Tizenhatodik fejezet

1779. május 4.

Az idősebb Mr. Weatherbynek!

Dr. Andrew Finch vagyok, fia hajóstársa a HMS Daedalus fedélzetén. Ama reményben, hogy Thomas szándékai szerint egyszer kézhez veszi ezt a könyvet, magamra vállaltam a szörnyű feladatot, hogy értesítsem fia távoztáról az élők sorából. Kérem, keressen vigaszt a tudatban, hogy Thomas mindvégig hűségesen szolgált, és mások védelméért adta az életét. Méltó volt a Királyi Haditengerészet tiszti posztjára, és még fontosabb, hogy naggyá tette a családja nevét.

Bár a hajón töltött első napjaim során bizonyára sok kellemetlenséget okoztam neki, megtanultam tisztelni Thomas erényeit, melyeknek kialakulásában kétségtelenül szerepet játszott a neveltetése is. Többféleképpen is az életemet köszönhetem, bármily rövid legyen is ezután, az ön fia becsületességének és fáradhatatlanságának, amelyekkel egyenesebb utakra terelt.

Finch a szívét is beleadta a napló soraiba, nagy részletességgel írta le a fedélzeten töltött idejét, és reménykedett, hogy ezáltal valamiféle vigaszt nyújthat Weatherby családjának, amikor az szembesül a fiatalember elvesztésével.

Legnagyobb meglepetésére ő maga is jobban érezte magát attól, hogy mindezt leírhatta.

Végül letette a tollat az asztalra, és oldalra nézett, ahová Weatherbyt fektették. A hadnagy sápadt volt, ahogyan az elvárható, bár ahogyan Finch korábban megállapította egy igen gyors vizsgálattal, a hullamerevség még nem állt be. Pulzust vagy szívverést mégsem talált, és a pisztolygolyó egyenesen a férfi mellkasába fúródott. Orvosként Finch felismerte a halálos sebeket, és úgy vélte, Weatherby sorsa Isten kezében van.

Az alkimista számára egyedül a rigor mortis hiánya utalt arra, hogy mennyi idő telhetett el a kallisztói parton lejátszódott események óta. Fejben újra lejátszotta a történteket: Anne Baker le akart sújtani Cagliostróra, mire az olasz ördög egyik bérence elsütötte a fegyverét, és a lányt félrelökve Weatherby kapta a golyót. A hadnagy összeesett, és Finch a segítségére sietett.

Azután éles hang hallatszott, amely végigrezonált az egész tengerparton. Finch úgy emlékezett, hogy sárga villanást is látott, ám azután minden elsötétedett és elcsendesedett.

Lehetetlennek tűnt, de egy kifogástalan ízléssel kidekorált hálószobában ébredt, amely az akkori londoni divatirányzatot követte, amikor utoljára hazalátogatott. A finom tapétával borított falakat szakértő kezek által megmunkált és fényesre csiszolt bútorok egészítették ki, a szőnyegeket pedig akár Törökország vagy Perzsia legügyesebb mesterei is szőhették volna. A kandallóban már égett a tűz, és az asztalon is a gyertyák, amelyek mellé Finch leült megírni a naplóbejegyzéseit.

A szoba sarkában álló ágyon a valaha látott legfinomabb vásznakat vélte felfedezni; ezeken hevert Weatherby, zsebében a könyvecskéjével.

Három óra. Ez volt az általános időtartam, amely alatt beállt a hullamerevség. Tehát még nem telhetett el három óra azóta, hogy a tengerparton álltak, de az alkimista nem talált más módot az időmérésre. A zsebórája megállt látszólag abban a pillanatban, amikor elveszítette az eszméletét.

A néhai hadnagy tetemétől eltekintve Finch egyedül volt.

Miután hiábavalóan próbálta újraéleszteni hajóstársát, megpróbálkozott a szobából kivezető kétszárnyú ajtó kinyitásával, ám zárva találta. Kipróbálta rajta a kandallóhoz tartozó szerszámokat is, de nem ért el velük semmit. Még az asztallal is megpróbálta kitörni az ajtót.

Ablakot pedig egyáltalán nem lelt. Ahol lenniük kellett volna, ott csupán tükrök lógtak; szokatlan mesterséggel készült tükrök, amelyek minden addig látottnál tisztábbak és hibátlanabbak voltak. Tökéletesen visszatükrözték Finch szomorúságát és haragját.

Hol lehetett Morrow kapitány? És Franklin doktor vagy Anne? Mi történhetett a Daedalus szal? És Cagliostróval, ha már itt tartunk? Franklin figyelmeztette őket, hogy az olasz egészen lenyűgöző lehet, márpedig ravaszságát és alkímiai tudását tekintve Finch akár még azt is el tudta képzelni, hogy a gonosztevő könnyedén eltáncolt a xanok közeléből, és elhajózott a Kallisztóról. Akkor pedig, tervei ismeretlenül maradván, ki tudja, merre folytathatta útját?

Talán erre a sorsra juthattak a franciák és ganümédésziek Anna királynő háborújában? Talán a földiéhez hasonló kényelemmel berendezett szobákban estek fogságba örökre?

Bármi történt is, Finch örült, hogy legalább életben maradt, de sejtette, hogy eljöhet még az óra, amikor ez megváltozik. A xanok szemében a Daedalus on érkezett követek minden bizonnyal agresszorokká váltak. Először Anne rántott fegyvert, és több mint készen állt megölni az álszent férget, hogy legalább revansot vegyen a kisiklott életéért – és ezáltal az Ismert Világokat is megmentse Cagliostro gonosz tervétől.

Végül a lány talán pont ezzel a tettével pecsételte meg az emberiség sorsát.

Finch nem hibáztatta. Ő maga csupán hónapokat töltött az Elizabeth Mercurison, kicsi és pletykás helynek ismerte meg.

Egy ilyen környezetben még botrányalapnak is kevés volt az a tény, hogy Roger McDonnell magához vette az utcalányt. Finch végignézte, ahogy Weatherby egyre jobban megkedveli a fiatal nőt, és nem akarta lelombozni. A hadnagy talán sohasem tudott volna meg semmit Anne múltjáról, ha Cagliostro nem hergeli maga ellen – de még ha meg is tudott volna bármit, Finch remélte, hogy képes lett volna megbocsátani a múltbéli bűnöket, és olyanként magához ölelni Baker kisasszonyt, amilyenné azóta vált. Az alkimistának voltak bizonyos kétségei, hiszen a tiszt időnként egészen prűdnek mutatkozott. Vagy csak hitt abban az erkölcsösségben, amely a doktort oly gyakran elkerülte. Ki mondhatta volna meg most már?

Az alkimista hátradőlt, becsukta a naplót. Már eleget írt ahhoz, hogy Weatherby apja megtudja, mi lett a fiából. Talán, ha sokáig kell még raboskodnia, újra írni fog; talán lejegyzi, hogyan süppedt őrületbe a magánytól, ahogy az órák lassan napokká válnak.

Finch arra gondolt, hogy az átkozott szaturnusziak legalább egy vízipipát adhattak volna, hogy legyen mivel eltompítania az elméjét. Azután a hadnagyra pillantott, és máris elszégyellte magát a puszta gondolat miatt. Beszennyezte vele a fiatal tiszt örökségét.

– Andrew Finch!

A neve hallatán az alkimista azonnal felállt, a székét is fellökte a nagy sietségben. A hang – ismételten olyan dallamossággal aláfestve, amilyet Finch még sohasem hallott – mintha valahonnan felülről jött volna, de betöltötte az egész szobát.

Ennyi is elég volt, hogy majdnem halálra ijessze a férfit.

Egy pillanatra megállt, mielőtt válaszolt volna, össze kellett szednie magát, és azt is ki kellett találnia, hogyan lenne a legjobb viselkednie a testetlen hanggal.

– Én vagyok az – mondta végül.

– Meggyógyítani a bajtársát nem tudta. – Nem kérdés volt.

Finch ezt különösnek tartotta, hiszen ha a xanok – merthogy feltételezése szerint velük beszélt – tudták a nevét, miért nem tudták megállapítani, hogy Weatherby már halott?

– Elhunyt, mielőtt segíthettem volna rajta – válaszolta.

– És kevésnek bizonyult a jártassága a felélesztésére?

– A szíve sérült meg. Gyorsan meghalt.

– Sohasem olyan gyors a halál – mondta a hang. – Nem történt oly régen.

– Maguk ezt mondják, de szerintem már nem lehet visszahozni – válaszolta Finch.

A hang hallgatott néhány másodpercig, mielőtt újra megszólalt:

– Gondoltuk, maga képes rá.

Finch felnézett a mennyezetre. A keze ökölbe szorult.

– Ha nem veszítettem volna el az eszméletem maguk miatt, és nem hoznak ide, akkor talán még lett volna lehetőségem segíteni rajta – mondta ingerülten.

– És akkor partunkat még több vér szennyezte volna be – válaszolta a hang, dallamosságába mintha szomorúság vegyült volna. – Ez az, amit nem engedhettünk meg.

– Nem, hát persze, hogy nem – mormolta Finch.

A hang ismét hallgatott, ezúttal hosszabban, mint az imént, és amikor megszólalt, valamivel gyorsabbnak tűnt és talán haragosnak is:

– Csak magányt kívántunk. Maguk nem törődtek ezzel a kívánságunkkal.

– Nagy szükségünk van a segítségre – ellenkezett Finch. – De ezt már biztosan tudják.

– És honnan, mégis, honnan tudhatnánk?

– Minthogy még élek, és arra számítottak, hogy feléleszthetem a társam, feltételezem, hogy a többi társam is életben van még. És mivel kikérdeznek, azt is feltételezhetem, hogy a többieket is kikérdezik. Abban viszont csak reménykedhetem, hogy Cagliostrót is ugyanígy bebörtönözték.

– Cagliostro gróf nem agresszorkodott. Engedélyt kapott a távozásra, ahogy jött – válaszolta a hang ezúttal némi remegéssel, ami leginkább habozásra, enyhe bizonytalanságra emlékeztetett.

– Akkor maguk mind átkozott bolondok! – kiabálta Finch.

– Hol van Xanthir Kardja?

– A micsoda?

– Xanthir Kardja.

Finch maga elé emelte a kezét, úgy válaszolt: – Fogalmam sincs, miről beszélnek.

Újabb rövid szünet, majd:

– Maga várjon itt!

Finch lehajolt, hogy felállítsa a széket.

– Úgy tűnik, amúgy sem tudnék kimenni – jegyezte meg félhangosan. Leült az íróasztal mellé, és az iménti beszélgetésén tűnődött a rejtélyes xanokkal. Továbbra is észszerűnek látta feltételezni, hogy társai hozzá hasonló helyzetbe kerültek.

Ugyanakkor, a xanok mégsem rendelkezhettek olyan nagy hatalom felett, amilyet nekik tulajdonítottak, mivel Cagliostro valahogyan átverte őket.

Ekkor Finch hátravetette a fejét és felröhögött, ahogy az ötlet szöget ütött a fejébe. Bármi is lehetett Xanthir Kardja – azon túl, hogy valami penge –, Cagliostro emberei vihették el, amíg az olasz feltehetőleg lefoglalta a szaturnusziakat valamiféle módon.

Nem lehetett könnyű, az biztosnak tűnt, de még maga Finch is ki tudott ötölni néhány olyan alkímiai keveréket, amely segítségére lenne, ha hasonló terveket forralna.

A Daedalus érkezése pedig tökéletes figyelemelterelésnek bizonyult. Cagliostro kiprovokálta a támadást, és Anne kiváló alany volt ehhez. A kör lezárult. Az olasz elszökhetett, és a xanok a Daedalus legénységét vádolták a lopással.

A szaturnusziak dallamos nyelvéről még a legtanultabb embereknek sem volt sok fogalma, de a „Xanthir” úgy hangzott, mint valami, ami a xanoké. Elvégre xannak nevezték magukat, és a bolygójukat Xanathnak. Így az is feltételezhető, hogy az eltűnt penge nem csak nekik fontos, hanem nyilvánvalóan a Szaturnuszról származott.

Így hát a Kallisztóra látogatva Cagliostro megszerezhette a Szaturnusz egy darabját a tervéhez, ami azt jelentette, hogy romlott tevékenysége valóban magába foglalhatja az Ismert Világok mindegyikének esszenciáit, és ennek eredményeképpen akár a Teremtés természetét is megváltoztathatja vele.

– Ó, Weatherby! – sóhajtott fel az alkimista szomorúan, amikor pillantása a barátja tetemére tévedt. – Talán jobb is, hogy nem élhetted meg mindezt. Egyértelműen elbaltáztuk itt a dolgokat.

Kattanás hallatszott az ajtó felől, és Finch odakapta a tekintetét. Az ajtógomb elfordult.

A férfi gyorsan felállt, valami fegyvernek használható dolgot keresett, azután gondolatban kinevette magát. Kétségesnek tűnt, hogy ki tudná számítani, mi történhet még vele.

Igaza volt.

Az ajtó kitárult, és Anne lépett be a szobába, egyszerű szoknyája szinte örvénylett körülötte.

– Hol van Tom? – kérdezte, és nagyon elszántnak látszott.

– Mi? – hebegett Finch. – Hogyan sikerült...?

Ám a lány meglátta Weatherby testét az ágyon, és ugyanolyan gyorsan megfordult, ahogyan az imént besietett: – Itt van! – hallatszott a kiáltása az ajtón túlról.

Kinézve Finch látta, hogy a szobája egy hosszú folyosó végén található. Kétoldalt a tökéletesen sima falakat fénylő gömbök világították meg, amelyeket egyenlő közönként a mennyezetre rögzítettek. Anne besietett egy másik szobába valahol a folyosón, azután már jött is visszafelé valakivel, akit az alkimista nem ismert.

– Itt van! – mondta a lány, miközben kíséretével ismét szinte berontott Finch szobájába. Mögötte egy magas férfi érkezett, aki a módos úriemberekhez hasonlóan egyszerű díszítéssel ellátott, de finom anyagokból készült öltözéket viselt. Hosszú, sötét haját hátul összefogva hordta, éles vonásait csillogó tekintet egészítette ki.

Az a szempár...

– Bacon? – kérdezte Finch. – Lehetetlen, ugye?

A férfi követte a lányt Weatherby ágyához, de rászánt egy másodpercet, hogy egy félmosollyal odaforduljon, és válaszoljon: – Márpedig mégis, doktor! – Bár „Bacon” erős akcentusa sokat enyhült, a hangja összetéveszthetetlen maradt.

– Meg tudja menteni? – kérdezte Anne, ahogy letérdelt az ágy mellé és megfogta Weatherby kihűlt kezét.

– Úgy hiszem, igen – válaszolta kísérője. Az úriember benyúlt egy kis táskába az oldalán, különös formájú kődarabot és egy fiola folyadékot vett elő belőle. – Ám maga igen kemény alkut kötött, leányom!

– Tudom – válaszolta Anne fel sem pillantva. – Siessen, kérem!

Finch nagy nehezen lerázta magáról a hitetlenkedés béklyóját, és odasietett, hogy „Bacon” segítségére legyen, ha tud. A kő és a folyadék ismeretlennek tetszett számára.

– A hullamerevség még nem állt be, de csak ennyit tudok – mondta.

– Sok idő – mormolta az úriember, bár azt nem lehetett tudni, hogyan értette. – Tartsd nyitva a száját, te lány!

Anne kinyitotta Weatherby száját, és a férfi odatartotta a követ, majd hüvelykjével kipöckölte a dugót a fiolából, és csurgatni kezdte a folyadékot a kőre úgy, hogy onnan a halottnak tűnő tiszt ajkai közé csepegjen. A folyadék gyorsan elolvasztotta a követ, semmi sem maradt belőle.

– Kész – mondta „Bacon”. – Csukja be a száját!

– És most? – kérdezte Finch.

– Feltétezem, doktor, hogy rendelkezik egyszerű vas-oxid-tinktúrával? – kérdezte a férfi, miközben a tekintetét fürkészte.

– Igen – felelte Finch. – De...

– Keverje össze a tinktúrát iói kénporral és egy csipetnyi vénuszi pre’lak-kivonattal, és a hajón majd alkalmazza! – válaszolta az idegen mogorván.

Finch egyre kevésbé értette a tanácsot.

– De hát az a keverék elolvasztja a fémet! Miért adnék be neki ilyesmit?

– Mert máskülönben a szíve úgy gyógyul meg, hogy a pisztolygolyó benne marad – mondta „Bacon” olyan hangon, mintha az ábécét magyarázná egy gyereknek. – A vas-oxid és a kénpor együtt rövid úton lebontja a fémet, míg a pre’lak megakadályozza, hogy a vérében lévő vas is lebomoljon ezektől.

Most már érti?

– Istenre mondom, ez zseniális! – mondta Finch elkerekedett szemmel.

– Ne izgassa fel magát túlságosan! – jegyezte meg a férfi, miközben visszatette a kiürült fiolát a táskájába. – Az esetek többségében sokkal egyszerűbb előbb kioperálni a golyót a testből, mert ha a keverék alkalmazásakor a seb még nyitott, a levegővel való érintkezés miatt a környező szövetek is bomlásnak indulnak. Ne feledje, doktor! Minden hat mindenre!

– Természetesen – válaszolta Finch, de le kellett hunynia a szemét, hogy lenyugtassa magát, és ne csattanjon fel a kioktatás miatt. Az imént elhangzottak a Nagy Mű alapelvei közé tartoztak, ám az időpont és a hely nem volt alkalmas arra, hogy dührohamot kapjon a fickó okoskodása miatt. – Miféle követ használt?

A férfi rosszallóan összevonta a szemöldökét.

– Egy gyengébb alkotást. Elődjét egy későbbi, nagyobb sikeremnek, amelyet végül elraboltak tőlem.

A felismerés olyan erővel hatott Finchre, mintha maga Zeusz csapott volna le rá egy villámával. Egy nagyobb siker... amelyet elloptak egy egyértelműen nagy tudású alkimistától... ugyanazon a bolygón, ahol rátaláltak Cagliostróra...

Finch döbbenten bámult a jól öltözött férfira.

– Akkor hát... maga... – hebegte. – Hát persze! Hiszen minden ember közül maga akarhatja a leginkább, hogy elfogjuk Cagliostrót!

A férfi elmosolyodott, bár ebbe vegyült némi gunyorosság is.

– Egészen éles az elméje, doktor, ha nem tompítja el drogokkal. A haditengerészetnél bevett fegyelem jót tett magának.

– Valóban, hiába is küzdöttem ellene – válaszolta Finch, mielőtt Anne-hez fordult: – Talán ő segített kiszabadulnunk?

– Nem egészen... – felelte a lány. Úgy tűnt, kellemetlenül érinti a kérdés.

– Ami azt illeti, a hölgy érdeme – mondta „Bacon” közömbös hangon. – Sikerült meggyőznie a xanokat a maguk jó szándékáról, illetve az enyémről is. Annyit elmondhatok, hogy kivételesen tehetséges ezen a téren. Ennek az embernek a felélesztéséhez jelentős mértékben ki kellett merítenem az alkímiai készleteimet, ráadásul az életemért cserébe.

– De miért? – kérdezte Finch.

– Később! – hárította el a kérdést amaz kurtán, és a másik alkimistát kissé félretolva Weatherbyre pillantott. – Úgy vélem, lassan felébred.

Finch és Anne egyszerre fordult oda. A tiszt mocorogni kezdett.

– Istenem! Nagyon fáj! – nyögött fel halkan.

– Weatherby! – szólította meg az alkimista, miközben letérdelt az ágy mellé. – Hogy érzi magát?

A fiatalember kinyitotta a szemét, körülnézett.

– Sokkal jobban, mint korábban. – A tekintete megállt Anne arcán. – Jól van? – kérdezte.

– Igen – válaszolta a lány a könnyeivel küszködve. – Üdvözlöm újra köztünk.

– Miért? Hol voltam? – kérdezte Weatherby, azután „Bacon”- t méregette gyanakodva. – És ő kicsoda?

– St. Germain gróf vagyok – mutatkozott be a férfi. – Talpra kell állítanunk magát. A xanok már várnak, és úgy képzelem, van némi magyarázkodnivalójuk. Ha az elméleteim helyesek, akkor ők ugyanúgy hibáztathatóak Cagliostro romlott küldetése miatt, mint maga az olasz ördög.

2132. július 27.

– Jain! Két tisztem fekszik az orvosiban, az étkezőt teljesen szétbaszták, és személyesen kellett kivernem a szart valakiből, csak hogy bizonyítsam az igazam. Szerencsések leszünk, ha egy darabban el tudunk tűnni erről a kődarabról. Szóval, mi a faszt akar... Ó!

Diaz hangja azonnal elhalt, amikor belépett az elkülönítő laborba, és meglátta a könyvet, amely szinte engedelmeskedve Shailának – és megmentve ezzel a karrierjét – az ezredes jelenlétében is egyre csak írta magát.

Diaz percekig bámulta még azután is, hogy Finch naplóbejegyzése véget ért. Azután megnyomta a kom gombját: – Parancsnoki központ! Jelentést!

– Központ Diaznak, itt Adams. Sikerült összeterelnünk a bányászokat az Elosztóban, a saját szállásaik oldalán – válaszolta a fiatal hadnagy idegesen. – Tartjuk az állásainkat a lépcsőknél és a JSC szárnyába vezető folyosón. Nem történt újabb incidens.

– Jó – mondta az ezredes alig odafigyelve. – Hívjanak, ha romlik a helyzet! Greene-t és Hiyashit küldjék az elkülönítő laboratóriumba. Diaz vége.

Ezután csak hallgatott, az ujjait egymásba kulcsolva bámulta a könyvet, mintha szuggerálná, hogy az újra elkezdje írni magát.

Shaila látta, hogy a bütykei kivörösödtek, és röviden eltűnődött, hogy vajon melyik rossz arcú alakot kellett rendre utasítania?

Amikor Greene és Yuna megérkezett, a főhadnagy megmutatta nekik a holofelvételt, amely ugyanazt a hallgatag meglepetést eredményezte náluk is, mint amit az ezredesnél.

Várakoztak. Yuna és Greene leültek a maradék két székre, Shaila és Stephane a munkaasztalnak támaszkodtak. Nem néztek egymásra. Többnyire csak bambultak maguk elé, és megtartották maguknak a gondolataikat.

Végül Diaz kihúzta magát ültében és megszólalt: – Nos, hát... – Elhallgatott, láthatóan próbálta összeszedni magát. – Mind tudjuk, mit láttunk az imént. És ha a séf nem csempészett valami hallucinogén anyagot az ebédünkbe, akkor ez száz százalékban meg is történt. – A poén elérte a kívánt hatást, azt a néhány félmosolyt és a minimális megkönnyebbülést.

– Először is – folytatta –, ez a labor zárva marad mindenki más előtt, csak mi jöhetünk be. És Greene doktor! Remélem, nem kell hozzátenném semmit.

– Ugyan, ezredes, ha egy egész stábbal jöttem volna ide, hogy felvegyem, akkor sem hinné el senki a Földön – válaszolta a tévés halkan. – Vannak dolgok, amik... – nem folytatta, csak megvonta a vállát.

– Jó – mondta Diaz. – Szükségünk van magára. Ehhez mi már túlságosan kispályások vagyunk. – Néhányan bólintottak. – A következő lépés az, hogy szép sorban mindenki elmondja, mit gondol. Nem érdekel, hogy mekkora őrültségnek hangzik valami, mert már rég túl vagyunk azon, hogy bármit is normálisnak tartsunk. Jain? Maga találta a könyvet. Kezdje maga!

Shaila a főnökére nézett, és talán életében először őszinte elfogadást látott a tekintetében. Nem kérdezte meg, hogy a könyv lehet-e hamisítvány, és nem is zárta ki az ügyből, mindazok után sem, ami aznap történt.

– Nos – vetette rá magát a lehetőségre Shaila –, azt mondja, eltérhetünk a normáktól. Számítok rá, hogy komolyan gondolja.

– Úgy tűnik, ennek is eljött az ideje – válaszolta Diaz. – Hajrá!

Shaila körülnézett. A két férfi még mindig maga elé bámult, csak Yuna nézett rá a szokásos aggodalmával, mintha azt várná, hogy ismét egy karrierromboló pillanat következik. A főhadnagy elszánta magát, hogy ad egy lehetőséget az őrültségnek: – Három dolog zajlik egyszerre – kezdte. – Legalábbis én ennyit számoltam össze. Vannak rengéseink, amelyeknek nem kellene megtörténniük. Egy rakás elásott szerkezet irányított elektromágneses mezőt gerjeszt, és gyűrűt formál belőle. Most meg ez a... ez az izé – biccentett a tárolóegység felé. – Szerintem összefüggenek.

– Azt hiszem, mostanra nagyjából mind erre jutottunk – jegyezte meg Diaz. – A mai omlásnál is találtak Cserenkov-sugárzást, nem?

– Több összefüggés is van. – Shaila odalépett a tárolóhoz és úgy nézett a kézzel írott betűkre, mintha azokból próbálna erőt meríteni. – Az energiakisülés, ami megsütötte a rover motorját, és látszólag köze lehetett az omláshoz, az EM-gyűrű vonalát követte. Csakhogy az általunk kiásott berendezés nem termelhetett ekkora mennyiségű energiát.

– Így van – vette át a szót Greene bólintva, amikor a nő ránézett. – Ha van odakint egy ilyen gyűrű, márpedig úgy néz ki, hogy van, és ténylegesen részecskegyorsítóként működik, akkor sem okozhatott volna bányaomlást. Nem okozhatott olyan rengéseket sem, amilyeneket az utóbbi napokban tapasztaltunk.

– Pontosan – mondta Shaila belemelegedve a témába. – Akkor viszont honnan jön ez a mennyiségű energia?

Mindenki hallgatott.

– És ha már itt tartunk – folytatta Shaila –, honnan jöhet az az energia, ami ennek a könyvnek a megíródását okozza? Az érzékelők semmit sem mutatnak ki a tárolóegységben. Ráadásul, a Cserenkov-sugárzás forrását sem tudjuk meghatározni.

Márpedig ha ez az energia nem itt van, akkor valahol máshol kell lennie.

Diaz összevont szemöldökkel méregette a könyvet.

– Oké. Nyitott vagyok mindenre. Hol van?

– Ott, ahonnan a könyv jött – mondta Shaila a naplóra mutatva. – És fogadni mernék rá, hogy az az energia, ami mostanában felhasogatja a Mars felszínét, szintén onnan jön.

– Igen, de honnan „onnan”? – kérdezte Stephane.

– Abból a világból, amelyikben ez a Weatherby írja a naplóját – jelentette ki Shaila, és hirtelen elszomorodott. Most, hogy kimondta, már el is hitte, hogy egy valós személyről van szó, aki az imént halt meg. – Gondolom, egy másik téridő-dimenzióból.

Ehhez persze el kell fogadnunk a lehetőségét, hogy a könyv nem csak baromságokról fantáziái, hanem az igazat tartalmazza, és ez a Cagliostro vagy valaki más tényleg tett valamit, ami kihat a mi világunkra.

Csend. Shaila egyesével nézett végig az egybegyűlteken.

Stephane egyszerre tűnt meglepettnek és kíváncsinak, Diaz és Yuna viszont olyan tekintettel méregette, mintha az elméje épsége miatt aggódtak volna. A főhadnagy örült, hogy a barlangban átélt látomásokról még senkinek sem szólt egy szót sem, mert az elméletével együtt azok biztosan diliházba juttatták volna.

Viszont Greene... Amikor Shaila ránézett, szinte látta, hogy a tévés fejében forognak a fogaskerekek.

Diaz is látta.

– Greene? Maga jön.

A műsorvezető feljebb fészkelődött a székén, és elmosolyodott, mintha zavarában tenné.

– Emlékszem egy műsorra. Még kétdimenziós volt, valamikor a huszonegyedik század elején készítették. Egy kvantumfizikus arról beszélt benne, hogy elméletben hogyan lehetséges átjutni... nos, egy párhuzamos dimenzióba – kezdte, de az utolsó szavaknál enyhén elvörösödött. – Azt mondta, hogy hatalmas mennyiségű energiára lenne szükség hozzá, és előjött egy olyan ötlettel, hogy lehetne építeni egy óriási részecskegyorsítót az egész aszteroidaöv körül. Arra jutott, hogy vagy egy buborék keletkezne, amelyen belül a két univerzum felcserélődik, vagy egy nyílás, amelyen át lehetne haladni abba a másik dimenzióba.

– Szerintem arra ő sem gondolt, hogy esetleg valaki megpróbálkozhat ezzel a túloldalról – folytatta Greene. – Ha mindkét oldalon csinálunk dolgokat, akkor az energia-árcímkén sokkal kisebb összeg szerepel majd. – Még mindig zavartan mosolygott, és hozzátette: – Legalábbis elméletileg.

– Azt akarja mondani, hogy Jainnek igaza lehet? – kérdezte Diaz döbbenten.

– Franc se tudja – válaszolta Greene vállat vonva. – Ha kapok elég időt, akkor elő tudok jönni több különböző teóriával is, ami megmagyarázhatja az itt történteket, de jelenleg egyedül Jain elmélete illeszthető rá minden szokatlan eseményre, amit tapasztaltunk. Mármint, még úgy is, hogy van mindenféle téridő- változó, aminek semmi értelme.

Shaila sok mindent érzett amiatt, hogy az elmélete legalább hallgatólagosan igazolást nyert a parancsnoka előtt, de visszafogta magát, és csak biccentett a tévés felé, aki ugyanígy viszonozta. Yuna már sokkal óvatosabb volt: – Ezredes! – szólalt meg. – Egyelőre még erősen ellenzem, hogy alapul vegyünk bármilyen elméletet. Főleg azt, amivel valóságosnak tekintjük a könyvben leírtakat, ráadásul ez elméleti részecskéken alapul, amelyeket nem tudunk vizsgálni.

Egyelőre még túl sok kérdést kell megválaszolnunk ahhoz, hogy elmerüljünk... valami fantáziavilágban.

– Ezzel én is tisztában vagyok – válaszolta Diaz. – Ezt is jelentenem kell Houstonnak, és egyelőre nem nyűgöznek le a kilátások. Mit írjak? „Hé, srácok! A Marson befigyelt egy párhuzamos univerzum?” – Kiváltotta vele a kívánt hatást, még Shaila is elmosolyodott. – Viszont, egyelőre nem tehetem meg, hogy elvessem ezt a teóriát. Megy a többi mellé, amivel még előrukkolunk. Most viszont...

A bázis riasztója vágott közbe a maga vonyító-csörömpölő üvöltésével, azután a kom is megszólalt: – Diaz ezredes! Diaz ezredes! Azonnal jöjjön a parancsnoki központba! Diaz ezredes azonnal jöjjön a parancsnoki központba!

– Finelli nagyon idegesnek hallatszott.

– Jézusom! Mi van már megint? – nézett fel a mennyezetre a parancsnok. A többiekhez fordult: – Jól van. Egyelőre felfüggesztem a megbeszélést. Greene! Üdv a csapatban! Maga, Steve és Yuna találjanak ki valami vizsgálati tervet a könyvre, az EM-berendezésre, meg ha lehet, akkor minden másra is! Jain!

Velem jön! – Miután felállt, egyetlen hosszú lépéssel az ajtónál termett, és már nyitotta is. Shaila alig bírta követni.

A két tiszt sebesen végigugrált a folyosón, az Űrparancsnokság ott lévő emberei a falhoz álltak, hogy utat adjanak nekik. Az Elosztó ajtaja előtt az ezredes hirtelen megállt és az alárendeltjéhez fordult; Shailának meg kellett kapaszkodnia a falban, hogy ne ütközzön neki.

– Nézze – kezdte Diaz halkan –, jó az elmélete, oké?

Őrültségnek hangzik, de Greene szerint van benne valami.

Viszont ezzel még nem lábalt ki a szarból. Ha baj lesz, szükségem lesz magára. A kurva életbe, mindenképpen szükségem van magára! Megértette?

– Igen, asszonyom! – válaszolta Shaila katonásan. – Köszönöm! – tette hozzá, bár csupán a saját megkönnyebbülése szempontjából tűnt odaillőnek, hogy nem egyszerűen csak kell, hanem szükség van rá, ráadásul Greene is támogatta.

Diaz biccentett, azután beugráltak az Elosztóba, és tucatnyi gyors lépéssel eljutottak a parancsnoki központba vezető lépcsősorhoz. Útközben Shaila látta, hogy a bányászok kis csoportokban ácsorognak a felszerelésraktárak környékén, és valamivel arrébb négy meglehetősen idegesnek tűnő, alacsony rangú tiszt fegyverrel a kézben őrzi a menekülőhajókhoz vezető zsilipeket és a felfelé vezető lépcsőt.

A McAuliffe-bázison összesen talán féltucatnyi mikrohullám-kibocsátó eszközt engedélyeztek rendfenntartási célból. A fókuszált mikrohullámú sugár túlterhelte a célpont idegrendszerét, és nagyjából negyedórára bárkit kiütött. Durva fájdalommal járt a dolog, de nem okozott maradandó károsodást.

A bázison csak „kikapcs”-nak becézett hatósági fegyverek évek óta porosodtak valamelyik szekrényben. Aznap elővették őket.

Néhány bányász hangosan sértegette és fenyegette a tiszteket, akik csendben, de készenlétben tartott kikapcsokkal őrködtek. Harry Yu is ott volt az embereivel, próbálta lenyugtatni őket, bár arra szakított egy másodpercnyi időt, hogy dühösen a főhadnagyra meredjen. A zúzódás az állán szépen kihangsúlyozta az érzelmeit. Shaila nem törődött vele, és hamarosan el is tűnt az aligazgató szeme elől, ahogy az ezredessel felmentek a lépcsőn a parancsnoki központba. Majdnem minden vészmunkaállomás foglalt volt.

– Jelentést! – adta ki az utasítást Diaz.

– A bejövő szállítóhajó elveszítette az energiaellátását tőlünk nagyjából száz kilométerre – válaszolta Finelli. – Jelentős mértékű energiakisülést tapasztaltunk, és a szállító pont belekerült.

Shaila máris odaugrott egy műveleti konzolhoz, közben Diaz leült az adattáblájával a parancsnoki székbe.

– Vizuális jelet kérek! – mondta.

– Negatív – felelte Finelli. – A felettünk lévő MarsSatok kikapcsoltak, ahogy a szenzorhálózatunk fele is.

– Ezt most még egyszer! – utasította Shaila felkapva a fejét.

– A műholdak és a szenzorok nem elérhetőek. Kikapcsoltak.

Kisültek. – Finelli már nem bírta visszafogni a hangjába lopakodó frusztrációt. – Ugyanabban a pillanatban ment tönkre mind, amikor a teherhajó is bedöglött.

Diaz előhívta a komot az adattábláján: – McAuliffe a szállítóhajónak! Állapotjelentést kérek! Vége.

A rádió eleinte csak recsegett, ám hamarosan megérkezett a válasz:

– McAuliffe! Itt a Giffords teherszállító hajó. Nincsenek szárnyaink vagy rotorjaink, csak néhány fúvóka maradt üzemképes. Az elektronika is tönkrement. A rádiót a tartalék rendszerekről üzemeltetjük. A bolygó felé tartunk és nem tudunk megállni. Vége.

– A francba! – szitkozódott Diaz. – Giffords! Tartsanak ki! – Azután az ügyeletes tiszthez fordult: – Finelli! Milyen pályán jön a hajó?

– Még nem tudom megmondani, de a standard eljárás szerint korábban a leszállópad felé tartott. Nem tudom, hogy azóta sikerült-e módosítani a pályáját. Vagy a felszínbe csapódik bele, vagy egyenesen a bázisba.

Eközben Shaila előkereste a Giffords tervrajzát. A kis személy- és teherszállító alig néhány tonna rakományt vihetett magával. Hőpajzsokkal, felfújható orrcsúccsal és nagy, behúzható szárnyakkal szerelték fel, a marsi felszínen és általában a trükkösebb helyeken pedig kis rotorokkal manőverezett. A rotorok és a magasságvezérlés nélkül vagy becsapódik, vagy talán még sikerülhet visszalőnie magát az űrbe. Talán még orbitális pályára is állhatott.

A rakományjegyzék szerint üres érckonténereket és élelmiszer-utánpótlást szállított, eleget a bázis háromhavi ellátásához.

Nyolcan tartózkodtak a fedélzeten; a pilóta, a másodpilóta és hat bányász.

– Giffords! Itt a McAuliffe – szólt bele Shaila a komba. – Hogy állnak az üzemanyaggal? Vissza tudnak térni orbitális pályára?

Vége.

– Negatív – jött a válasz. – Késve indultunk, már ide is úgy jutottunk el, hogy elkezdtük felhasználni a tartalékokat. Vége.

Olcsójánosok!

– Vettem, vége. – Shaila a parancsnokhoz fordult: – Van egy B tervem.

Gyorsan elmondta az ötletét, és bár a vizuális visszacsatolás nélkül bajosnak tűnt a hajó irányítása, ettől még működhetett.

Ha más nem, legalább a bázis megmenekülhetett.

– Rendben, Jain, csinálja!

– Igen, asszonyom! – válaszolta a főhadnagy, és a rádióba folytatta: – Giffords! Itt a McAuliffe. A rádiójuk sávszélessége alkalmas arra, hogy átadják a vezérlést? Vége.

– Vettem, McAuliffe. Maguké a botkormány, ha tudnak vele bármit is kezdeni. Azt csinálnak, amit akarnak, ha attól egy darabban leérkezünk.

Shaila bekapcsolta a holografikus megjelenítésű virtuális vezérlőpanelt, amellyel azért szerelték fel a parancsnoki központot, hogy ellenőrizhessék és esetlegesen irányíthassák a hajók le- és felszállását. Általában nem volt rá szükség, de néha jól jött. A rádiót is rálinkelte a VR-panelre, és máris úgy olvasta a hajótól érkező adatokat, mintha a pilótafülkében ülne. A headset és az energia-visszacsatolásos kesztyűk segítségével szinte úgy „érezte” a vezérlést, mintha a kezében tartaná a botkormányt.

Nem tűnt jónak a helyzet. Nem is érezte jónak. A fő üzemanyagtartályok majdnem teljesen kiürültek, és legalább 40 százalékon kellett volna lenniük ahhoz, hogy a hajtóművek felvigyék a hajót orbitális pályára. A szárnyak vezérlése és a rotorok teljesen kisültek. A vezérlés semmire sem reagált. A tartalék energiáról csupán a leszállófúvókákat lehetett működtetni – remélhetőleg ez is elég volt a manőverezéshez.

Shaila megnyomott egy gombot, de a vezérlés nem reagált.

– Giffords! Valaki menjen hátra, nyissa ki az ajtót, és kösse ki a rakományt!

– Mi van? – A megfogalmazás és a hangsúly egyszerre jelezte a pilóta meglepetését.

– Nyissák ki a raktér ajtaját ! Most! – parancsolta Shaila.

Hallott egy kis visszhangot a headsetben, de nem tudott rászánni sem időt, sem figyelmet, hogy foglalkozzon vele.

– Vettem. Mindjárt. – Húsz másodperccel később a pilóta ismét jelentkezett: – Raktérajtó nyitva. Rakomány elengedve.

Vége.

Shaila bekapcsolta a két elülső leszállófúvókát. Abban reménykedett, hogy a nyitva maradt szárnyakkal befogott felhajtóerő és a fúvókák együtt elkezdik felemelni a hajó orrát.

És amikor a rakomány csúszni kezd...

– Az orr emelkedik – jelentette a pilóta. – Elveszítjük a rakományt, és az emelkedés nem lesz elég, hogy leszálljunk.

Shaila bekapcsolva hagyta az orrfúvókákat, és átirányította hozzájuk a maradék üzemanyagot.

– Vettem, Giffords. Próbálom függőlegesbe hozni magukat.

– Függőlegesbe?! – kiáltott fel a pilóta. Shaila nem foglalkozott vele, csak a magasságmérőre figyelt. Negyven fokos szög.

Ötven... hatvan... hetven...

– Vizuális jel! – jelentette Finelli. – Néhány külső szenzor újraindult.

– Küldje át! – utasította Diaz.

Shaila a szeme sarkából látta, ahogy megjelent egy kis, virtuális képernyő, rajta a hajó képe nagyon távolról nézve.

Repült, és az orra folyamatosan emelkedett.

Közben lassult is, és ez volt a lényeg. A probléma pedig az, hogy zuhanni kezdett, ráadásul gyorsan.

– Oké, Giffords! Készüljenek fel a főhajtómű begyújtására!

– Mi van?! – üvöltött fel a pilóta. – Nem jutunk fel!

– Csak csinálják! – válaszolta Shaila. Amikor az orr már 85 fokos szögben állt, hirtelen megbillent kissé, és a vezérlés megremegett a főhadnagy kezében; a kesztyűbe épített rendszer így jelezte, hogy a gép erőlködve próbál engedelmeskedni. Az orrfúvókák ennyire voltak képesek.

– Főhajtóművet begyújtani! – parancsolta Shaila. – Huszonöt százalékos tolóerő!

A kis képen fény csapott a hajó alatti óriásfúvókákból, de a Giffords még mindig ijesztő sebességgel zuhant.

– A francba! – mormolta a főhadnagy, azután hangosan folytatta: – Hajtóművek negyven százalékra!

– McAuliffe! Még mindig zuhanunk! – jött a pilóta válasza. A hangja alapján már nem bírhatta sokáig a feszültséget.

– Főhajtóműveket maximumra! – mondta Shaila. Közben próbálta úgy vezérelni a leszállófúvókákat is, hogy függőlegesben tartsa a hajót. – Maradt még vészernyőjük?

– Azzal próbálkoztunk elsőként – felelte a pilóta.

– Ezer méter – jelentette Finelli a Shaila melletti székről. – Még mindig zuhan.

– Hajtóműveket hatvanöt százalékra! – mondta a főhadnagy.

– Az ereszkedés sebessége csökkent.

– Nem elég! – kiáltotta a pilóta.

– A picsába! Jól van, akkor főhajtóművet maximumra... most!

A hajó alján ismét megjelent egy nagyobb fénycsóva, ám a következő pillanatban a Giffords kikerült a kamera látószögéből.

– Elment a kép!

Finelli ujjai őrült táncot jártak a munkaállomása billentyűzetén.

– Nem találom őket!

Shaila virtuális vezérlőpultján riasztójelzések kezdtek villogni.

A hajótest kezdte megadni magát a feszültségnek.

– Giffords! Állapotjelentést! Vége.

Csend.

A főhadnagy Diazra nézett, aki mereven bámult előre, ujjait összefonta maga előtt, de az ujjpercek fehérségén látszott, hogy mennyire feszült.

– Próbálja újra! – csak ennyit mondott.

– Giffords! Vétel! Vége!

A virtuális vezérlőpult hirtelen kikapcsolt.

Shaila eszeveszetten próbálta visszahozni.

Nem működött.

– Asszonyom! Azt hiszem, elveszítettük őket – jelentette Shaila halkan.

Ebben a pillanatban halk dörrenés hallatszott valahonnan a bázison kívülről. Nem hangzott jól. Shaila lehunyta a szemét.

Azonnal újra kinyitotta, amikor a rádió recsegve életre kelt: – McAuliffe! Itt a Giffords! – jött a pilóta hangja. Egészen vidámnak tűnt. – A felszínen vagyunk. Ismétlem; a felszínen vagyunk. Vége.

Shaila hátradőlt a székén, miközben a parancsnoki központban hatalmas éljenzés tört ki.

– Vettem, Giffords. Állapotjelentést! – kérte.

– A főhajtómű fúvókáin landoltunk, azután hanyatt estünk, és csak valami háromszáz méterrel tévesztettük el a bázist. De élünk, bassza meg! Vége. – A háttérben ugyanúgy ujjongtak, mint a parancsnoki központban.

– Vettem, Giffords. Üdvözöljük önöket a Marson! Úton vagyunk magukért. McAuliffe vége – mondta Shaila, és végre ő is el tudott mosolyodni, miközben a többiek hátba veregették és összekócolták a haját. Hallotta, hogy lent az Elosztóban is hasonló hangulat uralkodott el. A vezérlőpulton végignézve felfedezte, hogy valaki kirakta az egészet szélesvásznú holovetítésre, úgyhogy odalent is mindenki jól látott és hallott mindent. Ez keltette korábban a visszhangot a VR-rendszerben.

Shaila ekkor kezdett el reszketni, ahogy az adrenalin felszívódott a szervezetében. De legalább senki sem halt meg.

– Jól van, emberek! – kiabálta túl Diaz az örömködést. Persze, hogy ő is szélesen mosolygott. – Jain! Vigyen ki egy mentőcsapatot! Finelli! Szedje össze a műszakisokat, és derítsék ki, mi a fene történt a MarsSatokkal és a szenzorokkal! Azt akarom, hogy minél előbb működőképes legyen minden!

Shaila felállt, és az ajtó felé indult, de Diaz érintése megállította.

– Látja, mire képes, ha a helyén van az esze? – kérdezte a parancsnok halkan.

– Igen, asszonyom – válaszolta a főhadnagy. – De nagy kockázat volt kirakni a belső komra. Mi lett volna, ha nem sikerül?

– Maga pilóta, Jain – Diaz csak ennyit válaszolt. – Most menjen, és szedje össze őket!

Shaila megfordult, hogy elinduljon, de Finelli is megállította: – Főhadnagy! Várjon! – Felmutatott egy adattáblát, amely a bázis műveleti térségében felállított szenzorhálót mutatta. – Ez mi lehet? – kérdezte a tiszt.

Több mint kétszáz szenzor ment tönkre.

Tökéletes körben, amelynek a középpontja a lávacső volt, a kerülete pedig szinte megegyezett az EM-berendezések feltételezett elhelyezkedése alapján meghatározott gyűrűvel.

– Egy kurva nagy probléma – válaszolta Shaila halkan. Az iménti öröme egy pillanat alatt semmivé foszlott. – Küldje át ezt a képet Diaznak is. Szüksége lesz rá.