Tizennegyedik fejezet

1779. május 2.

Így történt hát, hogy a tervünk megbukott. Felteszem, a mi hibánk ebben a ganümédészi felkelők szavahihetőségébe vetett bizalom lehetett. Elismerem, Franklin doktorban külön csalódtam, holott már kezdtem jobbakat gondolni róla. Persze, túl is becsülhettük, hogy mekkora hatást gyakorolhat felkelő társaira.

Emlékszem egy traktátusra, amelyet még nem egészen két éve láttam a HMS Egmont fedélzetén a legénység köreiben körbejárni. Megmagyarázhatatlan módon ezt az értekezést „józan ész” címen terjesztették, holott ez lett végül az a röpirat, amely lángra lobbantotta a ganümédészi függetlenségi törekvéseket. Ebben a legnagyobb fanfár a gyarmatok katonai potenciálját övezte, de én mondom, ha ez a Jones és Arnold a legjobb, amit a lázadók fel tudnak mutatni, akkor becstelen alakokból áll az egész bagázs, és a győzelmünk biztosítottnak tekinthető.

És igen, a tengerész, akinél megtalálták azt a traktátust, jelentős időtartamot töltött vasba verve.

– Nincs jobb dolga, mint azt az átkozott naplóját írni? – kérdezte Finch meglehetős ingerültséggel, amikor látta, hogy Weatherby a padlón ülve körmöl a füzetébe.

A másodtiszt halvány mosollyal pillantott fel rá.

– Csupán fél órája vagyunk itt – mondta. – És azt hittem, megegyeztünk, hogy hagyjuk lepihenni az őröket, mielőtt cselekszünk.

Egy kínosan apró szobába zárták be őket a State House tetőterében, míg a kapitányt és a cselédlányt máshol tartották fogva. A parlamentáris teremben hamar véget ért a megbeszélés; Jones és Arnold elrendelte, hogy az őrök ejtsék foglyul a Daedalus-c sapatot, és ezúttal minden színleléstől mentesen. Franklin hevesen tiltakozott ugyan, ám a felkelés feltételezett vezetője, Jay elnök egy szót sem szólt, hallgatólagosan egyetértett az angol küldöttség bebörtönzésével.

Ahogy a cellájukban várakoztak, eleinte még haragos vitára utaló hangokat hallottak maguk alól, ám egy ideje elmaradtak a kitörések.

Weatherby már ellenőrizte a helyiség biztonságosságát, és úgy vélte, csupán idő kérdése, és cselekedhetnek. Két hang hallatszott közvetlenül az ajtó elől, és a tiszt abban reménykedett, hogy hallják majd, ha az egyik őr távozna. Addig is folytatta az írást, Finch pedig nyugtalanul járkált a kis helyiségben fel s alá.

Néhány perccel később, amikor Weatherby még mindig a naplóját írta, és Finch idegesen járkált, lépteket hallottak távolodni az ajtótól, majd lemenni a lépcsőn.

– Itt az idő, doktor – suttogta a hadnagy. – Szóljon, ha készen áll!

Finch számos kis erszényt és üvegcsét vett elő valahonnan; mindezeket Weatherby javaslatára rejtette el öltözékében még nagyjából öt órával korábban.

– Azt ugye tudja, hogy Morrow vasra fog veretni minket, ha ez nem jól sül el – mondta az alkimista, miközben elkezdett anyagokat összekeverni. Jázmin illata és más, kevésbé kellemes szagok szöktek ki a levegőbe.

– Bátraké a szerencse – válaszolta Weatherby. – Ezt még a görögök mondták, nem?

– A rómaiak – helyesbített Finch enyhe gúnnyal a hangjában.

– Ennek ellenére meg kell jegyeznem, hogy újra meg újra lenyűgöz az olvasottságával, főként ha figyelembe veszem a szörnyű származását is.

– Gondolom, el kellett ütnöm valamivel az időt, amíg a felmenőim csak a sarat dagasztották – válaszolta a tiszt, miközben felkelt és az ajtóhoz lépett. Fülét a deszkákra nyomva hallgatózott.

Finch befejezte a munkát, majd gyorsan levetett nyakkendőjére öntötte a kellemetlen szagot árasztó keveréket.

Weatherby eltette a naplóját és írótollát, és az ajtó két oldalára álltak, a tiszt átvette a kendőt.

– Egyszerűen csak tapasszam az arcára? – kérdezte suttogva.

Finch bólintott, azután a megbeszéltek szerint kopogtatott.

– Engedjenek ki! – kiabálta. – Nem bírok tovább egy helyiségben maradni ezzel a faragatlan paraszttal! – Erre Weatherby megemelte a szemöldökét, mire az alkimista csak pimaszul elvigyorodott.

Az ajtó kinyílt, és az egyik őr lépett be muskétával a kézben.

– Jól van, emberek – kezdte –, mi ez a lárma? – Weatherby egy szemvillanásnyi idő alatt ott termett mellette, a férfi szájára szorította a kendőt, és minden erejét latba vetve megtartotta, míg a szer hatni kezdett. Eközben Finch elragadta a muskétát.

Az őr küzdött, kiáltásait elfojtotta a szövet, és hamarosan elgyengült, majd teljesen elernyedt.

– Meddig tart ki a hatás? – kérdezte a hadnagy. Visszaadta a kendőt és elvette a puskát.

– Talán tizenöt percig – jött a válasz. – Csak ön után, uram!

A muskétát markolva Weatherby lassan kióvakodott a folyosóra és elindult a lépcső felé, egyszer megállva, hogy hall-e felfelé jönni valakit. Minthogy nem hallott, az alkimistával a nyomában továbbment és elindult lefelé. Eleinte arra gondolt, felkutatja a kapitányt és a lányt, de az elkerülhetetlenül viaskodással járt volna, ami mindenkit veszélybe sodorhatott.

Ráadásul, kormányépülethez képest hiába tűnt a State House meglehetősen kicsinek, a tiszt egyáltalán nem ismerte a belső elrendezést.

Azokat a helyeket viszont jól megjegyezte, ahol már járt.

Lefelé tartva megállapította a felszálló hangok alapján, hogy a ganümédésziek még mindig vitáznak. A tanácsterembe vezető kétszárnyú ajtó mögül kivilágló, lobogó fények ugyancsak erre utaltak. A hadnagy hálát adott az égnek, hogy a bent lévők többé nem érezték szükségét az őreik jelenlétének.

Weatherby megállt egy percre. Franklin hangját hallotta, érzékelhetően még mindig dühtől átitatva. Azután Arnold nyugodt és érvelőnek hallatszó hangja jött. Jones hangos volt és reszelős, mint mindig, Jay elnök pedig főleg türelmetlenül és fáradtan beszélt. A hadnagy eltűnődött egy darabig, hogy kire célozzon, ám valójában csak megfelelő jelöltje volt erre a szerepre.

– Doktor! – suttogta. – Most! – Finch kinyitotta az ajtót.

– Uraim! – kiáltott fel Weatherby, miközben határozott léptekkel bement, és célra tartotta a fegyvert. – A vendégszeretetük hagy maga után némi kívánnivalót!

Mielőtt Arnold vagy Jones bármit tehetett volna, a másodtiszt a kapitányhoz lépett, és a mellkasának nyomta a muskéta csövét.

– Fegyvereket a padlóra, ha kérhetem! – mondta nyugodtan.

– A doktor összeszedi őket.

– Weatherby! Mit művel? – méltatlankodott Franklin. – Éppen a szabadon engedésükről tárgyaltam!

– És ezt köszönöm is, nagykövet – válaszolta Weatherby, szíve heves dobogása meghazudtolta a hangjából áradó nyugalmat –, de már megoldottuk a problémát. És nem ennek az embernek köszönhetően, aki oly könnyen megszegte az adott szavát.

Jones tekintete elsötétedett.

– Ne tégy próbára, fiú! – acsarogta. – Ezért fellógattatlak!

– És akkor teljes lesz a becstelensége, uram – válaszolta Weatherby. Látta, hogy Finch magához vett minden fegyvert, és egy pisztolyt fogott Arnoldra.

– Mit akarnak? – kérdezte Jay, aki még mindig az asztalnál ült.

– Nem többet, mint folytatni a tárgyalásunkat, ám méltányosabb modorban – válaszolta a hadnagy. – Ennek érdekében pedig kérem, hogy vezessék ide Morrow kapitányt és Baker kisasszonyt!

Jay a magányos őrre nézett, akit olyan hirtelen ért a betörés, hogy tehetetlen maradt. Nem is lehetett idősebb tizenöt évesnél, talán akkor sem tudta volna, mit tegyen, ha lett volna rá ideje.

Az elnök bólintására gyorsan eliszkolt – bár Weatherby úgy sejtette, hogy nem csak a foglyokkal, de újabb fegyverekkel és erősítéssel fog visszatérni.

– Mister... Weatherby, ugye? – kérdezte Arnold. – Meg kell értenie, hogy nemzeteink háborúban állnak egymással. És foglalkoznunk kell a saját ügyeinkkel. Az önök jelenléte itt egyszerre vet fel problémákat és szolgál újabb lehetőségekkel.

Egyiket sem hagyhatjuk figyelmen kívül.

– A stratégiai kérdéseket magam is átlátom, uram – bólintott Weatherby. – Ám szabad távozást ígértek, és ennek ellenére cselekedtek. Ezt konfliktustól és nemzettől függetlenül menthetetlenül szószegésnek vélem, akárcsak a jó nagykövet itt, aki hangot is adott e véleményének.

– Hagynia kellett volna, hogy kitárgyaljam a szabadságukat! – mondta Franklin komoran, amikor Weatherby rápillantott.

Morrow és Anne ekkor lépett be a helyiségbe.

– Mr. Weatherby! – szólalt meg a kapitány a körülményekhez képest kivételesen nyugodt hangon. – Jelentést, ha lenne oly szíves.

– Biztosítom a szabad távozásunkat – felelte a hadnagy. – Ön és a kisasszony jól vannak?

– Nem esett bajunk, Tom – válaszolta a lány. – Ám az őr riadóztatott. Bármit is teszünk, az idő nem a mi oldalunkon áll.

Jay komoran elmosolyodott.

– Fegyverrel a kézben kíván tárgyalni, fiam, miközben a fél ganümédészi sereg önre céloz? – kérdezte. – Esetleg talán Londonba is elvinne minket, hogy bíróság elé állítson? Vagy talán meghúzza a ravaszt, hogy itt és most megfossza a Korona elleni felkelést a vezetőitől?

A maga részéről Weatherby számított ezekre a szavakra, még amikor a padlástéri kis szobában ült, de gyorsan el is vetette.

Mégis... egy helyiségben állt a ganümédészi vezetőséggel, fegyverrel a kézben. Micsoda csapás lenne a lázadóknak, ha ténylegesen el tudnák vinni az ő úgynevezett „elnöküket”

Angliába, a bíróság elé!

A kapitányára nézett, aki kifürkészhetetlen tekintettel várta, hogyan dönt majd a tisztje. Lehet, hogy ő is ugyanezen tűnődött, de lehet, hogy mégsem. Mindenesetre, nem adott semmilyen parancsot.

Weatherby mély levegőt vett, próbálta lecsillapítani kavargó gondolatait és hevesen dobogó szívét. Mennyivel könnyebb, ha az ellenség egyértelműen azonosítható, és a harc elkerülhetetlen!

Ha itt győzelmet aratnak a lázadók felett, vajon nem valami rosszabbnak kövezik ki az utat?

– Tom! – szólította meg Anne, érezhetően nyugtalanabbul, mint az imént. – Jönnek. Bármire készül, tegye meg gyorsan!

Weatherby ujja megfeszült a ravaszon... azután elernyedt.

Elvégre, a szavát adta, és Jones-szal ellentétben meg is akarta tartani azt.

Teljes mértékben igaza van, Mr. Jay – mondta. – Nem tárgyalhatunk ilyen modorban. – Leeresztette a fegyvere csövét, sőt, le is tette azt az asztalra Jones mellett. Finch hasonlóképpen leeresztette a kezében tartott pisztolyt.

Morrow elmosolyodott, ahogy a hadnagyába vetett hite visszatért.

– Uraim! – szólalt meg. – Senki sem mondhatja, hogy a Királyi Haditengerészet tisztjei nem ismerik a becsületet! Most pedig javaslom, sebesen beszéljük meg ügyünket, mielőtt felkel a nap és mindenki megcsodálhatja hajóinkat a folyón!

Az ezt követő tárgyalás meglepően jól ment, főként negyven fegyveres ganümédészivel az épület körül. Weatherby tettei és viselkedése láthatóan nagy benyomást tettek a vezérőrnagyra, aki ezentúl nem támogatta tovább Jones terveit, és beleegyezett, hogy a Daedalus szabadon távozzon a kikötőből. Az elnök is egyetértett, egyfajta status quo ante alapján. Jones viszont továbbra is kötötte az ebet a karóhoz – makacssága miatt elnöki minőségében Jay meg kellett tiltsa neki, hogy 48 órán belül újra kihajózzon. Néhány perc múlva a Daedalus tisztjei, Anne Baker és Franklin doktor sietve indultak vissza a kikötőbe a philadelphiai éjszakában.

– Bocsánatát kell kérnem, kapitány – mondta Franklin menet közben. – Tudtam, hogy Jones ambiciózus, de nem gondoltam volna ennyire elvakultnak.

– Sok tiszt válik elvakulttá – válaszolta Morrow egyik ritka, kedélyes mosolya kíséretében. – Bátorság kell egy hajó elfogásához, ám még nagyobb bátorságra van szükség ahhoz, hogy valaki a nagyobb jó érdekében feladja az ezzel együtt járó dicsőséget. Nem neheztelek önre, uram. Információkat szereztünk, és végül szabadon távozhatunk. Ez is több, mint amit egy órával ezelőtt reméltem.

Ezután a kapitány a másodtiszthez fordult, aki a velük lévő hölgynek segített a sötét, kockaköves utcán.

– És Mr. Weatherby! Be kell valljam, nem vagyok biztos benne, hogy mit kellene tennem.

Megdicsérjem a kezdeményezőkészségéért, vagy megfeddjem a szükségtelen kockázatvállalásért?

A hadnagy gyomra összeszorult.

– Bocsásson meg, uram, de úgy véltem, jobb felkészülni minden eshetőségre. Ennek okán megkértem Finch doktort, hogy hozzon magával néhány keveréket, amely jól jöhet, ha szöknünk kell.

Elérték a csónakot, amely egy rövidebb mólónál horgonyzott, és besegítették a lányt és Franklint.

– Bölcs gondolat volt, Mr. Weatherby – mondta a kapitány. – Ám nagyra értékelném, ha lenne oly kedves, és legközelebb ismertetné velem az efféle lehetőségeket.

Weatherby a felettesére nézett, és felkészült rá, hogy ismét megrovást kap. Meglepetten látta Morrow mosolyát.

– Igen, uram! – mondta némileg bizonytalanul abban, hogy ez a helyes válasz.

– És engem is, hadnagy! – kérte Anne. – Jól bírom a nehézségeket, ám odabent majdnem elaléltam! – Ezen mind nevettek, bár a gondolat, hogy a lány ennyire megrázónak élte meg a helyzetet, egyáltalán nem tűnt komikusnak.

A hadnagy és a fiatalabbik alkimista ragadta meg az evezőket, és a csónakkal hamar elérték a Daedalus t, ahol a többi tiszttel együtt összegyűltek a kapitány kabinjában, hogy megtárgyalják a további lépéseket. Eközben a legénység előkészítette a hajót az indulásra.

– Az Ismert Világok alkímiai esszenciájának kinyerése régóta a modern alkímia egyik célja – magyarázta Franklin, azután kortyolt egyet a portói borból, amellyel megpróbálta megerősíteni magát az elmúlt órákban átéltek után. – Gyakran tűnődtem rajta, hogy az Aquila-kő is ilyen esszencia lehet-e, vagy hogy ki lehet-e nyerni belőle a Ganümédész esszenciáját?

Kivételesen ritka drágakőről van szó. A bányászoknak több tonnányi szénen kell keresztülvágniuk magukat, hogy megtalálják akár a legkisebb darabot is. Nem kétlem, hogy Cagliostro kiemelten fontos alkotóelemnek tartja az Aquilát, bármit tervezzen is.

– És ha így van – csatlakozott Finch –, vajon mi célt szolgálhat? Azt sem tudom, mit képvisel a Ganümédész alkímiai esszenciája.

– Valóban – gondolkodott hangosan Franklin. – Úgy vélem, talán a bolygónk jelentős ásványi és kultúrnövényi gazdagságát jelképezi, és mint ilyen, a talajjal, a gazdálkodással, a növekedéssel és talán a pénzzel állhat kapcsolatban. Sokkal fontosabb azonban, hogy észben tartsunk valamit, ami még a State House-ban jutott eszembe. Cagliostro járt az Ión, és ez lehet a kirakós legfontosabb darabja.

Franklin várakozón nézett végig a többieken, ám csak fáradt és értetlen tekintetekkel találkozott.

– Mire gondol? – csattant fel végül Morrow türelmetlenül.

– Bocsásson meg, Sir William, az efféle talányok könnyen magukkal ragadnak – mondta Franklin. – Ám tény, hogy a Jupiter alkímiai esszenciájának megszerzése nem kis feladat. A Hatalmas Jupiter szeleiből mintát venni kivételesen nehéz feladat. Ám mi van... mi van, ha az ember már rendelkezik a négy hold esszenciáival, amelyek mindegyike talán egy-egy elemet képvisel?

Anne hirtelen kihúzta magát.

– Istenemre! Ez működhet! – mondta, és Franklinról a fiatalabbik alkimistára nézett, akinek a tekintetében szintén felismerés csillant.

Morrow kevésbé tartotta lenyűgözőnek az elhangzottakat.

– Elmondanák, tanult alkimisták az egyszerű tengerészeknek, hogy miről is beszélnek? – kérdezte.

– Elnézést, uram! – válaszolta Finch. – Az alkímia, ahogyan azt Franklin doktor korábban kifejtette, nagyban alapoz a különféle esszenciákra, ám emellett fontos eleme az úgynevezett szimpátia is, amely azt jelenti, hogy a különféle elemek keveréke rokonságot mutat valamely nagyobb igazsággal, így akár helyettesítheti is azt. A régi értekezések szerint a négy elem, a föld, a levegő, a tűz és a víz segítségével előállítható egy ötödik elem, az úgynevezett kvintesszencia. Nos, ha ezt az elméletet a Jupiterre vetítjük, az azt kell jelentse, hogy a négy hold esszenciájából előállítható kell legyen az egész jupiteri rendszer esszenciája.

– Értem már! – jegyezte meg Anne. – Az Európa nyilvánvalóan a vizet jelképezi, míg az Ió a tüzet. A ganümédészi drágakövek a földet adják a keverékhez, így a Kallisztóé a levegő maradt.

– Pontosan! – kiáltott fel lelkesen Franklin. – És ez azt kell jelentse egyben, hogy Cagliostro nyilvánvalóan a Kallisztó felé tart. Az, hogy előbb megáll-e az Európánál, teljesen lényegtelen.

Ott megtaláljuk, ebben nem kételkedem, tehát a Kallisztó felé kell hajóznunk.

– És mit teszünk, ha a xanok ellenzik a jelenlétünket? – vetette fel Weatherby.

Morrow fáradtan hátradőlt a székén.

– A főparancsnokságnak jelentett esetekben a küldöttek többsége csupán egy xan hajóval találkozott, amely udvariasan megkérte az érkezőket, hogy hagyják el a holdat. Csak akkor nyúltak... mondjuk úgy, durvább eszközökhöz, ha a követek nem teljesítették a kérésüket, vagy másodszor is felbukkantak.

Mindezek szerint biztosak lehetünk benne, hogy lesz legalább egy lehetőségünk a kapcsolatfelvételre, és reménykedjünk benne, hogy őfelsége és a Ganümédész közös képviselete által talán bebocsátást nyerhetünk.

Weatherby úgy vélte, az elhangzottak ellenére kétely csillant a kapitány tekintetében.

2132. július 27.

A marsi bányászat egyszerű közgazdaságtani feladat volt kevés olyan körülménnyel, amely más bolygókon befolyásolta a kitermelést. A maroknyi „marsi környezetvédőtől” eltekintve senki sem hitte, hogy a vörös bolygón valaha is lehetett élet, így azzal sem törődtek, hogy mit művel ott a Billiton Minmetals. Ami azt illeti, a Holdon végzett kitermelés sokkal több vitát keltett, mint a Mars kizsákmányolása. Senki sem akart úgy felnézni az égre, hogy bányászat nyomait lássa a Holdon, de a Mars túl messze volt ahhoz, hogy bárki is törődjön a látványával.

Így aztán, amikor a Billiton elkezdte kinyerni a deutériumot a marsi jégsapkából, egész jégtömböket lézereztek szét. Más ásványok esetében többnyire felszíni és nyitott bányászatra álltak rá. Az évek során telerakták a McAuliffe-bázis környékét a kitermelésből és a finomításból származó törmelékhalmokkal.

Ám néhány ásvány túl mélyen rejlett ezekhez a technológiai megoldásokhoz, és a hatos bányából kihozott palládium és titán ezek közé tartozott. Ahogyan az emberiség évezredek óta tette, a bányászok itt is járatokat fúrtak a talajba, és a föld mélyének sötétjében dolgoztak, akár kilométerekkel a felszín alatt.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a munka többségét gépek végezték, és néhány emberre volt szükség a bányánál, hogy beprogramozzák a távirányított lézerfúrókat, amelyek lent dolgoztak a tucatnyi járatban és aknában. Ezek finomhangolt, nagy erejű lézersugarakkal porlasztották el a követ, és többnyire csak az értékes anyagokat hagyták meg, amelyeket ezután robotvezérlésű bányászcsillék szedtek össze.

Jack Heath az új generációs bányászok közé tartozott, és jobban értett a számítógépekhez, mint a csákányhoz – bár, ha nagyon kell, szívesen dolgozott volna csákánnyal is. Szegény családban nőtt fel Texas nyugati részén, négy évig szolgált az amerikai hadseregben, és két évig járt főiskolára, amit akkor hagyott ott, amikor a szülei meghaltak. Úgy érezte, hogy csak sodródik az életben, ezért jelentkezett a Billiton álláshirdetésére.

Három évvel később az egyszerű srác, aki csak a hadsereg kötelékében hagyta el a szülőföldjét, már a Marson bányászott.

Volt egy barátnője, akit feleségül akart venni.

Ám aznap főleg a hetes járatban zajló fúrással foglalkozott.

Valami nem volt rendben, és neki le kellett mennie az alagútba, hogy megnézze, mi lehet a baj. Nem jutott ki élve.

Ed Kaczynski komoran beszélt Jack rövid életéről bárkinek, aki meghallgatta, miközben a JSC két rohammentőse éppen kihozta a holttestet a járatból. A megerősített nyomásvédelmi ruha megvédte attól, hogy a rázúduló kőtömbök azonnal megöljék, ám kiszakadt, és ez lassú fulladáshoz vezetett. A mentősök fél óra múlva érték el, ami még mindig lenyűgöző volt, ha figyelembe vesszük a bázis és a bánya közti távolságot, és hogy mennyi követ kellett elporlasztani, mire ki tudták húzni a férfit a törmelékből.

Csakhogy Jack Heath addigra már kihűlt, a testnedveinek fele elpárolgott. Shaila lenézett a kiszáradt tetemre, és eszébe jutott a férfi mosolygó arca; nagyon amerikai módra vigyorgott, amolyan cowboyosan, gondolta. Szerette a nagyon rossz akció- holofilmeket, és rajongott az amerikai focinak nevezett, erőszakos furcsaságért.

De legalább csak egy haláleset történt. Hatalmas bányaomlás történt, számos járat használhatatlanná vált, és több millió terrányi árú felszerelés ment tönkre. A Billiton néhány másik embere is szenvedett kisebb sérüléseket; törött csontok, néhány zúzódás és nyomáscsökkenés, de ez utóbbiakat is időben megállították.

Shaila és Greene végül találkozott a rohamcsapattal a bekötőúton, és megtett minden tőle telhetőt, hogy koordináljon és uralja a helyzetet, de az adott pillanatban igen keveset segíthetett. Egyvalamit még megtehetett.

– Jain a McAuliffee-nak! Hol van Harry Yu?

– McAuliffe Jainnek, nem tudjuk – felelte Finelli. – Gondolom, úton lehet a bánya felé.

– Ellenőrizzék a ruhája jeladóját!

Beletelt néhány másodpercbe, de Finelli viszonylag hamar válaszolt:

– Egy órával ezelőtt járt a bányánál, de ez az utolsó bejegyzés a naplóban. Lehet, hogy meghibásodott a jeladója. Körülnézünk a bázison és szólunk neki, hogy vegye fel a kapcsolatot önnel.

– Nem, bassza meg! – felelte Shaila hevesebben a kelleténél.

– Tartóztassák le! Találják meg és zárják a szobájába! Jain vége!

– Ez kicsit azért erős, nem gondolod? – jött egy másik hang a rádióból.

Shaila körülnézett a központi teremben, és látta, ahogy Yuna odaér a mentőcsapathoz. A tekintete egészen elgyötörtnek tűnt.

– Egyáltalán nem. Ő a felelős ezért.

– Pontosan mi is az az ez? – kérdezte Yuna ingerülten, ismét azzal az anyáskodó felhanggal. – Nem igazán tudlak követni.

Shaila és Greene együtt elmondta, miért indultak el EM-dobozt keresni a pusztában, és beszéltek az irányított elektromágneses mezőről is, amely kisülve tönkretette a roverjük motorját.

– Az az irányított EM-mező áthaladhatott a bányán is – következtetett Greene, miközben megmutatta Yunának a térképet, amelyet előző este rajzoltak Shailával.

– Megtaláltátok a dobozt? – kérdezte az idősebbik nő.

– Nem volt rá időnk – válaszolta a főhadnagy. – A kisülés miatt szar került itt a ventilátorba, és azonnal indulnunk kellett.

– Még mindig nem igazán látom a kapcsolatot – ingatta a fejét Yuna.

– Tudom, hogy Harry nagyon bunkó tud lenni, de nem vagyok biztos benne, hogy ő lehet a felelős mindezért. Még ha tényleg kísérletezett valamit a dobozokkal, akkor sem állíthatjuk biztosan, hogy a bányaomlást az energiakisülés okozhatta. – A nő kifejezetten dühösnek tűnt a történtek miatt. És persze, érthető módon, gondolta Shaila, hiszen amióta itt van, biztosan megismerte már a bányászok többségét.

A főhadnagy körülnézett. Levin orvosi ellenőrzéseket végzett a baleset idején a helyszínen tartózkodó többi bányászon, miközben a mentőcsapat befejezte a védőruhák foltozását.

Elkezdték a járművek felé terelni az embereket, hogy visszavigyék őket a bázisra.

– Még sohasem omlott be egyik bánya sem – jegyezte meg Yunának.

– Akkor most miért?

– Kérdezd meg Stephane-tól! – válaszolta a másik nő a hetes járat felé mutatva. A francia épp akkor bukkant fel a bányászati főnök társaságában. Mindkét férfin látszott, hogy mélységesen megdöbbentette őket az eset.

– Nem tudom megmagyarázni – mondta nekik Stephane néhány perc múlva. – A járatokat szabályszerűen alakították ki, szilárd kőzetben. És nem volt szeizmikus tevékenység.

Fogalmam sincs, miért omlottak be az alagutak, hacsak nem játszott közre valamilyen energiajelenség. Nézzétek! – Elővette az adattábláját, és előhívta rajta a bánya térképét. – Itt, itt és itt volt omlás egyszerre – mondta három pontra mutatva. – Ha összekötjük a pontokat, egy majdnem tökéletesen egyenes vonalat kapunk.

Shaila némi elégedettséggel nézett Yunára.

– Egybeesik a vonallal a mi térképünkön – tette hozzá.

A másik nő ismét a fejét ingatta, de most már szinte kétségbeesettnek tűnt:

– Ez akkor is valami tévedés lesz. El sem tudom képzelni, mi okozhatott ilyesmit.

– Ki fogjuk deríteni – mondta Shaila. Kiszúrt egy újabb csapat Billiton-munkást, akik ekkor léptek be a főterembe. Harry Yu is köztük volt, és a főhadnagy azonnal odaugrált hozzá.

– Jain! – fogadta a férfi. – Mi a pokol történt itt? – A szokásos, fennhéjázó arckifejezésének nyoma sem maradt, átadta a helyét az aggodalomnak. – Állítólag az egyik emberem meghalt.

– Nem csak állítólag. Jack Heath – mondta Shaila. Ha nem lettek volna sisakban, az aligazgató szemébe köpi a szavakat.

– Istenem! – mormolta Harry döbbenten. Stephane-ra nézett, aki kis lemaradással követte a főhadnagyot. – Durand! Mi történt?

Shaila felemelte a kezét, hogy elhallgattassa a planetológust.

– Azt maga nagyon jól tudja, Harry! Hol volt ma reggel?

– Hogy érti, hogy hol voltam? – értetlenkedett a férfi. – A bázison ültem, és csináltam a papírmunkát, amikor az egyik bányám beomlott!

– Rossz válasz! – Shaila az aligazgató védőruhájára mutatott.

– Hol van a jeladója?

Harry lenézett, de ebben az öltözékben nem láthatta a saját mellkasát, ezért a kezével tapogatta ki a szerkezet helyét.

– Mi a fene...? – mormolta.

Shaila nem várta ki, hogy mit reagál az aligazgató. Odahívta Adamst, aki a mentőcsapattal együtt érkezett.

– Adams hadnagy! Kísérje vissza Mr. Yut a bázisra, és zárja be a szállására! Az ezredes bizonyára szeretne majd elbeszélgetni vele, amikor visszaérek.

– Most biztos csak hülyéskedik! – kiabálta Harry döbbenten.

– Vészhelyzet van!

– Ne foglalkozzon vele! – válaszolta Shaila katonásan. – Ma már eleget tett így is. Adams! Vigye ki innen!

A fiatal hadnagy odalépett, hogy karon fogja és a bánya bejárata felé húzza az aligazgatót.

Harry botladozva engedelmeskedett, haraggal vegyes zavarodottsággal nézett vissza Shailára.

A főhadnagy elégedett grimasszal nézett utána, és csak annyit gondolt: Azt a jó kurva anyádat!

Greene lépett oda hozzá, és megnyomta a kom egyik gombját a nő kesztyűjén, hogy magánsávra váltson: – Főhadnagy! Ugye tudja, hogy ezzel a határokat feszegeti? – kérdezte.

Shaila odafordult, de az aggodalom a férfi tekintetében azonnal lehűtötte a haragját.

– Maga is látta a naplózott adatokat. Harry egyértelműen ott járt, odakint az embereivel együtt. Ők telepítették az EM-gyűrűt.

– Nem egyértelmű a kapcsolat – ellenkezett Greene óvatosan.

– És ez az energia még mindig nem volt elég ahhoz, hogy omlást okozzon akár itt, akár a lávacsőben.

Shaila értetlenül meredt rá:

– Akkor meg kell találnunk, hogy honnan jött a többletenergia! Fogadni mernék, hogy Harry tud valamit. – Szerette volna még kifejteni, de valaki megkopogtatta a vállát.

Stephane volt az, és a sisakjára mutatott. Shaila sávot váltott a rádión. – Igen, Steve?

A férfi előbb odamutatta a szenzortáskáját: az érzékelők elektromágneses mező és Cserenkov-sugárzás jelenlétét mutatták ki.

– Itt is – jegyezte meg a francia.

Shaila csak bólintott, megpaskolta a férfi vállát, azután gonoszul Greene-re vigyorgott, és visszaugrált a főterem közepére, hogy befejezze a mentőcsapat koordinálását. Bármi is történt, azért Harry Yu meg fog fizetni, gondolta. És drágán.