Nyolcadik fejezet

1779. március 6.

A Daedaluson szolgálatot teljesítő katonák olyan halkan meneteltek a vénuszi őserdőben, ahogy csak tudtak. Alig öt percre a parttól rátaláltak egy va’hakri harcos tetemére – kék tollruházata és szakállas lándzsája alapján Bacon úgy vélte, a törzs egyik fontos személyisége lehetett. Egyre bizonyosabbnak tűnt, hogy a kalózok nem békés kereskedelmet folytattak itt. Az angolok nem akarták, hogy a helyiek újabb támadóknak nézzék őket, ezért gondosan ügyeltek rá, hogy kardjaik a hüvelyükben, muskétáik a vállukon maradjanak.

A hajnali dzsungel zajai még nyugtalanítóbbnak bizonyultak, mint az éjszaka hangjai. Különös csivitelések és állandó zümmögés hallatszott, amelyet időnként a közeli növények gyors mozgásra utaló surrogása és távolabbról szóló állati hangok törtek meg. Ráadásul, a közel egyórás út vége felé már mindenki zihált a párás, bomlásszagú levegőtől.

A fák lombjain átszivárgó fényben újabb tetemek hevertek előttük, és ezután már ötven-, húsz-, majd tízlépésenként találtak egy halott va’hakrit. Markolták a muskétáikat, és előkerült néhány kardpenge is, ahogy egyre nyugtalanabbul és egyre óvatosabban haladtak előre. Weatherby azon tűnődött, vajon maradt-e életben bárki is a törzsből, amelyhez indultak? A tetemek igencsak megszaporodtak, a hadnagy úgy harminc vénuszit számolt össze, mire Bacon bejelentette, hogy közel járnak a faluhoz.

– Finch! – kiáltott fel hirtelen Plumb elöl, mire mindenki idegesen a fegyveréhez kapott, aki még nem húzta elő. – Megmunkált követ látok! Mi lehet ez?

Az első tiszt némileg türelmetlenül várakozott egy rövid falrész romja mellett, amíg Weatherby és az alkimista odaértek hozzá. Bár indák és különös növények lepték be, még látszott valamiféle kortól megrogyott építmény körvonala.

– Azt hittem, ezek a kis fickók nem vágnak követ – jegyezte meg Plumb.

– Nem is, uram – zihálta Finch, azután lehajolt, hogy közelebbről is megnézze a falat. – Túl régi és megviselt.

Hallottam már, hogy a tudósok szerint a xanok vagy a rég eltűnt ősi marsiak hagytak maguk után romokat a Vénuszon.

Az első tiszt a köveket méregette.

– Remélem, már nincsenek itt – morogta, és továbbment.

– Kétlem – válaszolta Finch, és Weatherbyvel együtt ők is elindultak. – A Mars mostanra kopár kődarabbá lett, és a xanok nem lépnek ki a Szaturnuszról, legfeljebb a Kallisztón kiépített helyőrségükig.

– Mi meg nem mehetünk oda – mondta Plumb megvetően. – Sose bírtam a xanokat. Átkozottul rejtélyeskedőek mind. Meg akarják mondani, hova mehetünk és hova nem.

– Hát, igen, uram, de jóval fejlettebbek is, mint mi. És igazság szerint jobban bánnak velünk, mint mi a vénusziakkal – jegyezte meg Finch. Weatherby látta, hogy elmosolyodik; nyilvánvalóan élvezte, hogy megcáfolhatta az első tiszt nézeteit.

A lombok alatt uralkodó félhomályt tűz fénye törte meg elöl, és hamar kiderült, hogy nem csupán tábortüzet találtak. Plumb nyugalomra intette az embereket, és kilépett a tisztásra.

Az egész falu lángolt.

Nagyjából tucatnyi épület állt körben, és egy nagy középen, mind a leégés különböző állapotaiban. Közöttük több tucatnyi va’hakri teteme hevert szúrt, vágott és lőtt sebekkel, csak némelyikük volt megégve. Ahogy a csapat lassan előrement, Weatherby elborzadva látta, hogy a falura támadó bűnözők – nyilvánvalóan a kalózok a Chance fedélzetéről – nem törődtek vele, hogy harcost, nőt vagy gyereket ölnek-e meg.

A falu mögött, árnyat nyújtva annak a kelő nap fényében egy ősi, indákkal benőtt falú piramis emelkedett. Az időtől megrepedezett kövekből rakott építmény lehetett vagy száz méter magas, és hat jól elkülöníthető terasszal készült. A tetején valaha külön építmény emelkedett, ám lentről ez már csak valami romnak látszott, ami nem tartozott szorosan magához a piramishoz. A faluba lépő csapat megkopott véseteket fedezett fel a köveken: egy részük emberszerű lényeket ábrázolt, de a részletek kivehetetlenek voltak, és az idő teljesen elmosta a képek arányait.

A tűz ropogásába nyögések és recsegések vegyültek.

Maroknyi vénuszi még életben maradt; Weatherby nyolcat számolt össze, és a többségük sebesültnek tűnt. Ellátták egymást, gyászolták a halottaikat, vagy siránkozva emelték karjukat az ég felé.

Azután az egyikük meglátta a tisztásra beóvakodó embereket, rájuk mutatott és felsikoltott. Sebesüléseik ellenére a va’hakrik felkapták a lándzsáikat, és magas hangjukon rikoltozva támadásba lendültek, mire a nagyobb létszámú és sokkal jobban felfegyverzett angol csapat hátrálni kezdett.

Az egyik katona – Smythe, Weatherby szakaszából – felemelte a muskétáját, de Plumb gyorsan odanyúlt és lenyomta a csövet, hogy az a föld felé mutasson.

– Nyugalom, emberek! – parancsolta. – Fegyvereket eldobni!

Most!

Ki okolhatta volna őket, hogy az adott körülmények között tétováztak, de végül mindenki ledobta maga elé a muskétáját.

Szerencsére a va’hakrik nem értették félre a gesztust, és a roham folytatása helyett lelassítottak, lándzsáik hegyét még mindig az idegenek felé tartva óvatosan közelítettek. A vénusziak beszéltek valamit egymás közt, és az idegenekre mutogattak. Weatherby látta, hogy egyikük rámutat, azután a testüket díszítő tárgyak egyikét-másikát babrálja, miközben saját nyelvén beszél a társaihoz. A hüllőszerű lények legalább azt észrevették, hogy ezek az emberek máshogy öltöztek fel, mint a támadóik, és feltehetőleg megértették, hogy nem ugyanaz a csoport érkezett vissza.

Végül a két csapat között már csak tízméternyi volt a távolság, és hosszan méregették egymást. Plumb elégelte meg először a csendet, és szemét le nem véve a feldühödött helyiekről az alkimistához fordult:

– Doktor! Maga tud néhány szót vénusziul, nem?

Finch sápadtnak tűnt és mintha reszketett is volna.

Megköszörülte a torkát.

– Alig néhányat – válaszolta. – De megpróbálkozhatok velük.

– Az egyik zsebéből előhúzott egy kis fiolát, és némi folyadékot cseppentett belőle a nyelvére. Ezután Plumb és Weatherby között előrelépve beszélni kezdett a helyiek brekegő nyelvén: – Kahlak mu’u thal. Gareshn’ak va’hakri’an uru nakha.

Legalább nem váltott ki vele azonnal támadást. A vénusziak izgatottan beszéltek valamit egymás között, illetve mondtak valamit az alkimistának is, aki a legjobb tudása szerint válaszolt.

A lándzsák még mindig az angolok felé mutattak, de akik tartották őket, egyre kevésbé tűntek feszültnek. A legnagyobb termetű, nyaklebernyegén gyöngyökből készült ékszereket és a vállán kék tollakból összeállított, rövid köpenyt viselő va’hakri beszélni kezdett a doktorhoz, közben hevesen gesztikulálva mutogatott lándzsájával hol elesett társaira, hol az angolokra.

– Nem biztos benne, hogy nem jelentünk-e fenyegetést rájuk, de megengedi, hogy... a törzs örege? Azt hiszem, ezt a szót használta. Talán papot is jelenthet. Szóval, hogy ő ítéljen meg minket – tolmácsolta Finch néhány másodperc múlva.

Mielőtt folytathatta volna, egy idős, fonnyadt vénuszi bukkant fel egy kis résből a piramis tövében. Láthatóan jelentős rangnak örvendett a helyiek között, mert a fejdísze és a köpenye a szivárvány minden színében pompázó tollakból készült, ráadásul számos ékszert viselt gyöngyökből és kövekből. Hüllőszeme köré táskákat rajzoltak a ráncok, és orrán már megfakultak a pikkelyek.

Az öreg lassú, brekegő kántálásba kezdett a halott vénusziak láttán, akiket életben maradt társaik egy helyre vittek a falu közepén. Ahogy a holtakat óvatosan lefektették, a végtagjaikat kiterítették, amikor az öreg egyiktől a másikig ment, és sorban az elesettek homlokára tette a kezét. Weatherby látta, hogy az idős vénuszi nyakában lógó nagy drágakő minden ilyen mozdulatnál felfénylik. A fiatal tiszt az alkimistára nézett, aki lenyűgözve bámulta a jelenetet.

– Mit csinálnak? – suttogta Weatherby.

Finch elmosolyodott.

– Úgy tűnik, ez valamiféle rituálé, amelynek során a pap segít az elhunytaknak csatlakozni az őseikhez. Eleinte azt hittem, hogy csak valami népszokás lehet mindenféle tartalom nélkül, de kezdem másként gondolni.

– Miért is?

A doktor biccentett az öreg felé.

– Figyelje csak a kezét! Mindig belenyúl egy erszénybe, mielőtt megérinti a holtakat. Fogadni mernék, hogy valamiféle alkímiai anyagot tart benne, amelynek a segítségével valahogyan beleláthat az elhunytak emlékeibe. Ráadásul, úgy sejtem, el tudja tárolni az emlékeket a nyakában lógó kőben... Ha valóban így van, akkor azt kell mondjam, a vénusziak messzebbre jutottak a misztikus művészetekben, mint amennyit tulajdonítottunk nekik.

Weatherby az addiginál jóval nagyobb tisztelettel figyelte tovább az eseményt. Amikor az öreg befejezte a halottak emlékeinek begyűjtését, a többiek valamiféle temetési rituáléba kezdtek, lemosták a tetemeket, és különféle virágokkal, kövekkel díszítették fel őket.

Mindeközben az idős vénuszi az emberek felé fordította a figyelmét. Komor ingerültséggel mondott valamit a va’hakri harcosnak, aki az idegeneket őrizte a lándzsájával. A harcos odafordult hozzá, és hosszan mondott valamit, még le is térdelt, hogy többször letegye a lándzsáját az öreg elé.

– Doktor? – kérdezte Weatherby suttogva.

Finch hunyorogva összpontosított. Közelebb hajolt a hadnagyhoz, úgy válaszolt:

– Azt hiszem, nagy hatást tettünk az ifjú harcosra azzal, hogy megadtuk magunkat, mert mintha a mi érdekünkben vitázna az öreggel. Sajnos a pap láthatóan torkig van már az emberiséggel úgy általában. Megszegett egyezségről és becstelenségről beszél, és van valami a többi törzzsel is, meg hogy példát kell statuálni.

– És felteszem, velünk szeretne példát statuálni – jegyezte meg Weatherby kifejezetten nyugodt hangon ahhoz képest, hogy egyre idegesebbnek érezte magát. Nem szeretett volna ellenséges viszonyba kerülni ezekkel a jobb sorsra érdemes lényekkel, de tudta, ha kenyértörésre kerül a sor, nyilvánvalóan az önfenntartást választja majd.

– Ez bizonyosan az egyik lehetőség – erősítette meg Finch –, bár harcos barátunk egész jó ügyvédnek tűnik. Ismételten megerősíti, hogy önszántunkból tettük le a fegyvereinket, és nem zavartuk meg az iménti rituálét sem, ami náluk tiszteletteljes gesztusnak számít. Emlékaratás? Valami ilyesmi szót használtak rá. Az öreg elismerte mindezt, de még mindig úgy tartja, hogy népének nagyobb szolgálatot tenne, ha... – Itt Finch kis szünetet tartott, mintha a megfelelő szavakat keresné, azután: – Hát, legyen elég annyi, hogy ha az ő tervei szerint haladnak tovább a dolgok, akkor azt mi nem fogjuk túlélni.

– Ez így nem fog menni – morogta Plumb az iméntiek hallatán. Halkan utasítást adott: – Készüljenek fel, emberek! Ha megtámadnak, védekezünk és visszatérünk a hajóra!

– Uram! – fordult oda Finch. – Tisztelettel figyelmeztetem, hogy ez egy igen kényes helyzet. A vénuszi törzset lemészárolták, és úgy hiszem, csupán az eddig mutatott viselkedésünk miatt nem tekintettek egyértelműen ellenségnek.

Hadd beszéljek még velük!

Plumb olyan tekintettel méregette az alkimistát, mintha mindjárt le akarná teremteni, de végül meggondolta magát: – Még egy lehetősége maradt – mondta. – Valahogyan ki fogunk keveredni innen, és csak magán áll, hogyan tesszük ezt.

– Remélem, nem koporsóban – mormolta Finch, azután előrébb lépett. Máris lándzsák szegeződtek rá, de ő lassan lépdelt, feltartott kézzel. Amikor odaért harcos ügyvédjükhöz, letérdelt és olyan testtartást vett fel, amit a vénuszitól látott, még ha ezzel ki is vívta Plumb megvető horkantását. Ezen még Weatherby is meghökkent. Érzékelt valamiféle primitív nemességet a helyiek rítusaiban, ám a vadak előtti megalázkodást nem tartotta a diplomácia helyes módjának.

Ám Finch mondott valamit, és szavai láthatóan megenyhítették a va’hakrikat. A lándzsák és az íjak leereszkedtek, az idős vénuszi meghallgatta a doktort, és lassan bólintott. Az alkimista térdelve odafordult a társaihoz és óvatosan intett a két tisztnek:

– Sikerült kieszközölnöm egy meghallgatást maguknak – mondta. – Kérem, uraim, próbáljanak meg nem túl tiszteletlennek tűnni!

Plumb karba tett kézzel, büszkén állt meg az idős vénuszi előtt, aki csupán feleakkora volt, mint az első tiszt.

– Azért jöttünk, hogy kiderítsük, mi történt itt – mondta lassan, de talán hangosabban a kelleténél. – Nem akarunk ártani maguknak.

Finch tolmácsolni kezdett, de az öreg feltartott kézzel elhallgattatta:

– Tudom a szavaitokat – mondta egészen tűrhető angolsággal.

– De nem tudom a szándékaitokat. Nagy gonoszság történt ma éjjel. Ha ti hoztátok ezt a gonoszságot, akkor megölünk, még ha magunk is meg kell haljunk bele.

Plumb dicséretére legyen mondva, minden tőle telhetőt megtett, hogy biztosítsa az öreget: nem ők a felelősek a történtekért. Még a letett fegyvereikre is rámutatott közben, és elmondta, hogy a felelősök egy részét elfogták a parton. Úgy tűnt, ez utóbbival győzte meg valamennyire a teremtményeket, mert rövid megbeszélést követően a vénusziak végre letették a lándzsáikat, és a pap visszatért a tetemekhez, térdre esve siránkozni kezdett fölöttük. Sorra a többiek is csatlakoztak, együtt siratták a halottaikat.

Weatherbyt különösképpen megérintette ez a jelenet. Amikor látta, hogy az öreg abbahagyja a jajgatást és komor szomorúságba merülve ül a földön, a tiszt fél térdre ereszkedett mellette.

– El tudja mondani, mi történt? – kérdezte halkan.

A törékeny kis hüllőlény könnyes szemmel nézett fel rá.

– Én vagyok a törzs öregje – mondta. – Mi tanítjuk a fiataljainkat. Mi őrizzük meg a történeteket. És mivel mi tudunk a legtöbbet, mi beszélünk a fajtátokkal azóta, hogy sok-sok nappal ezelőtt először jöttetek ide. Amikor előző este ezek az emberek idejöttek a faluba, az megszokott volt. Sokan jönnek a kőfalaitokból, hogy megvegyék a növényeinket vagy az elfogott ellenségeinket.

Bár már hallott róla, Weatherby mégis megdöbbent, hogy ezek a lények elősegítették a saját fajtársaik rabszolgaságát. Az öreg folytatta:

– Ezek az emberek mások voltak. Láttuk, hogy a vezetőjük finom dolgokat visel. Jól tudta a szavainkat is. De ha tudta, hogy élünk, akkor miért akarta a va’haklát?

– Va’hakla? – ismételte meg Plumb, miközben az alkimistára pillantott.

– Egy igen ritka virág, amit a vénusziak szentnek tekintenek – magyarázta Finch halkan. – Állítólag jelentős alkímiai tulajdonságokkal rendelkezik, főként a növényekkel és a gyógyítással kapcsolatban, de csak nagyon-nagyon kevés virág található meg a vadonban, a törzsek fennhatóságán kívül.

Az öreg a doktorra nézett, a tekintetében mintha gyanakvás ült volna.

– Te tudod a va’haklát. A va’hakla a va’hakrik ajándéka a világtól. Népem nem halna meg, ha még itt lenne. A va’hakla meggyógyít. Életet hoz.

– Így van, uram – bólintott Finch. – És akiknek a Földön lehetőségük adódott kísérletezni vele, még számos másik felhasználási módot is találtak. De ha egy virág csupán kétszázhuszonnégy naponta egyszer nyílik, és eleve kevés található belőle, akkor nagyon értékessé válik. – A végét már a többi embernek mondta: – Egy uncia sem kell belőle, és több száz font sterlinget lehet keresni rajta.

– Mi növesztjük – mondta az öreg. – Gondozzuk a gyökereit, vágjuk a leveleit. Népünk javára levesszük a virágját. Sokat adunk nektek a világunkból, de a va’hakla a miénk. Nem a tiétek.

Az az ember ezt kérte. Nemet mondtunk. Mégis akarta.

Mindenfélét kínált érte. Aranyat és puskákat akart adni, de nemet mondtunk. Dühös lett. – A vén gyíklény elhallgatott, szeme ismét megtelt könnyekkel. Nehezen folytatta: – Mondott valamit olyan szavakkal, amiket nem ismerünk. Azután elkezdtek ölni minket.

Az öreg ismét elsírta magát, de Plumb letérdelt Weatherby mellé, és tovább kérdezett:

– És a virág? Elvitte?

– Mindet – válaszolta a vénuszi még hangosabban zokogva. – Minden virág elveszett. Elvitte a virágokat és elégette a növényeket. Nem maradt több.

– Ki volt az? – kérdezte ezúttal a másodtiszt. – Meg kell találnunk azt az embert. Megmondta a nevét?

Az öreg erőt vett magán.

– Igen – felelte. – Azt mondta, hogy ő nagy a népetekben, nagy gyógyító és csodaműves. Alkimista. Úgy nevezte magát, hogy... Ka-lee-oh- sto – a va’hakri megkínlódott az idegen névvel.

A két hadnagy hallotta, hogy mögöttük Finchnek elakadt a lélegzete.

– Hallotta már ezt a nevet? – fordult oda hozzá Weatherby.

– Cagliostro – válaszolta amaz. – Olasz misztikus, és ahogy mondta magáról, valóban az Ismert Világok egyik legjobb alkimistája.

– Valóban ő járhatott itt? – kérdezte Plumb. – Lehet ő a felelős a történtekért?

– Merem állítani – felelte Finch –, merthogy nem hallottam róla mást, csak rosszat. Állítólag valóban hatalmas tehetsége és tudása van a Nagy Műhöz, ám mindez egy hazug tolvaj jellemével párosul. Ha a róla hallott történetek igazak, nem érinti erkölcs vagy kellem, de annál inkább hajtja mindazt a hatalmat, amelyet az alkímia legfelsőbb igazságai biztosíthatnak számára.

Plumb szomorúan megrázta a fejét, hirtelen nagyon fáradtnak tűnt.

– Akkor hát jó nagy baj lett ebből az egészből – mondta. – Vissza kell térnünk a Daedalus ra jelentést tenni.

Weatherby látta, hogy a vénusziak gödröket ásnak a piramis tövénél. Az aljnövényzeten keresztül feltehetőleg építményekből származó köveket pillantott meg, rajtuk durván vésett jelekkel.

Időközben újabb túlélők bukkantak fel a környező erdőből, és egy maroknyi gyíkember éppen újabb köveket látott el ugyanolyan vésetekkel.

A vénusziak eltemették a halottaikat.

Helyénvalónak tűnt, hogy eközben ne zavarják meg őket, ezért az angolok megfelelőnek látták a pillanatot, hogy távozzanak. Ám amikor gyors létszámellenőrzést tartottak, kiderült, hogy Bacon eltűnt.

– Nyilván azt hitte, élve megnyúznak majd – jegyezte meg Plumb megvetően. – Vagy csak nem akarta, hogy összekössék ezzel a mészárlással, ha más vénusziakkal találkozna.

A va’hakri harcosok kísérték vissza a csapatot a partra. Úgy tűnt, a helyieket egyáltalán nem zavarja a párás levegő és az egyre növekvő hőség, amelytől az emberek már az út háromnegyedénél ziháltak és tántorogtak. Meglepetésükre a kapitányt az öböl partján találták.

– Már a keresésükre indultunk volna – mondta Morrow, nem sikerült lepleznie megrökönyödését. Élére vasalt egyenruhája és nemes tartása láttán Weatherbyben felmerült, hogy a kapitány talán még az izzadását is képes parancsszóval visszatartani. – Reménykedem benne, hogy az erdőben töltött idejük termékenyen telt.

Plumb jelentése meggyőzte erről. Weatherby meglepetten hallgatta, hogy az első tiszt szinte megdicsérte Morrow előtt, és nemcsak őt, de az alkimistájukat is. A kapitány örömmel vette, hogy a találkozás a vénusziakkal barátságosan alakult, mert mint kiderült, tervei voltak velük – ahogyan az elfogott kalózokkal is.

Néhány percen belül a Daedalus tisztjei felsorakoztak a parton, és Finch nyelvészi tehetsége segítségével Morrow kapitány bemutatkozott a va’hakri harcosoknak. Morrow kifejezte az együttérzését, és megesküdött, hogy igazságot szolgáltat, illetve biztosította az őslakosokat őfelsége III. György király barátságáról. Mindezt a va’hakrik zavarodottsággal, és valljuk be, némi unalommal fogadták.

Azután a kapitány ajánlatot tett nekik: – Ezek az emberek szörnyű bűnt követtek el népetek ellenében – mondta a megkötözött kalózokra mutatva, akiket azóta is ott tartottak a parton. – Az életüknek akkor is vége, ha átadjuk őket a földi igazságszolgáltatásnak. Ám az ellenetek elkövetett bűneik nagyobbak, mint amelyeket ellenünk követtek el.

Miután végighallgatta Finch tolmácsolását, a harcosok vezetője meglepetten bólintott, azután a saját nyelvén válaszolt.

– Egyetért azzal, hogy ezek az emberek gonoszok, és halált érdemelnek, mert megölték a társaikat és elvették a szent virágokat – fordított az alkimista. – Ám szerinte a mi népünkhöz tartoznak, ezért nekünk kell ítélkeznünk felettük.

– Nem, uram! – ellenkezett Morrow. – Itt és most átadom őket, hogy a szokásaiknak megfelelő módon szolgáltassanak igazságot.

Finch halványan elmosolyodott, de nem tett megjegyzést, csak tolmácsolta a kapitány szavait. A hüllőlény ismét meglepetten nézett, de ezúttal bólintott, és egész csiripelő- brekegő szóáradatot intézett a társaihoz. A va’hakrik láthatóan fellelkesültek, rikoltozva rázták a lándzsáikat, és az elfogott kalózok láthatóan elsápadtak.

– Nem adhat át nekik! – kiáltott oda az egyikük. Az akcentusa alapján ír lehetett. – Élve megnyúznak!

Minden további könyörgést és ellenkezést elfojtott a va’hakrik rohama, akik máris megragadták a foglyokat, és rángatni-lökdösni kezdték őket az ösvényen a falujuk felé, amelynek füstje ekkor már jól látható volt a fák fölött. Weatherby lehunyta szemét, hogy ne kelljen végignéznie a jelenetet, de a fülét nem foghatta be, hogy kizárja a kalózok rémült kiáltásait.

– A Jupiter! – kiáltott az ír, miközben berángatták a fák közé.

– A Jupiterre mennek! Mentsenek meg és odaviszem magukat!

– A kiáltások egyetlen percen belül elhaltak a távolban, és a Daedalus legénysége felkészült, hogy visszatérjen a hajóra.

– Barbár igazság ez, uram – jegyezte meg Plumb, bár nem úgy, mintha megkérdőjelezte volna a kapitány döntését. Inkább egyszerű megfigyelésnek szánta.

– Való igaz – mondta Morrow összevont szemöldökkel. – Csakhogy a helyzet alapján a vénusziak érzékelhetően készen álltak hadat viselni akár az egész emberiség ellen. Ha ezekkel a kalózokkal megelégednek, ám legyenek az övéik. Így talán még megmenthettük a kapcsolatot a törzsek és köztünk.

Fél órával később a tisztek és az alkimista összegyűltek a kapitány kabinjában, hogy megtervezzék a következő lépést. Míg eleve a jupiteri rendszerbe tartottak, Morrow aggódott a Chance újdonsült képessége miatt, amely által bárhonnan kiléphetett az Ürességbe egy bolygó tengereiről. A Nagy Mű e titka óriási taktikai előnyt biztosított bármelyik nagyhatalomnak, és a kapitány több mint szívesen meghallgatta Finch tanult véleményét ezzel kapcsolatban.

Ám az alkimista keveset tudott hozzáfűzni az eddigi ismeretekhez:

– Megdöbbentő bemutatót tartottak a Művészet terén – mondta Finch, miközben a cipője orrát nézegette. – De úgy tűnik, még többet akarnak. A va’hakla növény állítólag csodálatos tulajdonságokkal rendelkezik, ám azt nem is sejtem, mire lehet jó együttesen a merkúrium és a va’hakla. Akár még ki is olthatják egymást, hiszen más-más világról származnak, más tulajdonságokkal bírnak és a zodiákus más házaihoz tartoznak.

Ha Cagliostro valóban valami nagyra készül ezzel a két anyaggal, nem látom, mi lehet az. Mindkettő nagyon ritka, és mindkettőnek csak elméleti szinten ismerjük a felhasználhatóságát. Bármit tervez is Cagliostro, az olyan léptékű dolog, amelyről még nem is hallottam.

– Akkor hát ki segíthet, doktor? – kérdezte Morrow. – Talán a tanítói?

– Kapitány! Alkimistakörökben – mondta Finch zavartan elmosolyodva – van egy mondás. Aki nem műveli, az tanítja.

Dicsekvés nélkül állíthatom, hogy én magam is nagyobb mestere vagyok a Nagy Műnek, mint a mentoraim között bárki, és ha ez a probléma nagyobb nálam, akkor nem reménykednék az oxfordiakban. A legnagyobb alkimisták nem alázzák meg magukat azzal, hogy nyilvánosan tanítanak, inkább magántanítványaik vannak, mint a néhai McDonnell doktornak.

A kapitány ekkor a cselédlányhoz fordult, akit a meggyilkolthoz fűződő viszonya miatt kérettek a kabinba: – Kisasszony!

Tartott kapcsolatot a gazdája más alkimistákkal? Talán az egyikük meg tudná válaszolni a kérdéseinket, ezáltal segíthet kézre keríteni ezt a bűnözőt.

– Csupán egyvalaki jut eszembe, uram – válaszolta lány –, de nem tudom, lesz-e hajlandósága segíteni, mert sajnálattal mondom, hogy nem táplál jó érzéseket őfelsége irányában.

– Csak nem francia? – kérdezte a kapitány.

– Nem, uram, bár a legutóbbi levele Párizsból érkezett, ahol a ganümédészi ügy megbízottjaként járt.

– Ez az ember bizonyosan nem lesz a segítségünkre – jegyezte meg Plumb lemondóan. – Még ha megtaláljuk és beszélünk is vele, a legrosszabb fajta forradalmárok közé tartozik, és könnyen meglehet, hogy egyszerűen kinevet.

Weatherby és Foster összenézett, és a harmadtiszt vállat vont. Úgy tűnt, rajtuk kívül mindenki tudta, kiről volt szó.

Morrow láthatóan a hallottakat fontolgatta, mielőtt újra megszólalt:

– Egyszer találkoztam vele. Évekkel ezelőtt, még mielőtt kitört a háború. A politikai nézeteitől eltekintve igen udvarias és egyenes úriembernek ismertem meg. Vonzalma a ganümédészi ügyhöz közismert, tudományos és alkímiai ismeretei pedig lenyűgözőek. Mi a véleménye, doktor?

– Az úriember hírneve makulátlan, legyen szó akár a jelleméről, akár a Nagy Mű ismeretéről – válaszolta Finch. – És a maroknyi alkimista közül, akik véleményem szerint a segítségünkre lehetnek, ő az egyetlen, akit könnyen felkutathatunk. Személyes érdeklődése az ügy iránt ugyancsak segítségünkre lehet. És hadd jegyezzem meg, hogy ilyen erős és ritka anyagok kerültek egy olyan rossz hírű alak kezébe, mint Cagliostro, amit a Nagy Mű minden racionális híve óriási veszélyként értékel. Cagliostro eladhatja a titkait egy ellenséges nagyhatalomnak, vagy akár ennél is nyugtalanítóbb célokat kergethet.

A kapitány bólintott, és ismét elgondolkodott az elhangzottakon.

– Mr. Weatherby! – szólalt meg végül. – Milyen távolságra vagyunk a Földtől és a Jupitertől?

– A bolygók kedvező együttállásban vannak, uram. Három héten belül a Csatornán lehetünk – válaszolta a másodtiszt, és hálát adott az Égnek, hogy eszébe jutott megnézni a planetáriumórát, mielőtt lement a megbeszélésre. – A Jupiter három hónapnyira lenne innen, de úgy vélem, ha elidőzünk a Földön pár hétig, akkor újabb öt hét alatt odamehetünk.

– Tehát kitérővel spórolunk időt – foglalta össze Morrow, miközben felállt a székéről. – Ön van szolgálatban, Mr.

Weatherby. Elindulunk a Föld és a Csatorna felé. Amíg Mr.

Plumb elviszi a Daedalus t Portsmouthba, hogy jelentést tegyen, addig mi megpróbálunk ellátogatni Párizsba. Isten minket úgy segéljen! Leléphetnek.

Weatherby a nagy kabinon kívül szólította le a doktort: – Mr. Finch! Ki ez az alkimista, akiről szó volt?

– Talán nem olvas londoni lapokat, uram? – kérdezett vissza Finch pimaszul mosolyogva.

– Úgy tűnik, nem eleget – mordult fel a másodtiszt. A háború és a csaták hírei jobban érdekelték, mint a politika. – Szóval, ki ő?

– Benjamin Franklin – válaszolta a doktor. – Minden bizonnyal a gyarmatokról származó legnagyobb tudású alkimisták egyike. Igazán sajnálatos, hogy a lázadók közé vegyült. Ők küldték Franciaországba, hogy tárgyaljon az érdekükben.

És most a Földön vagyunk, apám, Franciaország felé tartunk. Be kell valljam, eleddig igen kevés dolgom volt alkimistákkal, és igen különösnek találom őket. Igen, persze, őfelsége minden hajóján szolgál egy-egy alkimista, a harmadik kategóriásokon és a nagyobbakon kettő is, hogy amíg az egyik a hajó fenntartásával foglalkozik, a másik a legénység orvosaként vesse latba tudását. És bár találkoztam velük, illetve egy ideje felügyelem Finch doktort, mégis hamar elveszve érzem magam, ha a tudományuk nagyobb rejtélyeiről esik szó.

Korlátozott tapasztalataim alapján a Nagy Műnek kétféle tudója lehet. Egyikük az, aki pusztán tudományként tekint rá, akárcsak a navigációhoz és hajóépítéshez használt matematikára. A másik pedig az, aki inkább afféle misztikusnak tartja magát, nem a tudomány emberének. Finch doktort azon ritka típusba sorolom, aki a kettő keverékének tűnik, amikor a véleményét kérjük valamiről.

Viszont ez a Cagliostro inkább a misztikusok sorát gyarapítja, és állítólag egy vele egy kaliberű csodaműves meglehetősen sokfélét kezdhet azokkal a ritka anyagokkal, amelyek a birtokába jutottak. Bár Finch doktor találgatásokba sem mer bocsátkozni a céljait illetően, abban biztosak lehetünk, hogy személye és munkássága veszélyt jelent. Egyáltalán mi az Istennek ártják bele magukat az emberek ilyen dolgokba?

Mindemellett, a reményeinket a Korona egyik árulójába vetettük. Bizonyára lehetne rosszabb is, de egyelőre még nem is sejtem, mi módon. Csak a kétségek gyötörnek, hogy valóban ezt az utat kell-e választanunk, ez lenne-e a helyes megoldás?

2132. július 26.

Shailának tényleg kezdett az idegeire menni, hogy mindenki megbámulja.

Az előző este kezdődött az Űrparancsnokság embereivel az alvókapszuláknál. Kifejezetten kérdő tekintettel néztek rá, vezető műveleti tisztre, a bázis másodparancsnokára. Miért volt az a riadó a reaktorral? Mi folyik itt egyáltalán? A nő kerülte a tekintetüket, bezárkózott a kapszulájába, és már csak arra vágyott, hogy álomba merüljön a műgravitációban rátörő önsúlytól.

Csakhogy a bámulás reggel is ott volt, amikor kiszállt a kapszulájából, lezuhanyozott, és végigment a JSC számára fenntartott szárnyon. Nem tűnt annyira rossznak; elvégre válaszokat szerettek volna tőle, ami a rangját és a pozícióját tekintve teljesen normálisnak nevezhető. Csakhogy az egyetlen válasza az lett volna az előző esti fiaskóra, hogy „bocs, elcsesztem”, és a barlanggal vagy az újonnan keletkezett árokkal kapcsolatos válaszokat még nem ismerte, így inkább csendben maradt.

Az Elosztóban rosszabbnak bizonyult a helyzet. Az éjszakai műszakosok éppen beérkeztek, és a délelőttiek indulófélben voltak, így legalább harminc szempár meredt rá egyszerre, miközben beszélgetések szakadtak félbe és néhányan szó szerint mutogattak rá. A tekintetekben rejlő kérdések esetenként elrejtőztek a félelem, a harag, a kételkedés vagy az értetlenség mögé. Alvarezt hazaküldték, és a többség nem igazán vette figyelembe, hogy ki támadott kire.

Shaila reménykedett benne, hogy jó szokása szerint Steve felbukkan a reggelinél, de belepillantva a levelezésébe látta, hogy a férfi és Yuna a laboratóriumban tölti a reggelt, és majd csak a barlangnál terveznek találkozni vele. Az üzenet küldésének időpontja alapján szinte biztosnak tűnt, hogy a tudósok egész éjjel dolgoztak, és próbálták kideríteni, hogy mi történhetett.

Egyelőre csak arra jutottak, hogy a hasadék szemernyit sem változott az előző nap délutánja óta, és ezt pozitív jelnek vehetik.

A nem éppen tökéletesen használt angolja ellenére Stephane leveléből kiviláglott egyfajta szigorú hivatalosság. Vajon még mindig haragudott rá, vagy csak lefoglalta a munka? Shaila meglepetten kapta rajta magát, hogy nagyon is zavarja ez a kérdés, és a bizonytalanság irritálta. A jóképű francia azon kevesek közé tartozott a bázison, aki rendszeresen meg tudta nevettetni, de... mégiscsak egy dilettáns bájgúnár volt, még ha ki is derült róla, hogy kifejezetten jól ért a tudományához.

A meglehetősen ízetlen tofuadagja fölött Shaila úgy döntött, hogy inkább munkával tereli el a figyelmét a nem létező magánéletéről, és átfutotta az állapotjelentéseket és a kérelmeket. Talált egy rövid üzenetet az anyjától is, Birminghamből, de egyelőre megválaszolatlanul hagyta, akárcsak a többi levelet. Kidobta a maradékot, és elindult a laboratórium felé, amelyben a két tudós dolgozott.

Egyiküket sem találta ott. Csak Greene-t, aki azonnal megragadta az alkalmat, hogy szívélyesen vigyorogva üdvözölje: – Jó reggelt, főhadnagy! Durand és Hiyashi megkért, hogy mondjam meg önnek: elindultak a barlanghoz – mondta, miközben egy kézikamerával körbejárta a hatkerekű robotszondát, amelyet Harry bocsátott a rendelkezésükre.

– Úgy néz ki, mint a jó öreg Opportunity – jegyezte meg Shaila. Próbált csevegni, és ami azt illeti, a szerkezet tényleg hasonlított arra a holdjáróra a 21. század elejéről, amelyik azóta már rég lerobbanva porosodott úgy 2500 kilométerre északra a McAuliffe-bázistól.

A kis robot az asztalon egy méter hosszú és fél méter széles lehetett. Sziklás terepre tervezett, külön-külön rugózó kerekei fölött mindenféle szondák és kamerák álltak ki belőle. Két kart is kapott kőminták begyűjtéséhez.

– Viszont jóval könnyebb – válaszolta Greene. – Legfeljebb hatvanöt kiló lehet, és akkumulátorról működik, nem napenergiával. Egy bányászati szondánál ez elég fontosnak tűnik.

– Miért nem vitték magukkal? – kérdezte Shaila.

– Mert előbb le akartam filmezni – mondta a műsorvezető olyan hangsúllyal, mintha a világ legértelemszerűbb dolgáról beszélt volna. – Ahogy a berakodást, az utazást és minden mást is.

– Ja, persze – mondta a nő letörten. – Amit csak akar.

– Majdnem kész vagyok. Majd a holofelvételen felcímkézzük a szonda részeit. Kapunk tervrajzokat, bemutatjuk a működését.

– Remek – válaszolta Shaila nem túl lelkesen. Kihozott egy kézikocsit a laboratóriumhoz tartozó raktárból.

Javára legyen mondva, hogy Greene segített neki átrakni a robotot az asztalról a kocsira, még ha a marsi gravitációban nem is lett volna szükség rá. Viszont Shaila elhatározta, hogy a lehető legkevesebb segítséget fogadja el a tévéstől. Együtt mentek végig a JSC folyosóján, ki az Elosztóba, ahol a szolgálatos műveleti tiszt – ezúttal Adams – már előkészítette a védőruháikat és a rovert.

– Köszönöm, hogy beleegyezett! – mondta Greene, miközben felvette a nyomásvédő ruhát. – Kissé izgatott vagyok a túránk miatt.

– Csak parancsot teljesítek – válaszolta a nő, miközben maga is öltözni kezdett. – Segítsek?

A tévés gyakorlott mozdulatokkal húzta fel a nadrágot, azután a felsőrészt is, majd egy-egy mozdulattal lezárta a rögzítéseket.

– Kétszáz órát töltöttem odakint, és ez csak a hivatalos mennyiség – jegyezte meg. – Űrséták orbitális pályán a Föld körül, egy kiruccanás a jeges Európán; majdnem mindenhol jártam már.

Shaila vállat vont.

– Legalább a tapasztalatlansága miatt nem kell aggódnom – mondta.

– Induljunk! – tette hozzá, és felvette, majd lezárta a sisakját.

Pusztán megszokásból ellenőrizte Greene öltözékét is, de mindent tökéletesen rendben talált. – Hármas kommunikációs sáv. Rádióellenőrzés. – A rutin már rég bevésődött az agyába. – Bocsánat, csak...

– Hármas komsáv, ötből öt, vége – szakította félbe a férfi válasza, és Shaila arra gondolt, hogy a tévés talán tényleg tudja, mit csinál. A légzsilipbe lépve támadt egy gyanúja.

– Szolgált a katonaságnál? – kérdezte.

– A Szövetségi Űrparancsnokság civil alakulatánál – jött a válasz, mielőtt a rendszer egy fülsüketítő sóhajjal kiszivattyúzta a levegőt a zsilipből. A tévés csak ezután tette hozzá: – De nem tetszett.

– Miért?

– Nézzen körül, főhadnagy! – mondta Greene, miközben kiléptek a bolygó felszínére. A bekötőúton egy bányászokkal teli személyszállító távolodott, és a közelben jeget rakodtak ki egy hatalmas teherszállítóból.

– A tudomány jobban érdekelt, mint a vállalati szerződések.

Elindultak a kint parkoló holdjáró felé.

– Mindenkinek vannak befizetendő számlái – jegyezte meg Shaila. – Nekem is ezért kell most sofőrködnöm magának.

Rakodásra használható, lapos hátuljával a Hármas Rover leginkább egy pick-upra emlékeztetett a 20. század végéről.

Shaila felrakta és lekötözte a robotszondát, miközben Greene filmre vette az egészet. Még egy panorámafelvételt is készített a bázisról és környékéről, amíg a nő elhelyezkedett a vezetőülésben. A főhadnagy jogos, de kissé gyermeteg késztetést érzett, hogy otthagyja a tévést és egyedül hajtson el, ám ellenállt, és csak felpörgette a motort, hogy jelezze indulási szándékát az útitársának. Hamarosan elindultak a bekötőúton a barlang felé.

Többnyire nem csendben autóztak, de az út nem bizonyult kellemetlennek. Greene a környező tájakkal és a bányászattal kapcsolatban kérdezett, emellett kelletlenül elismerte a Billiton Minmetals hatékonyságát; a cég több ezer tonna deutériumot, uránt és különféle érceket indított a Föld felé havonta. A bányászati kérdések többségét Shaila elhárította azzal, hogy Harry Yu emberei jobban tudnának válaszolni rájuk, ám a marsi tájak egyediségével kapcsolatos megjegyzések közepette azon kapta magát, hogy kezd belemelegedni a beszélgetésbe.

– Főhadnagy! – szólította meg egyszer Greene. – Megtenne nekem egy szívességet?

– Mintha nem máris azt tenném.

A műsorvezető elnevette magát.

– Igaz, ezt megérdemeltem. De másik szívességről lenne szó.

Ott van az a gerinc – mutatta. – Arról nem lehet rálátni a bázisra?

Shaila sejtette, mire akarja kérni a férfi.

– De igen. És az egyik rakodórámpára. Hadd találgassak!

– Öt perc – ígérte Greene. – Csak készítek néhány távoli felvételt.

A főhadnagy lekanyarodott a bekötőútról. A mutatott gerinc felé vette az irányt.

– Hármat kap – mondta.

Lelassított, és a gerinctől nagyjából tíz méterre állította le a rovert. Együtt mentek fel a csúcsra, ahonnan jól látszott a Billiton egyik rakodórámpája és az egész McAuliffe-bázis. A nőnek el kellett ismernie, hogy a látványban volt egyfajta űrrajongói szépség, és Greene is így találhatta, mert máris hozta a háromlábú kameraállványt a kocsiból.

Miközben a tévés felvételeket készített, Shaila elővette az adattábláját, és ismét lehívta az üzeneteit. Stephane és Yuna már a barlangnál várták őket, ezért írt nekik, hogy néhány perc késésben lesznek a kitérő miatt. Diaz továbbította neki Houston válaszát, amelyben gyakorlatilag minden benne volt: „Jelenleg nem rendelkezünk elméletekkel a szeizmikus anomáliákat, az elektromágneses anomáliákat és a tapasztalt Cserenkov-sugárzást illetően” – írta a küldetésért felelős szolgálatos tiszt. „Felállítottunk egy munkacsoportot, amely a későbbiekben tanácsokkal szolgálhat. Folytassák a kivizsgálást!

A bányászati tevékenység folytatódhat, amíg a szeizmikus tevékenység a megjelölt területre korlátozódik.”

Shaila nagyjából erre számított. Nem tudnak semmit.

Status quo, amíg megoldjuk az ügyet, vagy minden elbaszódik.

És akkor majd minket hibáztatnak. Ezt az utolsót csak kitalálta, de úgy sejtette, nem lepődne meg, ha tényleg így történne.

– Főhadnagy! Ide tudna jönni egy percre? – kérdezte Greene a komon keresztül. A gerincen állt és a holokamerájával babrált.

– Persze – válaszolta a nő. Miközben odament-ugrált, látta, hogy a tévés ide-oda rakosgatja az állványt. – Ezt miért csinálja?

– Van itt valami, amit még sohasem láttam – jött a válasz. – Talán maga tudja, mi ez.

– Tudja, a Marson nem kellene anomáliáknak előfordulniuk – jegyezte meg Shaila. Houston archaikus megfogalmazása fertőzőnek bizonyult.

– Ennek ellenére az utóbbi időben mintha megszaporodtak volna – mondta Greene, és a holokamera kis, kihajtható képernyőjére mutatott. A szerkezet lefelé nézett, a kép közepén statikus zörejjel teli, keskeny sáv húzódott.

– Rossz képalkotó chip? – kérdezte Shaila érdektelenül.

– Nem. Nézze csak tovább! – Greene felemelte az állványt és előre-hátra mozgatta. A sáv le-föl mozgott a kis képernyőn, együtt a kamera mozgásával. Nagyjából nyolc centiméternyi kameramozgás hatására el is tűnt, mintha kikerült volna a képből.

– Hú, hát ez tényleg nagyon érdekes – jegyezte meg a nő, de a hangjában még mindig nem rejlett egy cseppnyi érdeklődés sem.

– A holokamerák nem tudnak statikus zajt mutatni – magyarázta a műsorvezető. – Pixelesedhet a kép, de a statikus zörejre alkalmatlanok.

Ez egészen meggyőzőnek bizonyult. Ráadásul a hatás helyhez kötöttsége arra utalt, hogy valóban nem a kamera a hibás.

Valami kiváltotta.

– Megnézhetem a kamerát? – kérdezte Shaila.

Greene hátrébb lépett, és intett a szerkezet felé. A nő odament, ugyanúgy előre-hátra mozgatta állványostól, mint a tévés, és megpróbálta meghatározni a jel forrását. Valóban úgy tűnt, mintha a talajon lenne olyan fix pont, amely interferenciát keltett, és ez okozta a képernyőn megjelenő sávot.

– Jó, hát akkor úgy tűnik, hogy a Mars még nem fogyott ki az anomáliákból – jegyezte meg a főhadnagy.

– Na, nem mondja? A felszerelésem teljes mértékben sugárzásvédett, úgyhogy fogalmam sincs, mi lehet ez.

A nő visszaugrált a roverhez, és kivett belőle egy szenzortáskát. A marsi holdjárókban rendszeresített eszközt nem szerelték ugyan fel minden érzékelővel, amellyel a bányászok felmérőberendezéseit, de nagyobb hatótávolsággal rendelkezett. Nem is okozott csalódást.

– Átkozott legyek...! – mormolta Shaila.

– Elektromágneses mező? – kérdezte Greene. A nő ránézett.

– Úgy tűnik – válaszolta. – De nem értem, miért.

Greene megint felkapta a kameraállványt, ezúttal mindkét oldalra elindult és megtett vele úgy fél-fél métert.

– Vonalszerű – mondta elgondolkodva. – Elektromágneses sugárzás egy nagyon keskeny sávban.

Shaila a lehetséges magyarázatokon gondolkodott: repedés a Mars kérgén, alatta mágneses érctelérrel?

Valamiféle elektrosztatikus hatás a McAuliffe tevékenységi térségen elhelyezett érzékelők között? Megmozgatta a szenzortáskát a láthatatlan jelenség vonala mentén.

– Nem terjed felfelé – mondta. – Úgy tűnik, a talaj mélyén van. – Ismét felnézett a holovíziós műsorvezetőre. – Maga a fizikus. Mit gondol?

Greene szemöldöke felszaladt a sisakvizor mögött, ajka mosolyra húzódott.

– Biztos, hogy nem akarja inkább jelenteni Houstonnak, és kihagyni engem a dologból?

– Már tud róla – vágott vissza a nő ingerülten. – Legalább hasznossá tehetné magát, ha már itt van.

Greene felkapta az állványt, és elindult vele oldalra úgy, hogy közben a képernyőn tartsa a statikus sávot.

– Csak annyit tudok, hogy ennyire összpontosított elektromágneses mezők nem fordulnak elő a természetben. És az elektronikus szerkezetek többsége omnidirekcionálisan, azaz minden irányban sugároz egyszerre.

– Tudom, mit jelent az, hogy omnidirekcionális – morogta Shaila. – Hová megy?

– Keresem a sáv végét – válaszolta a férfi. – Ha nem természetes és nem omnidirekcionális, akkor oka kell legyen, hogy sávként jelenik meg. Miért rakna bárki is egy tökéletesen egyenes EM-mezősávot a semmi közepére, ha nem jó okból? – Szinte hallatszott a hangján, hogy vigyorog. A tudósok és az ő kíváncsiságuk...

A vonal a gerinc felé tartott, és azon átbukva a mögötte lévő völgyben folytatódott. Ahogy lefelé tartottak a sziklákon, a sáv szélesedni kezdett; Greene szerint elméletben azért, mert lent közelebb lehettek a forrásához, amely egyre nyilvánvalóbban a bolygó kérge alatt rejlett.

– Maga szerint mennyire mélyen? – kérdezte Shaila.

– Fogalmam sincs – felelte a tévés őszintén. – Viszont igencsak fókuszált és erős jel kell ahhoz, hogy ilyen hatással legyen a kamerára. Ahogy már mondtam, a szerkentyű sugárzásvédett. Ez most vagy egy nagyon fura EM-mező, vagy a mellékhatása valaminek, amit a maguk szenzorai nem érzékelnek.

A főhadnagynak támadt egy gondolata.

– És a ruháink miért nem érzékelik? – mondta ki. – Mármint, szintén sugárzásvédettek, de ha ez a jelenség így hat a kamerára, akkor...

– Jó kérdés. Fogalmam sincs. Lehet, hogy a kamera saját elektromágneses sugárzása kerül kölcsönhatásba valamivel a talaj mélyén, és ezért csak itt jelenik meg, a képernyőn. A szenzor is elég gyengén érzékelte. Itt kell lennünk mellette, hogy egyáltalán befogja. A bázis szenzorai nyilván ezért nem vették még észre.

– Elég sokat tud a felszereléseinkről – jegyezte meg Shaila, miközben leértek az árok aljára.

– Szakmai ártalom – válaszolta Greene. – Elég sokat közvetítek űrbéli felfedezőkről és a tevékenységükről. És ne feledje, hogy szolgáltam az Űrparancsnokságnál is. Még mindig vannak ott barátaim. Szeretem követni a fejleményeket.

– Ebben biztos voltam – mormolta Shaila.

Greene felegyenesedett és a nőre nézett. Egy pillanatra mintha megfeledkezett volna a kameráról.

– Nem úgy értettem – szabadkozott.

– Hogy?

– Az ezredes mondta, hogy nem kérdezhetem róla, és nem is akarom.

Shaila szívverése hirtelen felgyorsult. Rájött, hogyan értette félre a tévés a megjegyzését. Meg kellett győződnie róla, hogy jól gondolja:

– Miről nem kérdez? – kérdezte.

– Az Atlantis ról.

Néhány másodpercig a szavak ott lógtak közöttük a nem létező marsi levegőben.

– Jó – mondta végül a nő. Egy pillanatra mintha részvét csillant volna a műsorvezető tekintetében, és Shaila maga is meglepődött rajta, hogy ez mennyire bosszantotta.

Greene visszafordult a kamerájához, és ismét elindult, a képernyőn tartotta a statikus zörejsávot.

– Előbb-utóbb napvilágra kerül az egész – jegyezte meg egykedvűen –, de nem én fogom közzétenni.

A nő egy ideig még olyan mereven állt, mint egy kőszobor, kezét ökölbe szorítva. Végül nehézkesen megmozdult és a tévés után indult. Greene nyugodtan folytatta: – Kezdjük azzal, hogy a JSC túl kevés felfedező küldetést indít. Amikor valamelyik balul sül el, eltitkolják, és a túlélőket elküldik valami eldugott helyre. Például a Marsra. Nem ismerek minden részletet, de nem is érdekelnek igazán. Csak tönkretenné azt a kevéske valódi tudományt, amivel a JSC mellékesen foglalkozik. És nem is lenne igazságos azokkal, akik amúgy is csak elszenvedik ezt az egészet. Vegyük például magát – tette hozzá, és elhallgatott, hátha Shaila válaszol. Nem kapott választ, úgyhogy folytatta: – Mindegy. Miattam nem kell aggódnia.

Ezután percekig csendben mentek tovább, kimásztak az árok túloldalán az ott elterülő fennsíkra. A bázis egyik állandó szenzoroszlopa alig háromszáz méterre előttük állt, és úgy tűnt, hogy egyenesen neki fognak menni.

– Lehet, hogy az egész interferencia attól a berendezéstől indul ki – találgatott Greene.

A főhadnagynak csak nagy küzdelem árán sikerült újra a feladatra koncentrálnia.

– A keskeny sáv formát ez sem magyarázza meg – mondta. – Gondolom, az is omnidirekcionális EM-jelet bocsát ki, mint minden más elektromos berendezés.

– Igen, de úgy tűnik, bármi lehetséges – válaszolta a tudós-műsorvezető. – Akár egy magyarázat kezdete is lehet.

A sáv valóban egyenesen az oszlop felé vezetett. A férfi gyorsított, és Shailának nagyobbakat kellett ugrania, hogy tartsa a lépést.

Amikor Greene hirtelen megállt úgy négy méterre a szenzoroszloptól, a nő majdnem belerohant.

– Most meg mi van? – kérdezte bosszúsan.

– Elvesztettem.

Shaila a kihajtható képernyőre nézett, amelyen csak az előtte lévő dolgok látszottak szép nagy felbontásban.

– Hol vesztette el?

– Nem tudom. Menjünk visszafelé!

Megfordultak, és követni kezdték a saját nyomaikat a marsi porban. Alig négy lépés után a sáv ismét megjelent.

– Megvan – mondta Greene. – És nem véget ért, hanem elfordult.

– Elfordult?

– Elfordult. Nagyjából harminchat fokkal balra, el a bázistól.

Úgy tűnik, arra megy tovább – mutatta a tévés.

Shaila lekérte a terület térképét az adattáblájára, és félig-meddig arra számított, hogy a rejtélyes sáv a barlang felé tart.

Ám az... a semmibe vezetett. Eddig a bázis és a bányák között húzódott nagyjából félúton, ám miután elfordult, konkrétan a senki földje felé haladt tovább.

– Arra semmi sincs út közben – mondta a főhadnagy. – Se bánya, se semmi.

– Esetleg egy másik érzékelőoszlop? – kérdezte Greene.

– Nem, nem hiszem. De amúgy is elkanyarodott, mielőtt elérte volna az oszlopot. – Shaila hátranézett arra, amerről jöttek. – Hadd nézzem csak azt a kamerát!

Greene odaadta a szerkezetet, és a nő visszament vele oda, ahol a sáv elfordult.

– Nézze! – mutatott a kis képernyőre.

Ahol a sáv elfordult, a kamera kis statikus gömböt látott, alig valamivel nagyobb átmérőjűt, mint amilyen széles maga a sáv volt. A tévés visszavette a berendezést, és Shaila leakasztotta az övéről a szenzortáskát.

– Omnidirekcionális – mondta némi mérést követően.

– Valami van alatta – jegyezte meg Greene, amikor megnézte az adatokat.

– Úgy tűnik – értett egyet Shaila. Sávot váltott a komon. – Jain a McAuliffe-nak! Vétel!

– McAuliffe Jainnak! Vétel! – válaszolta szinte azonnal Finelli, a szolgálatos tiszt.

Először utasítani akarta Finellit, szóljon a társainak, hogy még többet késnek, és Diaznak, hogy beszélni akar vele. Végül is, véletlenszerűen találtak egy különös elektromágneses mezőt, és az érzékelők a barlangban is fura EM-jelet fogtak. Azután Shaila arra gondolt, hogy a robotszonda célba juttatása és a barlang rejtélyeinek felgöngyölítése még mindig prioritást élvezett.

– Finelli! Szóljon Adamsnek, hogy öltözzön be és jöjjön ki a jelenlegi koordinátáimra egy ásóval! Van itt valami eltemetve a talajban. Ássa ki és helyezze karantén alá! Vége!

– Vettem – válaszolta az ügyeletes tiszt. – Honnan fogja tudni, hol kell ásnia?

Shaila elővette az ezüstszalagot és két csíkot letépve egy nagy X-et hagyott a földön ott, ahol a kamera az EM-gömböt mutatta.

Az X-be középen beleszúrta a mindig magánál tartott tollat, hogy a helyén tartsa, amíg egy-egy követ rakott mind a négy szalagvégre.

– Az X jelöli a helyet – mondta a rádióba. – Jain vége!

– Várjon még! – kérte Greene. – Tudni akarom, mi ez.

Shaila elindult a holdjáró felé, úgy válaszolt: – Bocs, doktor! Szólít a kötelesség. Nagyon valószínű, hogy bármi is zajlik abban a barlangban, az fontosabb ennél.

– Főhadnagy! Talán nem kell emlékeztetnem, hogy teljes hozzáférést kaptam! – ellenkezett Greene, de azért utánasietett.

– Nézze, doki – fordult vissza Shaila –, ez itt valóban érdekes, és nem része a mindennapjainknak, de van egy barlangunk, ami tényleg őrült dolgokat produkál, és parancsba kaptam, hogy foglalkozzam vele. – Újra elindult, de azután ismét visszafordult: – És szükségem lesz arra a kamerára is.

Egy hosszúnak tűnő másodpercig Greene szkeptikusan méregette a nőt, azután odanyújtotta a kamerát.

– Oké – mondta –, de én is jövök. És ha ez az elektromágneses mező itt valami érdekes lesz, akkor benne akarok lenni. És bele akarom tenni a műsoromba.

Shailának úgy tűnt, ennél jobb ajánlatot nem fog kapni.

– Rendben, de az ezredesnek is jóvá kell hagynia. Addig is, lehetőleg ne vonja el az embereim figyelmét a munkájukról!

Egyelőre az is lehet, hogy semmit sem találnak itt, és sokkal fontosabb dolgunk is van. Érthető?

– Tisztán. Legalább a holoszalagot visszakaphatom?

– Esélytelen – válaszolta a nő, és gonoszul elmosolyodva újra elindult a rover felé. Próbálta nem nagyon lengetni a kezében lévő állványt és kamerát, és próbált nem figyelni a mögötte csalódottan morgó tévésre.