– Bocsáss meg, ilkán, de a Vörös Farkasaim nagyon keményen küzdöttek, és a Komsztár zavarta a kommunikációt. Futárt kellett küldenem a főhadiszállásomról, hogy megkapjam az üzenetedet.
Az ilkán összevonta a szemöldökét.
– Ne hazudj nekem, Conal! Még azután is harcoltatok a Komsztár 278. szakaszával, miután utasítottalak, hogy hagyjátok abba.
– Győzelemre állunk, Ulrik. Ezt nem veheted el tőlünk.
– Igen, győzelemre álltok, de közben az engedélyezettnél majdnem kétszer gyorsabb ütemben használjátok a forrásaitokat.
– Kit érdekel, hogy elfogy a rakétánk és a gépágyúlőszerünk, miután megsemmisítettük őket? – felelte bosszúsan Conal. – Meg akarsz szégyeníteni engem és az embereimet?
– Ostobaság – csattant fel Ulrik. – Nagy örömömre szolgált, hogy ilyen jól harcoltatok. Minden klánnal közöltem, hogy Vlad és a Tizenegyedik Farkas Gárda túljárt az egyik elit komgárdista alakulat eszén.
– Ha igaz, amit mondasz, akkor miért terelsz vissza bennünket a hegyekbe, mialatt a Pókok folytathatják a harcot? Kétségbeejtő, hogy hagyod annak a vénséges boszorkánynak, hogy a végtelenségig folytassa pályafutását.
– Eredményesen dolgozik, és a csapatai nem használják el gyorsabban az utánpótlásukat, mint ahogy az utasítás szól – hunyorított Ulrik. – Mellesleg te nem Natasa Kerenszkij vagy. A Wolf Dragonyosaival eltöltött évei miatt a komgárdisták már a neve hallatán is hanyatt-homlok menekülnek. A 282. szakasz parancsnoka korábban a Marik-polgárháborúban harcolt, és Natasa alaposan helybenhagyta. Megette reggelire, és ez a keserű emlék bizonyára az embereire is demoralizálólag hat. Egyébként Natasát is visszarendeltem.
– Ez akkor is természetellenes, ahogy ez az egész csata. A komgárdisták bújócskát játszanak ahelyett, hogy tisztességesen kiállnának ellenünk.
Ulrik egyetértése jeléül bólintott.
– Valóban természetellenes. A kardinális felmérte gyengeségeinket, és már fel is használta őket a Füstjaguárok legyőzéséhez. Mi a gyors és döntő csatákhoz szoktunk. Az invázió során egyfolytában partizánakciókkal csipkedtek bennünket, ami elejét vette annak, hogy egyesítsük erőinket. Ezen a bolygón most ugyanezzel találkozunk nagyban, és nincsenek készleteink egy hosszú csatához.
Conal megrázta a fejét.
– Ugyan! Már holnap nyerhetnénk, és ezt te is belátnád, ha itt lennél.
– Tévedsz, Conal, és ha továbbra is ezt képzeled, nem fogod túlélni a harcokat – vágott vissza Ulrik ravasz mosollyal. – Ami azt a javaslatodat illeti, hogy nézzem meg a saját szememmel, igazad van. Túl sokáig tartottam távol magam a csatától. Amikor a hegyekben összecsapunk a komgárdistákkal, én fogok csapataim élére állni. Ott aztán egyszer s mindenkorra eldől a Belső Szféra sorsa.
38
Mar Negro, Alyina
Trell Grófság, a Jádesólymok megszállási zónája
3052. május 10. Skorpió hadművelet 10. napja)
A szikla tetejéről Kai két búvár elementált látott kibukkanni egy-egy bugyborékoló kör közepén. Hüvelykujjukat feltartva jelezték, hogy minden rendben, ő pedig továbbította a jelzést a mögötte állók felé. Valaki elfordított egy kapcsolót, mire a csörlő elindult. Az acélkábel, melyen eddig a jobb kezét nyugtatta, megfeszült, és a Yen-lo-wang Gauss-fegyvere megkezdte útját a szárazföld felé.
Kai alig merte elhinni, ami az elmúlt öt nap során történt. A menekülés maga tökéletesen zajlott le. Ő és Deirdre elkötötték az alpüspök limuzinját, és egy kerülő úton délnek tartva ellátogattak Mahlerék farmjára. Az elementálok kisajátítottak egy nehéz tehersiklót, és visszamentek a hegyekbe a páncéljukért, majd csatlakoztak hozzájuk a farmon.
Kai megfordult, és Erik Mahlerre mosolygott, aki rögzítette a csörlőféket, aztán megmutatta Malthusnak, hogyan kell szükség esetén kiengedni. Erik hűvösen fogadta az elementálok érkezését, Hilda viszont ugyanolyan szívesen látta őket, mint annak idején Kait. A Kai és az elementálok közötti fegyverszünet segített Erik megnyerésében, és amikor a férfi értesült róla, hogy egyesítették erőiket a Komsztár ellen, az idős mechharcos ragaszkodott ahhoz, hogy a segítségükre legyen a fegyver kimentésének megszervezésében, és felügyelje a nemzetközösségiek ellenállását.
Erik bőséges információval tudott szolgálni a roncsgyűjtőakcióról, melyet a Komsztár a félszigeten indított, mivel őt is beráncigálták a munkások közé. Értesülései szerint az összes mechet elszállították a világról, de egyetlen tenger alatti akcióra sem emlékezett. Ez a hír csak még jobban megerősítette Kait, hogy a Yen-lo-wang és Gauss-fegyvere talán még megmenthető.
Az elementálok érkezése utáni reggel mindannyian kimentek arra a helyre, ahol a Centurion a víz alá süllyedt. Nagyon körültekintően választották meg az útvonalat, és folyamatosan figyeltek, van-e a közelben Komsztár-őrjárat, de semmiféle ellenállásba nem ütköztek. Mégsem voltak egyedül. Egy, a terepen kószáló váratlan vendég nagyon meglepte őket.
Gus Michaels, az ilkán krónikása Kai mellé lépett, és a bal vállára tette a kezét.
– Bocsáss meg, hogy nem tudtunk többet felhozni a Yen-lo-wangból, kölyök. A Centurion megmenthető, de egy csörlő kevés hozzá. Az omni a sziklaperemhez szögezi, ezért nem süllyedt egy kilométer mélységbe a tenger aljára.
– Tudom – felelte Kai, és a sötét vizet nézte, ahol a fodrozódó hullámok alatt lassan megpillantotta a henger alakú fegyvert. – Ha a tengerfenékig süllyedt volna, a pilótafülke összelapul, én pedig meghalok.
– A szerencse jobb, mint a tehetség, kölyök.
Kai úgy találta, kedveli az alacsony, zömök kis embert. Malthus óvatos volt Michaelsszel kapcsolatban, de a mechharcos ezt annak tulajdonította, hogy Gus kijelentette: az ilkán küldte erre az akcióra. A Kai alyinai teljesítményéről szóló jelentések utalást tettek egy magasabb myomertechnológiájú mechre, és Gust azért küldték, hogy kiderítse a részleteket. Épphogy azonosította a csata helyszínét, amikor megérkeztek, és nagyon kapóra jött nekik a csörlő és a kábelfelszerelés.
A Gauss-fegyver a felszínre bukkant, csövéből víz patakzott. Eltekintve némi hínártól és kilógó vezetéktől, mely a Centurionnal kötötte össze korábban, remek formában volt. Az elementálok segítettek a partra irányítani, majd felfújt gumitömlőket és vastag szivacspaplanokat tettek rá, nehogy a szikláknak ütődve megsérüljön.
Malthus Gushoz sétált, és átkarolta a vállát.
– Jegyezz fel mindent az ilkánnak, kis ember! Az Alyina felszabadítása most kezdődik.
*
Miután a Gauss-fegyvert feltették a nehéz tehersikló platójára, és jól elrejtették annak vászonteteje alatt, kiélezett vita kezdődött a felszabadítás menetéről.
– Nekem vajmi keveset számít, Michaels, hogy az ilkán küldötte vagy – tette csípőre a kezét Malthus. – Te a Mahler-farmon fogsz maradni.
A történész zöld szeme villámokat szórt.
– Na várj csak egy pillanatra! Én szereztem meg neked a Komsztár valigiai telepének tervrajzát.
Az elementál megrázta a fejét.
– Emlékezetből rajzoltad le, mert két hete villámlátogatást tettél Valigiában, és azóta is menekülsz.
– Arra képeztek ki, hogy emlékezzem a részletekre. Megcsináltam neked a térképet. Tartozol nekem.
Malthus kihúzta magát.
– Semmivel sem tartozom neked. Te csak az események krónikása vagy.
– Pontosan, az ördögbe is. És hogy számoljak be a történtekről, ha ott sem vagyok?
Malthus vészjóslóan elvigyorodott.
– Megengedjük, hogy végignézd a csatafelvételeket a harcok után. A páncélunk mindent rögzíteni fog.
Gus utánozta a férfi ádáz vigyorát.
– Remek, akkor adjatok nekem is egy páncélt, hogy felvehessem a saját krónikámat az ostromról.
Az elementál vezér egy kézmozdulattal hessentette el a javaslatot.
– De nem vagy a Harcosok kasztjának tagja.
Kai összevonta a szemöldökét.
– Bocsáss meg, Taman, de négy páncélotok van, és csak hárman vagytok.
– Igaz – felelte Malthus. – Az egyik a tiéd, ha akarod.
Kai a férfire nézett, aztán lassan becsukta a száját.
– Az enyém? Egy elementálpáncél?
– Te harcos vagy, Kai Allard-Liao. A páncélunk nem ugyanolyan, mintha egy mechben ülnél, de aki ilyet visel, a legkeményebb ellenféllé válik egy ember számára. A szíved, eszed és lelked egy harcosé, most már a harcosok külseje is a tiéd lehet – mondta Malthus, és lesütötte a szemét. – De megértjük, ha visszautasítod.
Kai Locke-ra és Slane-re sandított. A két elementál bólintott, némán visszhangozva Malthus szavait. A legnagyobb dicsőséget ajánlják fel nekem, amit csak el tudnak képzelni. Kai testét izgalom járta át.
– Bár nem vagyok méltó, elfogadom a meghívásotokat, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy dicső emléket állítsak annak a harcosnak, aki a páncélt előttem viselte.
Mindhárom elementál elmosolyodott, majd kemény vállveregetésekkel gratuláltak neki. Kai elnevette magát.
– Feltéve persze, hogy rám tudjátok igazítani, és adtok egy kis időt, hogy gyakorolhassak benne.
– Rendben – felelte kényszeredett mosollyal Malthus. – Mindannyiunknak időre van szüksége a gyakorláshoz.
Gus, aki vele szemben álldogált, egyetértése jeléül bólintott.
– Akkor, Malthus, belegyömöszölöd Kait és a társaidat a páncélokba, a tehersiklóval elfüstöltök Valigiába, csőre töltitek az ágyút, és berobbantjátok a Komsztár-erődöt, ugye?
– Pontosan.
– Bingo! – kiáltotta Gus, és összefonta a karját a mellén. – Veletek tartok, mert a háborús zónában nem lesz időtök felvenni a páncélt.
Malthus összevonta a szemöldökét.
– Már az indulás előtt elkészülünk.
– Rendben, akkor hacsak ki nem agyaljátok, hogyan fértek be a vezetőülésbe, miután felöltöttétek a konzervruhát, szükségetek lesz egy sofőrre.
Kai a kis ember szakállas arcáról a behemótra nézett, majd vissza. Malthus megvonta a vállát, majd a Gus arcán szétterülő vigyor az ő száját is a füle felé húzta.
– Soha ne vitatkozz a történészekkel, Kai! Lehet, hogy a győztesek írják a történelmet, de mi vagyunk azok, akik az igazi munkát végezzük. Ha azt akarod, hogy egy lábjegyzetnél több maradjon meg belőled az utókor számára, hagyd nyerni a krónikást!
*
A Mahler-farm mögötti erdő magányában Kai szorosan átölelte Deirdre-t.
– Én sem akarlak elveszíteni téged, Deirdre – mondta a fiú, és lázasan töprengett, hogy magyarázza el a lánynak a helyzetet. – Láttam a Komsztár-erőd tervrajzát. Ha nem tartok velük, minimális vagy semmi esélyük sem lesz, hogy kiszabadíthassák bajtársaikat. De ha sikerrel járnak, Malthus betartja az ígéretét, és szabadon enged bennünket az összes nemzetközösségi hadifogollyal együtt.
– Tudom, tudom, mégis gyűlölöm, hogy el kell válnunk egymástól. Amikor arra gondoltam, hogy talán sosem látlak újra…
Kai érezte, hogy a lány remeg, ezért még jobban magához szorította.
– Ne aggódj! Nem fogsz elveszíteni. Nem fogok meghalni.
– Ne csúfolódj velem, Kai! – bontakozott ki Deirdre az ölelésből, és letörölte a könnyeit. – Nem mondhatod, hogy nem fogsz meghalni.
Hogyan magyarázzam meg neki? Kai mély levegőt vett, aztán nagyot sóhajtott.
– Nem várom, hogy megértsd, mert én sem mondhatom, hogy teljesen értem. Csak arról van szó, hogy az a bizalom, amivel te és ők viseltettek irántam, felnyitotta a szememet. Most már tudom, hogy olyan képességeim vannak, amelyek segítségével sikert arathatok. Ahogy te sem tudod abbahagyni a betegek ápolását, én sem tudom…
– Abbahagyni a gyilkolást? – révedt lehangoltan a távolba a lány.
– Azt hiszem, máris elveszítettelek.
Kai megragadta Deirdre vállát, és gyengéden megrázta.
– Nem, tudod, hogy ez nem igaz. Nem vagyok gyilkos robot. Nem és nem!
– Kit akarsz meggyőzni, Kai? Engem vagy magadat?
Kai elmosolyodott, és lesütötte a szemét.
– Deirdre, ha valaki harcos, az nem ugyanaz, mintha gyilkos lenne. Én konfliktusokra készülök fel, hogy védelmezzem azt a szabadságot, amelyet mi, civilizált emberek, megegyezésünk szerint magunkénak mondunk. A klánok felül akarnak kerekedni rajtunk, és el akarják venni a szabadságunkat, ezért szembeszállók velük. A Komsztárnak hasonló, bár nagyratörőbb céljai vannak, így velük is harcolnom kell. Ezt nem az állami politika eszközeként teszem, hanem mint olyan ember, aki annak fenntartásáért küzd, ami az egész emberiség számára szent kellene, hogy legyen.
Nagyot nyelt.
– Néhányan érvelhetnek azzal, hogy a felhasznált vegyi anyagokkal és antibiotikumokkal te a sejt szintjén háborúzol, én pedig többsejtű szinten. Azt hiszem, ez félrevezető, mert én értékesebbnek tartok egy többsejtű élőlényt egy vírusnál vagy baktériumnál. Mégis megállja a helyét valamennyire a betegségek elleni harccal való párhuzam, és én remélem, hogy ha időben sikerül enyhítenem a problémákat, segíthetek megfékezni valami olyasminek a terjedését, ami az emberiség pusztulását okozhatja. Érted ezt?
Deirdre bólintott.
– Nagyon is – felelte. Elmosolyodott, és a tenyerébe fektette arcát. – Most már azt is megértem, milyen érzés megmenteni egy életet, és ezzel együtt kioltani egy másikat. Nem kívánnám neked, hogy egy életen át csak életeket kelljen kioltanod.
– Ilyet én sem kívánnék senkinek – felelte Kai üveges tekintettel.
– Hajlandó vagyok vállalni ezt a felelősséget. Ezt választottam, ez a kötelességem. Nem örülök neki, de a váltamra veszem, hogy másoknak ne kelljen.
– Tudom, és nagyon szeretlek érte – lehelt a lány könnyű csókot Kai ajkaira. – Azt mondod, van még egy hetünk az indulás előtt?
– Igen. Mahler, Michaels és Malthus a tervet készítik, Slane és Locke gyakorolnak. Napkeltétől napnyugtáig nekik kell segítenem.
A lány megfogta Kai kezét, és vezetni kezdte a ház felé.
– A fennmaradó időben pedig én tartok igényt rád, Kai Allard-Liao. Mivel napjaidat nemsokára az iszony és a halál árnyékolja be, töltsük meg az éjszakákat élettel és szerelemmel.
39
Derűs Kilátások űrjáró, Teniente, transzfer pálya
a Füstjaguárok megszállási zónája
3052. május 14. (a Skorpió hadművelet 14. napja)
Victor Ian Davion kilépett a zsilipből, és a hegyes orrú siklóhajó mellé sétált. Ahogy megpillantotta az Arcturus felirat felett az Egyesült Nemzetközösség címerét, elmosolyodott. Megveregette a gép törzsét, amikor is kinyílt az ajtó, és a kiszálló katona szalutált neki. Ő viszonozta a köszöntést, aztán látta, amint Galen mindkettőjük felszerelésével a kezében átküzdi magát a zsilipen.
Mögötte Shin Yodama és Hohiro léptek a siklódokkba. Hohiro sokkal jobban ránehezedett a botjára, mint ahogy a hajó gyorsulása nyomán keletkezett gyenge gravitáció indokolta volna. A többhavi menekülés nagyon megviselte, az emberei mégis csodálatosan küzdöttek. Ellépett a hajó mellől, és két vendéglátója mellé sietett.
– Hamarosan indulok. Mindent köszönök nektek és az embereiteknek, és a legjobbakat kívánom. A hírszerzés és a katonák bátorsága nélkül soha nem szabadultunk volna el a Tenientéről – mondta, és megrázta a fejét. – Valahogy alig merem elhinni, hogy sikerült.
Elmosolyodott, de olyan gyenge volt, hogy a mosoly nem tartott sokáig.
– Amikor segítségért küldtem Shint, álmomban sem képzeltem, hogy azt az Egyesült Nemzetközösségben találja meg.
– A megfelelő segítséget nehéz megtalálni – tette hozzá Shin.
– És olcsóbbak vagyunk, mint a konkurencia – nevetett Victor.
– Amikor Shin megkért, biztos voltam benne, hogy ha a szerepek felcserélődnének, te is ugyanezt tennéd a helyemben. Abban viszont csak reménykednék, hogy az apám elég bölcs ahhoz, hogy elfogadja a segítségedet.
Hohiro lesütötte a szemét, majd Shinre sandított.
– A barátom elmondta, hogyan kértek fel erre az akcióra. Tudom, mi volt az ára, és sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked és a húgomnak.
Victor a hűvös válaszfalnak döntötte a hátát.
– Mi ketten a provinciái események jó részét nem veséztük még ki. Ott megtanultuk egymás tiszteletét. Megtanultuk elfogadni azt, amit meg kell tennünk kötelességünk sikeres teljesítéséért. A személyes lelki fájdalom is ebbe a kategóriába tartozik. Tudom, hogy amikor a húgod látja, épségben visszatértél, enyhülni fog a fájdalma, melyet az apjával kötött alku miatt érez. Mint ahogy én sokkal jobban érezném az ő fájdalmát, mint a sajátomat. Azzal, hogy megmentettelek, saját magamat mentettem meg.
– Egyre jobban megdöbbentesz, Victor – felelte Hohiro, és Shinre nézett, hogy lássa, egyetért-e vele. – Nem a mi szamuráj hagyományaink között nőttél fel, mégis érted a giri és a nindzso – a kötelesség és az együttérzés – fogalmát, úgy, mint bármelyikünk.
Az Egyesült Nemzetközösség hercege megvonta a vállát.
– Jó tanárom volt. Egyébként a kötelességtudat és az érzelmek közötti meghasonlás nemcsak a szamurájokra és a jakuzákra jellemző. A trónörökösök ezt nagyon is jól tudják. Az apám és a te apád szerencsések voltak, mert a házasságukat nem árnyékolta be az, hogy mást szeretnek. Attól félek, nekem nem lesz ilyen jó dolgom, amikor úgy határozok, hogy megházasodom. De talán én leszek az utolsó herceg, akit ez a dilemma gyötör.
Hohiro mindkét kezével alumíniumbotjára támaszkodott, majd lassan bólintott.
– Remélem, a valóság túltesz majd a legmerészebb álmodon is. Tudod, hogy nem kell elmenned. Velünk jöhetsz a Luthienre, és onnan folytathatod az utad.
– En, a Luthienre? Azt akarod, hogy az apám szívrohamot kapjon?
Omi képe csábítóan lebegett Victor lelki szemei előtt, ezért majdnem elfogadta az ajánlatot. Aztán rádöbbent, hogy Omi úgysem kapna engedélyt a vele való találkozásra. Össze akarod törni a szívemet?
A kínos csendnek Galen érkezése vetett véget.
– S ami még ennél is rosszabb, azt akarod, hogy az arkhón a fejemet vegye? – ékelődött. – A Davionok és Steinerek örököse a Sötét Luthienen? Ez elég lenne ahhoz, hogy Amaris, a Trónbitorló felkeljen a sírjából.
Mind a négyen elnevették magukat, mire oldódott a pillanatnyi feszültség.
– Hohiro, nagyra értékelem az ajánlatodat – mondta Victor. –Valamikor szívesen ellátogatnék a Luthienre, de azt hiszem, mindkettőnk birodalmának protokollfelelősei sikítanának, ha váratlanul beállítanék.
– Értem – felelte Hohiro, majd halkan hozzátette –, barátom.
Victor kuncogva válaszolt.
– Sose hittem volna, hogy ilyen szavakat hallok egy Kurita szájából.
– Én pedig sose gondoltam volna, hogy ilyet mondok egy Davionnak – rázta meg a fejét a Sárkány örököse. – Képzeld csak el! A klánok meg akarnak semmisíteni bennünket, de csak annyit érnek el, hogy a szétzúzásunk helyett összekovácsolnak bennünket.
– Attól tartok, egy közös akciónál többre lesz szükség az összefogáshoz, Hohiro. A többszázados bizalmatlanság és családi ellentét nem fog ilyen könnyen köddé válni. Ki tudja, mire fog egy napon kényszeríteni bennünket a két ház között fennálló gyanú és félelem?
Hohiro kinyújtotta a kezét, és két tenyerébe fogta Victor jobb kezét a bot tetején.
– Megmentetted az életemet, ami a mi hagyományaink szerint azt jelenti, hogy most már felelős vagy érte.
Victor felidézte magában, amint a klánbéli Thor rátámad.
– Te is megmentetted az én életemet, ezért te is felelős vagy értem.
– Igen – szorította meg Hohiro Victor kezét. – Emlékezzünk mindketten, történjen bármi, hogy magunkra vállaltuk ezt a terhet. Lehet, hogy ez nem fog meggátolni bennünket abban, hogy egymásra támadjunk, ha nem lesz más választásunk, de mindenképpen arra fog sarkallni, hogy előtte racionálisabb megoldást keressünk. Nem akarok szemben állni veled a csatamezőn, Victor Davion.
– Én sem veled, Hohiro Kurita.
– Akkor megtanulhatjuk, hogy nem kell félnünk egymástól. Így nem hajlíthatnak meg és nem tüzelhetnek fel egymás ellen bennünket.
Victor Hohiro kezére tette a kezét.
– Legalább egy generációnk megtanulhatja, hogy nem kell tartanunk egymástól.
A két férfi egymás szemébe nézett, és Victor a hamisság egyetlen jelét sem fedezte fel Hohiro egyenes tekintetében. Erősen szorították egymás kezét, és csak akkor engedték el, amikor Gálén és Shin búcsúzóul kezet ráztak. Victor megfordult, és Shin felé nyújtotta a kezét.
– Bár a herceged nekem tulajdonítja a mentőakció sikerét, nélküled semmire sem mentem volna. Nagy öröm és megtiszteltetés volt számomra, hogy együtt dolgozhattunk.
Shin fejet hajtott.
– Engem pedig nagyon megtiszteltél azzal, hogy hittél bennem. Remélem, egy napon igazán méltó leszek rá.
Victor elmosolyodott, és gyorsan Hohiro felé fordult.
– Tartsd magad mellett, mert sokkal értékesebb lesz bármelyik udvaroncnál. És ha sikerült klónoznod, küldj belőle egy példányt nekem is!
Hohiro elnevette magát.
– Csak ha te is küldesz nekem egy-egy példányt Galen Coxból és Kai Allardból.
Victor teste megfeszült.
– Sajnos Kai nem tért vissza az Alyináról.
– Akkor a klánok bűneiért már sosem lesz bocsánat. Őszinte részvétem, Victor. Imádkozni fogok érte.
– Köszönöm. Megmondom a húgainak és a bátyjának – felelte Victor, és hátranézett. A techek már leválasztották az üzemanyag-töltő csöveket a siklóról, és becsukták a raktér ajtaját. – Indulnom kell.
Hohiro bizonytalan léptekkel indult a zsilip felé.
– Szerencsés utat, barátom!
– Neked is, barátom – felelte Victor, és hozzátette: – Mondd meg a húgodnak…
– Igen?
– Mondd meg neki… – elcsuklott a hangja. Lemondóan megrázta a fejét.
– Megmondom – intett Hohiro a zsilip ajtajából. – Tőlem mindent meg fog tudni arról a férfiről, aki móresre tanította a Novamacskákat. Aki megmentette az életemet. Aki most már a barátom.
40
Pozoristu-hegység, Tukayyid a Komsztár intervenciós zónája
Szabad Rasalhág Köztársaság
3052. május 16. (a Skorpió hadművelet 16. napja)
Phelan Farkaskutyájára vigasztalanul zuhogott az eső. A számítógépes holografikus kijelző hullámzott és olykor elhomályosult, mert a felhőszakadás a mech kiálló füleibe épített érzékelőket sem kímélte. Az infravörös tartományban a környező táj éppolyan sötét és kihalt volt, mintha elektrooptikával szemlélte volna.
Phelan a pilótafülke féltucat monitorának és fegyverrendszer-kijelzőinek kaleidoszkópszerű visszfényében utasította a számítógépet, hogy egyre kisebb hőmérsékleti tartományokban elemezze a beérkező adatokat. A kijelző elsötétedett, majd újra körvonalazta a képet, de azon a fekete és sötétkék foltok alig mutattak változást.
– A fenébe! Ez az átok eső mindent ugyanarra a rohadt hőmérsékletre áztat.
A Tukayyid ostroma lassan kezdte felőrölni Phelan idegeit. A Pókokkal többnapos pihenőt tartottak, és egyetlen szórakozásuk az volt, hogy időnként komsztárbeli partizánokat kergettek. Aztán hirtelen felzavarták őket a hegyekbe, ahol egy heves időjárási front sietett a fogadásukra. Állj és indulj! Állj és indulj!
Tudta, hogy Ulrik pontos haditerv szerint dolgozik, mégis nyugtalanította, hogy a jelentések szerint a többi klán folyamatosan harcol, míg a Gárda egy helyben toporog. Sikeresen kivédték a Komsztár kísérleteit, melyeket a készletraktáruk lerohanására tettek, és tudta, hogy ezt jó szemmel nézte az ilkán. Mégis úgy érezte magát, mint a szarkák után rohangáló áruházi detektív, nem pedig mint a Terra birtoklásáért küzdő harcos.
Az időjárás miatt lehangoltan kapcsolt át elektrooptikára, miközben elmozdította a Farkaskutyát, hogy annak fülei kilátszódjanak a fedezékül szolgáló kemény gránittömb alól. Lassan emelkedett fel, és bosszantotta, hogy a holografikus kijelző éles sziklákkal tarkított tájat fest elé, miközben a kémlelőablak továbbra is csak a gránitra enged kilátást.
A pozícióján túli völgyből szerteágazó villámcsapás vetődött az égboltra, végigsuhintva a feje felett gomolygó fekete viharfelhők alján. Phelan megrándult, és ösztönösen behúzta a nyakát a bántóan éles fény láttán. Szeme előtt továbbra is fénysávok táncoltak, miközben megpróbált a holografikus kijelzőre összpontosítani. Megborzongott, majd visszaállította a felvételt arra a pontra, amikor a villám vakító fényözöne az égboltra fagyott.
– Egy, kettő, három… – mormolta magában Phelan, és a célzó joystickkel minden mechet feliratozott a kijelzőn. Miután egy egész századot azonosított, megkezdte a páncélosok és a gyalogság felmérését. A szája azon nyomban kiszáradt az izgalomtól.
– A pokolba is, ez egy Komsztár-támadás, ami el fogja vágni a Gárdát a 341. szakasztól! Ulrik egyáltalán nem számított a kardinális ilyen megmozdulására.
Megnyomott két gombot a vezérlőpulton. Az odakint tomboló vihar és a hegységet tagoló számtalan völgy miatt a rádió használata értelmetlennek tűnt. Mellőzése annak a lehetőségét is kizárta, hogy a Komsztár háromszögezéssel a nyomára akadjon. Eddig csak az mentette meg a felfedezéstől, hogy az ítéletidő minden típusú kijelzést működésképtelenné tett, és most, hogy a csillaga és a csillagkép közé egy egész századnyi mech ékelte be magát, nem is nagyon áhítozott arra, hogy rábukkanjanak.
Bal kezével állított a hátsó lézer célkeresztjén. Néhány gomb megnyomásával az energia a harcban szokványos mennyiség töredékére csökkent, hosszúsága viszont megnőtt. Betáplált egy sorozat koordinátát, megvárta, amíg a fegyver befogja a célpontot, majd a kommunikációs rendszert a sugárgenerátorra kötötte.
– Itt Fejsze egyes. Negyvennégy-nulla mech közeledik a 4134. szektorhoz. Páncélos és gyalogos egységeik is vannak. Indítom az adatokat.
Ellenőrző szignált küldött, majd fedélzeti számítógépe a reléállomások sorozatán keresztül megkapta a válaszjelet. A radarkép és annak elemzése 2,3 másodperc múlva fénysebességgel száguldott át a Gárda főhadiszállására.
Phelan figyelte, amint a számítógép felvázolja a Komsztár-egységet a másodlagos monitorra. Hmmm. A számítógép szerint a Tizenharmadik Hadtest nevet viselik, ami azt jelenti, hogy vadonatújak. A mechek a Csillagliga korszakából származnak, ahogy arra számítani lehetett, de mindegyik szűz. Minden bizonnyal egy új tartalékos egység.
– Fekete Özvegy a Fejsze egyesnek. Oldalról vagy hátulról támadjátok meg őket!
Phelan hitetlenkedve pislogott.
– Egy csillagom van idekint, ezredes. Még akkor is igen jelentős a túlerő, ha mi vagyunk a klánok.
– A csillagkép többi része gyorsan halad felfelé, Fejsze egyes. Rátok van szükségünk, hogy feltartóztassátok őket. Garth Radick kán úton van a 341. szakasszal az utolsó simítások elvégzéséhez. Induljatok most rögtön!
Phelan kikapcsolta a lézert, az energiáját pedig a fegyverrendszerekhez irányította. Rádiós kommunikációra váltott, megnövelve annak energiáját.
– Fejsze csillag, azt az utasítást kaptuk, hogy a következő völgyben a Komsztár egyik századára támadjunk. Szedjétek a lábatokat, és ne a pontos lövések miatt fájjon a fejetek, elég, ha nagy lesz a felfordulás. Ne vesztegessétek célzásra az időt! Tömött sorokban vannak. Nem lehet elvéteni.
Az éterben Ace érdeklődése hallatszott:
– Jön az erősítés, parancsnok?
Phelan rádöbbent, hogy a kérdés információkérés, nem pedig az utasítás ésszerűségének kétségbe vonása. Ilyenek a klánok. Gond nélkül megcsinálnak mindent, meg is halnak, ha kell.
– Ha minden igaz, hármas. Adjatok bele mindent! Még újak, és ha van egy kis szerencsénk, zöldfülűek. Meg fognak tömi – felelte, majd megszakította a rádiókapcsolatot a csillagával. Ha tévedtem, akkor mind egy szálig elpusztulunk.
*
Horagi Kano beavatott behúzta a nyakát a szakadó esőben, és lankadatlanul lépegetett tovább. Az előtte gyalogló férfi hátát bámulta, és minden erejét latba vetve igyekezett megtartani az egyensúlyát a keskeny kőperemen. Alattuk egy Rhino dübörgött végig a kanyonon, mintha arra várna, mikor lapíthatja össze a lánctalpa alatt egy ügyetlen katona lábát.
Kano még erősebben szorította rá ujjait az egyszer használatos Infernórakéta-indítóra. A kardinális azért helyezett ide bennünket, hogy feltartóztassuk a klánokat. Az emberiség terhe a mi váltunkon nyugszik. Megpróbálta elterelni a gondolatait átázott zoknijáról, mely minden lépésnél cuppogó hangot adott. Légy résen, állj készenlétben. A Komsztár számít ránk.
Látta, hogy a feje felett, a húsz méter magas kanyon tetején egykét szikla megmoccan, és néhány kavics szánkázik le a hegyoldalon, hogy a sisakjáról pattanjon le a mélységbe. Átkozódni kezdett, majd tekintetével követte zuhanásuk útját. Amikor felpillantott, egy vakító villám éles fényében kirajzolódott előtte egy roppant sziluett. Mintha a hadisten küldötte magasodott volna felette.
– Ááááá! – ordított fel, és leoldotta magáról az Infernórakéta-indítót. A mögötte levő férfi a nagy kavarodásban leesett a kőperemről. Kano kihúzta az indító csövét, majd a helyére kattintotta a nézőkét. A Komsztár számít ránk.
Amint a mech Kano csapatára irányozta a nehézlézerét, a gyalogos megnyomta a kioldógombot.
– A prímás dicsőségéért meghalni is kész vagyok!
*
Az Infernó-rakéta a Farkaskutya mellének magasságába érve robbant fel. A mechet égő palástba burkolta a felcsapó zselés petrokem felhője. Az eső kissé felhígította, de ennek csak az lett az eredménye, hogy a gép mozgó fáklyaként világított, amint a folyadék szétterjedt rajta.
Phelan hallotta, ahogy felbőgnek a vészjelzők, és a mech hőjelzőjének mutatója a hűvös zöldből a kékbe, sőt majdnem a sárga tartományig kúszott, de az eső előzőleg annyira lehűtötte a masinát, hogy a túlforrósodástól aligha kellett tartania. Megnyomta a jobb joystick egyik gombját, mire egy lézersugár söpört végig a rakétát kilövő gyalogosok felett, belecsapódva a Rhino oldalába.
Phelan már akkor lelépett a sziklaorom tetejéről, amikor a tank elkezdte feléje fordítani a lőtornyot, és az alant elterülő völgy aljára szökkent. Behajlította a mech lábát, hogy tompítsa a lejtőre érkezés erejét, majd egy újabb elrugaszkodás után biztos mozdulattal ért talajt, összeroppantva egy siklódzsipet a jobb lába alatt.
A pillanat töredékéig minden megdermedt körülötte. A Farkaskutya úgy állt ott, akár egy tűzelementál, aki gúnyt űz a völgyben összegyűlt szánalmas halandók seregéből. A rajta lobogó tűz bearanyozta az eső mosta köveket, és a megrettent katonák árnyéka hullámzó fekete zászlókként vetült a kanyon falára. Phelan a mellette levő hadi felszerelés fölé tornyosulva idegennek és halhatatlannak érezte magát. A katonák iszonyodó arcának láttán mámoros öröm töltötte el.
Egy pillanattal később hasonló iramban rontottak be a völgybe a bajtársai. A Komsztár páncélosa elkezdte az ellenség irányába fordítani a lőtornyot, hogy kifüstölje a betolakodókat. Amikor az ellenséges mechek teljes százada is visszafordult a Fejsze csillag fogadására, Phelan tudta: óriási bajba került.
Balra rántotta a mechet egy ionágyú sugara elől, majd önironikusan elmosolyodott.
– Phelan, Phelan, te forrófejű, vajon túléled-e a mai napot?
*
A kardinális virtuális világában a völgy túloldalán állt, láthatatlanul, és borzongással figyelte a lobogó mech – e bosszúálló angyal – alászállását. Hogyan találtak ránk? Ha megtörik az előrenyomuló csapatokat…
A számítógép egy pillanat alatt lekicsinyítette a terepet, mire Focht óriási titánná nőtt, hogy elé tárulhasson a világ domborzata. Ahelyett, hogy a Pozoristu-hegység egész vonulatát belátta volna, az csak helyenként bukkant ki a lábánál kavargó szürke fellegek alól. A vihar lehetetlenné tette számára az információszerzést, kivéve azokon a területeken, ahol csapatai vagy felderítői tartózkodtak.
Vakon tapogatózunk egy aknamezőn. Ha én nem látom őket, ők sem látnak engem, de az, hogy mindkét fél hátrányos helyzetben van, cseppet sem nyugtat meg.
Ismét mech méretűre kicsinyítette magát, és közvetlen kommunikációs csatornát nyitott a klánbéli csillag támadása alatt álló egységekhez.
– Durkovic ministráns, fordítsa meg a Gamma századot, és semmisítse meg az ön mögött levő ellenséges csillagot! Leboeuf püspök, Alfa zászlóalját támadás érte. Induljon máris a megerősítésére!
Csapatai azonnal végrehajtották a kapott utasításokat, de tudta, ez nem lesz könnyű harc. A klánbéli mechek a tőlük telhető leggyorsabb iramban mozogtak, hogy nehéz célpontok legyenek az Alfa zászlóalj számára. Amikor csak akartak, szétszóródhattak, fedezékbe bújhattak a lövések elől, összeroppantva a Komsztár járműveit, a kardinális katonáinak viszont saját társaikon kellett átverekedniük magukat, hogy egyáltalán eljussanak az ellenségig. Ez alaposan lelassította az ellencsapást, a mechek pedig kedvükre marcangolhatták a gyalogosokat, akik ha tehették, hanyatt-homlok menekültek.
A dühös és csalódott Focht Phelan Kell Farkaskutyáját figyelte, amint leguggol egy komsztárbeli Rhino mögé. Bal kezével megmarkolta a lőtornyot és megfordította, hogy ha rakétákat lőnének ki rajta, azok a saját csapataikat ritkítsák. Lézersugarak száguldottak feléje, a nehéz tank azonban kiváló fedezékül szolgált számára. Amikor egy Fekete Lovag elvétette egy ion- és két nehézlézer-sugárral, a Farkaskutya meglepetésszerűen kibukkant, és visszalőtt. Két félnehéz impulzuslézer és a nehézlézer lefejtette a páncélt az ellenséges mech jobb karjáról. A harmadik impulzuslézer csúnya sebet szakított a gép mellkasi páncélján.
A klánbéli csillag többi mechje hasonlóan hatékonynak bizonyult. Lövéseik számtalan célpontot eltaláltak. A Thor és az Óriásfarkas találomra lőtte ki rakétáit a szűk kanyonban, pánikba ejtve a Komsztár-erőket. A Szitakötő nagy elánnal püfölte az ellene harcoló Lancelotot, miközben a Fekete Sólyom magas árat fizettetett egy majomszerű Kintaróval, amiért az fegyvereinek optimális hatótávolságához merészelt közeledni.
Phelan Kellt nem ejtették a fejére. Ez a támadás öngyilkosság lenne, hacsak…
– Hettig, mikor érkezik meg a Béta és a Gamma zászlóalj az Alfa megerősítésére?
– Tíz perc múlva, kardinális.
Focht ökölbe szorította a kezét.
– Siessen, Durkovic! Szórja gyorsan szét őket, különben hírmondó sem marad az Alfa zászlóaljból, mire a csapatai odaérnek.
*
Phelant a harc kezdetén feltörő kettős érzései után most boldogság öntötte el, mert a meglepetésszerű támadás során több összetűzésből is épségben került ki. Újabb lövést adott le a nehézlézerrel, mire a Fekete Lovag jobb karja vállból leszakadt. Csillagának többi tagja megtizedelte a gyalogság sorait, az erősítésképpen küldött mechek azonban vészes iramban közeledtek.
Egy pillanatra egy vakító, kék ionsugár világította meg a völgyet, aztán ismét rájuk telepedett a sötétség. A katlan egyik végéből a másikba repdestek a vörös és zöld sugárnyalábok. Egy gépágyúból szaggatott lövések lobbantak elő, és az eget fáklyaként világító rakéták szelték, hogy a táj még inkább hasonlítson a kénköves pokolra. A mesterséges fényözönt olykor villámok tarkították, a füst és a köd pedig átjárhatatlan függönyt vont a két tábor harcosai közé.
Phelan követte a lézersugarak ívét, lőtt, majd gyorsan fedezékbe húzódott. Lassan, fájdalmasan lépegetett egyre hátrébb, mielőtt a század az embereire vetette volna magát. A koromsötétségben csak annyit látott belőlük, hogy nem szenvedtek nagy károkat, de még ő is tisztában volt azzal: nem sok reményük maradt. A csata véget nem érő napjai után csillagának mechjei már nem voltak csúcsformában. Az átjáróért folyó csatában elvesztett páncélt még nem pótolták teljesen, ezért a jobb lába védtelen maradt.
A völgy túlsó végében vaskos, izzó villám cikázott át a hegygerinc felett. A villanás magas árnyakat égetett a füst és köd elegyébe, majd a völgy a korábbinál is mélységesebb sötétségbe burkolózott. Phelan szorosan behunyta a szemét, nehogy káprázzon, és amikor kinyitotta, elszórt fénypontokra lett figyelmes a hegygerinc mentén. Pislogott egyet, és azt kívánta, bárcsak megdörzsölhetné a szemét, de ez a neurosisak miatt lehetetlen volt. Amikor kinagyította az elektrooptikai kijelző képét, látta, hogy Natasa érkezett meg, a csillagkép többi tagjával együtt.
A Farkasok égve hagyták azonosító fényeiket, majd könyörtelen tűzlavinát zúdítottak a völgybe. Natasa Óriásfarkasa minden létező fegyveréből tüzet nyitott, Ranna Harci Sólyma pedig dupla ionsugarakkal bombázta a Komsztár erőit. Nagy hatótávolságú rakéták robbanása rázta meg a völgyet – mintha egymás után több vulkán hányt volna tüzet magából. Vörös sugarak és kék villámok cikáztak az ellenséges egységek között. Phelan látta, amint felvillannak a gépágyúk torkolattüzei, melyeket néhány másodperccel később dörrenések és detonációk kavalkádja követett.
Taktikai sávra kapcsolt.
– Fejsze csillag, felkészülni! Hátsó ajtót fogunk játszani. Vagy átgázolnak rajtunk menekülés közben, vagy még mélyebbre nyomulnak be a területünkre. Akárhogy is, nem lesz mennybemenetel.
*
A kardinális nézte, amint a Tizenharmadik Farkas Gárda az Alfa zászlóalj 282. szakaszára veti magát. A Phelan csillaga és az újonnan érkezett erősítés közé rekedt Gamma század választhatott, hogy az Alfa zászlóaljhoz próbál menekülni, mely a kanyon nyugati kanyarulatánál nyomult előre, vagy más egérutat keres. Elmosolyodott, amikor Durkovic ministráns azon nyiladék felé kezdte terelni az embereit, amelyen keresztül Phelan a csapataira támadt.
– Remek, Durkovic, remek. Arra fogja ingerelni őket, hogy utánamenjenek – dörzsölte a tenyerét, és rádió-összeköttetést teremtett Hettiggel. – Milyen messze van a 282-es többi része?
– Érkezés egy perc múlva, de a szélső emberek klánbéli aktivitást jeleznek.
A kardinális megfigyelőpontjáról felnézett a hegygerincre, ahol megpillantotta Natasa Kerenszkijt és csillagképét. Az asszony mechjének képét egy pillanatra elhomályosította az elektromos zörej, majd újra körvonalazódott, és kissé balra tolódott, mert a számítógép egy végóráit élő mechből érkező adatállomány közlésére váltott. Focht jobb oldalon megpillantotta egy Orgyilkos füstölgő romjait.
Az Alfa zászlóalj felbomlott körülötte, és eszeveszett menekülésbe kezdett. Bár Focht több száz csata veteránjának számított, összerándult a gyomra, amikor a klánbéli erők megkezdték lefelé nyomulásukat a völgybe. Tudta, a visszavonulás a túlélés egyetlen módja, és csak azt remélte, hogy Natasa egysége vakon követi majd a csapatait, és egyenesen a 282-es kitárt karjaiba rohan. Ennek ellenére, mivel a 282-es teljes mértékben újoncokból állt, számított rá, hogy a Tizenharmadik Farkas Gárda átverekszi magát rajtuk.
– A francba ezzel a viharral, nem tudok rájuk vadászokat küldeni! Hettig, ráirányíthatjuk a 9/247-es tüzérségi fegyvereket erre a területre?
– Igen, uram. A hatótávolság legszélén vannak, de valamit csak sikerül tenniük.
– Kiváló. Szórják tele a 282-es visszavonulási vonalát láncos bombákkal! Most rögtön.
– Utasítás kiadva.
*
Susan Litto püspök kivette a kinyomtatott anyagot, majd megnyomta az interkom rendszer adásgombját.
– 91534-es szektor, négy sorozat láncos bombát, az összes üteggel. Magasra küldjétek őket, mert át kell jutniuk egy hegy felett.
– Értettem – felelte vontatottan Rob Rule tüzér. – Vannak a mieink közül a szektorban?
– A bombák harminc másodperc múlva érnek a terepre. Addigra pedig a válasz így vagy úgy, de nemleges lesz.
*
Amikor a tüzérség zárótüzet nyitott, a kardinális látta, hogy a 282-es Alfa egy raj kivételével már elhagyta a 91534-es szektort. A tüzérségi lövedékek a völgy felett kinyíltak, és alaposan telehintették a tájat öklömnyi aknákkal. Miközben a kisméretű bombák végigbucskáztak a levegőben, a műanyag burkolat a helyén tartotta a robbanásveszélyes titán golyóscsapágyakat. A már lőporral telített aknák a becsapódáskor robbantak.
Legtöbbjük akkor, amikor talajt ért.
Néhány viszont akkor, amikor pontosan egy klánbéli Vadmacska orra hegyére pottyant. Egy másodpercig úgy látszott, mintha az omnimech teljes erőből egy tűzfalnak rohant volna. A füstölgő masina, melyről úgy hullottak le a páncéllemezek, akár a tollpihék egy megsebzett kismadárról, tett egy botladozó lépést előre, majd arccal a földre zuhant. A második sorozat lángoló köpönyeget terített a gépre, és felkapta a levegőbe. Amikor felszállt a füst, a kardinális a Vadmacska egykori helyén csupán egy kitekeredett, izzó roncsot láthatott.
A következő két sorozat senkit sem talált el, de visszavonulásra késztette a Farkas Gárdát. Focht gyorsan begépelt egy utasítást a fantom billentyűzetbe, mire a kép az Alfa zászlóalj végéről az elejére váltott.
– Most kellene összekapcsolódnunk a szakasz többi részével…
Amint a kardinálist videoanyaggal ellátó Sárkány befordult a kanyon kanyarulatába, klánbéli mechek valóságos özöne tárult a kamera elé, amint éppen a nyiladékon vágtatnak keresztül, és belerohannak a 282-es szakaszba. A klánbéliek, akár a letűnt idők hatalmas lovagjai, már puszta tömegük miatt átverekedték magukat a Komsztár vonalán. Mechek zuhantak a földre vagy borultak fel, hogy az ellenség és saját bajtársaik talpa alatt szétroncsolódjanak.
Az előrenyomulást a kanyon falán magasabban elhelyezkedő klánbéli mechek gyilkos lézerei és rakétái fedezték. Az egyik omnimech, egy irdatlan Gladiátor azonnal magára vonta Focht figyelmét. Szélsebesen gépelni kezdett, utasítva a számítógépet, hogy nagyítsa ki a mechet, és élesítse a képet. Egy rubinvörös energianyaláb visszfényében megpillantotta rajta a klán farkasfejes címerét, alatta pedig öt csillagot.
Öt csillag! Ezt a mechet egy kán vezeti. Natasa nem lehet, mert ő mögöttük van. Ulrik lenne az?
Mielőtt feliratozhatta volna a Gladiátort, hogy továbbítsa a képet a csapatainak, egy komsztárbeli Highlander masírozott a Sárkány mellé, és a Gladiátorra emelte jobb karját. A klánbéli mech lassan a jövevények felé fordult. A Highlander Gauss-fegyveréből ekkor ezüstszín villanás közepette kireppent egy csillogó golyóbis.
A Gladiátor pont a fejét fordította, amikor a lövedék a jobb arcába csapódott. Törött páncéllemezek záporoztak le róla, miután a fej csupasz koponyává változott. A pilótafülke kémlelői betörtek, az üveg kirobbant belőlük, majd a labda a tarkó tájékán távozott.
A Gladiátor egy pillanatra megremegett, aztán előrebukott. Zuhanás közben lassan megfordult, és a fején landolt. A mech roppant teste összelapította a fejet és a vállat. Ha a pilóta valami csoda folytán túl is élte a Gauss-lövedék becsapódását, a zuhanás egész biztosan megölte.
A kardinális gyanította, hogy a parancsnoksága alatt álló csapatok felmérik e mech pusztulásának jelentőségét. Az Alfa zászlóalj maradványa azzal az érzéketlen vakmerőséggel vetette magát a klánbéliek oldalsó szárnyára, amit inkább az ellenséges csapatoktól várt volna. A támadás szemmel láthatólag megdöbbentette a klánbelieket, és lassan szétszórta őket.
Amilyen gyorsan felizzott benne a remény, olyan gyorsan el is hamvadt, amint megpillantotta a völgyön keresztülmasírozó Pókok sziluettjét. Már kezdte volna a Fekete Özvegy mechjének feliratozását, amikor a videoanyag hirtelen szemcséssé vált, világát pedig szürkeség töltötte el, mialatt a számítógép hasztalan próbált gyógyírt találni hirtelen vakságára.
41
Mahler-tanya, Alyina
Trell Grófság, a Jádesólymok megszállási zónája
3052. május 17. (a Skorpió hadművelet 17. napja)
Kai, aki az elementálokhoz hasonlóan csak a mechharcosok sortját viselte, mozdulatlanul állt, miközben Slane fürkész tekintettel szemlélte, és kissé átállította a nehézpáncélt. Taman és Locke rávigyorogtak. Erik és Hilda hatalmas érdeklődéssel szemlélték az eseményeket, míg Michaelst mintha az egész rítus halálra untatta volna. Deirdre Mahlerék mögé bújt, mint aki el akar rejtőzni a látvány elől.
Kai egyik énje szerette volna megnyugtatni a lányt, mint a múlt éjszaka. Valahogy azonban a realitások vakító fényében nem volt olyan könnyű elűzni a démonokat, mint a szerelmes együttlétük utáni meghittségben. A lányra mosolygott, aki erre kényszeredetten elhúzta a száját.
Taman odavonszolta az elementálpáncél alsó részét, Kai pedig feltornászta magát a tehersikló oldalára. Lesöpörte a lábáról a ráragadt füvet és földet, majd megfeszítette a lábfejét, és beleereszkedett a páncélnadrágba. A fényes, fekete bélés jótékonyan melegítette. Lábfeje belecsússzam a nagylábujjnál osztott csizmába, melyet kicsit merevnek érzett.
– Mindened a helyén?
Kai bólintott.
– A lábak beállítása tökéletes. Most nincs az a merevségérzetem a bal térdnél, mint tegnap. A derékszorító is megfelelő.
Tapasztalatainak összegzése közben rálépett egy tolózárra, ami meglazította a páncél peremén körbefutó fémszalagot.
– Rendben.
Locke és Slane ezután a mellpáncélhoz illesztették a karokat. Locke lépett oda hozzá először, és belebújtatta Kai bal karját a fémből készült ruhaujjba. Az ujj kesztyűben végződött, melyen egy üreget a hüvelykujjnak, kettőt pedig a többi négynek képeztek ki. Kai a megfelelő helyekre csúsztatta az ujjait, és mindhárom üregben szorítást érzett az első ujjperceknél. Amikor megmozgatta a kezét, látta, amint a háromágú karomszerűség is megmozdul.
Az élmény széles vigyort varázsolt az arcára.
– A karom működőképes.
– Ellenőrizve – nézett fel Taman, aki a bal mellrész és a derékpánt illeszkedését vizsgálta. – Kai, ismételd át a gépfegyver működési eljárását.
A mechharcos bólintott.
– Amikor a fegyvert kibiztosítottam, a célpontra mutatok a mutató- és középső ujjammal. Amint befogtam a célt, vagy amikor lőni akarok, ökölbe szorítom a kezemet oly módon, hogy a hüvelykujjam a gyűrűs- és a kisujjam alá kerüljön. Ugyanígy járok el a jobb karba épített lézerrel is.
Kai a tennivalók felsorolása közben be is mutatta a szükséges mozdulatokat. A rendszer annyira ésszerű volt, hogy áttekintése mosolyt csalt az arcára. Elég volt rámutatni a célpontra, és a fegyverek automatikusan a célra irányultak. A rámutatásos lövészet olyan technika volt, amelyet időtlen idők óta tanítottak a gyalogságnak, hogy azok gondolkodás nélkül képesek legyenek célozni. A természetellenes kéztartás miatt véletlen lövések nagyon ritkán fordultak elő.
Slane segített Kainak belebújtatni a karját a jobb ruhaujjba, majd összekapcsolta a törzspáncél két felét a hátsó átfedésnél. A ruha két fele beborította a vállát, sőt, egyfajta fémgallér is volt rajta, mely a füle hegyéig védte. Ugyanaz a fekete anyag simult a mellkasára, a páncél pedig leginkább a különböző búvárruhákra emlékeztette, melyeket olykor-olykor magára öltött.
Felnézett Tamanra.
– Örülök, hogy itt vagytok, és segítetek nekem. Biztos nagyon nehéz felöltözni, ha vészhelyzet van, vagy senki nincs a közelben.
Malthus megrázta a fejét.
– A mellpáncél általában már összeszerelt állapotban van, és csak bele kell bújni. Ha valóban sietni kell, és nagyon kimerült egy elementál, akkor egyszerűen a földre teríti az egészet, lefekszik, és úgy cibálja magára. Csak azért segítünk, hogy minden pontosan passzoljon rád. Milyen érzés?
Kai egy pillanatig töprengett, majd bólintott.
– Nagyszerű. Eddig most a legjobb. Nem tűnik olyan ormótlannak, mint a hét elején.
Locke közeledett hozzájuk a páncél fejre és vállra való részével, de Deirdre Mahler és a neje közül előlépve a férfi karjára tette a kezét.
– Kaphatok egy percet?
Malthus bólintott, Kai pedig merev lábakkal félig elfordult a többiektől.
– Mi a véleményed?
A lány lesütötte kék szemét.
– Azt hiszem, acélszívedhez most megtaláltad az acéltestet is.
Deirdre komor hangja megdöbbentette.
– Deirdre, ha rólad van szó, nincs acélból a szívem. Szeretlek.
A lány bólintott, majd végigfuttatta ujjait Kai mellkasának ama részén, ahol még nem volt páncél.
– Tudom, és én is szeretlek téged. Azt is tudom… – kezdte, de elcsuklott a hangja.
– Mit? – kérdezte Kai, és megölelte volna a lányt, de fémkarjai olyan ügyetlen mozdulatokat tettek, hogy mindketten megrettentek. – Mit?
Deirdre mosolyt erőltetett az arcára, és letörölt egy könnycseppet.
– Tudom, hogy te vagy a legkiválóbb harcos ezen a bolygón. Tudom, hogy nem fogsz meghalni – mondta. Lábujjhegyre ágaskodott, megcsókolta, majd sarkon fordult, és elsietett.
Kai kinyújtotta a kezét utána, majd megborzongott, amikor a fémkarmok a lány távolodó alakjába vájtak a szeme előtt. Hilda Mahler Deirdre válla köré fonta a karját, és bekísérte a házba. Eközben Erik odalépett Kaihoz, kezében a fejpáncéllal.
– Az asszonyok soha nem szeretik, ha a férfi háborúba indul, ja?
Kai bólintott.
– Van valami javaslatod ezen a téren?
– Próbáld megérteni! Számíts arra, hogy a harag majd örömmel és megkönnyebbüléssel keveredik, amikor visszatérsz!
Erik felemelte a fej- és vállpáncélt, Kai pedig előrehajolt.
– Deirdre erős nő, szükségetek van egymásra. Vigyázz, nehogy az erőtökkel egymást pusztítsátok el!
– Köszönöm.
Amikor az utolsó darab páncél is a helyére került, a derékpánt a helyére kattant, lepecsételve a ruhát. Kai alacsony zümmögést hallott, amint a fekete anyag lassan a testére simult. Míg a ruha belső része meleg, szoros védőburokként tapadt a testére, a csizmák talpa megkeményedett és összezsugorodott, hogy pontosan illeszkedjen az ő kisebb lábára.
Ezután Kai arca és a V alakú kémlelő között holografikus kijelző materializálódott. A normális, háromszázhatvan fokos világ százhatvan fokra préselt képe mellett két oszlopban ablakok sorjáztak felfelé és lefelé. Amikor az „infra” feliratúra pillantott, az egy pillanatra felvillant, majd a holografikus kijelző infravörös-érzékelésre váltott. Ránézett az „elektrooptika” ablakra, mire a kép visszaváltott. Ezután a „taktikai frekvencia” ablakra emelte tekintetét.
– A páncél minden rendszere működőképes – jelentette. – Jó ez a hangirányítású rádió, de nem szokott baj lenni abból, ha az embereknek idegességükben cseverészni támad kedvük?
Malthus összevonta a szemöldökét.
– Ha egy harcos efféle szokást venne fel, azonnal eltávolítanák az egységből. Az elementálok nem szoktak feleslegesen cseverészni.
– Persze. Bocsánat – mosolyodon el Kai, és látta, amint Malthus vonásai kisimulnak.
Kai tisztában volt azzal, hogy a ruha egy olyan technológia csodája, amelyről a Belső Szféra eddig álmodni sem mert. Ebben az öltözékben egy normális gravitációval rendelkező világon körülbelül ötszáz kilónyi súlyt bír felemelni. A karmok harminc ksc nyomást képesek kifejteni, ami több mint elegendő ahhoz, hogy lefejtse egy mech páncélját, és vagy tízszer akkora, mint amennyi egy csont darabokra zúzásához szükségeltetik. Sebessége is jelentősen megnőtt, a plusz súly ellenére, és kétszer olyan távolra tudott ugrani, mint a ruha nélkül. A páncélt ugratórakétákkal is ellátták, de Malthus ezeket kikapcsolta, mert Kainak már nem maradt ideje, hogy begyakorolja a használatukat.
Locke felcsatolta a saját sisakját.
– Kai, ne feledd, hogy amint aktiváltad a fegyvereidet, akkor használod őket, amikor kedved tartja, az imént említett kéztartás segítségével! A szemeddel működtetett rendszerrel kapcsolhatod ki őket, de amíg a páncél fegyverei aktiváltak, a gépfegyver mindig ki van biztosítva.
– Arra az eshetőségre, ha váratlan helyzetbe kerülök?
– Pontosan. Ha megsérül a páncélod vagy megsebesülsz, a ruha a sokk és a fájdalom csillapítására gyógyszereket adagol. A páncél lepecsételi a sebet, továbbá vészjelzést ad, hogy rád találhassunk. Ez a jelzés eltér attól, amit a kijelzőn levő „vészhelyzet” ablak indít el. Ez utóbbi csak végszükség esetén alkalmazandó.
Kai elmosolyodott, és mozgatni kezdte tagjait, hogy hozzászokjon a páncél viseléséhez. Amikor rákapcsolta a páncélra az energiát, mozdulatai egyenletesek, kifinomultak lettek. Elindult a zöld és szürke rejtőszínekre mázolt elementálok felé, akik épp a tehersikló platójára kapaszkodtak fel. Eléggé megközelítette Malthust ahhoz, hogy a kémelőn keresztül a férfi csillogó szemébe nézhessen.
– Taman, köszönöm ezt a nagy megtiszteltetést.
Az elementál Kai vállára tette karmokban végződő páncélkezét.
– Most már tudod, milyen érzés igazi harcosnak lenni. De most induljunk barátaink kiszabadítására, és ne kíméljük az ellenfelet!
*
Gus Michaels szerint a tehersikló vezetésében az volt a csodálatos, hogy a légpárnás járművel nem kellett az utakon haladniuk. Kai nem sokkal utazásuk megkezdése után észrevette, sofőrjük perverz örömét leli abban, ha a siklóval a leggöröngyösebb terepen száguldhat keresztül, ugyanakkor ámulattal figyelte, mennyire elnyeli a páncél a sikló rázkódását, miközben a Gauss-fegyveren levő kábelkötegek időnként a levegőbe repülnek.
Míg Dove Costoso a Mar Negrótól és Mahlerék tanyájától beljebb, északi irányban terült el, Valigia négyszáz kilométerre nyugatra, a part mentén feküdt. Ha Taman nem tiltja meg, Kai gyanította, hogy Michaels a Mar Negrón való közlekedésre voksolt volna, hogy a kikötő felől közelítse meg a várost. Bár a tehersikló könnyedén átsuhanna a hullámok felett, egy esetleges ventillátorhiba miatt elveszíthették volna a Gauss-fegyvert, ezért kénytelenek voltak a szárazföldön maradni.
Információik szerint Valigia négy órányira volt tőlük, ők azonban valamivel több, mint három óra alatt megérkeztek, és mindenfajta kérdezősködés vagy ellenőrzés nélkül bejutottak a városba. Michaels, aki nagyon betartotta a közlekedési szabályokat, szinte akadálytalanul haladt végig a fehérre meszelt házakból álló településen, majd bekanyarodott a Komsztár-erőd főkapuja előtti sikátorba.
– Komsztár-központ, megérkeztünk – sandított hátra a nyitott ablakon keresztül a raktérbe. – Hagyjam bekapcsolva a taxiórát?
– Állj készenlétben! – utasította Malthus. – Csapat, fegyvereket aktiválni.
Kai az „aktiválás” ablakra pillantott. A holografikus kijelző páncélja körvonalait formázta meg a szeme előtt. A bal karra nézett, mire bekapcsolt a géppisztoly. A jobb karon levő könnyűlézerrel is ugyanígy járt el, közben pedig az édesapjára gondolt, és annak bal karjába épített fegyverére. Remélem, én is olyan jól fogok bánni ezzel, ahogy te a tiéddel, apám.
Elmosolyodott, amint régi, önmarcangoló kétkedése visszatérni látszott.
– Felkészültem, csillagkapitány.
– Indulás!
Kai leugrott a platóról, és megállt a sikló hátsó részénél. Pillantása végigsiklott az erőd falának tetején, de a masszív kőrengetegen egy lelket sem látott. A falak sarkain levő őrtornyok elhagyatottnak tűntek. A fejük felett vaskos elektromos vezetékköteg haladt az utcáról a központ belsejébe, kis híján érintve az íves kapu nyolc méter magas vasszárnyait. Az erőd közepén egy hatalmas adótorony állt, melynek csúcsán lassú, vörös fény pulzált.
Locke is kiugrott a siklóból, kezében két kábellel, és az utcára érve az annak mentén végigfutó hatalmas villanypóznák egyikéhez sietett. Slane leeresztette a tehersikló hátsó falát, majd segített Tamannak kicsúsztatni egy I-gerendát a Gauss-fegyver mellől. Kai gondolni sem mert a Gauss-fegyver furatán keletkező károkra, mivel a gerendát töltötték a masina csövébe, hogy lövedékül szolgáljon.
– Fegyver kész.
Taman a Gauss-fegyver tetejére helyezte a lézerfegyverét, azt használva a célpont befogására, és fémkarjának karmaival kissé jobbra tolta.
– Befogtam a célt. Státusz?
Kai még egyszer ellenőrizte a falakat.
– Tiszta.
Locke kikapcsolta az első kábeltartó kampót. Karmaiba fogta, majd a levegőbe hajította, hogy beakadjon a felső vezetékbe. Amint az a magasan a talajszint felett futó villanyvezetékeknél lenni szokott, ez sem volt szigetelve. Locke ezután megragadta a második kampót, és azt is felrepítette.
Egy pillanattal az előtt, hogy a fegyvert a vezetékhez kapcsoló kábelek elolvadtak volna, az acélrúd szédítő sebességre gyorsult, és a vaskapukba csapódott. Pont a szárnyak közepe felett talált, leszakítva őket zsanérjaikról. A nagyobb darabok végigbucskáztak az udvaron, majd a főépületbe fúródtak, a kisebb repeszdarabok pedig ide-oda cikázva ízekre szaggatták azt a féltucat ministránst, aki balszerencséje folytán épp az udvaron tartózkodott.
Kai és Locke az utca túloldalára szaladtak, átszökkenve a kifaroló autók felett. Amikor berobogtak az erőd udvarára, Kai megpillantott néhány komgárdistát, amint a bal oldali épületből rohannak elő. Felemelte a gépfegyvert, a célra mutatott, majd balról jobbra tartó vonalban sortüzet nyitott az ellenségre. A holttestek véres ködfelhőben omlottak a földre, Kai pedig meg sem állt, hogy eltöprengjen, milyen játszi könnyedséggel pusztultak el ezek az emberek.
Küldetésem van, és nem fogom elszabotálni!
Amint abban idejövet megegyeztek, Locke először a cellákhoz vezető ajtót tette szabaddá. Kai látta, amint az elementál gépfegyvere felvillan, azután Locke hátralépett, maga elé engedve Kait. A fiú berúgta a cellák galériájához vezető ajtót, mit sem törődve a falon végiggördülő vércseppekkel. Amikor a holografikus kijelző azt mutatta, hogy Locke megfordul, hogy szemmel tartsa a bejáratot, Kai berontott az erőd börtönszektorába.
Az egyik sarokból egy komgárdista bukkant elő, és tüzet nyitott rá egy géppuskából. Kai érezte a lövedékek becsapódását, miközben a golyók szelíd páraként simogatták a páncélját. Egy pillanatnyi tudatos gondolkodás nélkül az ellenségre emelte a gépfegyvert, mire annak szíve a hátán keresztül robbant ki belőle.
Amikor Kai az első acélajtóhoz ért, kinyújtotta a kezét, és karmaival megragadta a zárat. Hüvelykujját lehajló középső és gyűrűsujja közé illesztette, keresztülvágta a zárszerkezetet, majd kitépte az ajtóból. Jobb lábával jókorát rúgott az ajtóba, mire az hatalmas dörrenéssel a falnak dőlt. A helyiségben levő hat elementál azonnal talpra ugrott.
Kai egyetlen pillantással aktiválta a külső hangszóróit, és így szólt:
– Indulás! Szabadok vagytok.
Egyikük, egy sötét hajú, karikás szemű elementál habozni látszott.
– Ki vagy te?
– Érdekes az? Malthus csillagkapitány küldött – felelte Kai, és kiszaladt a cellából, hogy a többi fogoly is sorra kerülhessen.
– Gyerünk, kifelé!
Amikor a cellasor végére ért, felrohant a folyosó túlvégén levő kőlépcsőkön, egyenesen a főépületbe. Várakozásához híven a Komgárda fegyverraktárával szemközti folyosón találta magát. Az egyik katona megfordult, és megpróbálta elsütni KHR-indítóját, de Kai gépfegyverének egyetlen sorozata véget vetett ennek a veszélynek.
Kai a fegyverraktár felé intette a kiszabadult elementálokat.
– Fegyverezzétek fel magatokat. El kell foglalnunk ezt a létesítményt.
Az udvaron robbanások villantak, mire Kai berontott az egyik helyiségbe, hogy kinézzen. Egy Rotunda páncélos jármű érkezett az erőd területére, valahonnét a városon belülről, és a kapu árnyékában állt meg. A közvetlenül a jármű fényszórói alá szerelt KHR-indítók két, saját tengelye körül őrülten forgó rakétát lőttek Locke irányába. A becsapódás nyomán habarcs és kődarabok reppentek szét az udvaron, de Kai a rádióban semmiféle jelzést nem kapott Locke-tól saját állapotát illetően.
A Rotunda megindult, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy az udvar belsejében csapdába ejtse Malthust és Slane-t. Épp amikor fordult volna, hogy megcélozza őket fegyvereivel, beszáguldott az udvarra a tehersikló, egyenesen a jármű bal hátsó részébe. A Rotunda körbefordult, a sikló pedig oldalra dőlt, és bucskázni kezdett a talajon.
Kai kiugrott az ablakon, és az udvarra rohant. A Rotunda ismét mozgásba lendült, mire Kai rávetette magát. Hasával a jármű tetején landolt, és már-már lecsúszott volna, de fémkarmai erősen tartották. Visszatornászta magát a jobb oldalra, majd lézerfegyverének csövét átszúrta a szélvédőn. Kezét ökölbe szorítva tüzet nyitott a pilótafülkére.
A főépület tetejéről egy KHR reppent alá, és loccsant bele a tehersikló fedetlen aljába. A robbanás kettészakította a járművet. Kai lehengeredett a lángoló Rotundáról, hogy becserkéssze a komgárdistát, de Slane és Malthus lézerei gyorsabbak voltak. Egy szempillantás alatt égő fáklyává változtatták a katonát.
Két kiszabadult elementál szaladt végig az erőd falának tetején. Egyikük lemutatott az utcára.
– További járművek és csapatok közelednek, csillagkapitány.
– Csillagkapitány, el a faltól! – kiáltotta Kai. Leguggolt a Rotunda hátulja mögé, és elkezdte előretolni a kerekes járművet. Amikor az begyorsult, és a kapu felé vette útját, Kai még utoljára alaposan megtaszította, majd ellépett jobbra, és lézerével kiszakított egy darabot a jobb első gumiból. A Rotunda a kapunak rohant, majd kibucskázott az utcára.
A Komsztár első járműve csapott orrával a Rotundának ütközött, majd a levegőbe repült. A könnyű Gábriel terepsikló elég magasra szállt ahhoz, hogy a hátsó vezérsíkok a kapuba ütközzenek, lassú hátraforgásba taszítva a járművet, mely pont a lángoló tehersikló másik oldalán ért talajt, a hátsó felén, majd a lőtornyára bukott, és a telep garázsába gurult.
A Gábrielt követő tehersikló is a Rotundába rohant. A ventillátorok felsikítottak, majd szilánkokra hullottak, amint a sikló a páncélos tetejére kúszott. Ezt követően a még a Rotunda tárában levő rövid hatótávolságú rakéták szaggatott fényvillanások közepette felrobbantak. A siklón levő emberek hullái szétreppentek a szélrózsa minden irányába. A kapu felső része mintegy végakkordként leomlott, maga alá temetve a lángokban álló kompániát.
A telep főépületének ajtajában felbukkant egy fegyvertelen elementál.
– A létesítményt biztosítottuk, csillagkapitány. Megszereztük a hiperpulzus-generátort, még működőképes állapotban. A helyi rádióüzenetek alapján egy páncélos gyalogos zászlóalj tart felénk. Várható érkezés fél óra múlva. Arról is értesültünk, hogy a garázsban hat teljes elementál nehézpáncélt őriznek, továbbá egy Daishit.
Malthus a garázs irányába bökött.
– Szereljetek fel még egy csillagot, valaki pedig csatlakozzon az én egységemhez! Két elementálcsillagnál többet szerettem volna feltenni egy zászlóaljnyi páncélos gyalogos ellen, de most be kell érnem ennyivel.
Kai szembefordult Malthusszal.
– Azt mondta az imént az embered, hogy találtak egy Daishit a garázsban?
Az ajtóban levő férfi bólintott.
– Működőképes, teljes fegyverzetben, de kódmodulok nélkül. Szerencsénk van, hogy senki sem irányította ellenünk ebben a csetepatéban.
– Csillagkapitány, mit szólnál ahhoz, ha a két elementálcsillag kibővülne egy Daishivel?
Malthus meghajolt előtte.
– Valamiért nem lep meg, hogy az omnimechünk egyik fajtáját is tudod kezelni.
Kai elmosolyodott.
– Egy Daishit használtam akkor is, amikor a próbám alatt leterítettem azt az öt mechet.
Az elementál a garázs felé intett.
– Akkor menj, és szállj be abba a masinába! Itt az ideje, hogy a Komsztár rádöbbenjen, milyen balga ötlet volt a Skorpió hadművelet.
42
Tukayyid
a Komsztár intervenciós körzete,
Szabad Rasalhág Köztársaság
3052. május 20. (a Skorpió Hadművelet 20. napja)
– Ha ez Blake akaratával összhangban történt, akkor Jerome Blake éppolyan szörnyeteg, mint Amaris, a Trónbitorló – dünnyögte Focht, miközben titánként masírozott a Pozoristu-hegység átjáróin keresztül, és láthatatlan lába nem érhetett talajt anélkül, hogy ne egy kiégett tankon vagy szétroncsolódott mechen állapodjon meg. A megsemmisült masinák elfeketedett testében még pislákolt némi tűz. Helyenként az éleslőszer még fel-felrobbant, minden előzetes jelzés nélkül, bár a csata már véget ért.
A klánbéli gyalogosok mindenhol a csereközpont felé terelgették a szétszóródott komgárdistákat. Sérült katonák támogattak még súlyosabban sebesült férfiakat és nőket, akik az egyenetlen terepen sántikáltak, vagy már csak vonszolták magukat. Az elementálok, akik a csatában szilajul harcoltak, most lehajoltak, hogy segítsenek sérült ellenfeleiken, némán elismerve harcostársaik bátorságát, még ha azok veszítettek is.
Eső áztatta, hiányos ruházatú, merev testű halottak hevertek szerteszét. A kardinális bármerre nézett, mindenhol halál és pusztítás tárult a szeme elé. Azt kívánta, bárcsak felnagyíthatná annyira a számítógép, hogy ne lássa a sápadt, felpuffadt tetemeket és a körülöttük vöröslő vértócsákat, de gyanította, hogy így sem menekülhetne előlük.
Itt vannak, tele velük a bolygó. Mennyire különbözünk a klánoktól a szokásaink és viselkedésünk tekintetében, és milyen egyformák vagyunk a kínban és a halálban! Újraélte a fájdalmat, amikor évtizedekkel azelőtt elvesztette jobb szemét. Bármennyire is különbözni akarnak tőlünk a klánbéliek, és mi bármennyire elutasítjuk őket, mindannyian szánalmas emberi teremtmények vagyunk.
Megdörzsölte a halántékát, hogy csillapítsa fejfájását. Tudhattam volna előre. Sejthettem volna, mibe torkollik mindez – a Skorpió hadművelettel egyetemben.
Az egyik hegyoldalban ablak nyílt, és Hettig nyúzott arca jelent meg benne.
– Az ilkán van a vonalban. Kapcsolásra vár.
A kardinális utasította a számítógépet, hogy öltöztesse durva, festetlen gyapjúruhába és fekete bőrcsizmába. Jobb szeme helyét fekete szemvédő takarta. A számítógéppel letöröltette arcáról a kimerültség okozta ráncokat, aztán rádöbbent, hogy pont olyan elcsigázott, amilyennek a képe mutatja.
– Azt hiszem, Mr. Hettig, kész vagyok az ilkán hívásának fogadására – mondta. Egy pillanatig habozott, majd hozzátette: – Amint kapcsolta, felmentem a szolgálat alól. Aludjon egy keveset!
Vele szemben kibontakozott Ulrik alakja, aki még mindig hűtőmellényt és mechsortot viselt. Jobb bicepszéről átvérzett rongy lógott alá, lábai pedig mintha csúnyán leégtek volna. Ulrik, aki a holotankból vetült a kardinális virtuális valóságába, épp olyan kimerült volt, mint ő.
– Üdvözlet önnek, klánok ilkánja. Katonái vakmerően harcoltak – szólalt meg Focht, és remélte, hogy szavainak őszintesége a számítógépes adattovábbítás ellenére megmarad. – Nagyra értékelem, hogy hajlandó volt ilyen körülmények között beszélni velem.
– Én pedig üdvözlöm önt, Tukayyid győztese – hajtott fejet ünnepélyesen Ulrik. – Szerettem volna szemtől szemben találkozni önnel, de elismerem, ez jobban megfelel annak, amit el kell végeznünk.
Focht kényszeredetten elmosolyodott, és megrázta a fejét.
– Milyen különös, hogy győztesnek nevez, amikor tulajdonképpen minden, ami itt történt, az ön műve volt. Pontosan tudta, mi várható, mikor, és körülbelül hol. A klánok azért veszítettek, mert ön így akarta.
Az ilkán teste megfeszült, majd összekulcsolta a kezét a háta mögött. Lassan róni kezdte a rendelkezésére álló teret, kikerülve egy Vadmacska földre döntött tetemét.
– Két tévedés van abban, amit mondott. Az első, hogy árulás lett volna részemről, ha azt teszem, amivel vádol, az árulásért pedig mi halállal fizetünk. Mivel nem áll szándékomban meghalni, ilyesmit nem tennék. Annyi történt, hogy megtalálta legyőzésünk módját. Rálelt a gyenge pontunkra, és hasznot húzott belőle. Tudtuk, hogy stratégiánk nem alkalmas a hosszadalmas háborúzásra, és láttuk, hogy utánpótlási problémáink jelentik a végzetünket.
– Nem, Ulrik, nem én fedeztem fel ezt a stratégiát – tárta szét a kezét Focht, átölelve a harcok szabdalta tájat. – Victor Davion és Theodore Kurita mindketten észrevették, hogy a klánok a gyors és döntő csaták hívei. Tudták, ha elhúzódó hadjáratba kényszerítik a klánokat, azok kutyaszorítóba kerülnek.
Ulrik mély hahotára fakadt.
– Közel sem olyan vak, mint amilyennek gondoltam, kardinális. Felfedezte a klánok legnagyobb hiányosságát. Licitünk valóban a kiválóságot és vakmerőséget dicséri, ugyanakkor minimalizálja a veszteséget. Már a sebesülés előtt fertőtlenítünk. Ha egy parancsnokot legyőznek, annak az az oka, hogy csődöt mondott a stratégiája, vagy rosszul licitált. A vesztes csapatokat nem szégyenítjük meg – rehabilitáljuk őket, hogy újra bevethetők legyenek. A győzelmet genetikai túléléssel honoráljuk, de elhatároljuk magunkat a háború céltalan brutalitásától.
Az őket körülvevő, iszonytató látképre bökött.
– Mióta Nyikoláj Kerenszkij megalapította a klánokat, még soha, de soha nem szenvedtünk ilyen megsemmisítő vereséget. A csapatai három nap leforgása alatt leparancsolták a pályáról a Füstjaguárok felét! A többiek a tizedik napon kényszerültek távozásra, de csak azért, mert vezéreik túl ostobák voltak ahhoz, hogy felismerjék vereségüket. Nemcsak hogy nincsenek hozzászokva az ilyen hosszú csatákhoz, soha nem is veszítettek ilyen gyorsan. A Hatodik Jaguár Dragonyosok megsemmisültek, a Jaguár Gránátosok soraiban pedig több a kísértet, mint az eleven harcos.
– Mégis, hadd jegyezzem meg, hogy a Füstjaguárok és a Farkasok politikai ellenfelek. Tisztában vagyok azzal, hogy a két klán nem szenvedheti egymást, és csak találgatni tudom, nem kényszerítette-e rá fondorlatos módon a Füstjaguárok egyik kánját, hogy siralmasan alálicitáljon.
Ulrik kék szeme csillogott, mint a jég.
– Erre a kérdésre lehetetlen válaszolni, mivel a Dinju-hegységben a Füstjaguárok mindkét kánja odaveszett.
– Lehetetlen vagy nem hajlandó válaszolni? – járta körbe lassan Focht az ilkánt. – Mindvégig figyelemmel kísértem a Pozoristu-hegységben folyó harcokat.
– Akkor látta, amint Garth Radick kán elesik.
– Igen, és Natasa Kerenszkij kánt, valamint Ulrik Kerenszkij ilkánt is láttam, amint ellenállnak minden támadásomnak. Ön tudta, hogy hosszú csatára készültem, ezért hatalmas lőszertartalékot és utánpótlást halmozott fel. Szigorúan korlátozott lőszeradagot írt elő a csapatainak, és az omnimechek túlnyomó részét energiafegyverekkel vértezte fel. Szétverte az egységeimet, melyeket az utánpótlásraktárak megsemmisítésére küldtem, majd felderítette és eltiporta a hegyekben állomásozó csapataimat. Ebben a csatában, mely kettőnk között zajlott, ön vert meg engem.
Ulrik a kecskeszakállát vakargatta.
– Talán így van, kardinális, de a Pozoristu-hegység nem az egész bolygó. A Przeno-síkságon a Jádesólymok húsz kilométerre távolodtak el a leszállási helyüktől – ezt is csupán a Sólyomgárda miatt tették –, amikor is patthelyzetbe kerültek. Ha ellenük vezényel egy tartalékos egységet, visszaverhette volna őket. A második héten kiüldözte a Gyémántcápákat a Kozice-völgyből. A Szellemmedvék végül megtartották Spanacot, de elvesztették Lukot, és a Hetedik Szellemmedve Gárda túlnyomó részét. A Novamacskák teljes öt napig képesek voltak tartani a Losije körzetet, de elvesztették Jojét és Tostot, végül pedig a komgárdisták kiverték őket. A tizenharmadik napon ön kiűzte az Acélviperákat a Hladno-források vidékéről. Még ha döntetlennek vesszük is a Szellemmedvék spanaci és przenói győzelmét, a tukayyidi csatát ön nyerte. Betartjuk az ígéretünket. Az elkövetkezendő tizenöt év során a klánok ennél a világnál közelebb nem nyomulnak a Terrához.
Focht megrázta a fejét.
– Reménytelenül romantikusnak tűnne, ha azt mondanám, nem hiszem, hogy akár ezerötszáz év miatt megérte?
– Olyan tábornok beszél önből, aki pontosan felmérte a háború következményeit, és aki nagyra értékeli a saját csapatait – felelte Ulrik, és letörölte homlokáról a verítéket. – Láttam az egységeim veszteségi listáját, húsz százalék a halálos sebesülések száma, az összes sebesülteké harmincöt százalék, a felszerelés pedig 62,3 százalékban károsodott – ennek fele még megmenthető. És tudom, hogy ezzel az embereim még könnyen megúszták.
Focht szembefordult az ilkánnal.
– Az ön emberei úszták meg könnyedén? Hát nem ön az ilkán? Nem az összes klán vezérének tekinti magát?
Ulrik lassan a fejét ingatta.
– Mivel fennállt a lehetőség, hogy ez a csata idő előtt véget vet a hadjáratunknak, olyan határozat született, hogy az egyéni akciókról a klánok kánjai döntenek. Bár arra engedélyt kaptam, hogy a bolygóról érkező összes adatot áttekintsem, nem volt kötelező azokat megosztanom, hacsak nem kértek külön erre. Mivel senki sem tartotta fontosnak, hogy a gondolataim felől érdeklődjön, szabadon dolgozhattam a saját klánom előnyére.
Vagyis arra kárhoztattak, hogy magadra maradj, te pedig hagytad, hadd főjenek a saját levükben.
– Ha vezeti és koordinálja őket, legyőzött volna.
– Öné a diadal, Anastasius. Szükségtelen az alulmaradtat dicsérgetnie. Azon keresztül, amit tett, a halálon és gyötrelmen keresztül megmutatta kántársaimnak azt, amit nekem nem sikerült. Ha az élükre állok, és vereséget szenvedek, leváltottak volna – ez még most is megtörténhet –, mert a kudarcért én lennék a felelős – mondta Ulrik, ismét végigtekintve a völgyön, a hegyoldalakat beborító szürkés tetemeken. – Most fel kell ismerniük, hová vezetett a hadjáratuk, és vállalniuk kell érte a felelősséget.
– Nem könnyű eligazodni a klánokon, Ulrik. Ön egy olyan nép vezére, amely háborúra tenyészti önmagát. Nem fognak egykönnyen beletörődni a vereségbe.
– Azt hiszem, az én népemen könnyebb eligazodni, mint az önén, Anastasius. A rám irányuló támadások legalább napfényre kerülnek. Lehet, hogy a klánok folytatnak politikai játszmákat, de a konfliktusokat harcosok módjára rendezik – nézett Ulrik Focht ép szemébe.
– Ne kérdőjelezze meg a győzelmét, kardinális! A Skorpió hadművelet, bár sok bosszúságot okozott, nem befolyásolta az itteni akcióinkat.
Focht felsóhajtott.
– Szavamra, ha tudok róla, figyelmeztettem volna.
– Tudom – felelte Ulrik fáradt mosollyal. – De kérhetnék még öntől valamit, pozvál?
– Póz – bólintott a kardinális. – Mi lenne az?
– Három nap múlva lesz a Cyrilla Ward vérnevéért folyó vérpróba. Szeretném itt tartani, a Tukayyidon. Phelan Wolf és Vlad fognak megküzdeni egymással e dicsőségért. Ha megengedné, hogy itt maradhassanak a bolygón, kipihenhetnék magukat a végső forduló előtt.
– Természetesen. Van valami, amire szükség lenne a felkészüléshez?
Ulrik megrázta a fejét.
– Nem hiszem. Viszont Phelan engedélyt kért tőlem, hogy meghívhassa önt – szélesedett ki Ulrik mosolya –, én pedig nagylelkűen eleget tettem a kérésének.
Focht fejet hajtott az ilkánnak.
– Kérem, mondja meg Phelannak, hogy ez nagy megtiszteltetés, de sajnos lehetetlen. Egy órán belül elutazom a Tukayyidról.
– Egy órán belül? – csillant fel Ulrik szeme. – A prímás nyilván nagyon elégedett a teljesítményével.
– Attól tartok, igaza van, barátom – fonta össze a karját a mellén Focht. – Myndo Waterly prímás hívatott haza. Azt mondta, bőkezűen megjutalmaz azért, amit tettem.
43
Tukayyid
Szabad Rasalhág Köztársaság
3052. május 23. (a Skorpió hadművelet 23. napja)
A rátelepedő nyugalom döbbenettel és félelemmel töltötte el Phelan Kell Wolfot. Szürke overalljában, melynek jobb vállán vörös tőrcsillag, a balon pedig a Tizenharmadik Farkas Gárda vörös és fekete pókszimbóluma díszelgett, felszegte a fejét, amint az merész harcoshoz illik. Bal hüvelykujját szinte már arrogáns mozdulattal akasztotta a bal vállán átvetett hordszíjba, és nem volt hajlandó törődni azzal, hogy a többiek ostobaságnak tartják, ha valaki fegyvert visel a pilótafülkében. A Farkasok közé tartozott, az ő klánjukkal pedig még a komgárdisták sem tudtak elbánni. Egysége, Natasa Kerenszkij vezetésével minden egyes ellenséges csapatot megsemmisített, amivel csak szembekerült.
A jobb tenyerében levő ezüst érme súlya az általa szimbolizált tartalom fontosságát jelezte. Amikor Vlad megérkezik, mindketten a tőle jobbra levő gravitációs kútba ejtik az érmüket, azok pedig egymást kergetve leszánkáznak benne, amíg le nem érnek az átlátszó, kivehető csőbe. A felső érme határozza meg, ki választhat fegyverzetet, a vesztes pedig a küzdelem helyszínéről dönthet.
Phelan már négy alkalommal vett részt ilyen ceremónián. A Ward-ház négy másik harcosával mérte össze az erejét, és mindegyiket legyőzte. Csak egyiküket ölte meg, és sajnálta, hogy az elementál nem hagyott számára más lehetőséget. Bár úgy érezte, belefáradt már az örökös küzdelembe, büszkén húzta ki magát. Ez alkalommal is az enyém lesz a győzelem.
Phelan az egyik agrokomplexum bemutatópályáján állt, melynek tulajdonosa szórakozásból lovak tenyésztésével és kiképzésével foglalkozott. Érezte, amint a tömegből felé sugárzó izgalom lassan betölti az épületet, és egészen a középen levő fénykör pereméig hatol. Az a rengeteg ember azért jött, hogy megnézzék a Cyrilla Ward nevéért folyó vérpróba utolsó felvonását. Ennek a névnek szinte szent híre volt, a két döntőbe jutottról pedig mindenki tudta, hogy nem állhatják egymást. Ha van egy kis szerencséjük, a két mechharcos a puszta kezes harcot választja, itt, a kör közepén.
Felette a kör alakú képernyők a porond közepét mutatták. A kamera lassan ráközelített, majd váltott a kép, és két, az épület északi végéből erre tartó férfit mutatott. Amikor keresztülverekedték magukat a tömegen, Phelan azonnal rájuk ismert, és gyomrát gombóccá gyúrta baljós előérzete. Vladnak muszáj jelen lennie a Döntés próbáján, ugyanakkor ő mindeddig abban reménykedett, hogy a ceremónia felügyelője nem a mellette lépkedő férfi lesz.
Conal Ward levette a karját Vlad válláról, és a két mechharcos előtti, fából készült pódiumra lépett. A magas, sötét hajú, jóképű férfiból sugárzott a méltóságteljes magabiztosság.
– Én vagyok az eskümester, és felelősséggel képviselem a Ward-házat e helyen. Elfogadjátok-e ezt?
Hát emiatt jött Conal. Az utolsó küzdelemben ő, a klán törvénymestere fogja képviselni saját házát.
– Seyla – hajolt meg Phelan, ahogy az illendőség diktálta, tisztelettel adózva a Conal által képviselt tisztség előtt, majd felegyenesedett, és ellenfelére tapasztotta tekintetét.
Vlad hátrasimított hajára ezüstös sávokat festett az éles reflektor-fény. A mechharcos, miután fejet hajtott Conal irányába, megigazította övét, a csatra terelve Phelan figyelmét, mely fekete, malachit-szemű kopófejet mintázott.
– Seyla – lehelte Vlad ünnepélyesen.
Phelan megpróbálta lenyelni indulatát. Akkor lett a Farkas klán jobbágya, amikor Vlad legyőzte, és foglyul ejtette. Elvette tőle a féltve őrzött övét, és onnantól Phelan kisebbrendűségét szemléltető szimbólumként használta. Bármennyire vissza akarta szerezni a fiú – az öv által képviselt tartalom miatt, és mert egykori kedvese készítette, aki a klánok elleni háborúban esett el –, nem volt hajlandó nyilvánvalóvá tenni Vlad számára, mennyire szíven üti a férfi viselkedése.
Látta, hogy Vlad az ő reakcióját lesi. Kisded játszadozáshoz támadt kedved, Vlad? Hát akkor ezt figyeld. Phelan rezzenéstelen arcához emelte bal kezét, és mintha meg akarná vakarni, húzott egy vonalat a bal szemétől az állkapcsáig.
Vlad megrándult, mint akibe villám csapott. A Phelan rajzolta vonal ugyanis az arcán éktelenkedő forradást gúnyolta. Amikor a fiú látta, hogy Vlad elvörösödik, tudta, háborog a lelke, mert a seb arra emlékezteti, hogy az életét köszönheti Phelannak. Gyenge volt, a fiú pedig megmentette. Olyan szégyen ez, aminek szerinte csak az vethet véget, ha elpusztít.
Conal az egyik harcosról a másikra nézett.
– Ami itt történik, mindannyiunkat kötelez, míg porrá és hamuvá nem leszünk. Ti vagytok a Ward-ház legjobbjai. Ez azért nagyszerű, mert a többi házzal és klánnal ellentétben a Ward-ház egyetlen vérnevet szerzett harcost sem veszített a tukayyidi csatában, ehelyett dicsőség övezte tetteit. Az, hogy ilyen messzire jutottatok, biztosítja, hogy örök időkig emlékezzenek rátok, de a mai napon, e helyen csak egyikőtök nyer vérnevet. Azáltal, hogy részt vállaltok e küzdelemben, megértitek-e, hogy véretekkel szentesítitek Nyikoláj Kerenszkij szándékát, aki a klánokat az emberi fejlődés csúcsára kívánta juttatni? Megértitek-e, hogy azáltal, hogy kiválasztottak benneteket a részvételre, a legkiválóbbak közé tartoztok, és az itteni diadal egyikőtöket megérdemelten azon kevesek közé emeli, akik a klánok megbecsülésének zenitjén állnak?
– Seyla.
Az eskümester könnyedén elmosolyodott.
– Vlad a te neved, és huszonnégy évet éltél. Mivel érdemelted ki, hogy itt állhass?
A harcos felkapta a fejét, és a képernyőkön keresztül a következőképpen szónokolt a tömegnek:
– A tesközömben folyamatosan a legjobb két százalékba kerültem a próbák során. A Novamacskák elleni akcióim eredményeként csillagparancsnokká neveztek ki egy felderítőexpedícióban, mely visszahozott bennünket a Belső Szférába. Az első bevetésemen számos kalózt és zsoldost öltem meg. Ezenkívül különösebb erőfeszítés nélkül foglyul ejtettem az előttem álló harcost.
Vlad itt szünetet tartott, hogy a megjegyzés mindenkiben tudatosuljon, majd folytatta:
– A Belső Szféra elleni invázióban a Farkasok minden támadásában részt vettem. A Rasalhágon személyesen öltem meg négy rettegett drakónt. A legutóbbi, tukayyidi harcokban a csillagom a meghódított területek egyetlen milliméterét sem kényszerült átadni. A mai megmérettetés előtt két mechharcost és egy elementált öltem meg azért, hogy megjelenhessek e helyen.
Conal ezután Phelan felé fordult.
– A neved Phelan Wolf, és huszonegy évet éltél. Mivel érdemelted ki, hogy itt állhass?
Phelan nagyot nyelt, majd belekezdett a történetébe:
– Cyrilla Ward választott ki vérnevének örököséül. Miután jobbágyként bizonyítottam rátermettségemet, felvettek a Harcosok kasztjába. Harcosi kiképzést kaptam, majd próbát tettem. Egyes egyedül meghódítottam a Gunzburgot, a Satalice-on pedig foglyul ejtettem Ragnar rasalhág herceget. A Hyperionon én vezettem a Simmons-gát védelmét, és renegátokra vadásztam a kősivatagban. A Diósdon részt vettem a Harmadik Polgárok vezérrajának felkutatásában és megsemmisítésében. A mai megmérettetés előtt két elementált, egy vadászpilótát és egy mechharcost győztem le, hogy megjelenhessek e helyen.
Az eskümester már nyitotta a száját, de Phelan a szavába vágott:
– És jobbágyként megmentettem ellenfelemet a biztos haláltól a radstadti csatában.
Lehet, hogy nagy ballépés volt az utolsó mondat, de Vlad céklavörösbe boruló arca miatt megért egy esetleges rendreutasítást. Conal úgy meredt Phelanra, mint aki megfojtaná egy kanál vízben, Vlad orrlyukait pedig kitágította vak dühe. A férfi ismét az övébe fűzte hüvelykujját, Phelan azonban nem volt hajlandó belemenni a játékba, hanem egyenesen ellenfele szemébe bámult.
Conal Ward kitárta két kezét a harcosok felé.
– E két harcos hősiessége és bátorsága bizonyítást nyert. Jogosan vetélkedtek. Bármilyen sors várjon rátok e küzdelem során, tehetségetek sugara nem hunyhat ki. Mutassátok fel részvételetek zálogát.
Phelan hüvelyk- és mutatóujja közé fogta az érmet, és Conal felé nyújtotta. Az eskümester elvette, és a gravitációs kút nyílásába helyezte. Ugyanezt tette Vlad érmével is.
– Amikor az egyik érem sikeresen a másik nyomába ered, és leérnek a tölcsér aljába, a vadász érme lesz a győztes. Tulajdonosa határozhat a küzdelem módjáról. A vesztes érme tulajdonosa ezután a küzdelem helyéről dönthet. Ily módon egyik harcos sem a számára ideális körülmények között mérkőzik. Hadd döntsenek az érmék az egyenlők között.
– Seyla – felelte unisonóban Vlad és Phelan.
Conal megnyomta az indítógombot, mire a fémkorongok megkezdték spirális táncukat lefelé. Phelan sasszemmel figyelte saját érmét. Mielőtt a két korongot elnyelte volna az alsó cső, elég biztos volt benne, hogy az ő érme a második. Igen, én fogom nyerni a döntést!
Egyfolytában az járt a fejében, mit válasszon, ha ő nyer. Tudta, Vlad a gépesített harcot részesítené előnyben, mert itt lenne a legnagyobb esély arra, hogy megölhesse őt. Két előző mechharcuk közül az elsőt Vlad azzal nyerte, hogy egy omnimechet állított szembe az ő Farkaskutyájával, és ezáltal hatalmas előnyre tett szert. S bár a második harcban Phelan kerekedett felül, be kellett ismernie, hogy ez azért volt lehetséges, mert Natasa Kerenszkijt tudhatta az oldalán.
Phelan semmi kivetnivalót nem talált a mechharcban, és arra számított, Vlad ezt fogja választani, ha ő lesz a nyertes, bár ő maga inkább a puszta kezes harc mellett döntött volna. Ilyen hatalmas gyűlölettől nem egészséges személytelen módon megszabadulni. Ezenkívül tudta, hogy egy puszta kezes harc ritkábban végződik halállal. Bár hajlandó volt akár a gyilkolásra is a vérnév elnyerésének érdekében, nem kis büszkeséggel töltötte el, hogy az egész versengés során csupán egy embert pusztított el.
Magabiztossága tetőfokára hágott, amikor a két érme egyeden fémes csörrenéssel megérkezett a cső aljában levő átlásztó tartóba. Conal kiemelte a csövet, és a bal kezébe fogta. Ahelyett azonban, hogy feltartotta volna a felső érmét, megfordította a tartót, és a két fémkorongot a jobb tenyerébe ejtette. Eközben Vlad olyan csúf hahotára fakadt, hogy szinte kétrét görnyedt tőle. Conal hüvelyk- és mutatóujja közé csippentette a felső érmet, a vesztes korong pedig a tenyerében maradt.
Phelannak leesett az álla. De hiszen Conal csalt! Megfordította az érméket, hogy megváltozzon az eredmény! Alig látott az indulattól, de amikor már éppen felkiáltott volna, a lelke mélyén valami visszatartotta. Miért lázadnék? Ha igazságtalan, ha nem, mindenképpen le tudom győzni Vladot. Mindegyiküket le tudom győzni. Ők csak a klánok, bennem viszont mindkét nép legjava ötvöződik.
– Vlad, te vagy a vadász.
A harcos könnyed mozdulattal lehúzta az overallja cipzárját, felfedve az alatta viselt hűtőmellényt.
– Phelan Kell kezdettől fogva azzal kérkedik, hogy mechharcos. Bár mutatott némi tehetséget ezen a területen, a legnagyobb győzelmeit nem mechekkel aratta. Most megadom neki a lehetőséget, hogy egy vérbeli mechharcos ellenében bizonyítsa rátermettségét. A gépesített harcot választom.
Phelan kifejezetten nevetségesnek találta, hogy Vlad megpróbálja megfélemlíteni. A férfihez hasonlóan ő is megmutatta, hogy az overall alatt hűtőmellényt visel.
– Nem ezt választottam volna, de nem ért váratlanul, és nem is tartok tőle – felelte, és hagyta, hogy magabiztos mosoly költözzön az arcára.
Conal meglepetésének leplezésére hunyorított barna szemével.
– Phelan, a harc módja tehát eldőlt. Hol legyen a vadászmező?
– Az itteni terep sík, ezért nem enged meg semmiféle trükköt vagy illúziókeltést – tekintett kelet felé Phelan. – Öt perc biztosan elég lesz a kamerák felszerelésére. Küzdjünk meg itt és most!
– Itt és most – ismételte álnok vigyorral Vlad. – Túl gyenge vagy ahhoz, hogy legyőzz, Phelan. Én mindegyik ellenfelemet megöltem a vérpróbákon, és veled is ezt fogom tenni.
– Próbálkozz csak, Vlad! A többiek közül lehet, hogy senkit sem akartam megölni, de a te esetedben élvezettel fogok törekedni rá.
Conal feltartotta a kezét.
– Akkor hát induljatok a gépeitekhez! Hadd győzzön az igazi harcos!
Phelan sarkon fordult, és déli irányban elhagyta a porondot. Amikor besétált a tömeg sorai közé, látta, hogy a terem túlsó végében levő kétszárnyú ajtó lassan kitárul. A bemutatóépületbe lézernyalábokként villantak be a nap fényes sugarai. Phelan először csak hunyorgott, de amikor a kitárult ajtószárnyak a Farkaskutya sziluettjére engedtek kilátást, boldog vigyor terült szét az arcán.
Bal válla mellett feltűnt Natasa, és elvette a fegyverszíját.
– Láttad, mi történt?
Phelan vállat vont.
– Számít valamit? Közelharc vagy mechviadal, nem mindegy? –pillantott hátra a válla felett. – Vlad a markomban van. Cyrilla neve úgyszintén.
A Fekete Özvegy boldog mosollyal vágta hátba az ifjú mechharcost.
– Úgy beszélsz, mint az a Wolf, akit Cyrilla látott benned.
– Nem, Natasa, nem erről van szó – fordult vissza Phelan, és Natasa szemébe nézett. – Úgy beszélek, mint az a Wolf, akit te, Cyrilla és Ulrik faragtatok belőlem. A Tukayyid megmutatta a klánoknak, hogy a Belső Szféra harcosai legyőzhetik őket. Most rajtam a sor, hogy bebizonyítsam: az önkéntes száműzetésük, a kiképzésük és a tenyészprogramuk ellenére a Belső Szféra nincs olyan messze, hogy annak egyik lakója ne kerülhessen az ő kiválóságaik közé.
A Farkaskutya lábánál megállt, és levetette az overallját. Visszavette Natasától a fegyverszíját, és a derekára csatolta. Lehajolt, hogy a jobb combjára kösse a pisztoly tokját, és amikor felegyenesedett, látta, hogy nagyanyja helyét időközben Ranna foglalta el.
A lány magához vonta, és szorosan megölelte Phelant.
– Te vagy a Ward-ház legkiválóbb harcosa. Amint visszajöttél, megünnepeljük a győzelmedet.
Phelan magához szorította Rannát, és ajkát a lányéra tapasztotta. Úgy tűnt, mintha egy örökkévalóságig álltak volna így, egymáshoz simulva, majd Phelan kibontakozott az ölelésből.
– Ranna, tudom, hogy te és Vlad egy tesközben nőttetek fel. Nem ígérhetem meg, hogy élve tér vissza ebből a viadalból.
– Tudja, milyen veszéllyel áll szemben – emelte fel büszkén a fejét a lány, és kék szeme megvillant. – Te vagy az a férfi, Phelan Wolf, akit szeretek. Azt fogod tenni, amit tenned kell. Ha meghal, meggyászolom, mert halála a klán vesztesége. Ha te halsz meg, gyászolni foglak, mert halálod az én személyes veszteségem. Te vagy Cyrilla Ward nevének jogos örököse. Menj, szerezd meg az örökségedet, és arasd le babérjait!
Phelan még utoljára megcsókolta a lányt, majd felmászott a Farkaskutya lábán, rálépett a bal karra, majd fel a mech bal vállára. A masina nyakán levő nyíláson át becsusszant a pilótafülkébe, és lehúzta a kart, hogy becsukja a tetőt, és nyomás alá helyezze a kabint. A tető felett elfordított egy nagy kapcsolót, és érezte, amint a fúziós reaktor dübörögve beindul a mech szívében. A körülötte sorakozó gombok, kijelzők és monitorok életre keltek, és a kabint tompa fény árasztotta el.
Csigavér, Phelan! Csak lassan! Ne hibázd el! Eligazította magán a fegyverszíját, hogy kényelmes legyen. Lehet, hogy ostoba vagy haszontalan dolgokat művelsz, de csinálj mindent úgy, ahogy szoktad!
Rögzítette a kapcsolót, majd megfordult, és féltérdre ereszkedett a vezérlőülés mögötti tároló mellett. Kinyitotta, és elővett négy orvosi tapadóelektródát. Lefejtette róluk a védőfóliát, és ráragasztott egyet-egyet a felkarjaira és combjaira. Kivette a hozzájuk tartozó vezetékeket is, majd lekerekített végüket az elektródák érzékelő csatlakozóiba illesztette. Átfűzte a piros vezetékeket hűtőmellénye akasztóin, míg végül azok csatlakozói a torkát verdesték.
Ezután a tároló túlsó végéhez lépett, átverekedve magát az irányítópulton, és beült a vezérlőülésbe. A hűtőmellényének jobb oldalán levő zsebből kivette a kábelt, és a vezérlőülésbe csatlakoztatta. A mellényben azonnal keringeni kezdett a hűtőfolyadék, a kevlarból készült külső burkolat és a testéhez simuló goretex anyag közötti csövekben. A karja libabőrös lett a mellény hűvösétől, de tudta, hogy a harc elég gyorsan felhevíti majd.
– Vlad minden valószínűség szerint Infernó rakétákkal tömi tele a gépét, úgyhogy addig élvezd a hideget, amíg részed lehet benne.
Miután a mellére és derekára csatolta a biztonsági öveket, és kétszer ellenőrizte őket, hátranyúlt a feje felett. A vezérlőülés mögötti beszögellésből elővette neurosisakját. A fejére tette, majd a mellény kipárnázott vállára illesztette. Kissé elfordította, hogy az ék alakú kémlelő a megfelelő helyre kerüljön, és a neuroszenzorok koponyájának megfelelő részeihez tapadjanak, majd a tépőzárak segítségével rögzítette. Erősen meghúzta az állszíjat, majd az orvosi érzékelők vezetékeit a sisak nyaki részében levő aljzatokba csatlakoztatta.
Ezután megnyomott egy gombot a vezérlőpult jobb oldalán.
– Hangminta-ellenőrzés: Phelan Kell Wolf csillagparancsnok.
A sisak hangszórói hűen továbbították a számítógép monoton hangját.
– Hangminta pozitív. Kezdje meg az indítási rutint.
Az illegális használat elkerülése érdekében minden mech ellenőrizte a gépet indítani szándékozó pilóta hangmintáját. Mivel egy ilyen eljárást lehetséges lett volna kijátszani, minden pilóta beprogramozta a saját jelmondatát. Mivel ennek könnyen megjegyezhetőnek kellett lennie, olyasminek, ami egy pilóta harcba indulás előtti lelkiállapotát jellemzi, a harcosok általában olyasmit választottak, ami jelentett valamit számukra. A kódot lehetetlen volt megfejteni, így az lehetővé tette, hogy minden pilóta biztonságban tudja, és személyiséggé varázsolja harci masináját.
Phelan lassan kifújta a levegőt.
– Ellenőrző kód: Egy harcos nem bújik ki a felelősség alól, de az öldöklésben nem leli kedvét.
– Engedélyt megadom, csillagparancsnok. A teljes irányítás az öné.
Kibontakozott előtte a holografikus kijelző, a fegyverrendszerek pedig egymás után kapcsoltak be, majd egy sor önellenőrzést végeztek. A törzs elülső három félnehéz impulzuslézere minden probléma nélkül befejezte a rutint. A jobb karba épített megnövelt hatótávolságú nehézlézer ismétlőmechanizmusában mintha mutatkozott volna minimális hiba, de a számítógép egy pillanat alatt kijavította. A megnövelt hatótávolságú félnehéz hátsó lézerrel nem merült fel semmilyen probléma, és a Farkaskutya felmeredő fülét szegélyező elektronikus elhárítóberendezés is tökéletesen működött.
Phelan tudta, hogy Vlad az övéhez hasonló páncélzattal és fegyverzettel rendelkező mechet kap, ezért cseppet sem volt meglepve, amikor egy, az épület északi oldalától távolodó Viperát pillantott meg. Az omnimechnek nagyobb arzenál állt rendelkezésére, mert a modulrendszer lehetővé tette az egyes fegyverek igény szerinti cseréjét. Phelan számítógépe felrajzolta a Vipera diagramját a kiegészítő monitorra, és végigfuttatta a standard fegyvercsoportokat, hogy kiválassza azt, amelyikkel a mech a legnagyobb valószínűséggel rendelkezik.
A számítógép szerint Vlad minden bizonnyal olyan fegyverekkel indult, amelyek közelharcban maximális pusztítást okoznak. Ez azt jelentette, hogy a madárszerű mech kiszélesedő válla egy-egy KHR-sorozatindítót rejthet. A gép bal karjába nehézlézert építettek, hasonlót ahhoz, ami a Farkaskutya jobb karjában bújt meg. A Vipera bal karjában levő gépágyú nem volt túl erős, de két könnyű mech viadalában nagyon hatékony is lehet. Ugyanígy a mellkas lángszórója is nagy károkat okozhatott egy közelharc során.
Phelan hangszóróiban Conal hangja harsant:
– A csatatér készen áll. Tehetség, harcosok. Kezdődjék az összecsapás!
Conal jelzése után egy teljes másodpercig egyik mech sem moccant. Ezután Phelan a Vipera tömzsi sziluettjére ejtette a célkeresztet, és lőtt. Nehézlézere az omni bal lábáról szaggatott le néhány gőzölgő ferrokerámia-szalagot. Impulzuslézerei átfúrták a mech bal karjának, jobb törzsének és mellkasának páncélját.
Amikor Phelan megnyomott egy gombot a vezérlőpulton, a holografikus kijelző infravörösre váltott, és fehéren izzó pettyet festett az omni mellkasának közepére. Igen, ez átjutott, és beletalált a motor védőburkolatába. Nagyon meleg lesz odabent.
Vlad még nagy távolságról érkező válaszlövése elárulta a gép konfigurációjának gyenge voltát. A Vipera nehézlézere lesújtott a Farkaskutya bal lábára, páraszárnyon repülő páncéldarabokat szaggatva le róla. A gépágyú a Vigyori jobb lábáról robbantott le némi páncélt, de Phelan sikeresen hadakozott a lövedékek erejével, és függőleges helyzetben tartotta a mechet.
Amikor a számítógép újrarajzolta a Farkaskutya körvonalait, feltüntetve a páncélzaton esett károkat, Phelan északnyugati irányba kezdett ügetni a mechhel. Ezáltal jobb oldalának jó része védtelenné vált, ugyanakkor csökkent a köztük levő távolság. Erre nem fog számítani. A kezére játszom, ő pedig szépen elbízza magát.
Vlad megfordította az omnit, hogy Phelan továbbra is a látószögében maradjon, de a fiúnak szemet szúrt a Vipera kissé ormótlan mozgása. Lehet, hogy a mellkasra leadott lövés a forgóstabilizátorokat is megtépázta? A neurosisak érzékelői lehetővé tették, hogy a pilóta a saját egyensúlyérzékét latba vetve szabályozza a stabilizátorokat, de ha az egyik meghibásodott, a Vipera nem kis bajba került. Ha ekkora szerencsém volt egy lövéssel, az biztos a sors akarata Conal csalása miatt.
Annak ellenére, hogy a mech mozgásban volt, Phelan úgy fogta be fegyvereivel a Viperát, mintha a célkereszteket ráfestették volna. Hüvelykujja a kioldógombra tapadt, mire a nehézlézer skarlát sugara végigsuhintott az ellenséges mech mellkasának jobb oldalán, vagyis azon a kevés páncélon, ami még maradt rajta. Egy újabb fehér izzás tudatta Phelannal, hogy ezúttal egy hűtőegységet talált el, és ami még fontosabb volt, látta, amint az omni belső szerkezetének egyes darabjai a mech mögötti mezőre spriccelnek.
A Farkaskutya törzsére szerelt impulzuslézerek egyike egy sor lángoló lyukat ütött a Vipera fején. A másik kettő egyesült erővel marcangolta a mech bal karját. Amikor a páncél utolsó atomját is elpárologtatták, a myomerizmokat és az endoacél vázat vették kezelésbe. Nyomukban a mesterséges szövet elolvadt, a fém pedig forráspontig hevült. A gép fehéren izzó bal karja egyszerűen a földre pottyant.
Mégis, amint Phelan elsütötte fegyvereit, Vlad is ugyanezt tette. A bal karba épített nehézlézer elolvadása előtt még sikerrel ráolvasztotta a páncélt a Farkaskutya jobb karjára. Az a kevés, ami fent maradt, füstöt okádott magából, a többi pedig a földre csöpögött, mint a víz. A jobb kar gépágyúja alaposan kilyuggatta a Vigyori bal oldalának páncélját, és a két sorozat KHR közül az egyik szétroncsolta a ferrokerámiát a mellkasra szerelt középső impulzuslézer körül.
A rakéták és a gépágyú lövedékei megrázták a Farkaskutyát, úgy, hogy Phelannak összekoccantak a fogai. Vadul birkózott a könnyű mechhel, hogy egyenesben tartsa, és egyre közeledett, amikor a Vipera megingott. A mech az egyik kar elvesztése miatt balra lendült, és dőlni kezdett a talaj felé. Vlad felrántotta a törzset jobbra, hogy talpon maradjon, de annak meggyengült mellkasi szerkezete meg-csikordult, és eldeformálódott.
A Vipera szétvetett végtagokkal zuhant a földre, és az állára érkezett. Egyet pattant, mire a kémlelő ablaka kirobbant, telehintve a földet csillámló üvegszilánkokkal. Talpa mindhiába kapálta a talajt, csak nagy földdarabokat és némi gabonát sikerült kivájnia belőle, mert a puha talaj nem tartotta meg. A mech jobb karja, mely a zuhanástól hátrarándult, nem tudott előrenyúlni eléggé ahhoz, hogy segítsen felemelni a gépet, bár Phelan számára kétséges volt, vajon a Vipera törzse kibírná-e a próbálkozást.
Phelan húsz méterre állt meg a Farkaskutyával, és figyelte, amint Vlad lába a mech kémlelőjének peremét keresi. A férfi kilépett a pilótafülkéből, akár egy iszákos duhaj, aki vad italozás után kitámolyog a kocsmából. Hátratántorodott, és a kémlelő keretének támaszkodott. Tett egy lépést előre, ahol ráhanyatlott a földhányásra, és hasra vágódva elterült.
Phelan bekapcsolta a külső hangszórókat.
– Vége a játszmának, Vlad.
Vlad ülő helyzetbe tornászta magát, és levette a neurosisakot.
– Szabadszülött!
Phelan erre szándékos pontossággal elmozdította a Farkaskutya jobb karját, és a lézer csövét Vladra irányozta.
– Szabadszülött? – kérdezte, és megborzongott. – Épp az imént robbantottalak ki az omnimechedből. Csak nem képzeled, hogy egy ilyen szitok árthat nekem, negvál?
Vlad felállt, és Phelan felé hajította a neurosisakját. Az lepattant a mech pofájáról, halk, koppanó zajt keltve a pilótafülkében.
– Te szabadszülött vagy, Lelenc Phelan. Soha nem érsz fel hozzám.
– Ebből elég! – csapott Phelan a biztonsági öv kioldógombjára. Féltérdre eresztette a Farkaskutyát, és annak bal kezét a földre tette.
– Kijövök, hogy egyszer s mindenkorra rendezzük kettőnk ügyét. Háromszor folytattunk mechpárbajt egymással, ebből kétszer én győztem. A két puszta kezes harcunk alapján az állás döntetlen. Itt az idő, hogy ebben is eldőljön a verseny.
Leemelte a neurosisakját, és a vezérlőülésre hajította. Kinyitotta a fülke tetejét, és megindult lefelé a Vigyori bal karján. A könyöknél megállt, és megrázta a fejét.
– Őrült vagy, Vlad.
A másik mechharcos lerángatta magáról a hűtőmellényt.
– Te viszont bátor, hiszen fegyvered van.
Phelan elmosolyodott.
– Nem várhattam, hogy megfeledkezel a szememre hányni, ugye? – felelte, miközben levette a fegyvertokot, kikapcsolta az övét, és az egészet a földre hajította. Leugrott a mechről, és ő is levetette a mellényét.
– Legfőbb ideje, hogy elszámoljunk egymással.
Bár jól tudta, nem szabad alábecsülnie Vladot, csak mosolyogni bírt, miközben egymás felé közeledtek. Vlad egy jobbhoroggal Phelan gyomrába öklözött, ezzel viszont csábító lehetőséget adott ellenfelének egy balegyenesre, amitől hátrabicsaklott a feje. Phelan gyorsan rávetette magát, és gyilkos csapást mért Vlad gyomrára. A sebhelyes férfi ettől kétrét görnyedt, egy újabb balkezes ütés a füle tövére pedig elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy elterüljön az anyaföldön.
Phelan gyorsan hátraugrott.
– Szabadszülött, mi? Igazad volt, amikor azt mondtad, soha nem leszek egyenlő veled. Mert én soha nem süllyednék ilyen mélyre!
Vlad torkából artikulátlan üvöltés közepette robbant ki minden indulata, és talpra támolyogva Phelanra vetette magát. Az ifjú mechharcos jobbra szökkenve tért ki Vlad útjából, és csak mosolygott, mert a férfi vak dühében egyenesen az ő hűlt helye felé viharzott. Egyetlen csapás, és vége.
Felemelte a jobb kezét, de a következő pillanatban leesett az álla az ámulattól, mert Vlad nagy ívben elszáguldott mellette. Azt hitte, a férfi teljesen megőrült, amikor behúzta a karját, és elrohant a Farkaskutya irányába. Szóval a fegyver kell neki.
Vlad a levegőbe vetette magát, és a fegyverszíjra érkezett. Végig-hempergett a porban, miközben a szíjat porlepte melléhez szorította. Egy pillanatig a tár fülével bajlódott, aztán kivette a pisztolyt, és felhúzta a kakast. Lassan felegyenesedett, győzelemittasan hadonászva a megkaparintott fegyverrel.
– Igen, Phelan, szabadszülött! – nevetett gúnyosan. – Megmondtam neked, Phelan: túl gyenge vagy ahhoz, hogy megnyerd ezt a versenyt. Jobbágy voltál, és akkor lettél az, amikor én elkaptalak. Ezt az övcsatot mint trófeát vettem magamhoz, mert az ilkán elvett téged tőlem! Soha nem voltál egyenrangú velem, és ez itt és most bizonyítást nyert!
– Csak egy dolog nyert bizonyítást, Vlad – vetette oda Phelan –, méghozzá az, milyen hihetetlenül ostoba vagy. – A fejét rázva megindult a harcos felé.
Vlad szemében gyilkos szikra gyűlt, és ujja a ravaszra szorult.
A fegyver kattant egyet.
Phelan elmosolyodott.