Második fejezet

1779. február 18.

Apám!

Gyakran kérdezte, milyen az életem őfelsége haditengerészeténél szolgálva, és én igyekeztem elmondani, amennyit csak tudtam, ám közben sok részlet elmaradt. Ezért a hadnagyként kapott első kiküldetésem alkalmából úgy döntöttem, naplót vezetek a HMS Daedalus fedélzetén töltött időről, és átnyújtom, amikor legközelebb találkozunk.

A Daedalus meglehetősen tipikus fregatt őfelsége flottájában a maga 32 ágyújával és hozzávetőlegesen kétszáz lelket számláló legénységével. Az idősebb hajók közé tartozik, ám ettől függetlenül kecses és könnyen kezelhető. Hallok szóbeszédeket mérnökökről és alkimistákról, akik változtatnának az Üresség-járó hajóinkon, de mióta a spanyol Pinzon először úszott ki a Földről 1493-ban, az efféle szóbeszédek egészen terméketlennek tűnnek. Járjon a tengereken vagy az Ürességben, a Daedalus engedelmes hölgy, és meglátásom szerint nincs szüksége változtatásokra.

Mikor ezt írom, már hetekre vagyunk Portsmouth-tól a Jupiterre vezető úton, amelynek során meglehetősen közel kerülünk a Merkúrhoz is, ahol a Sunward Kereskedőtársaság meglehetősen kiterjedt bányászati munkákat végez. Onnan a Nap mellett elhaladva a Mars felé tartunk majd, és úti célunk felé áthajózunk a Sziklás Főövön. A Jupiter-rendszerbe érve segítséget nyújtunk a New York-i blokádnál, hogy a ganümédészi lázadók ne kaphassanak támogatást a társaiktól, vagy ami még rosszabb, az átkozott franciáktól.

– Mr. Weatherby! Szükség van önre a taton!

Thomas Weatherby megfordult és az étkező ajtajára nézett, ahonnan Forester tengerészkadét – érzékelhetően még mindig az illemszabályok ismeretének hiányában – odakiáltott neki. A hadnagy röviden megfontolta, hogy megfeddi a fiút, ám az ugyanolyan gyorsan eltűnt, ahogy felbukkant.

Az ifjú tiszt gyorsan becsukta naplóját és bedobta egy nyitott tengerészládába, amelynek ezután lecsapta a fedelét. A kalapját már kifelé menet kapta fel. Miközben végigsietett az ágyúfedélzeten a lépcsőkhöz, csak gyorsan viszonozta a legények tisztelgését, mert leginkább az egyenruhája begombolásával és a szöszök lesöprésével volt elfoglalva. Megtámadhatta volna őket az egész francia flotta egyszerre, Sir Williams Morrow kapitány még ekkora nyomás alatt is elvárta volna a tisztjeitől, hogy megjelenés és viselkedés terén megfeleljenek az általa támasztott magas követelményeknek. Sőt, nyomás alatt még inkább elvárta.

Weatherby kilépett a főfedélzetre, és látta a sárgás porszemcsék sávját, amely a hajófartól nyúlt az Ürességbe – végre elértek a Merkúrhoz. Körülnézett, hogy megkeresse a kis bolygót, de rögtön el is kellett fordulnia a Nap miatt, amely itt nem csupán hatszor akkorának tetszett, mint a Földről nézve, de hatszor fényesebben is ragyogott. Bár a hadnagy először járt a Merkúrnál, így is átkozta magát gondatlanságáért. Inkább a hajó árnyékos oldala felé fordulva ment tovább, és az Üresség apró csillagokkal telepettyezett feketeségét bámulta az óriási tűzgömb helyett.

Az egyik kis csillagnak a Földnek kellett lennie, ahol négy héttel korábban útnak indultak Portsmouth kikötőjéből. A Merkúr csupán köztes állomás volt a Jupiter felé vezető úton, amelynek a végén a Daedalus csatlakozik a már ott lévő flottához, és letöri a ganümédészi brit kolóniák lázadóinak szarvát. Weatherby is tudta, hogy jó megbízást kaptak, amely egyszerre járhat dicsőséggel és busás jutalommal. Ráadásul még biztonságosabbnak is számított sok más kiküldetésnél, mivel a ganümédészi haditengerészet aligha szolgált rá erre a megnevezésre, és alig bírt néhány olyan hajóval, amely szembeszállhatott volna akár egy, a Daedalusnál idősebb fregattal is.

A hadnagy felsietett a tatra vezető lépcsőkön.

– Weatherby hadnagy szolgálatra jelentkezik, uram! – mondta mereven tisztelegve a kapitánynak. A hajó parancsnoka a far árnyékos oldalán állt az Ismert Világok pozícióját mutató planetáriumszerkezet mellett. Morrow viharvert ábrázatára a szél és a bölcsesség egyformán vésett ráncokat, sötét tekintete pedig mintha mindig mindent befogadott volna, ami csak elé került. Hátul lófarokba fogott, fekete haja már őszült a halántékán, és az egyenruhája olyan makulátlannak tűnt, hogy akár az uralkodó színe elé is járulhatott volna benne.

A kapitány biccentett a tisztje felé, de nem fordult oda, továbbra is a felvillanó pontokat nézte a távolban, a hajótól balra.

– Még mindig nem láttuk a színeiket – mondta. – Igencsak gond lehet, ha nem tudjuk, kire lövünk. Magának jó szeme van, hadnagy. Lát valamit?

Weatherby elővette a távcsövét és megnézte a három pontot.

Amint a szeme hozzászokott a nagyítókhoz, már látta a Merkúrt a távolban, ahogy kopár, himlőfoltos gömbként lebegett az Ürességben. Jóval közelebb egy kereskedőt pillantott meg mindkét oldalon kibontott síkvitorlával, és jó nyolcvan lábbal a gerinc alá függesztett kormányvitorlával. A bal oldalán füstfelhők szálltak fel egy másik járműből, amely egy nagyobb fregatt vagy kisebb hadihajó lehetett.

– Nem, uram, én sem látok lobogókat – mondta Weatherby. – Viszont a kereskedő nyilvánvalóan szorult helyzetbe került. A fregatt francia gyártmánynak tűnik.

– Rendben. Figyelje őket tovább! – utasította a kapitány. Az első tisztjéhez fordult, George Plumb hadnagyhoz, aki már korábban jelentést tett:

– Mr. Plumb! Jobban tesszük, ha felkészülten közelítünk.

Lenne oly szíves, és riadóztatna?

– Riadó! – kiáltotta el magát Plumb, ez a nagydarab, merev arcú és mély hangú férfi. Az egyik őrszolgálatos tengerész rögtön dobverőt ragadott a fedélközben, és harci ütemet vert, miközben a fiatal kadétok egyike megkongatta a főárbóc mögött felállított hajóharangot.

Borotválatlan, kába és csak félig felöltözött emberek áradata özönlött ki a fedélzetre, akiket a csata lehetősége vert fel álmukból. A kisebb, ügyesebb tengerészek már másztak is a kötélzeten a vitorlák felé, miközben Harold Denning őrnagy puskásokat küldött fel, hogy a magasból adjanak le halálos lövéseket az ellenség tisztjeire, ha azok esetleg jó célpontot nyújtanak.

A nagyobb, testesebb tengerészek hátrahúzták a főfedélzeten lévő kerekes ágyúkat a korláttól, hogy társaik nagy kefékkel kitisztíthassák a csöveket, és felkészíthessék a fegyvereket a tüzelésre. Lőporos zsákokat tettek beléjük, ezekre alkímiailag kezelt golyók kerültek, azután a tömés, hogy mindez a helyén is maradjon. Amint végeztek, az erős tengerészek ismét kihúzták az ágyúkat a korláthoz kötelekkel és csigákkal, azután mindegyik fegyver főtüzére megtöltötte a gyújtónyílást némi puskaporral, és felkészült a tüzelésre.

A Daedalus alig három percen belül készen állt a harcra, mind a 32 ágyújából vasat és pusztító alkímiai anyagokat köphetett a célpontra, ha az ellenségesnek bizonyul.

Mindeközben Weatherby pont ezt próbálta kideríteni. Míg a Nap fénye számos csillagot elhomályosított, a két másik hajót tökéletesen megvilágította, ahogyan a mögöttük lévő napáramlatok arany sávjait is. Azok az áramlatok gyors menekülést tettek lehetővé, hihetetlen sebességgel szállíthatták a hajót a külső bolygók felé – feltéve, hogy a kereskedőnek sikerül időben elérnie Őket.

– Ganümédészi lobogó a fregatton, uram! – kiáltott fel végül a hadnagy. – A kereskedő holland!

Morrow összevonta szemöldökét.

– Azt hittem, a hollandok támogatják a ganümédészi felkelést – jegyezte meg. – Köszönöm, Mr. Weatherby! Visszamehet a szakaszához. Hivatalosan nincs dolgunk a hollandokkal, de az egyik csökönyös kolóniánkkal annál több. Megtámadjuk a gannit.

Weatherby összecsukta a távcsövét, tisztelgett, és lement a lépcsőn az ágyúfedélzetre. Másodtisztként a jobb oldalt felügyelte, és gyorsan ellenőrizte is az emberek és a fegyverek készenlétét. Talált ugyan egy laza kötelet és egy rossz helyre tett lőporos zsákot, de minden mást rendben lévőnek látott, főként ha figyelembe vette a korai órát. A fedélzetmesterre, Jamesre nézett – az idős tengerész már valószínűleg több időt töltött hajókon, mint szárazföldön –, aki egy bólintással válaszolt.

Készen álltak.

– Ganni kalózhajó? – kérdezte az egyik férfi, egy termetes tüzér, Smythe. A tekintetében a közelgő csata – vagy csupán a zsákmány – utáni vágy csillogott.

– Az ágyújával foglalkozzon, Smythe! – mondta Weatherby nyugodtan. – Hamarosan megtudjuk.

Ezután a közeledő John Foster harmadtiszthez fordult.

– Eljött hát az első közös csatánk – mondta a férfi, aki még Weatherbynél is fiatalabb volt egy évvel. Nemrég nevezték ki hadnagynak, és még nem vett részt küzdelemben a Daedalus fedélzetén. Kezet nyújtott: – Sok szerencsét, Tom!

– Neked is, John! – viszonozta a jókívánságot Weatherby mosolyogva. A harmadtiszt jó tengerésztársnak bizonyult, még ha túl érzelgősnek is számított ezekben az időkben. Ezután mindketten mentek a dolgukra, Weatherby elhatározta, hogy csak a szakaszára figyel.

A Daedalus teljes sebességgel közeledett a két másik hajóhoz, leginkább egy cápával keresztezett gömbhalra emlékeztetett.

Három árbócának vitorláit egyaránt használhatta az Ürességben és a földi tengereken is, emellett nagy síkvitorlával látták el mindkét oldalon, és ezek úgy álltak ki belőle, mint a bálnauszony.

Ezek segítették a hajót a kanyarodásban, és ami még fontosabb, fel és le is mozoghattak velük. A gerinc alatt a közel százlábnyi kormányvitorla a napszelek és napáramlatok befogásával segítette az irányítást.

Weatherby gondosan figyelt a jobb oldali síkvitorlára.

Remélte, hogy a nemrégiben a vitorla kezelőivel elvégzett gyakorlatok jó segítséget nyújtanak a közelgő csatában, amikor a sortűz előtt be kell vonni azt a vásznat, különben ellőhetik a saját manőverezési lehetőségüket.

– Mi ez a lárma? – jött egy hang a kabinajtók felől.

Weatherby odanézett: dr. Joseph Ashton, a hajó alkimistája és orvosa támolygott felé. Az idős tudós tengerésznek talán nem volt a legügyesebb, de a Daedalus a Nagy Művel kapcsolatos tehetsége miatt vitorlázhatott az Ismert Világok között. Ő gondoskodott a vitorlák bevonatáról, amely lehetővé tette a napszelek befogását, és a mágnesköveket is ő tartotta karban, amelyek levegőt és gravitációt biztosítottak a fedélzeten lévőknek. Mindemellett Ashton gyógyszereket kevert a betegeskedőknek, és ellátta a tüzérséget alkímiailag kezelt lövedékekkel.

– Ganümédészi hajó támadott meg egy holland kereskedőt – foglalta össze a hadnagy röviden. – Természetesen a gannira megyünk rá, doktor.

– Hmmf. Helyes. Átkozott lázadók, mi? – jegyezte meg Ashton. – A maguk „szabad és független államaival”, ugye? – Az alkimista vállon veregette a hadnagyot, azzal elindult a saját műhelye felé az alsó fedélzeten, ahol majd felkészül az esetleges sebesültek fogadására.

Weatherby kinézett az Ürességbe, és úgy látta, Morrow a jobb oldallal fogja megközelíteni az ellenséges fregattot. Ezáltal a Daedalus beúszik a ganümédészi és a kereskedő közé, ezzel talán lehetőséget is ad az utóbbinak, hogy elérje a napáramlatokat és gyorsan elmeneküljön. A hadnagy szakasza kapja majd az első lövés lehetőségét, ahogyan az ellenség válaszát is.

Alig hallható mennydörgés jött az Ürességen keresztül, és Weatherby zöld lángokat látott kicsapni a ganümédészi ágyúkból.

Morrownak igaza volt; értelmetlennek tűnt, hogy a ganni hollandokra lövöldözött, akik sokkal jobb viszonyban voltak a forrongó jupiteri kolóniákkal, mint a Korona. Hollandia persze nem akart többet, csak részesedni valamelyest Anglia jól jövedelmező kereskedelméből az Ismert Világokkal.

– Ágyúkkal felkészülni! – hallatszott Plumb kiáltása a tatról, és ezzel ki is rántotta Weatherbyt a merengéséből. Újra a feladatára figyelt, de a jobb oldalon felsorakozott szakasz már felkészült az első sortűzre, mielőtt ő elismételhette volna a parancsot. A fiatal hadnagy elégedett volt a tengerészek erőfeszítésével, és remélte, hogy a kapitány is felfigyel a hatékonyságukra. A londoni boltosok fia, Weatherby mindig is többről álmodott, mint hogy a vásárlóknak tegye a szépet – bár ezt nyilván sohasem mondta így el keményen dolgozó szüleinek.

Egy távoli rokon segítségével tizenkét évesen tengerészkadétnak állt, és tizenkilenc éves korára másodtiszti rangig vitte, ráadásul megkapta első olyan kiküldetését, amelynek sikere esetén akár még első tisztnek, vagy pár éven belül kapitányhelyettesnek is kinevezhették. Eddigi sikeressége okán néha még azt is megengedte magának, hogy brokátköpenyes parancsnoki posztról álmodozzon, bár ezt többnyire gyorsan elfojtotta. Bár még fiatal volt, de már rendelkezett annyi bölcsességgel, hogy tudja, milyen sokat kell még tanulnia az előrelépéshez.

– A ganni fordul! – jött egy kiáltás a főárbócon olyan magasan elhelyezett kosárból, hogy a tengerész hangja csak tompán szűrődött le. – Negyvenkét ágyút számoltam!

Ez rossz hírnek számított, mert akkor a másik hajó nagyobb és erősebb volt a Daedalusnál. Ugyanakkor Morrowt látszólag nem hatotta meg a dolog.

– Három ponttal feljebb a síkokat! – kiáltott le Plumb a kapitány parancsát közvetítve. A hajó gyorsan felfelé indult az Ürességben, hamar a ganümédészi fregatt szintje fölé került.

Morrow nyilvánvalóan be akarta dönteni a Daedalust, hogy fentről zúdítson sortüzet az ellenségre, vassal és tűzzel szórja meg a védtelen fő fedélzetet. És remélhetőleg még azelőtt, hogy a ganümédésziek ágyúi áttörnék a kisebb fregatt alját.

A rakodónyíláson keresztül Weatherby felpillantott a tatra, ahol Morrow a nyugalom szobraként állt, csak a tekintete ugrált a saját hajója és az Üresség között, folyamatosan adatokkal táplálta az agyában zajló stratégiai számítási folyamatokat.

Mellette Plumb laza pórázon tartott kutyaként ugatta a parancsokat, látszólag készen arra, hogy akár meg is üsse azokat, akik nem követik őket betű szerint. Az első tiszt folyamatosan azon dolgozott, hogy a hajó mindig készen álljon bármire, amit a kapitány éppen a fejében forgatott.

– A kereskedő elindult az áramlat felé! – kiáltotta Foster a bal oldalról. A távolban látszott a közeli napáramlat, ahogy sárgán elkígyózott a Naptól a többi bolygó felé. Ha a holland eléri, maga a Nap ereje röpíti el mérföldekre a csata helyszínétől alig néhány pillanat alatt. Bár a kereskedő ezzel jól járna, a Daedalus legénységének el kellene fognia az ellenséges matrózokat, hogy megtudja, egyáltalán miről szólt ez a csetepaté.

A ganümédészi fregatt gyorsan közeledni kezdett, lemondott korábbi célpontjáról, hogy megküzdjön az angol hajóval.

Weatherby látta, hogy odaát máris feltekerik a síkvitorlákat, nyilvánvalóan próbálták kompenzálni a Daedalus beérkezési szögét. Csakhogy hiába; a Daedalus pontosan az ellenséges hajó fölé tartott, ahol egy gyors manőverrel bedőlve megsorozhatta a főfedélzetet.

– Biztosítóköteleket fel! – kiáltott Weatherby, mire a matrózok rögtön felkapták és a derekukra kötötték a körülöttük heverő köteleket, amelyeknek a másik végét a hajótesthez rögzített fémkarikák tartották. A gravitációt szolgáltató, alkímiailag kezelt mágneskövek nem mindig tudták azonnal követni a radikálisabb manővereket, így a biztosítókötelekkel akadályozták meg, hogy bárki is lezuhanjon a fedélzetről.

A ganni már nagyon közeljárt, mindkét oldalon gyors összecsapásra készültek. A tengereken a szél és az áramlatok miatt nem mindig lehetett gyorsan megközelíteni az ellenséget, ám az Ürességben a napszél úgy röpítette egymás felé a hajókat, ahogyan a harci mének a lovagokat a viadalok során. A tüzéreknek alig néhány pillanatnyi idejük lesz leadni a tervezett sorozatot, mielőtt túl messzire kerülnek egymástól – és remélhetőleg utána már csak az egyiküknek lesz lehetősége megfordulni a második összecsapáshoz.

Weatherby érezte, ahogy az izgalom és a dicsőség vágya ismerős félelemmé olvad össze szívében. Nem először vett részt csatában, legyen szó a tengerről vagy az Ürességről, ám első alkalommal parancsolhatott ekkora szakasznak, és először szállt szembe a sajátjánál nagyobb hajóval. A többi összecsapást valójában nem is lehetett igazi csatának nevezni, amennyire egyoldalúak voltak a Királyi Haditengerészet javára.

– Nyugalom, emberek! – kiáltotta legalább annyira a saját idegei miatt, mint a többiek megnyugtatása végett. Legalább a hangja tisztán zengett, és a szakasza felkészült a tüzelésre.

– Jobb sík öt ponttal le! – üvöltötte Plumb, és a hadnagy elismételte. Négy matróz feszült neki a megfelelő karnak; a hajó jobb oldalán meredező vitorla rögtön megmozdult, míg végül merőlegesen állt a hajótestre, egy síkba került a fedélzettel. A manőver nemcsak lefelé fordította a hajó oldalát, de a síkvitorla is kikerült az ágyúk elől, így nem akadályozta őket a lövésben, és nem kellett bevonni.

Weatherby látta, hogy a másik hajó is dőlni kezd, a kapitánya felfelé akarta fordítani az oldalát, ami miatt kaphattak néhány ágyúgolyót a testre, a vízszint alá. Meg kell majd javítaniuk, mielőtt a Daedalus gerincét legközelebb belecsobbantják bármelyik világ tengerébe.

– Jobb szakasz! TŰZ!

Morrow maga kiáltotta el a parancsot, de a fedélzeten lévő tisztek mindegyike elismételte. A Weatherby alá rendelt ágyúk azonnal dörögni kezdtek, zölden izzó tüzet köptek az ellenség felé, miközben visszarúgtak. A jól képzett matrózok fogadták az erőteljes rándulásokat, és máris belekezdtek az újratöltésbe.

A hajó hirtelen hatalmasat rándult, és a fiatal hadnagy hátrazuhant, neki a főárbóc széles törzsének. Hallotta, ahogy ágyúgolyók törik át mögötte a deszkákat, és faszilánkok felhője robbant ki a fedélzetből. A hadnagy megkapaszkodott az árbócra szerelt vasgyűrűk egyikében, és épp akkor nézett fel, amikor az egyik ágyúját szétverte egy lövés, a cső pörögve szállt ki a rakodónyíláson keresztül az Ürességbe – két matrózzal együtt, akiknek elszakadtak a biztosítókötelei. Akik körülöttük voltak, azok is szörnyen összeégtek a lövedék alkímiai tartalmától, a levegőt megtöltő faszilánkok vérrel és sikolyokkal keveredtek el.

A sérültek üvöltése segített a hadnagynak lerázni magáról a kábulat béklyóját. Megpróbált felállni, de nem tudta megvetni a lábát, és attól tartott, hogy erősebben beverte a fejét, mint gondolta vagy érezte.

Azután lepillantott: legalább egy lábnyival a fedélzet felett lebegett.

Ugyanígy, egy maroknyi matróz körülötte és az egyik másfél tonnás ágyú sem állt már a deszkákon. Törmelék kavargott a levegőben közöttük.

– Kapitány! – kiáltott fel Weatherby. – Elveszítettünk egy mágneskövet! – Azután az embereihez fordult: – Kötözzék le azt az ágyút!

Hasonló kiáltásokat hallott a hajó más részei felől is, ahogy a tisztek felmérték a károkat. Odakint a ganümédészi fregatt láthatóan súlyos sérülésekkel próbált manőverezni; széles ívben a napáramlat felé fordult. Morrow üldözést rendelt el, de hamar kiderült, hogy a Daedalus nem képes teljesíteni a parancsot. Az ellenséges lövedékek több lyukat ütöttek a hajótesten, némelyik az egészet átfúrta. Legalább még egy mágneskövet elveszítettek az orrnál, de a megbízhatatlan gravitációnál komolyabb gondot jelentett a levegő elszivárgásának lehetősége, mivel a mágneskövek nem csak az embereket tartották a fedélzeten.

És ami még ennél is rosszabbnak tűnt: a ganni sikeresen ellőtte a Daedalus kormányvitorláját, ezáltal lehetetlenné tette az üldözést, mivel a tengeri kormánnyal nem lehetett manőverezni a világok közti napáramlatokban.

Mindezek ellenére a kisebbik fregatt gyönyörűen helytállt. A másik hajó komoly károkat szenvedett, a megfigyelők jelentései alapján megsérült a főárbóca, és elveszített számos ágyút. Nem csoda, hogy inkább a napáramlat felé indult, és nem akar visszavágni, gondolta Weatherby. Ez az összecsapás talán elég meggyőző volt a ganümédésziek számára, hogy maradjanak a Jupiter környékén, és ne célozzanak meg olyan koronagyarmatokat, mint például a Merkúr.

– Leállni! – kiabálta Plumb. – Javítóbrigádok a helyükre!

Weatherby csalódottan ismételte meg a parancsot, de tudta, hogy a kapitány bölcsen döntött, hiszen nem volt érdemes a másik hajó üldözésére indulni. Egyébként is el kellett látni az embereit. Starks és Adler, a két legjobb tüzére már messze kint lebegett az Ürességben, semmit sem tehettek értük. Messzire kerülve a hajótól csakhamar elfogy a levegőjük, és még ha meg is találnák őket, addigra biztosan megfulladnak. Ha távolabb lettek volna a Naptól, a borzalmas hideg sokkal gyorsabban végzett volna velük, de a Merkúr közelében még ez sem adatott meg nekik.

Inkább a négy sérültet kellett ellátni, borzalmas égéseiket és vérző végtagjaikat, mert őket még meg lehetett menteni.

Weatherby száműzte fejéből az Ürességben elveszetteket, lenyelte a torkába tolakodó keserű epét, és a tisztiszolgákért kiáltott, miközben letérdelt a matróz mellé, akinek a sérülése a legrosszabbnak tűnt.

– Hol van már Ashton? – kérdezte az egyik tengerésztől, aki a segítségére sietett.

A férfi csak szomorúan megrázta a fejét. Ahogy a csata köde felszállt az agyáról, a másodtiszt lenézett a lába alatt tátongó lyukakon keresztül az alsó fedélzetre, és tartani kezdett tőle, hogy a hajó alkimistája már nem lehet a segítségükre.

Szerencsére a tisztek mindig tartottak maguknál gyógyírt, és Weatherbynek sikerült megakadályoznia, hogy három embere elvérezzen. A negyedik sajnos kilehelte a lelkét, mielőtt elért volna hozzá.

Miután a sérültek állapota stabilizálódott, és a többiek elkezdték bekötözni őket, a másodtiszt elindult a főfedélzetre, hogy jelentést tegyen. Ki kellett kerülnie egy kisebb csoportot; Denning őrnagy is elesett az összecsapásban, és néhány tengerész térdelve imádkozott a holtteste mellett. Amikor felért a tatra, kiderült, hogy a kapitány már nincs ott. James a kajütök felé irányította, ahová Morrow ment, hogy megnézze, mi történt az alkimistájukkal.

Weatherby sietősre fogta, lerohant a hajó gyomrába, és végig reménykedett, hogy Ashton túlélte a csatát. Amikor belépett az alkimista műhelyébe, elborzadt az ott kialakult körülményektől, és attól is, hogy mennyire hamis reményt táplált.

A jobb oldali fal alján hatalmas lyuk tátongott, a ganümédésziek lövedéke megégett faszilánkokkal szórta tele a helyiséget. A laboratóriumban tárolt savak és más anyagok súlyosbították a helyzetet; néhol még mindig parázslott tőlük a fal és a padló. Középen Morrow és egy tisztiszolga térdelt Ashton doktor véres és összeégett teste mellett, próbálták ellátni a sérüléseit az egyetlen megmaradt lámpa halvány fénye mellett.

Weatherby beljebb lépett volna, de megbotlott az alkimista leszakadt lábában. Ettől újra felfordult a gyomra, ám ezúttal nem tudta kordában tartani, és éppen csak sikerült eljutnia a falon tátongó lyukig, hogy ne a műhelyt szennyezze tovább sietős reggelije maradványaival.

Amikor végre sikerült visszafordulnia, látta, hogy Morrow és a tisztiszolga törődött tekintettel térdel a test mellett.

– Hasztalan már – mondta a kapitány halkan. – Meghalt. – Felpillantva a tekintete találkozott Weatherby elborzadt tekintetével; a másodtiszt nagyon is tisztában volt vele, hogy minden kár és vész ellenére Morrow megjegyezte magának, mennyire nem tudott összeszedett maradni. – Mr. Weatherby!

Kérem, szóljon Mr. Plumbnak, hogy változtassunk irányt! Ki kell kötnünk Elizabeth Mercurisnál, hogy elvégezzük a javításokat.

– És találnunk kell egy másik alkimistát is, teszem hozzá szomorúan – jegyezte meg egy lélegzetvételnyi szünet után.

A másodtiszt bólintott és tisztelgett, azután elrohant. Hálás volt a kapitánynak, amiért az nem feddte meg helyben, bár ha több matróz lett volna a közelben, nem számíthatott volna kegyelemre. Eltökélte, hogy legközelebb megacélozza az akaratát.

Miután közvetítette Morrow parancsát és csatlakozott a többi tiszthez, akik már megkezdték a károk felmérését, akaratlanul is Ashtonra gondolt. A kedves vén tudós nem csak nagyon sokat jelentett a hajónak, de emellett társának nevezte a másodtisztet a „könyvmolyságban”, ahogy megfogalmazta. A kapitány után az alkimista volt a legfontosabb személy minden olyan járművön, amely az Ürességben úszott. Okkult munkája révén tudtak kiemelkedni a Föld légköréből úgy, hogy nem veszítették el a súlyukat és a levegőjüket, emellett hajóorvosként is szolgált.

Néhány tiszt elmerült ugyan a Nagy Mű tanulmányozásában, ám a legjobbak tudása is eltörpült azoké mellett, akik egész életüket az Átalakítás Művészetének szentelték.

Ugyan az Elizabeth Mercuris bányászkolónia a legjobb választás, hiszen alig néhány órányira vagyunk tőle, nem reménykedem, hogy találhatunk ott megfelelő alkimistát. Nem túl rendezettek ott a körülmények, nem szólva a tanulási lehetőségekről, és a tapasztaltabb matrózok elbeszélései szerint a londoni ivókban terjedő pletykák is igazak, melyek szerint az egész hely némileg szerencsétlen és faragatlan. Ugyanakkor, az ott bányászott, alkímiához és hajóépítéshez használt ércek nagymértékben hozzájárulnak Anglia fölényéhez az Ürességben. Ezért aztán a Királyi Haditengerészet segítségével az Elizabeth Mercuris tovább lebeghet a bolygó napégette sziklái felett, és kétlem, hogy lenne ott olyan képzett alkimista, akinek a munkája nem elengedhetetlen a kolónia fenntartásához – mert hiszen nem kis teljesítményt igényel egy fából összetákolt falut lebegtetni az Ürességben egy parázsló bolygó felett.

Bár matrózokat még keríthetünk az elveszítettek helyére, kétlem, hogy az alkímiai tudást birtoklók bármelyike is önszántából velünk tartana, hiába járunk Anglia számára fontos küldetésben. Szóval, ha találunk is egy jó tudóst, miféle ember lesz az?

Ugyanakkor, jó Apám, nem igazán maradt más lehetőségünk.

Valakinek gondoskodnia kell a hajó mágnesköveiről és vitorláiról, különben elsodródunk az Ürességben, és talán sohasem találunk haza Angliába, vagy akár csak a Földre. Reménykednem kell benne, hogy valamiféle csoda révén az Elizabeth Mercuris akár még szolgálhat is számunkra egy megfelelő alkimistával.

2132. július 24.

– Na jó, akkor lássuk, jól értettem-e! Nem létezik feljegyzés földrengésről a Marson. Vagy marsrengésről. Vagy akármi hasonlóról – mondta Maria Diaz, az USAF ezredese és a McAuliffe-bázis parancsnoka. – Tehát logikai alapon, amit maguk tapasztaltak, az nem lehetett tankönyv szerinti rengés.

Shaila egyenesen előre nézett jól begyakorolt „pihenj” pózában, így egyrészt kimaradhatott a beszélgetésből, másrészt egészen jól szemügyre vehette a Diaz mögött terpeszkedő holoposztert, amelyet az ezredes az öreg F-334 Lightning VII vadászgépe mellett pózolva készíttetett valami dzsungellel a háttérben. Stephane egyre jobban összezavarodott, miközben megpróbálta elmondani, mi történt velük a lávacsőben – illetve megpróbálta elmagyarázni, miért nem tudja megmagyarázni az eseményt.

– Már éltem át igazi földrengést, ezredes – mondta. – Ott voltam San Franciscóban ’27-ben. Tudom, milyen érzés. Nekem ez is egy szeizmikus eseménynek tűnt, amely egyenlő egy földrengéssel.

Diaz hátradőlt a székén, kinyújtóztatta tömör, izmos tagjait.

– Dr. Durand! Nem azt vonom kétségbe, amit érzékelt. Csak azt mondtam ki, amiben mindketten megegyeztünk, hogy nem lehetett igazi földrengés. Érti?

– Igaz, valóban soha nem készült feljegyzés földrengésről a Marson. Abban is biztosak lehetünk, hogy bár a Marson is vannak tektonikus lemezek, meg ilyesmi, földtanilag a bolygó egymillió éve alszik. De lehetnek más okok is, amelyek ilyen rengésekhez vezetnek. El sem tudom képzelni, hogy lehetne felelős a bányászat, de feltételezem, hogy ha végigmegyünk az adatokon...

– Rendben, doktor, akkor hallgassa meg, mi bajom van ezzel!

– szólt közbe Diaz, miközben előrehajolt és kisöpört egy őszülő fekete hajtincset az arcából. – Öt percen belül Harry Yu beront az ajtómon és követelni fogja, hogy mondjam el, mi történt, és hogy befolyásolja-e a bányászatot. Maga szerint mit mondjak neki?

Harry Yu volt a Billiton Minmetals Marsot kizsákmányoló ágáért felelős alelnöke. Az elődjeivel ellentétben Harry maga is kiköltözött a Marsra, hogy felügyelje a bányászatot – amit persze a JSC asztronautáinak többsége úgy értékelt, hogy a férfi célja csak és kizárólag az ő életük megnehezítése lehetett. Csakhogy, a vezetése alatt a marginális profitot termelő vállalkozás folyamatos pénztermelő gépezetté vált, és ha őt magát nem is szerette senki, a megnövekedett fizetések mindenkinek tetszettek.

Stephane felsóhajtott, mielőtt válaszolt: – A lávacső olyan területen van, amelyet még nem jelöltek ki bányászatra. Sőt, a cég tevékenységének java része onnan messzebb zajlik. Jelen pillanatban nem látok veszélyt a bányászokra nézve. Azonban – tette hozzá, még mielőtt Diaz ismét közbeszólhatott volna –, legyenek nagyon óvatosak!

Javaslom, hogy helyezzenek ki több szenzort, amelyeket szeizmikus aktivitásra finomhangolnak, így észrevehetik, ha készül még valami. Közben át is szeretném fésülni a szenzoraik által generált adatokat.

– Szépen kimentette magát! – ismerte el Diaz, miközben lejegyzetelte Stephane válaszát és kérését. – Jain! Hogy van Ed?

– Amikor utoljára láttam, éppen italt próbált szerezni Levintől, asszonyom – válaszolta Shaila. – Törött láb, néhány zúzódás bordatájon. Akár már reggel felkelhet az ágyból.

– Kár! Pedig szívesen hazaküldtem volna azt a barmot – jegyezte meg Diaz olyan halvány mosollyal az ajkán, hogy alig látszott. – Legalább ki tudta már kérdezni?

– Még nem, asszonyom.

– Hát akkor adja át a hivatalos jókívánságom, amikor alkalma adódik! Addig is, Durand, maga lemegy a laborba, összegyűjt annyi adatot, amennyit csak tud, és ír nekem egy előzetes jelentést, amit elküldhetek Houstonnak és a Billiton öltönyöseinek. Jain! Beszéljen Kaczynskival, és tegye magát szabaddá holnapra! Ha Steve nem talál valami újat a laborban, akkor reggel visszaviszi a lávacsőbe! Amíg megoldjuk ezt az ügyet, addig mindkettejüket felmentem minden szolgálati kötelességük alól. Ha a Billiton nem bányászhat a bolygón, akkor itt mindenki munka nélkül marad. Leléphetnek!

Stephane és Shaila egyszerre fordult meg, hogy kimenjen.

– Jain! Várjon! – szólt utánuk Diaz. A főhadnagy biccentett a társának, és miután az elhagyta az irodát, visszafordult a parancsnokhoz, aki csak ezután folytatta: – Maga szerint képes rá?

– Steve? – kérdezett vissza Shaila és elmosolyodott. – Elég okos. És azt hiszem, őszintén érdeklődik is a dolog iránt. Csak meg kell találni a megfelelő motivációt. És persze, távol kell tartani a pókerezéstől.

Diaz lassan bólintott.

– Rendben van. Figyeljen oda rá, hogy Durand rajta maradjon az ügyön! – Ezután odanyújtott egy adattáblát. – A legutóbbi jelentés Houstonból, ahogy kérte – csak ennyit mondott. Azután mégis hozzátette: – Sajnálom!

Shaila elvette a kis szerkezetet, és lekérte az adatokat, bár már előre tudta, mit fognak tartalmazni. Elutasították a kérelmét, hogy a következő, Jupiterre induló küldetés során Ő legyen az Armstrong pilótája. Átolvasta néhányszor, de a nagy hivatalosság közepette nem sok mindent talált, ami reményre adott volna okot. Ő is nagyon sajnálta; az Armstrong új hajó volt, és felszerelték minden jóval, amit a modern tudomány és technológia kínálhatott a pilótáknak.

– Köszönöm, asszonyom! – mondta a főhadnagy, és visszaadta az adattáblát.

– Ne adja fel! Azt hiszem, a JSC végre készen áll néhány éven belül összerakni egy küldetést a Szaturnuszra. Valami nagy dologról van szó.

– Ha egy jupiteri felméréshez nem találtak alkalmasnak, akkor szerintem a szaturnuszi küldetéshez sem fognak felvenni.

– Shaila megpróbált tiszta fejjel és gyakorlatiasan gondolni az egészre. – Az Atlantis után biztosan nem.

– Az nem a maga hibája volt. Ne higgye el, ha bárki bármi mást mond! Egyébként mi van az itteni ügyvezető igazgatói állással? Még mindig nem töltötték be. Gyakorlatilag egy hónapja ezt a munkát végzi, úgyhogy megalapozottan szólhatok néhány jó szót az érdekében. Talán még egy kinevezéssel is együtt járna.

Shaila elmosolyodott.

– Köszönöm! Sokat jelent, hogy felajánlotta, asszonyom, de én pilóta vagyok. – Biccentett a kép felé Diaz mögött. – Maga is tudja, milyen az. Inkább odakint lennék.

– Higgye el, tényleg tudom. Ahogy mondtam, ne adja fel!

Utánanézhetne még más lehetőségeknek is. Például elmehetne egy vénuszi útra.

– Köszönöm, asszonyom! Úgy lesz – felelte Shaila, bár a hangjában rejlő elszántság inkább csak kifelé működött. Még abban is kételkedett, hogy egy merkúri útra felvennék pilótának, nem mintha oda bárki is el akarna menni. Mindig arról álmodott, hogy még elmehet néhány hosszabb űrutazásra, de ez most már egészen valószínűtlennek tűnt.

A két nő egymást méregette néhány másodpercig, végül a parancsnok törte meg a csendet:

– Jól van. Addig is, foglalkozzunk a földrengéssel! Leléphet!

Shaila a McAuliffe-bázis parancsnoki központjába lépett ki az irodából. Szerencsére a két ügyeletes tiszt elfoglalta magát a számos monitor bámulásával, és nem látták az arckifejezését. A főhadnagy mély lélegzetet vett, azután elindult a lépcsőn az orvosi részleg felé.

A parancsnoki központ Diaz irodájával és egy konferenciateremmel együtt a legfelső szinten kapott helyet egy háromemeletes kupolában, amely a bázis eredeti, 2079-es felépítményét képezte. A másodikon konyhát és kantint alakítottak ki más többcélú helyiségekkel együtt, amelyek eredetileg legénységi szállásokként szolgáltak. Mindezek alatt pedig az Elosztó terült el; a gigantikus, raktárház méretű teremben végeztek szinte minden járművön kívüli tevékenységet. Az Elosztóból kiinduló hat folyosó kiépítését már a Billiton fizette, és ezek közül négy a bányászati munkálatokhoz kellett, az ötödik a Szövetségi Űrparancsnokság tisztjeinek pihenőjébe vezetett, míg a hatodikat az orvosi részleg és különféle laboratóriumok szegélyezték, illetve ennek végében állt a bázist energiával ellátó reaktorház – a biztonság érdekében távol mindentől.

Az orvosiba tartva Shaila ezúttal nem mérte fel automatikusan a bázis állapotát. A valaha csillogó, fehér falak idővel elveszítették fényüket és elszürkültek, enyhén koszosak is voltak. Néhol látszott, ahogy az elektromos vezetékek fel-felszikráznak a fedőpanelek mögött. Mindent egybevetve és 53 évéhez képest a McAuliffe egész jól tartotta magát, bár azért csak meglátszott rajta a kora. A műszakisok örülhettek, hogy aznap a főhadnagynak nem volt kedve a környezetével foglalkozni, mert amióta a nem betöltött ügyvezető igazgatói poszthoz tartozó munkát végezte, folyton zaklatta a szerelőket mindennel, amit még meg kellett javítani a bázison.

Shaila a kantinon keresztül ment le az Elosztóba, amelyben nyüzsögtek a légzsilipeken ki-be járó bányászok és a dolgukra siető JSC-tisztek. Shaila ezúttal a bányászok felé sem vetett megvető és riasztó pillantásokat, ahogy szokott. A nők eleve ritkák voltak a bázison, ő ráadásul némi indiai beütéssel is rendelkezett – angolszász idomaihoz barnás bőr társult –, és számtalan férfi vonzó egzotikumot látott benne. Ha felbukkant standard, vörös overalljában – azt senki sem tudta megmondani, miért gondolták a tervezők, hogy a Marsra kell még némi vörös –, többnyire csak a kelleténél hosszabban bámulták meg, de egy-

egy határozott és kemény pillantás mindenki figyelmét visszafordította arra, amivel épp foglalkozott.

Ám a főhadnagy ezúttal inkább kérdő tekinteteket fedezett fel. A hírek gyorsan terjedtek, és az egyikük sérülten hevert az orvosi részlegen egy omlás után. A JSC embereivel ellentétben a bányászoknak nagyon is személyes gazdasági érdeke fűződött a bázis sikeréhez – ezt a nő is megértette, együtt tudott érezni azokkal a tekintetekkel.

Shaila elűzte gondolatai közül a bányászok problémáját, és bement a szűkös orvosi szobába – a „részleg” kifejezés csak hivatalosságot fejezett ki, a valósághoz nem sok köze volt.

Stephane éppen Kaczynskival beszélgetett, és láthatóan nem a legjobb hangulatban találta a sérültet. Kicsivel arrébb Harry Yu támaszkodott neki karba tett kézzel és komor tekintettel az egyik szekrénynek.

– Már megmondtam, kölyök! – kiabált Kaczynski. – Egy négyméteres, öt centi átmérőjű mintavételi lézerfúró semmilyen átkozott módon nem tudja leomlasztani a kibaszott mennyezetet!

– Elhiszem! Elhiszem! – visszakozott Stephane maga elé emelt kézzel. – Nem kétlem, hogy mindent jól csináltál, de valaminek okoznia kellett azt rengést, és nekem meg kell találnom, hogy mi volt az.

– Így van! – csatlakozott be Harry is. Egyik kezével belefésült tökéletesre nyírt, fekete hajába, amely jól illett a szintén tökéletesre vasalt szürke kezeslábasához. Az idegesség és a frusztráció felfokozta koffeinen és folyamatábrákon nevelt energikusságát. – És közben semmi, ismétlem, semmi sem veszélyeztetheti a munkánkat!

Stephane már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de Shaila odament és a vállára tette a kezét.

– Nyugi, fiúk! Hogy vagy, Ed?

– Mintha beleestem volna egy húsdarálóba – morgott az idős bányász. Állandó rosszkedvét már megszokták ugyan, ám ezúttal a szokásosnál is zordabbnak tűnt. – Már azelőtt ástam, hogy itt bárki is megszületett volna, de ilyet még nem láttam. Se a Földön, se a Holdon, de itt aztán végképp nem!

– Akkor már ketten vagyunk – mondta Shaila. – Éppen magmintát vettél, nem?

– Pont befejeztem, amikor beütött a szar – felelte Kaczynski.

– És igen, teszteltem a rétegeket, mielőtt belefúrtam a kőbe.

Minden stabil volt. Annyira, hogy az már szinte baj. Szerintem van ott lent egy jó adag platina és urán, de akár még egy aranytelér is.

Shaila megmosolyogta. A Marson a deutérium hozta a sok pénzt, a jégsapkák „nehéz” vizéből desztillált hidrogénizotóp, amelyet fúziós reaktorokhoz használtak fel. A Billiton javarészben emiatt az anyag miatt egyezett bele jó tíz évvel korábban, hogy segít fenntartani a McAuliffe-et, mivel telente a bázis csupán 50 kilométerre volt a déli jégsapkáktól. Persze, a társaság sok másik ásvány iránt is érdeklődött a Marson, főleg az egyéves marsi nyár során.

Ezért mentek le a lávacsőbe. Kaczynski felmérést akart végezni, és Durand – a Szövetségi Űrparancsnokság geológusa a bázison – vele kellett, hogy tartson, a szabályzat szerint valakivel együtt a JSC műveleti részlegétől. Egyszerűen csak úgy alakult, hogy Shaila következett a szolgálatban, így őt küldték.

– Nem hiszem, hogy mostanában bárki is lemegy oda – jegyezte meg a nő. – Addig biztosan nem, amíg ki nem derítjük, hogy mi történt.

– Kevés! – csattant fel Harry. – Ki vezeti a kivizsgálást?

– Én és Steve – válaszolta Shaila. – Problémát jelent?

– Más nincs? – kérdezte Harry ingerülten.

– Miért? A bázis fő műveleti tisztje és rezidens planetológusa magának nem elég? – Bár a nő sohasem ismerte volna el, a cég alelnökének valójában igaza volt. A JSC-nél valóban ő és Stephane voltak a legalkalmasabbak az ügy kivizsgálására, de végeredményben az egész Űrparancsnokság csupán 17 asztronautával képviseltette magát a bázison. Ha Houston úgy döntene, hogy felküld egy teljes kivizsgálócsoportot, az is legalább négy hét múlva érkezne meg.

– Saját vizsgálatot akarok – jelentette ki Harry. – Ha Ednek igaza van, akkor le kell mennünk abba a barlangba, és el kell kezdenünk a kitermelést.

Shaila ridegen végigmérte az alelnököt.

– Maga is nagyon jól tudja, hogy minden potenciális veszély a JSC hatáskörébe tartozik. Becsatlakozhat, ha akar, de ez a mi műsorunk.

Harry felegyenesedett, és elindult az ajtó felé.

– Rendben. Akkor vegyék úgy, hogy becsatlakoztunk! Alig pár hetünk van, mielőtt a jelenlegi bányánk kimerül, úgyhogy jobb, ha minél előbb mozgásba lendül mindenki! – Odabiccentett Kaczynskinak, azután elviharzott, mint akinek nagyon sok dolga van.

– Bűbájos egy fickó, mi? – jegyezte meg Shaila.

– Igazi szemétláda, de ő írja a csekkeket – vigyorgott Kaczynski. – Egyébként most pont egyetértek vele. Amint meggyógyultam, megint le akarok menni oda.

– Csak miután végignéztem a lávacső minden egyes négyzetcentiméterét – ellenkezett Stephane.

– Csak szép sorjában! – mondta Shaila. – Előbb lássuk, mit mondanak az adatok! Nem igazán villanyoz fel a lehetőség, hogy visszamenjek egy potenciálisan instabil barlangba.

Kaczynski felhorkant.

– Rendben van az, nekem elhihetitek. Az egyik legjobban kinéző lávacső, amit valaha is láttam. Nem volt semmi istenverte oka beomlani.

– Mégis megtette – jegyezte meg Stephane. – Azon gondolkodom, hogy lehetett valamiféle kristálycsipkés réteg a fal mögött, amibe belefúrt. Az okozhatott hullámot? Vagy magát az omlást? Valami ilyesmi?

– Neked van doktorid, kölyök, de olyasmit még nem láttam, amiről most beszélsz – rázta meg a fejét Kaczynski vigyorogva.

Stephane megvonta a vállát.

– Most csak ez az elméletem van. Enélkül csak egy olyan földrengésünk marad, aminek nem kellett volna megtörténnie. – Nyomkodni kezdte az adattáblája gombjait. – Vissza kell mennem a laboratóriumba. Jelentést kell írnom az ezredesnek.

– Menj csak! Hamarosan csatlakozom – mondta Shaila.

– Randizunk, chere?- kacsintott rá Stephane, azzal kiment.

Amikor a geológus eltűnt a folyosón, Kaczynski összevonta súlyos szemöldökét.

– Rosszabb is lehetne – mormolta.

– A francia playboyok nem tartoznak a kedvenceim közé – válaszolta a nő mosolyogva. – Eszébe jut még bármi az omlással kapcsolatban?

– Á, úgyis hülyeségnek tartanád – legyintett az idős bányász.

– Majd meglátjuk.

– Oké, a pokolba is – morogta Kaczynski. – Közvetlenül a rengés előtt láttam egy kék villanást. Csak egy pillanatra, a szemem sarkából. Azt hittem, a lézer rendetlenkedik, de azt már kikapcsoltam addigra. Lehet, hogy a mintát érte úgy a fény egy simább részen. Mindegy. Fogalmam sincs, mi lehetett az, csak kérdezted.

– Kék villanás, mi? Biztos, hogy nem néztél kicsit az üveg aljára, mielőtt lementünk? – kérdezte Shaila.

– Te magad öntötted ki az összeset a múlt héten – mordult fel Kaczynski, és igazat mondott; a legutóbbi ellenőrzés során Shaila talált egy meglehetősen nagy adag csempészett „skót whiskyt”, ami persze szigorúan ellene volt a műveleti szabályzatnak, úgyhogy az egész ment szépen a fertőtlenítő rendszerbe.

Legalábbis, a nagy része. A nő úgy érezte, hogy a leszálló ágba került karrierje miatt néha megérdemel egy-két pohárkával.

– Jól van, jól van. Kék villanás. Utánanézünk. Az ezredes jobbulást kíván.

Shaila kiment az orvosiból, és elindult a labor felé. Gyorsan félredobta minden gondolatát, amely a karrier és a szerelem – avagy annak hiánya – körül forgott, hogy a megoldandó rejtélyre összpontosítson. Egyébként is úgy érezte, hogy a marsi földrengés a könnyebben kezelhető problémái közé tartozik.