Huszadik fejezet

1779. június 19.

Apám!

Erősen reménykedem, hogy amikor végül kézbe veszi ezt a naplót, tudni fogja, hogy fia teljesítette a kötelességét, amellyel Angliának és az Ismert Világok mindegyikének tartozott. A mai események megráztak, ám a ránk váró feladat még ennél is borzalmasabb.

Újra össze kell szednem minden akaraterőm, hogy leírjam mindezt, és ki kell zárnom hozzá tudatomból az elszenvedett testi fájdalmakat. Ne aggódjon, Apám, mert vannak, akik nálam sokkal rosszabbul jártak, barátok és ellenségek egyformán. Am ettől még újra el kell rendeznem a gondolataimat, hogy papírra vethessem őket. Kevés időm maradt, mielőtt nagy veszélybe kell vezetnem embereinket.

A napáramlatok mellénk álltak, amikor elhagytuk a Sziklás Főöv környékét, és ahogy a Mars feltűnt a láthatáron, megpillantottuk üldözöttünket is. Elkezdtük megközelíteni...

– Szerintem ez az a hajó, uram – jelentette Weatherby. – Formára nagyon hasonlít arra, amelyikkel a Kallisztón találkoztunk.

– És ki más jönne még a Marsra? – tette hozzá Plumb, miközben szintén távcsövön át figyelte a másik hajót. – Nincs ott más, csak homok meg romok. A csatornák többségében nem maradt annyi víz, hogy akár úszni lehessen bennük.

Morrow és a hadnagyai lementek az orrból a főfedélzetre.

– Sohasem lehet biztosan tudni – jegyezte meg a kapitány. – A Royal Society és a Jupiteri Kereskedőtársaság is szinte hetente küld ide expedíciókat, hogy ezt vagy azt keressen a Marson. És persze a spanyolok is kutatnak még arany után, bármiért is kell az nekik annyira. Mindenesetre, egyetértek. Az a hajó a Jupiter felől jön, nem a Vénusz vagy a Föld felől. Mr. Plumb! Kövessen a tatra, kérem! Mr. Weatherby! Jelezzen a Badger nek, hogy készüljenek a csatára!

A Daedalus fedélzetén kitört a sürgés-forgás, a katonák elkezdték végrehajtani a hosszú út alatt a kapitány kabinjában kidolgozott terveket. A hajó „alkímiai társasága”, ahogy Morrow nevezte el a három doktor és Anne csapatát, már előkészítette a csata esetén felhasználható nagyobb gyógyírkészletet és alkímiai lövedékeket. Azt is megígérték, hogy időben leleplezik kísérleteiket az elektromossággal, amint biztonságosak lesznek hozzá a körülmények, bár ezt hallván Weatherby némi kétellyel élve tűnődött el rajta, hogy mit jelenthet a tudósok számára a „biztonságos” szó? Főként, hogy csatára készültek.

De legalább az emberek eleget gyakorlatoztak, és a próbatétel pillanatában biztosan helyt fognak állni. Weatherby kinézett a jobb oldalon, és látta a Badger t úgy fél mérfölddel arrébb, szintén készenlétben tartott ágyúkkal. A hadnagy leadta a megbeszélt jelzést és megkapta a választ.

Egy lépéssel Foster előtt ért vissza a tatra, és mindketten jelentették, hogy a szakaszaik felkészültek a küzdelemre.

Időközben à gróf és Franklin is csatlakoztak a kapitányhoz annak ellenére, hogy Morrow szerette volna, ha a csatát inkább a fedélköz viszonylagos biztonságában élik át. Persze, egyikük sem volt hajlandó engedelmeskedni.

– Kétlem, hogy a hajó meggyorsításán kívül Cagliostro bármit is felfedett volna tudásából a kalózok előtt – találgatott St, Germain. – Nem olyan fajtának ismertem meg, aki elszórja a tudása magvait. Emellett nyilván azt hiszi, sikerrel járt, amikor ránk irányította a xanok gyanakvását a tolvajlással kapcsolatban.

– Majdnem sikerrel járt – emlékeztette Franklin. – Ravasz terv volt, de egyetértek. Magam is kétlem, hogy a kalózok többet is kaptak volna a gyorsaságnál.

– Ám attól még kalózok maradtak – figyelmeztetett Morrow.

– Talán LeMaire-nek nincs saját alkimistája a fedélzeten, de biztosan magához vett minden alkímiai eszközt, amit az áldozatainál talált, többek közt a lövedékeket is. A Chance megcsáklyázása is problémás ügy. Ha eljutunk odáig, minden bizonnyal túlerővel kell majd szembenéznünk.

Weatherby komoran bólintott. A kapitány terve szerint neki kellett vezetnie a támadó csapatot, ha lehetőségük adódik a másik hajó megcsáklyázására. Ideális esetben erre akkor kerülhetett sor, ha a Chance mozgásképtelenné válik, amire kicsi esélyük volt, hiszen tűzerő tekintetében a nagy kalózhajó felvette a versenyt a Daedalus és a Badger összevont erejével. Kettejük jól összehangolt erőfeszítései kellenek majd ahhoz, hogy esélyük legyen a győzelemre.

Egy feszültséggel telt óra következett, mielőtt az angol hajók elég közel kerültek, hogy leadják a figyelmeztető lövéseket.

Ugyan nem két nemzet haditengerészete csapott össze, de a protokoll megkívánta a figyelmeztetést. A tisztek mind készenlétben tartott távcsővel figyelték a másik hajó válaszát.

A következő másodpercben megjelent a vörös zászló, fölötte egy feketével, rajta koponyával és nyíllal átlőtt szív ábrájával; LeMaire lobogóit vonták fel.

– Jól van hát – mormolta Morrow zordan. – Egy ismert kalózzal találkoztunk, és ez több mint elegendő. Mr. Weatherby!

Jelezzen a Badger nek, hogy kezdhetjük!

A hadnagy gyorsan megbízott két embert, hogy kezelje a jelzőzászlókat. Egy percen belül a brigg lobogói is megjelentek, és Nelson előresietett, hogy jobb oldalról támadjon a Chance- re.

– Nem biztos, hogy ez így sikerülhet – figyelmeztette St.

Germain a kapitányt. – Cagliostro mindenáron le akar jutni a felszínre. Nem hiszem, hogy össze akar velünk csapni idekint.

– Ideális esetben nem hagyunk neki más választást – felelte Morrow. – Ha mégis szembeszáll velünk, az még jobb. Ha nem, akkor is jó esélyünk van elkapni, mielőtt eléri a Mars légkörét.

Inkább találkozzunk vele itt, mintsem időt veszítsünk azzal, hogy csak a sarkokon tudunk leereszkedni a felszínre.

Úgy tűnt, Cagliostro és LeMaire másképp gondolkodtak, mert a Chance fordulni kezdett, a jobb oldali ágyúi tüzelésre készen kigurultak.

– Kiváló! – mondta a kapitány. – Mr. Plumb! Vitorlát bonts!

Lobogót, és síkvitorlákat is, ha kérhetem. Teljes széllel előre!

Az első tiszt elkiáltotta a parancsokat, és hamarosan a Daedalus vásznainak mindegyike napszéltől dagadt, így röpítette a hajót a nagyobb fregatt felé. A kapitány parancsára balra kanyarodtak és tíz fokkal lefelé haladtak annak reményében, hogy elkaphatják a Chance hasát.

Weatherby és Foster csatlakozott a szakaszához, és a fiatal hadnagyok még tartottak egy utolsó szemlét az ágyúsoraikon.

Még mindig többpercnyire voltak az összecsapástól, ezért Weatherby kihasználta az alkalmat, és benézett az alkimista laboratóriumba, ahol Finch már felkészülten várakozott a sérültek fogadására. Anne is vele volt.

– Baker kisasszony! – szólította meg a hadnagy. – Az ön helye a raktérben lenne. Az a hajó legvédettebb része.

– Az én helyem, jó hadnagyom, ott van, ahol a legtöbbet tehetek – válaszolta a lány meglehetősen hűvösen. – Az a hely pedig itt van, ahol Finch doktor segítségére lehetek.

Weatherby komoran a másik férfira meredt, aki csak vállat vont.

– Tehetséges alkimista – szabadkozott Finch. – Még ha minden a tervek szerint megy, akkor is szükségem lehet a segítségére.

– Nőnek nincs helye csatában – erőltette a másodtiszt.

– Maradok – jelentette ki Anne. Abbahagyta tevékenységét, hogy határozottan Weatherby szemébe nézzen. – Magának pedig sem embere, sem ideje nincs arra, hogy bárhová bezárasson.

Isten az Égben!, gondolta a hadnagy. Még egy ilyen makacs nő a világon nincs! Mindeközben el kellett ismernie, hogy ez vonzóvá is teszi számára a lányt.

– Jól van hát – engedett végül. – Próbálja meg nem megöletni magát... Megígéri, Anne?

A lány apró, diadalmas gúnymosollyal válaszolt, és visszatért a munkájához, ahogyan a hadnagy is visszament a szakaszához, ahol Plumb is tartott egy utolsó szemlét.

– Itt van? – nézett rá az első tiszt. – Elöl minden rendben?

Weatherby tisztelgett.

– Baker kisasszony nem hajlandó biztonságba vonulni, uram – jelentette. – Részt akar venni a sebesültek ellátásában Finch doktor mellett.

Legnagyobb meglepetésére Plumb elmosolyodott, de szinte gúnyosan.

– Elvesztetted a vitát, Tommy fiú?

– Úgy tűnik, uram – mondta Weatherby kényelmetlenül egyik lábáról a másikra állva.

– Bátor lány! – jegyezte meg Plumb, azután ismét végignézett a tüzéreken és ágyúikon. – A szakasza jó formában van, fiam. Ha minden jól megy, maguké az első lövés. Célozzanak jól!

– Úgy lesz, uram. Köszönjük! – válaszolta a másodtiszt, mire Plumb csak bólintott, és visszament a tatra.

Ahogy Weatherby elfordult, észrevette, hogy Foster hadnagy ott áll a közelben.

– Ez meg mi lehetett? – kérdezte a harmadtiszt.

– Halvány sejtelmem sincs – válaszolta Weatherby. – Talán a csata előtti percekben a legkeményebb szív is ellágyulhat. – Kezet nyújtott társának; úgy tűnt, hogy ez az egyik legalkalmasabb pillanat a bajtársiasság e kifejezésére. – Sok szerencsét, John!

A fiatalabbik férfi szélesen elmosolyodva rázta meg a felkínált kezet.

– Neked is, Tom! Ezúttal kapjuk el a fattyakat!

Weatherby bólintott, és miután elengedték egymás kezét, az embereihez fordult, akik felkészülten várták, hogy leadhassák az első lövéseket. A hadnagy úgy érezte, nem sok mondanivalója maradt nekik, vagy a választott szavak nem lennének helytállóak e pillanatban. Ezért aztán még egy utolsó szemle mellett döntött, ágyútól ágyúig ment, és mindenkihez volt egy biztató szava vagy csak vállra tett keze. Rooney, Lamb, Smythe... félelmet pillantott meg a szemükben, és a félelemnél is erősebb elszántságot. Mind tudták, hogy egy legendás kalózzal kell összecsapniuk, és még ha nem is értették meg, micsoda hatalmas gonoszsággal szállnak szembe, azt már sejthették, hogy az őrült alkimista nem ostoba.

Weatherby kinézett az egyik lőrésen. A Badger é s a Daedalus gyorsan közeledett a Chance- hez, amely folytatta iménti manőverét, hogy a brigg fejé fordíthassa az ágyúit. Ezzel jó esetben teljesen védtelenül hagyta a farát és a hasát a közeledő Daedalus szal szemben.

A terv jónak tűnt, amíg a Chance egyszer csak el nem kezdett élesebben kanyarodni, majd teljesen átfordult. Ezzel ugyan szembekerült a napáramlatokkal, és jelentősen lelassult, de egyenesen a közeledő ellenségei felé nézett, amitől kisebb célponttá vált, és lehetőséget kapott, hogy akár mindkét oldalról sortűzzel fogadja az angolokat.

– Átkozott! – mormolta Morrow. – Jelezzenek a Badger nek!

Élesen balra! Mr. Plumb! Mi éles jobbot veszünk!

A brigg igen gyorsan fordulóba kezdett a Daedalus előtt, miközben a nagyobbik hajó az ellenkező irányba fordult.

Miközben feladták a lehetőséget, hogy azonnal tüzet nyissanak, választásra is kényszerítették a kalózkapitányt, amivel ideális esetben legalább az egyikük lehetőséget kaphatott a Chance gyengébb pontjainak megtámadására.

LeMaire a brigg mellett döntött, továbbsodródott jobbra, hogy a jóval kisebb hajó felé fordítsa számos ágyúja torkolatát.

Weatherby látta, hogy Nelson élesen lenyomja a síkvitorláit, hogy elkerülje a teljes oldaltüzet, és esetleg még alá is vághasson a nagyobb hajónak. Ám a kalózok ráhúztak a jobb oldali síkvitorlára, amitől a Chance bedőlt és követte a brigg mozgását.

– Bal oldali ágyúkat felkészíteni! – kiáltotta Plumb a tatról. – Élesen balra, élesen le a síkokkal!

A főfedélzeten mindenki átsietett a bal oldalra, miközben a hajó erősen megdőlt. Weatherby szinte imádkozott magában, hogy időben odaérjenek, és megosszák a kalózok figyelmét, vagy akár el is tereljék azt Nelson hajójáról. Sejtette, hogy hiábavalóan reménykedik.

Ágyútűz tépett az Ürességbe, ahogy a Badger és a Chance lőni kezdett egymásra – öt torkolat huszonkettő ellenében. Az eredmény megjósolhatóan borzalmasnak bizonyult.

Amikor a füstfelhő eloszlott, Weatherby látta elsodródni a brigget az Ürességben. A kis hajónak szinte az egész orra leszakadt, elveszítette mindkét árbócát, és három lyuk tátongott a testén. A hadnagy remélte, hogy a távoli sikolyok valójában nem hatolhatnak át az Ürességen, és csak képzelte őket.

Ám legalább az áldozat nem volt hiábavaló.

– Élesen fel a bal síkkal! – kiáltotta Plumb, ahogy megközelítették a Chance farát. – Tüzelésre felkészülni!

A Daedalus gyorsan közeledett célpontjához, alulról és hátulról, miközben a kalózok próbálták befejezni a fordulatukat.

Csakhogy az imént adtak le sortüzet, újra kellett tölteniük, és meglehetősen rossz szögben álltak. Az angolok lehetőséget kaptak a viszonzatlan sortűzre.

– TŰZ!

Morrow parancsát sorra visszhangozták a fedélzeten lévő tisztek, ám az ágyúdörgés pillanatokon belül elfojtotta a hangjukat. Zöld alkímiai lövedékek tizenhat csóvája száguldott át az Ürességen, és Weatherby számítása szerint legalább tizenkettő tisztán el is találta a célpontot. A Daedalus továbbúszott, mielőtt a hadnagy felmérhette volna az okozott kárt, de hallotta, ahogy a taton szolgálatot teljesítő megfigyelő több lyukról számol be a hajótesten, és legalább négy sérült ágyúról. Remélhetőleg a lövedékek jó munkát végeztek a Chance belsejében is, ami kívülről nem látszott.

– Élesen jobbra! – parancsolta Plumb. – Jobb oldali ágyúkat felkészíteni!

Weatherby átsietett a hajó túloldalára néhány tüzér kíséretében; a többiek maradtak, hogy betöltsék a bal oldali ágyúkat arra az esetre, ha lesz lehetőségük leadni egy újabb sorozatot. Morrow feltehetőleg arra számított, hogy a Chance továbbfordul arra, amerre addig, ezáltal mindketten megtesznek egy félkört, és teljes sortüzet zúdíthatnak egymásra. Aktuális sebességével a Daedalus nak jó esélye volt hamarabb befejezni a manővert, ezáltal előbb lőni, megfosztani a nagyobb hajót a hatékony viszonzás lehetőségétől.

Ám a kalózkapitánynak más ötlete támadt.

– Jobbra fordul! – kiáltotta egy megfigyelő az árbóckosárból.

A manőver következtében a két hajó távolodni kezdett egymástól, ezáltal egyikük sem adhatott le teljes sortüzet.

Ráadásul Morrow fordulója szembevitte a kisebbik fregattot a napáramlatokkal, ahogyan az imént a kalózhajó is szembefordult velük – ez lassulást jelentett.

– Kormányvitorlát középre! – kiáltotta a kapitány. – Síkokat teljesen le!

A parancs hatására a hajó egyenesen az áramlatokkal szemben tartotta az orrát, amitől még jobban lelassult, ám a síkvitorlák állása miatt éles szögben fel is emelte az orrát.

Weatherby ügyes húzásnak vélte ezt. Tapasztalatai szerint igen kevés kapitány használta ki teljesen a harmadik dimenziót az Ürességben, de Morrow szinte felállította a hajót a farára, hogy mintegy piruettezve egy helyben megforduljon, és ismét szembe tudjon szállni a kalózokkal.

– Bal oldali síkot behúzni!

Az egyik síkvitorla hiányában a Daedalus azonnal fordulni kezdett, mígnem a hasa nézett a Mars felé. Ekkor Morrow szögben bedöntette mindkét síkvitorlát, amitől a hajó ismét lenyomta az orrát az orbitális síkkal párhuzamos szintre, és újra befogta a napáramlatokat.

Alig két perc leforgása alatt teljesen megfordultak, szinte egy helyben, és befogták az áramlatokat is, így szembefordultak ellenfelükkel.

Csakhogy eközben a Chance is elvégezte a saját manőverét.

LeMaire folytatta a fordulóját, így ekkor éppen a hajója oldala nézett a Daedalus orra felé. Nem a legjobb szög, de legalább anélkül lőhetett az angolokra, hogy viszonzástól kellett volna tartania.

A rakodónyíláson keresztül Weatherby felpillantott a tatra, ahol Morrow látszólag rendíthetetlen nyugalommal felmérte a helyzetet. A kapitány elszántsága megnyugtatóig hatott a másodtisztre, és reménykedett benne, hogy egyszer ő is képes lesz ilyen kisugárzást árasztani. Egyelőre még úgy érezte, mintha valaki csomót kötött volna a gyomrára.

– Teljes széllel előre! Öklelésre felkészülni! – kiáltotta Morrow. – Csáklyázásra felkészülni!

Weatherby azonnal felsietett a főfedélzetre, hogy összeszedje a csáklyázócsapatot, valami hetven harcost, akiket majd ő vezet át az ellenség fedélzetére. Pisztolyokkal, kardokkal és pikákkal szerelkeztek fel, ezeket osztották ki gyorsan a felkészülés részeként. A Chance közben egyáltalán nem változtatott irányt, tehát a kalózok már sejtették, mi következik, és várták őket.

Véres összecsapásra kellett készülni. A kis Badger é s a Daedalus által okozott károk nem lehettek akkorák, amekkorában reménykedtek, és Weatherby nehéz csáklyázásra számított.

– Húsz fokkal balra! – kiáltott ekkor a kapitány. Felnézve tevékenységéből Weatherby látta, hogy a kalózhajó enyhén irányt váltott, és Morrow erre válaszolt a saját manőverével. A két hajó egyre közelebb táncolt egymáshoz, mindketten próbálták megtalálni a nekik legjobbnak tűnő szöget az egyre elkerülhetetlenebb ütközéshez.

A Királyi Haditengerészet hajóin az öklelés és a csáklyázás is gyakran része a gyakorlatozásnak, de ezt a kegyetlen taktikát mégis a kalózok alkalmazzák a leggyakrabban. Pillanatnyi változtatások sorozata szükséges hozzá; a harc már ott elkezdődik, hogy már a hajók is kitérnek és támadási irányokat színlelnek a tényleges ütközés előtt. LeMaire sikeresebbnek bizonyult, így a Daedalus nem tudott egyenesen nekirontani a másik hajó oldalának, hanem elsiklott, így az oldala szorult neki a Chance jobb oldalának.

– TŰZ!

– INCENDIE!

Weatherby ugyanolyan tisztán hallotta a francia kalóz parancsát, mint a saját kapitányáét, és a következő pillanatban, amikor a hajótestek alig néhány hüvelyknyire lehettek egymástól, az ágyúk dühödten martak bele az ellenségbe.

A fedélzet megrázkódott a hadnagy lába alatt, de olyan hevesen, hogy Weatherby elesett. Érezte és hallotta, ahogy a lövedékek megtépázzák a fát, és rögtön tudta, hogy hatalmas roncsolást kellett végezzenek a hajó középső részén és belsejében. Számos sikoly hallatszott, de nem lehetett tudni, hogy baráttól vagy ellenségtől származott-e. Mindenki ugyanúgy hal meg, gondolta a másodtiszt, ahogy egy pillanatra különös módon kitisztult az elméje.

Felnézve úgy látta, hogy a fedélzet igen kevés kárt szenvedett; a Chance ágyúi alacsonyabban lehettek. A síkvitorla cafatokra szakadt, és feltehetően a kormányvitorla is hasonló sorsra jutott.

Weatherby talpra kecmergett, és megpróbált átlátni a füstködön a másik hajóra. A kiáltások többsége onnan érkezett; a Daedalus sortüze felszántotta a fedélzetet.

Azután a félhomályból kampós végű kötelek ugrottak elő, hogy belekapaszkodjanak a korlátba. Bármilyen kárt okoztak is a kalózoknak, az kevésnek bizonyult, hogy megállítsa őket.

A másodtiszt kardot rántott, a baljába pisztolyt vett.

– Jönnek! – kiáltotta. – Csáklyázók visszaverésére felkészülni!

2132. július 28.

– Mindig elcsodálkozom rajta, mennyi szart tudnak belesűríteni egyetlen mikrochipbe – jegyezte meg Shaila, miközben egy szenzortáskával körbelengette Harry Yu tartalék adattábláját. – Tűt keresünk a szénakazalban.

Yuna Hiyashi az aligazgató ruháit hajtogatta, mert két órával korábban egyszerűen csak kidobálták őket a szekrényből.

– Be kell valljam, én sem hittem, hogy találunk itt bármit is.

Végül mégis megérte körülnézni.

Mint kiderült, Diaz is így gondolta. Nulla-egy-harminckor az ezredes még ébren volt, Houstonnal tárgyalt a szédítő mennyiségű furcsaságról, amely az elmúlt néhány napban történt a Marson. Amikor Shaila elmondta, hogy rádiójelet talált minden egyes rengés előtt, Diaz azonnal elrendelte, hogy kutassák át az egész bázist a jel forrásáért. Semmit sem találtak.

Ezután utasította Shailát, hogy alaposan nézze át Harry irodáját és nappali szobáját, és vigye magával Yunát, mint a Billiton képviselőjét. Nem csak megtalálhatták a „füstölgő csövű fegyvert”, hogy be tudják vádolni az aligazgatót, de elméletben megakadályozhatták, hogy további szokatlan események történjenek. Teljesen vaktában kutattak, de úgy tűnt, az ezredes ugyanúgy lehetségesnek tartotta Harry bűnösségét a történtekben, mint Shaila.

Ezért hát alaposan áttúrták az irodát, szenzorokkal és kézzel egyformán. A szenzorok bármit érzékeltek, amiben elem vagy mikrochip volt, és a főhadnagy végigment minden karórán, adattáblán, ébresztőórán és kütyün, amit csak találtak, hátha valamelyik alkalmas a bemért rádiójel produkálására. Shaila kevesebb tisztelettel bánt Harry dolgaival, mint Yuna, de legalább nem tört el semmit.

– Milyen kurvára egyszerű lenne, ha találtunk volna egy nagy piros gombot „Gonosz” felirattal – jegyezte meg. Félredobta az adattáblát, és áttért egy marék elektromos tollra, amit az íróasztalból bányásztak ki.

– Harry nem gonosz – ellenkezett Yuna. Ismét olyan anyukás hangnemben beszélt. – Egyébként sem hiszem, hogy bárki is lehet gonosz. Még ha valamiképpen felelős is a történtekért, biztos vagyok benne, hogy nem rosszindulatból tette.

– Tényleg? – kérdezte Shaila lerakva a tollakat. – Egy bányász meghalt, kettő megsérült, és akkor Kaczynskit és magamat nem számoltam bele. De te és Steve is megsérülhettetek volna a rengésektől. Plusz majdnem elveszítettünk egy szállítóhajót, a többi anyagi kárról nem is szólva. De nyilván nem úgy akarta, és ez felmenti. – Besöpörte az elektronikus eszközöket az íróasztal egyik fiókjába. Az elején megegyeztek, hogy mindent visszatesznek a helyére, de a főhadnagyot ez már nem érdekelte. – Egyébként, miért véded egyáltalán?

Yuna mosolyogva leült a nappaliban lévő ágyra.

– Harry nem olyan rossz ember – mondta. – Ambiciózus, persze, és az itteni sikerei nem nevezhetőek túl nagynak. Még némi késlekedés vagy gyengébb termelés, és máris repedezik alatta a jég. Így te is ingerlékeny lennél.

– És még mindig úgy véled, hogy Weatherby naplójának semmi köze az egészhez – váltott témát Shaila. Nem kérdésnek szánta.

– Egyszerűen csak nem tudom – felelte Yuna. Az aggodalom kiült a tekintetébe. – Annyi minden történt, és egy része több mint szokatlan. A rengések, az a könyv, a piramis... Tudósként ki szeretnék meríteni minden lehetőséget, mielőtt felállítok egy bármilyen elméletet. Tényeket akarok. Na, rakjuk rendbe ezt a helyet!

Húsz perc múlva kimentek az irodából és elindultak vissza, az Elosztó felé. Már majdnem reggel öt volt, és az alacsony gravitációjú alvás nem tűnt jó megoldásnak, ezért a konyhába mentek, hogy legalább a reggeliből nyerjenek némi energiát.

Sajnos nemcsak a bányászokat, de a szakácsokat is a Billiton fizette, ezért az evakuálás óta az Űrparancsnokság emberei maguk főztek, amíg a Marson kellett rostokolniuk. Már amennyit főztek.

– Remélem, a műszakisoknak sikerül összerakniuk a Giffords ot – jegyezte meg Shaila, miközben próbált rájönni, hogyan működik a kávégép. – Szeretnék egy menekülési stratégiát arra az esetre, ha elszabadulna a pokol.

– Nem ártana kidolgozni egyet – helyeselt Yuna, miközben egy serpenyőben „sonkát” és „tojást” kevert össze, vagy legalábbis a szójaalapú utánzatukat tele tartósítószerrel. – Egyébként sem tudom, mit csinálhatnánk még.

Shaila felnézett a kávégépről. Elmosolyodott.

– Hát azt én sem tudom. De ha Houston megengedi, nem bánnám, ha kimehetnék körülnézni.

– Odakint? – kérdezte Yuna, miközben két tányérra tette az ételt.

– Ja.

– Ezzel csak egy bajom van – mondta az idősebb nő. – A legutóbbi esemény kiverte a szenzorokat, a műholdakat, és egy hajó majdnem lezuhant. Mi lesz, ha kimegyünk, és ugyanezt teszi az elektronikánkkal? Mármint a védőruhákban? Nem tudom túl sokáig visszatartani a lélegzetem.

– Ezt már végiggondoltam. Felszerelünk egy sugárzásvédett berendezést egy vizuális jelzővel, hogy mutassa, működik-e még.

Mondjuk egy szenzortáskát, mert azt össze lehet kötni az adattábláinkkal. Bedobjuk az EM-gyűrűbe, és megnézzük, hogy működik-e még.

– Érdekes ötlet. És ha nem működik?

– Hát, akkor rábaszunk – válaszolta Shaila evés közben megvonva az egyik vállát. – Viszont ha működik, akkor odamehetünk a piramishoz, és alaposan megnézhetjük magunknak. Jézusom, mégiscsak egy piramisról van szó! Hogy bírod ki, hogy ne akarj odamenni?

Tovább vitáztak a művelet lehetőségeiről és veszélyeiről, és arra jutottak, hogy leginkább a további rengések lehetősége miatt kell aggódniuk. Senki sem akart belekerülni egy újabb rengésbe, de Shaila nem látott más megoldást. Ki akart menni, hogy a saját szemével nézze meg azt az átkozott építményt.

Végül az interkom szakította félbe a beszélgetést: – Diaz ezredest és Jain főhadnagyot kérjük a parancsnoki központba! – mondta be Washington. – Diaz ezredest és Jain főhadnagyot kérjük a parancsnoki központba!

Shaila az órájára nézett; még nem volt nulla-hat-nulla-nulla.

Túl korainak tűnt az időpont a következő válsághelyzethez.

– Gyere! – mondta Yunának. – Szerintem neked is ott kellene lenned.

Egy perc múlva együtt mentek be a parancsnoki központba, pont amikor Diaz kilépett az irodájából. Úgy nézett ki, mint aki a székén aludt.

– Mi történt? – kérdezte Shaila.

– Az előbb küldték ezt át a JSC-től, és kérték, hogy minél gyorsabban továbbítsam önöknek – válaszolta Washington elkerekedett szemmel. – Egyetlen kép van a csomagban.

– Egy egész regényt küldtem nekik, erre egyetlen képpel válaszolnak? – dühöngött Diaz. – Mutassa!

A következő pillanatban a kivetítő megjelenítette a fő holoképernyőt, rajta egy felülnézeti képpel a... Marsról?

– Ez csak valami vicc lehet! – nyögte Shaila.

A képen nagyjából ugyanaz a terület látszott, ahol a szenzorok tönkrementek az előző napon. A dolgok időközben megváltoztak.

Jelentősen.

Látszott az egész piramis, mind a hat emelete, és mellette a hosszú, dél felé vetülő árnyékuk. Valamiféle vizesárokhoz hasonló gödör formálódott ki az alapja körül, a korábban is látott főcsatorna ebből indult dél felé, a McAuliffe-bázis felé. A csatornákban valami csillogott, talán valamiféle jég. Maga a főcsatorna és az oldalágai nem csupán egyenesek voltak, de mintha gondos munkáskezek alakították volna ki őket. Néhol látszólag beleolvadtak a marsi terepbe, máshol hirtelen értek véget; pontosan a feltétezett EM-gyűrű vonalánál.

A piramishoz vezető egyik főágban valami sötétebb látszott, mintha megtelt volna valamivel... Talán vízzel? Annak tűnt, de a kép alapján nem lehetett tudni. A csatorna tisztán belevágott a talajba, még néhány szenzoroszlop is látszott, ahogy tökéletesen függőlegesen kiáll belőle, mintha körbeásták volna őket.

Végül pedig, a bázistól északkeletre kis, sötét, nagyjából téglalap alakú folt látszott. Korábban az sem volt ott. Valamiféle sekély hasadékban vagy mélyedésben helyezkedett el, amit addig nem láttak a térképeken.

– Lehet nagyobb felbontásban? – kérdezte Diaz.

– Nem, asszonyom. Ez a legjobb minőség – mondta Washington. – A csatolt üzenet szerint végül fellőtték a jó öreg Marsfelderítő-szondát, hogy lefényképezzék ezt.

– Tényleg? – kérdezte a parancsnok meglepetten. – Jól van, küldjék át ezt a képet Durandnak, Greene-nek és a többieknek is. Van még valami az üzenetben?

Mielőtt az ügyeletes tiszt válaszolhatott volna, az előtte lévő pulton villogni kezdett egy vörös jelzőfény.

– A szenzorok befogtak valamit – mondta a férfi, és nyomkodni kezdte a gombokat. – Mintha...

Nem tudta befejezni.

Shailának meg kellett kapaszkodnia egy konzolban, mert a padló megrándult alatta. Mintha az egész bázist hatalmas rugókra építették volna, amelyek hirtelen kirúgtak.

– Jelentést! – üvöltötte túl Diaz a bázison mindenhol megszólaló riasztók szirénázását.

– Szeizmikus tevékenység! – kiabálta Washington. – Minden szenzorunk érzékeli, nem tudom azonosítani a forrását!

Az egyik falra rögzített képernyő hirtelen lezuhant, és az alacsony gravitáció ellenére szilánkokra tört a becsapódástól.

Shaila még mindig a munkaállomásba kapaszkodott, onnan nézte, ahogy a bázis kezd szétesni. Valahogy nem tudott kételkedni benne, hogy pontosan tudja, honnan indult ki a földrengés.