- Mars kegyeltje, ha bátorkodhatnék... - szólalt meg egy fokkal vékonyabb hangon, mint szokott. A társaság ittasabb zöme, hallva a szeppent, nőies beszédét, gúnyos csipkelődéssel nógatta Castort.

- Ne félj szólni, barátom! - biztatta Sevatus, bár megnevezhetetlen vészjelzés ébredt benne. Talán nem kellett volna ebbe belemennie. Szavát azonban, tudta, nem szegheti meg. - Annyi éven át voltál néma oszlop, amire építhettem, most mondd a kérésed bátran! Megteszem, amire kérsz.

- Uram, hát szólok, ha nagylelkűségedre apellálhatok. - Castor nyelt egyet, de biztosabbnak érezte, ha kiszáradt torkát egy jó korty borral önti le. - Tudnod kell, hűen szolgáltalak egy évtizeden keresztül, de a por kikezdte a tüdőmet. A város zsongása pedig olyan ellenállhatatlanul csábítóan hat rám. Ha nem kérek lehetetlent, rendelj vissza a kietlen helyről, ahol neked szolgáltam, ide, a városba! Adj feladatot magad mekett! Hűségemet a közeledben is bizonyítani fogom.

Sevatus mosolya mögött sebes gondolatfolyam áramlott végig. Mérlegelt. Felmérte a lehetőségeket, miközben azt latolgatta, hogy mennyire jelentene veszélyt ez a fickó, ha a városba kerülne. És egyáltalán, érdemes-e arra, hogy maga mellett tudja. Aztán Verticullus komoly ábrázatára tévedt a tekintete, aki valami miatt a szívébe zárta ezt a pojácát. Ha másért nem, hát a sógora kedvéért megfontolta a dolgot. Végül bólintott.

- Hű sáfárom voltál, Horatio Castor - szólalt meg végül ünnepélyesen. - Most hát tudja meg mindenki, hogy Pannonia Inferior új kormányzója értékeli a hűséget! Legyen a vágyaid szerint, barátom! Ha kipihented ezt az ünnepséget, térj vissza a helyedre, szedd össze mindenedet, és jelentkezz nálam! Legyen a holnapi nap a te napod!

A tésztaképű ábrázat mosolyba torzult; Horatio, aki alig hitte el, hogy ezen az estén elérte, amit már olyan rég szeretett volna, hálálkodásra fakadt. Aztán hirtelen még egy kéréssel rukkolt elő.

- Uram, örömöm határtalan, de hadd kérdezzem meg, hogy magam választhatom-e meg a kísérőimet! Van-e arra mód, hogy magammal hozzak egy vésnököt, egy fiatalembert, aki igen tehetségesnek mutatkozik?

Az egyik gúnyos hang megjegyezte:

-      Vajon miben, Horatio? Találgathatunk a tudását illetően? Sevatus maga is nevetett, mint mindenki, aztán kegyes kézmozdulattal elintézettnek vette a dolgot:

- Tégy belátásod szerint, barátom!

Castor ujjongva hajolt meg Sevatus előtt, üdvözlésre emelte a serlegét, ám az italt már a jövőjére ürítette. És arra, hogy ebben Herculesnek is része lesz.

IV.

A felmerülő nehézségek, amikről Sevatus a beiktatás napjának éjjelén szónokolt, nem sokat várattak magukra. Alig költöztette át családját és udvartartását, alig szokta meg kényelmes otthona után a hatalmas folyosókat és termeket, máris rázúdultak a feladatok. Egyenesen Rómából érkezett az utasítás, száguldó futárok révén.

A dolgozószobája Augustust és katonáit ábrázoló mozaikfalánál, egy karosszékbe ülve szétnyitotta a tekercset. Az íráson nem kisebb személyiségnek, mint a világ urának, az Imperátornak a pecsétje állt. Nem érzett szorongást vagy balsejtelmet, hiszen Róma elszánt harcosaként, felelős tisztviselőjeként el sem tudta képzelni, hogy megoldhatatlan feladatba ütközhetne.

A levél mindazonáltal nem volt derűlátó. Figyelemre méltó, egyben nyugtalanító tényként kezelte azokat a katonai híreket, amiket először az elődje ismertetett meg Sevatusszal. A leköszönt helytartó nemcsak az eredményeit hagyományozta rá a közelmúltban, hanem az aggodalmait és a sajátos utakon megszerzett ismereteit is.

A császár gyanúja abból az üzenetből táplálkozott, amit Sevatus jóval korábban küldött neki. E levélben a leendő helytartó megírta elődje értesüléseit és a maga félelmeit. Ezzel természetesen végzetes módon megnyirbálta a volt kormányzó tekintélyét, sőt fondorlatos módon az árulók padjára lökte, mint olyan stratégát, aki nem osztotta meg Rómával az értékes katonai híreket, hanem megtartotta magának. A farkascsapda vasfogai összecsattantak.

Ezek után Sevatus biztosra vette, hogy elődje is kapott egy küldeményt. Azt azonban nem császári levélnek nevezik. Annak a tekercsnek a hivatalos elnevezése: idézés.

Az üzenet küldője nem engedett időt a latolgatásra. Sevatus megtudhatta, hogy a császár riadóztatta a Danuvius menti helyőrségeket. Sőt átcsoportosítást indítványoz azokon a helyeken, ahol a limes gyengének mutatkozott egy esetleges nagyobb betöréssel szemben. A levél további részében Sevatus utasítást kapott, hogy a tartománya védvonala mentén folyamatos járőrözéssel szavatolja az Imperium területeinek biztonságát. Az uralkodó végül elrendelte, hogy a canabae körletében állomásozó állandó legio mellé helyezzen át csapatokat a délebbi területekről, például Campona táborából. Az utolsó sort kedves gesztusként a birodalom ura saját kezűleg firkantotta oda. Így volt olvasható:

„Nemes barátom, Aelius! Most ismét megméri Mars az erődet, Iuppiter a bölcs vezetéshez való adottságodat. Óvjanak az istenek!"

Sevatus elmosolyodott, és a derű nem ok nélkül maradt az arcán. Nyert. Kezében a hatalom, ráadásul ott bizonyíthat, ahol igazán otthonosan érzi magát: a harctéren. Most kevésbé gyűlölte Piust, hiszen a vén uralkodó ezek szerint felfedezett valamit az igazi tehetségéből.

A jókedvét csak növelte, hogy tapintatos kopogás után a ház új úrnője lépett be a szobába. Az asszony maga volt a megtestesült báj és fiatalos kellem, még így is, hogy néhány esztendővel többet látott az életből, mint az éppen fél évszázadot élt férje. Mintha maga Venus súgta volna a fülébe az örök fiatalság elixírjének titkát. Porcelán simaságú arcbőrén csatát vesztett a betolakodó, a mindent gonoszul behálózni akaró ráncosodás. Sem keblei, sem tartása nem hódolt be az évek súlya alatt.

Odalépett a kar- és háttámlával ellátott székében ülő férfihoz, hogy kedvesen megsimogassa a vállát, ahogy szokta. Sevatus nem titkoltan rajongásig imádta az asszonyt. Talán azért is, mert a lelkében lakozó könyörtelenséget látta ellensúlyozni hitvese gyengéd szeretetével, és ettől teljesebbnek érezte magát. Átölelte az asszony karcsú derekát, magához vonta. Paulina halkan felsikkantott, közben aggódva pillantott az ajtó felé.

- De nekem nem ez okozza az izgalmat, Paulinám. - Sevatus újra nevetett, nyíltan, őszintén. - A szavam is eláll, meglátlak és a karjaimban tarthatlak, asszonyom.

Paulina elpirult a bóktól. Ha valaha, most még inkább üde lánykára emlékeztetett.

Az asszony illendően meghajolt a férje felé, mozdulatai olyan kecsesek voltak, mintha nem is a földön járna. Sevatusban felgerjedt a vágy a látványtól, ahogyan a könnyed, világoskék selyem huncut redői ingerlő táncot jártak a ruhán átsejlő idomok körül. Hiába látta ezerszer és élvezte még többször, hiába tudhatta a magáénak testestül-lelkestül, a vágyakozás újra és újra felébredt benne.

Mire felocsúdott a káprázatos élményből, Horatio Castor néma alázattal hajlongott előtte. A háttérben egy térdre ereszkedett fiatal nő és egy vállas, fiatal férfi látszott.

Míg azon merengett, miféle szolgálattal bízhatná meg, a helytartó tüzetesebben is megvizsgálta a jövevényeket Castor mögött. A nő jelentéktelen volt; arca, együgyű tekintete, és eraviscus parasztasszonyokéra emlékeztető ruházata elárulta, hogy a házi és a ház körüli munkákban járatos, de attól messze áll, hogy magasabb rendű feladattal bízzák meg. Egyszerű szolgának minősítve el is fordította róla a fejét a fiatalember irányába.

Amaz viszont már korántsem tűnt együgyűnek és jelentéktelennek.

Megmagyarázhatadan viszolygás tört rá Sevatusra, amikor rápillantott, de nem tudta volna megmagyarázni az okát. A férfi izmos volt, egyszerű tunikája szabadon hagyta keményen feszülő karizmait és lábát. Arca nem árulkodott arról, mennyit raboskodott a kőfejtőben, de Sevatus úgy sejtette, bármennyit húzhatna is le ott, akkor sem látszana rajta semmiféle megtörtség. Erő sugárzott belőle, acélos erő. Sevatus szerette, ha az ellenség, akin tiporhat, erős, hiszen így a győzelem is dicsőségesebb. De ez a fiatal férfi még ezen a fokon is túllépett - dacos volt, büszke. Talán ez váltotta ki Sevatusból az ösztönös ellenszenvet. Gyűlölte, ha a szolgák felcserélik a helyüket, és ha valakiben, aki az istenek sorsvetése alapján senkinek született, a szabadság elnyomhatatlan ereje dolgozik. Ugyanakkor hirtelen eszébe jutott, miért is kesergett Pilliónak a legutóbbi embervadászat alkalmával. Nincs erő, nincs kitartás és élni akarás az embervadászatok zsákmányában. Ebben a pillanatban megérezte, hogy megtalálta egy esetleges újabb vadászat tökéletes célpontját. Izgatta a fiatalemberből áradó elpusztíthatatlan erő.

Majd egyszer... suhant át kéjesen az agyán. Majd egyszer menekülni fogsz előlem a rengetegben. Megdolgozol majd a túlélésért, én pedig élvezettel foglak legyőzni!

- Mondd csak, barátom, ezek az emberek a te szolgáid? - fordult végül Castor felé.

- Igen, uram. Az asszony a háztartásban segédkezik, míg a férfit magam mellé vettem szolgámnak és küldöncömnek. Erős, ügyes, gyors. Odakinn vár még két fegyveresem. Szegényes udvartartás, tudom, de nem volt módom többre szert tenni. Noha a kegyelmedből nem vagyok éppen vagyontalan ember...

-      Rendben. Nos, úgy döntöttem, hogy téged teszlek meg elhagyott házam gondnokának, amely ott árválkodik a dombszélen. Gondoskodj arról, hogy távollétemben a piszok ne szennyezze, rágcsálók se lepjék el, gaz se verje fel a kertet! Emellett lehetséges, hogy szolgálataidra néhanapján ebben a házban is szükségem lesz. Rövid időközönként látogass meg, és olykor-olykor egyéb feladatokat is rád bízok. A béred pedig ugyanannyi maradhat, mint a bányában, ha eleget teszel a kívánalmaimnak. Ennyit tudok segíteni.

-      Örömömre szolgál, uram. Vedd úgy, hogy minden, amivel megbízol, máris teljesítve van!