A félig földbe vájt veremkunyhóban egy ember várta, hogy felébredjen. Ez az ember valami miatt megváltozott. Gyilkos szándékú támadó helyett egyszeriben segítővé vált, és ennek jelét is adta. Most ott görnyedt az asztalkánál, hogy a szemmagasságban lévő nyíláson át - ami a kert talajának szintjén állt - a nagy ház lakóit lesse.

- Nem tudtad elfelejteni a régi otthonodat, ugye, bátyám? - kérdezte a fiú a kopottas medvebőr takaró alól, a törzsi tisztelet megszólításával.

A férfi odakapta a fejét. Rövid gondolkodás után megértette, mire gondol a kölyök. Bólintott. Szíven ütötte a kérdés. Ez legalább annyira furának és érthetetlennek tűnt, mint minden, ami körülvette ezt a gyermeket. A mondat nem illett egy ilyen vézna kis kölök szájába, és ez mélyen felkavarta. Nem tudta, hogyan kezelje őt. Aztán arra gondolt, amire a fiú utalt; körülnézett az ősi kelta módon épült veremlakásban.

- Ami azt iketi - válaszolta -, otthonosabb, mint egy római palota.

- Tudom. A vér szava erősebb mindennél. Még a rabságnál is.

A gyermek vékony hangját hallva Axion lelke megbizsergett. Meghökkentette az érett beszéd.

- Ugyan, fiú! Az imént csaknem megöltelek! - vetette oda. Hiába próbálta felidézni a látomás taszító erejét, ami egyszerűbben lefegyverezte, mint egy egész vérszomjas cohors, képtelen volt megérteni ennek az erőnek a mibenlétét. A római rablánc csörgése már csaknem süketté tette füleit, hogy meghallja az erdei istenek hívó szavát. De az utolsó pillanatban mégis kiélesedett a hallása. Axion most hálát érzett ezért.

- Mégsem tetted meg. Mert nem tudtad - mondta a fiú halk egyszerűséggel. - Mondd el, miért nem! Mi akadályozott meg?

A férfi elfordult tőle; kifelé bámult a kertre. A helyen, ahol nemrég italozó uraságok hevertek, finom ruhába öltözött hölgy ült. Szolgálói közül néhányan balzsamokkal kezelték a sápadt asszonyság arcbőrét, haját pedig gondos odafigyeléssel csigákba rendezgették. Egy másik szolgálólány vaskos papírtekercsből olvasott fel. Kellemes hangját a kunyhóig repítette a szellő, bár amit mondott, Axion nem érthette.

- Hogy mi is? Magam sem tudom. Minden olyan gyorsan történt. Láttam benned valamit, ami megrémített. A vadságod volt az talán, vagy a féktelenséged. Vagy az a legyőzhetetlen élni akarás. Nem tudom, hogy mit láttam, de be kell vallanom... megijedtem. Soha nem ijedtem meg semmitől ennyire... De azt tudom, hogy őseink istenei akartak szólni hozzám, visszatéríteni magukhoz... Általad. - Axion, ahogy nehézkesen kinyögte az utolsó szót, a fiú felé fordult, majd hirtelen összerezzent.

A gyerek imént még az ágyon, a medvebőr alól szólt hozzá. Most azonban annak ellenére, hogy sem a priccs nyikorgása, sem semmiféle nesz nem utalt a mozgására, a fiú szorosan mellette állt. A szolga hátrahőkölt a kis ember izzó szemeitől. Egy pillantásnyi ideig újra annak a rémnek a tekintetét látta benne, aki a kertben megfékezte a kezét.

A férfi bólintott. Üde mezőkön vágtázó szarvas képe rémlett fel és gyerekkori önmagáé, ahogy lándzsájával űzőbe veszi a menekülő vadat. Elvéti a dobást, felbukik valamiben, a szarvas azonban néhány lépésre a biztonságos erdőtől megáll, visszanéz rá. Óriási barna szeméből gúnyt lövell felé. Axion látta magát, ahogy felkel a földről és visszabámul a fenséges vadra. Orrában a mező illata, körülötte rovarhadsereg zajongása, a nap perzseli a bőrét, a száraz hegyi szél végigsimítja. Igen, a szabadság!

Hosszú percekig nem tudott megszólalni az emlékell rajzásától. Végül megtörte a csendet, noha semmi sem kényszerítette erre.

Újra a kertbe révedt, ahol nyolc szolgáló hajbókolt a ház úrnője körül. Egy darabig ismét néma maradt.

- Nem mondhatom, hogy rosszul bántak velünk. A rómaiak úgy képzelik, ennek így kellett történnie, mert övék az egész világ. Azt mondják, jót tettek velünk, hogy ebben a fejlettebb társadalomban élhetünk. Úgy gondolják, ilyen a fejlődés és ez a jövő. Ma pedig már mindenki római lett, még ha egykor az apja meg a nagyapja tölgyligetekben áldozott is. Érted, amit mondok?

A fiút hirtelen zsongó képek kerítették hatalmukba, ami nem a saját emlékeiből épült fel. Szemei előtt feléledt az egész környék történelme villogó látomásban, ahogy...

Ahogy a nagy folyó körüli boldog falvak romjaira épülve egyre csak terjeszkedik a római tábor, amely az elején nem több palánkkal és földsánccal védett helyőrségnél.

Növekedése azonban nem áll meg. Hamarosan a leszolgált római katonák, a veteranusok telkellet szabdalnak ki a békés hegyoldalakból, csendes mezőkből. Felégetik a bozótosokat, kivágják az erdőket, és a fából kerítéseket, a hegy köveiből házakat építenek maguknak. Gyors ütemben - még egy nemzedéknyi idő sem kell hozzá - várost alapítanak a katonai tábor körül, a folyótól a hegyek lábáig, ahol nemrégen még visongó bennszülött kölykök játszadoztak az erdőkben vagy pancsoltak a nagy folyóban. Nemsokára kőfallal veszik körül, hogy éjszaka nyugton aludhassanak. Hatalmas, megmásíthatatlan, fehér sziklákból rótt fallal, ami messziről vakít a napsütésben. Mert a római lélek mindent akar, mindent kisajátít, de... mindentől tart is valamelyest. A római lélek, ami félelmetes, egyben megfélemlíthető is. A nagyvárost is őrség veszi körül, falait hadsereg vigyázna, mint ahogy a Nagy Birodalmi Határvonalat is, amelyet a kéken hömpölygő nagy folyó képez. Minden római álma felett tucatnyi fegyveres őrködik. Hiszen törvényszerű, hogy a hódítás véres ellenállást sző, ami Rómát, a nagyképű, zsarnoki idegent összeroppanthatja könnyebben és egyszerűbben, mint ahogy a halászsas feltöri a kagylót...

A fiú összerezzent, ahogy a képek leperegtek előtte. Újra a veremkunyhóban találta magát, a szemét meresztő Axion mellett. Most megértette, hogy az élete olyan, mint a halászsasé. Ki kell választania a zsákmány legtörékenyebb részét, össze kell zúznia mindazt, ami Róma maga. Minden kegyetlenségével, hataloméhségével és a mindenkire rákényszerített álmaival. Ha van jelentősége annak, hogy egyedül ő maradt életben a falujából, akkor csak ez lehet az. Ha van értelme az álmainak, a látomásainak meg a hozzászegődött erőnek, akkor ez nem lehet más, minthogy a kegyetlen zsarnok ellen kell fordulnia. Ebben az egyszerű kunyhóban meglátta élete célját és küldetését. De azt is megértette, hogy mindez nem most történik, nem ebben a pillanatban. Töltődnie kell még, erősödnie, hogy cipelni tudja terheit.

-      Vigyél vissza az erdőbe! Segíts elmenekülnöm, bátyám!

A férfi csendben maradt. Vívódott. Lelke biztonságot kereső fele úgy vélte, talán valóban ez lenne a legjobb mindenkinek. Ha a fiú visszakerül oda, ahonnan jött, minden a maga megszokott medrében folyhat tovább. Talán ez lenne a legelőnyösebb. De nem tudta, mit válaszoljon, ezért másról kezdett beszélni.

- Ne nevezz így! Nem vagyok a bátyád, sem a nemzetséged tagja. Csak egy városi szolga. A nevem Axion.

A fiú idegenül forgatta szájában a szót:

-      Axion... Ak-szi-on. Mit jelent ez?

A férfi fanyarul elmosolyodott.

-      Semmit... És téged hogy hívnak? Van már neved?

A fiú felvonta a szemöldökét, és most olyan volt, mint egy bölcs, aki minden taktikán átlát.

-      Nincs. Még nincs. Nagyapám azt mondta, ha kiérdemlem valami nagy tettel, akkor kapok igazi nevet. Vagy ha meglátja majd a jeüememet. Azonban ő nincs többé. Nevem sincs.

-      Sajnálom - bólintott Axion, és elfordult, hogy megigazítsa a vackot a vendégének. De a fiú hangja megállította:

-      Szóval? Segítesz? Még nem válaszoltál.

- Jól van... Segítek. Csakhogy nem most. Négy nap múlva útra kelek, hogy ellenőrizzem uram egyik távoli érdekeltségét. Akkor elviszlek magammal. Te pedig egyszerűen elszöksz mellőlem... Jó így?

A fiú szeme megvillant. Beleegyezően biccentett.

 

V.

 

A ház elnémult, megtelt éji árnyakkal. Az átrium bejáratánál a korinthoszi oszlopok vigyázzba merevedett katonák módjára tartották az emelet homlokzatát. Árnyékuk az éles holdfényben a sima pázsitra meg a kútra vetődve olyannak tűnt, mintha büszke kolosszusok őriznék a kertet.

Decentus kiürítette boroskupáját; maga sem tudta, hányadikat ezen a napon. Már nem érdekelték a számok, azt sem bánta, ha a szolgálók naponta látják ittasan. Amióta mindent elért, amit csak elérhetett, nem látta értelmét az életének, legalábbis a férfihoz méltó, küzdelmes életnek. Úgy gondolta, a legmagasabb kasztba tartozó gazdagokhoz a tivornya illik leginkább. Nincs is felemelőbb érzés a mindenek felett álló mámornál, a korlátok nélküli szabadelvűségnél. Kinevette az aktuális konzervatív császári felfogást, a tisztes római polgári nézőpontot, a sztoikus filozófiát, sőt minden bölcseletet is, ami az ésszerűséget és az önmegtartóztatást helyezte előnybe a mulatozással szemben. Élvhajhász felfogásában nem is vette emberszámba azokat, akik ilyen ostoba visszafogott elveket vallottak.

Noha került minden felesleges mozdulatot, mégis megvoltak a saját kívánalmai, amikért sok áldozatot is képes volt meghozni. Ahogy ittasan lődörgött az oszlopok árnyékában, érezte, hogy egyre erősebben keríti hatalmába az a bizonyos vágy, ami gyógyíthatatlan betegségként lappangott benne. A tünetei néhanapján az őrület erejével törtek rá. Egyre határozottabban és ellenállhatatlanul. Ahogy most is.

Sűrűbben kellett nyeldekelnie, annyira kiszáradt a torka. Ma fog megtörténni, gondolta. A vágy egyre feljebb kúszott a belsejében, kitörni kész magmaként, Decentus pedig letette a poharat, hogy felkészüljön.

Santina, Decentus nevelt lánya az oszlopok feletti emelet erkélyes szobájában aludta a tizenkét évesek békés és képzelgő álmát. Mit sem hallott abból, hogy valaki felmászik a szobája erkélyére, és a nyitott teraszajtón keresztül odalép az ágya mellé. Éppen magával ragadta a heves forgatag, aminek közepén egy izmos, fiatal férfiú - egy hős - úgy aprította az ekenséget, mintha csak gyümölcsöt szüretelne. Aztán vértől pkosló karjaiba kapja őt, és elszáguld vele.

Megfordult volna, hogy álma közben kinyújtóztassa tagjait, amikor egy marok tapadt a szájára. Felriadt; mindene reszketni kezdett a rettenettől. Alig tudta kettéválasztani a víziót az érintés rémes valóságától.

Valamilyen ösztönös félsz hatására megérezte, hogy ami most leselkedik rá, az mocskos dolog. Sokkal mocskosabb, mintha egy aljas túlpartti quadus vagy iazygus ellenség bemerészkedne a kertbe és elvágná a torkát.

Reszketni kezdett az iszonyattól, amikor a bortól bűzlő alak jobbja bekúszott az ágyneműje alá és befurakodott az éjszakai ruhájába. Egy pillanattal később azt érezte, hogy a lihegő férfi a lába között matat.

A száját befogó másik kéz olyan erővel préselte a fejét a puha párnák közé, hogy mozdulni sem tudott. Hiába próbálta körömmel lefejteni a kegyetlenül erős kezet magáról, hiába kapálódzott, gyengének bizonyult a támadójával szemben. Megpróbált a tenyerébe harapni, mint egy életéért küzdő párduc, de csak elporladó sikolyt küldhetett a néma éjszakába, ami senkit nem riasztott fel.

 

Egy másik álmodó újabb titokzatos ajándékot vett át egy öregembertől. Lassú, szertartásos mozdulattal nyúlt az ismeretlen holmiért, amit feléje kínáltak, és éppen megérintette volna, amikor halk, de szívszaggató sikolyt hallott átszüremleni a vízió burkán. Annyi elkeseredést érzett ebben a hangban, hogy ijedtében elejtette a megérintett ajándékot. De az nem esett a földre; szétrobbant előtte, és ezernyi csillogó bogárrá változott. A fiú a ragyogó pontok káprázatától kísérve ébredt fel medvebőr takarója alatt. Egyetlen pillanat elég volt, hogy betájolja az elhalt sikoly irányát.

Hirtelen szédülés vett erőt rajta, mintha valami rosszat, nagyon mérgezőt evett volna. Bizonyára így érzik magukat azok, akik mérges gombát esznek tévedésből, vagy kígyó marja meg őket. Mélyről előtörő szorongás telepedett rá, és ez a különös érzés a földhöz tapasztotta. Lihegve, horkantva kapaszkodott a valóság peremébe, ám végül legyűrte a rosszullét. Mintha feneketlen kútba zuhant volna - a kábulat megfosztotta tudatától, és mélységes álomba sükyedt.

 

Decentus már nem volt abban az ákapotban, hogy felmérje, nevelt lánya tudja-e, hogy ő az elkövető. A lázas szenvedély ott dobogott az ereiben. Fülében és torkában érezte szíve felfokozott lüktetését. Beteges elméjében a történtek nem vétekként jelentek meg. A test vágya, a vér lüktetése, kívánalom ez, ami örömöt szerez. És ha neki örömöt ad, semmiképpen sem lehet elmarasztalható. Csak erre gondolt; meg sem fordult a fejében, hogy mi lesz holnap. Hogy mi lesz akkor, amikor elmúlk a cinkos árnyakból szőtt éjszaka, és egy új nap világánál majd Santina szemébe keü néznie. Eszébe sem jutott, vajon mit élhet át most alatta az a törékeny kis test.

Érezte az ellenállását, kapálózását, de ez nemhogy megijesztette volna, még inkább felizgatta. Magához szorította a gyermektestet, és igyekezett úgy hozzásimulni, hogy merev férfiassága megérintse a kislány finom bőrét a combjainál. Hamarosan, gondolta. Hamarosan letöri az ellenállást. Mindjárt eléri, amit akar.

Újra megszorította, hogy véget vessen a kapálózásnak, amikor a kislánynak ismét sikerült sikkantania. Decentus megdermedt; ez a hang jóval erősebben hangzott, mint az iménti. Félő volt, hogy valamelyik éberebb szolga vagy házbeli felriad rá. Engedett valamicskét az ölelésen, hogy hallgatózzon, de a fülei nem érzékeltek semmit.

Vagy mégis?

Várt. Végül megérezte, hogy valami közeledik.

Ösztönösen hátrakapta a fejét. Idegen jelenlétet érzett maga mögött, de olyan valóságosan, hogy ijedtében felüvöltött. Nem látott ugyan semmit, mégis úgy hitte, figyelik, méregetik és... ítélkeznek felette.

Valami itt van, itt liheg a háta mögött!

Ugyan az éjszaka elfedett előle mindent, mégis biztos volt benne, hogy nem csalják meg az érzékei.

Decentus összerezzent a képzeletét terhelő félelmektől. Ez a leleplező fenyegetés lelohasztotta a vágyait. Ebben a pillanatban maga sem tudta, hogy részegsége játszik-e vele, vagy valóban hallja azt a neszt, ami egyfolytában zsong körülötte.

Hallgatózott egy darabig, de a zaj váradanul elült. Amint lassan megnyugodott, és vágyakozása ismét előtört, a nyugtalanító hangot ittassága számlájára írta. Végül visszafordította figyelmét az ágyneműbe préselt kis fogolyhoz, hogy befejezze, amibe belekezdett. Magához szorította a gyermektestet, és erőszakosan odadörgölőzött hozzá.

De nem folytathatta; az a valami újra megakadályozta.

Lépések... Ragadozók puhaságával közeledő lépések nesze.

Halk, mégis dermesztő hörgés.

Decentus megrázkódott a rettenettől. Orrát forró és iszonyatos bűz ütötte meg, ami közvedenül az ágy mellől áramlott felé. Nem emberi lehelet bűze.

A részeg férfi hátrahúzódott. Ezúttal minden kétséget kizáróan valóságosnak érezte a jelenlétét, noha most sem látott semmit. A sötétség átláthatadan függönye nem rebbent, de biztosra vette, itt van az a valaki vagy valami, karnyújtásnyira tőle. A lelepleződés hatására máris érezte, amint testéből végérvényesen elszáll az erő.

Már éppen nyitotta a száját, hogy szolgákért kiáltson, amikor...

Jeges érintést érzett a nyakán. Mintha a halál ujjai fonódtak volna rá.

Decentus kiugrott nevelt lánya ágyából. Nem törődött volna azzal sem, ha a levegőhöz jutó Santina hörögve, fuldokolva összekiabálja a házat. De nem ez történt; a lány már azelőtt elájult, hogy nevelőapja elengedte. Elalélva hevert az összegyűrt ágynemű csapdájában. Decentust még az sem érdekelte, hogy él-e egyáltalán; az ajtó felé menekült a valami elől, ami hozzáért. Félelmében képtelenné vált arra, hogy visszatartsa a hólyagjából kitörni készülő áradatot. A saját vizeletében tocsogva hátrált az ajtó felé, közben reszkető kezeit szorosan a nyakára kulcsolta, pontosan ott, ahol az imént az a rémesen hideg kéz megragadta. Ebben a pillanatban izmai is megdermedtek - ha tudott volna sem lett volna képes elmenekülni. Nemcsak bátorságát, méltóságát, de minden erejét felfalta a rémület. Reszketve hörögte a sötétbe:

- Ne... Az istenekre, ne...

Hangos lábdobogás szakította szét az éj csendjét. Fáklyákat szorongató, ijedt szolgák és testőrök hada rontott be a szobába. Néhány szempillantás alatt nappali nyüzsgés kerekedett a hálóban.

Mire a szolgák magukhoz tértek a meglepetéstől, hogy Santina szobájában az ájult lánykán kívül a rémült gazdát is ott találták, Decentus is összeszedte magát.

Egy szolgáló asszony átpréselte magát a férfiak csoportján, és azonnal a kislányhoz rohant. Ijedt szemekkel, aggodalmas kiáltásokkal rázogatni kezdte, először eredménytelenül. Végül noszogatása hatására Santina lassan felnézett az ájulásból. Elkerekedett szemekkel bámulta maga körül a nyüzsgést.

A gazda újra nyeregben érezte magát. Parancsokat osztogatott, a szolgák pedig engedelmesen végrehajtották utasításait. Egyikük sem sejtett semmit abból, hogy mi is történt valójában.

 

VI.

 

Axion művelt embernek számított a maga kezdetleges írástudásával lábbeli-készítői ismereteivel. A háziak felismerték benne a szépség és finomság iránti érzékét, és egy kedvező pillanatban - jó pénzt ígérve munkavezetőjének - magukhoz vették egy sötét eraviscus műhelyből. Azóta Decentus házának mindeneseként tevékenykedett. Ha kellett, sarukat, zárt bőrcipőket gyártott, amikor az úrnak és úrnőknek kedve támadt egy pár új topánhoz, vagy ha valamelyik szolgának szüksége volt erős, munkabíró darabra. Ugyanakkor hűségével és értelmével elérte azt is, hogy alkalomadtán bizalmas feladatokat is rábízzanak a házbeliek. Végül már nem is számított igazán szolgának, és ezzel nem volt kiváltságos helyzetben. Ennek az egyre duzzadó, gyarapodó kereskedővárosnak a vezetősége hamar ráébredt arra a nagy igazságra, mint sokan más provinciákban is, hogy a tudatlan rabszolgák lélektelen robotolásával szemben sokkal nagyobb értéket képviselnek az anyagiakban is érdekelt szabadok, félszabadok, mesterek vagy szolgálók tevékenységei. Ebben az északi tartományban - a császár, a felvilágosult Hadrianus rábólintásával - egy ideje már az új idők szele fújt. Ez éppen abban nyilvánult meg, hogy lassan lemondott a könyörtelen parancsuralom leghívebb szimbólumáról, az általános rabszolgaságról, tette ezt a gyarapodás és a fejlődés nevében.

Axion mindezt értette, átlátta, és saját bőrén tapasztalta is. Még emlékezett az apja meséjére, miként terelték össze a környékbeli falvak népét a vasvértes betolakodók, miként telepítették át őket másik helyre, mert szükségük volt a város területére. Tudattalan barmokkal sem szokás olyan könyörtelenül bánni, mint amit a rómaiak engedtek meg maguknak az eraviscusokkal szemben. A szolgaság önmagában is elképesztő fájdalmat hozott Axion népének, de még ez sem volt elég a légiósoknak. Később a katonaság felégette a falvak veremkunyhóit, hogy többé senki se térhessen oda vissza.

Róma parancsolt, nekik pedig engedelmeskedniük kellett. Engedelmeskedtek is, de csak azért, hogy életben maradjanak. Bármennyire is gyűlölték új helyzetüket vagy a semmiből érkező uraikat, a túlélést választották. Még akkor is, ha ez nem jelentett egyebet, mint erőszakos beolvadást.

Később, amikor a szolgaság láncai lazultak, és a rabszolga helyett szükséges, tehát megbecsült munkaerőként tekintettek rájuk, Axion is megnyugodott. Ha akkor még fiatal szívét át is járta a szégyen, hogy harc nélkül hagyta magát leigázni, hamarosan megértette, hogy mindennek előnye is adódik. Hiszen nem csekély nyereségnek tudható be, hogy viszonylagos békében, komolyabb véráldozatok nélkül élték túl a hódítók érkezését, mert nem kockáztattak komolyabb felkelést. Népük a bölcsek és isteneik parancsára hivatkozva nyugalmat hirdetett. Vezetőik és szent embereik úgy vélekedtek, hogy Róma kardjával szemben csak halált arathatnak, szabadságot nem. Sem a bujkálóknak, sem az ellenállóknak nem volt jövőjük ilyen félelmetesen erős, vasvértezetű szörnnyel szemben. Ezt hirdették egykor a vezérek, s az eraviscus nép hallgatott rájuk.

Most pedig mintha éppen maga Teutan akarna ellentmondani mindezeknek. Ráadásul éppen egy gyerek képében.

Miközben a ház konyhájából gyümölcsökkel teli kosarakat cipelt ki a teraszra, ahol a háziak étkeztek reggelente, Axionnak eszébe jutott, mennyire váratlanul érte ez a fordulat, és ismét azon töprengett, mennyire nem illik a képbe ez a kölyök.

Míg ezen gondolkodott, keze setrényen dolgozott; a díszítők ügyességével helyezte el a gyümölcskosarakat a nádból font asztalon. Ezután a saját kezűleg szedett és csokrokba kötözött virágait rakta a finoman faragott sigillatavázákba, hogy már reggel jó kedvre derítse vele a ház lakóit. E szórakoztató tevékenysége közben váratlanul nyilallt bele a gondolat, hogy a gyerek valóságos veszélyt jelent erre a békés létre. Mint ahogy rá is, az ő elért és kiharcolt helyzetére. A személyes nyugalmára.

Akarva-akaratlanul is erre az ösvényre terelődött a gondolata: vajon mi értelme lenne egy lázadásnak? Milyen előnyöket hozna egy olyan hatalom, ami kiszakítaná őket a már megszokott polgáriasodó életvitelből, hogy visszavezesse az egykori falvak és az erdők édes szabadságába? Szabadok lennének Róma nélkül, de vajon ugyanolyan boldogok is, mint azelőtt? Hiszen a dolgok folyton változnak. Most, hogy megismerték a fejlődésnek ezt az irányát, vajon visszavágynának-e az egyszerű lét és a tudatlanság boldogságába?

Axion már több mint egy emberöltőnyi időt szolgált a hódítóknak, így nagyon jól tudta, hogy az egykori szabad kelták közül sokan már alig emlékeznek vallásukra vagy az erdő adta boldogságra. Tehetősek lettek és hatalommal bírók. Műhellyel, munkásokkal rendelkeznek, hozzá városi tisztségekkel, sőt némelyek egyenesen a városi nagytanács, az Ordo tagjaivá lettek. Jócskán megtollasodtak ahhoz, hogy felrúgva mindazt, amit Róma terített eléjük, visszatérjenek a völgyekbe, az egyszerű, vályoggal tapasztott veremházak falai közé, szántóföldjeikhez. És az elöljáróik, ősi nemeseik, akik még mindig szekerestül-lovastul temetik vagyonos hozzátartozóikat, ahogy az ősi hit megkívánja, de mégis inkább római arisztokratáknak számítanak, ők vajon vissza akarnának-e térni az egyszerű falusi életbe, a szent tölgyligetek csendjébe? Ugyan! Az egykori törzsi arisztokraták szívesebben járnak tógában, mint a hajdani kockás szőttes ruháikban. Római nevekkel tűzdelték tele magukat, ráadásul részt vesznek a tartományi politikai életben.

A régi szabadságnak, az ősi életformának leáldozott. Róma végérvényesen ellopta tőlük. Elorozta a szívükből akkor, amikor megcsillantotta előttük a meggazdagodás útját. De vajon ki az igazi vétkes ebben? Aki kísértő módon jobbat kínálva csábít? Vagy az, akinek nincs ereje ellenállni e csábításnak?

Ahogy hátralépett, hogy megszemlélje művét az asztalon, egy végső, keserű gondolat jutott az eszébe: ez a hódító szörnyeteg még csak nem is karddal és lándzsával győzött az ősi eraviscusok felett. Sokkal inkább a jómód és a haladás csábító fegyvereivel.

Halk mormogás hallatszott az oszlopok alól, és hamarosan feltűnt a ház ura, Decentus. Mellette unokaöccse, Pillio, aki úgy tűnt, eléggé otthonosan viselkedik ahhoz, hogy végérvényesen befészkelje magát nagybátyja birodalmába. Axion békés, jó szándékú férfi volt, a hosszú évek tapasztalata kikoptatta belőle a szenvedélyt és a gyűlöletre való hajlandóságot. A lelke legmélyebb zugába rejtette véleményét az emberekről, és igyekezett csak nagyon ritkán a felszínre engedni. Mindazonáltal be kellett vallania, hogy egyik férfit sem becsülte sokra. Sem Decentust, a környék legmódosabb, Itáliából jött kereskedőjét, sem unokaöccsét, Pilliót. Ha az idősebbik híres volt a tivornyáiról, a fiatalabb férfi egyenesen hírhedtté vált ezekről. Olyannyira, hogy korhelységéért már két városból is kitiltották. Hogy piaci szóbeszéd volt-e, vagy sem, nem tudta megállapítani, de úgy hallotta, Pilliót csalás és hatalommal való visszaélés vádjával Rómából is száműzték.

A két férfi kilépett az átriumba; beszédhangjuk egybeolvadt a fövenyen surrogó saruik zajával. Amikor a közelébe értek, Axion meghajolt a vastag köpenyeket viselő urak előtt, és hellyel kínálta őket. Intett a pohárnoknak, hogy öntsön kupáikba a gyümölcsökből facsart hűsítőből és a vizezett borból. Türelmesen megvárta, amíg az Aenia nevű fiatal nő egy ezüsttálcán gyümölcsökkel és zöldségekkel feldíszített halételt nyújt át neki, amit a konyhából küldtek. Aztán megköszörülte a torkát, és amikor Decentus kérdően rápillantott, megkérdezte:

- Uram, az úrnő és a gyermekük ma reggel nem tartanak önökkel?

A kérdés egyszerűnek tűnt, de a kereskedő egy pillanatra zavart arcot vágott.

- Azt hiszem, a feleségem gyengélkedik. És a gyerek is. Nem hinném, hogy lejönnek enni - válaszolta, és azonnal visszafordult Pillióhoz, hogy folytassa a beszélgetést. Axion úgy vélte, jobb, ha most meghajol, aztán tisztes távolba vonul vissza.

Még soha nem fordult elő, hogy az asszony távol maradt volna az asztaltól. A szolgáló tudta róla, hogy szerelmese a kertjének, a jó levegőnek, a reggelek harmatos illatának. Azt rebesgették róla, gyenge a szervezete, ezért mindennél jobb orvosságnak tartja ezt a klímát, a hegyekből leáradó tiszta, száraz, hűvös, erdőillatú szelet. Általában csaknem az egész napját idekinn töltötte, és még akkor is gyakorta látogatta a virágágyasait meg a kúszónövényekkel befuttatott lugast, amikor az időjárás barátságtalanabbra fordult.

Bármennyire is furcsának tűnt a zavarodottság Decentuson, ezen az öntörvényű, züllött emberen, Axion igyekezett nem gondolni a miértekre. Nem tartozott rá, csendben visszahúzódva legeltette szemét a díszes kert virágain. Aztán ahogy az urak távoztak a kertből és véget ért a könnyű étkezés, a szolgálókkal eltüntették az étel maradékait - főként saját gyomrukba -, majd a férfi visszasietett a fiúhoz. Sikerült megmentenie egy kis harapnivalót, közben valahol talált neki még egy gyerekméretű tunikát is.

- Jó reggelt! - köszönt, ahogy a veremlakás sötétjébe ért. Nem kapott választ. Nem láthatta a homályban, hogy alszik-e egyáltalán valaki a medvebőr alatt. Odalépett, felhajtotta.

A fiú a zaklatott víziók álmodóinak szabálytalan légzésével kapkodta a levegőt. Remegett álmában. Olyannak tűnt, mint aki teljesen kimerült valami emberfeletti teher cipelése közben. Axion felrázta, meké ült a vacokra.

- Ébresztő, fiúcska! Valahol nagyon messze járhattál. Egészen kifulladtál.

A kölyök összerezzent. Egy darabig ijedten bámészkodott körbe, de végül lecsillapította a felismerés, hogy jó helyen van.

- Az az átkozott! - sziszegte gyűlölettel. Tekintete nem árulta el, hogy kire is gondol, ám hangja mintha az alvilág legsötétebb átkait szórta volna. Hörgött és vicsorgott, mint valami vérre áhítozó fenevad. Arca fehér volt, mint a holdé, vagy inkább mint egy halotté. Szemei kimeredtek, és a szavai úgy kopogtak, mintha barlangban kondultak volna. Axion megrettenve ismerte fel vonásaiban azt a rémes arcot, amivel tegnapi, első találkozásuk alkalmával szembesült.

- Kiről beszélsz? - kérdezte kiszáradt torokkal. A fiú nem válaszolt azonnal, mintha szavakat keresne, és nem lelné a megfelelőt. Végül, ahogy Axionra nézett, megenyhült az arca.

- Abban a nagy házban él egy uraság...

- Decentus a neve.

- ...egy uraság, aki az éjjel megtámadta azt a kislányt, aki az emeleten lakik...

- Ő Santina, a nevelt lánya... Ó, nem! Lehetetlenséget beszélsz! Ezt nem hiszem el!

- Megtámadta, és valami olyanra kényszerítette, ami nem tisztességes! És akkor... akkor...

- Akkor? Mi történt akkor? Beszélj!

A fiú ismét elnémult, hogy megtalálja a megfelelő kifejezéseket. Aztán teljesen kiemelkedett a kábulatból, felocsúdott, és nagy szemeivel Axionra bámult:

A szolgáló tanácstalanná vált. Nem tudta eldönteni, mennyire veheti komolyan ezeket a fedezet nélküli gyermeki szavakat. Kétségtelen, nem akármilyen gyermek akadt az útjába, de a mindenhová beférkőző kétely mégis csak felkarcolta a lelkét.

Igen, valóban él e falak között egy kislány, ez tény. De ez még nem bizonyíték arra, amit a kölyök állít, hogy az úr a nevelt lányával próbált volna erőszakoskodni. Axion a maga jóval több mint ötven esztendejével elég sokat látott a világból, így aztán igazán nem kételkedett abban, hogy a gonoszság a tetőfokára hágott. De az imént hallott állítás még neki is hihetetlennek tűnt.

A fiú válaszképpen újra elismételte mindazt, amit tudott a házról és a benne élőkről. Axion nem bátorította. Ugyanúgy próbálta csitítani, jó belátásra téríteni, mint az imént, mondván, hogy csupán alaptalan lázálomról van szó. Nem, nem akart hinni a gyereknek. Lelke egy zugában azonban lassan kezdte megérteni a szavak lényegét. Beleborzadt a gondolatba.

Nem lehet ennyire aljas ez a világ!

 

VII.

 

Az asszony nem pörölt a férjével. Sőt kerülte a társaságát. Sokkal kevesebb életenergiát örökölt, minthogy elfecsérelje olyan dolgokra, mint nyíltan szembeszállni ezzel az értetlen, önfejű és kegyetlen férfival. Miután meghallotta, hogy az urát az éjjel ott találták a lánya szobájában, amint megrettenve aggódik Santináért, az asszony biztosra vette, hogy valami nagy szörnyűség történt. Nem dőlt be a jól megfogalmazott indokoknak. Decentus azt állította, hogy meghallva a lány nyögéseit felrohant hozzá, hogy védelmére keljen. Egy alakot látott homályosan, aki ott hevert a kislányon, majd az érkezésekor lélekszakadva elmenekült. Decentus erősen nyomatékosította megmentői szerepét, amikor háromszor is kiemelte, hogy maga kergette el a behatolót. De vajon mi értelme lenne az együtt leélt éveknek, a jó női megérzésnek, ha Lavinia nem sejtette volna, hogy valami erősen hibázik ebben a mesében?

Egyetlen szavát sem hitte, de amit sejtett, az rettenettel és undorral töltötte el a férfi iránt, akit a balsors férjéül jelölt.

A megérzések feletti rosszulléte, mely időről időre megtámadta, ezen a délelőttön már több ízben és a szokottnál erősebben jelentkezett, de nem akarta, hogy a lánya lássa gyengeségét.

- Gyere, kicsim! Gyere mellém! - szólítgatta. Az érzékeny lány hatalmas, kék szemével csak pislogott rá. Még nem tért teljesen magához az éjszaka átélt sokkból, ami megfagyasztotta a tudatát és félelemmel töltötte el.

- Gyere ide! Gyere közelebb! - szólongatta egyfolytában, mire végül a gyermek az anyjától kapott hímzését magával vonszolva mellékuporodott. Nekidőlt az asszony meleg domborulatainak. Oda, ahol az egész világon a legnagyobb védelmet és biztonságot remélt. Nem sírt, hiszen mit sem értett az egészből. Lavinia sírt helyette is - ő nemcsak gyermekén és a gyalázaton kesergett, hanem a saját életén is.

Végül felitatta könnyeit; ideje újra erőt nyerni, gondolta, hogy megvigasztalhassa egyetlen kislányát. Ám mielőtt bármit is tett volna, a gyermek megszólalt. Hangja száraz volt, kábult és szorongó. Úgy beszélt, mintha tudná, a levegőben függ egy néma kérdés, amire előbb vagy utóbb választ várnak tőle.

- Nem egy ismeretlen betolakodó tört be a szobámba, anyám. Ismerem. Tudom, ki volt az. Tudom, hogy ki fogdosott itt, meg itt... - Hófehér kezével fenekére meg a lába közé mutatott. - Éreztem a szagát. Bortól bűzlött, és... és...

- Ki volt az? Kérlek, mondd meg! Ne félj! A nevelőapád volt, igaz? Ezt akarod mondani?

- Igen... - rebegte a gyermek, aztán az anyjára meredt, aki nem tudta visszaparancsolni újra kitörő könnyeit. Zokogás rázta. Miközben erővel magához szorította a lányát, sírástól eltorzult szavakat hallatott. Ezeket a keserű hangokat sem Santina, de talán maga sem értette.

Jóval később, amikor az asszony magához tért és magához engedte a valóságot, a szürkület közeledtét, a hűvös szellőt, a virágillatot, végre szembenézett a szörnyűséggel.

Végez ezzel az átkozott, megszállott gonosszal! Amíg csak az jutott a fülébe, hogy Decentus részegségében olyan kurvákkal hál, akik a kikötőkben és a városok közötti koszos lebujokban is a legócskábbak, egy szót sem szólt. Nem érdekelte a dolog. Immár két esztendeje, hogy megszakította vele testi közösségét, és nem engedte a hitvesi ágyba ezt a disznót. A házasság látszatának fenntartására csak azért volt szükség, hogy Decentus, Lavinia családjának jól csengő nevével a tarsolyában bizonyos társadalmi rangokat is megtarthasson magának a rómaiak közerkölcsöt igénylő világában. Az asszony pedig úgy tartotta, lánya fejlődése és taníttatása biztosított egy ilyen gazdag házban, ami védelemmel veszi körül.

Egészen tegnap éjszakáig gondolta így.

Mostanra a kétségbeesés szélére kergette, hogy ez a fertelmes állat még az ő egyetlen, romlatlan gyermekét is kiszemelte magának. Hiszen ha élnének a szülei, már rég búcsút intett volna ennek a gyönyörű díszlettel ellátott bordélynak, és itt hagyta volna a lányával. De senkije nem maradt, aki segített volna. Ráadásul, ahogy a férjét ismerte, sehová sem menekülhetne Santinával úgy, hogy ne kellene rettegnie Decentus lihegő bosszújától.

 

VIII.

 

Decentus nem tépelődött ennyit a dolgon. Reggel, miközben a nyáladzó clienseket fogadta, fél füllel a köszöntésüket meg bókjaikat hallgatva, még benne volt a félsz, mi lesz, ha nyilvánosságra kerül az éjszakai „csínytevés". Ez okozta azonban a kisebb gondot; a másik kérdés sokkal inkább felkavarta, hogy vajon ki vagy mi lehetett az a titokzatos szemtanú, aki karnyújtásnyira merészkedett hozzá Santina szobájában. Reggeli közben megosztotta a félelmét húga, Purria egyetlen fiával, aki szinte nála lakott. Pillio meghallgatta ugyan az aggályait, de csak nagyokat hümmögött. Elpusztított egy kancsó jó pannon bort abból, amelyet Decentus hordószámra hozatott a Pelso északi partjának lankáiról, de nem adott érdemi tanácsot. Dünnyögött valamit, közben alaposan berúgott, aztán csak legyintett az egészre.

- Csak a szellő fújt, Titus. Mi más lehetett volna? - mondogatta akadozó nyelvvel.

Decentus hiába rángatta vissza a valóságba, hogy újra és újra megossza vele a rémisztő élményt. Hiába próbált sugdolózni neki, hogy úgy véli, valamilyen ismeretlen rém akadályozta meg tettét az éjjel.

-      Hát nem érted? Ez a valami szabadon jár-kel a házban éjszaka, Valerius! Tudom, hogy ott volt! Tudom!

- Csakhogy nem láttad...

- Nem láttam, de éreztem! - Decentus gerince mentén végigfutott a hideg, ahogy felidézte az éjjeli élményt. - Mintha jeges marok szorította volna a nyakamat!

-      Megnyugtatlak. Semmi sem történt! - motyogta Pillio, aztán kétszer is nekiveselkedett, hogy fel tudjon kelni a kerevetről. - Semmi, hacsak nem olyasmi, mint ami engem is legyőzött. Biztos vagyok benne, hogy nálad is Liber pater lehetett a ludas. Vagy az az eszement, mámoros Ariadné... - Aztán bizonytalan lábakkal betántorgott a lakrészébe egy déli alvásra.

Decentus kinn maradt a tündöklő napfényben. A meleg felhevítette, és lassacskán kitörölte belőle az éjszaka dermesztő emlékét. Örömmel hagyta meggyőzetni magát. Biztosan igaza lehet Valeriusnak, hiszen a húga fia; olyan, mint ő. Úgy gondolkodik, úgy érez, ahogyan ő még annak ellenére is, hogy az apja, az a Maulus Hispániában született római volt, és annyira más, mint a Purriusok. Szerencsére Pillio nem örökölte a tisztességét, a politikai megbízhatóságát, sem a fegyvercsörgető vénáját. Sokkal jobban hasonlított rá, mintha Valerius éppenséggel a fia, vagy még több: az ikertestvére lenne. Ezért aztán lassan tényleg hitt neki. Csakis úgy lehet, ahogy mondja: egyedül a bor okolható a rémes látomás miatt.

A kereskedő végül megnyugodott; parancsot adott szolgáinak, majd felöltöztette magát, és elindult, hogy végiglátogassa érdekeltségeit.

Ahogy kilépett óriási háza kapuján és elindult a félreeső, elegáns lakónegyedből a Forum felé, a szakmai kérdések iránti érdeklődése mélységesen megcsappant. A hozzá csapódó újabb cliensét, aki megkésve érkezett tisztelegni, és valószínűleg hitelt kérni tőle, el is zavarta az útjából. Ezután végérvényesen felfüggesztette aznapra a kereskedőháza ügyes-bajos dolgai iránti érdeklődését. Az ő emberei a legjobbak a szakmában, remekül végzik a dolgukat akkor is, ha nem ekenőrzi folyton-folyvást őket. Ebbe belenyugodva könnyű szívvel szakította meg útját egy tavernánál. A hűs bor végigmosta a gégéjét, megsimogatta a beleit, és borongós gondjait véglegesen kiseperte tudatából. Jobb kedvre derült, de nem engedte át magát az egész napi dorbézolásnak, ahogy általában szokta. Néhány dolgot el kellett végeznie, és remélte, lesz mindenre elég idő. Biztosan lesz.

Hiszen nagyon hosszú az előtte akó nap. Nem kevésbé az éjszaka...

 

IX.

 

Lányával karöltve Lavinia az önkéntes száműzetést választotta. A ház Decentasé volt, tagadhatatlanul dörzsölt és rafinált üzleti ügyködéssel szerezte meg magának ezt a talán legszebb portát a városban. Az asszony nem formálhatott jogot semmire. Egyetlen dologhoz folyamodhatott, és meg is tette maradéktalanul: bezárkózott a szobájába, onnan üzent a szolgákkal. Úgy döntött, végérvényesen kerül mindennemű érintkezést a férjével.

Némi erkölcsi győzelmet vélt ettől a lépéstől, hiszen ebben a gyorsan fejlődő városban, amely az északi tartományok egyik ékszerdoboza volt, komoly társasági élet alakult ki. A birodalom minden tájáról errefelé vették útjukat a zenészek, írók és költők, mintha ráunva Róma romlott nagyképűségére és a milliós tömeg zagyva sokszínűségére, ebben a friss és viszonylag még szeplőtelen közegben kívánnák megméretni magukat. Játékok, amphiteátrumbeli színházi előadások, felolvasások és vacsorák indokolták a nagynevű nemesek megjelenését, oldalukon hitvesükkel. Estéről estére adódott lehetőség ilyesmire, a település egy-egy pontján.

A különböző szakmák műhelyeiben szolgáló munkástársulások - a collegiumok -, akiket már aligha nevezhettek szolgáknak, az utóbbi időben felvonulásokat, közös áldozásokat rendeztek. Ezen alkalmakra szintén meghívást kaptak a város elöljárói és gazdag üzletemberei. Az illendőség pedig birodalomszerte úgy tartotta, hogy az urak sziporkázó asszonyaik társaságában jelenjenek meg. Titas Purrius Decentast mint Pannónia Inferior tartomány egyik legsikeresebb kereskedőjét, megannyi egyéb bel- és külhoni üzlet tulajdonosát, és talán a legnagyobb pannon szőlő- és gyümölcstermesztőt minden rendezvényen külön páhollyal várták. Ezek után két dolgot tehetett: vagy feleség nélkül jelenik meg a társasági élet rendezvényein, vagy egyáltalán nem is vesz részt az összejöveteleken. Lavinia szerint a férjének egyik sem lehet kellemes megoldás. Sőt mindkettő rosszindulatú intrikák, vitriolos találgatások kereszttüzébe taszíthatja. És mindkettő kegyvesztettséget jelent a férfi számára; híveket veszíthet vele, ám ami még keservesebb, üzlettársakat. A nő úgy gondolta, hosszú, nem igazán látványos, de kitartó mesterkedésével idővel talán elérheti, hogy Decentus azt kapja, amit a legnagyobb megaláztatásnak tart. Elveszíti a tekintélyét, a róla mint könyörtelen és nagy hatalmú uraságról alkotott elismerést.

Lavinia ezeken merengett újra és újra, hogy erősítgesse magát fogadalmában. Ahogy felocsúdott és a poharáért nyúlt, amelyben zamatos bor ragyogott rubinszínű fénnyel, Santinára lett figyelmes. A lány mereven nézett az erkélyről a kert felé. Az asszonyban hirtelen felötlött, hogy egyedül a gyermek sínyli majd meg ezt a sajátos bosszút, mint általában minden rosszat az életben. A bezárkózásával éppen őt fosztja meg attól, hogy a kert gyönyörűségében és levegőjében, vagy a külvüág színeiben erőt, egészséget találjon.

Felállt, odasétált az erkélyhez. Csiszolt üvegkelyhéből aprókat kortyolva megleste, hová mered lánya olyan elmélyülten. Egy ismeretlen fiú ücsörgött a pázsiton fehér vászonruhában, és elmélyülten bámulta a szökőkutat. Olyan közel ült hozzá, hogy a vízpernye ellepte meztelen karjait, de ez láthatóan cseppet sem zavarta. Legalább olyan odaadással figyelte a fellövellő vízsugarakat, mint amilyen elmélyülten Santina bámulta őt.

Santina fekete fürtjei, amelyeket művészi gonddal rendeztek csigákba a házi haj szobrász szolgálók, megremegtek. Ahogy Lavinia tüzetesebben megfigyelte, láthatta, hogy a keze, a lába is reszket, a fogai vacognak az átélt élmény hatására.

-      Te remegsz, kicsikém! Nyugodj meg, már nincs semmi baj! Amikor megszólalt, a lány ismét kábán beszélt, kongó, színtelen hangon:

- Nem! Nagyon jól tudod, ki támadott rám! Csak reménykedsz, hogy mást vádolhatsz, anyám. És akkor helyreáll a rend a családban. Reménykedsz, hogy újra minden olyan lesz, mint azelőtt. - Santina elnémult, aztán csendesebben folytatta: - Ez a fiú nem bántott. Nem láttam őt, sem az arcát, sem az alakját. De érzem a lelkemben, hogy neki köszönhetem a megmenekülésem.

Lavinia végképp nem értett semmit az egészből, és hajlamos volt rálegyinteni a gyermek szavaira. El sem tudta képzelni, hogyan menthette volna meg ez a csenevész kölyök a lányát egy italtól felhevült erőszakos felnőttel szemben. Ugyan, ki ez a fiú, hogy ilyesmire lenne képes?

Késő délután berendelték az egyik szolgát, és jelezték, hogy az erkélyen költik el az ebédjüket. Jó ötletnek tűnt: valamelyest orvosolta fájdalmukat az idetűző napfény, ami bársonyosan cirógatta arcukat, testüket. Alig beszéltek néhány szót, míg a könnyű csirkehúst meg a gyümölcsöket magukhoz vették. Nem is igazán volt miről társalogni. Lavinia a kislány tekintetét fürkészte, de nemigen talált rajta összeomlásra vagy eszelősségre utaló jeleket. Ez mindenképpen megnyugtatta; hálát adott érte Mithrasnak, a maga választotta keleti istennek. Ugyanakkor azt is észre kellett vennie, hogy Santina sűrűn les a kert felé, hátha újra megpillantja az idegen fiút. Ez mindenképpen kíváncsivá tette az asszonyt. Vajon mivel gyakorolhatott a lányára ilyen érthetetlenül nagy hatást ez az idegen kölyök?

Eldöntötte, hogy maga jár utána a dolognak. A lánya egészségéről és életéről volt szó, ráadásul kettejük jövőjéről is e falak között, ezért meg akarta ismerni az egész mocskos históriát. Legfőképpen azt, hogy ebben milyen szerephez jutott egy sosem látott bennszülött fiú.

Santina az étkezést követően elővette a lantját, unottan pengetett néhány futamot, aztán ledőlt anyja díszes bársonytakaróval fedett ágyára, és elszunnyadt.

Lavinia várt néhány percet, aztán halkan kisurrant a szobából. Hívatta az eunuchját, és odaállította az ajtaja elé. Határozottan utasította, hogy még akkor se mozduljon el, ha a ház ura parancsolja. A szolgáló - egy alacsony, kopaszra borotvált trák férfi, akit előző gazdája kasztráltatott, hogy ott is hasznát vegye, ahol kísértés érhetné - engedelmesen bólintott. Elfoglalta helyét a szoba bejáratánál.

Lavinia leszaladt a lépcsőkön, majd végigrohant a bejárat előtti fogadócsarnokon. Amikor kiért a szabadba, a leghűségesebb szolgáló, Axion kunyhója felé vette az irányt. Ha létezik valaki, aki tudhatja, mi történik ebben a házban, csak ő lehet.

Kopogtatás, vagy bármi egyéb jelzés nélkül toppant be az alacsony kunyhóba. Először nem tudott uralkodni feltörő fintorgásán. A talaj és a nedvesség szaga, ami illatszerekhez szokott orrát gonosz ostrom alá vette, megfogadtatta vele, hogy többé nem tesz látogatást e helyen. De most semmiképpen nem akart visszavonulni.

Ahogy megszokta a félhomályt, egy priccset pillantott meg odabenn, rajta vaskos medvebundát. Az erkélyről látott fiú feküdt rajta, akinek inas testét friss sebek éktelenítették. Axion föléje hajolt, bizonyára azért, hogy minden sérülést gondosan ellásson azzal az orrfacsaró szagú gyógykenőccsel, amit a kezében tartott egy kopott kerámiaedényben. Ez a látvány még annál is jobban meglepte, mint az, hogy a legkedvesebb szolgálója micsoda körülmények között él a szállásán.

Ahogy megállt az ajtóban, Axion és a kölyök is csodálkozva bámult fel rá.

- Úrnőm, üdvözöllek szerény hajlékomban - köszöntötte a szolgáló. - Mondd, miben szenvedsz hiányt! Máris előteremtem neked.

Míg Axion a szolgákra jellemző odaadással beszélt, az asszony közelebb lépett a priccshez. A kölyök nyíltan meredt rá. Lavinia idegenkedve ismerte fel e tekintet lényegét. Úgy bámul rám, gondolta, mint egyenrangúra. Mintha nem is szolga lenne...

A fiú nem mozdult. Semmiféle hajbókoló gesztust nem volt hajlandó tenni. Lavinia tökéletesen kiolvasta tekintetéből a dacos érzelmeket, de nem szólt. Az idős szolgához fordult.

- Úrnőm, lekötelezel a jóindulatoddal. De nincsenek komolyabb igényeim, csak az, hogy jól végezzem a teendőmet a fizetségért, az ételért és a szállásért.

Axion zavarában odaugrott az asztalkához, letörölte az egyik ülőkét, majd odakínálta az asszonynak. Lavinia kétszer is megnézte, hogy mihez érinti finom ruháját, de nem húzódozott sokáig; helyet foglalt a szolga durván ácsolt székén.

Az asszony némán meredt a szolgára, amaz vissza úrnőjére. Lavinia nem tudta eldönteni, hogy ilyen egyszerű az igazság, vagy pedig a lelkébe fészkelődő kételyre kell hallgatnia. A hang a bensőjében egyfolytában azt súgta, hogy a hű Axion most találta ki ezt az egész mesét. De ha így is lenne, vajon mit kellene most tennie? Hazudtolja meg a férfit úgy, hogy valójában semmiféle érv nincs a kezében? Vagy bólintson, fogadja el együgyűen, hogy minden a legnagyobb rendben van?

- És mondd csak, van-e valami írásod arról, hogy ez a gyermek a te legközelebbi rokonod? Vagy arról, hogy hivatalosan magadhoz vetted?

- Úrnőm! - Miközben figyelte, Lavinia nem tudta eldönteni, a szolga nyeldeklése természetes dolog-e, vagy árulkodó jel. - Nincs semmiféle papirosom. De az írásnál is többel rendelkezem ez ügyben. Ez pedig a vér. Bizonyára te is tudod, hiszen anya vagy, hogy mit jelent a vér szava. És mindenfajta hivatalos írás nélkül is segítenél elárvult rokonodon. Mert még az eb is megteszi a kötelességét, a vadak is, hát még mennyire megteszi a bölcs, városlakó ember.

Az asszony lassan bólintott. Ügyes beszéd, gondolta, és nem firtatta tovább a kérdést. Elismerte azt is, hogy Axion szavai akár igazak volt akár nem, a szíve mélyébe vágtak, megérintették. Jóval nagyobb fájdalom nehezedett rá most annál, hogy ne értse meg az ilyesmit. Mennyire megtenné maga is, ha valamely bajba jutott rokona segítséget kérne tőle. Csak hát neki nem maradt egyetlenegy sem, a lányán kívül...

- Nem kételkedem tovább - mondta végül. - De mondd csak, elképzelhetőnek tartod, hogy az éj leple alatt ez a fiúcska, akit most már fiadként kell ismernünk, bemásszon a lányom szobájába? Mint mondta szeret mászni...

- Én jóságos úrnőm, hogyan tehetne ez a sebesült, legyöngült fiú ilyen vakmerőséget? Azonkívül tudnod kell, ha eleven is, nem gonosz. Nem merészelné zavarni senki nyugalmát. Biztos vagyok benne, hogy végigaludta az egész éjszakát.

- Nos, rendben van, Axion. A fiú rád van bízva, de ne feledd, hogy te felelsz érte! Minden csínytevéséért.

- Igen, úrnőm. A nyomában leszek. Jó embert faragok belőle.

Az asszony felállt, majd sietve kilépett a szabadba. Megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor megszabadult a dohos medveprém, a föld és nyirkosság átható szagától. Hálát érzett a lágy szellőért, ami az orrába röppentette a közeli virágágyások illatát. Egyenes tartással indult vissza ház felé, aztán hirtelen megtorpant és visszafordult a kunyhója előtt ácsorgó Axionhoz.

- És mondd csak, hogy hívják a fiadat?

A szolga tétován elnézett az úrnő felett a tölgyfasor irányába. Még nem gondolkodott ezen. Ám nem várakozhat, nehogy gyanússá váljon. Azt mondta, ami először az eszébe jutott:

- Quercus. A neve Quercus.

Lavinia elnevette magát.