Huszonnegyedik fejezet

2132. július 28.

Az öt asztronauta nagyjából ötven méterrel arrébb parkolt le a holdjárókkal, és óvatosan közelítette meg a hajóroncsot.

Nemcsak az elővigyázatosság miatt, de azért is, hogy legyen egy kis idejük napirendre térni a látvány felett.

Az ősi hajó három hosszú árbóca alatt nagyjából húsz lőrést számoltak össze a jobb oldalon, amerről megközelítették a roncsot. Shailának a korlátozott tengeri tapasztalata is elég volt ahhoz, hogy megállapítsa, mennyire használhatatlan állapotba került a vitorlázat. A hajó nagyjából tíz fokkal jobbra dőlt, körülötte a víz legfeljebb térdig ért. Mögötte törmelék terült el mindenhol a sekély árokban, amelyet jó eséllyel maga a hajó vágott bele a marsi talajba. Úgy tűnt, mintha a matrózok az egyik csatornára akartak volna leszállni, de alábecsülték, mennyi víz lesz alattuk.

– Nem érzékelek mozgást – jelentette Yuna. – Maradékhőt viszont igen.

– Hőt? – kérdezte Diaz meglepetten.

– Igen, ezredes. A környezeti hőmérséklet nagyjából négy Celsius-fok, és a szenzorok több hőforrást is érzékelnek a... hajóban és körülötte, amelyek eltérnek a környezet hőmérsékletétől.

– Mik lehetnek? – kérdezte Stephane a saját szenzorait nézegetve. – Kicsik. Alig egy-két méter hosszúak. Némelyik ennél is kisebb.

Shaila előreugrott, közben feszülten figyelte a hajó középső részét. A dőlés miatt rálátott a főfedélzetre.

– Szerintem emberek lehettek – mondta végül. – Nézzék!

Mindenki odanézett, ahová a főhadnagy mutatott, az orr- és a főárbóc közé. Tetemeket láttak tépett rongyokba öltözve, és vér borított mindent. Egy letépett kar még korábban leeshetett, mert a csatorna vizén lebegett a hajó mellett.

– Istenem! – suttogta Diaz.

Shaila elővette a holokamerát, amelyet azóta már kiszabadítottak a párnák közül, és ránagyított vele a főfedélzetre.

– Hat... talán hét test – jelentette. Erőt kellett vennie magán, mielőtt hozzátette: – Néhányuk darabokban. Sok a vér. A testeken... vágott sebek, talán. És volt, akit széttéptek. Igen, a fedélzeten is látszanak mély sérülések.

– Mi okozhatta ezt? – kérdezte Greene döbbenten.

– Mintha valami állat támadta volna meg őket – találgatott Diaz, ahogy a főhadnagy válla felett a kamera képernyőjére nézett.

– Az lehetetlen – mondta Yuna. Hitetlenkedve meredt a látványra.

– Ez egy hajó! – intett hevesen Stephane. – Hogy lenne lehetetlen, amikor itt van az orrunk előtt?! Lehet, hogy ez pont a Daedalus!

– A picsába! – mormolta Shaila. Yuna kezébe nyomta a kamerát, és máris ugrott, de a megnövekedett gravitáció miatt nem használhatta a szokásos marsi járásmódot. Máris kocogásra váltott, a hajófar felé tartott.

– Hová megy? – kiáltott utána Diaz. – Maradjunk közel egymáshoz!

– Tudni akarom – Shaila csak ennyit válaszolt, és nem lassított. Menet közben elővette a kábítófegyvert, és ki is biztosította, miközben megkerülte a hajóroncs hátulját.

Mindeközben próbálta mindvégig szemmel tartani a környezetét is, végül a céljától úgy öt méterre megállt. Felnézve vörös zászlót látott lógni egy törött rúdon, és a fregatt kapitányi kabinjának ablakai alatt megpillantotta a sietősen felpingált feliratot.

– Ez nem a Daedalus! – jelentette. Megkönnyebbülés lopakodott a hangjába, és máris indult vissza a többiekhez. – Ez a Chance. A kalózhajó.

– Az jó – mondta Stephane szintén megkönnyebbülten. – Már a legrosszabbtól tartottam.

– Objektivitás, Durand, objektivitás! – figyelmeztette Shaila annak ellenére, hogy ő is ugyanazt érezte.

– Igen, persze – válaszolta a francia. – De ez nem azt bizonyítja, hogy a könyvben leírtak mind igazak? Weatherby írt erről a kalózhajóról, és erre itt van előttünk, nem?

– Fogadjuk el, hogy van valóságalapja – finomított Diaz, de a tekintete a fedélzeten elszórtan heverő emberi maradványokra tapadt. – Viszont valami történt ezekkel a szerencsétlenekkel, és egyelőre még nem tudjuk, kik a jófiúk valójában. Főleg, ha ezt a britek tették.

– Hé! – kiáltott fel Shaila.

– Bocs, Jain! Tudom, hogy a napló alapján eldönthetnénk, de ezek a britek nem feltétlenül ugyanolyanok, mint a mieink. Még ha ez a Weatherby tényleg ilyen becsületes fiatalember lehet, mint amilyennek gondoljuk, ki mondhatja meg, hogy nem tévedett ezzel az egésszel kapcsolatban?

– Teljes mértékben egyetértek – erősítette meg Yuna. – Mindig feltételeznünk kell, hogy a helyzet nem ítélhető meg a látszat alapján.

Elhamarkodott következtetések alapján valakinek a pártjára állni katasztrofális következményekkel járhat.

– Vettem – mondta Shaila, de nem értett egyet.

– Vissza a holdjárókhoz! – parancsolta az ezredes. – Bárki vagy bármi tette is ezt, még a közelben lehet. Most elmegyünk a piramishoz, és később ideküldünk egy vizsgálati csoportot.

Elindultak a járművek felé, csak Stephane állt tovább egy helyben, és bámulta a hajóroncsot. Shaila visszament érte, közben magánsávra váltott a komján.

– Mi a baj? – kérdezte.

– Ez igazi – mondta a francia. – Ez itt a Chance. Akkor valahol ott van a Daedalus is. Ez a Cagliostro. Meg az idegenek. Az egész igaz.

Shaila látott már ilyen tekintetet; döbbenet ült benne és zavarodottság, ahogy az elme megpróbált megküzdeni a hihetetlennel. Általában harc közben vagy más halálos helyzetben fordult elő, ám ami velük történt, az felülmúlt minden elképzelhetőt.

Mielőtt válaszolhatott volna, Diaz hangja jött a rádióból: – A szenzorok mozgást érzékelnek két kilométeren belül.

Akár a mumusok is lehetnek. Füstöt látunk. Mindenki be a roverekbe!

1779. június 19.

Legalább nincs hőség.

Weatherby ezt mondogatta magának, miközben a port taposta a kopár, köves síkságon. Minthogy a déli sark közelében zuhantak le, a hőmérséklet enyhébb volt az átlagos marsi melegnél. Sőt, ha fútt volna egy enyhe szellő, és hozott volna némi friss levegőt, a hosszú gyaloglás kevésbé aggasztotta volna hadnagyot. Csakhogy inkább szél fújt, mintsem szellő, felkapta és az emberek szemébe vágta a port, beszórta a ruha alá is, hogy mindenhol viszkessen tőle a bőr. Mi több, a síkság végeérhetetlennek tűnt, a Sierra del Sur dombjai mintha soha nem akartak volna közelebb kerülni, és a táj monotonitását csupán dombnak is alig nevezhető halmocskák törték meg néha.

Végül pediglen, ha már itt tartunk, a kellemes séták általában nem nehéz zsákokkal a háton történnek, márpedig valahogyan magukkal kellett vinniük az élelmet, a vizet és a lőszert.

Egészen különösnek tűnt, hogy egy ennyire fontos és nagyszabású küldetés során tényleg ennyire testet-lelket kínzó egyhangúságot kellett elviselniük, de Weatherby úgy okoskodott, hogy a valóság nyilvánvalóan nem egyezhet meg a Londonban publikált kalandregények romantikájával, amelyet annyira élvezett kadét korában. A szerzők rendszerint egykét mondattal letudták az ilyen utazásokat a kopár, jellegtelen porsivatagon át.

„Messzire indultak, ám végül megérkeztek.” Bárcsak, gondolta a hajóparancsnok, bárcsak írhatnék magamnak és az embereknek egy ilyen gyors léptű, könnyed utazást!

Az emberei gondolatára pedig egészen elfacsarodott a szíve, mert Foster gondjaira bízva a hajót és a többieket, el kellett hagyniuk a Daedalus fedélzetét. Nem mintha alárendeltje nem lett volna alkalmas a feladatra. Nem sok maradt a hajóból ahhoz, hogy még ezzel is foglalkoznia kelljen, inkább csak mentették belőle, ami menthetőnek bizonyult, gondozták a sérülteket és bebiztosították magukat az esetleges támadások ellenében.

Weatherby nem gondolta, hogy a kapitányukat vesztett kalózok még mindig teljes szívvel követik Cagliostro tervét, és a lezuhant Daedalus könnyű prédának számított.

St. Germain gróf erősködött, hogy minél előbb keljenek útra, és magabiztos léptekkel vezette a haditengerészet matróz-katonáinak menetoszlopát térképpel és iránytűvel a kézben, illetve egy meglepően nehéz hátizsákkal felszerelkezve.

Egy nagyobb rom felé tartottak a déli sark közvetlen közelében. Franklin és a gróf kitalálták, hogy 24 órájuk sem maradt az együttállásig, amely pedig szintén kevesebb mint 24 óráig áll majd fenn. A tempójukat tekintve éppen csak elérhették a romot napnyugtára.

Anne könnyedén lépést tartott St. Germainnel. Női ruháját lecserélte egy tartalék tiszti egyenruhára, amelyet karddal egészített ki, és egy szó nélkül csatlakozott a csapathoz.

Weatherby első gondolata természetesen az volt, hogy visszaparancsolja a hajóra, de még ki sem nyithatta a száját, máris kapott egy határozott és igen szúrós pillantást, amelytől meggondolta magát. Soha a szolgálati ideje során nem látott még tisztet, aki képes lett volna ilyen sorvasztó pillantást vetni egy másik emberre, ám ha mégis, az nem törhette meg az ő szívét és lelkét ily teljes mértékben. Szótlansága beleegyezésnek minősült, és a lány velük tartott a gróf segédjeként, így Weatherby a menet végén maradt, hogy segítsen a csapat leggyengébbnek bizonyuló tagjának.

– Komolyan kérdem, doktor – mondta, amikor ismét meg kellett állnia, hogy bevárja Finchet. – Nem lett volna rá mód, hogy könnyebb csomaggal induljon el?

Az alkimista fáradtan elvigyorodott.

– A maradék gyógyszerünket ott hagytuk a sebesültek ápolásához – válaszolta. – Ha újabb sérültekkel számolhatunk, mindenképpen szükségem lesz a felszerelésekre és anyagokra, amelyeket magammal hoztam.

Weatherby bólintott, és odakiáltott az egyik emberének: – Smythe! Jöjjön ide, és cseréljen felszerelést a doktorral! Ha nem teszi, később mi cipelhetjük majd a zsákját és magát a doktort is.

Smythe egy teljes fejjel magasabb volt a parancsnoknál, és szélesen vigyorogva vette el Finch zsákját, mintha csupán párnák lennének benne. A sajátját egyszerűen csak ledobta, és máris előresietett, hogy utolérje a baj társait.

– Köszönöm! – hálálkodott Finch őszinte megkönnyebbüléssel a hangjában. – Attól tartok, ez lehet a bűnben töltött éveim jutalma.

– Nyilvánvalóan jobb előbb abbahagyni a bűnbeesést, mint később, de egyszer majd maga is megerősödik, doktor – válaszolta Weatherby, miközben segített felvenni az iméntinél könnyebb terhet. – Újra egészséges lesz, meglátja.

Afféle botladozó hátvédként továbbindultak. A menet nem követett semmiféle ösvényt, mivel a nagyhatalmaknak eleve nem állt érdekében utat kiépíteni ilyen messze délre, vagy a Marson úgy általában véve. Ennek megfelelően nem is nagyon utazott még ide senki előttük, vagy talán csak a Királyi Akadémia és a hasonló európai intézmények felfedezői.

Ami azt illeti, ők is csak igen ritkán, mert nem sok nyomot találtak az ősi marslakó fajt illetően, és sokkal hasznosabb utakra is elindulhattak az Ismert Világokon.

A szeles-poros síkságon menetelve Weatherby minden egyes óra elteltével egyre inkább úgy érezte, hogy végtelenül nagy ostobaság volt elindulniuk.

St.

Germain mégis egyre magabiztosabban vezette a csapatot a rom felé, amelyet az egyetlen logikus helynek tartott; ezt pedig a többi alkimistával együtt következtette ki a Cagliostro kezében lévő anyagok jellegéből, a marsiakról felhalmozott nagyon kevéske ismeretből és a csillagok állásából a bolygó egén.

– A gróf hogy bírja? – kérdezte Finch biccentve a menet eleje felé.

– Ó, hát ő úgy menetel, mintha csak sétálgatnánk egy tengerparton – válaszolta a parancsnok, és hitetlenkedve ingatta a fejét. – Nem tudom, hogy valami keveréktől lehet ennyi ereje, vagy csupán kósza tanítványa iránt érzett bosszúszomja vezérli.

– Vagy mindkettő – jegyezte meg Finch. A könnyebb csomaggal már ő is jobban haladt. – Elmondta, hogy ha elfogjuk Cagliostrót, nem is kérdezi ki, hanem egyenesen az elméjéből tépi majd ki a tudását.

– Képes lenne rá? – emelte meg a szemöldökét Weatherby. – Azt hittem, az alkímiai tudás is csak olyan, mint minden más tudás. Évek tanulmányait nem lehet egyszerűen csak eltávolítani.

– Magam nem vagyok a Mentis-iskola nagy ismerője, így nem mondhatom meg biztosan. Én inkább a Vitalis- és a Matéria-iskolákkal foglalkozom, de hát magáról St. Germain grófról beszélünk. Ha ő lehetségesnek mondja a dolgot, akkor az is.

Újabb percek teltek el csendes meneteléssel, mielőtt Finch ismét megszólalt:

– Volt lehetősége váltani néhány szót Anne-nel? – kérdezte halkan.

– Igen – felelte a hadnagy hasonlóan halkan. – Még az indulás előtt.

– És?

– Nem alakult túl jól.

– Sajnálom, hogy ezt hallom. Akik nagy nehézségeken mentek keresztül, könnyen büszkébbé válhatnak másoknál. Ő pedig ugyancsak nagy nehézségeken ment keresztül.

Weatherby bólintott, az elöl haladó párost nézte, ahogy azok menet közben konzultáltak egymással, a térképpel és az iránytűvel.

– A büszkeség is egy a bűnök közül – jegyezte meg. – De mi van azzal, ha valaki arra büszke, hogy képes volt túlélni a nehézségeket? Azt tanultuk, hogy Isten érdemeik szerint megjutalmazza az erényeseket. Ha kaphatna valamiféle bűnbocsánatot a múltjáért, talán minden máshogy alakulna.

– Az erényesség miatt érzett büszkeség talán nem ugyanolyan bűn? – kérdezte Finch mereven a parancsnokra nézve.

– Felteszem, valóban az – válaszolta Weatherby a homlokát ráncolva.

– A nyolcadik fejezet hetedik verse János Evangéliumában egészen idevág, nem?

– Követ dobtam talán? – kérdezte a hadnagy, félig saját magától, azután mereven az alkimistára mosolygott. – Kezdjük ott, hogy miként lehet tisztában a Bibliával egy ember, aki a saját bevallása szerint is gazfickó?

– Ha már meg akarja szegni az ember a szabályokat, nem árt tisztában lennie velük – felelte Finch kissé zihálva. – Megbocsátásért könyörögni is jóval könnyebb így. Úgy tűnik, Anne hasonló úton járt.

Weatherby ekkor értette meg, hogy a kapitányok miért bízzák meg egyik vagy másik tisztjüket, vagy esetleg egy-egy becsületesnek tartott tengerészt, hogy szabadon mondják el a véleményüket erről vagy arról. Vállon veregette az alkimistát, és eltette magában a gondolatot, hogy ami kivételezésnek látszik, valójában a saját hübrisz kordában tartására való, és arra, hogy figyelmeztessen a hibázás lehetőségeire. A parancsnok azon kapta magát, hogy reménykedik benne, Finch végül a haditengerészet kötelékében marad – bár ez egészen valószínűtlennek tűnt. Elhatározta, hogy egyszer még őszintén és egyenesen elbeszélget erről a doktorral, ha lesz még erre lehetősége a küldetésük teljesítése után.

Weatherby éppen egy sziklás gerinc felé segítette Finchet, amikor sikolyok és lövések verték fel a marsi táj csendjét. A hadnagy – csak Anne járt az eszében – azonnal kardot és pisztolyt rántva felrohant az emelkedőn, otthagyta az alkimistát a csomagjával. Amit látott, attól megdermedt a vér az ereiben.

Két embere már a vörös porban hevert, testükből csupán véres roncsok maradtak a rémálomba illő bestia karmai nyomán.

Termetre könnyen elérte egy négylovas szekér méreteit lovakkal együtt, fekete pikkelyekkel borított bőre csillámlott a napfényben. Fején két nagy, sárga szempár meredt az emberekre a csontos szemöldök alól, amelyet egy pár ívelt szarv árnyékolt be. Kettős állkapcsában háromsornyi borotvaéles és véres fog sorakozott. A hátsó lába a békákéra emlékeztetett, míg elöl két-két alkarja nőtt könyékből, közel félméteres karmokkal az ujjai végén.

A szörnyeteg felüvöltött, magas hangú vonyítása bántotta a fület és borzolta az idegeket, és a karmaival eközben is egyre csak tépte-marcangolta az elesett tengerészek testét.

Anne és St. Germain nem látszott sehol.

– Vissza! – kiáltotta Weatherby, miközben átrohant a gerincen. – Sorba! Tüzelésre felkészülni!

A katonák visszarohantak a gerincre. Egy sziklatömb mögül felbukkant a gróf, és dobott valamit a lény felé, ami rögtön fekete füstfelhővé robbant szét, elvakította a rémet arra a néhány másodpercre, amíg az emberek összeszedték magukat. Amikor Weatherby meglátta, hogy Anne is ott kuporog a másik alkimista mellett, elöntötte megkönnyebbülés. Lázas aggodalma semmivé foszlott, immáron csak a küzdelemre figyelt, és megparancsolta az embereinek, hogy célozzanak.

A következő pillanatban muskéták és pisztolyok zúdítottak össztüzet a szörnyre.

Az alkímiai füst gyorsan eloszlott, felfedte a rémet, amely csak megrázta a fejét, mintha a látását akarná kitisztítani. A testén sárgás vérfoltok jelentek meg, de csupán szivárogtak. Hiába találta el számos vagy minden lövés, egyik sem teríthette le.

Inkább feldühítették, a következő haragos üvöltés-vonyítás borzalmasabbnak tűnt az előzőnél.

Weatherby újratöltést parancsolt, és imádkozott, hogy a lény elég kábult legyen, és várja meg a következő sorozatot, mielőtt előrelendül és mindenkit széttép.

2132. július 28.

A két rover vörös porfelhőt csapva száguldott a marsi síkságon. Az asztronauták keveset beszéltek, mióta maguk mögött hagyták a hajóroncsot. A szenzoradatok változatlanul csak jöttek és jöttek, legalább adtak valamit, amire az emberek figyelhettek ahelyett, hogy megpróbálták volna feldolgozni, amit talán nem is lehet. Más dolog képeket látni egy piramisról, amelynek nem is kellene ott lennie, és megint más dolog kihűlőfélben lévő tetemeket találni a Marson egy kalózhajón, amelynek csupán a titokzatos naplóíró fantáziájában kellene léteznie.

– Kettes rover! – törte meg Diaz a csendet egy rádióhívással.

– Hőforrásokat találtunk a mozgással együtt. Igazolják, kérem!

Shaila az utasára pillantott, aki rögtön babrálni kezdte a szenzortáskáját. Eddig hozzá sem nyúlt, a gondolataiba mélyedve bambult az ülésen.

– Igen, ezredes – válaszolta. – Legalább két tucat jelet fogok.

Az egyik- nagy.

– Vettem. Mindjárt odaérünk – mondta Diaz. – Parkoljunk le azok mögött a sziklák mögött, és közelítsünk gyalogosan!

Egy percen belül leálltak a holdjárókkal, és mind kiszálltak. A gravitáció azóta is növekedett, hogy elindultak, a nyomásvédő ruhák kezdtek jelentős súlyt képviselni. Összegyűltek a nagy sziklák mellett, és a szenzoradatokat figyelték.

– Jézusom! – mormolta Diaz. – Ezek aztán gyorsan mozognak!

Magas hangú zaj vonta magára a figyelmüket a sziklás kiszögellés mögül.

– Ez meg mi a fene volt? – kérdezte Shaila.

Diaz elővette a fegyverét, és biccentett a főhadnagynak, hogy tegyen hasonlóképpen.

– Maguk hárman próbáljanak feljutni valamelyik sziklára és nézzék meg, mi lehet az! Greene! Maga vegye fel, bármit is látnak! Jain! Velem jön, körbemegyünk! Maradjanak együtt, és ne csináljanak semmi hülyeséget!

Ahogy a két katona lassan megkerülte a sziklákat, durrogó hangok sorozata szűrődött át a sisakon kívülről. Újra a magas hangú zaj követte... talán rikoltás lehetett?

– Nem jó – mormolta Shaila, és szorosabban markolta a kikapcsot. Hátranézett a többiekre, akik a megnövekedett súlyuk miatt nehézkesen másztak felfelé az egyik sziklán. – Környezeti adatokat kérek!

Rövid szünet, azután:

– A gravitáció nyolcvanöt százaléka a földiének. A légnyomás és az oxigénszint megközelíti a névleges földi értéket – válaszolta Yuna remegő hangon. – A hőmérséklet tíz Celsius-fok.

– Vettem – mondta Shaila, és követte az ezredest. Ahogy a sziklák magassága csökkent, egyre jobban le kellett hajolniuk.

Diaz megállt, és felemelte a kezét. Óvatosan kinézett a sziklák mögül.

– Mi a szent szar...?! – suttogta.

Shaila is kinézett, de rögtön újra lebukott. Nagy levegőt kellett vennie, hogy lenyugtassa a szívverését.

– Ez történhetett a kalózokkal is – mondta. – Azok az egyenruhák...

– Láttam! – csattant fel az ezredes. – Mint a JSC legmagasabb rangú tisztje a helyszínen, hivatalosan ellenségesnek nyilvánítom azt a kurvanagy dögöt. Készen áll? – Felemelte és kibiztosította a fegyverét.

– Vettem – válaszolta Shaila, és ugyanígy tett. – Át a sziklákon?

Diaz bólintott.

– Jelzésre. Három... kettő... egy... most!

Egyszerre álltak fel és nyitottak tüzet a káosz felé; egy hatlábú szörnyeteg éppen széttépett egy rakás egyenruhás alakot, akik nagyjából légpuska szintű fegyverekkel próbáltak védekezni.

A lény felüvöltött, hátravetette a fejét fájdalmában, és csapkodó mellső lábaival félrelökött két embert. Azután gyorsan megfordult, hogy szembenézzen az újonnan érzett fájdalom forrásával.

– A francba! Újra! – parancsolta Diaz.

Ismét tüzet nyitottak, mikrohullámú sugarakat küldtek a szörny pikkelyes testébe. Az felüvöltött, két pár szemét kidüllesztette, és közel teljes, hatméteres magasságában felegyenesedett.

Nyolc másodpercnyi rángatózó agóniát követően végül lehunyt szemmel elterült a vörös porban.

– Most! – jött egy kiáltás a lényen túlról.

Shaila egy rakás megviselt férfit pillantott meg, akik bajonettel ellátott muskétákkal a kézben előrerontottak. Egy túlságosan is fiatalnak tűnő férfi vezette őket, aki 18. századi haditengerészeti egyenruhát viselt, és a kezében ezüstösen csillámló kardot tartott. Mind a kábult szörnyetegre támadtak, szúrták és vágták, ahol érték, a sebekből sárga vér spriccelt rájuk és a talajra. Végül a tiszt magasan a fej fölé emelte kardját, és lecsapott a lény nyakára.

Három vágásba került, mire a fej elvált a testtől, és fél méterrel arrébb gurult.

Az emberek ujjongtak, de a tiszt csak állt és gyorsan körülnézett, újabb ellenséget keresett.

És meglátta a JSC két katonáját.

– Sorba! – kiáltott fel, és kardjával az asztronautákra mutatott. Az emberei máris sorfalat képeztek előtte, fél térdre ereszkedtek, és újratöltötték a fegyvereiket.

– Valami terv? – sürgette Shaila a felettesét.

– Tegye el a fegyvert! – parancsolta Diaz. – Kezeket fel!

Az ezredes ugyanígy tett, azután kilépett a szikla mögül.

Shaila követte. Lassan közeledtek, míg ismét meg nem hallották a tiszt hangját, tompán a sisakon keresztül: – Állj! Azonosítsák magukat!

– Hajrá! – mondta Diaz halkan a komon keresztül. – Maga is a haditengerészet tagja. A levegő meg nem kellene, hogy gondot okozzon.

– Jézusom! Köszönöm! – mormolta Shaila. Lassan, hogy ne riassza meg a tucatnyi férfit és az egyik szikla mögül előbújó nőt, a rászegezett fegyverekre meredve kicsatolta a sisakját, és a ruha vészjelzéseivel nem törődve levette a fejéről.

Azt máris jó előjelnek tekintette, hogy a testét borító izzadtságréteg nem kezdett felforrni; tehát a belélegezhető atmoszféra nem tűnt el. Még csak hidegnek sem érezte.

A tiszt meglepetten bámulta. Shaila rákapcsolta a sisakot az oldalán lévő csatra, azután elengedte – továbbra is lassú mozdulatokkal, hogy ne késztesse lövésre a tengerészeket.

– Thomas Weatherby hadnagy, ha jól sejtem? – kérdezte hangosan.

Diaz meglepetten nézett rá.

– Egy szimpla „helló” is megtette volna – mondta a komon keresztül. A headset még Shaila fején maradt.

A férfi kicsit lejjebb eresztette a kardját. Alacsony volt, legfeljebb 170 centi magas lehetett, hosszú, barna haját hátrafogva viselte. Még annyi idősnek sem tűnt, hogy borotválkoznia kelljen.

– Nem ismerem magát – mondta.

– Shaila Jain főhadnagy a brit Királyi Haditengerészettől.

Ha lehet, ettől a férfi még inkább zavarba jött, végül elmosolyodott, miközben az emberei – Shaila meglepetésére – nevetésben törtek ki.

– Kérem, kisasszony – szólalt meg ismét a hadnagy –, ne vegye sértésnek, de azt hiszem, már hallottam volna róla, ha a Királyi Haditengerészet elkezdett volna tiszti rangot adni nőknek. Maga hindi? És az Isten szerelmére, miféle ruházatot visel?

Persze. 1779. Új próbálkozás, gondolta Shaila.

– Ez egy igen hosszú történet, hadnagy, de korántsem olyan érdekes, mint amit maga írt. Olvastuk a naplóját. Tudunk Cagliostróról.

Diaz odanyúlt és megütötte a főhadnagy felkarját.

– A francba, Jain! Nem tudjuk, mi folyik itt! – mondta a komon keresztül.

A tiszt semmit sem látott mindebből, mert már két másik férfival beszélgetett halkan, akik késő 18. századi úriemberekként öltözködtek, és a nővel, aki egy rá nem igazán passzoló tiszti egyenruhát viselt.

A helyzet még fennmaradt egy ideig, végül a hadnagy ismét az asztronautákhoz fordult:

– Mondjuk, egyelőre elhisszük, hogy olvasták a naplómat, holott az most is itt van nálam, és soha nem adtam ki a kezemből – mondta. – Mondja, mennyit olvastak belőle?

Shaila megköszörülte a torkát.

– Tudunk a kényszerleszállásról – kezdte, mire az egész csapat meglepetten rámeredt. – Tudunk róla, hogy ma elveszítették Plumb hadnagyot egy csatában, és Morrow kapitány megsérült a leérkezéskor. Azt is tudjuk, hogy az imént Finch doktorral és St. Germain gróffal beszélt.

A férfi a társaira nézett, azután leeresztette a kardját, és így szólt:

– Maguk ketten, és akik még magukkal vannak! Ott gyülekezzenek! – Egy helyre mutatott nagyjából tíz méterre a lénytől és a szikláktól. – Vegyék le a... kalapjaikat! Azután beszélgetünk, gondolom.