BATTLETECH
MICHAEL A. STACKPOLE
ELVESZETT SORS
KERENSZKIJ VÉRE TRILÓGIA 3. RÉSZ
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Michael A. Stackpole:
LOST DESTINY
A Sivatagi Pajzs és a Sivatagi Vihar hadművelet harcosainak
Sic Semper Tyrannis.
Ha egyszer feljutunk a csillagokba,
azért tehetjük, mert olyanok állnak az élen,
akik olyan bátrak és kötelességtudók, mint ti vagytok.
A szerző szeretne köszönetét mondani Liz Danforthnak, Jennifer Robersonnak és Dennis L. McKiernannek, mert segítették atomjaira bontani majd kijavítani e kötet bonyolultabb részeit. Köszönet továbbá John-Allen Price-nak, amiért kölcsönadta a Cox család egyik tagját e sorozathoz, és David W Jewellnek, amiért a nevét és a családját bocsátotta rendelkezésemre. Köszönet illeti még Dr. J. Ward Stackpole-t az orvostechnológia területén nyújtott segítségéért; a hibákért a szerzőt terheli a felelősség. A katonai információkat Patrick T. Stackpole kapitánynak köszönhetem, az e téren fellelhető hibákért megint csak a tollforgató a felelős. Mint mindig, őszinte hálám Donna Ippolitonak, amiért közérthető nyelvre fordította a művemet, valamint Jordán Weismannek és Ross Babcocknak, amiért lehetőséget adtak a könyv megírására, valamint Jordannak és Sam Lewisnak, amiért még nagyobb teljesítményre ösztökélték a szerzőt. Végül köszönet a GEnie Networknek, amelynek segítségével jelen regény és korrektúrája az író számítógépéből e-mailben juthatott el a FASA-hoz.
ELŐSZÓ
Sión
Sión Közösség, Kapellán Konföderáció
3052. január 5.
Amikor Sun-Tzu Liao megpillantotta a mosolyt anyjának arcán, életének húsz éve alatt kifejlesztett minden csepp önuralmát össze kellett szednie, nehogy beleremegjen. Húgának, Kalinak, aki mellette loholt be a trónterembe, nem voltak ilyesféle fenntartásai. Zaklatott arckifejezése mintha Romano vonásainak tükörképe lett volna. Amint Sun-Tzu az apjára, Tsen-Shangra pislantott, undorral töltötte el a vigyor, amit az az arcára erőltetett, bár szemmel láthatólag igyekezett összehúzni magát félelmében.
Az asszony ott ült a súlyos mahagóniszéken, melyet mindenki csak „Dicső Trónus” néven ismert. A háttámlául szolgáló hatalmas korongra különböző csillagképeket, és az univerzumot jelképező, a kapellán mitológiában szereplő misztikus jeleket véstek.
Romano úgy ült a trónuson, mintha az egész Belső Szféra sorsa tőle függne, a világegyetem pedig úgy ágazott szét a fejétől, akár egy keresztény szent feje felett az aranyló sugarak.
– Mi történt, anyám? Miért hívattál minket? – kérdezte Sun-Tzu rezzenéstelen hangon, és nem mert erőltetett lelkesedést csempészni szavaiba, tartva attól, hogy baljós előérzete akaratlanul beleszövődik. Bármiről is legyen szó, a fiú leolvashatta Romano arcáról, hogy valami hihetetlen dolog történt. Csak remélhette, hogy a racionális univerzum és annak anyja fejében terjengő változata ez egyszer összhangba került egymással.
Romano, aki csak úgy ragyogott szivárványszínben pompázó selyemruhájában, melyet ágaskodó és áldozatukra támadó tigrisek hímzett hada díszített, nem szólt egy árva szót sem. A tróntermet keretező galéria rácsai közül a szobába szüremlő szórt fény rávetült a trón mögé rejtett tömjéntartókból felfelé kígyózó, karcsú füstszalagokra. A kancellár intett gyermekeinek, hogy telepedjenek a lába elé.
Ó, megint kezdődik! Túl hosszú ideje tart már. Sun-Tzu teste egy pillanatra megmerevedett. Testvéréhez képest szinte csak az enyhített volna görcsösségén, ha felrohan a trón lépcsőin. Kali ugyanis egy szempillantás alatt a lépcsőkre hanyatlott, és arcát Romano lábához dörgölte, akár egy macska. A fiú közeledtére húga feléje fordult, és arca egy pillanatra eltorzult dühében, mielőtt Romano megsimogatta volna a lány vörösesbarna haját.
Sun-Tzu megállt a lépcső alján, és összekulcsolta a kezét a háta mögött, akár egy pihenő katona. Romano arca egy másodpercre elborult, aztán nagylelkűen megajándékozta fiát mosolyával. A fiúban, bár hozzászokott már anyja hirtelen hangulatváltásaihoz, fellobbant a félelem, látván az asszony helytelenítő ábrázatát, és nagy megkönnyebbülést érzett, amikor az végül elmosolyodott. Újabb karmikus bűnömtől szabadultam meg. Nagyon jót tehettem előző életemben.
Romano összekulcsolta a kezét az ölében.
– A kezdetekkor – szónokolta ünnepélyesen – Pangu születésének magvából megalkotta az eget és a földet, majd életet lehelt belé. Nüwa megalkotta a férfiakat és a nőket, és közülük kiválasztott egyetlen családot, melyet az összes többi fölé emelt.
Kali izgatottan meghúzogatta anyja ruháját, mire Romano elnézően megsimogatta, engedélyt adva neki, hogy folytassa.
– A Liaókat bölcsességük és bátorságuk elismeréséül az emberiség fölé emelte, ám azok nem uralkodtak alattvalóik felett. Mentorok voltak inkább, nem diktátorok, akik a háttérből vezetik népüket, a nagy veszedelmek idejét kivéve, amikor csakis a Liaók kormányzásával menekülhetett meg az emberiség.
Romano Tsen-Shangra sandított, aki erre szemmel láthatólag összerándult.
– Így az emberiség felvirágzott a Liaók segítő keze által, és az emberiség bőségben élt. Otthonukból kifelé rajzottak, amíg a legtávolabbi csillagon is megvethették lábukat, aztán még annál is egyre távolabb merészkedtek. És a Liaók velük maradtak, támogatták, vezették őket. A Csillagliga volt a Liaók eszköze, és az emberiség meg-világosítása volt a cél.
Innen Sun-Tzu folytatta:
– A Csillagligában azonban sok kapzsi hatalom és nép született. Ezek közé tartottak az Amarisok, tőlük származott Stefan, a szörnyeteg, a gyűlöletes lény, aki lemészárolta a Csillagliga jog szerinti fejét, romba döntötte a Liaók alkotta Csillagligát, és az emberiséget sötét korszakba taszította.
Romano büszkén bólintott, mert fia minden szót tökéletesen intonált.
– A Liaók ismét felvállalták istentől kapott feladatukat, és magukra öltötték a Csillagliga nagyúri palástját. Jaj volt azonban az emberiségnek, mert az Amaris-pestis megfertőzte a többi nagy uralkodóházat. Davion, Steiner, Marik és Kurita mind a Csillagliga-trón legitim örökösének tartotta magát. Háborúkat indítottak, az elsőt, a másodikat, aztán a harmadikat, melyekkel egyre inkább megfosztották az emberiséget a bölcsesség ajándékaitól, melyek a Liaók nagylelkű adományai voltak. A nagy uralkodóházak hamis urai bosszúvágytól vezérelve rátámadtak a Liaókra, és megkísérelték elpusztítani őket, de nem jártak sikerrel egészen addig…
Kali felpattant, és elragadta anyjától a legenda fonalát.
– Amíg vipera nem született a Liaók kebelén. A hamis urak tudták, hogy a Liaók gyengesége könyörületességükben rejlik, ezért egy megtört, és kapellán véréért gyalázatot szenvedett embert küldtek hozzájuk. Ám ez az ember, a gonosz megtestesülése, cseppet sem volt szánalomra méltó. Sokkal inkább az árulás eszköze, melyet Hanse Davion alkotott és tartott kezében. Justin Xiangnak hívták.
Ezen a ponton Sun-Tzu vette át a szót húgától, de mellőzte a lány vérmes felhangjait, melyeket az beleszőtt a mesébe.
– Ez a Justin Xiang visszaélt a Liaók mutatta könyörületességgel. Elcsábította azok legvédtelenebbjét, Candace-t, és magával hurcolta urának birodalmába, megfosztva a Liaókat az imádott Szent Ivestől – szónokolta, és már kezdte is a következő sort. – De egy napon megbosszuljuk eme árulást…
Anyja ökle a trón karfájára sújtott, beléfagyasztva a szót.
– A mai napon megbosszultuk eme árulást! Egy, a Liaók szolgálatában álló mártírnak sikerült megtorolnia Justin Xiang szörnyű tettét. Ő és szukája holtan fekszenek az Új-Avalonon, ahol ostoba mód úgy hitték, menedéket lelnek a bosszúm elől.
Romano tekintete a távolba révedt, miközben egyre ontotta magából a dagályos szavakat, ám Sun-Tzuhoz egyetlen hang sem jutott el. Allard halott? És Candace is? Anyja diadalmas arckifejezése alapján úgy tűnt, az valóban hiszi is, amit mond, de Sun-Tzu réges-rég megtanulta már, hogy az asszony hiedelmei és a valóság nem mindig állnak összhangban egymással.
– Apám, valóban igaz lenne? Lehetséges ez?
Tsen-Shang leverten bólintott.
– A Komsztár elég nagy horderejűnek ítélte a hírt ahhoz, hogy a hálózatán keresztül szétkürtölje. Olyan spekulációk kaptak szárnyra, miszerint Tormana nagybátyádat nevezik ki a Szent Ives Paktum régensévé, legalábbis átmenetileg. Kait visszarendelik a klánok elleni háború frontjáról, hogy elfoglalhassa a trónt.
Sun-Tzu összevonta a szemöldökét nagy igyekezetében, hogy kirekessze anyja és húga kárörvendő viháncolását.
– Ha Kai visszatér, mi az esélye, hogy nem vezeti ellenünk csapatait? A Szent Ives harcosai pillanatnyilag a klánokkal háborúznak. Nem lehetséges, hogy megkaparintanak valamit a klánok fejlett technológiájából, és működőképessé teszik, mire visszaérnek?
Apja vállat vont.
– Sejtelmem sincs.
– Nem te vagy a titkosszolgálatunk vezetője? – rivallt rá Sun-Tzu. –A Maskirovka minden bizonnyal nyomon követi Candace csapatait. Az, hogy lefejeztük Davion kémszervezetét, önmagában még nem jelenti azt, hogy ülhetünk a babérjainkon.
Tsen-Shang felkapta a fejét, szemében tűz lobbant, de hamarosan el is hamvadt.
– Igen, fiam, kaptunk jelentéseket, de azok nagyon megbízhatatlanok. A klánok eddig felfaltak minden koncot, amit eléjük vetettek, így feltételezem, hogy ez nem lesz másként Szent Ives csapatainak esetében sem.
– Remélem, igazad lesz, atyám – pillantott az anyjára Sun-Tzu. –Ő gyűlölheti nővérének gyermekeit, ám te és én nem engedhetjük meg magunknak ezt a luxust. Anyám azt képzeli magáról, sérthetetlen, de én nem táplálok efféle illúziókat. Ha még nem ért minket támadás, az nem azért történt, mert Candace képtelen volt lecsapni ránk, hanem mert uralkodott a bosszúvágyán. Örökösei – Kai, Cassandra, vagy akár Kuan Yin és Quintus – nem biztos, hogy ennyire fékezni fogják magukat.
A fiú beharapta alsó ajkát.
– Atyám, emlékezz a szavamra: el fognak jönni. Lehet, hogy kivárják, míg győzelmet aratnak a klánok felett, de egy napon bosszút állnak rajtunk Candace-ért és Justinért – mondta, és az anyjára sandított. És ha elérkezik ez az idő, készen kell állnom, hogy nemzetemet megvédelmezhessem.
1
Mar Negro, Alyina
Trell Grófság, a Jádesólymok megszállási zónája
3052. január 5.
Az óceán sötét vizét szürke füstfelleg borította, elrejtve Kai Allardot, amint feje kibukkant a hullámok alól. Megdöbbentette a baljós csend, melyet csak saját ziháló lélegzetvétele tört meg. Háborús zónában vagyok, és mindenütt némaság! Leküzdötte irracionális félelmét, hogy amikor mechje a tengerbe zuhant, talán nemcsak elájult, hanem azonnal meg is süketült. Dehogy, ha így lenne, nem hallanám a lélegzésemet, és a hullámokat sem.
A sziklaszirt felé fordult, ahonnét a mech a Mar Negro vizébe szánkázott. Victor Davion sürgető hívására ő és raja a herceg segítségére sietett. Átalakított, kísérleti myomerizmokkal ellátott Centurionja, pillanatok alatt lehagyta társait. Amint elsőként a csata színterére érkezett, Hanse Davion örökösét egy megtépázott mechben kellett megpillantania, a klánok négy, élvonalbeli masinájának gyűrűjében.
Egyszerűen megőrültem! Túl közel mentem, és hagytam, hogy az a mech magával rántson a szikláról. Felnézett a partvonalon vagy húsz méternyire föléje tornyosuló mészköves oromra, és agyába villant az örökkévalóságig tartó zuhanás a mech halálos ölelésében. Amint a vízbe csapódott, elveszítette az eszméletét, de tudta, hogy a földnyelv itt egy kilométer mélyen süllyed a tengerbe.
Amikor magához tért, még mindig Centurionja, Yen-lo-wang pilótafülkéjében ült, a klánbeli omnimech szorításában, az óceán fogságában. De ahelyett, hogy a mechek a tenger fenekére süllyedtek volna, fennakadtak egy vagy tíz méter mélyen kiemelkedő sziklapárkányon. Kai talán fél órája lehetett a víz alatt, amikor kievickélt a pilótafülkéből, és felúszott a felszínre, anélkül, hogy a nyomáskülönbség miatt aggódnia kellett volna.
Amint elérte a szirt alját, egy félig alámerült sziklára húzta magát, és leltárba vette felszerelését. A mechben viselt hűtőruha igen jól megfelelt golyóálló mellénynek, ám ez és a rövidnadrág, melyet viselt, kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a közelgő éjszaka hűvösét átvészelje benne. Súlyos, duraplast csizmája térdtől lefelé védte ugyan, de aligha sétára tervezték. Csak túlélőkése ért valamit, mely a jobb csizmájára erősített tokból kandikált elő, és Kai elmosolyodott, amint megérintette a markolatot.
– Hát, Victor, most valódi harci körülmények között tehetem próbára a karácsonyi ajándékodat.
Hirtelen megfoghatatlan rettegés rántotta össze a gyomrát. Hisz még azt sem tudom, Victor életben maradt-e! Óvatosabbnak kellett volna lennem. Ha miattam halt meg… Talpra támolygott, és megiramodott a keskeny ösvényen, amely a sziklaszirt oldalán kanyargón felfelé. Bár félelme meggondolatlan iramra sarkallta, másik énje elővigyázatos maradt. Amikor a szikla tetejének közelébe ért, lelassította lépteit, és megakadt a szeme a vakítóan fehér folton, ahol a szirt pereme mechjének talpa alatt leomlott.
Fehér és fekete füst kavargó felhője lebegett vészjóslóan a fennsík felett. Alig négy órával ezelőtt zöldellő dzsungel burjánzott ezen a helyen, olyan, amilyet az alyinai Turisztikai Minisztérium igen jellemzőnek minősített volna ezen a bolygón. Mégis, egy néhány perces csatának sikerült alaposan megtépáznia. A síkot egykori fák elszenesedett tuskói pettyezték, akár egy temető elszórt sírkövei. Csak néhány zöld folt maradt, azok is szanaszét heverő földdarabok voltak, melyeket a tüzérségi fegyverek ástak ki.
Harci gépek összezúzott törzsei és leszaggatott darabjai hevertek mindenfelé, melyeknek ezért a földért, egy akkor még valóságos paradicsom megkaparintásáért kellett odaveszniük. A csatamechek ép állapotban ötször voltak magasabbak Kainál, mintha az ember harci kedvének legyőzhetetlen, gépi illusztrációi lennének. Kai, amióta csak az eszét tudta, egyetlen dologról álmodott: hogy szülei nyomdokaiba lépve maga is mechharcossá lehessen. Szemében nem létezett nagyobb dicsőség annál, mint egy ilyen gigantikus harci jármű kormányzása, és nem volt szentebb cél, mint hogy ezt családjának és nemzetének védelmében tehesse.
Most azonban, a felismerhetetlenségig kifacsart és összetört csatamechek inkább az ifjúság ártatlanságának megcsúfolását jelentették számára. Ahogy ott hevertek kusza összevisszaságban, és vaksi szemekkel meredtek az égre, hasznavehetetlennek és alantasnak tűntek. Kai most úgy látta, ezek a gépek csak rombolásra képesek. Ez létük egyetlen célja, amit úgy hajtanak végre, hogy közben alkotóik legvadabb álmait is túlszárnyalják.
Kai villámgyorsan keresztülrohant az immár halotti csendbe burkolózó csatatéren. Letérdelt egy földre bukott Hagetaka árnyékában, és egy futó pillantással felmérte a terepet, hátha rábukkan Victor Daishijének bármi nyomára. Először semmit sem talált, aztán arra a helyre rohant, ahol legutoljára látta a herceg mechjét. Egy gép lábfeje hevert ott, amely valószínűleg Victor masinájáé volt. Amikor Kai a fémdarab mögött heverő, félig olvadt páncéllemezekre pillantott, felfedezett egy tovakígyózó nyomot, melyet egy megrokkant mech hagyhatott, miközben tovasántikált.
– Igen, sikerült elmenekülnie – csapott Kai a Daishi lábfejére. Innen sikerült kimenekülnie, de lehet, hogy utána mégis elkapták – suttogta egy kijózanító hang a fiú fejében. – Ha itt lettél volna, Victor egészen biztosan élne.
Egy sirály éles vijjogására felkapta a fejét, és visszazökkent a valóságba. A madarat a magasban tartó szellő szétoszlatta a füstöt, és Kai tisztán láthatta a sötétedő eget. Az egyre mélyülő sötétségben mintha megmozdultak volna a csillagok: két, ragyogóan fénylő pontokból álló rombusz alakzat emelkedett az űr felé. A fiú szíve nagyot dobbant, amint rádöbbent, hogy az Egyesült Nemzetközösség űrjáróflottáját látja, amint éppen kifelé igyekeznek az Alyina vonzásából.
– Victor biztosan túlélte. Nem mennének el ilyen sietve, ha nem lenne közöttük.
Körbepillantott a csatamezőn, és a nyomokból arra következtetett, hogy bizonyára érkezett némi erősítés, akik segítették Victor visszavonulását. A holttestek egyenruháján levő emblémákból az ezred vezérrajának tagjaira ismert.
A sirály ismét felvijjogott, majd a többi madár is rázendített, mialatt a csapat lassan lefelé ereszkedett. Kait csodálattal töltötte el könnyed reptük, és szinte hálát érzett karcsú szimmetriájuk szépségéért, mely éles ellentétben állt a táj rémségével. Elmosolyodott, amikor az egyik madár leereszkedett, majd méltóságteljesen leszállt egy mech pilótafülkéjének romjaira. Csak akkor ébredt rá, miért özönlenek a sirályok a csatamezőre, amikor újabb példány igyekezett ugyanarra a leszállóhelyre, de társa elüldözte.
– Nem! – Kai az elpusztult mech felé iramodott, és mindkét madarat elhessegette. Amint a pilótafülkéhez ért, megcsapta a vér és az égett hús bűze, de nem állt meg. Benézett a fülkébe, és Sam Lewis, egykori professzor és tábornok vezérlőüléshez szíjazott holtteste tárult a szeme elé. Kai tudott arról, hogy Lewist az ezredhez rendelték, de soha nem hitte volna, hogy kijön a harcmezőre. Valóban válságosra fordulhatott a helyzet. A férfi neurosisakjának fele össze-roncsolódott, és az alatta levő arc fele hiányzott. Kai elsápadt a látványtól, és érezte, hogy remegni kezd a térde. Elfordult, majd a földre rogyott, és fejét a kezébe temette.
Fölötte két sirály egy szemgolyón civakodott, amelyet egyiküknek a pilótafülkében levő halottból sikerült kicsippentenie.
*
Kai azonnali késztetést érzett, hogy az összes pilótát – barátot és ellenséget egyaránt – kimentse a mechekből, és egy hatalmas máglyán égesse el őket, nehogy a lakomázó madarak martalékai legyenek. Bármennyire vágyott is erre, a feladat kivitelezhetetlennek bizonyult. Nemcsak hogy nagyobb energiát követelt volna, mint amennyivel pillanatnyilag rendelkezett, de több kilométeres körzetben már minden éghető anyag elenyészett a harc során.
Azzal is tisztában volt, hogy a máglya felhívná a klán őrjáratának figyelmét arra, hogy legalább még egy ember túlélte a csatát. Mivel a harcos nem jelentkezett náluk, tudnák, hogy nem klánbeli az illető, és azonnal megkezdenék a hajtóvadászatot.
Kai gyűlölni akarta a sirályokat, de tudta, az életben maradásért vetemednek dögevésre. És mivel az apró fénypontok az éjszakai égen inkább távolodnak, semmint közelednek az Alyinához, rá is ugyanez a sors vár, ha menteni akarja az életét. A klánok legyőzték a Tizedik Lyrán Gárdát, és ő olyan mélyen az ellenséges vonalakon túl esett csapdába, hogy a menekülés a sajátjai közé elképzelhetetlennek tűnt. Egyedül úgy szabadulhatna, ha mentőalakulat jönne vissza érte. Húsz évvel ezelőtt Hanse herceg Davion Oroszlánjait küldte el, hogy az apámat kimenekítsék a Siánról. De ez itt nem a Sián, és a klánok nem olyan ostobák, mint Maximilian Liao.
Egyre jobban magával ragadta a kétségbeesés. Én nem az apám vagyok. Értem nem jön mentőalakulat. Magamra maradtam.
Ez a felismerés minden bizonnyal többeket az öngyilkosság gondolatára vezetett volna, Kaiban azonban felizzította a túlélés makacs ösztönét. A küldetésemnek már lőttek, a mechem pedig az óceán mélyének foglya, ráadásul egy másik mech szinte agyonnyomta. Biztosan azt gondolják, eltűntem a bevetés során – vagy ami még valószínűbb, hogy odavesztem. Elhatározta, hogy nem szégyeníti tovább a családját és a barátait azzal, hogy fogságba esik, és felkészült arra, hogy ezt az eshetőséget utolsó lélegzetvételéig megakadályozza.
A fölötte repdeső sirályokhoz és az éjszaka üvöltő vadkutyáihoz hasonlóan ő is átkutatta a harcteret, hogy magához vegyen minden hasznosítható! Egy Wolverine pilótafülkéjének hátsó részében felfeszítette a tárolószekrényt, és kihalászott belőle egy keki színű overallt, mely egykor Dave Jewell tulajdonát képezte, aki Victor vezérrajában szolgált. A szára túl hosszú volt, mert Jewell magasabbra nőtt Kainál, de ez most kevéssé számított. A fiú a késével felhasította az anyagot, hogy továbbra is viselhesse mechcsizmáját, és az overall alatt magán tartotta a hűtőmellényét is.
A szekrény egy túlélőkészletet is tartalmazott, melyet Kai egy kisméretű hátizsákba csúsztatott, amely egy fegyver és egy övháló társaságában függött egy kampón. A fegyver, egy Mauser and Gray M-39-es tűpuska, kellemesen simult a tenyerébe. Alaposan megvizsgálta, majd beletöltött egy adag ballisztikus polimert. Amint felcsatolta a fegyvert, kissé szorosabbra húzta az övét, hogy az jól illeszkedjen keskeny derekára.
A szekrény alján talált egy kis csomagot, benne két holodiszket, egy hologramot és egy kisméretű, kézírásos kártyát, melyen egy kisebb hologram két mosolygó gyermeket ábrázolt, egy fiút és egy lányt, akik között több év korkülönbség látszott. Kai ránézett a szálkás betűkre, és látta, hogy a gyerekek imaverset írtak apjuknak, hogy megóvják a harc rémségeitől. „Katrina és az ifjabb David” – szólt az aláírás.
A hologram karcsú, vonzó nőt ábrázolt, csecsemővel á karján. A látvány eszébe juttatta, hogy Jewell nemrég eldicsekedett azzal, hogy a felesége, Katherine, nemrég adott életet harmadik gyermeküknek, Kari Lynnek. Még öt hónapos sincs. Kai hátán végigfutott a hideg.
– A kislánynak még az sem adatott meg, hogy találkozzon az apjával.
A vezérlőülés pántjaiból félig kilógó holttestre pillantott. Levette a katona kicsavarodott nyakában lógó azonosítót, és a csomagba tette, azt pedig a hátizsákba. Kezével végigsimított az eltulajdonított overall mellén levő névtáblán.
– Megígérem, hogy ezeket visszajuttatom a gyermekeidhez, David Jewell. Megmondom nekik, hogy az életedet adtad Victor Davion szabadságáért.
Kimászott a fülkéből, és vállára kanyarította a hátizsákot. Felpillantott a fekete égre, és már nem látta az űrjárókat, amint kifelé tartanak a rendszerből.
– Hát, vagy háromszáz fényévnyire vagyok az otthonomtól, és még egy normális túrabakancsom sincs. Az Alyina a klánok kezére jutott, és ha egy gyalogost le is terítek ezzel a tűpuskával, nem teszek mást, csak felhergelem őket. – Megrázta a fejét. – Ez egyszer tényleg jól megcsináltad, Kai.
Ezt a gondolatot még rosszabb követte. A Provincián a klánokkal szemben álló legkiválóbb harcosok közé tartozott. Ha most mégis ekkora bajba került, miféle reménye maradhat a Belső Szférának?
2
Óriás Farkas űrugró, kifelé tartó vektor
Satalice, a Farkas klán megszállási zónája
3052. január 17.
Phelan Wolf a gondjaira bízott Ragnar Magnussont fürkészte, miközben az a Belső Szféra klánbeli inváziójában rejtőző ellentmondásokkal próbált zöld ágra vergődni.
– Igen, Alekszander Kerenszkij több mint háromszáz éve hagyta el a Belső Szférát, hogy kivonja seregét a belháborúkból, amelyek szétszaggatták a Csillagligát. Meg akarta kímélni őket a nacionalista eszméktől, amelyek a Csillagliga tagjait szembeállították egymással. Csak belátod e lépés bölcs voltát, Ragnar, pozvál?
Az apró termetű szőke fiú a homlokát ráncolta.
– De hiszen azt mondtad, hogy kudarcba fulladt azon próbálkozása, hogy megőrizze a békét népe körében. Belső harcokba keveredtek, és Nyikolájnak, Kerenszkij fiának, és egy sereg lojalistának sikerült csak újraegyesítenie a hadsereget. És hogy a klánok azért maradtak távol a Belső Szférától, mert Nyikoláj arra tanította őket, hogy az ő feladatuk a Belső Szféra védelme, nem pedig az, hogy a harcokba és a politikába ártsák magukat. Ha ez igaz, mér' akarnak visszajönni?
– Beszélj rendesen, és fogalmazz szabatosan! – dörrent rá erélyesen Phelan, hátrasimítva barna haját, végül fáradtan a tarkóját kezdte vakargatni.
– Csak a klánbéliek egy része, az úgynevezett Őrzők vallják még mindig azt, hogy meg kell védelmezniük a Belső Szférát. –
Felállt a székről, és elkezdett fel-le járkálni a szűk kabinban. – A többiek, akik Kereszteseknek nevezik magukat, azt vallják, hogy a Belső Szféra a jogos otthonuk, és azért jönnek vissza, hogy jussukat visszavegyék.
– Ez hülyeség – villant meg Ragnar kék szeme. – Ők hagyták el a Belső Szférát. Milyen jogon állítják, hogy az övék?
Phelan halványan elmosolyodott.
– Ugyanazon a jogon, amelyen a te néped szabad állammá kiáltotta ki Rasalhágot, miközben az a Drakónis Szövetség fennhatósága alatt áll.
Ragnar válaszra nyitotta a száját, de Phelan látta, hogy a gondjaira bízott jobbágy tétovázik, azon töprengve, vajon hová vezetne egy efféle beszélgetés. Végül megrázta a fejét, mert rádöbbent, hogy ha arról nyit vitát, ki milyen jogon milyen területet akar magáénak tudni a Belső Szférában, mindenképpen alul marad.
– De azt mondtad, hogy az ilkán, a Farkas klán Ulrik kánja, az Őrzők közé tartozik. Akkor miért erőlteti ezt az inváziót?
Miközben Ragnar beszélt, a jobb csuklóján levő karperecet húzogatta, mintha zavarná a fehér fonott zsinór. Phelan visszagondolt arra, mennyire irritálta őt is a jobbágyzsinór, amikor napjait a Farkasok jobbágyaként tengette. Ugyanakkor büszkeséggel töltötte el az adoptálási ceremónia emléke, amikor felvételt nyert a Farkas klán harcosainak kasztjába, amelynek során a gyűlölt zsinórt levágták a csuklójáról. Az emlékkép futó vigyort csalt az arcára, mire Ragnar tekintete elsötétedett.
– Való igaz, Rasalhág hercege, hogy az ilkán az Őrzők közé tartozik, mégis az inváziót erőlteti. Hallhattad, azt mondta a Komsztár prímásának, hogy az invázió célja mindig is a Terra, a Csillagliga egykori székhelyének meghódítása volt. Az a kán, akinek a harcosai elfoglalják a Terrát, örök időkre ilkán marad, klánja pedig a többi fölé emelkedik – szegte fel büszkén a fejét Phelan. –Mihelyst ez megtörténik, az ilkán véget vethet a háborúskodásnak, és megkezdheti a lerombolt területek újjáépítését.
Ragnar szemében ellenséges szikra gyúlt.
– Látom, élsz-halsz ezért a hódító hadjáratért. Hogy lehet az, hogy te, Davion örökösének unokatestvére, ennyire lelkesedsz a klánokért és primitív szokásaikért? – tárta szét a karját, szinte átölelve a spártai kabint, Phelan rezidenciáját. – Zsoldos voltál, így feltételezem, hogy megvásároltak, de mivel? Ezzel a nagy jómóddal? Vagy talán Rannával? Milyen árat szabtál, Kell-Wolf, vagy, ahogy éppen hívod magad?
Még mielőtt Ragnar befejezhette volna a mondandóját, kinyílt a kabin ajtaja, és egy lángvörös hajú harcos asszony lépett a helyiségbe. Szokásához híven minden tétovázás nélkül a lényegre tért.
– Annyit kért, Ragnar, amennyit neked esetleg fizetned kell. Ha valakinek az a célja, hogy minél több pusztításnak elejét tudja venni, meg kell fontolnia, milyen eszközzel képes ezt elérni. Dönthet úgy, ahogyan te magad, hogy harcol, amíg le nem győzik, sőt még annál is tovább, de persze semmire sem megy vele.
Ragnart azonban nem lehetett eltántorítani.
– Vagy pedig, Natasa Kerenszkij, lehet belőle áruló, mint Phelan, aki a saját fajtája ellen uszítja az ellenséget. Phelan volt az, aki a klánok kezére játszotta a Gunzburgot!
– És tette anélkül, hogy akár egyetlen lövés eldördült volna. Senkinek sem esett bántódása, amikor a világ gazdát cserélt, Ragnar – felelte Natasa, és égszínkék szemében harag lobbant. –Nemcsak hogy életeket mentett meg, amikor egymaga foglalta el a bolygót, hanem egy csapásra klánbeli harcost csinált magából. Ezzel pedig nagy befolyásra tett szert, olyanra, amivel lelassíthatja ezt a könyörtelen hordát.
Az aprócska herceg elsápadt Natasa vehemens szavai hallatán. Lesütötte a szemét, és elvörösödött. Phelan, gyanítva, hogy felettese nem csupán azért érkezett, mert Ragnar kijelentései feldühítették, szembefordult az asszonnyal:
– Natasa, mi a baj? Mi történt?
A csak Fekete Özvegy néven hírhedtté vált asszony magába roskadt. Phelan azonnali késztetést érzett, hogy megvigasztalja, de visszatartotta magát, nehogy megsértse annak méltóságát.
– Van olyan hírem, aminek örülni fogsz, Phelan, és olyan is, ami majd elszomorít.
A fiú fejében ezernyi szörnyű gondolat cikázott, de alig méltatta őket figyelemre. Tudta, hogy mivel a klánok váratlanul szakítottak a Komsztárral, a Belső Szférában maradt családjáról nem juthatott el idáig semmilyen hír. A Füstjaguárok és a Novamacskák luthieni veszteségeiről pedig már látott jelentéseket. Titokban még össze is mosolyogtak, mert az egységek, ahová valaha tartoztak – a Kell Kopók illetve Wolf Dragonyosai –, sikeresen védték meg a Drakónis Szövetség fővilágát. A klánok érkezte előtt egyikük sem értesült a két zsoldoscsapat emberveszteségeiről, de szinte biztosra vették, hogy barátaik és rokonaik túlélték a csatát.
Phelan, aki képtelen volt kitalálni, mi nyomaszthatja Natasát, hellyel kínálta az asszonyt.
– Miről van szó?
Natasa lassan kifújta a levegőt.
– Cyrilla Ward meghalt.
– Micsoda?
Cyrilla volt a Ward-ház matriarchája, azé a vérnévcsaládé, ahová Phelan is tartozott. Amikor utoljára találkoztak, múlt szeptemberben, mielőtt a klánok folytatták volna előrenyomulásukat, egészségesnek és életerősnek látszott annak ellenére, hogy hetvenes éveinek elejét taposta. Mióta Phelant felvették a harcosok kasztjába, az ősz hajú asszony oktatta és segítette, hogy minél jobban bekapcsolódhasson a klánok életébe. Halálhíre felfoghatatlannak tűnt Phelan számára.
Natasa fekete overalljának egyik zsebéből előhúzott egy átlátszó műanyag borítékban levő holodiszket.
– Ezt vette fel neked. Az imént érkezett egy szállítmánnyal a Strana Mechtyről.
Amikor Phelan elvette a diszket Natasától, észrevette, hogy remeg az asszony keze.
– Natasa, tudom, hogy Cyrilla jó barátnőd volt, és egy tesközben nevelkedtetek. Bár én csak rövid ideje ismertem, ő volt a tanítómesterem klánbeli életemben.
– Még mindig az, Phelan.
– Nem értem.
Natasa felállt, és lesimította overalljának felső részét.
– A holodiszk majd megvilágítja – felelte, és Ragnarra sandított – Jöjj velem, kis herceg! Phelan minden bizonnyal egyedül kívánja megtekinteni ezt a lemezt, így inkább fundáljunk ki valamit, amivel felbosszanthatjuk Vladot és Conal Wardot.
Phelan a diszkre pillantott, majd felkapta a fejét.
– Várj, Natasa. Hogy halt meg?
A Fekete Özvegy a fejét ingatta.
– Majd beszélünk, miután megnézted azt a felvételt – sóhajtotta fáradtan. – Nézd meg kétszer, sőt inkább háromszor! Ne feledd, hogy Cyrilla hitt benned, és a klánok Ulrik képviselte jövőjében! Ez a gondolat az egyetlen, ami úgy-ahogy indokolja a történteket.
*
Phelan megvárta, amíg az ajtó becsukódik Natasa és Ragnar mögött, majd kivette a diszket a tartójából, és a lejátszóba csúsztatta. Letelepedett az egyik székre, és cseppet sem volt biztos abban, hogy meg akarja nézni a felvételt. Milyen fura dolog holovidet kapni egy halottól. Mintha egy szellem küldött volna levelet nekem.
A felvételen a kezdeti csíkok után megjelent az ősz hajú asszony mosolygó arca. Egyenesen Phelanra nézett, és a pillanat törtrészéig a fiú biztosra vette, hogy Natasa tévedett. Cyrilla nem halhatott meg, mert ez a vitalitás nem maradhat alul a halállal szemben. Phelan ösztönösen visszamosolygott rá, bár a szíve már sajgott a gyász fájdalmától.
– Egyáltalán nem akarok melodramatikusnak tűnni, Phelan Wolf, de attól tartok, nincs más választásom. Ha éppen engem nézel, Natasa már tudatta veled a halálom hírét. Kérlek, ne sirass, és ne gyászolj, mert nem szenvedtem. Nem tartott sokáig. Halálom gyorsan érkezett, és úgy váltam meg ettől a világtól, hogy csak egyvalamit sajnáltam. Ez viszont, sajnos, veled kapcsolatos.
Arca ugyanazt a kifejezést öltötte, amit Phelan a klánok rítusairól és szokásairól szóló számtalan kiselőadásából már jól ismert.
– Nem újdonság számodra, hogy a Ward név egy azok közül, melyek abban a dicsőségben részesültek, hogy vérnevekké lehettek, mivel Jal Ward az újraegyesítési háború során Nyikoláj Kerenszkij oldalán harcolt. Azzal is tisztában vagy, hogy a Ward vérvonalúak közül csupán huszonötnek adatik meg egy időben az a jog, hogy Wardnak nevezhesse magát. Egy harcos csak azáltal nyerheti el ezt a dicsőséget, ha az összes többi jelöltet legyőzi. Ekkor a klántanácsba is bekerül, illetve jogosulttá válik arra, hogy a klán kánná válassza.
Nagy reményeket tápláltam az iránt, hogy egy napon elnyered a vérnevet, Phelan. Az ilkánnak nyújtott segítséged, a Gunzburg meghódítása és Rasalhág trónörökösének foglyul ejtése mind azt mutatják, olyan harcos vagy, aki nagyon kiérdemelte a vérnév dicsőségét. Tetteid feljogosítanak arra, hogy bekerülj a Ward-ház tagjai által kiválasztott huszonnégy jelentkező közé. További hetet választhat az a bizottság, mely az eskümester felügyelete alatt áll. Esetünkben ez nem más, mint Conal Ward, aki nem túlságosan lelkesedik érted.
De még így sem kell harcolnod a selejtező válogatáson a harminc-kettedik hely megszerzéséért, tehát jó eséllyel indulsz a Vérjog Próbáján.
Cyrilla arca gondterheltté vált.
– Legalábbis erre számítottam, amikor a következő vérpróbán való szereplésed esélyeit latolgattam. Most viszont megtudtam, hogy bizonyos Keresztes körök, mindenáron meg akarják akadályozni, hogy valaha is vérnevet szerezz magadnak. Amint Vlad megjegyezte, amikor megpróbált megölni a Strana Mechtyn, a próbád során, Conal Ward és a többiek kitörő örömmel üdvözölnék a halálodat. S bár a gyilkosság nálunk nem szokás, nincs kizárva, hogy népszerűséged növekedtével egyszer csak magadra hagynak az egyik csatában, és azért kell elpusztulnod, mert szándékosan nem figyeltek rád.
– Semmi kétségem afelől, hogy képes vagy vigyázni magadra ebben a háborúban, és büszke vagyok mindarra, amit véghezvittél. Tudom, hogy még ennél többre is képes vagy, de ha bölcsességeddel a klánok útját kívánod egyengetni, akkor a klántanácsban is kell, hogy szavad legyen. Ez pedig azt jelenti, hogy ringbe kell szállnod a vérneved megszerzéséért, mégpedig a körülmények alakulása miatt minél hamarabb.
Cyrilla felsóhajtott, és megrázta a fejét.
– Mindeddig az invázió során egyetlen Ward vérnevű egyén sem halt meg, akinek a helyéért küzdeni lehetett volna. Ez igen jó fényt vet a Ward-ház harcosaira, ám nekem csak egy lehetőséget hagy: felajánlom a nevemet, hogy megvívhass érte.
Phelan hirtelen gombócot érzett a torkában, gyomra pedig mintha végtelen űrbe zuhant volna.
– Nem! – kiáltotta. – Nem lehet, hogy ezt tetted! Hogy miattam!
Cyrilla arca elkomorult.
– Inkább a Füstjaguárok elleni harcban szerettem volna meghalni, amint azt Natasával olyan régen megfogadtuk. Kiegyeztem volna a banditák elleni hajtóvadászattal is, de minden mozgósítható klánbeli egység az invázióban tevékenykedik, és senki sem fog egy vén csoroszlya alá mechet adni. De cseppet se aggódj, mert sokakat láttam már, akik előttem ugyanezt tették, így hát van fogalmam arról, hogy kell ezt szépen, tisztán elintézni.
Kis szünetet tartott, majd kényszeredett mosollyal így folytatta:
– Végakaratomban kinyilvánítottam, hogy téged jelöllek meg vérnevem örököseként. Ennek a döntésnek törvényereje van köreinkben, és még Conal sem merészelne kitaszítani ebből az örökségből. Elintéztem azt is, hogy ha egyáltalán összekerülsz Vladdal a versengés során, az csakis a döntő viadalon lehetséges. Ezzel elég időt nyersz ahhoz, hogy tanulmányozd a módszereit. Ha van igazság az univerzumban, a háború során talán megszabadít tőle valaki, azelőtt, hogy egyáltalán szembekerülnétek egymással.
– Phelan, egyetlen genetikai leszármazottam sem jeleskedett, ezért úgy éreztem, zsákutcába vezettem a Wardokat, egészen addig, míg közénk nem kerültél. Te az én gyermekem vagy, jövőnk záloga. Ultikkal és Natasával új korszakot fogsz nyitni a klánok történetében, ahol rádöbbenhetünk valódi értékeinkre – mint harcosok, és mint emberi lények egyaránt.
Az asszony elégedett arccal tekintett ki a fiúra.
– Ne gyászolj engem, Phelan Wolf! Inkább élj úgy, hogy büszke lehessek rád!
A kép ezzel fehér és szürke szilánkokra bomlott, majd a monitor elsötétedett. Phelan csak bámulta tovább, remélve, hogy lesz még valami, ami tudatja vele, hogy amit látott, csak tévedés volt. Tudta, hogy a harcosok kasztjában egy harcos harmincöt évesen már túl öregnek számít. Ettől a kortól az a feladata, hogy új harcosgenerációkat neveljen, képezzen ki. Sokan inkább véget vetnek életüknek, ha úgy találják, már nem tudnak szolgálni a közösségnek.
De nem Cyrilla. Ő belevetette magát a Ward-ház politikai életébe, és vezetőjévé válva ügyesen sáfárkodott a rá bízott hatalommal a klántanácsban. DNS-cseréket támogatott és alkudott ki a többi klánnal, hogy megerősítse a Ward-ház vérvonalát. Életének jóval több értelme és haszna volt, mint amennyit egy harcos egyáltalán remélhet. És pont neki kell meghalnia, neki kell öngyilkosságot elkövetnie…
Phelant megrázta az események kiábrándító céltalansága. Natasa, Jaime Wolf, sőt, a saját apja, Morgan Kell is rég bebizonyították, hogy a harmincas éveik derekán túli mechharcosokat még korai leírni. És sorolhatott volna még több száz, a Belső Szférából való harcost, akik tejfelesszájúnak tekintenek mindenkit, aki nem töltött el legalább tíz évet egy mech pilótafülkéjében, ez pedig a klánok megítélése szerint már a harcos elvirágzásának kezdetét jelenti.
Bár Phelan tudta, hogy a klánok rendszere merő őrültség, a Belső Szféra inváziójának elsöprő sikere mégis megerősítette, hogy elsőrendű harcosok. Különleges képességeiket talán a magas technikai szintjük jelentette előnnyel is lehet magyarázni, de nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy a harcosokat sokkal szigorúbb és megerőltetőbb kiképzésnek vetik alá, mint a Belső Szférában élő társaikat. Az viszont, hogy sikerült bekerülnie a Farkas klán harcosainak sorába, azt bizonyítja, hogy nem csak az ő módszerük lehet üdvözítő.
A kabin ajtaja ismét kinyílt, és ezúttal egy magas, karcsú, szürke kezeslábast viselő nő lépett be.
– Phelan, most kaptam a hírt. Vlad lent tollászkodott a tornateremben. El kellett jönnöm. Sajnálom, hogy ilyen veszteség ért – kezdte, és felemelte a kezét, hogy megérintse a fiút, ám karja tehetetlenül lehanyatlott.
Phelan hősies mosolyt erőltetett az arcára, miközben ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy a távirányítót a lejátszó képernyőjébe hajítsa.
– Köszönöm, Ranna – nyújtotta a lány felé a kezét, mire az letelepedett mellé a szék karfájára, és ideges mozdulattal a füle mögé simított egy rövid, fehér hajtincset.
– Amit Cyrilla tett, érted és a klánért tette – mondta. – Ezt tudnod kell.
A fiú ismét az immár sötét képernyőre pislantott, és lassan bólintott.
– Talán valóban erről van szó. Talán azt hitte, csak ezzel az áldozattal képes bizonyítani a klánoknak, hogy a rendszeretek nem az emberi fejlődés csúcsa. Isten a megmondhatója, olyan lecke ez, melyet Vladnak és Conalnak sem ártana megtanulnia – távirányítóját a lejátszóra szegezve újraindította a diszket.
Ranna könnyed csókot lehelt Phelan feje búbjára.
– Ha ennél kevesebbet ér el, drágám, hiába volt az áldozat.
Amint Cyrilla mosolygó arca ismét feltűnt a képernyőn, Phelan megpróbált úrrá lenni fájdalmán. Felkészült, hogy még egyszer végighallgassa, és megcirógatta Ranna hátát.
– Rendben van, Cyrilla – mondta félhangosan. – Ha azt a lehetőséget hagytad rám, hogy megmutathatom a klánoknak, másképpen is lehet gondolkodni, tudásom legjavát nyújtva fogok élni vele, A klánoknak soha többé nem lesz szükségük arra, hogy áldozatod megismétlődjön.
3
Komsztár vezérlőközpont, Hilton Head-sziget
Észak-Amerika, Terra
3052. január 18.
Anastasius Focht kardinális kihúzta magát, és dühödten tekintett végig a Komsztár vezérlőközpontjának tagjain.
– Hogy merészelnek egyáltalán utalni arra, hogy az én hozzá nem értésem az oka e döbbenetes fejleménynek?! – A faborítású tanácsterem közepén állva lassan megfordult, és ép szemének villámai végigsújtottak minden egyes püspökön. – Az önök arroganciája indította el a Komsztárt a Belső Szféra elleni invázió támogatásának útján.
Gardner Riis, Rasalhág gesztenyebarna hajú püspöke öklével a kristálypultra csapott.
– Én ezzel a lépéssel soha nem értettem egyet!
– Én sem! – tódította Ulthan Everson, Tharkad zömök püspöke.
– Kezdettől fogva az invázió ellen voltam, és bántam minden egyes árulást, melyet a Belső Szféra ellen kényszerültem elkövetni.
– Ha! Szavaik konganak az ürességtől – dörögte a kardinális, miközben igyekezett fékezni indulatait. Az önfegyelem a siker kulcsa. Sudár alakja ezzel posztjához méltóan merev, katonás tartást vett fel.
– A helyzet mostanra fájdalmasan világossá vált. A klánok jelezték abbéli szándékukat, hogy elhódítják tőlünk a Terrát. Azt mondják, mivel ez a bolygó volt az egykori Csillagliga székhelye, inváziójuk egyetlen oka nem más, mint eme világ visszaszerzése.
Huthrin Vandel, Új-Avalon püspöke olyan hévvel szántott végig ujjaival őszes haján, hogy Focht azt hitte, mindjárt az összeset kitépi.
– Az is ugyanolyan nyilvánvalónak látszik, hogy minden kapcsolatot meg kell szakítanunk a klánokkal. Be kell szüntetnünk meghódított világaik felügyeletét. Ezeken a bolygókon utasítanunk kell személyzetünket, hogy kezdje meg az aknamunkát, és állítson össze egy teljes titkosszolgálati anyagot, melyet továbbítunk a Drakónis Szövetségbe valamint az Egyesült Nemzetközösségbe, hogy seregeik kikergessék a hódítókat a Belső Szférából.
– Kezdjék meg az aknamunkát? És ugyan miként fogják elrejteni a hiperpulzus-generátorokat? – tudakolta gúnyosan a Komsztár aranyruhába öltözött, higgadtnak és nyugodtnak tűnő prímása.
–Semmi ilyesmit nem fogunk tenni. Folytatjuk a klánok által megszállt területek felügyeletét. Hogy jóhiszeműségünket bizonyítsuk, a meghódított világokról érkező híreket eztán sem továbbítjuk. Úgy fogunk reagálni a klánok eme akciójára, mintha a Terra meghódítása semmit sem jelentene számunkra.
Myndo Waterly hűvösen elmosolyodott.
– Sőt, tárgyalásokat kezdeményezünk a klánokkal a Terra kormányzásának átengedéséről.
Focht Ulthan Everson már-már összefüggéstelen bekiabálására megperdült.
– Agyrém. Ez teljes és totális őrület. Azért jönnek, hogy elfoglalják a világunkat, ön pedig azt mondja, segíteni fog nekik? – bámult Fochtra Tharkad püspöke. – Kardinális, önnek elleneznie kell ezt a tervet.
Focht összekulcsolta ujjait a háta mögött.
– Nem tisztem, Tharkad püspöke, hogy ellenezzek bármit, amit a prímás jónak lát. Csupán a tanácsadója vagyok. A Satalice-tól a Terráig vezető utunk során fontolóra vettük ezt a tervet. Az állandó hajóváltás és a sok-sok ugrás kissé döcögőssé tette a párbeszédet, de olyan megegyezésre jutottunk, mely elképzelésünk szerint segítségünkre lesz a klánok megállításában.
– De a prímás az imént jelentette ki, hogy tárgyalásokba kezd a klánokkal a Terra átadásáról. – Everson arcán szemmel látható zavar tükröződött.
A prímás diadalittasan válaszolt:
– A tárgyalások felajánlásával időt nyerünk ahhoz, hogy átcsoportosítsuk csapatainkat, és az élre állva kiszorítsuk a klánokat a Belső Szférából. A Komsztár szerepe mindig is az emberiség megváltása volt. Villámhárítóként működtünk közre a leigázott nép és a hódító klánok között a megszállt világokon, és ezt továbbra is így folytatjuk. Máris sokan hiszik, csakis a mi közbelépésünknek köszönhető, hogy a klánok nem követtek el még több olyan atrocitást, mint amilyen a teknőcparti Edo megsemmisítése volt. Azt, hogy seregeinket szembeállítjuk a klánokkal, a közvélemény gondos manipulációjával olyan színben, büntethetjük fel, mintha válaszlépést tennénk a hódítók túl heves és agresszív viselkedésére.
– De hát ez az igazság, nem? – bámult Vandel a kardinálisra. – Ez a terv azt feltételezi, hogy meg tudjuk állítani a klánokat. Valóban így van?
Focht néhány pillanatig nem válaszolt, hogy Új-Avalon püspökének olyan érzése támadjon, nagyon meg kell fontolnia minden szavát.
– A luthieni csata bebizonyította, hogy a klánok nem legyőzhetetlenek. Minden fronton módosítaniuk kellett a taktikájukat, hogy az közelítsen a Belső Szféra seregeinek harcmodorához. E változtatásokkal és magasabb technikai szintű fegyvereikkel továbbra is hatalmas erőt képviselnek. De a mi bevetésre kész csapataink sem újoncok, felszerelésünk pedig a Belső Szféra technológiájának színe-java.
– Nem válaszolt a kérdésre, kardinális – biggyesztette le ajkát Sharilar Móri, a Drakónis Szövetség püspöke, egy kifejezetten keleties, törékeny termetű asszony.
– Való igaz, Dieron püspöke. Hosszú és meglehetősen kalandos életem arra az egyre megtanított, hogy dőreség biztosra venni a diadalt. Ez fokozottan igaz abban az esetben, amikor egy, a klánok elleni csata esélyeit latolgatjuk. A sikeres harc kulcsa a csata helyszínének megválasztása, és a tét kialkudása. Mihelyst a klánok meghatározták, mekkora erőt fognak bevetni a csatában és milyen célért küzdenek, legyőzésük lehetővé válik.
Riis a homlokát ráncolta.
– Nyilvánvaló, hogy a klánok a Terrát akarják. És ha nem sikerül legyőznie őket, meg is kapják. Ha egyszer csatát nyer ellenük, majd még több csapatot küldenek, hogy másodszor is összemérjék az erejüket a mieinkkel. Ez elkerülhetetlen.
– Ellent kell mondanom önnek, Rasalhág püspöke – igazította meg fekete szemvédőjét Focht. – A Drakónis Szövetségben levő Wolcott bolygó jóval a klánok vonalai mögött található. Amikor a hódítók tárgyalásokba kezdtek a világ védőivel, vezérük a beleegyezését adta, hogy amennyiben a Szövetség csapatai győzelmet aratnak, nem indít újabb támadást. A Kurita-erők le is győzték a betolakodókat, akik nem foglalták vissza a Wolcottot, annak ellenére, hogy a Szövetség egységei arra használják a bolygót, hogy onnan mérjenek csapásokat a közelben levő megszállt világokra.
Sharilar Móri előrehajolt az emelvényén.
– Mi lesz a Luthiennel? Újra megtámadják a klánok?
Focht vállat vont.
– Senki sem tudja biztosan, Dieron püspöke, mi a szándékuk. Tekintve, hogy a Luthien az invázió ívének határán helyezkedik el, és mivel a Farkasok sokkal közelebb nyomultak a Terrához, mint a Füstjaguárok vagy a Novamacskák, nem hinném, hogy a Luthient újabb támadás éri. A Jaguárok és a Novamacskák a Farkasok hatalmas riválisai, és nem kockáztatják meg a versengés elvesztését, ha nem muszáj.
Sharilar bólintott, és következő kérdését a prímáshoz intézte:
– Hallom, a klánok közötti rivalizálásról beszélnek. Feltételezem, hogy a tárgyalásra vonatkozó terveiben több tárgyaló csoportra gondolt, akik egymásnak ugrasztanák a klánokat.
Myndo összefonta a karját, és keze eltűnt ruhájának terjedelmes redői között.
– Ez volt az első tervem, Dieron püspöke, de a kardinális ellenezte.
Focht figyelmét nem kerülte el a prímás hangjában feltámadó rosszallás. Élénken élt még az emlékeiben a litániák sora, melyet elszenvedni kényszerült, amiért nem értett egyet a klánok egymás elleni kijátszásának gyermeteg ötletével. Végül a prímás vonakodva bár, de elfogadta az ő álláspontját, mégis előre rettegett, hogy tálalja majd az asszony ezt az eszmecserét a vezérlőközpont előtt.
A prímás júdási mosolyt villantott felé.
– A kardinális, aki a katonák politikaundorának erődítményéből beszél, nagyon helyesen rámutatott, hogy a hódító erők a klánok harcos kasztjának katonai vezetőiből állnak. Bár azt nem vitatta, hogy az ilkán, a Farkas klánból való Ulrik Kerenszkij, jártas a politikában, felhívta a figyelmemet arra, hogy bármilyen politikai akcióra úgy tekintenének, mint nyíltan ellenséges megmozdulásra. Ha továbbra is a megszállt világokon kívánjuk tartani embereinket, csakis az ilkánnal tárgyalhatunk. Abba azonban a kardinális is beleegyezett, hogy az ilkánnal folytatott tárgyalásaink tényét a többi klán vezéreivel is tudassuk, mert ebből nyilvánvalóvá válik számukra, hogy ő fogja megnyerni a versenyt.
Myndo keze előbukkant rejtekéből, és összeszorította két tenyerét, mintha imádkozni akarna.
– Bár úgy gondolom, kardinálisunk helyesen elemzi a klánok viselkedését, azt kívánom, bárcsak ne vakította volna el politikával kapcsolatos paranoiája, hogy észrevegye Ulrik kán nyilvánvaló célját e hódító hadjáratban. Ha előre látja, jobban felkészülhettünk volna a Terra védelmére.
Az ördög vigyen el, te boszorkány! Annyit tudok a politikáról, hogy lássam, most hajítottál a farkasok közé – itt és a klánok között. Focht felemelte fehér hajkoronával ékített fejét, és a Vezérlő-központ tagjainak módszeres tanulmányozásába kezdett.
– Szabadjon megjegyeznem, hogy nem értek egyet a prímásnak az ilkánról adott jellemábrázolásával. Ulrik soha nem nyilvánította ki a célját. Sejtelmem sincs, hogyan értesülhettem volna tőle az invázió mibenlétéről.
Sharilar Móri szemöldöke zavarodottságában összeszaladt.
– De én emlékszem, hogy a jelentéseiben említést tett Phelan Kell segítségéről, amikor is ön a kán lakosztályába szeretett volna bejutni, hogy tudomást szerezzen az invázió céljáról.
– Ez igaz, de amikor az előző ilkán a radstadti csatában életét vesztette, ez a terv meghiúsult. Ezért a sorsfordulatért nem hibáztathat.
Dieron püspöke megrázta a fejét.
– Nem, kardinális, ezért nem is hibáztatom. Csak megemlítem, hogy nagymértékben Kellre támaszkodott a szerzendő információk területén, aki pedig nem tartozik a klánokhoz. Nem találhatott volna megfelelőbb forrást?
– Tévedésben van, Dieron püspöke – fonta össze a karját a mellén Focht. – Phelan Kellre az elfogásának pillanatától úgy tekintettek, mint a Farkas klán tagjára. Amikor jobbágyként szoros együttműködésben dolgozott Ulrik kánnal, hatalmas információmennyiséghez juthatott, és gyakorlatilag szabadon kószálhatott a klánok vezérhajóján. Ő jelentette az egyetlen kaput a kán gondolataihoz, most mégis azt gyanítom, hogy a kán mindkettőnket manipulált.
Vandel összekulcsolta a kezét a tarkóján.
– Nem tudta volna gyorsabban információforrássá alakítani Kellt, kardinális?
– Nem álltak rendelkezésemre a szükséges eszközök, Új-Avalon püspöke. Amint azt Tharkad püspöke tanúsíthatja, tekintve a Kell aktájában szereplő eltanácsolást a Nagelringről, a fiú a végletekig lojális természetű, és vasakarattal bír. Ulrik idejekorán kiérdemelte Kell tiszteletét, így a fiút igen nehéz volt bármilyen segítségre rávenni.
Focht felpillantott a prímásra.
– Azt gondoltam, ha felajánlom Phelannak, hogy kommunikálhat a szüleivel, ez elég lesz ahhoz, hogy megnyerjem magunknak, de az efféle üzenetek továbbítását a prímás megtiltotta. Ezzel minden eszköztől megfosztott, míg nem tudtam szoros kapcsolatot kialakítani Phelannal. Mire sikerült, már túl késő volt.
A prímást Focht várakozásához híven, szíven ütötte a megjegyzés.
– Miféle szoros kapcsolatról beszél, kardinális? – vágott vissza az asszony. – Akkor miért nem derült ki minden, amit tudni szerettünk volna, mielőtt magától az ilkántól kellett meghallanom a Satalice-on?
– A kérdés ennél bonyolultabb, prímás – felelte Focht. Mély levegőt vett, aztán egy sóhajtással kiengedte. – Phelan Kell felvételt nyert a harcosok kasztjába, és ezzel még szorosabban kötődik Ulrikhoz és a Farkasokhoz. Ráadásul Natasa Kerenszkij lett az egyik oktatója, és róla köztudott, mennyire „rajong” szent rendünkért. Végül emlékeztetném Phelan Kell arckifejezésére, amikor az ilkán felfedte ön előtt a hódítás célját. Éppannyira elképedt a bejelentés hallatán, mint ön vagy jómagam.
– Lehetséges – felelte az asszony nem kevés szkepticizmussal. –Remélem, most már, miután bejelentette valódi indítékát, pontosabb képet tud rajzolni nekünk Ulrik ilkánról.
Való igaz, prímás. Focht bólintott.
– Figyeltem és tanulmányoztam Ulrik munkáját és gondolkodás-módját. Több gigabyte adatom van a klán minden csatájáról, vezetőiről, taktikáikról és veszteségeikről. Az anyag elemzése még mindig folyamatban van. Biztosra veszem, hogy megtaláljuk benne Ulrik, és vele együtt a klánok legyőzésének kulcsát.
Everson szeme összeszűkült.
– Nos, miközben azon töpreng, miképp győzhetné le a klánokat, miféle szerep jut nekünk? Tétlenül nézzük, hogy hamvadnak el az Utódállamok, vagy esetleg játszhatnánk ennél egy kissé konstruktívabb szerepet is e nagystílű színjátékban?
A prímás a kérdés hallatán megborzongott, de higgadt, egyenletes hangon válaszolt:
– Az ön munkája abból áll, Tharkad püspöke, hogy szépen kapcsolatba lépjen a Belső Szféra vezetőivel. Tudassa velük, hogy a Komsztárt egyre jobban aggasztja a hódítás természete! Most, hogy Romano Liao bérgyilkosa megölte hírszerzésük fejét, az Egyesült Nemzetközösségnek biztosan szüksége van ránk az információszerzésben. Ajánlja fel a segítségünket! Mondja el nekik, hogy a megszállt világok népességének érdekében semlegesek próbáltunk maradni, de a klánok egyre inkább olyan helyzetbe kényszerítenek bennünket, ahol cselekednünk kell. Az Utódállamok támogatásával a Komsztár kivezetheti az emberiséget a klánok elnyomása alól.
A kardinális hátán enyhe borzongás futott végig Myndo Waterly szemének csillogása láttán. Tudta, hogy a nő az emberiség megreformálásának megszállottja, amint az a nagyszerű tervben áll, melyről Jerome Blake tanításai regélnek, és ez a megszállottság juttatta a Komsztárt ebbe a kényes helyzetbe. Myndo azt képzeli, a Komsztárt nem érheti oly gyalázatos csapás, mint a vereség. S ami még ennél is rosszabb, arra számít, hogy az Egyesült Nemzetközösség majd megfeledkezik az évtizedek óta köztük dúló leplezett háborúról, mellyel mindenáron akadályozni próbálja, hogy a Komsztár az emberiség felszabadítója legyen.
Saját magát csapja be, és eközben veszélybe sodorja a szervezetet, melyet képvisel. Focht nagyot nyelt.
– Prímás, ne feledje: a klánok elleni megoldásnak katonai jellegűnek kell lennie, nem politikainak. Használja arra a politikát, hogy elegendő időt és csapatot nyerjen számomra, én pedig megsemmisítem a Komsztárra és Blake szavára leselkedő veszélyt.
– Hát persze, kardinális – mosolygott Myndo, akár az áspiskígyó. – A klánprobléma megoldását egyedül önre bízom.
4
Teniente, Kagoshima Prefektorátus
Pesht katonai körzet, Drakónis Szövetség
3052. január 18.
Shin Yodama megragadta Hohiro Kuritát, nehogy az átvesse magát a tárgyalóasztalon, és megfojtsa Alfred Tojiro tai-szát.
– Iie, Hohiro-szama. Megfigyelőként vagyunk jelen.
Hohiro megremegett, és barna szemének villanása elárulta, meglepődött Shin viselkedésén.
– Hogy mondhatsz ilyet? Még ha csak megfigyelők vagyunk is, amit megfigyelünk, az maga a katasztrófa – bökött Hohiro az asztal felett lebegő holografikus adathalmazra. – Tojiro az imént utasította a Harmadik Peshti Zsoldosok Harmadik Zászlóalját, hogy indítsanak támadást egy erős klánbeli pozíció ellen. Ez az ember még a régi harcmodort alkalmazza!
Shin szíve megdobbant.
– Tudom, Hohiro, de azért voltunk kénytelenek idejönni, mert Tojiro nagyapád réges-régi kedvence. – Ezzel a helyiségben levő magasabbik katonatiszt felé biccentett. – Ugyanez a helyzet a Tizenegyedik Peshti Zsoldosok parancsnokával, Kim Kwi-Nam tai-szával. Nincs felhatalmazásunk arra, hogy bármelyik eszementet leváltsuk.
Hohiro keze a nála levő géppisztoly markolatára esett.
– Ez minden felhatalmazás, amire szükségem van.
Shin végigjáratta tekintetét a bunkerben sorfalat álló fegyveres őrökön.
– Azonnal lemészárolnának bennünket, és a halálunkat a klánok számlájára írnák. Tojiro megfigyelőket követelt, hogy bizonyítsa, régi vágású módszerei elegendőek a klánok megsemmisítéséhez.
Hohiro tehetetlenségében a fogát csikorgatta.
– De ez nem igaz! Az emberei között megkezdődött a széthúzás! A klán vezére súlyosan alálicitált, amikor el akarta foglalni a világot, Tojiro meg tálcán kínálja fel neki a győzelmet.
Az egyik képernyőn egy vesztébe rohanó mech tűzlabdája robbant, mire Hohiro profilja elfehéredett.
– Nem ácsoroghatok itt tétlenül, míg halomra halnak az embereink.
– Tudom – fújta ki lassan a levegőt Shin. – Légy óvatos!
Hohiro hálás mosollyal fordult társa felé.
– Rendben.
A Drakónis Szövetség hadurának fia átverekedte magát a komtechek hadán, és megállt a Teniente védelmi erőit vezető alacsony, ráncos bőrű férfivel szemben. Shin elindult Hohiro után, de elég távol torpant meg tőle ahhoz, hogy a teremben strázsáló összes őrt szemmel tarthassa. Könnyed, gyakorlott mozdulattal helyezte a keze ügyébe személyes harcra való fegyverét. A lőfegyvercsővel kiegészített lézert agyánál fogva, lazán tartotta a jobb kezében. A jakuza egy pillanat alatt felmérte, melyik őr mekkora fenyegetést jelent, és eldöntötte magában, hogy ha úgy adódik, melyiket fogja először leteríteni.
– Tojiro tai-sza, bocsássa meg merészségemet – mondta lassan Hohiro, de Harmadik Zászlóalját a biztos halálba vezényli.
Tojiro felkapta a fejét, mintha belécsíptek volna, és Shin azonnal rádöbbent, hogy ez a férfi nem fogja véka alá rejteni véleményét, és nem lesz hajlandó betartani az udvariasság szabályait sem.
– Valóban? Úgy emlékszem, a magára bízott egység a Teknőcparton megsemmisült, Hohiro Kurita. Én viszont soha nem veszítettem egyetlen egységet sem. Hogy merészel kioktatni engem?
Shin Hohiro görnyedt hátából arra következtetett, hogy barátja azonnal robbanni fog.
– Én tanultam a hibámból, Tojiro! Gondolom, elolvasott minden hadijelentést. Magának elment a józan esze, ha előre akarja küldeni a Harmadik Zászlóaljat.
A Tizenegyedik Peshti Zsoldosok karcsú parancsnoka egymáshoz illesztette két tenyerét.
– Akkor gondolom, őfelsége az én csapattelepítésemmel kapcsolatban is épp ilyen kritikus álláspontra helyezkedik…
Hohiro teste megfeszült a férfi leereszkedő hangjának hallatán.
– Tojiro mindössze ütődött, amint azt stratégiája mutatja. Az ön ostobasága azonban a hanyagságot és a hivatali visszaélést helyezi egészen új dimenziókba. Ha mindketten így folytatják ezt a csatát, felmentem önöket pozíciójukból!
– Milyen jogon? Itt én vagyok a parancsnok – tette csípőre ökölbe szorított kezét Tojiro. – Engem nem érdekel, mi a maga apja állítólagos tisztsége. Én a nagyapjától kaptam ezt a rangot. Addig, amíg ő fel nem ment, én parancsolok.
Hohiro ökle az asztal lapjára sújtott.
– Idehallgasson, maga csimpera! Ez a hadművelet ellentmond mindennek, amit eddig a klánokról megtanultunk. Hagyta, hogy ők válasszák meg a csata helyszínét. Nem vetette be a légierejét a mechjeikkel szemben. Párharc jellegű küzdelemre biztat egy olyan ellenféllel szemben, aki ebben a tekintetben messze felülmúl minket. Talán az egyetlen épeszű cselekedete az volt, hogy szétszórta az utánpótlást, hogy a csapatai menet közben felvehessék, amire szükségük van. Ugyanakkor nem hozza őket megfelelő helyzetbe ahhoz, hogy forrásaikat vagy stratégiájukat alkalmazhassák!
– Nem várhatok más szavakat olyasvalakitől, akinek egy jakuza a szárnysegédje – fortyant fel Kwi-Nam. – Az igazi harcosok nem menekülnek és rejtőznek el, mint a banditák. Mi a dicső harcmezőn nézünk az ellenség szemébe, és vagy megöljük, vagy belepusztulunk a küzdelembe. Dicsőség nélkül nincs élét. Nem fogom azt parancsolni a csapataimnak, hogy szégyenítsék meg magukat!
– Akkor minden bizonnyal elment az esze!
Erre már megmoccant az egyik őr, de Hohiro rideg pillantása visszaparancsolta a helyére. A könyörtelen tekintet ezután ismét Kwi-Namra telepedett.
– Akkor menjen ki egy mechhel az emberei közé.
Tojiro elsápadt.
– Innét jobban tudom irányítani őket, távolabb a csata zűrzavarától.
Hohiro elkeseredett kiáltása betöltötte az egész irányítóközpontot.
– Nem akar harcolni, maga idióta? Hát nem olvasott el egyetlen jelentést sem a klánokról? – Széttárta a karját, hogy átölelje a henger alakú bunkert. – Ha ide ássák be magukat, az egyenlő az öngyilkossággal. Egyetlen csapás, és megsemmisítik a hadművelet központját. Ebben az esetben persze lehet, hogy pont ez segít rajtunk.
– Lehetetlen. Ötven kilométeres körzetben egyetlen ellenséges mech sincs körülöttünk.
– Mech nincs, csak elementálok.
Mintha csak Hohiro szavára vártak volna, a bunker teteje felől fémes koppanások sorozata hallatszott. Shin reflexszerűen megragadta a trónörökös jobb karját, és a fal felé penderítette. Hohiro repülés közben elsodort egy íróasztalt, mely maga alá temette. Shin egy pillanattal később megfordult, hogy hasonló fedezék után nézzen, de már elkésett.
A bunker ajtajára erősített robbanóanyag berobbantotta a bejáratot, az ajtó pedig borotvapenge gyanánt cikázott át a helyiségen. Átrontott Tojirón, Kwi-Namot elvétette, viszont kettéhasította az egyik komtechet. Belecsattant az egyik kommunikációs relébe, akár egy hatalmas fejsze, és szikraeső közepette ízekre szabdalta.
A detonáció ereje jobban meglendítette Shint, mint szerette volna. Nekibucskázott egy íróasztalnak, mire kínzó fájdalom hasított belé, melyet bal oldali bordáinak reccsenése kísért. Egy tompa puffanással a földre csusszant, mire a gyötrelem újabb hulláma söpört végig rajta. Erősen a fájdalomra összpontosított, hogy belékapaszkodhasson, mert a feketeség már kezdett a látóterébe férkőzni. Nem ájulhatok el!
Az első klánbeli elementál oldalra fordult, hogy befurakodjon az ajtónyíláson. A több mint kétméteres humanoid otromba fekete páncélt viselt, kék csillaggal a melle közepén. A Novamacskák harcosa felemelte bal kezét, mely három ujjú mechanikus karomban végződött, mire az alkar aljára szerelt géppuska tüze elárasztotta a termet. A techek felordítottak, miközben a lövedékek skarlát lyukakat ütöttek rajtuk, és sorra terültek el a bunker padlóján.
Shin előkapta a fegyverét, és a csövet jobb térdére illesztette. Nem tudata, inkább ösztönei késztetésére nyomta meg a lézer kioldógombját. A rubin sugarak tüzes korbácsütésként suhintottak végig az elementál mellén, átlyukasztva a V alakú kémlelőnyílást. Az elementál hátrahőkölt, két válla az ajtófélfának csattant, majd fejjel előrezuhant, miközben sisakjából füst gomolygott elő.
Újabb elementál jelent meg az ajtóban, mire Shin meghúzta fegyverén a ravaszt. Alig érezte a fájdalmat, amikor az automatikus elsütőszerkezet párhuzamos csíkokat vágott a térdén. A lövedék pont a jobb mell felett érte az elementált, mire az hátratántorodott. Shin speciális tervezésű muníciót használt, ami annyit jelentett, hogy a magnumlövedékre meghosszabbított ólomfejet illesztettek. Abban senki sem bízott, hogy ez az izé megöl egy elementált, legfeljebb abban, hogy megsebesíti.
Egy őr ugrott elé, és puskájának csövét beleszúrta az elementál páncélján levő horpadásba, melyet Shin lövedéke ütött. Miközben a katona folyamatos tüzet zúdított ellenfelére, az megragadta a férfi zubbonyát karomszerű kezével, és az alkarján levő géppisztollyal szabályosan kettészelte.
A tárgyalóasztalon végigloccsant a katona vére, mire az asztal zárlatot kapott, és zöld villám csapott fel rajta. Az elementál, miután a földre ejtette ellenfelének maradványát, ülő helyzetbe esett vissza, félig-meddig eltorlaszolva a bejáratot.
A harmadik elementál az ajtó előtt állt, mert a páncéljának hátsó részére szerelt nagyméretű rakétaindító miatt nem tudott benyomakodni a terembe. Felemelte a jobb karját, és mech elleni lézerével tüzet nyitott a helyiségre. Minden és mindenki lángolni kezdett, akit a sugár megérintett.
Shin jobb oldalra vetette magát, mire mellkasában kínzó fájdalom lobbant fel. Előrerántotta a puskáját, és kétszer meghúzta a lőfegyver ravaszát, mielőtt az a visszarúgástól kipenderült volna a kezéből. Az egyik lövedék a jobb térdén találta el az elementált, mire az összeroskadt, a rövid hatótávolságú rakéta-indító viszont egyvonalba került az ajtónyílással.
Ha elsül idebent egy rakéta, mindannyiunknak vége!
Az íróasztal mögül előbukkant Hohiro, kezében egy géppisztollyal. A fegyver minden egyes lövésre több mint harminc centiméteres lángot lövellt ki magából. Hohiro nyomva tartotta a ravaszt, és két másodperc alatt mind a tíz lövedéket kirepítette a tárból. Bár Shin tudta, hogy társának fegyverében hasonló töltény van, mint a sajátjában, azzal is tisztában volt, hogy azok, mivel pisztolyba valók, kisebbek, ezért kevésbé hatékonyak.
Az ajtó előtt mintha szupernóva robbant volna.
Amikor Shin látta, hogy a rakétaindító csöve felizzik, azt hitte, egy KHR indult mindent elemésztő útjára. Az indítóegység hátsó részéből tűz lobbant elő, ahogy az a kilövéskor történni szokott, de most az egység elülső és oldalsó részei is lángolni kezdtek. Egy pillanattal később az indító felső sarka fehérarany villanás közepette elpárolgott, majd egy fülsiketítő robbanássorozat ízekre szaggatta az elementált.
A detonáció hatására a halott elementálok berepültek a terembe, és a törmelék keskeny kúp alakzatban cikázott át a helyiségen. Az egyik elementál nekicsattant egy sor adatrelépultnak, és szétszórta őket a szélrózsa minden irányába, mialatt a másik őrült akrobata módjára bucskázott hátra, és Hohiro búvóhelye mellett a falnak vágódott.
Shin megpróbált elkúszni a zuhanó relépultok útjából, de egész mellkasa össze akart roppanni, miközben a padlót kaparta körmeivel, hogy kapaszkodót találjon. Az egyik szekrény a lábára dőlt, és a földre szögezte, hogy a következő másodpercben egy másik a mellkasát zúzza össze. Felordított, miközben egész testén mintha villám szaladt volna keresztül, majd feladta a feketeséggel való hiábavaló küzdelmet, és az öntudatlanság mély kútjába zuhant.
*
Shin meghatározhatatlan dübörgésre tért magához. Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy hordágyhoz szíjazták, és épp arra készülnek, hogy beemeljék egy helikopterbe. A zavaró jelenet kuszaságát csak tovább fokozta, hogy Hohiro ott állt a hordágy lábánál.
– Mi történt, so-sza? Hol vagyok?
Hohiro rámosolygott.
– Épp az űrjáróra szállíttatlak. Visszatérsz a Luthienre.
– Te nem jössz?
A hadúr fia a fejét rázta.
– Tojirót és Kwi-Namot felmentettem parancsnoki tisztségükből. Szétszórtam a csapatainkat, fedezékbe irányítom őket. Olyan háborút fogunk vívni, amilyet eddig is kellett volna. El akarom húzni a dolgokat, hogy alaposan megdolgoztassam a klánokat.
Shin megpróbált felkelni, de a mellkasának sajgása meggátolta.
– Ne küldj el, so-sza! Ez a pár törött borda nem számít. Hadd maradjak itt veled! Hadd segítsek!
Hohiro hálásan elmosolyodott.
– Menned kell. Szükségem van rád, mint személyes követemre. –Ezzel felemelte a hordágy felé eső végét, és segítette betenni a helikopterbe. Odabent a padhoz láncolva ott ücsörgött Tojiro és Kwi-Nam, gyászos képpel. Mindkettőjüket szinte elborította a vér, de Shin megérzése azt súgta, nem a sajátjuk.
Hohiro lehajolt, és a rotor zúgását túlharsogva így kiáltott:
– Ezt a kettőt letartóztattam. A te gondjaidra bízom őket. – A fiú Shin jobb vállára tette a kezét. – Egy hónap múlva érkezel vissza a Luthienre. Mondd meg édesapámnak, hogy további másfél ezrednyi katonára lesz szükségem ahhoz, hogy visszafoglaljam ezt a bolygót, vagy annak rendje és módja szerint evakuáljam. Ki tudok tartani addig, amíg vissza nem térsz, de ne sokat késlekedj! Ha tovább húzod négy hónapnál, az igen kellemetlenül fog érinteni. Amint mondtam, fedezékbe vonulunk, és csak belecsipkedünk a klánokba, amíg meg nem érkezik az erősítés.
– Úgy cselekszem, amint kérted, so-sza – mondta erőltetett mosollyal Shin –, és visszatérek az erősítéssel, amint tudok. – A két férfira nézett, akiket Hohiro megfosztott rangjuktól. – Hozom a segítséget, még ha a keresztény pokol összes démonával kell is lepaktálnom.
Hohiro komoly arccal bólintott.
– Tudom, barátom. Számítok rád.
A rotor dübörgése fokozódott, mihelyt Hohiro távolabb lépett a helikoptertől. Shin megpróbálta félrefordítani a fejét, hogy lássa Hohirót, amíg el nem tűnik a távolban, de a szíjak megakadályozták. Mintha úgy hallotta volna, barátja búcsút kiált, de nem volt egészen biztos benne.
Valahol a lelke mélyén attól rettegett, hogy akármilyen gyorsan tér is vissza, már nem találja életben Hohiro Kuritát.
5
Alyina
Trell Grófság, a Jádesólymok megszállási zónája
3052. január 19.
A kiéhezett Kai Allard meglapult az út mentén. Megvárta, míg a teherautó hátsó fényszórói el nem tűnnek az erdőn átvezető út kanyarulatában, majd a másik oldalra iramodott. Miközben a köpeny-szerűen maga köré tekert, rongyos szélű, terepszínű takarót szorongatta, arra gondolt, ha valaki elég közel van hozzá ahhoz, hogy lássa, miközben kitör rejtekéből, valószínűleg azt képzeli, kísértetet lát.
Amióta két hete az Alyinán rekedt, a sors nem volt éppen kegyes hozzá. A lehető legtávolabb vándorolt a csatamezőtől, ahol az első éjszaka kifosztotta Dave Jewell mechjét, és csak pihenni állt meg, vagy akkor, ha emberek mozogtak körülötte. Miközben a félszigetről a kontinens belseje felé tartott, azt tapasztalta, hogy a pusztítás befelé egyre kisebb méreteket öltött. Tudatosan semmilyen utat nem követett, végül mégis visszaérkezett oda, ahol annak idején raja a klánok partraszállására várt.
A megviselt terepszínű takaró, melyet magával hurcolt, eredetileg a Yen-lo-wangot volt hivatott elrejteni az infravörös és a mágneses rezonanciás letapogatás elől, most azonban leginkább arra volt jó, hogy éjszakánként betakarózzon vele. Ez persze nem volt elhanyagolható, mert a monszun minden reggel és délután bőrig áztatta. A takaró lepergette az eső egy részét, de Kai túl nehéznek találta ahhoz, hogy egész nap viselje, különösen, amikor lehetőleg nesztelenül próbált keresztüllopakodni az esőerdőn.
Most már bánta, amiért folyvást azt sulykolta az embereibe, milyen fontos a rendezett tábor, mert a Jégzivatar raj területén hagyott mechrejtő takaró mellett semmi használhatót nem talált. Amikor a Tizedik Lyrán Gárdának kijelölt vonal mentén egy darabon északnak tartott, nagyobb szerencsével járt, mert átkutathatta a Hóvihar raj szemeteskonténerét, vigyázva, nehogy árulkodó nyomot hagyjon maga után.
Elővigyázatossága kezdettől fogva megtérült. Több klánbeli őrjárat pásztázta végig a környéket, és szedte össze azokat a kóborló katonákat, akik nem voltak olyan szerencsések, mint ő. Az elementálok páncéljukban és anélkül is elkápráztatták a fiút hatalmas termetükkel és erejükkel. Néma fogadalmat tett, hogy ha csak lehet, megtartja velük szemben a tisztes távolságot. Nappal magasan a fák lombja között keresett búvóhelyet, nehogy a kutatóalakulatok rábukkanjanak. Tíz nap elteltével megritkultak az őrjáratok.
Élelmiszertartaléka az első hétre volt elegendő, utána az éhség rákényszerítette, hogy bővítse az ehető dolgok listáját. Legnagyobb megdöbbenésére felfedezte, hogy a klánok hadifoglyaikat eltakarító munkákra kényszerítik. Azok összeszedték saját mechjeiket, az ellenséges gépeket viszont ott hagyták, ahol a vég érte őket. Minden olyan anyagot is eltakarítottak, amelyet a menekülők felhasználhattak volna. Amikor kis élelmiszerdobozok tűntek fel olyan helyeken, ahol azelőtt Kai nem látta őket, tudta, csalétkül szolgálnak. Bármilyen hívogatónak tűntek is, messzire elkerülte mindegyiket.
Miközben egy ilyen, hadifoglyokból álló takarítóbrigádot figyelt, észrevette, hogy az őket felügyelő elementálok nem bánnak velük kemény kézzel. Minden rab fehér, fonott zsinórt viselt a jobb csuklóján, és mintha őreik bizonyos fokú tisztelettel viseltettek volna irántuk. Hallotta, hogy az elementálok a „jobbágy” elnevezéssel illetik őket, de ennek nem tulajdonított különösebb jelentőséget. Az viszont feltűnt neki, hogy sokkal kevesebb foglyot látott, mint amennyit az Egyesült Nemzetközösség hirtelen visszavonulása alapján gyanított volna. Egész biztosan vannak még, csak elbújtak valahol.
A foglyok láttán Kai elgondolkodott, mekkora esélye van arra, hogy kiszabadítsa társait, és lázadást szítva az élükre álljon. A foglyok egyikén sem látszott, hogy rosszul bánnának vele, vagy alultáplált lenne, ezért úgy gondolta, még mindig bevetésre kész állapotban lehetnek. A rabok túlnyomó része azonban mechharcos volt, akiket aligha képeztek ki gyalogsági taktikák alkalmazására.
Mivel nem látott semmilyen módot arra, hogy olyan csapatot szervezzen, amely elüldözheti a klánokat a bolygóról, legfőbb kötelességének azt tekintette, hogy szabadlábon maradjon, és amint lehetősége adódik, jelentést küldjön Hanse Davionnak és édesapjának a bolygón uralkodó katonai helyzetről. Tudta, hogy amennyiben hiteles híreket képes továbbítani számukra, ők felszabadító erőket fognak küldeni az Alyinára, és kimenekítik innen. Ha ilyen információkat akar gyűjteni, elég nagy körutat kell megtennie ahhoz, hogy lássa, mit hagytak a bolygón a klánok, majd találnia kell egy Komsztár-telepet, ahonnét hazaüzenhet.
Az út túlsó oldalán beszaladt egy kis vízmosásba, és az abban folydogáló jéghideg patakban folytatta útját. Ötven méterrel lejjebb felkapaszkodott egy lapos sziklaperemre, és a vízmosás túlsó végén levő keskeny erdősáv felé indult. Ott megállt, figyelt, nem tapasztal-e bármi életjelet, majd lassan de határozottan megindult a fák között. A vastag törzsű fenyők árnyékában megállt, óvatosan, nehogy rálépjen valamire, és zajt csapjon, majd cikcakkban iramodott az erdő mélyén levő kert felé, melyet két nappal ezelőtt már megdézsmált.
Átlépett egy szögesdrótból készült alacsony kerítés felett, és lerogyott egy paradicsomágyás mellé. Éppen nyújtotta volna a kezét az élelem felé, amikor fény gyúlt, és hallatszott, amint valaki lőszert tölt egy pump-action lőfegyverbe. Megdermedt, és hunyorogni kezdett a fegyvercsőre szíjazott zseblámpa vakító fényében.
– Mondtam az asszonynak, hogy a mosómedvék nem tüntetik el a nyomokat maguk után – dörögte a hatalmas, árnyékba burkolódzó alak, az ellenségesség legkisebb jele nélkül. – Jewell a neved?
Kai már rázta volna a fejét, de aztán inkább bólintott, mert rádöbbent, hogy a fegyveres férfi az overall mellét vizslatja.
– Aha, Dave Jewell a becsületes nevem. Most, hogy nyakon csíptél, mi a szándékod velem?
A fény kihunyt.
– Beviszlek a házba. Mindegy, hogy egy vagy két nemzetközösségit rejtegetünk, a klánok nem duplázhatják meg a büntetésünket, ja? Na, indulás!
Kai lassan felegyenesedett, és kilépett a veteményesből. Egy belső hang azt kiabálta a fejében, hogy tüstént rohanjon el innét, vagy legalábbis fegyverezze le a férfit, de uralkodott magán. A farmer tisztes távolságot hagyott kettőjük között, de Kai nem felejtette el, hogy nála is van fegyver, és bármikor használhatja. Bólintott, és hagyta, hogy a farmer mutassa az utat.
Vezetője egy kis kétszintes faházhoz vitte, melynek leengedett spalettái közül sárga fény szüremlett ki, mely elegendő volt ahhoz, hogy Kai tudja, a tornác mely viharvert, kilazult deszkáját ajánlatos átlépnie. Futólag őszülő hajú házigazdáját is végigmérhette, de nem emlékezett arra, hogy bárhol is találkozott volna az öregemberrel. Abból azonban, hogy az könnyedén, egy kézben tartotta fegyverét, arra következtetett, hogy a férfi azelőtt minden valószínűség szerint a hadseregben szolgált.
A farmer intett Kainak, hogy lépjen be a házba. Az ajtótól balra egy hat székkel körülvett ebédlőasztalon kis lámpa világított. Az asztalon túl, a bal sarokban helyezkedett el a konyha, melynek fatüzelésű kályhája jóleső melegséget sugárzott. A szoba közepén lépcső vezetett fel az emeletre. Az ajtótól jobbra egy kör alakú szőnyegen néhány széket helyeztek el, kényelmes beszélgetősarok gyanánt. A túlsó sarokban polcok sorakoztak, rajtuk régi, valódi papírból készült könyvek és számtalan holovid, a hozzájuk tartozó lejátszóval együtt.
– Isten hozott nálunk, Dave Jewell – mondta a farmer, és az ajtó melletti állványra helyezte fegyverét. Megfordult, és a kályhánál álló ősz asszonyra mutatott.
– Ő a feleségem, Hilda. Az én nevem Erik Mahler. Egykor a Lyrán Nemzetközösség arkhónjának szolgálatában álltam, mint mechharcos.
Kai elmosolyodott, és megrázta a férfi feléje nyújtott kezét.
– David Jewell, a Tizedik Lyrán Gárdából.
– A Tizedik Gárdából? – mosolyodon el Hilda, és kezét a kötényébe törölte. – Akkor biztosan ismeri a másik vendégünket. – Ezzel a lépcsőhöz ballagott, és nyájasan megszólalt:
– Biztonságban van, kedveském. Jöjjön le nyugodtan.
Kai meglazította a zsinórt, mely az álcául szolgáló takarót a nyakához rögzítette. Hagyta, hogy a rongy a földre csusszanjon, és már kezdte volna levenni a hátizsákot, de keze megállt a levegőben, amikor Mahlerék másik pártfogoltja megjelent a lépcsőn. Karcsú, magas lány volt, rövid, fekete haja alig súrolta flanelingének gallérját. Szemöldökénél sárgás elszíneződés látszott, mely egy csúnya zúzódás utolsó nyoma lehetett. Kék szemében ámulat csillant a fiú láttán.
– Kai!
A harcos döbbenten ejtette a padlóra a zsákot.
– Deirdre? Hát nem ment el a többiekkel?
A lány teste megfeszült.
– A klánok lerohanták a kórházat. A társaimmal együtt elmenekültem. – Kezét a jobb szeme feletti véraláfutáshoz emelte. – Nekirohantam valaminek. Fogalmam sincs, mi lehetett. Csak arra emlékszem, hogy itt tértem magamhoz.
Erik elmosolyodott.
– Ez a farm volt a csúf vihar szeme. A csata körös-körül dúlt, de ide nem jött senki. Az erdőben akadtam rá Deirdre-ra, ott kóborolt céltalanul, és visszahoztam ide. – A farmer szemöldöke a homlokára szaladt.
– Magát hívta, Kai.
A fiú bólintott.
– Ez a becenevem, ami még az Új-Avaloni Katonai Akadémián ragadt rám. Olyan gyakran mondtam, hogy oké, hogy az osztálytársaim Kainak kezdtek hívni. Ezt az ezredem is átvette. Néhányan azt hiszik, hogy a nevem igazából David K. Jewell.
Úgy tűnt, Deirdre találkozásuk feletti öröme kezd elpárologni, de nem mutatta, hogy szándékában áll leleplezni Kai hazugságát. Mahler, aki Kairól a lányra nézett, majd újra a fiúra, vagy nem vett észre semmit, vagy bármilyen következtetésre is jutott kettőjükkel kapcsolatban, az aligha befolyásolta.
Hilda a beálló csendet kihasználva megszólalt:
– Kai – ha szólíthatom a becenevén –, megmosakodhat, és ha kívánja, adok tiszta ruhát is. Utána haraphat valamit.
– Bitte – mosolygott Kai.
– Deirdre, kérem, kísérje ki Kait a kinti szivattyúházhoz, és mutassa meg, hogy kell megtölteni a kádat – intett a lány felé Erik Mahler. Bal oldala szemmel láthatóan merevnek mutatkozott. – Több év szolgálat után nyugdíjba vonultam, és elhatároztam, hogy visszatérek az anyaföldhöz, és elkerülöm a társadalom átkos technikáját. Megnyugtatóbb így az élet. És most, hogy a klánok korlátozzák a külső területek energiaellátását, nem kerültünk olyan kiszolgáltatott helyzetbe, mint a többiek.
Kai udvariasan elmosolyodott.
– Miután az elmúlt két hétben ez a föld tartott életben, az ön otthona számomra olyan, mintha a Csillagliga anyagraktára lenne. –Felvette a köpenyét és a hátizsákját, majd Deirdre felé fordult:
– Ha lesz olyan kedves, és mutatja az utat, doktor, hamarosan civilizáltabb külsőt mutathatok önnek.
*
Kai levetette mocskos overallját, és a szivattyúház padjára hajította. Mandulavágású szeme és bronzbarna bőre eurázsiai származásáról árulkodott, bár piszkos arca és keze elég fekete volt ahhoz, hogy afrikai vért sejtessen. Amikor levette a hűtőmellényét, és véletlenül megpillantotta magát az ajtóra erősített tükörben, látta, hogy az a minimális zsírréteg is eltűnt róla, amit eddig magára bírt szedni. Kezével végigszántott rövid, fekete haján, hogy kibogozza, és elborzadt.
Körmei ugyanolyan feketék voltak, mint a haja.
Tükörképe félrecsúszott, amint Deirdre kinyitotta az ajtót.
– Kissé alultáplált, de egészségesnek látszik – mondta, és a magával hozott szappant és törölközőket letette a hatalmas fahordó mellett álló zsámolyra. Hangja kissé távolian csengett.
– Ha szabad érdeklődnöm, miért vette fel egy gárdabeli társa személyazonosságát? Vagy olyan bizalmas információról van szó, melyet maguk, kékvérűek, megtartanak maguknak?
Szavainak metsző éle Kai szívébe vájt, de az nem mutatta fájdalmát.
– Mahler meglátta a nevet az overallon, és azt hitte, én vagyok Dave Jewell. Mivel eközben rám célzott a fegyverével, úgy gondoltam, egyszerűbb, ha belemegyek a játékba, mintha magyarázkodni kezdek.
– Igazán? Vagy azt reméli, ilyen álnéven kevésbé lesz értékes fogoly, ha a klánok elkapják?
Kai levette saját azonosítóját, és a rövidnadrágján levő zsebbe gyömöszölte.
– Nem áll szándékomban elfogatni magam.
Deirdre szigorú tekintete rászegeződött.
– Mi történt Jewellel?
A fiú hátán végigfutott a hideg, amint elébe villant a kép, hogy bemászik a Wolverine pilótafülkéjébe, és módszeresen kifosztja.
– Megölték a csatában. Victor herceg védelme közben halt meg.
– Hát persze. – A lány vonásai megkeményedtek, szeme sarka ráncokba gyűrődött. Ez a szempár mégis inkább szomorúságot tükrözött, nem haragot.
– Magával mi történt?
Kai a kád melletti ezüstszínű pumpához lépett, és nekilátott le-föl himbálni a fogantyúját.
– Azt hitték, meghaltam, miután úgy látszott, hogy a mechem megsemmisült. – Miközben a víz habzó hullámokban ömlött a kádba, Kai érezte, amint lelkében felülkerekedik az indulat. Úgy döntött, semlegesebb témára tereli a beszélgetést. – Említette, hogy a klánok rajtaütöttek a kórházon. Hogyan történt?
Deirdre szeme a távolba révedt. Lassan leült a padra, és így válaszolt:
– Mintha a twycrossi események ismétlődtek volna meg. Elementálok törtek be a területünkre, és elkezdték kilőni a járműveinket. Ezalatt az állatkórház, melyet klinikává alakítottunk, semmilyen fedezéket nem nyújtott. Hirtelen minden sorra felrobbant, tűz ütött ki, és üvegszilánkok repkedtek mindenfelé. – Egy pillanatra az arca elé kapta a tenyerét, mintha az emlékképek túl fájdalmasak lennének. – Rengeteg vér borított mindent. Éppen egy fiút kezeltem, akit mellen lőttek, és nem tudtuk elállítani a vérzést. És aztán az egyik nővért eltalálták, és én rádöbbentem, hogy tűz alá vették a kórházat.
Kivörösödött szeméből könnyek gördültek végig az arcán.
– Szóltam valakinek, hogy rádiózzanak magának, mert korábban azt mondta, maga kapta a szektorunkat, és hogy meg fog védelmezni bennünket – ujjai ökölbe rándultak, mialatt ellenségesen bámulta a fiút. – Tudhattam volna előre.
Kai a fogát csikorgatta.
– Victor bajba került. A klánok bekerítették. Úton voltam, hogy segítsek maguknak, amikor beérkezett a hívása. Tudtam, hogy én vagyok az egyetlen, aki időben odaérhet hozzá. Oda kellett mennem.
– A kék vér fontosabb, mint a piros, nem igaz, Allard-Liao hadnagy? – fortyant fel dühében a lány, levetkőzve minden szépségét.
– Szálljon már le rólam, doktor! – eresztette el Kai a pumpát, és átugrott a kád felett. Megragadta a lány vállát, és talpra rántotta.
– Volt egy fontossági sorrend, ahogy maguknál is a kórházban. Igen, nem tagadom, Victor fontosabb volt, mint egy űrjárónyi sebesült katona. És tudja, hogy miért?
– Kalandhajhászó nemes, aki összetört és vérző áldozatokat hagy maga után, amerre jár – felelte Deirdre, és szeme szikrákat szórt.
– Nem! – rázta meg Kai durván a lányt. – Victor azért volt fontosabb a maga sebesültjeinél, mert az ő számukra is sokat jelent. Ha Victor meghal, vagy fogságba kerül, mindannyian feladjuk a harcot. Mindenki, aki a maga kórházában halt meg, Victorral együtt küzdött valami ellen, amit gonosznak tartottak, ami az életükre tört. Victor megmentése értelmet adott az áldozatuknak.
– A halál az halál, nincs benne értelem! – szabadította ki magát Deirdre. – A fenébe magával, Victorral, Hanse Davionnal, a klánokkal és mindenkivel! Ha háborúról van szó, maguknak csak a dicsőség a fontos. Mind a bátorságról, a vakmerőségről és az áldozatkészségről papolnak, mintha ettől nemesebbé válna egy sebtében kiképzett diák halála, akit ízekre robbantanak, mert fegyver van nála. Ez vérlázító, mert azt az eltévelyedett elvet táplálja, miszerint az élet elég olcsó ahhoz, hogy elvesztegessük, ha úgymond jó ügyért folyik a harc.
Jobb kezével Mahlerék háza felé bökött.
– Nézze meg Eriket. Az öreg teste tele van forradással. A bal vállán olyan sebhely van, mintha valaki egy karddal le akarta volna kanyarítani a karját. Merev tartással, lassan jár, de amikor a fejébe vette, hogy megvárja, amíg visszatér, hogy újra élelmet lopjon, úgy dolgozott odakint, akár egy egész kommandó. Csodálatos élmény volt számára, mert úgy érezte, mintha valami rettenetes időbe cseppent volna vissza, ami nagy valószínűség szerint a pusztulást jelentette volna számára.
Kai látta, hogy Deirdre remeg dühében, de nem szólt semmit. Felfogta, hogy a lány indulata, bár rajta csattan, nemcsak neki szól. Szavai különös húrokat pendítettek meg benne, felvillantva a csatatér képét, melynek annyira örült, miután kiszabadult mechjének börtönéből.
– Fogalma sincs, mit jelent a háború valójában, hadnagy, fogalma sincs – folytatta a lány, és elkeseredetten összecsapta a kezét. – Behoznak hozzám egy fiút, akit altatás után azonnal felnyitok. De azonnal látom, hogy a belső szervei olyanok, mint valami kirakósjáték. A beleit repeszek lyuggatták át, ürüléke vérrel és ennivalóval keveredik. Kitisztíthatom, és kivezethetem a vékonybelét, de tudom, hogy fertőzés fog fellépni, és sejtelmem sincs, van-e elég gyógyszer a kezelésére. Mégis összerakom.
– Van fogalma, milyen az – kiáltotta, és öklével Kai mellkasát kezdte ütlegelni –, amikor egy kölyök azért könyörög, hogy hagyjam meghalni? Volt egy fiú, akire fényes sportkarrier várt. Úgy érkezett a klinikára, hogy a jobb alkarját csak egy ín tartotta. Majd megőrült a fájdalomtól, de nem hagyta, hogy elaltassuk, amíg meg nem ígértette velem, hogy ha nem tudom visszavarrni, hagyom meghalni. És a pokolba is, hajlottam rá, mert tudtam, nem bírná ki, ha fél karral kellene élnie!
Kai gyengéden a lány vállára tette a kezét.
– Tudom. Az apám is elvesztette az egyik alkarját.
– Igen, a maga apja az alkarját vesztette el. – Deirdre hangja hideg volt, mint a jég, amint lerázta magáról Kai kezét. – Hát hadd mondjam el magának, hogy nem mindenki olyan jó pajtása Hanse Davionnak, hogy az az Új-avaloni Tudományos Intézetben csináltat neki olyan kezet, ami jobb, mint a régi volt. Namármost, maga, az apja és Victor mind kivételek, és halvány gőzöm sincs, miért hajlandók az egyszerű emberek arra, hogy a maguknak címzett golyók és rakéták útjába álljanak.
A lány ezzel felkapta a pádon levő szappant, és a félig töltött kádba hajította.
– Tessék, hadnagy. Fürödjön csak! Nézze meg, le tudja-e sikálni a kezéhez tapadt vért.
6
Avalon City, Új-Avalon
Crucis határvidék. Egyesült Nemzetközösség
3052. február 1.
Hanse Davion, az Egyesült Nemzetközösség uralkodója, az antik íróasztalon fekvő jelentésre tette szemüvegét. Ebben a pillanatban az egyik súlyos, szemközti bronzajtó kivágódott, és a herceg az őrök valóságos sorfalát pillantotta meg odakint, mellettük pedig a titkosszolgálat ideiglenes vezetőjének magas, nyúlánk alakját. Nagyszerű. Alex pont jókor érkezik.
Alex Mallory sántítva lépett a helyiségbe. Járáshibája még abból az időből maradt vissza, amikor több mint húsz évvel azelőtt megkínozták a Siánon, a Liaók székhelyén. Hanse tudta, a sántítás csak akkor jelentkezik, ha Alex kimerült, és mélyen együtt érzett a férfival. Szürke szeme élénken csillogott, de az alatta levő árkok túl sok munkáról és túl kevés pihenésről árulkodtak.
A herceg fáradtan elmosolyodott, és rádöbbent, hogy saját arca valószínűleg kísértetiesen hasonlít Malloryéhez.
– Ne haragudjon, amiért hívattam, Alex! Tudom, hogy hajnali három után került ágyba.
Alex vállat vont, és hálásan letelepedett az egyik barna bőrfotelbe az íróasztallal szemben.
– Nem számít, felség. Már nagyon jól hozzászoktam, hogy négyórányi, vagy annál is kevesebb alvással beérjem.
– Hallottam róla. Justin mindig azt terjesztette önről, hogy munkamániája van.
Alex szeme lüktetni kezdett, de a megjegyzésre rekedtes nevetésféle hagyta el az ajkát.
– Ezt öntől hallani hatalmas dicséretnek számít – felelte, és kinyitotta az egyik magával hozott mappát. – Ezek a front legfrissebb hírei. Úgy látszik, mintha a klánok pillanatnyilag szüneteltetnék az előrenyomulást, és a helyzetük megerősítésével lennének elfoglalva.
Hanse az íróasztalán levő jelentésre bökött.
– Az utóbbi támadási sorozatuk alatt világról világra szökdécseltek. Logikus, hogy meg akarják szilárdítani a hátsó területeket.
– Ez igaz – bólintott Alex, fekete gyapjúzakójának kézelőjét igazgatva. – Úgy tűnik, a Drakónis Szövetség csapatokat telepített a hátsó területeik közelébe. A Wolcottról támadnak, de a klánok mindeddig betartották azon ígéretüket, hogy nem vonulnak másodszor a bolygó ellen. A Peshtről is elindult egy sereg, de nem aratott olyan fényes sikereket, mint a Szövetség többi egysége. Tekintve, hogy két öreg, a régi kemény vonalat képviselő tiszt állt az egységek élén, ez egyáltalán nem lep meg.
Hanse hátradőlt a székében, és kissé nosztalgikus hangulatban visszaidézte azt az időt, amikor mechjével felvehette volna a harcot a klánbeli hódítókkal. Persze igaz, hogy a Provincián Kai Allard pillanatok alatt legyőzött a próbája során. A klánok mégis elkapták. Meddig maradnék életben akkor én?
– Alex, kaptunk valami hírt az Alyináról?
A titkosszolgálat minisztere beharapta alsó ajkát, és megrázta a fejét.
– Egy szót se. Szerintem majdnem biztos, hogy Kai Allard meghalt, miközben Victort próbálta megmenteni. Az embereimmel újra végignézettem Victor és Galen Cox mechjének csatafelvételeit. Ha Kai túl is élte, amikor a vízbe zuhant, a sziklaperem ott egy kilométerre nyúlik a tenger alá. Ha a pilótafülkét valahogy nyomás alá lehetett volna helyezni, hogy ellenálljon a víz súlyának, elképzelhető, hogy Kai életben marad, de nem lett volna képes feljutni a felszínre. Az ő mechjében, a Fejszéssel és a Farkaskutyával ellentétben nem volt mentőmodul.
Hanse nagyot nyelt, mert úgy érezte, gombóc nőtt a torkában.
– Vagyis halott?
– A „csatában eltűntek listájára” került. Az Allard-Liao család egyéb tragédiái miatt azt hiszem, az lesz a legjobb, ha nem adunk ki semmilyen hírt Kairól. – Alex a tarkójához emelte a kezét, és beletúrt ősz hajába. – Ha eljön az ideje, a csatafelvételek azt fogják bizonyítani, hogy Kai minden tekintetben akkora hős az Egyesült Nemzetközösségben, mint az apja volt.
Hanse komoran bólintott, miközben a szívét összeszorította a szomorúság. – Mégis közölte a Komsztárral, hogy készek vagyunk fizetni azért, hogy minden Kaitól érkező vagy Kaijal kapcsolatos üzenet elsőbbséget élvezzen.
– Igen. – Az Alex arcán szétterülő mosoly felkeltette Hanse kíváncsiságát.
– És eközben nagyon érdekes dolog jutott a tudomásomra. Épp most készül a jelentés, de a lényeget összefoglalhatom.
– Kérem. A Komsztártól jó híreket is lehet kapni?
– Mindig is gyanítottuk, hogy a Komsztár és a hódítók között legalábbis jóhiszemű szövetség áll fenn.
Hanse lassan elvigyorodott. Nemhiába kapta egykor a Róka nevet.
– Tudjuk, hogy a klánok által megszállt világokról megszűnt a lényeges adatok továbbítása. A klánok elsöprő sikereit látva azt is sejtettük, hogy a Komsztár a támadások előtt adatokat szolgáltat nekik.
– Így van – felelte Alex, és egymáshoz szorította két tenyerét. A mozdulat Hansét kísértetiesen emlékeztette Justin Allardra. – Amikor kapcsolatba léptem a Komsztárral, azonnal Huthrin Vandelhez irányítottak – aki nem más, mint az Új-Avalon püspöke. Vandel biztosított afelől, hogy azonnal továbbítanak minden üzenetet Kairól vagy Kaitól. Azt mondta, fáj a szíve, amiért ez a háború az Egyesült Nemzetközösség oly sok bátor polgárának életébe kerül. Azt is kikottyantotta, hogy a vezérlőközpont tagjai kezdik aggasztónak találni a klánok viselkedését, és utalt arra, hogy a Komsztár esetleg hajlandó lenne a klánokra szabadítani a Komgárdát, amennyiben az Utódállamok támogatják.
– Micsoda? – bámult Hanse üveges szemmel a hírszerzés fejére.
– Gondolja, hogy Vandel hatalmi harcot indított a prímás ellen, vagy ez lenne a hivatalos álláspont?
– Túl kevés az adat ahhoz, hogy biztosat tudjunk, felség, ezért szerettem volna egy elemzést végezni a jelentés megírása előtt. Tudjuk, hogy Huthrin Vandel és Ulthan Everson régóta a prímás és tevékenysége ellen szállnak síkra, de az enyhe dorgálásnál messzebbre soha nem merészkedtek. Ha forralnak valamit ellene, az a kérdés, miért éppen most? Vajon mit tett a prímás, hogy végül komolyabb lépésre szánták el magukat?
Hanse megvakarta a fejét.
– A klánok támogatása nem elég ok arra, hogy meg akarjanak szabadulni tőle?
– Persze, felség, de akkor azt kell feltételeznünk, hogy a Komsztár végig így vélekedett, ami megkérdőjelezi lépésük időzítését. Ha már az invázió kezdetén megbuktatták volna a prímást, majd együttműködnek mindannyiunkkal a klánokkal szemben, a Komsztár most hatalmi helyzetben lenne. Jelenleg, miután a klánokat támogatták azok győzelmeinek kivívásában, a prímás elég nagy befolyásra tett szert. Ebben az esetben ezek ketten álmodni sem mernének arról, hogy nyíltan szembeszálljanak vele. Waterly ugyanis kitenné a szűrüket a vezérlőközpontból, és egyik kis kegyeltjét ültetné a helyükbe, amint azt Sharilar Mórival tette, akit saját kezűleg emelt fel a dieroni püspökség megüresedett bársonyszékébe.
– Tehát – tűnődött Hanse –, ez azt jelenti, hogy a Komsztár vagy veszélyesnek ítéli a klánokat, és most már meg akarja állítani őket, vagy Vandel puhatolózik, támogatnánk-e valamilyen, a prímás elleni akcióját. Vajon miért?
– Ismétlem, felség, adatok hiányában csak találgatni tudok.
– Találgasson.
Alex elmosolyodott.
– Azt hiszem, felség, hogy a Komsztár végre rádöbbent: a klánok támadási íve a Terrát is magában foglalja. Myndo Waterly bizonyára érzi már a Farkas klán forró leheletét a tarkóján, és rászánta magát, hogy segítségért kiáltson.
Hanse megdörzsölte a mellét.
– És mekkora az esélye, hogy meg is kapja?
– Tőlünk? Ez öntől függ, felség. Szabaddá tehetnénk néhány ezrednyi harci osztagot, de ez nehéz helyzetbe hozhat bennünket a Jádesólymok elleni fronton. Azt sem hiszem, hogy a Szövetségnek van felesleges egysége, de lehet, hogy Theodore hajlandó lesz odairányítani a „Szellemezred” egy részét.
– Romano Liao pedig megtagadna minden segítséget. Ő senkit sem lenne hajlandó támogatni. – Hanse kihúzta íróasztalának egyik fiókját, és kivett egy doboz savlekötő tablettát. – És mi a helyzet Thomas Marikkal? Ő Komsztár-ministráns volt, mielőtt elfogadta volna a Szabad Világok Ligájának főkapitányságát. Vajon rá nem számíthatna a Komsztár? Az ő csapatai nincsenek elfoglalva. Önként jelentkezhetne a nagy feladatra.
– Igen, de ne feledje, milyen keményen alkudozott önnel és Theodore Kuritával a Provincián. Pedig ön mindössze annyit kért tőle, kezdje meg számunkra a mechek és továbbfejlesztett tartozékaik gyártását, nem azt, hogy rendelje ki az egységeit a védelmünkre. Keményen alkudott, és csak akkor mondott igent, amikor ön felajánlotta, hogy idehozza a fiát, Joshuát, hogy kemoterápiával kezeljék a leukémiáját. A prímás mit tud felajánlani neki cserébe azért, ha megvédi a Terrát?
Hanse lenyelte az utolsó savlekötő tablettát.
– Nagyon jó kérdés. Isten tudja, milyen titkokat talált és rejtett el a Komsztár a Terrán. A prímásnak valami hihetetlenül nagy dolgot kellene ígérnie Thomasnak, mert az tisztában van azzal, hogy csapatainak fogalma sincs, milyen módszerrel kell a klánok ellen harcolni. Ha most csatába küldi őket, azzal a halálos ítéletüket írja alá. Ez pedig olyan nagy felhajtást eredményezne a portáján, amit nem engedhet meg magának.
Hanse kék szeme egy pillanatra résnyire szűkült, majd a herceg gúnynevéhez hűen elvigyorodott.
– Tényleg, hogy van az ifjú Joshua Marik?
– Kitűnően. A leukémiája remissziós fázisban van, és úgy tűnik, sokkal jobban tűri azokat a szereket, amelyeket a mi orvosaink használnak. Marik orvosai rosszul viselték, hogy az Új-avaloni Tudományos Intézetben csak a „vajákos” jelzővel illették őket, de sikerült elsimítani a dolgot. Még legalább hat hónapig itt tartjuk a kisfiút, hogy figyelemmel kísérhessük állapotának alakulását.
Ez elég idő ahhoz, hogy a Szabad Világok Ligájából érkező mechek számára beinduljon a továbbfejlesztett tartozékok gyártása.
– Kitűnő, Alex. Gratulálok. Különösen örvendetes számomra, hogy ilyen ügyesen sikerült átvennie Justin helyét.
Alex a fejét rázta.
– Nagyon köszönöm a dicséretét, felség, de nem vagyok érdemes rá. Hét emberem van, akik segítenek elvégezni mindazt, amit Justin maga intézett, mielőtt, nos… eltávozott volna. Úgy tűnik, minden nap felbukkan egy olyan ügy, amit visszatartott, és amiről halvány sejtelmem sem volt. Nem tudom, milyen gyorsan lehet kiheverni, ha ki lehet egyáltalán, hogy el kellett veszítenünk.
Hanse szívébe ismét belemart a fájdalom.
– Ezt az érzést nagyon jól ismerem, barátom. Furcsa. Sokszor elképzeltem, amint öt vagy tíz év múlva egyszerre adjuk át helyünket fiainknak. Most pedig… – Hanse keze csüggedten hullt a térdére.
– Igen, felség – felelte Alex, és kinyitott egy újabb irattartót. – Bizonyára örülni fog a hírnek, hogy azonosítottuk a Justin és Candace ellen használt fegyvert. Ugyanolyan azonosító jegyeket viselt, mint a Sarna határvidéken talált fegyverrakomány. Nem valószínű, hogy a merénylő onnan vitte volna magával, ezért nyomozni kezdtünk olyan hajó után, amely elszállíthatta. Gyanúsítottaink száma időközben három független teherszállító űrjáróra csökkent, és jelenleg tíz évre visszamenőleg átvizsgáljuk az utas-, személyzeti és teherlistákat minden egyes útról, melyek során a hajók kikötöttek az Új-Avalonon.
Hanse jobbja ökölbe szorult.
– Remek. Minden egyes embert kézre akarok keríttetni ebben a láncban. Kerüljenek mindannyian bíróság elé gyilkosság vádjával, hogy aztán boldogan nézhessem végig a kivégzésüket, a büntetést, melyet hazaárulásért és királygyilkosságért érdemelnek! – öntötte el Hansét az indulat. – Azt kívánom, bárcsak idehoznák a kígyó fejét is a tárgyalásra. Megőrülök a tehetetlenségtől, hogy Romano Liao és Tsen-Shang kicsúsznak a kezem közül.
Alex együtt érzőn bólintott.
– Erről nincs információm, felség, de ezt vehetjük akár jó hírnek is. Lehet, hogy Romano elérhetetlen az ön számára, de az igazságszolgáltatás markából nem csúszhat ki. Ebben találok némi vigaszt.
– Némi vigaszt igen, de attól tartok, az nem ugyanaz, mintha saját kezűleg fojtanám meg.
Elnevették magukat.
– Alex, a fiam megkapta már az új utasításokat?
– Nem, a Barbarossa csak a hét végére ér a Biotára. Morgan Hasek-Davion már elindult egy űrjáróval, hogy fogadja az űrugrót, amikor az a térugrás után beér a rendszerbe. Morgan fogja eligazítani Victort, majd az egész Tizedik Lyrán Gárda útnak indul a Port Moseby felé, hogy kipihenjék magukat, és kiegészítsék a felszerelésüket. Morgan szerint Victornak nem lesz ínyére, hogy vissza kell mennie a frontvonal mögé. Szerinte a fiú követelni fogja, hogy helyezzék át az Első Kathili Ulánokhoz, vagy egy másik első vonalbeli egységhez. Ha a kérését megtagadják, azt fogja hinni, a visszarendelését büntetésül kapta.
Csak az én fiam gondolhat ilyesmit. Hanse nagyot sóhajtott, és szerette volna, ha a savlekötő végre hatni kezd.
– Morgannal megvitattuk ezt az eshetőséget. Ő tud bánni vele, mert sokkal nagyobb a meggyőző ereje, mint az enyém.
– De azért csak számít egy élesebb hangvételű üzenetre a fiától, amelyben kifogásolja, hogy ön a védelme érdekében rendeli vissza.
– Hát persze – nézett le Hanse az íróasztal lapjára, és érezte, hogy éveinek súlya úgy nehezedik a vállára, akár egy mech roppant talpa.
– Szerencsére elég, ha válaszképpen felveszek egy holovidüzenetet, amit addig szerkeszthetek, amíg őszintének nem látszom rajta. Igen, a Tizedikre nagyon ráférne egy kis pihenés és újrafelszerelés. Jobb egységgé válnak majd, mint újkorukban, hiszen az Alyinán alaposan megtépázták őket. Kis híján Victort is elvesztettem ugyanazon a napon, amikor Justint és a fiát. A feleségem biztosra veszi, hogy Victor a végén meg fog halni, akárcsak Ian.
A herceg az íróasztal sarkán levő fényképre nézett, mely a családját ábrázolta.
– Attól tartok, cseppet sem várom ezt a fordulatot, és ennek nemcsak az az oka, hogy iszonyúan rettegek a fiam elvesztésének még a gondolatától is. Nem én voltam közvetlenül a trón várományosa, ezért nem számítottam arra, hogy magamra kell vállalnom ezt a feladatot a vele járó hatalommal együtt, de képes voltam az alkalmazkodásra. A többi gyermekem esetében ebben nem vagyok olyan biztos, főleg ifjú koruk miatt. Katherine mindössze húsz éves, és nem elég tapasztalt ahhoz, hogy vállalhassa az Egyesült Nemzetközösség irányításával járó felelősséget. Peter pedig, aki tizenhét éves, máris harcos hercegnek látja magát, nekünk pedig pillanatnyilag nem erre van szükségünk.
– Bízzon bennük, felség. Az ön gyermekei. Sikerülni fog nekik. –Alex felállt a fotelből, és kinyújtózott. – Azt hiszem, ellenőrzőm a legfrissebb híreket, aztán megpróbálok szundítani egy keveset. Hadd emlékeztessem önt is, hogy orvosai azt tanácsolták, többet kellene pihennie.
Hanse egy legyintéssel nyugtázta Alex aggodalmaskodó szavait.
– Amint a tudomásomra jut, hogy Victor biztonságban elindult a külső területek felé, tudok majd aludni. Pillanatnyilag remekül érzem magam.
– Felség, bocsássa meg őszinteségemet, de még mindig a tegnapi egyenruháját viseli. Egy rövid bóbiskolás a székében ülve nem nevezhető pihenésnek.
– A feleségem vette rá erre, igaz? – mosolyodon el könnyedén a herceg. – Hát jó, sikerült rábeszélnie. Megyek aludni.
Alex bólintott.
– Ezt örömmel hallom. És még valami, mielőtt indulnék, felség.
– Igen?
– Ha ismét beszélnék Új-Avalon püspökével, milyen álláspontra helyezkedjek, ha a támogatásunk felől érdeklődik?
Hanse felszisszent.
– Utaljon rá, hogy minden lehetséges eszközzel mellettük állunk, de ne ígérjen semmit! – mondta, és bal kezével borostás állát dörzsölgette. – A Komsztár húsz éve ott gáncsol el bennünket, ahol csak lehet, a háborúban pedig az ellenséggel paktál. A tűzzel játszanak, ezért a legnagyobb örömömre fog szolgálni, ha végignézhetem, hogy emésztik el őket a lángok!
7
A Komsztár katonai főhadiszállása, Sandhurst
Brit-szigetek, Terra
3052. február 5.
A kardinális az interaktív sisak virtuális valóságának bűvöletében úgy vonult végig a csatamezőn, mint egy óriás. A számítógép ragyogó részletességgel alkotta meg a tájat körülötte, a Tukayyid színes térképét elevenítve meg Anastasius Focht szende előtt, ahol mindössze két és fél centi volt az, ami a valóságban vagy tíz méter. Ilyen lépték mellett a területen felvonuló csatamechek leginkább ólomkatonákhoz hasonlítottak, melyeket a kardinális egyetlen óvatlan lépése porrá zúzott volna.
Focht felemelte a kezét, és lehajtotta a tenyerét, mintha gépeléshez készülődne. A kezét fedő adatkesztyűk ezt az információt a számítógéphez továbbították, mire az elővarázsolt a semmiből egy billentyűzetet, hogy a kardinális kérhesse a térkép léptékének átállítását. Komor elégedettséggel nyugtázta, hogy a számítógép ugyanolyan billentyűzetet rajzolt elé, amilyent egy csatamechben talált volna.
A tájat pettyező mechek erre, akár a gombák a gyorsított felvételeken, gyors növekedésnek indultak, amíg fel nem értek a kardinális derekáig. A férfi leguggolt, hogy átnézzen egy Farkas klánbeli Hagetaka törzse felett, majd elmosolyodott, mert rádöbbent, hogy semmit sem lát. Kinyújtotta a jobb kezét, ahogy azt egy csatamech vezérlőülésében tette volna, és elektrooptikáról infravörös-érzékelésre váltott, aztán mágneses rezonanciára, majd vissza elektrooptikára. Egyszer sem fedezett fel semmit.
Felegyenesedett, és elvigyorodott.
– Számítógép, jegyezd fel, hogy a tukayyidi Przeno-síkságon a Farkas klán megközelítette elsáncolt egységeinket, de a táj lankái miatt százötven méteren nem sikerült felfedezni őket.
– Feljegyeztem – felelte a számítógép érzelmektől mentes géphangon. – Hívás érkezett a prímástól. Kilép a szimulációból, vagy vetítsem a hívást a képbe?
Focht gondterhelten felsóhajtott.
– Vetítsd ide, de legyen ez az utolsó alkalom! – A férfi tudta, hogy ezzel felbosszantja az asszonyt, de semmi kedve nem volt kilépni a Tukayyid szimulációjából. Sikerült egy apró hiányosságot találnia a klánok stratégiájában, és ezt nem akarta kihasználatlanul hagyni. Tudom, hogy valahol itt rejlik vereségük kulcsa. Most már csak rá kell bukkannom.
A számítógép kavargó fehér felleget festett az égboltra. A gomolyagon megjelent a prímás arca. Az asszony tekintetének láttán a kardinális kezdte sejteni, hogy érezhette magát Ádám az ominózus alma elfogyasztása után.
– Tudja, hogy gyűlölök úgy társalogni magával, hogy közben odabent van.
– Bocsánatáért esedezem, prímás, de rengeteg a munkám, és céljaimhoz elengedhetetlen, hogy minden részletre kiterjedően vizsgáljam az IW-berendezés alkotta csatateret – mondta, és fejet hajtott, majd saját arcára pillantott, melyet a gép a prímás felhője mögé vetített, hogy biztosítsa az egyenletes képminőséget. Tudta, hogy Waterly azért gyűlöl vele beszélgetni az IW működése közben, mert az ő vizifonjának képernyőjén csupán a férfi kifejezéstelen, számítógép-alkotta képe látható. Azon pedig a testbeszéd és az arckifejezések nem értelmezhetők. Emiatt hátrányos helyzetbe került, és ez cseppet sem volt ínyére.
– Rendben van, kardinális. Nem venném a szívemre, ha akadályoznám a Terra védelmében. Milyen jelentenivalója van?
Focht széttárta a karját.
– Ez itt a Tukayyid. A Szabad Rasalhág Köztársaság Skandia tartományának egy viszonylag enyhe és száraz világa. Elsősorban mező-gazdasági bolygó, szárazföldjének túlnyomó része agrokombinátok felügyelete alá tartozó füves síkságokból áll. A Kurita-uralom alatt több kis vallási felekezet jött ide, és alakított kolostorszerű közösségeket a hegyekben, illetve egy esetben a Tűzpróba-tenger alatt. Ennek eredményeképpen a világ népessége viszonylag alacsony. A kormány decentralizált, minden vállalat hűbérbirtokként kezeli a területét, kivéve ott, ahol a teokráciák kihasították kis birtokaikat.
A prímás ásított.
– Roppant érdekfeszítő, kardinális. Gondolom, más oka is van annak, hogy fontosnak találja ezt a világot, nemcsak az, hogy képes halálra untatni vele a klánokat?
– Igen, van – érintette össze jelentőségteljesen két tenyerét Focht. – Azt a világot látja, amely a Terra megmentője lesz.
– Nem értem.
A kardinálisnak nagy örömére szolgált, hogy a számítógép alkotta kép nem tükrözi arcára telepedő megvetését.
– Amint azt az Utódállamok felfedezték, képtelenek vagyunk előre megmondani, mi lesz a klánok legközelebbi célpontja. Ha gondosan elemezzük a célpont kiválasztásával kapcsolatos szokásaikat, arra következtethetünk, hogy a Tukayyidot el fogják kerülni, mert semmiféle fenyegetést nem jelent számukra. Nincs saját hadserege, és minden valamirevaló lakosa, akit nélkülözni lehetett a munkahelyén, már rég kivonult az összeomlófélben levő rasalhág frontra. De én ismerek egy módszert arra, hogy a Tukayyidot a Farkas klán fő célpontjává varázsoljam. Ez pedig annyiból áll, hogy kihívjuk Ulrik kánt egy csatára ezen a világon, hogy ez döntse el a Terra sorsát.
A prímás bólintott, és arcán az aggodalom felhője suhant át.
– Feltételeztem, hogy harcolnunk kell a klánokkal, és nyilvánvaló okokból nem szeretném, ha a csata a Terrán zajlana. Gondolom, annak, hogy a választása a Tukayyidra esett, nemcsak a potenciális civil áldozatok hiánya az oka.
A prímás hanghordozásából a kardinális arra következtetett, hogy a polgári lakosság pusztulásának lehetősége nem feltétlenül jelenti nála egy terv megvétózását.
– Prímás, a Tukayyid mellett számos tényező szól. A bolygón nagy kiterjedésű nyílt terület van a szemtől szembeni küzdelemhez. A hegyek a rajtaütésszerű akcióknak kedveznek. Az időjárás általában igen kellemes, ami előnyös a légűr- és a légköri vadászgépek számára. Ráadásul a Tukayyidon számtalan tárolóhely van, melyek az évnek ebben a szakában üresek, a közelgő aratásra várnak. Felhasználhatjuk őket, mint muníció- és utánpótlásraktárakat a csapataink számára. S ami a legjobb, a kisszámú lakosság jól védhető helyeken koncentrálódik, így a klánok nem zsarolhatnak bennünket a civilekkel.
A prímás arcán egy ragadozó vigyora áradt szét.
– Vagyis biztosított a győzelmünk a klánok ellen?
Focht teste megfeszült, de az asszonynak küldött képmás rezzenéstelen maradt.
– Prímás, egy megfelelő hadszíntér megválasztása, ahol szembekerülhetünk a klánokkal, csupán az első lépés az ellenük alkalmazott stratégia kialakításában. Szerintem a Tukayyid előnyös pozícióba helyez minket, de bizonyos tényekkel így is számolnunk kell. Ezek közül a legfontosabb az, hogy a Szabad Rasalhág Köztársaság nem adott engedélyt arra, hogy csapatokat telepítsünk a világra, vagy csatatérként használjuk.
– Majd adnak – hessentette el Focht aggályait a prímás. – Haakon Magnusson olyan kétségbeesetten próbál bármily csekély győzelmet kiharcolni a szánalmas birodalmában, hogy kapni fog az alkalmon, ha megvédetheti velünk az egyik bolygóját. Gondoskodom arról, hogy minden agrokombinát üzenetet kapjon tőlünk holnap reggel, amelyben vállaljuk, hogy mindennemű pusztításért kárpótoljuk őket. Ezenkívül meggyorsítjuk üzeneteik továbbítását, hogy semmilyen nehézségük ne támadjon, ha úgy döntenek, hogy evakuálják az embereiket, amit mi melegen ajánlunk – mosolygott, akár a gyermekében örömét lelő anya. – Ha a győzelméhez pont erre a bolygóra van szüksége, hát megkapja. Bármi is az ára, a Tukayyid a magáé.
Kíváncsi vagyok, azt képzeli-e, hogy a győzelmet is ilyen könnyedén elrendelheti.
– Köszönöm, prímás. Nagyra értékelem a világ evakuálásával kapcsolatos javaslatát. Ez csökkentené várható problémáim számát – fonta össze a karját a kardinális – Máris utasítást adtam arra, hogy a Komgárdisták rendezzék soraikat, és készüljenek fel a tukayyidi átcsoportosításra. Előzetes megrendeléseket adtam olyan felszerelésre és utánpótlásra, ami a logisztikai parancsnok szerint rendelkezésünkre áll. Olyan akciót terveltem ki, amelyet egy jó hónap alatt be lehet fejezni.
– Egy jó hónap alatt? – ráncolta a szemöldökét a prímás. – Láttam a megrendeléseit, és egy ekkora sereggel azt gondolnám, néhány óra leforgása alatt győzelmet arat!
– Nem, prímás – mutatott Focht az őt körülálló mechek tömegére. – A klánok a gyors győzelemre specializálódtak. Ha a csata egy óra alatt véget ér, a Komsztáré lesz a keserű vereség. Ebben a harcban abból kell kiindulnunk, hogy a klánok mindent feltesznek ellenünk, amit csak lehet. Arra számítok, hogy Ulrik kán mind a hét klánból toboroz csapatokat. Nem fognak kímélni bennünket, ezért ügyesen ki kell térnünk a csapásaik elől.
– De egyhavi utánpótlással? Nem túlzás ez?
Focht vállat vont.
– Ahogy azt sokszor hangoztattam a tiszteknek, amikor felszerelést igényeltem, a maradékot vissza tudom vinni a győzelem után. De ha elfogy a lőszer, nincs győzelem. Sőt, a szétszórt utánpótlás-készletek és a mozgékonyság mind az Egyesült Nemzetközösségben, mind a Drakónis Szövetségben sikeres tényezőknek bizonyultak. Gyakorlatilag Hohiro Kurita serege csak azért tarthatott ki olyan sokáig a Tenientén, mert a Harmadik és a Tizenegyedik Peshti Zsoldosokat mozgékonyabb egységekre szabdalta.
– Ebben igazat adok önnek – fonta össze a prímás a karját a mellén, és kezét arany ruhájának bő ujjába csúsztatta – Megkapja a csataterét, a csapatokat és a készleteket. Még mire van szüksége?
– Tanácsadóimmal különböző haditerveket dolgozunk ki, melyek a klánok eddig tanúsított harcmodorán alapulnak, hogy stratégiáikat számítógépen modellezhessük. Számos szimulációt fogunk végezni, melyeken a rajparancsnokoktól felfelé mindenki részt vesz, hogy megismerhessék az ellenfelet. A stratégiák kipróbálásakor elvetünk mindent, ami sikertelennek bizonyult, és olyan taktikai és stratégiai irányvonalakat alkotunk, amik segítségünkre lesznek a klánok elleni harcban.
– Úgy hallom, nem bízik túlságosan abbéli képességében, hogy legyőzheti őket, kardinális. Egy ilyen fényes karriert befutott mechharcostól többet vártam volna.
Focht szántszándékkal felkapta a fejét, hogy ezt a kivetített kép is utánozza.
– Prímás, csaknem huszonhárom éve harcoltam utoljára olyan csatában, amely nem szimuláció volt. Azelőtt háborúztam, valahányszor az arkhón azt parancsolta. A Lyrán Nemzetközösség legkiválóbb csapatait vezettem, és elmondhatom, hogy a mi Komgárdistáink még náluk is jobbak. Nem arattam mindig győzelmet, de megtanultam tisztelni az ellenfelet, és a klánok minden tiszteletet megérdemelnek. Nem képzelem, hogy a Tizedik Lyrán Gárda jobb eredményre lenne képes az én parancsnokságom alatt, mint Victor Ian Davion herceg vezetésével, az Alyinán mégis ízekre szabdalták őket a Jádesólymok.
Mialatt Focht bal kezének széles mozdulatával elterelte az asszony figyelmét, jobbjával 1:1 léptékre állította az IW-t, mire a mechek növekedésnek indultak, és hamarosan föléje tornyosultak.
– Amint azt kezdettől fogva tudjuk, a klánok jelentik az eddig ismert legnagyobb fenyegetést a Belső Szférára, és útjuk most nyílegyenesen a Terra felé vezet. Fel fogom tartóztatni őket, de a csapataim összegyűjtéséhez és a haditervem kialakításához minden segítségére szükségem van.
– Minden segítséget megkap tőlem. – A prímás válla mintha kissé megroggyant volna – Gondoskodom arról, hogy semmi se állhasson győzelmének útjába.
– Remek. Elérkezett az utolsó szívesség ideje. Akkor kérek engedélyt, hogy kiutazhassam, és találkozhassam Ulrik kánnal, hogy a klánok modorában licitálhassak erre a csatára.