Huszonnyolcadik fejezet 

2132. augusztus 3.

Miután elveszítette az eszméletét, Shaila először csak egy különös zajt hallott, ritmusos csipogást és sípolást, amely újra meg újra felhangosodott és elhalt, ahogy ő hol megközelítette az ébredés határát, hol pedig megadta magát a kóma ölelésének.

Valahol a tudata mélyén elképesztően bosszantotta ez az egész.

Ezután érzékelni kezdte a fényt is. Csukott szemhéja mögött meg tudta különböztetni egymástól a fényt és a sötétséget. Ez vette rá, hogy megpróbáljon még jobban felébredni, de még nem volt képes rá. Ismeretlen időtartamon keresztül lebegett ebben a ködös, csipogásokkal és sípolásokkal aláfestett, félálomszerű állapotban.

Végül mégis sikerült kinyitnia a szemét, ám rögtön le is hunyta újra, mert a fény bántotta. Amikor többszöri próbálkozás után hozzászokott, és képessé vált fókuszálni, egy mosolygó arcot látott.

– Jó reggelt! – fogadta Stephane kedvesen.

A nő gyengén elmosolyodott. Felismerte, hogy a csipogás-sípolás az orvosi berendezésekből jött. Kényelmesen feküdt egy ágyon és egész jól érezte magát, de a legnagyobb örömmel az töltötte el, hogy életben maradt.

– Mi...? – elhalt a hangja. Beszélni még nem igazán tudott.

– Hogy mi történt? – kérdezte meg helyette Stephane. – Az történt, hogy végre ágyba vihettelek – mondta vigyorogva.

– Segg... fej! – mondta Shaila gyengén, de nem bírta visszatartani a használatlanságtól sajgó arcizmait attól, hogy széles mosolyra húzódjanak.

Stephane nem mondhatott többet, mert felbukkant Doug Levin, hogy ellenőrizze az életjeleket és felírjon ezt vagy azt.

Mire a bázis orvosa végzett, Shaila sokkal éberebbnek érezte magát, és legnagyobb meglepetésére igencsak megéhezett.

– Kaphatok valamit enni? – kérdezte halkan.

– Bocs, kislány! – válaszolta Levin. – Legkorábban holnapig még diétára kell fogjalak. Sok mindenen mentél keresztül.

– Pontosan min is mentem keresztül?

– Átkozott legyek, ha tudom – mondta Levin, és biccentett Stephane felé. – Totálisan titkosított az egész. Őt kérdezze!

A francia leült az ágy szélére.

– Kezdjük azzal, hogy egyszerre két univerzumot mentettél meg valami nagyon-nagyon undorító szörnyűségtől. Yuna mindent felvett a holokamerával. A végén sikerült úgy letennie az oltárra, hogy elég sok minden látszik a képeken.

– Váó! Szívesen megnézném azt a holót – mondta Shaila.

– Még nem fogja. Pihennie kell – mondta Levin a háttérből.

– Hamarosan – tette hozzá Stephane. – Most legyen elég annyi, hogy amint azt a marsit visszahúzta magába az az izé, amiből kijött, a dimenziók egymásra rétegződése is majdnem azonnal megszűnt.

– És nem volt nálam a sisakom – mondta Shaila.

– Senkin nem volt sisak, drága. Az enyém az oldalamon lógott, úgyhogy gyorsan fel tudtam venni. Az ezredes kint volt, de eszméleténél, így ő is fel tudta venni a sisakját. A kezével zárta le a sérülést a ruháján, amíg odaértünk. Mármint én, Greene és te.

– És Yuna?

Stephane lehajtotta a fejét.

– Yuna addigra már halott volt – válaszolta halkan. – Nem a sérüléseibe halt bele, azok nem voltak ennyire súlyosak, de a boncolás kiderítette, hogy a lény karmai mérgezőek voltak. Még elemzik az anyagot, de az már biztos, hogy idegen eredetű, és különbözik minden eddig ismert méregtől.

Shailának kellett néhány másodperc, hogy ezt megeméssze.

– Greene? – kérdezte végül.

– Jól van. A ruhája nem sérült meg, és csak egy napot kellett a betegszobán töltenie. Levin tegnap Diaz ezredest is kiengedte.

– Tegnap... Mióta vagyok itt?

– Négy napja – válaszolta a férfi. Levette a lázlapot az ágy végéről. – Ha jól értelmezem ezt, akkor három bordád eltört, négy megrepedt, megsérült a tüdőd és az egyik veséd, és volt egy csúnya, tizenöt centis vágás az oldaladon. De van itt még súlyos vérveszteség, sokk, tüdősérülés a hidegtől és dehidratáció.

Shaila döbbenten hallgatta.

– És... – kezdte. – Gondolom, te találtad meg a sisakom és mentettél meg.

– Persze. Ki más? – vigyorgott rá Stephane.

– Kezdesz elviselhetetlenné válni, ugye, tudod? Mit csináltál a vágással a ruhán?

– Az újonc, ahogy te nevezted, egészen tanulékony.

Ragasztószalagot használtam.

– Összeragasztottad a ruhát? – kérdezte a nő.

– Ami azt illeti, Shay, előbb a sebet ragasztottam le, utána a ruhát.

– A legvacakabb megoldás volt, amit valaha láttam – nevetett fel Levin. – De működött. – Amikor Shaila és Stephane egyszerre nézett rá, hirtelen dolga lett valahol máshol, és elsietett.

A nő egy ideig csak feküdt csendben, a hallottakon gondolkodott.

Azon is, hogy megdicsérje-e Stephane találékonyságát, de a francia így is eléggé el volt telve magával.

– És mi a helyzet azóta? – kérdezte végül.

– Azt majd az ezredes elmondja – válaszolta a férfi, és felállt az ágyról. – Érdekesen alakultak a dolgok, de jobban, mint gondolnád. – Elővett egy papírlapot az egyik zsebéből, kihajtogatta és odaadta. – A tengerésztiszt barátod hagyott neked egy üzenetet.

Egy levél volt Thomas Weatherbytől. Kinyomtatva: Shaila összevonta a szemöldökét.

– Honnan van ez? – kérdezte csodálkozva.

– Ez volt a napló utolsó oldala. A számítógép érzékelte a súlynövekedést, megnéztük és kinyomtattuk neked, mielőtt a könyv egyszerűen csak eltűnt. Se Cserenkov-sugárzás, se gyenge EM, semmi sem maradt utána. Egyszerűen csak eltűnt.

– Az hogy lehet? – kérdezte a nő a kézírást nézegetve. – Nem lezártuk a világok közti átjárót?

– Greene előállt néhány elmélettel – felelte Stephane. – Úgy véli, hogy még fennmaradhatott valami rejtett kapcsolat a két univerzum között.

Mondott valamit a szimpatikus kvantummintázatokról a téridőben, meg ilyeneket. Elég hamar elveszítettem a fonalat.

Mindegy, ezt Weatherby kifejezetten neked címezte. Persze, mindenki elolvasta már.

– Persze – mosolyodott el ismét a nő. – Te jó Ég! Rosszul írta a nevem!

1779. június 21.

Sheila Jane főhadnagynak a Királyi Haditengerészet kötelékében!

Abban a reményben írok, hogy még egyszer utoljára elérhetem Önt, és kifejezhetem köszönetem és elismerésem a történtek során tanúsított hősies helytállásáért. Reménykedem benne, hogy örömmel veszi tudomásul, itt minden jól alakult. Az „itt” természetesen az Ön helyéhez viszonyítva értendő, ha ezt elmondhatom így. Sokat hallgattam St. Germain gróf oktatását a témáról, és még mindig szédülök, ha belegondolok.

Igen, a gróf felépült sérüléseiből, amelyek nem bizonyultak súlyosnak. Finch doktor új fent megsebesült ostoba, ám annál bátrabb betörése során. A saját túltöltött eszköze rázta meg, de úgy tűnik, lassan ő is rendbe jön. Baker kisasszony is jól van, sikerült megmenteni a vitorlás szekerét, amellyel oly váratlanul a segítségünkre sietett. Második Esély névre keresztelte el, és meglehetősen találónak vélem ezt a nevet. Mind reménykedünk benne, hogy Ön és a parancsnoka, illetve a társai is mind felépülnek a kivételes események során szerzett sérüléseikből.

Sikeresen jeleztünk a Badgernek, és most megmentőinket várjuk, bár feltehetőleg egy hónap is eltelik, mire ideérnek. A tartalékaink elegendőnek tűnnek, de néhány matróz szerint bizonyos marsi állatok nemcsak ehetőek, de még ízletesek is.

Bár vele nem találkoztak személyesen, talán nem untatom az információval, hogy Morrow kapitány időközben magához tért, mi több, megkért, hogy közvetítsem őszinte elismerését.

Cagliostro egy sebtében összetákolt börtönben ül, amelyet a Daedalus és a Chance roncsaiból összeszedett anyagokból készítettünk. Franklin doktor és a gróf folyton kérdésekkel bombázzák, amelyekre nehézkesen, tompán válaszol. Megtört emberré vált. Akárcsak az Önök társát, őt is megkörnyékezte, elámította és becsapta az a lény, amelyet láttunk.

Még mindig próbáljuk összerakni, mi minden történt, és mindez milyen következményekkel járhat. Egyelőre úgy véljük, megfelelően elhárítottuk a fenyegetést, amelyet Althotas jelentett.

Nem tudhatom, hogy olvassa-e ezeket a sorokat valaha. A gróf és Franklin doktor egyformán hisz benne, hogy a megfelelő elhelyezés és az alkímiájuk segítségével eljuthat Önhöz az üzenetem. Imádkozom érte, hogy így legyen. Ha olvassa, hát tudja meg, hogy bátorságával és hősiességével kiérdemelte legmélyebb tiszteletem és elismerésem, ám nem csupán az enyémet, de bajtársaimét és legénységemét is. Bár más világban és időben élünk, úgy tűnik, a Királyi Haditengerészet akár 350 év múlva is képes lesz ilyen tiszteket kiállítani, mint amilyen Ön. Éjjel nyugodtabban alszom azzal a tudattal, hogy bizalmam vethetem bármely világ jövőjébe, amelyben Ön jelen van és tevékeny.

Ismételten tisztelettel és elismeréssel, Thomas Weatherby hadnagy, HMS Daedalus 

2132. augusztus 4.

– Egy pont a hölgyeknek, ugye, parancsnok – jegyezte meg Diaz köszönés helyett, amikor belépett az orvosi részlegre.

Ekkor Shaila már másodszor olvasta el Weatherby levelét. A nyomtatás kezdett foltosodni; valószínűleg elég sok kézen átment már, mielőtt ő megkapta, vagy csak néhány kézen, de azon sokszor.

– Köszönöm, asszonyom! – mosolyodott el Shaila. Azután a mosolya lefagyott. – Parancsnok? – kérdezte értetlenül.

– Ja – válaszolta Diaz. Vágott egy grimaszt, miközben előhúzta az adattábláját a zsebéből. – Még mindig sajog a lövés helye. Mindegy. „A főparancsnokság utasítása értelmében Shaila Jain főhadnagyot ezennel kinevezem alezredesnek, és felruházom mindazon jogokkal és kötelezettségekkel, amelyek együtt járnak e ranggal!” Az aláírásban van admirális, sir, meg minden franc, utána egy rakás kezdőbetűvel, tökmindegy. – Lerakta az adattáblát az ágy melletti kis éjjeliszekrényre. – Gratulálok! Tiszteleghetek is, de akkor az oldalam ki fog nyírni.

Shaila ismét elmosolyodott, de nem szólt semmit. Először valami szánalmasat akart mondani, meg hogy nem méltó rá, de ez már gondolatban is értelmetlennek tűnt. Ráadásul vissza kellett nyelnie néhány könnycseppet is.

– Jó tudni, hogy még lehet jövője, mi? – kérdezte Diaz kedvesen. Leült az ágyra.

– Igen, asszonyom – válaszolta Shaila. Valahogy talált magában elég erőt, hogy mégse bőgje el magát. Ahogy felnézett, egy csillagot látott meg a felettese zubbonyán. – De... maga is kapott egy kitűzőt!

Ezúttal Diaz vigyorodott el szélesen.

– Dandártábornok. Van némi jutalom, ha az ember megment egy többes univerzumot egy földönkívüli hadúrtól. De előre szólok: nem szeretném, hogy túl gyorsan utolérjen!

– Nem is tudnám – válaszolta Shaila. – Maga már sokat tett a seregért.

– Ahogy itt mindenki. Maga meg szerencsés, mert átaludhatta az egész zűrzavart – válaszolta Diaz. – Hála Istennek, a reaktor ismét teljes gőzzel dolgozik, és azóta küldözgetem ki a csapatokat a szenzorokkal, mióta felébredtem. Houston agyfaszt kapott. A szakértőik még három hét múlva érkeznek meg, és már most is alig találnának valamit. Nekünk kell majd válaszokat adnunk.

– És vannak válaszaink?

– Egyelőre csak még több kérdésünk van. Az adott területen érzékelünk némi Cserenkov-sugárzást, de a korábbinál jóval kevesebbet és elszórtabban. A légköri és gravitációs anomáliák szimplán csak megszűntek. A holót látta már?

– Levin nem engedte meg.

– Lehet, hogy jobb is. Az ott valami ijesztő szarság volt. Ha nem lenne ekkora lehetetlen őrültség az egész, azt mondanám, hogy Houston túlreagálta a dolgot. De mivel tényleg ekkora őrültség ez az egész, inkább azt mondom, hogy egész jól vették és jól kezelik a dolgot. Ráadásul Harry egészen megváltozott, kifogástalanul segítőkész a forrásokat és az adatokat illetően. Ha már itt tartunk, a vádakat is ejtette.

– Gondolom, örömmel fogadja a hírt, hogy újabb ajánlatokat is kapott, tekintve, hogy nem kell bíróság elé állnia – tette hozzá a dandártábornok.

– Tényleg? Miféléket? – kérdezte Shaila.

– Hát, először is, a JSC kiállít egy új részleget, amely az itteni és a földi jelenségeket vizsgálja majd a többes univerzummal kapcsolatban. Természetesen DAEDALUS kódnévvel. Még Greene-t is sikerült meggyőzniük, hogy hagyja a fenébe a műsorát és álljon be hozzánk tudományos vezetőnek.

– Nyilván boldogan ugrott a lehetőségre – mosolyodott el Shaila.

– Mint disznó a szarra. Szerintem már napok óta nem aludt.

Mindegy. A DAEDALUS az extradimenzionális tudományokkal foglalkozik, bármik legyenek is azok, és persze extradimenzionális védelemmel foglalkozik arra az esetre, ha az a rondaság vissza akarna jönni. Ha találunk rá lehetőséget, még az extradimenzionális utazás is összejöhet. Greene szerint találhatunk.

– Akkor... dimenzionauták leszünk?

– Egész jó kis szónak tűnik. Ha akar, jelentkezhet hozzánk is – mondta Diaz. – Én fogom vezetni a dolog katonai oldalát, és szükségem lesz egy műveleti parancsnokra.

– Tényleg? – pislogott Shaila meglepetten. – Köszönöm!

– Még nem hallotta a másik ajánlatot – figyelmeztette a felettese. – Újra felszerelik az Armstrongo t, de nem Jupitereznek tovább. Amit a xanokról olvasottak miatt inkább a Szaturnuszt veszik célba. Elég nagy küldetésnek ígérkezik, többszöri leszállással, meg amit csak akar. Ezúttal rendes támogatást is kaptak. Szükségük lesz egy tapasztalt pilótára és járművön kívüli specialistára.

– Az igen! A Szaturnuszra! – csodálkozott tovább Shaila.

– Ez a következő végső határ – mondta Diaz. – Kurva hosszú út, de legalább a hajó is kurva jó lesz hozzá. – A dandártábornok hátrapillantott a válla felett. – És egy cuki planetológus tart majd a legénységgel.

Shailának beletelt egy hosszúnak tűnő másodpercbe, mire leesett, mit jelentett ez az utolsó mondat.

– Stephane is megy?

– Ja – válaszolta Diaz vigyorogva.

Az alezredes érezte, hogy teljesen elvörösödött.

– Hú, hát... – hebegte. – Nos... Azt hiszem, ezen érdemes elgondolkodnom.

– Lófaszt! – jegyezte meg Diaz kedvesen. Felállt az ágy széléről. – Menjen a Szaturnuszra! Legyen az első pilóta, aki a gyűrűkön szörfözik, vagy valami ilyesmi! Úgysem indulnak el egy éven belül, úgyhogy addig játszadozhat velünk a DAEDALUS-nál. Amikor visszatér, újra jöhet majd hozzánk.

– Köszönöm! – felelte Shaila. Nem jutott eszébe semmi más, amit még kimondhatott volna.

Diaz odahajolt és a vállára tette a kezét.

– Tudja, Jain, ez az egész máris maximálisan titkosításra került. Odakint nagyon kevesen fogják tudni, mit tett, de akik tudják, azok nagyon magas pozícióban vannak, és nagyon büszkék magára. Kibaszott szép munka volt!

Shaila bólintott és mosolyogni próbált, de az jutott eszébe, hogy senkinek sem szólt a látomásairól és a hallott hangokról. Ha megtenné, azzal ismét elvágná minden lehetőségét, hogy ismét repülhessen. Ezt nem hagyhatta. Sőt, csak attól, hogy erre gondolt, ismét sírhatnékja támadt.

Egy hang tört be a folyosóról:

– Most már visszakaphatom?

Diaz a másik nőre kacsintott, aki szipogott ugyan egy kicsit, de sikerült újra elmosolyodnia.

– Bocs, Steve! – kiáltott ki a dandártábornok. – Eligazítást tartottam. – Azután még suttogva hozzátette Shailának: – Eddig még csak háromszor kellett megparancsolnom neki, hogy ne legyeskedjen itt folyton.

– De már jól van, nem? – erősködött Stephane.

Diaz védekezőleg felemelte a kezét:

– Oké, oké, megyek már, megyek! Jézusom! – Ismét Shailára kacsintott. – De ha a szükségesnél tovább marad ágyban, mindkettejüknek beírom az aktájába a hanyagságot szolgálati időben! – Az ajtó felé menet kiszólt: – Aztán viselkedjen, Steve!

– Még barátságosan vállon veregette a férfit.

– Hess! – mondta Stephane. – Mármint, szépen kérem, hogy hess innen!

– Szóval, utazni készülsz? – kérdezte Shaila, miután a dandártábornok eltűnt a folyosón.

– Csak egy kisebb túra – válaszolta a férfi, miközben ismét elhelyezkedett az ágy szélén. – Úgy hallottam, mesés a kilátás.

És állítólag nagyon jó pilótát kapunk.

– Még nem mondtam, hogy én is megyek.

Stephane hitetlenkedve nézett a nőre.

– Kérlek! Felfedező vagy. És engem is azzá tettél.

– Tényleg?

– Tényleg. Hogy mehetnék el mondjuk, tanárnak azok után, amit átéltünk? Te és én vagyunk az egyedüli élő emberek az egész világegyetemben, legalábbis ebben a világegyetemben, akik láttak egy valódi idegen lényt.

Ezen Shailának el kellett gondolkodnia. Volt benne igazság.

– Talán – mondta. – Kár, hogy ennyire bunkó volt.

– Hát... Így is meg lehet fogalmazni. Mindenesetre, szerintem a srácok Houstonban örülnének, ha együtt látnának minket azon a kiküldetésen. Ha másért nem, akkor azért, mert így kevesebb embernek beszélhetnénk róla, hogy miket láttunk.

– Ez is egy jó érv – ismerte el a nő. – Persze, mehetnék Diazhoz is, hogy mellette dolgozzam az új projekteken. Akár még Weatherbyvel is találkozhatnék újra.

– Féltékennyé akarsz tenni?

– Lehet.

– Sikerült – mondta Stephane egy féloldalas mosollyal. – Sohasem képzeltem, hogy egyszer még ezt mondom egy nőnek, de hát sok mindent nem képzeltem el soha, ami mostanában történt. – Hirtelen elkomolyodott, közelebb hajolt és halkan kérte: – Gyere el velem a Szaturnuszra!

Jóleső borzongás futott végig Shaila gerincén.

– Ez a legszexibb mondat, amit valaha hallottam – jegyezte meg alig hallhatóan.

– Ezt vehetem igennek?

– Igen.

Néhány pillanatig még egymás szemébe néztek, közben vigyorogtak, mint az idióták. Shaila fordult el először.

– Akkor most jön az, hogy megcsókolsz?

Stephane megemelte a szemöldökét, felpillantott a monitorra az ágy fölött.

– Ha jól értelmezem az adatokat, éppen emelkedik a pulzusod és gyorsul a szívverésed – jegyezte meg azzal a pimasz, francia mosolyával. – Nem lenne jó, ha azt kellene mondanom Levinnek, hogy rosszul viselkedtél.

– Úgysem árulnál be! – nevetett Shaila.

– Valóban – válaszolta a férfi kedvesen. – De akkor is pihenned kell még. Azt akarom, hogy teljesen felépülj. Ha majd jobban leszel, alaposan meggyalázlak.

– Meggyalázol, mi? – Shaila ismét nevetett, ezúttal a megfogalmazáson. – Valami hülye szótárból nézted ezt ki?

Stephane felállt, vigyorogva indult az ajtó felé.

– Persze. Meg egy rakás másik szót is. Elvégre, hosszú az út a Szaturnuszig.

Shaila mosolyogva nézett a férfi után, azután grimaszolt egyet.

Most, hogy nem foglalták le a figyelmét, hirtelen megérezte, mennyire fáj az oldala és a tüdeje. Alig bírta felvenni az éjjeliszekrényről az otthagyott adattáblát.

Mindezek ellenére soha életében nem érezte magát jobban.

Ugyan a fejében megszólaló hangok miatt még lettek volna kérdései, de senkinek sem tehette fel őket – főleg a szaturnuszi út miatt. Inkább megpróbálta kizárni ezt a gondolatai közül.

Végeredményben, lehetett valamiféle kvantumrétegződés is, a dimenziók egymásba csúszásának mellékhatása. Talán egy nap majd kifaggatja Greene-t ennek a lehetőségéről, amikor már elég messze lesz a fickótól, hogy az ne boncolhassa fel az agyát.