínzások nyomai látszottak, mégis elpusztíthatatlanság és erő sugárzott a konok tekintetből.

Sevatust hirtelen elragadta a szenvedély. A vágy kitörni látszott rajta, hogy újra nyeregben üljön, fegyverrel a kézben vadásszon, nemes trófeákat gyűjtsön. Emberfejeket, melyek értelemmel töltik meg a portyát.

Kellett neki ez a kölyök! Üldözőbe akarta venni és tisztes küzdelemben a vérét ontani.

Pillio megérezhetett valamit az olthatatlan vágyakozásból, mert sokatmondó tekintettel odafordult hozzá.

-      Olyan erősen érzem a gondolataidat, Caius, mintha hangos szóval mondanád ki őket. Ami azt illeti, én sem gondolok egyébre.

Sevatus gyűlöletet és féktelen vérszomjat olvasott ki Quercus tekintetéből. Egy bizonyos, nem fognak csalódni benne.

-Mit mond az aedilis minderről? - kérdezte cinikus mosollyal Sevatus, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét a leendő zsákmányról.

-      Ma kedveznek nekünk az istenek. Az aedilis azt mondja: miért ne?

- Jól van - mosolygott Sevatus a homályban. Öröme határtalan volt, de minden igyekezetével leplezte. - Megtesszük újra. És valóban igazad volt...

-      Miben?

-      Igazad volt, hogy érdemes szembenézni a dolgokkal. Valóban, ez csak egy ember. Nem egyéb egy rabnál, aki a hasznunkra lehet. Elmúlt minden nyugtalanságom. Most pedig új örömök elé nézek.

Quercus vad dühe érezhetővé vált. Nem értette, miféle sorsot szántak neki ezek az emberek és milyen titokzatos szavak döntöttek felette. Csak azt érezte meg, hogy a szavak jövendőbeli sorsa felől rendelkeztek.

Még akkor sem vette le róluk a tekintetét, amikor elfordultak és könnyeden beszélgetve kisétáltak a rideg tömlöcből. Amint magára hagyták a sötétségben, vadul rázni kezdte a cella rácsait, és csak rázta, rázta...

 

VII.

 

Rázta még akkor is, amikor másnap hajnalban a szekérre szerelt ketrecben kiért a város uralta lapályról és begördült a hegyek felé vezető dűlőútra. Nem hagyta abba a tombolását még akkor sem, amikor a kísérő lovasok gúnyolódva csapkodták a rácsait és köveket hajigáltak a mozgó cellájába.

Míg egyre távolabb került az emberlakta területtől, Quercus lelke felhasadt, és réges-régi, fájó emlékek buggyantak elő belőle. A képek családról, menekülő csapatról, ínségről meséltek. De meséltek boldogságról, egy aggastyánról, aki szeretettel nevelte az életre. És szóltak a szabadságról. Végtelen szabadságról...

Már tudta, mi következik. Nem történhet más vele, mint ami a nagyapjával. Kiszemelt zsákmány lett, játékszere ugyanazon embereknek, akik a családjával is végeztek. Így fejeződik be a történet.

Quercus egyszer csak abbahagyta a dühöngést, és visszafordult önmagába.

Itt az idő, az utolsó esély, gondolta.

Kizárta tudatából a kövekként záporozó szitkokat és a szekerét kísérő katonák röhögését. Lehunyta a szemét, aztán a tudata pereméről belekiáltott a végtelen semmibe. Teutant szólította.

Egy utolsó segítség, egy utolsó támogatás.

Csak ennyit kért.

Lusta fehér pelyhek ereszkedtek le az égből, és sietség nélkül telepedtek az összefüggő erdőség fáira. Némaság uralkodott a téli rengeteg felett, még a szél sem rebbent.

 

A szekér egy nagyobb tisztás felé gördült, ahol elveszett az út. Az erdő fal gyanánt magasodott minden irányból.

Ezen a sziklákkal telt füves területen egy teljes század testőrség várakozott néma csendben, mozdulatlanul. A katonák vértjeire, fegyvereire és sisakjaira kövér hópihék kapaszkodtak, de senki sem törődött most ezzel.

A tisztás közepén Sevatus lova fújt hatalmas párafelhőket a hidegbe. A fekete mént felajzotta a készülődés; csatát és vért szimatolt. Pillio hátasa nyugodtabban viselte a várakozást. Csak néha ingatta a fejét, hogy lerázza a sörényére tapadt havat. Maga az aedilis azonban ennél jóval türelmetlenebbül várta a játék kezdetét. Amint megpillantotta a zötykölődő szekeret közeledni, széles mosokyal pillantott Sevatus felé.

-      Úgy, mint régen, Caius! Úgy, mint régen!

-      Talán boldogabban is, mint régen - nevetett Sevatus. - Akkor sűrűbben megtehettük és természetessé vált. Most azonban régi vágyunk teljesült, barátom. Ez fejedelmi portya lesz.

-      Én is úgy gondolom. Szívem szerint csak veled kettesben néznék farkasszemet ezzel a kölyökkel. Hogy még nagyobb tétje legyen a játéknak.

- A fogolynak nem szabad elszöknie. Még ha velünk sikerülne végeznie, akkor sem. A testőrségem pedig tartani fogja a száját, garantálom, Valerius!

- Elszökni? - nevetett cinikusan Pillio. - Nem hinném, hogy el tudna szökni. Ahogy látom, nem is akar. Állni fogja a sarat.

-      Igen. - Sevatus bólintott. - Ez nem fogja feladni. Végre egy értékes zsákmány.

 

A szekér megállt a tisztás közepén. Quercus visszatért a lelke mélységéből, és máris a környéket szemlélte a rácson keresztül, mint egy csatára készülő stratéga. Mélyen beszívta a szabad erdő illatát, a hó hidegét. Most még az sem érdekelte, hogy a hó miatt nem rejtőzhet el az üldözők elől, ha egyszer elkezdődik a küzdelem. Csupasz fák, mindenütt hó, amely elárulja a nyomait.

A kopasz ágak mögött, északra sziklák emelkedtek ki az erdő talajából. Ha eljutna odáig a vadászai elől, talán elbújhatna. Talán egy ideig ellenáll.

Más csel hirtelenjében nem jutott az eszébe. Fanyar sors: most megmutathatná, hogy mit tud, de minden összeesküdött ellene. A hó, a katonák. És még Teutan sem válaszolt. Valószínűnek vélte, nem éli túl a mai napot. De akkor sem adja olcsón az életét.

Újra fohászkodni kezdett.

Sevatus jelt adott a csapatnak, mire a katonák négy sorba rendeződtek, majd a rétről négy irányba meneteltek. Libasorban - hogy ne tapossák le a friss havat - behatoltak az erdőbe. Quercus hamar rájött, a műveletnek az a célja, hogy meggátolják a szökését. Jókora négyszöget hasítanak ki az erdőből a véres játék porondjaként, a katonák pedig falat képeznek minden irányból.

Pillio intett a szekér körül maradt őröknek, akik kinyitották a ketrecet. Quercus leugrott a szekérről és Pillióra bámult.

Pillio egészen kifulladt az indulattól, ahogy belelovallta magát. Nem csak azért szónokolt, hogy önmagát is dühbe hozza; valóban gyűlölte a foglyot. Élvezettel akarta levadászni.

Sevatus komoly arccal méregette Quercust. Benne is lüktetett a vadászszenvedély, de most visszafogta magát. Érzelemmentes hangon szólt oda a zsákmánynak.

- Tudod, hogy miért hoztunk ide. Nem vagy olyan ostoba, mint ahogy mutattad. És azt sem hinném, hogy nincs erőd a küzdelemhez. Hát próbálkozz a meneküléssel! Ne kíméld az ellenfelet! Küzdj az utolsó csepp véredig! És ne mondd, hogy nem adunk esélyt!

Ezzel a hóba lökött egy fejszét.

Quercus mereven állt velük szemben, és a tájat figyelte. Majd olyan hirtelen nyúlt a ledobott baltáért, hogy a körülötte álló fegyveresek hátraléptek és maguk elé emelték a kardjukat. Tartottak tőle, még így, esélytelenül is. Tudta, ezt ki kell használnia.

Quercus tudta, hogy Teutan nélkül semmi értelme az egésznek. Nem sok egyéb esélye marad, ha az egyetlen lehetőség nem nyílik meg előtte. Valójában azt sem bánta volna, ha valamelyik légiós egyszerűen belevágja a hátába a dárdáját. Hiszen ha szerencséje van, akkor is csak néhány minutummal hosszabbíthatja meg az életét. Egyetlen jutalma lehet, hogy harcoshoz méltó halált halhat, ha küzd.

Megvetően beleköpött a hóba, aztán hátat fordított. Északnak indult, az erdőből kitüremkedő sziklacsoport felé.

Amint jó mélyen beért a fák közé - bármennyire szerette volna, a vékony, kopasz ágak nem takarhatták el -, élesen jobbra fordult. Minden hóból kiálló levélcsomót, földön heverő ágat, csupasz sziklát kihasznált, hogy ne hagyjon nyomokat, bár teljesen felesleges játéknak tűnt. Hisz látják, figyelik, tudják, merre tart. De egy halovány terv értelmében mégis így cselekedett.

Végül elérte azt a friss ösvényt, amelyet a libasorban haladó katonák tapostak ki. A nyomaikba lépve indult beljebb az erdőbe, a sziklák felé.

Talpa alatt keményen csikorgott a hó, ezért háromlépésenként megállt hallgatózni. Szerencséje volt; a két vérszomjas úr türtőztette magát a tisztáson. Még nem indultak utána.

Quercus futásnak eredt. Minden erejét bevetette, hogy a sziklákhoz érjen, mielőtt az üldözői a nyomába szegődnek. Már csaknem elérte a kopasz cserjékkel és facsoporttal szegélyezett szirt lábát, amikor meghallotta a lovak patáinak dobogását. Felkapaszkodott az egyik lapos kőre, majd a mellette magasodó másikra, és így tovább. Valami hasadékot keresett, ahol megbújhat, amíg eldől, hogy sikerül-e a terve.

A sziklacsoport ölében, a legtermetesebb mészkőnyúlvány mellett rátalált egy bemélyedésre. Ha megtámadják, itt a legnagyobb az esélye a túlélésre. Üldözőit a sziklák között megfosztja a lovaiktól, és talán, ha szerencséje van, el is szakíthatja őket egymástól. Egyenként pedig nem gyűrik le.

Csendben elmélyedt; kizárta az agyából szíve zakatolását és a veszélyérzetét. Teutant hívta, utolsó reményét. Teutan pedig válaszolt a hívásra.

Hangja szélként súgta az üzenetet: „Még egyszer utoljára farkas lehetsz. De ember többé már nem."

 

 

X.

 

Sevatus előrelovagolt; mosolyogva mutatta a pontot, ahol eltűntek a nyomok. Örömöt érzett amiatt, hogy a préda leleményes, még ha ilyen egyszerű módon is.

Sevatus Pillióra pikantott.

Pillio nem válaszolt. Poroszkálásra ösztönözve lovát elindult a légiósok vágta keskeny csapáson. Kitért Sevatus tekintélye elől, mert nem akarta, hogy a régi szellem nevében ismét az ő szava döntsön. Már rég nem érezte magát lekötelezettnek. Sevatus uralma véget ért a tudata és a lelke felett. Legfeljebb egyenlő felek lehetnek.

Tüntetőleg a maga szimatát követte. Biztos volt benne, hogy a kölyök a szirtre mászott fel, hogy megnehezítse a dolgukat. Ez legalább valami érdekességet is hozott a vadászat menetébe. Pillio magabiztosan poroszkált a sziklák felé, és nem is érdekelte, hogy Sevatus követi-e. Ha kell, hát maga végzi be a vadászatot, ami a legváratlanabb helyzetben sem húzódhat el nagyon. Meggyőződése volt, ebédre, vagy talán egy kicsit későbbre otthon lesznek. De sötétedésre mindenképp.

A magas sziklák csaknem függőlegesen nyúltak az ég felé. Erre az első természetes teraszra könnyedén fellátott a lova hátáról. A mögötte emelkedő további tömbök egyre magasabbak voltak. Némelyik olyannyira fölébe tornyosult, hogy még hátravetett fejjel is alig látta a tetejét.

Lehet, hogy rossz döntés volt ez a terep. A sziklákat ki kellett volna zárni a játék területéről, futott át rajta az első felismerés. A zsákmányállat túl sok előnyt kapott.

Leugrott a lováról, hogy tüzetesen átvizsgálja a sziklákhoz vezető területet. Egyetlen ponton sikerült felfedeznie egy kődarabról lecsúszó sarok bemélyedését a hóban. A szimata nem csalt: a zsákmány itt érte el a szirtet.

Kikötötte a lovát egy erős ághoz. Levette a nyeregből rövid harci dárdáját, és egy hevederrel a hátára erősítette, hogy mászni tudjon. Egy kisebb harci fejszét az övébe tűzött.

Már csaknem készen állt. Éppen odafordult a lovához, hogy még egyszer megpaskolja a nyakát, amikor zajt hallott maga mögül. Ösztönösen vetődött félre, mint aki biztosra veszi, hogy valaki rá akar ugrani a magasból.

Megérzése nem csalt, de nem sikerült időben elugrania. A támadója rázuhant és a hóba teperte.

 

Sevatus nem sietett Pillio után, mikor az faképnél hagyta. Valahogy vissza kell szereznie elvesztett tekintélyét előtte, gondolta magában. Az utóbbi időben túl töményen érezte az aedilis lekezelését. Tulajdonképpen Igianus halála óta változott meg köztük a viszony, nyilván azért, mert Pillio úgy gondolta, egyedül maradt a nyeregben. Bárhogy is, nem engedheti, hogy ez a fölényes gazember fölébe kerekedjen és visszaéljen a helyzetével. Tennie kell valamit.

Talán nem váratlan, gyanúsnak pedig egyáltalán nem mondható, ha Pillio aedilist vadászbaleset éri az erdőben.

Sevatus eljátszott ezzel a gondolattal. Végül arra jutott, ha nincsen más módja, hogy Pilliót, ezt az önmagától megrészegült, álnok kígyót megfékezze, megragadja a kínálkozó lehetőséget.

Lassú lépésekre fogta a paripáját, és elmélyülten figyelte a szirtet. Igazán jó ötlet az ellenfél részéről. A legideálisabb hely, hogy közelharcra kényszerítse üldözőit.

A helytartó felrebbenő madarat, neszt, nyomokat figyelve kereste az árulkodó jeleket, de a sziklák és az erdő nem adta ki titkát. Mintha maga is rejtegetni akarná előlük egykori vad fiát.

Végül mégis: vad nyerítés harsant a túloldalról.

Sevatus ügetésre ösztönözte a mént, amely mintha veszélyt érzett volna, reszketett alatta. Sűrűn botladozva az egyenetlen erdei talajon, de gyorsan átért a sziklacsoport túlsó felére. Oda, ahol Pillio néhány perce megtalálta a fogoly nyomát.

Meghűlt az ereiben a vér.

Egy megtermett, sötét szőrrel borított lényt látott a hóban, amint maga alá gyűri Pillio magatehetetlen tetemét. Hosszúkás, farkasra emlékeztető pofája rá meredt. Elővillanó agyarai vértől vöröslöttek. Hörgése egészen a füléig eljutott, a sárgás szemek gonoszul villogtak felé. A helytartó ebben a pillanatban döbbent rá, hogy mi az, ami a legjobban megrettenti. A lény szemei érzéseket fejeztek ki, gyűlöletet és elégedettséget. Érzékeltették a győzelme örömét a fölényes vadász felett. Ugyanakkor a bosszú gyönyörét is.

Sevatus megremegett.

Hát mégis létezik a farkas, az erdő lidérce! A rém, amit végzetéül jósoltak!

Sevatus egyre csak meredt rá, miközben egyetlen gondolat kerítette hatalmába, ami betöltötte a tudatát: eljött a pillanat.

Pillio kikötött lova vadul nyerített, közben megbokrosodva rángatta a kantárját, de nem szabadulhatott el. Sevatus ménje is megijedt; a másik féktelen nyerítésétől és a ragadozó szagától vad vágtába kezdett. A helytartó csak akkor ocsúdott fel a bénultságából, amikor majdnem levetette magáról a száguldó ló. Visszafordította hátasát a biztonságos tisztás felé, amely csak nagy nehezen engedelmeskedett a parancsnak.

A tisztás azonban üres volt. Sevatus nem értette, miért nem maradtak a testőrei a rabszállító szekér mellett, de most már ez sem számított. Magára maradt. Egyedül kell szembeszállnia rémálmai lidércével.

Megfordult, és a dárdáját maga elé emelve az erdőt kémlelte. A lényt azonban nem látta sehol.

Remegve kémlelt körbe, ám nem mozdult semmi. Meg akart bizonyosodni róla, hogy itt van-e még az ellenség, de tudta, ehhez vissza kellene térnie Pillióhoz.

Sevatus, annyi véres csata hős túlélője megkeményítette magát. Felemelte a fejét és kiűzött magából minden félelmet. Nem elég, hogy szembe kell néznie a maga lidércével, még le is kell győznie. Nincs más választás.

Megtehette volna, hogy elmegy a legközelebbi katonai sorfalig az erdő mélyén. Bármelyik irányba indul, előbb-utóbb beléjük botlik. Megbújhatott volna saját testőrsége mögött, de tudta, ha most elmenekül, soha többé nem lesz képes megnyugodni, bátornak mutatkozni. Ezek nélkül pedig élnie is felesleges.

Visszaerőltette lovát az erdőbe, noha az állat ellenkezve toporgott, és csak az erélyes nógatásra engedelmeskedett. A borzalmas helyszínen Pillio hátasa még mindig rázta a kantárját, hogy elszabadulhasson. Nem messze a gazdája teteme hevert, körülötte a havon foltokat hagyott kiontott vére. Arrébb pedig egy termetes farkas nyomai látszottak a havon.

- Bújj elő, te átkozott! - kiáltott bele elkeseredetten az erdőbe a helytartó. A környező hegyek visszhangot vertek, amit Sevatus a természet gúnyolódásának érzett. Őrjöngve tovább üvöltözött. - Nézz szembe velem! Harcolj nyíltan! Ne bujkálj! Ha akarsz tőlem valamit, hát gyere! Itt vagyok!

Körbefordult a nyeregben, de nem látott semmit. Mintha minden élet kiszaladt volna az erdőből, hogy magányra kárhoztassa.

- Talán nem tartasz méltónak, hogy eljöjj értem? Nem futok el többé! Gyere, vedd el az életemet, ahogy jósolták! Próbálkozz meg vele! De jelzem, nem adom olcsón!

Pillio teteméhez léptetett. Semmi sem mozdult, csak a lassú hópihék táncolták körül az arcát.

- Vagy talán megijedtél tőlem? Nem vártad, hogy szembefordulok veled? Nehezedre esik megölni egy harcoló embert? Bújj elő, gyáva!

Az erdő valahogy megelevenedett, de nem tudta, hogyan. Nem is maradt ideje megérteni. Csak annyit érzett, hogy minden egyszerre mozdul, és a világ elsötétül.

Sevatus lova felágaskodott ijedtében, ahogy a rém hirtelen ott termett. A torkának esett, agyarait a nyakába mélyesztette, fel akarta dönteni az állatot. A rémült állat patái őrülten kalimpáltak, így záporoztak a rúgások a ragadozó testére. De a mén hiába harcolt, alulmaradt a küzdelemben. A sebéből folyó vér és a fájdalom legyengítette: elterült a hóban.

Sevatus még idejében leugrott. A földre zuhant, ám azonnal felpattant, hogy védekezzen. Most először látta ilyen közelről a rémet. Nincs menekvés, gondolta, és valahogy ettől minden félelem elapadt a lelkében.

- Mi vagy te? - kiáltott rá. - Valami bosszúáklló istenség? Vagy egy olyan holtnak a szelleme, akit megöltem? Tulajdonképpen már nem is érdekes! Harcoljunk inkább! Hiszen azért vagyunk itt!

Sevatus kiolvashatta a rém szemeiből, hogy egyetért vele. Hangok és emberi beszéd híján is érezte a lény szándékát. Megértette. Félelmetes érzés volt, de Sevatus nem akart többé félni. Előrántotta a gladiusát, és a lidérc felé repítette.

Az emberfarkas kitért a fegyver elől, de még mindig nem lendült támadásba. Sevatus erre kirántotta lova nyergéből a dárdáját, és feléje döfött. A vashegy könnyű sebet ejtett a bundán, de ez csak feldühítette a ragadozót. A következő döfés még ennyi eredményt sem hozott A rém karmos mancsa rácsapott a dárdára, amelyről letört a hegy.

Sevatus most a pugióját rántotta elő.

- Játszol velem! Éppen úgy, ahogy mi akartunk veled! Hát tedd!

Rárohant a lényre, aki mindeddig türelmesen várakozott, de mielőtt sikerült volna döfnie a pengével, a mancs olyan ütést mért a mellkasára, hogy a hóba zuhant. Kábultan próbálta összeszedni magát: harcolnia kell! Felmarkolt valamennyit a hóból, és az arcába dörzsölte. Millió apró jégszilánk vágott a bőrébe.

A rém türelmesen magasodott előtte. Hatalma tudatában kegyet gyakorolt felette. Halk hörgéssel bámult le áldozata arcába, és Sevatus megesküdött volna, hogy vigyorogni látja. Pofája szőrcsomóin még nem száradt meg Pillio vére.

- Végezz velem, te mocskos dög! - üvöltötte dühösen Sevatus. - Mire vársz még?

A harag újabb hulláma öntötte el. Odaugrott a hóba hullott kardjához, felkapta, aztán előrevetődött, hogy felnyársalja a mozdulatlan rémet.

De a farkas már nem volt ott. Kitért Sevatus támadása elől, miközben ütést mért a hátára, amitől a római páncél behorpadt és összepréselte a gerincét. A helytartó megnyomorítottan terült el a földön. Még levegőt is alig tudott venni a szorítástól.

Ennek ellenére ismét előredöfte a kardját. Élete utolsó szikrájáig harcolni akart.

A szúráshoz nem maradt elég ereje. A lény egyetlen ütéssel eltörte a pengét tartó jobbját.

Sevatus beteljesülni látta az átkot. Itt, a hófödte hegyek között sorsa végleg megpecsételődött.

A rém lassú mozdulattal ereszkedett négy lábra. Mintha gúnyosan nevetett volna, ahogy tette a dolgát. Sevatus reszketett a közelségétől, de már nem érdekelte semmi. A megváltó halálra várt.

Az emberfarkas egyre csak bámult rá, miközben megfosztotta az életétől.

Az erdő halálos csendbe burkolózott.

 

A ragadozó, aki valaha egy eraviscus varázsló unokája volt, és aki a jobb esztendeiben a Quercus nevet viselte, arrébb ügetett a tetemtől. Lekushadt a hóba, nem sietett. Sötét bundás testébe zárt értelme átérezte, hogy elvégezte küldetését a hibái, a nehézségek ellenére is. Sok esztendeig melengetett bosszúvágyának végeredményei itt hevernek a hóban. De nem talált ebben semmiféle felemelő vagy magasztos érzést. Talán neki is jobb lenne meghalnia.

Lassan sötétedett. A hó elvesztette vakító fehérségét, és koszos színt öltött, ahogy az ég elrejtette arcát. A havazás elállt, az erdő mozdulatlan szemtanúként bámulta a dráma utolsó pillanatait.

A farkas ösztöne az emberi tudat fájdalmai fölé emelkedett; nem gondolt pihenésre, végső elszunnyadásra. Véglegesen állattestbe zárva egészen más érzés kerítette hatalmába. Váratlan öröm csillant fel benne, valami nagyon apró, de mégis sokat sejtető varázs. Nem pótolhatja ezzel a veszteségeit, de talán gyógyírt kaphat, hogy idővel elviselhetővé törpüljön az elviselhetetlen. Kicsi öröm az értelmetlenség sötét káoszában. Egy apró isteni ajándék. A szabadság.

 

A nagy hegyek lábainál türelmetlenül toporogtak a katonák. Az élő kerítés alkotói közönyös sorfalban őrizték az erdőből kiszakított arénát egész nap. Uraik szórakozása miatt, még ha költségesnek, különösnek és fennhéjázónak tűnt is, nem méltatlankodhattak. Végül a hideg bomlasztotta meg a négyszöget: néhányuk faggatóra fogta a centuriót, hogy meddig kell még itt maradniuk.

A százados nem kapott erre szóló utasítást, de bízott abban, hogy a nagyszerű Sevatus helytartó mindenre gondolt. Bízott benne, hogy hamarosan megérkezik a parancsa a hazatérésre.

Az alkonyat azonban lomha súllyal szakadt a nyakukba. Hírnöknek, parancshozónak nyomát sem látták jó ideig, helyettük megérkezett az est jeges szele és a nyakukba szakadó sötétség. A centurio most első ízben gondolt arra, hogy baj történhetett.

Visszaküldte két katonáját a tisztáshoz, hogy tájékozódjanak a fejleményekről. Egyik harcosát sem látta többé.

A pánik lassan eluralkodott a sorfalon. A légiósok a szemüket meresztették, hogy időben észrevegyék a szökevény közeledtét. Ember okozta zajra, csörtetésre figyeltek, árulkodó neszezésre a ropogó hóban. Közben teljesen összezavarodtak. Így történhetett meg, hogy az a hangtalanul közeledő árnyék meglepte őket.

A centurio látta meg először a tömeget, amely a sorfal felé közeledett. Fáklyáját felé emelte, de mire jobban megnézhette volna, az iszkoló árnyék átvetette magát a katonák közötti résen. Többen is utánafordultak, némelyik katona megmarkolta a dárdáját, hogy dühében utánahajítsa. De a centurio rájuk ripakodott, hogy hagyják békén. Csak egy ijedt farkas, semmi egyéb. Egy oktalan ragadozó. A parancsuk értelmében csupán azt a foglyot kellett megállítaniuk, akit a ketrecében hurcoltak ide; csak őt kell a területen belül tartaniuk. Nem menekülhet.

Amikor jóval később felfedezték a tragédiát a négyszög közepén, és eszükbe jutott a sorfalat áttörő ragadozó alakja, a farkast már réges-rég elnyelte a vadon sötétje.

Merész vándorok olykor hallani vélték lidérces hangját a város környéki erdőkben, de az éj farkasát soha többé nem látta senki.

 

Epilógus

 

Az elöljárók tetemére másnap reggel lelt rá két testőr. A parancs értelmében egész éjjel fenntartották a sorfalat, mert megesküdtek volna rá, hogy a Quercus nevű elítélt még az erdei négyszögben tartózkodik. Dühödt kutatás indult. Egy újabb segélycsapat érkezett, hogy fától fáig átfésülje az erdőt, de nem talált rá a szökevény gyilkosra. A kudarcukra semmiféle magyarázatot nem tudtak adni. Csak a találgatás maradt, hogy a fogoly ismét magára ölthette a Farkaslidérc alakját, aztán az erdőbe vetette magát. De az ezt követő hajtóvadászatok sem hoztak semmiféle eredményt.

A sereg és a tartomány gyászolta a vezetőjét, mint ahogy a város közigazgatása is. A vízváros és a canabae vezetői testülete kétnapos gyászszertartást rendelt el. Megsiratták halottaikat, de - jó emberi szokás szerint - hamarosan vájkálni kezdtek a hősök titkaiban. Volt is mit a felszínre hozni. Sem Valerius Maulus Pillio megannyi, saját zsebre végrehajtott törvénytelensége, sem Appius Taato Igianus bűnpártoló intézkedései nem maradhattak sokáig a titok homályában. Sevatus zsarolásai, korrupciói a hatalom megszerzése és megtartása érdekében sem kerülték el Róma figyelmét. Alig helyezték oszlopos márványkriptába a megboldogult helytartót, máris nyomozóbizottság érkezett a Tiberis partjáról a legmagasabb fórum parancsával, hogy kivizsgálja a törvénytelenségeket. Nem sokkal később még a kegyetlen embervadászat titkáról is lehukott a lepel.

Titus Purrius Decentust sem kímélte az utókor. A vízváros basilicájában, a Nagy Szentély melletti törvényházban felállított posztumusz bíróság bűnösnek találta felesége és fogadott leánya meggyilkolásában. Javai - rokona és utódja nem lévén - a császárra szálltak, vagyis a városi tanács és a közigazgatás pénzalapját erősítették.

A Nimphák ligetében, nem messze a helytől, ahol a földből feltörő víz az aquaductus csatornájának adja magát, hogy jóval arrébb mind a két várost táplálja, két új sírt állítottak. Mithras kertjének egyik szegletében egy kisebb halom Santina hamvait takarta. Egyetlen nap sem múlt el úgy, hogy ne került volna a kőlapra egy csokor friss virág. Aztán egy napon a Danuvius utcai Mercator-ház szolgája, az öreg Evret is megtért atyáihoz. Elmaradt a tisztelet és szeretet csokra, és a feledés vékony homokréteggel borította be a sírt. A másik halomnak, mely szorosan mellette emelkedett, s melyben a hűséges Axion porai nyugodtak, ugyanez lett a sorsa.

 

A város páratlan fejlődésnek indult, méltán lett közismert Európa provinciáinak sorában. Kereskedelme és gazdasági fejlődése a római polgárjogot szerzett, romanizálódott eraviscus lakosság, majd a világ minden tájáról kíváncsian ideérkező jövevények tehetsége folytán jómódúvá tette a tartomány központját. A vízváros vonzóvá vált mindenki számára, aki a birodalom gazdag sokszínűségében kívánt gyönyörködni. Maguk a nagyságos császárok is számtalan alkalommal tettek látogatást az északi provinciák gyöngyszemében.

Gyöngyszem volt, igen, de szépsége mellett erővel és edzettséggel is rendelkeznie kellett a megpróbáltatásokkal szemben. Az északról jövők nagy áradata nem is egy alkalommal dúlta végig utcáit, gyönyörű épületeit. A vízváros azonban kiállta a próbát, mindig összeszedte magát, míg végül a történelem átnyargalt rajta is, egy vad és megfékezhetetlen keleti lovas nép, a hunok képében.

Régen feledésbe merült a mese egy szabadságot áhítozó fiatal férfiról, akinek sorsát istene, Teutan határozta meg. Ha emlékezett is rá valaki, vajon kit érdekelt már mindez? Hiszen a város nem akart a múltra emlékezni. Mint ahogy polgárokká vált egykori eraviscusai sem tekintettek vissza az útra, ahonnan indultak. A valóság alkonyi homályba borult, és a farkassá vált ember mítoszát csak néhány régi vágású földműves tartotta emlékezetében. Legenda maradt csupán, gyerekek riogatására való, ódon mese. Néha, holdfényes éjszakákon mégis hallhatták a földművesek és gazdálkodók a városszélen, vagy a hegyek közötti majorságokban azt az elnyújtott, fájdalmas üvöltést.

A Farkaslidérc az, mondták ijedt szemű gyermekeiknek, akik félve húzódtak egymáshoz a tűzhely pattogó lángjánál. A farkassá vált ember hívogatja halott szerelmét. Szólítgatja, hátha viszontláthatja még legalább egyetlenegyszer...