Kerenszkij vére 3 -Elveszett sors Michael A Stackpole

Prev Next

Bár Focht józanul és tárgyilagosan beszélt, a prímás szeme elkerekedett, és a vér a fejébe tolult.

– Micsoda? Megőrült?

Az IW által generált világban a kardinális már-már arra számított, az asszony villámló tekintete belécsap, és elemészti.

– Nem engedhetem, hogy a hadvezérem az ellenség táborába utazzon. Mi lesz, ha foglyul ejtik és megkínozzák? Láttam a jelentést arról, hogy törték meg Phelan Kellt. Lehet, hogy ön tovább is kitart, de végül minden titkunkat kikotyogja. Ezt nem kockáztathatom meg.

– Prímás, muszáj odamennem – Focht utasította a számítógépet, hogy haladjon előre az időben, mire a világra az éj árnyai telepedtek. – Ulrik kán tudni fogja, hogy ez csapda. Tudni fogja, hogy készenlétben állunk. Csak úgy leszek képes rávenni arra, hogy a klánok fejét a Komsztár-oroszlán szájába tegye, ha a hazai pályán veszem fel vele a harcot. Tetszeni fog neki a vakmerőségem, és ezzel kivívom a tiszteletét. Sőt e tettem kihívás lesz a többi klán számára is, így amikor Ulrik kán felkéri őket az együttműködésre, igent mondanak. Ebben a hadműveletben a formális licitálás éppolyan fontos, mint a csapatok és a készletek.

A férfi látta, amint a prímás arca megkeményedik, és azonnal tudta, hogy veszített.

– Nem, kardinális. Nem engedélyezhetem. Nem utazhat.

– Gondolja meg, prímás! Tanácskozzon a vezérlőközponttal, mielőtt végleges döntést hoz! – fonta össze a karját Focht, és rezzenéstelenül állta a nő tekintetét. – Ha nem engedélyezi, hogy szemtől szemben találkozzam Ulrik kánnal, és megalapozzam ezt a csatát, már kezdheti is a gyakorlást.

A prímás elámult.

– Ne beszéljen rébuszokban, kardinális. Tudom, kicsoda, micsoda maga valójában, és ez a misztikus ködösítés nem áll jól magának. Mit kellene gyakorolnom?

– Azt, hogy mit válaszol Ulriknak, amikor az licitálni kezd a Terra meghódítására.

A felhő egy villanással eltűnt szem elől, nagy űrt hagyva maga után a csillagokkal pettyezett égen. A kardinális a fejét rázta.

– A politikusok soha nem fogják megérteni, hogy egy harcosnak tudnia kell, hogy az ellenfele is valódi harcos. Ez nem lep meg, mert a politikusok a kompromisszumot teljes győzelemnek tekintik. Ebben a háborúban lehetetlen bármiféle kompromisszum, mert amennyiben nem aratunk teljes és elsöprő győzelmet a klánok felett, az a Komsztár vesztét jelenti.

Mély levegőt vett, és felsóhajtott.

– Számítógép! Boreal kontinens, Cokoladu-hegység. Küldd be ismét a Novamacskák Lándzsásait…

Barbarossa űrjáró, nadír ugráspont

Biota, Egyesült Nemzetközösség

3052. február 7.

Victor Ian Davion végigsimította a mellényét, majd bekopogott a kapitány kabinjának ajtaján. Általában minden formaságot mellőzött volna, amikor az unokatestvérével, Morgan Hasek-Davionnal találkozik, de az üzenetben, melyben idehívták, a kommandant Davion megszólítás állt, és ez annyit jelentett, hogy a látogatás hivatalos, nem baráti jellegű.

– Victor Davion kommandant parancsára jelentkezik, uram.

– Kerülj beljebb, Victor! – mondta Morgan Hasek-Davion, aki az apró, nyurga lábú íróasztal mögött úgy festett, mint Gulliver a törpék országában. Hosszú, vörös haja fekete egyenruhájának vállára omlott, eltakarva az arany váll-lapokat. Morgan egy kézmozdulattal hellyel kínálta Victort, de nem sértődött meg, amikor az állva maradt.

– Örülök, hogy jó színben látlak. Úgy hallottam, nehéz időket éltél meg az Alyinán.

Nehéz időket? A legjobb barátom meghalt, miközben az én életemet próbálta megmenteni, az egységem pedig megsemmisült. Es most azért vagy itt, hogy felments a parancsnokság alól.

– Én sértetlenül megúsztam, marsall. Ez azonban az embereimről nem mondható el. Nem is tudom, mi történt. Egyszerűen lerohantak bennünket.

Morgan feltartotta a kezét, Victor torkára forrasztva a szót.

– A csatafelvételek elemzése nem tárt fel részedről semmiféle hibát vagy hanyagságot. Te és az embereid minden tőletek telhetőt elkövettetek. A klánok taktikát változtattak, és keményebben támadtak rád, mint azelőtt. Nem tehetsz arról, ami az Alyinán történt.

Victor felpillantott, hogy Morgan zöld szemébe nézhessen.

– Ha így van, miért jöttél ide, és fosztasz meg a parancsnokságtól?

A kérdés hallatán Morgan megdöbbent.

– Miről beszélsz?

– Tudom, mi folyik itt, marsall – mondta a kistermetű herceg, összekulcsolva a kezét a háta mögött. – Olyan szóbeszéd járja, hogy a Tizedik Lyrán Gárda a Port Moseby támaszpontja felé tart. Pihenés és újrafelszerelés céljából megyünk oda, vagyis ez szivárgott ki, de én tudom, mi az igazság. A hátsó területekre küldenek bennünket, mert csődöt mondtunk az Alyinán. Más élcsapatok foglalják el a helyünket. Szépen félreállítod a Tizedik Lyránokat, véget vetve Andrea Kaulkas tábornok pályafutásának, csak mert kiderült, hogy én elszúrtam valamit.

– Ostobaság. Amint már mondtam, az alyinai eseményekről nem tehetsz.

Victor szürke szeme megvillant.

– Ha így van, helyezz át egy másik harci egységhez!

– Ezt nem tehetem, Victor.

– A Kathili Ulánjaidhoz nem. Nagy megtiszteltetés lenne ott szolgálnom, de túl sok ember gondolná azt, hogy a nevem, és nem a teljesítményem miatt kapok parancsnoki tisztséget. Ezt nem szeretném. – Victor lehunyta a szemét, és összpontosított. – Hadd menjek inkább a Tizenegyedik Donegál Gárdához, vagy a Második Crucisi Lándzsásokhoz!

Morgan lassan megrázta a fejét.

– Nem lehet, Victor. Nem adhatok neked egyszerűen egy másik parancsnokságot egy másik egységnél. Ezt egyetlen tiszt esetében sem tenném meg, aki a te rangoddal rendelkezik, ezért ha nem akarod, hogy kivételezett helyzetedet a szemedre hányják, hát ne kérd, hogy kivételezzek veled!

A megjegyzés annyira szíven ütötte Victort, hogy a fogát csikorgatta fájdalmában.

– Marsall, csak két oka lehet, hogy pihenésre és újrafelszerelésre kell vonulnom a Tizedik Lyránokkal. Az egyik, hogy a fronton nyújtott teljesítményem katasztrofális volt. Lehet, hogy ez a látszat, hiszen két egységet is szétlövettem magam mellől. De mégsem hiszem, hogy jogos a vád, mert a Trell-1-en első ízben találkoztunk a klánokkal, és még nem tudtuk, mihez kezdjünk velük. Az Alyinán taktikát váltottak, és erre túl későn jöttünk rá ahhoz, hogy reagáljunk az új harcmodorra. Még így is nagy árat fizettettünk velük a győzelmükért.

Victor jobbjával az egyik ablak felé intett.

– És nem felejtheted el, hogy a Twycrosson mi győztünk. – Keze ökölbe szorult. – Az Egyesült Nemzetközösségben mi láttuk el elsőként a klánok baját, és a haditervet Kai és én dolgoztuk ki a többi fiatal tiszttel együtt…

– És ha Kainak nincs olyan átkozott szerencséje, a Twycrosson vesztitek el a Tizedik Lyrán Gárdát, nem az Alyinán – fortyant fel Morgan, és öklével a törékeny íróasztalra sújtott, mire a tollak szerteszét repültek, a számítógép-billentyűzet pedig egy pillanatra a levegőbe szökkent.

– Úgy tűnik, Kai minden szerencséjét eljátszotta a Twycrosson, mert az biztos, hogy az Alyinán egy csepp sem maradt belőle. Igen, legyőztétek a klánokat a Twycrosson, de csak azért, mert Kai észbontó veszélynek tette ki magát, hogy megsemmisítse a Sólyomgárdát.

– Nem, marsall, szabadjon megjegyeznem, hogy nem Kai lépése volt az egyetlen oka twycrossi győzelmünknek – felelte Victor, és mindkét keze ökölbe szorult tehetetlenségében. – Bombabiztos haditervünk volt. Már megkezdtük a hátsó szárnyunkra leselkedő fenyegetés elhárítását, mielőtt értesültünk arról, hogy Kai megállította a Sólyomgárdát. Mire a gárdisták odaérhettek volna hozzánk, százharminc fokkal elfordultunk, hogy a Sólymoknak először saját szövetségeseiken kelljen átevickélniük, ha támadni akarnak. Gondoltuk, lehet, hogy nem sikerül győzelmet aratnunk, de szépen visszavonulót fújhatunk. Stratégiánk kiváló volt, Morgan, és ezt te is tudtad, még mielőtt beleegyezésedet adtad volna a tervünkhöz.

Victor szeme szikrákat szórt dühében.

– És ha nem vagyok alkalmatlan a vezetésre, akkor csak azért rendelhetnek vissza, mert az Új-Avalonon valaki nem akarja, hogy a tűzvonalban legyek. Más katonát nem távolítanának el a frontról csak azért, mert az anyukája vagy az apukája azt szeretné, akkor velem miért csinálják? Ha a többiektől azt várjuk, hogy fiaikat és lányaikat veszélybe sodorják, nekem kellene az élükre állnom. Gyerünk, Morgan, tagadd csak, hogy a hátországba vezénylő parancs az Új-Avalonról érkezett! Méghozzá az apámtól.

– Victor, mondhatnám, hogy az utasítás az apád aláírásával jött, de tudod, hogy ez minden parancs esetében így van, amit kapok. Ez semmit sem mondana neked, és semmihez nincs köze. – Morgan előrehajolt, és tenyerét az íróasztal alumíniumlapjára tette. –Ha a szüleid meg akarnak kímélni a veszélytől, és ki akarnak vonni a tűzvonalból, nagyon rossz helyet választottak. Lehet, hogy a Port Moseby jóval a Jádesólymok és saját erőink között húzódó front mögött van, de pontosan a Farkas klán előrenyomulásának útjában. A Szabad Rasalhág Köztársaság demoralizálódik, és az összeomlás szélén áll, mióta Ragnar herceg a Satalice-on a Farkas klán fogságába került, ezért csöbörből vödörbe fogsz esni.

– Jobb ma egy csöbör, mint holnap egy vödör.

Morgan szigorú arcát kis vigyorféle derítette fel.

– Efelől nincs kétségem. Mégis azt hiszem, hibás a gondolatmeneted. Áthelyezésed harmadik lehetséges okát nem vetted figyelembe.

A herceg kétkedésében a homlokát ráncolta.

– És mi lenne az?

– Victor, te is csak ember vagy. A legkeményebb csatákban vettél részt a klánok ellen. Nemrég jó barátodat veszítetted el, és az egységed komoly károkat szenvedett. A negyven mech közül tizenhárom működik csupán, és ez is csak a te rendkívül engedékeny jelentésed szerint, melyet a csapat harckészültségéről állítottál össze. További tíz mech megmenthető, bár azok inkább modern térplasztikákra hasonlítanak, semmint harci gépekre. Tizenöt pilótád esett el vagy sebesült meg, és további nyolcnak is némi időbe telik, mire felépül, és újra pilótafülkébe kerülhet. Összefoglalva, a zászlóaljad valójában csak egy megerősített század, és akkor még csak a te egységedről beszéltem. A Tizedik Lyrán Gárda többi része is ugyanilyen siralmas képet mutat.

– Mit beszélsz?

– Azt mondom, hogy pihenésre van szükséged. Időbe telik, mire újra harckészültségbe állítod az egységedet. – Morgan együtt érző tekintettel nézett Victorra, és remélte, hogy a trónörökös nem kételkedik őszinteségében. – Az embereiddel együtt a Port Mosebyra kell menned.

– A fenébe, Morgan, nem tehetem. – Victor hüvelykujjával a mellére bökött. – Egész életemben kétféleképpen néztek rám: vagy mint a „kis hercegre”, akin ékelődni lehet, vagy mint a Róka örökösére, akitől félni kell. Mindenki azt képzeli, hogy kis termetem miatt Napóleon-komplexus gyötör, és ki vagyok éhezve a háborúra. Valahányszor, amikor megpróbálom azt tenni, amit az apám vagy te, azt mondják, hisztérikus diktátor vagyok. Mennyire gyűlölöm ezt!

– Mindebből az is következik, hogy az emberek folyton az apámmal hasonlítgatnak össze. Ha bármiféle gyengeséget mutatok, ha nem úgy csinálok mindent, ahogy az apám, sajnálatra méltónak találnak, mert nem tudok felnőni az ő legendás tetteihez. Minden kudarcomat katasztrófaként élik meg, mert én fogom az apámat követni a trónon. Igen, nehéz a helyébe lépni, de én tudom, hogy képes vagyok rá. Ezt fogom tenni, méghozzá nagyon is jól, de ehhez lehetőséget kell kapnom a bizonyításra. Persze, valahogy mindig azt várom az emberektől, hogy ha rám néznek, azt mondják: „Ez Hanse Davion fia”, de egyetlenegyszer annyira szeretném, ha inkább így fogalmaznának: „Az uralkodónk, Victor Davion apja.”

– És pont emiatt kell a Port Mosebyre menned a csapataiddal – tárta szét a karját Morgan. – Ha nem teszed, érzéketlennek fogsz tűnni, akit nem érdekel a katonáid sorsa. A Tizedik Lyrán Gárda, mely régóta a Lyrán Nemzetközösség trónvárományosainak parancsnoksága alatt áll, lényeges helyet foglal el a lyránok gondolat-világában. Az őket irányító utolsó Steiner velük hárította el a Kurita támadást a negyedik örökösödési háborúban. Ő és az emberi tudták, hogy öngyilkos akcióra készülnek, és azt mondják, a parancsnok saját magát ajánlotta fel Theodore Kuritának, cserébe a Tizedik Lyrán Gárda túlélőinek biztonságos hazaszállításáén. Katrina Steiner, a nagyanyád, e túlélők köré szervezte újjá a Tizedik Lyrán Gárdát, és azokból ismét félelmetes erőt kovácsolt. Az Egyesült Nemzetközösségben a stabilitás pozitív jeleként ítélik meg, hogy a Gárda egyik zászlóaljának parancsnokságát kaptad, és a twycrossi győzelem két szempontból is különleges volt: a lyrán trónörökös vezette a Tizediket diadalra a klánok ellen.

Morgan hűvös pillantással méregette Victort.

– Ha elhagyod az egységedet, a Tizedik Lyránok úgy érzik majd, megszégyenültek. Azt hiszik, semmirevalónak tartod őket, és hangulatuk sosem lesz a régi. Ha velük maradsz, ha kitartasz mellettük, ez az egység többre lesz képes, mint újkorában. Ha nem, akkor az lesz a vélemény róluk, hogy miután egy igazi Steiner utolsó bevetésükre vezényelte őket, már nem voltak a régiek.

Morgan érvelésének logikája kalapácsütésként érte Victort. Bármennyire csalogatta a front, hogy a klánok ellen harcoljon, olyan erős szálak fűzték a Tizedik Lyránokhoz, amelyeket nem tudott könnyű szívvel elvágni. Mindent elkövettek értem, mindent beleadtak az alyinai csatába. Tartozom nekik annyival, hogy kitartok mellettük. Egy darabig a kezét tördelte, aztán lassan összekulcsolta az ujjait a háta mögött.

– Bármennyire röstellem bevallani, rámutattál, hogy rosszul gondolkodtam. Köszönöm. – Ezzel előrehajolt, és megragadta az előtte levő szék támláját. – A fenébe, Morgan, nem felejtheted el, milyen volt az a tudat, hogy hozzájárulhatnál a háború sikeréhez, mégis egy örökkévalóságig kellett várnod, amíg lehetőséget kaptál.

A marsall hátradőlt a széken, és bólintott.

– Emlékszem, Victor, ezért azt is tudom, túl fogod élni. A negyedik örökösödési háború alatt annyira áhítoztam a parancsnokságra, hogy a vágy szinte elemésztett. Az apád sziklaszilárdan kitartott amellett, hogy nem enged a harcmezőre, mert, amíg te meg nem születtél, én voltam a trón várományosa. Bár ez igen nagy büszkeséggel töltött el, bizonyítani akartam neki, hogy jó vezető lehet belőlem.

Az idősebb férfi emlékei felidézésekor elmosolyodott.

– Amikor végül maga elé hívatott, azt mondta, olyan bevetésre küld, amelyet nem bízhat senki másra. Mindegy, mi az, vagy hány embert és mechet kapok a kivitelezésére, mindenképp igent mondtam volna.

Erre Victor arca is felderült.

– Ez a Liaók rajtaütése volt a Kathilon, és a te támadásod a kapellán fővilág ellen, Justin Allard és Candace Liao kimenekítésekor, ugye?

– Igen – Morgan lassan a fejét ingatta, miközben eszébe jutott a két csata. – Olyan heves voltam, mint te, Victor, és iszonyú kockázatokat vállaltam. Szerencsém volt, mert a kapellán erők nem hasonlítottak a klánokra, különben valószínűleg én is a te sorsodra jutottam volna. De a lényeg a következő: várakoznod kell a csapataiddal együtt, és fel kell készítened őket, bármilyen bevetésre kapsz is parancsot. Nem tudom, visszavisznek-e a frontra, vagy, hogy a te egységed lesz-e az egyetlen, amely a Farkas klán útjában áll. Nem büntetnek semmiért, és nem is kímélnek semmitől. A legtöbb parancsnok jól megérdemelt jutalomnak tekintene egy ilyen pihenést.

Victor csüggedten hajtotta le a fejét.

– Azt hiszem, igazad van. Kíváncsi vagyok, meddig mehetek el. Hajlandó vagyok elfogadni az utasításaidat, egy feltétellel.

Morgan szemöldöke a homlokára szaladt.

– Feltételt szabsz a parancs végrehajtásához? Azt hittem, gyűlölöd a kivételezést.

– Ez nem velem kapcsolatos, Morgan, hanem a csapataimmal – felelte Victor, és szemében ördögi tűz lobbant. – Azt szeretném, ha az én zászlóaljamat szerelnék fel először. Azonnal meg akarom kezdeni az embereimmel a hadgyakorlatokat. Ezenkívül nem ártana, ha az egységem ötven bevetésre kész mechhel rendelkezne.

Morgan egymáshoz szorította két tenyerét.

– Mit forgatsz a fejedben, Victor?

– Leginkább a háborúról alkotott felfogásunk miatt halmozunk vereséget vereségre, nem a klánok magasabb szintű fegyverzete miatt. Azzal gyűlt meg eddig legjobban a bajuk, ha nem szabályos egységekkel kerültek szembe. Megpróbáltunk szemtől szemben harcolni velük, és azt hittük, győzhetünk, amint azt a Kurita-erők a Luthienen bizonyították, de ezért túl magas árat kellett fizetnünk. Át akarok alakítani egy megerősített zászlóaljat, és olyan taktikákra fogom kiképezni őket, amelyekkel előnyre tehetünk szert a klánokkal szemben. Azt szeretném, ha villámgyors, a rajtaütésszerű akciókra specializálódott egységem lenne. Kifáraszthatjuk az ellenséget azáltal, hogy ott és akkor támadunk rájuk, ahol, és amikor nincsenek megfelelő harckészültségben, hogy visszavághassanak. Egyszerűen az idegeikre akarok menni.

– Olyanok lehetünk, mint a Delta Század, akiket Andrew Redbum vezetett a negyedik örökösödési háborúban – mosolygott szégyenlősen a herceg. – Arra gondoltam, hogy Kísérteteknek kellene hívnunk magunkat, mert holtunkból tértünk vissza, hogy a klánok legszörnyűbb rémálmai legyünk.

– És vissza akarsz menni az Alyinára, ugye?

Victor teste megfeszült, majd lassan bólintott.

– Ilyen könnyen átlátsz rajtam?

Morgan felállt. Megkerülte az íróasztalt, és a herceg vállára tette a kezét.

– Nem vagy annyira átlátszó, inkább olyan rakétához hasonlítanálak, amely kitartóan követi a célpontját. Kaulkas tábornok figyelmeztetett, hogy megszállott vagy.

– Akkor megkapom az egységet?

Az Egyesült Nemzetközösség marsallja bólintott.

– Megkapod, de a te felelősséged lesz, hogy a csapatod, a Kísértetek, megfelelő kiképzést kapjon, nehogy végül csak Kárvallottak néven vonuljanak be a történelembe.

– Vállalom – pillantott fel Victor. – És megkapjuk az Alyinát is?

– Esetleg. – Morgan szeme a távolba révedt. – De azt hiszem, rá fogsz döbbenni, hogy ebben a háborúban nemcsak egy Alyina van, és lehet, hogy nemcsak Kai Allard haláláén kell bosszút állnod majd.

Alyina

Trell Grófság, a Jádesólymok megszállás! zónája

3052. február 8.

Kai Allard fejszéje fényes ívben sújtott le, kettéhasítva a fahasábot. A fejszét az összevagdalt tönkön hagyta, lehajolt, és a két fadarabot a Mahlerék otthona mögötti rakásra tette.

– Nem, Erik, nem tudsz rávenni arra, hogy itt maradjak.

Az ősz férfi megrázta a fejét.

– Nem voltál a terhünkre. – Megdörzsölte a bal vállát, ott, ahol a mély sebhely húzódott. – És nagyon hálás vagyok a sok segítségért.

Kai aggodalmat vélt felfedezni a férfi hangjában, de nem ingott meg.

– El sem tudod képzelni, mennyit segítettél nekem az elmúlt három hét során. A tető a fejem felett és a meleg étel visszaadta a régi erőmet, és a kemény munka mintha megizmosította volna egy kicsit a vézna tagjaimat. Ettől eltekintve azonban Lear doktor és én egyetértünk abban, hogy ittlétünk közvetlen fenyegetést jelent számotokra. Ha ránk találnak…

Mahler megrázta a fejét, mint aki vitatkozni akar, de a fiú látta, hogy az öreg szeme fátyolossá válik.

– A klánok gyakorlatilag beszüntették minden tevékenységüket ebben a szektorban. A világot lecsendesítették. Itt maradhattok.

Kai kiráncigálta a fejszét a tuskóból, majd újabb fahasábot tett rá.

– Te is jól tudod, hogy Lear doktornak és nekem kötelességeink vannak az egységeinkkel szemben. – Reccs! A tuskóról két fadarab bucskázott le a fejsze sújtása nyomán. – Már így is sokkal többet tudsz rólunk, mint amit a klánok a véletlen művének tulajdoníthatnának. Először is – törölte le a homlokáról az izzadságot bal alkarjával – tudod, hogy a nevem nem Dave Jewell.

Mahler védekezésképpen összefonta a karját a mellén.

– Még ha tudnám is, ki vagy valójában, miért ne segítenék rajtad? – Kigombolta piros-fekete kockás flanelingét, és hátrahúzta, hogy láthatóvá váljon a bal vállán húzódó fehér forradás. – Ezt a Sárkányok tették a Styxnél, amikor Melissa Steinert akarták elrabolni az Ezüstsasról. A Kell Kopók mentettek meg, köztük a nagybátyád. Nem szoktam megfeledkezni azokról, akiknek tartozom.

Kai gyomra összerándult. Az utóbbi egy hónapban, annak ellenére, hogy fényévekre került az otthonától, és egy ellenséges bolygón ragadt készletek nélkül, nagyon is tettrekésznek érezte magát. A Dave Jewell álnév kapóra jött, mert felszabadult a felelősség alól, melyet Allard- és Liao-mivolta kényszerített rá. Az a fájó érzés is enyhült benne, hogy cserbenhagyta a családját, a siker hajszolásának kényszere pedig, mely mindig jelen volt az életében, mintha nem nehezedett volna rá annyira. Ez a régi teher most, amikor Erik Mahler emlékeztette családjának heroikus örökségére, még nagyobb erővel zuhant vissza rá.

– Nem tartozol nekem semmivel, Erik Mahler. Melissa Steiner védelme negyedszázaddal ezelőtt olyan tett volt, amelyet viszonoznom kell azzal, hogy elhárítom rólad annak veszélyét, hogy a klánok rájönnek, ellenséget bújtatsz. – Kai ismét feltett egy fadarabot a tuskóra, és kettévágta. – Most, hogy kiderítetted, ki vagyok, azt is tudod, hogy kötelességem üzenetet küldeni Davion hercegnek, és hogy ennek teljesítésétől semmilyen körülmények között nem riadok vissza.

Mahler egy pillanatig tétovázott, majd lassan bólintott.

– Igazad van. Ezt mindvégig gyanítottam. Nem kértelek volna, hogy maradj, mert tudtam, mit kell tenned, de úgy éreztem, fel kell ajánlanom, és a feleségem máris aggódik mindkettőtök miatt. – A férfi visszahúzta magára az inget, és begombolta. – Biztos vagy benne, hogy bölcs dolog magaddal vinni a lányt?

– Jobban szeretnék egyedül menni, mert gyorsabb lenne, és kisebb a veszély, de Lear doktornő nem hajlandó itt maradni, és veszélybe sodorni titeket. – A felnégyelt hasábokat a farakásra tette. – Ezenkívül, ha bármilyen bajba kerülünk, segíthet, ha van az ember mellett egy orvostudor.

– Nem erre gondoltam – kacagott fel Mahler, és megrázta a fejét.

– Az első éjszaka óta ti ketten néhány formális üdvözlésen kívül alig váltottatok néhány szót egymással. A kapcsolatotok nem látszik megfelelőnek ahhoz, hogy megküzdjetek a kettőtökre váró nehézségekkel.

– Lehet, hogy igazad van – sóhajtott fel Kai –, de nem hiszem, hogy Lear doktornő akadályozni fogja a munkámat. Okos és tehetséges, és egy útitárstól nem is várhatnék ennél többet.

– Valóban? Akkor kivételes ember vagy te, Dave Jewell – szűkült össze Mahler szeme –, mert én nem akarnék olyan társat, aki ki nem állhat engem.

Kai mindhiába ellenkezett, Erik Mahler ragaszkodott ahhoz, hogy őt és Deirdre-t tehersiklóján a közeli városba, Dove Costosóba fuvarozza. Hilda szendvicseket csomagolt nekik, és telerakta Kai hátizsákját néhány civil ruhadarabbal, melyeket kettejükre alakított. Amikor Kai nem akart semmit magával vinni a farmról, az asszony biztosította, hogy minden olyan árulkodó jelet eltávolított, mely a klánokat hozzájuk vezethetné. Kai tisztában volt azzal, hogy Hilda nem tűr ellentmondást, így igent mondott.

A szíve mélyén nagyon örült mindennek, amit Mahlerék érte és Deirdre-ért tettek. Hilda kiszerelte a vegyszertartó csöveket a hűtőmellényéből, így az meleg és golyóálló ruhadarabbá vált, melyet feltűnés nélkül viselhetett Erik egyik megunt gyapjúinge alatt. Az asszony ezenkívül leengedett néhány nadrágot, így Kai ezek alatt bátran viselhette mechcsizmáját. Hilda Kai és Dave Jewell azonosítóinak minden jelét eltüntette azokról a ruhákról, amelyeket a fiú magával vitt a csatamezőről.

Erik és Kai azon fáradoztak, hogy bepakoljanak a tehersikló aljába egy Erik eszkábálta vaskos faasztalt és némi tűzifát, melyet Kai hasogatott. Amikor Kai, Deirdre és Erik bepréselődtek egymás mellé az első ülésre, úgy festettek, mint egy, a külső területeken élő család, akik azért mennek Dove Costosóba, hogy eladjanak néhány portékát a termelői piacon. Ez volt a megbeszélt történet; így aztán Kai az ülés alá rejtette tűpisztolyát, arra a valószínűtlen esetre, ha az őrjárat mégis gyanút fogna.

Hilda könnytől csillogó szemmel vett búcsút tőlük.

– Tudják, ide mindig visszajöhetnek, ha úgy adódik.

– Igen – felelte Deirdre, és szorosan átölelte az idős asszonyt. –Nem is tudom, hogy köszönjem meg a sok segítséget.

– Csak vigyázzon magára, Deirdre! Ennyit kérek.

Kai is megölelte Hildát, majd arcon csókolta.

– Nagyon köszönöm, Frau Mahler. Minden rendben lesz, ne aggódjon!

– Ha tehetik, adjanak hírt magukról!

– Persze – felelte Kai, de mindketten tudták, hogy ezúttal nem fogja megtartani a szavát.

Erik olyan útvonalat választott Dove Costosóba, amely egyenesen a Bolliti-mocsáron vezetett keresztül.

– Ha gyalog kellett volna itt átevickélniük, az maga lett volna a pokol. Ha az aligátorok és a folyóhomok megkímélik is az embert, a bruttó vapore biztos véget vetett volna a kis kéjutazásnak.

Deirdre összevonta a szemöldökét, és fészkelődni kezdett a két férfi között.

– Csúnya köd?

– Rovarfelhők, melyek a mocsárban élnek. Hacsak nem védi vaskos prém, először elkábítják a csípésükkel, aztán a bőre alá rakják a petéiket. Az áldozat általában két napig öntudatlan marad, ennyi kell ahhoz, hogy kikeljenek a lárvák, melyek aztán bemásznak a mocsárba, és kezdődik minden elölről.

Kai kimondottan undorodott a gondolattól, hogy rovarok rágják ki magukat a testéből.

– Gondolom, az áldozatok túlélési aránya nem túl magas…

– Nem bizony – rázta meg a fejét Erik. – Persze azt beszélik, egy klánbeli elementálnak sikerült megúsznia egy költést, de ez csak szóbeszéd.

A mocsárból kiérve a tehersikló megkezdte útját az egyre lankásabbá váló síkságon, mely a Riscaldamento-hegység felé vezetett. Dove Costoso a hegyek lábánál bújt meg. A virradatot megelőző éjszakában, míg a nap fel nem kapaszkodott a hegység tetejére, az emberi életre a város fényei utaltak csupán. A pirkadatban Kai itt-ott a Mahlerékéhez hasonló tanyákat pillantott meg. Maga a város emberi mérték szerint aprócskának tűnt.

– Lenne egy kérdésem – harapta be alsó ajkát Deirdre. – Azért megyünk Dove Costosóba, hogy a helyi Komsztár-telepről üzenetet küldjünk az Új-Avalonra. Ez nagyon költséges lenne, nekünk pedig nincs elég pénzünk egy efféle üzenethez. Ezt hogy kívánja megoldani?

Kai feszengeni kezdett az ülésen.

– Az üzenet drága lesz, de van rá mód, hogy pénz nélkül küldjük el.

A lány közbevágott.

– Ó, bocsánat, elfelejtettem, hogy a maga szava szent a Komsztárnak.

A nemes mivoltára irányuló burkolt támadás egy pillanatra szíven ütötte Kait.

– Igazából, doktor, nagyon meglep, amiért nem ismeri fel, hogy nem akarom a családom befolyását használni, ha maga az Egyesült Nemzetközösség ad lehetőséget az üzenet továbbítására – ráncolta a szemöldökét. – Ezenkívül egyelőre inkább nem kürtölném szét az éterben, hogy ki vagyok.

– Jól óvja a tévedhetetlen családjának hírét, hadnagy.

– Nem erről van szó. – Kai érezte, hogy végigfut a hátán a hideg. –Nekem itt bűzlik valami. A klánok tudták, hogy Victor az Alyinán van, és azon nyomban üldözőbe vették. Nem akarom magam olyan helyzetbe hozni, hogy felhasználhassanak az apám vagy Hanse Davion ellen.

Mahler kikerült egy juhnyájat, mely épp az úton vonult át.

– Vagyis továbbra is Dave Jewellnek adod ki magad?

Kai megrázta a fejét.

– Jelen körülmények között szerintem az sem szerencsés, ha az Egyesült Nemzetközösség csapatatának tagjaként mutatkozom be – pillantott Kai a tehersikló oldalsó visszapillantójában tükröződő képére. – A fekete hajammal és keleti vágású szememmel könnyen elhitethetem magamról, hogy a Szövetség itt élő emigránsa vagyok. Hogy hangzik a Kevin Abunai név?

– Megjárja, de az még mindig nem fér a fejembe, hogyan vagy miért küldjön a Komsztár üzenetet Hanse Davionnak ettől a Kevin Abunaitól.

Kai elmosolyodott.

– Az Egyesült Nemzetközösség egy sor biankó számlát nyitott a Komsztárnál, akárcsak számos vállalat és szervezet. Ha tudjuk a számlaszámot, küldhetünk üzenetet az Új-Avalonra, és a herceg fog fizetni érte. Attól függően, milyen számláról van szó, az üzenet lehet sürgős vagy normál.

– Micsoda? Erről még sosem hallottam – ráncolta a homlokát dühösen Deirdre. – Engem miért nem értesítettek erről a titkos számlarendszerről? Vagy ez direkt a nemesek kiváltsága?

Mahler felvonta a szemöldökét.

– Az ön rangjának megfelelő és annál magasabb beosztású tiszteknek van fenntartva, ezért magát is informálták, ha nem mulasztotta el a túlélési és menekülési technikákról szóló tréninget.

Deirdre elvörösödött.

– Egy orvosi konferencián voltam, amikor el kellett volna végeznem azt a kurzust. Ez nincs benne a rólam szóló nyilvántartásban, de…

– Az orvosokat ritkán kérik arra, hogy elvégezzék azokat a bugyutább tréningeket, amelyeket nekünk, többieknek, végig kell szenvednünk – mosolygott rá bátorítóan Kai. – Nem probléma. Ismeri az egysége azonosítóját?

– 1024.

– És a rangkódját, illetve az Egyesült Nemzetközösség azonosítószámát?

– G15a és 4432-44323-19826.

Mahler elmosolyodott.

– Akkor tudja, milyen számot kell megadnia a Komsztárnak a hazaküldendő üzenethez. Mint G15a-s, az üzenete az alfa prioritásúnál eggyel alacsonyabb besorolású, ha jól emlékszem. Így van, hadnagy?

– Hogyan? Igen – pislogott kettőt Kai. – Gyors üzenet lenne.

Deirdre a fiúra nézett.

– Mi a helyzet?

– Semmi. – Kai lesütötte a szemét, és nem volt hajlandó a lányra nézni. Amit ugyanis az az imént elmondott, árulkodó volt, egyszersmind zavarba ejtő. A lány személyi aktája szerint az Odellről való, az Egyesült Nemzetközösség Crucis határvidékének egyik világáról. Az azonosítója mégis néggyel kezdődik, és Kai tudta, az annyit jelent, hogy a Nemzetközösség Kapellán határvidékén született, jóval azelőtt, hogy a háború kettészakította volna a Konföderációt. Az irántam érzett gyűlöletének vajon lehet valami köze a háborúhoz? Hanse Davion elküldte az apámat, hogy kémkedjen Maximilian Liao után, de ő a fedőneve miatt végül arra kényszerült, hogy a kapellánok haderejének nagy részét az Egyesült Világok ellen irányítsa. Vajon Deirdre elvesztette egy hozzátartozóját ebben a háborúban? Ezért gyűlöl annyira?

Erik lelassította a tehersiklót, amint utolérte a vidékről a város felé igyekvő járműveket.

– Bemegyek Dove Costosóba, és a Komsztár-teleptől négy saroknyira állok meg. Még mindig átmeneti épületben vannak, mert a város nem volt hajlandó átrendeződni, hacsak nem kapnak árkedvezményt. Ennek ellenére az összes berendezésük működik, legalábbis nekem ezt mondták.

– Istennek hála az ilyen kis csodákért. – Az út végéhez közeledve Kainak nem akaródzott magára hagyni Erik Mahlert. – Hallgass ide, Erik, miután kitettél minket, gyorsan tűnj el a városból! Rossz előérzetem van.

– Ne aggódjon, Mr. Abunai! Itt vettem fel magát és a feleségét az úton, és behoztam a városba. Nem beszélek japánul, a maga némettudása meg egyenesen csapnivaló – vakarta meg a bal vállát Mahler.

– Amúgy se állhatom magukat, drakónokat, tudja-e? Lehet, hogy személyesen jelentem föl magukat.

Kai komoran bólintott.

– Domo arigato – mondta, majd benyúlt az ülés alá, és a lábánál levő hátizsákba csúsztatta a pisztolyát. – Felkészültem.

– Megérkeztünk.

Amikor a jármű megállt, Kai kiszállt, kisegítette Deirdre-t, majd becsapta az ajtót.

– Mit mondhatnék búcsúzóul?

Erik megrázta a fejét, és elmosolyodott.

– Aki egyszer mechharcos lesz, mindörökre az marad. Isten áldjon.

Kai a hátára kanyarította a zsákot, aztán elindult Deirdre-val az úton. Nem volt nehéz ráakadnia a Komsztár telepére, melyet átmenetileg egy hosszú, keskeny épületben helyeztek el, egy mindkét oldalról törmelékkel borított, sikátorokkal körülvett utca közepén. Az elülső udvart szögesdróttal koronázott kovácsoltvas kerítés védte, de a kapu nyitva állt. Csak egy, az épület falára szerelt kamera szegeződött rájuk.

Kai úgy vette észre, a telep nagyobb és hivalkodóbb, mint azok, amelyeket eddig látott.

– Miért foglalta el a Komsztár ezt az épületet? Egy ilyen apró városban nem szokásuk szolgáltatóházat nyitni.

Deirdre vállat vont.

– Fogalmam sincs – bámult fel az építményre, és megborzongott.

– Valahogy nem tetszik ez nekem.

– Nekem sem – felelte Kai –, de nincs más választásunk. Be kell mennünk.

Deirdre Kai nyomába szegődött. Átsétáltak az út túloldalára, és felbaktattak az épület lépcsőin. Még mielőtt megnyomhatták volna a csengőt, kitárult az ajtó, és egy sárga ruhás ministráns arca mosolygott rájuk:

– Isten hozta önöket Blake Házában. Miben lehetünk a szolgálatukra?

A ministráns egy kézmozdulattal beinvitálta őket a kör alakú előcsarnokba, melynek padlóját fekete-fehér kockás márványburkolat díszítette. Az épület belsejébe folyosó vezetett, mely a túlsó fal mentén felfelé vezető, ívelt lépcsősor alól nyílt. Kétoldalt a hatalmas, sarkig tárt dupla ajtók gyönyörű, antik bútorokkal berendezett szobákba engedtek bepillantást. A fejük felett a második emelet magasságából kristálycsillár ragyogott.

– A nevem Kevin Abunai, és ez itt a feleségem, Denise Stratford. Az állomás püspökével szeretnénk beszélni. Üzenetet szeretnénk küldeni egy előfizető számlájára.

A ministráns arcára fagyott mosollyal meghajolt.

– Kérem, várjanak itt.

Ezzel eltűnt a folyosó mélyén, és becsukott maga mögött egy ajtót. Amint kattant a zár, Deirdre a fiúra támadt:

– Denise Stratford? Ezt meg honnan szedte? Valami kémtrükk?

– A Denise hangzása hasonló a keresztnevéhez, könnyebben hallgat rá. Ezért vagyok én Kevin – mosolygott szégyenlősen Kai. – A Stratford ötletét Stratford-upon-Avon adta, ott született…

– Will Shakespeare, a Lear király szerzője – nyitotta tágra a szemét a lány, és lassan eltűnt belőle a harag minden szikrája. – Nagyon ügyes, Kevin. Nem túl nehéz megjegyezni.

– Ez volt a cél – felelte Kai, és ismét körülnézett a hallban. – A Komsztár csinos összeget invesztált az épület felújításába – különösen, ha ez is úgy festett azelőtt, mint a környékbeli utcák házai. Minek szórták a pénzt, ha ez csak átmeneti telephely?

– Nem tudom. – Deirdre letérdelt, és lekapart egy csepp megszáradt festéket a fal fekete márványszegélyéről. – Ez az aranyfesték friss, és nem emlékszem, hogy az invázió előtt lett volna Komsztár-telep Dove Costosóban.

– Én sem – ráncolta a homlokát Kai. – Inkább az az érzésem, ez valami követség vagy kormányhivatal, nem pedig Komsztár-intézmény.

A ministráns visszatérte félbeszakította töprengésüket.

– Khalsa alpüspök várja önöket – mondta, és a bejárati ajtó melletti székre mutatott. – A csomagot itt hagyhatják. Gondoskodom róla, hogy mindent épségben megőrizzünk.

Kai magánál akarta tartani a zsákot, mert benne volt a fegyvere és a Victortól kapott tőr, de nem akart feleslegesen feltűnést kelteni.

– Köszönöm – felelte. Letette a hátizsákot, és követte a ministránst, aki végigsietett az előcsarnokon, és egy nagy, diófa-burkolatú irodába vezette őket.

Az íróasztal mögül egy skarlátszín ruhás, pufók férfi egyenesedett fel, kezet nyújtva látogatóinak.

– Kerüljenek beljebb! Blake békéje legyen önökkel! – mondta, és megrázta Deirdre kezét, majd suttogó hangon folytatta. – Üljön le, gyermekem!

Ezután két tenyere közé fogta Kai kezét, és rámosolygott a mechharcosra, aki ezt a gesztust kellemetlenül ismerősnek találta.

A fiú leült Deirdre mellé, és boldog volt, amikor a lány bal kezét a jobb tenyerébe csúsztatta. Khalsa egy hatalmas székbe préselte hájas testét, és hátradőlt, a mennyezeti világítás pedig visszatükröződött borotvált feje tetején.

– Abunai úr és Stratford kisasszony, miben lehetek a segítségükre?

– Amint azt a ministránsnak már említettem, üzenetet kell küldenünk.

– Nos, hát ezért vagyunk itt – mondta Khalsa, és maga felé fordította számítógépének monitorát, hogy Kai semmit se láthasson belőle. Maga elé húzta a billentyűzetet.

– Kinek címezzem az üzenetet?

– Egyesült Termékelőállító, ÚA – adta meg Kai mosolyogva az alpüspöknek a katonai hírszerzés fedőnevét. – A központi irodába küldje.

Khalsa felvonta fekete szemöldökét:

– Ez az Új-Avalonon van. Drága mulatság lesz.

– Van kódszámom – felelte Kai, és lehunyta a szemét. – 1024-G15a-4432-44323-19826 – darálta, miközben Khalsa beütötte a számot a gépbe. – Azt hiszem, ennyi elég az üzenet továbbításához.

Khalsa bólintott.

– Ez a Davion-erők egyik katonai kódja.

Kai érezte, amint Deirdre keze kissé megremeg.

– Valóban?

– Attól tartok, igen. És persze az Egyesült Termékelőállító nem más, mint nemzetközösségi fedőnév – ráncolta a szemöldökét Khalsa, és a szemében tükröződő fény elárulta Kainak, hogy a képernyőn adatok sorjáznak. Az alpüspök a fejét ingatta, akár a tanár, aki csalódottan hallgatja diákja lehetetlen kifogásait.

– Igazán nem kellett volna becsapnia bennünket. Tudjuk, kik maguk.

Kai felvonta a szemöldökét.

– És akkor mi van? Megadtam a kódszámot. Fogadnia és továbbítania kell az üzenetemet.

A Komsztár hivatalnoka megrázta a fejét. Arcán rengeni kezdett az alsó állkapcsa körüli hús, ettől pedig leginkább bulldogra emlékeztetett.

– Úgy látom, nem értik. Ez a világ jelenleg a klánok kezében van, és a Komsztár felügyeli helyettük. – A Khalsa mögötti ajtó kinyílt, és két férfi lépett be, automata fegyverrel a kezében. – Itt kell tartanunk önöket, amíg meg nem érkezik a kíséret, mely a megfelelő létesítményünkbe viszi önöket.

Deirdre Kaira sandított.

– Nem hittem, hogy a számlakód elárulhat bennünket.

Khalsa szégyenlősen elmosolyodott.

– Nem is tette, Lear doktor. Ön árulta el saját magát. A szépsége tette: emlékszem, láttam magát egy koncerten karácsony előtt egy héttel, itt, Dove Costosóban. Reméltem, hogy még találkozom magával, ezért mindig figyelemmel kísértem az általunk összegyűjtött foglyok listáját. Soha nem tűrném, hogy holmi harcosokkal együtt szállásolják el. Nem lenne helyénvaló.

Kai a lányra nézett.

– Örülök, hogy rajongótáborának alyinai csoportja ilyen jó kezekben van.

Deirdre tekintete bocsánatért esedezett, mire Kai megszorította a lány kezét, remélve, hogy az bátorítónak találja a mozdulatot.

Az alpüspök felállt, és kövér kezének egyetlen mozdulatával odaintette a két ROM-gárdistát.

– Elnézést kérek a szállásunk siralmas állapotáért, de egyelőre nem akarok semmit kockáztatni Lear doktorral. – Khalsa ujjai dobolni kezdett a monitoron. – Az aktáját Davion egyik sérült számítógépéből nyertük. Itt az áll, doktor, hogy csak két pontot vesztett a maximálisból a túlélési és menekülési kurzuson. Attól tartok, a börtönt kapja, amíg nem találunk megfelelőbb szállást magának.

Kai keze lehanyatlott.

– Engem ugye nem akar összezárni vele? Ártalmatlan vagyok.

Az alpüspök ismét a monitorra sandított, és közben lehangoltan megrázta a fejét.

– Ne játssza nekem az ártatlant! Annak ellenére, hogy szorgosan el akarta tüntetni személyazonosságának minden nyomát, tudjuk, ki maga. Túl okosak vagyunk magához. A Komsztárt nem teheti bolonddá.

– Azt hiszem, igaza van.

Khalsa komor képpel bólintott, miközben az egyik ROM-katona megbökte Kait a fegyverével.

– Jól hiszi. A hátizsákja alapján könnyedén meg lehet állapítani a kilétét. A holodiszkeket végül is a Komsztár továbbította – sóhajtott leverten az alpüspök. – A Komsztár nem szereti a hamisságot. Azt javaslom, vegye ezt alaposan fontolóra, amíg el nem szállítják a korrekciós táborba, Mr. Jewell.

Óriás Farkas űrugró, külső támadási pálya

Hyperion, Szabad Rasalhág Köztársaság

3052. február 8.

Phelan Wolf körbenézett a teremben. Mély lélegzetet vett, és miközben kifújta, megpróbálta kidülleszteni a mellét, hogy erősebbnek látszódjon. Szürke kezeslábast viselt, melynek jobb vállán piros tőrcsillag, bal vállán pedig a Tizenharmadik Farkas Gárda vörös és fekete jelvénye díszelgett, így tudta, hogy legalább az egyenruhája csodálatos látvány. A Cyrilla halálhíre óta eltelt három hétben keményen edzett, csúcsformába hozta magát, de lehet, hogy ez mit sem fog számítani a vérpróba most következő, első fordulójában.

Első ellenfele, az irdatlan elementál, lassan bólintott. A férfi derékig mezítelen volt, és úgy tűnt, mintha bronzbarna bőrét festékszóróval hordták volna fel ereire és duzzadó izmaira. Az elementál jobb keze egy pillanatra megmozdult, és Phelan egy ezüst medaliont látott megvillanni benne. Amint a férfi ujjai rákulcsolódtak, a mechharcosnak kétsége sem volt afelől, hogy az minden különösebb erőfeszítés nélkül képes lenne meghajlítani a fémet.

Phelan megfordította a saját érmét a jobb kezében. A fej a Farkas klán címerét ábrázolta: összehúzott szemű, hegyes fülű farkasfejet. A túloldal egy tekercset ábrázolt, melyre a „Ward” szót írták. Alatta a saját neve, „Phelan Wolf”, és a dátum.

Ismét az elementálra pillantott, és sehogy sem vigasztalta annak vérszomjas vigyora.

Natasa könnyedén hátba vágta a fiút.

– Nem hagyhatod, hogy ártson neked! Csak pózol, de ha megnyered a döntést, laposra vered.

Az ifjú mechharcos a homlokát ráncolta.

– Ez még nem teljesen világos. Ha megnyerem a döntést, én választom meg a harc jellegét, de ő választja a helyszínt, ugye?

Natasa bólintott.

– Ha te nyersz, azt választod, hogy a mecheddel akarsz harcolni. Ő felveszi a páncélját, és hacsak nem lesz átkozottul jó és szerencsés, szétkened a csatamezőn.

– Nem igazán egyenlő küzdelem.

A Fekete Özvegy hunyorított.

– Az egyenlő küzdelemnek semmi köze a vérpróbán aratott győzelemhez. Olyan megtiszteltetésért küzdesz, amelynek az Utódállamokban és azon túl sincs párja! Győzd le őt és az összes többit, akivel szembekerülsz, és a Ward-ház egyik legnagyobb harcosává leszel.

Az asszony ádáz arckifejezése kényszeredett vigyorra váltott.

– Mellesleg, ha ő nyeri a döntést, tudod, hogy a puszta kezes harcot választja. Nem vagy éppen lomhának mondható a fegyver nélküli küzdelemben, de…

Phelan ellenfelére sandítva látta, hogy annak egyik mellizma megemelkedik, akár egy tektonlemez földrengéskor.

– Ja, nem szeretnék vitába bonyolódni vele, hacsak nem a mechemben csücsülök éppen. – Hátán enyhe borzongás futott végig. –Vagy harminc centivel alacsonyabb és harmincöt kilóval könnyebb vagyok ennél a bohócnál.

Natasa arca megrándult.

– Jobb lenne, ha nem neveznéd bohócnak, amíg le nem győzted.

– Való igaz.

Phelan látta, amint a Natasa mögött levő, vendégek számára fenntartott kis galéria lassan megtelik a barátaival. Ragnar mellett ott ült Evantha Fetladral, az elementál, akinek szinte teljesen kopaszra borotvált fejéről hosszú, vörös varkocs lógott alá, és úgy látszott, éppen a procedúra mibenlétét magyarázza neki. Ragnar túlsó felén egy kis termetű férfi ült, túlméretezett feje tetején kusza, szőke hajjal. Carew Phelanhoz hasonlóan nem rendelkezett vérnévvel, ezért nagyon fülelt, mit mesél a ceremóniáról Evantha. Míg az asszonyt és a többi elementált hatalmas méretűre tenyésztették, mert tevékenységükhöz erre volt szükség, Carew apró termetével a lég-űr vadászok kívánatos fizikai adottságainak megtestesülése volt.

Utoljára egy magas, karcsú nő lépett a páholyba, fiúsán rövidre nyírt fehér hajjal. Ranna Phelanra mosolygott, kék szeme bátorítóan ragyogott a fiúra. Phelan visszamosolygott, és azonnal jobb kedvre derült. A lány leült Carew mellé.

Natasa elhúzta a kezét Phelan szeme előtt, hogy felriassza kábulatából.

– Később foglalkozz vele!

Phelan cinkosan elvigyorodott.

– Bocsánat, de te és a kisunokád megbabonáztok a szépségetekkel.

A Fekete Özvegy a fejét ingatta.

– Rendben, álmodozz csak, ha ahhoz van kedved, de amikor a te helyedben voltam, ilyenkor épp azon elmélkedtem, hogy tudnám kiegyenlíteni az esélyeket egy elementál elleni közelharcban.

Phelan ettől azonnal kijózanodott.

– Mit csináltál?

Natasa vállat vont.

– Megnyertem a döntést.

A mechharcos megfordította kezében a felmelegedett érmét, de azonnal abbahagyta a játszadozást, amikor Ulrik Kerenszkij ilkán belépett, és megállt a terem közepén. Natasa megveregette Phelan vállát, és hátrahúzódott. Az elementál barátai és támogatói szintén hátrébb léptek, egyedül hagyva a két ellenfelet az ilkánnal.

Miközben Ulrik kihúzta magát, fehér haja és kecskeszakálla mintha felragyogott volna a feje feletti erős világítás fényében.

– Én vagyok az eskümester, és felelősséggel képviselem a Ward-házat e helyen. Elfogadjátok-e ezt?

– Seyla – suttogta komoran Phelan.

– Seyla – ismételte az elementál.

– Ami itt történik, mindannyiunkat kötelez, míg porrá és hamuvá nem leszünk – bólintott méltóságteljesen az ilkán. – Ti képviselitek a legjavát annak, amit a Ward-ház a Farkas klánnak felajánlhat. Ma mégsem a Farkas klánért harcoltok, hanem a Ward név viselésének jogáért és dicsőségéért. Kiemelkedő ez a név, éppúgy, mint azoké, akik hűek maradtak Alekszander Kerenszkij álmához, melyet népének álmodott. Megértitek-e ezt?

– Seyla.

– És azáltal, hogy felvállaljátok ezt a harcot, megértitek-e, hogy véretekkel Nyikoláj Kerenszkij abbéli vágyát szentelitek meg, hogy a klánokat az emberi fejlődés csúcsára juttassa? Azzal, hogy kiválasztottak benneteket, máris a legkiválóbbak közé tartoztok, de a győzelem méltóvá tesz benneteket arra, hogy azon kevesek között kapjatok helyet, akikre a klánok a legszentebb tisztelettel tekintenek fel.

Phelan ünnepélyesen bólintott.

– Seyla.

Ulrik az elementálra nézett.

– A te neved Dean, és huszonhét évet éltél. Mivel érdemelted ki, hogy itt állhass?

A férfi izmai hullámzásba kezdtek, mintha folyékony acélból lettek volna, miközben kihúzta magát, és mély basszus hangon válaszolt:

– A feljebbvalóim választottak ki a vérpróbára, a Rasalhág meghódításakor és a Satalice elfoglalásakor mutatott bátorságomért. Folyamatosan a tesközöm élén álltam a tesztek során, és párharcban soha nem győztek le.

Ulrik mereven bólintott, és látszott rajta, hogy nagyon elégedett a Farkasok közül való elementál eredményeivel, de nem akarta semmilyen árulkodó jelét mutatni annak, hogy ő ki mellett tenné le a voksát.

– Te, Phelan Wolf, húsz évet éltél. Mivel érdemelted ki, hogy itt lehess?

Phelan, ahogy arra Natasa felkészítette, felemelte a fejét, és tisztán zengő hangon megszólalt:

– Cyrilla Ward választott ki, hogy vérnevének örököse legyek. Elfogatásom után jobbággyá lettem, majd felvételt nyertem a Harcosok Kasztjába, miután bizonyítottam, méltó vagyok e megtiszteltetésre. Harcosi kiképzésben részesültem, és kiálltam a próbát. Egymagam hódítottam meg a Gunzburgot, a Satalice-on pedig foglyul ejtettem Ragnart, Rasalhág hercegét. E tetteim miatt választottak ki.

Ulrik ismét teátrálisan bólintott.

– A két harcos hősiessége és bátorsága bizonyítást nyert. Jogosan vetélkedtek. Bármilyen sors várjon rátok e küzdelem során, tehetségetek sugara nem hunyhat ki. – Az ilkán tett egy lépést előre, és maga felé intette a két jelöltet. – Mutassátok fel részvételetek zálogát!

A két harcos átszellemült arccal emelte a magasba az érméket, mintha szent ereklyék lennének, majd elindultak az ilkán felé. Eközben a padlón félrecsúszott egy kis panel, és egy karcsú oszlopon nyugvó, kúp alakú állvány emelkedett ki belőle. A kúp és az oszlop találkozásához egy darab átlátszó, félrecsúsztatható műanyag csövet illesztettek. A kúp két felén Phelan egy-egy nyílásra lett figyelmes, melyek elég szélesek voltak ahhoz, hogy az érmét beléjük lehessen helyezni. Az ilkánhoz legközelebb eső részen egy kis gombot fedezett fel, de ennek rendeltetésére nem tudott rájönni. A szerkezet alakja leginkább a Nagelring gravitációs-kút modelljére emlékeztette.

Ulrik elvette a két érmét, és a két, egymással szemben levő nyílásba helyezte őket.

– Habár megtanuljuk, miként birkózzunk meg a harc milliónyi helyzetével, nem tarthatunk mindent az ellenőrzésünk alatt. Egy vérnévre érdemes harcosnak képesnek kell lennie arra, hogy a gyűlölködésen felülemelkedve legyőzze erősebb ellenfelét, még ha sokkal előnytelenebb pozícióban van is. A vérpróba a háború szörnyű zűrzavarát tükrözi.

– Amikor az egyik érem sikeresen a másik után ered, és leérnek e kúp aljára, a másikat üldöző érem élvez elsőbbséget. Birtoklója választhatja meg a küzdelem módját. A vesztes érem tulajdonosa ezután a viadal helyszínét választja ki. Így mindketten olyan körülmények között harcolnak, melyek nem teljesen felelnek meg elvárásaiknak. Megértitek-e ezt?

– Seyla.

Amikor e szó utolsó visszhangjai is elhaltak a teremben, az ilkán megnyomta a gombot, mire mindkét érem megkezdte lefelé vezető útját. Két különböző pályán siklottak lefelé, majd a kúp belsejébe gurultak. Ahogy egyre lejjebb szánkáztak az elkeskenyedő tölcsérben, sebességük nőttön nőtt.

Phelan félelemmel vegyes izgalommal figyelt. Épp olyan, mint a nagelringi gravitációs-kút modellje! Ha lehetne, a magasban tartanám az érmemet, de a gravitáció olyan, akár az adók, vagy a halál. Nem tudta, miért, de valahogy biztos volt benne, hogy az ő érme fog leérni elsőnek, és ezért Deant illeti majd a választás. Aztán, amikor az érmék megkezdték útjukat az oszlop belsejébe, csilingelve egymásnak koccantak, majd eltűntek szem elől, és a műanyag csőbe hullva fejezték be versenyfutásukat. Ulrik óvatosan elhúzta az átlátszó csövet, és feltartotta, hogy mindenki láthassa: semmiféle bűvészmutatvánnyal nem változtatta meg az eredményt. Karcsú ujjaival kihalászta a felső érmet, és megfordította, hogy leolvashassa a jelölt nevét.

– Dean, te vagy a vadász.

Dean megropogtatta ujjait, és magabiztosan elvigyorodott.

– A vadász nem látja értelmét a hosszú küzdelemnek. Ez a kölyök korábban azzal hencegett, hogy puszta kézzel legyőzött egy elementált. Lássuk, hogyan küzd meg egy Warddal.

Ulrik Phelanra nézett.

– A harcmodort eldöntötték. Hol legyen tehát a vadászmező?

Phelan nagyot nyelt, és úgy érezte, mintha győzelmének utolsó reménysugarát is magába szippantotta volna a gravitációs kút. Már nyitotta volna a száját, aztán inkább becsukta. Lesújtó pillantást mért Deanre, és lassan elmosolyodott.

Ulrik közelebb hajolt hozzá.

– Phelan, hol legyen a vadászmező?

A fiú, anélkül, hogy levette volna rideg pillantását Deanről, felemelte jobb kezét, és a mennyezetre bökött.

– Odakint.

Az űrjáró rakteréből minden mozdíthatót kicipeltek, hogy a Deannel való küzdelemhez magas és üres arénaként álljon Phelan rendelkezésére. A külső válaszfaltól eltekintve, mely lágyan befelé ívelt a hajó felső szintjei felé, a többi fel szokványos volt, kilencven-fokos szögekkel. Csak a padlón levő kopott festéknyomok és a mechek hűtőfolyadékának kifröccsent, furcsa alakú foltjai árulkodtak az űrjáró eme részének rendeltetéséről.

Sosem láttam még üres mechdokkot. Phelan, amint a mechpilótafülkében megszokott viseletben, azaz egy szál sortban ott álldogált, még soha nem érezte magát ilyen mezítelennek. Azzal, hogy az űr nulla gravitációs terét választotta a küzdelem helyszínéül, jelentősen csökkentette az elementál erejét, de egész sor kiszámíthatatlan tényezőt iktatott be a játszmába. Bár mindennek egyenlőnek kellett lennie, mégis azt kívánta, bárcsak viselhetné a pisztolyát, ahogy a mechekben szokta.

Nem szabad elfelejtenem: egyenlő és ellentétes reakciók. Phelan, amikor gyermekkorában a zsoldoscsapattal utazott, ifjú éveinek jó részét az űrjáró nulla gravitációjú rakterében ugrándozva töltötte. Nem emlékezett rá, hogy valaha is az életéért kellett volna küzdenie a súlytalanságban, de arra igen, hogy kemény birkózások zajlottak annak idején a levegőben, ahol úgy bucskáztak ide-oda, akár a hódok. Attól tartok, ez mégsem lesz ugyanaz.

Phelan érezte, hogy a hajó megremeg, miközben a pilóta beindítja az elülső retrohajtóműveket. Megragadta a legközelebbi támpillért, és megpróbálta megtartani magát, nehogy felreppenjen a padlóról. A retrohajtóművek második nekifutásra megállították a hajót az űrben.

Az orra hegyén összegyűlt izzadságcsepp leugrott, és kis gömbje a felső szint felé kezdett lebegni.

Phelant továbbra is döbbenettel töltötte el, hogy a klánok hajlandók voltak vállalni ezt a hihetetlen költséget, és kialakították az ő szíve vágya szerinti csatateret Dean és az ő számára. Itt vannak a háborús övezet kellős közepén, épp a Hyperion leigázására készülnek, mégis képesek eltávolítani a mecheket egy támadó űrjáró egyik fedélzetéről. A hajót leválasztották az Óriás Farkasról, és hagyják, hogy több tonna üzemanyagot égessen el, csak azért, hogy két férfi megverekedhessen egymással egy titulusért.

De azért ez több mint titulus, emlékeztette magát. Tudta, hogy a vérnév hatalmas jelentőséggel bír a klán harcosainak körében. Ha valaki elnyeri, azzal biztosítja, hogy DNS-e bekerüljön a klán tenyészprogramjába. Ezenkívül a harcos a klántanács tagjává válik, és jogosult lesz arra, hogy a Farkas klán egyik kánjává válasszák. És, ahogy az Cyrilla esetében történt, a vérnév lehetőséget nyújt arra, hogy az ember még jóval katonai pályafutása után is hasznot hajtson a klánoknak.

A belső válaszfalra szerelt hangszórókban felharsant a kapitány hangja:

– A hajó gyorsulása nulla. A csata helyszíne készen áll. Tehetség, harcosok.

– Phelan Wolf, gyorsan végzek veled – dörrent rá Dean, lágyan lengedezve a padló felett, miközben lassan feléje sodródott, akár egy nyughatatlan kísértet. Az elementál ökölbe szorította a kezét, mire karjának minden egyes izma kemény köteggé szilárdult. – Egy magadfajta szabadszülött a Ward-ház szégyenfoltja. Cyrilla bizonyára rég elvesztette minden eszét.

Phelan megborzongott Dean gúnyos szavai hallatán, és erőltetett vigyorra húzta a száját.

– Valóban, Dean? – tárta szélesre karját a mechharcos. – Ha engem akarsz, hát gyere le ide, és kapjál el!

Deannek beletelt vagy három másodpercbe, hogy tisztába jöjjön helyzetével. Látványos volt, ahogy odafent lebegett, de hajtórakéta híján nem nagyon tudott változtatni pályáján vagy sebességén. Kétségbeesésében vadul hadonászni kezdett maga körül, ezzel azonban csak annyit ért el, hogy lassú forgásnak indult, és egyre távolodott Phelantól.

A fiú a pillérbe kapaszkodva lenyomta magát a talajra, és a lábát a teste alá hajlítva leguggolt. Aztán egy harapni készülő kígyó sebességével elrúgta magát, és mindkét öklével a Dean veséje feletti vastag izomkötegbe bokszolt. Az elementál felhördült az ütésre, de a fordulat manővere túlságosan lekötötte ahhoz, hogy ennél több figyelmet szenteljen az akciónak.

Phelan ellenfelét ugródeszkának használva megperdült, és visszasodródott a padló felé. Mozgási energiájának nagy része Deant gazdagította, aki ettől oldalra fordult, de annyi lendülete mégis maradt, hogy visszarepüljön a padló és a válaszfal közé. Behajlította a lábát a zökkenőmentes landoláshoz, és felkészítette magát Dean valamilyen visszavágási stratégiájára.

Az elementál jobb oldalával beleütközött a mennyezetbe, de Phelan gyanította, hogy ez inkább csak felbőszíti, nem fáj neki annyira. Az elementál visszakézből megragadott egy bordázott áthidalógerendát, majd ellenfelére vicsorgott:

– Ez volt az utolsó ütésed.

Phelan egy újabb támpillérhez oldalazott, és vállat vont.

– A tiéd vagyok, Dean.

Az elementál elrugaszkodott a fiú felé, erős lába szépen, egyenletesen felgyorsította. Ökölbe szorította a kezét, és egy rakéta sebességével közeledett. Vigyora a távolsággal egyenes arányban nőtt, de azon nyomban lehervadt, amikor Phelan elrúgta magát a talajtól. Mivel Dean ütését célpontja nem foghatta fel, a harcos egyenesen a fedélzet padlójának ütközött.

Phelan a támpillért szorítva egy szökkenéssel kilendült jobbra. Hagyta, hogy szépen körbehintázzon, mire a lába a pillér túloldalán levő válaszfalnak ütközött. A falhoz támaszkodva ismét elrugaszkodott, ezúttal az ellenkező irányba, és sarkával pont Dean lapockáján landolt. Nagy erővel a padlóra nyomta a harcost, majd elrúgta magát annak széles hátáról, és látványos forgással a levegőbe libbent.

Dean a fedélzetbe öklözött, aztán amikor sodródni kezdett volna lefelé, gyorsan megragadta a támpillért. Hirtelen mozdulattal megfordult, miközben orrából és összezúzott ajkai közül vérgömböcskék úsztak elő.

– A pokolba veled, Phelan! Maradj nyugton, és küzdj harcoshoz méltó módon!

Phelan feltartotta a karját, hogy fékezze a mennyezettel való ütközését, és elnevette magát.

– Felejtsd már el végre szabadszülött mivoltomat, Dean! Harcos vagyok, a Ward-ház tagja. Ha nem becsülsz annyira, mint Vladot, semmi esélyed.

– Összeroppantalak!

Phelan ellenfelére bökött.

– Fogalmazzunk világosan, Dean: túllicitáltalak, ezért most hátrányos helyzetben kell harcolnod.

Az elementál nagyjából felfogta a gúnyos megjegyzés lényegét. Lassan lebegni kezdett felfelé, miközben egyik kezét a pilléren tartotta. Haladás közben szabad kezével fenyegetően kaszabolta a levegőt.

– Csak kapjalak a kezem közé, és véged – horkant fel csúfondárosan, mire mellkasát vérgömbök lepték el.

Phelan szája megkeseredett. Első támadásainál kihasználta, hogy Dean nem ismeri a helyszín körülményeit, és lebecsüli ellenfele tehetségét. Evantha lépésről lépésre kioktatta a fegyver nélküli harc fortélyaira, de a mechharcosok túlnyomó része mélységesen megveti a versengés eme típusát. Bár reménykedett, különösen az iménti bukórepülés során, hogy Dean a padlónak ütközve elveszti az eszméletét, gyanította, hogy ez azért nem túl valószínű.

Tudta, a súlytalanság sokat árt Dean vészjósló erőfölényének, ugyanakkor az általa kivitelezett akciók hatását is csökkenti. Dean nem fogja tűrni, hogy másodszor is csőbe húzza, és egy újabb rakéta stílusú lerohanásra sem fog vállalkozni.

Csak úgy lehet legyőzni az elementált, ha az történik, amit az szeretne, vagyis közelharcba bocsátkoznak egymással. Bár Phelan elméjével felfogta e stratégia bölcs voltát, a lelke mélyén viszolygott attól, hogy birkózni kezdjen a szörnyeteggel. Dean testén vér és verejték csillogott, az izmok pedig lassan hullámzottak a feszes bőr alatt.

Mintha egy óriáskígyó akarna összeroppantani!

Miközben Dean megroggyantotta a lábát, hogy elrugaszkodhasson, Phelan finoman ellökte magát a mennyezettől, és lebegni kezdett lefelé. Dean elengedte a támpillért, és irányt változtatott, hogy egyenesen Phelannak ütközhessen. Óvatosan elrugaszkodott, és várakozón tárta szét karjait.

Phelan fellendítette a lábát, és labdaszerűen összegömbölyödött. A mozdulattól bukfencezni kezdett hátrafelé, mégis, amint Dean lőtávolba ért, mindkét lábával kirúgott. A villámgyors támadás épp a bal fülén találta az elementált, megtörve annak lendületét, és szép, lapos forgásba kényszerítette. Phelan ugyanakkor hátradöntötte a fejét és összegömbölyödött, nehogy Dean lábainak hatótávolságába bucskázzon.

Megragadta ellenfele bokáját, felhúzódzkodott, majd az elementál övébe kapaszkodva magasabbra tornászta magát, mire a harcos megperdült, és mindketten forgásba lendültek. Phelan ezután Dean hátára vetette magát, akár egy éhes pióca. Lábát a férfi törzse köré kulcsolta, majd bal karjával átkarolta annak bikanyakát.

Dean elkábult a fejére mért ütéstől, de teljes harckészültségben tért magához. Azonnal megkísérelt könyökével Phelan oldalába vágni, de széles háta miatt nagyon elvétette ellenfelét. Annyit mégis elért, hogy a mozdulat nyomán forgásba lendültek, és őrült körtáncba kezdtek a raktérben. Dean bal kezével megpróbálta lefejteni Phelan kezét, de a mechharcos keményen állta a sarat.

Amint az elementál rádöbbent, hogy Phelan nem szándékozik kitörni a nyakát, és a légcsövét sem sikerült szétlapítania, taktikát változtatott. Rúgkapálni kezdett, hogy növelje forgásuk sebességét, és közelebb kerülhessenek a válaszfalhoz. Orrlyukai kitágultak erőlködésében, és a következő pillanatban vére Phelan karjára loccsant. Ökle Phelan lábára sújtott, megbüntetve a mechharcost vakmerőségéért.

Phelan kiszabadította a lábát, és letekeredett Dean törzséről, kezével azonban tovább szorította, nehogy eltávolodjon tőle. Dean felemelte a kezét, és elkapta Phelan fejét. A fiú közelebb hajolt Deanhez, majd megfeszítette hasizmait, és jobb térdével ellenfele gerincébe rúgott.

– Áááá! – sivított elő a levegő a harcos torkából. – Te idióta, még megfojtani is képtelen vagy!

Mielőtt Phelan válaszolhatott volna, a Dean hátára irányzott rúgás keltette forgás hatására az elementál lába vészes közelségbe került a mennyezethez. Az elementál erősen elrugaszkodott, mire bukórepülésbe kezdtek a padló felé. Nagy erővel csapódtak a fedélzetre, és Dean teste valósággal szétlapította Phelant. Amikor ismét a levegőbe emelkedtek, az elementál ismét ellökte magát, mire megkezdték száguldásukat egy újabb falfelület felé.

Másodszor is becsapódtak, és Dean válla ezúttal alaposan Phelan bordái közé csattant. A mechharcos hangos hörgést hallatott, az elementál pedig harsogó hahotára fakadt:

– Te anyámasszony katonája! Ölj meg, törd ki a nyakam, vagy fasírtot csinálok belőled!

– Nem azért vagyok itt, hogy megöljelek, Dean. Csak lovacskázni akarok.

– Ezt megkaphatod.

Deannek sikerült megragadnia egy gerendát, és hátát a válaszfalhoz lendítette, kipréselve Phelanból az utolsó atomnyi levegőt is. Előrelendült, hogy megismételje az akciót, de Phelan erősen a falnak támasztotta jobb lábát. Dean így egyenesen a fiú térdének vágódott, és a hatalmas férfiból hörgésszerű köhögés tört elő.

Az óriás erre megpróbált lazítani Phelan szorításán, aztán előre-bucskázott, hogy a fiú fejét a gerendának üsse. Phelan behúzta a nyakát, és leszegte a fejét. Még jobban szorította ellenfelét, és felkészült, hogy ismét a válaszfalnak fogják lapítani, ám Dean elengedte a gerendát.

Tudja! Dean elgyengülten karmolászta Phelan karját. Ujjai mélyen a mechharcos izmaiba vájtak, komoly horzsolásokat ejtve a fiún, de Phelan nem eresztette ellenfelét. Úgy tűnt, mintha Dean rétegenként akarná lefejteni Phelan karját, először a bőrt, majd az izmokat, de ellenfele rátapadt, akár egy tetoválás. Túl késő, biztos, hogy túl késő.

Dean egyre lankadt, aztán feladta a küzdelmet. Phelan még vagy tíz másodpercig lógott rajta, aztán eltolta magától. A férfi a mennyezet felé sodródott, Phelan pedig elkapta a támpillért. Az ajtó irányába sandított, majd ellökte magát, és odalibbent. Megnyomta az interkom egyik gombját.

– Vége. Legyőztem Deant.

Az ajtó félrehúzódott, és ott állt vele szemben Natasa, széles vigyorral az arcán.

– Figyeltelek benneteket a monitorokon. Meg voltam hatva, bár ha eltöröd a nyakát, hamarabb is befejezhetted volna.

– Arra nem volt szükség.

A hajón remegés futott végig, amint a kapitány bekapcsolta a hajtóművet. A gravitáció visszatértével Phelan rádöbbent, milyen gyenge lábakon áll, és mennyire kimerült.

– Nem kell ölni, ha nem muszáj. Az volt a feladatom, hogy legyőzzem, nem az, hogy elpusztítsam.

Ezzel Deanre bökött, aki időközben lassan a padló felé vette útját.

– Annak alapján próbálta kitalálni, mit teszek, hogy ő mit tenne a helyemben. Azt hitte, fojtogatom, vagy a nyakát akarom kitörni. De én a puszta kézzel való fojtogatás technikáját vetettem be, amire Evantha tanított meg. Elszorítottam az ütőerét. Egyszerűen csak rajta kellett maradnom, amíg az agya ki nem kapcsol az oxigénhiánytól.

Natasa elismerően bólintott.

– Ugye tudod, hogy a többi tizenöt első körös küzdelem közül, melyek ezért a vérnévért folytak, nyolc halállal végződött?

Phelan a homlokát ráncolta.

– Vlad?

– Megnyerte a döntést, és húsz másodperc alatt megölte elementál ellenfelét – felelte a Fekete Özvegy ravasz mosollyal. – Azt mondják, nem visz rá a lélek, hogy ölj, ezért fogsz alulmaradni.

– Nagyszerű – dünnyögte Phelan, miközben megpróbálta levakarni a karjáról Dean vérét. – Remélem, minden jövendő ellenfelem ezt fogja szajkózni, mint valami mantrát. – Hüvelykujjával az öntudatlanul heverő Deanre bökött: – Ezzel csak megkönnyítik a dolgomat.

– Seyla – suttogta Natasa, és a raktérből kisétáló Phelan után indult.

Dove Cosloso, Alyina

Trell Grófság, a Jádesólymok megszállási zónája

3052. február 8.

Kai Allard-Liao két géppuskás ROM-ügynök közé préselődve követte Khalsa alpüspököt a szuterénba vezető nyikorgó lépcsőkön. A kerekded Komsztár-tisztviselő elővett a zsebéből egy ódon kulcsot, és teátrális mozdulattal kinyitotta, majd a rozsdás zsanérok jajkiáltásai közepette kitárta a viharvert faajtót. A Kai mögötti ROM-ügynök megtaszította a fiút, mire a karcsú mechharcos tárt karokkal zuhant a cella padlójára.

Miután Deirdre merev léptekkel, de saját erejéből átlépett a küszöbön, Kai mellé térdelt az ajtóból beszüremlő fényben, mely négyzet alakú sávban vetült a talajra.

Khalsa alakja hirtelen árnyékot vetett rájuk.

– Bocsánatot kérek a helyiség állapota miatt, de még nem fejeztük be az épület felújítását. – A helyiségen kívül felkapcsolta a világítást, aztán egy vízvezetékre és csapra mutatott: – Amott felfrissíthetik magukat, és majd csak találnak valamit ezen a szemétdombon, ami megfelel éjjeliedénynek, ha ilyesmire volna szükségük. A komgárdisták már útnak indítottak egy osztagot, hogy őrizetbe vegyék magukat, így huszonnégy óránál többet aligha kell várakozniuk. Még egyszer elnézésüket kérem a szállás minőségéért, de máshol nem tudnám magukat biztonságban.

Kai a térdére gördült.

– Csak várjon, amíg visszahívjuk, hogy megháláljuk a vendéglátást.

Khalsa szánakozón elmosolyodott:

– Ne veszítse el az eszét, Mr. Jewell! Még szüksége lesz rá.

Az alpüspök ezzel kilépett a helyiségből, az egyik ROM-ügynök pedig becsapta az ajtót. A kulcs fémes csikordulással és egy hangos kattanással elfordult a zárban.

Kai megrázta a fejét.

– A nyilvántartás szerint maga elvégezte a túlélési és kikerülési gyakorlatot, ráadásul muszáj volt csaknem maximális pontszámot elérnie, nem igaz?

Deirdre vállat vont:

– Akkoriban az adminisztráción dolgozó sráccal jártam. Mit mondhatnék?

– A „sajnálom” talán megfelelő lenne. – Kai lassan feltápászkodott, és ujját a szája elé tette. A mennyezetre bökött, és megütögette a fülét. Deirdre meghökkenése azonnal elpárolgott, amint megértette a figyelmeztetést, hogy valószínűleg lehallgató berendezések vannak a helyiségben.

– Sajnálom.

– Meg van bocsátva – bólintott Kai. A mennyezetről alácsüngő villanykörte gyér fényt árasztott, inkább csak árnyakat terített maga köré a falra. Az alagsor falát különböző méretű, formájú és színű kődarabokból alakították ki. A helyiséget négy vastag faoszlop tagolta kilenc részre, melyek közül az ajtó előtti és a középen elhelyezkedő volt leginkább kivehető. A többi ki sem látszott a két méter magasra halmozott szemétkupacok fogságából, de Kai azt egyetlen pillantással felmérte, hogy mindegyiken törések húzódnak végig.

– Ha már itt leszünk egy darabig, helyezzük magunkat kényelembe. Rámoljuk szét ezt a szemétdombot, hátha találunk valami hasznosíthatót. Szükségünk van egy éjjeliedényre, és valami matracnak és párnának való sem ártana.

– Igenis, főnök – Deirdre komolyságot színlelő válaszában ezúttal nyoma sem volt a gyűlöletnek, mely általában áthatotta a fiúhoz intézett szavait. A magasba emelt egy jobb napokat látott bádogfazekat.

– A személyi higiénia céltárgyát ezennel megtaláltam, uram.

Kai megfordult, és felvonta szemöldökét.

– Emlékezzen csak, doktor, a maga rangja magasabb, mint az enyém.

A lány eltöprengett egy ideig, aztán megrázta a fejét.

– Ez katonai szituáció, hadd kezelje inkább a katonaság. A katonákból és a civilekből együtt sohasem lesz jó csapat.

Kai drótok, elektromos kapcsolók és régi festékesdobozok egy kusza halmazában kotorászva így szólt:

– Gyűlölje bármennyire a háborút, doktor, még magának is be kell látnia, hogy a haditechnika a civil életre is jótékony hatást gyakorol.

A lány gúnyos válasza mintha több fokkal lehűtötte volna a helyiség levegőjét.

– Valóban, Mr. Jewell?

Kai bal alkarjára tekert egy kirojtosodott hosszabbítót, majd az összetekercselt kábelt a padló közepére hajította.

– Kétség sem férhet hozzá. Hiszen tudja, hogy a szakterületén az orvosi vészhelyzetekre kifejlesztett sebészeti eljárásokat a civil szektorban is alkalmazzák. A sebesülteket rehabilitáló helyreállító plasztikai sebészet olyan technikákat dolgozott ki, amelyek segítenek a genetikai rendellenességekkel születetteken is. Még az olyan primitív szerkezetet is, mint például a radar, először katonai célokra fejlesztették ki, mégis bevonult a civil légiközlekedés és időjárás-előrejelzés eszköztárába.

– Az utóbbi érvvel egyetértek, de az elsővel aligha. Helyénvaló, hogy a háború áldozatainak szenvedését enyhítő eljárásokat kamatoztatni lehet, de én inkább már az elején eltekintenék ettől a szenvedéstől. – A lány lehajolt, és kihalászott egy súlyos vászondarabot.

– Pfúj! Ez meg mi a halál?

Deirdre megrökönyödött kifakadására Kai átugrott egy félig a szemétbe süllyedő vízmelegítőn, és a lány mellé lépett. Az feléje nyújtotta a karját, és a fiú érezte, hogy Deirdre reszket. Bár a valamit még félig-meddig eltakarta a vászon, annyi kiderült számára, hogy Deirdre egy nagy halom, a durva kőfal alján rengő húsmasszától rettent vissza, mely leginkább meztelen csigára hasonlított. A massza kilátszó vége fehér volt, kemény, és négyszögletes, de semmiből nem volt kideríthető, hogy a lény feje vagy farka-e.

– Ez az izé élő vagy halott? – tudakolta elfojtott hangon a lány.

Kai elrántotta a vászon másik oldalát.

– Szerintem egyik sem.

Amikor a dologra kissé több fény vetült, Kai észrevette, hogy a hátsó részéből hosszú szövetnyalábok hiányoznak.

– Ez myomer. Úgy nézem, egy mech ujjmozgatója lehet.

– Ilyen a myomer? Még soha… Vagyis hogy az a myomer, amit a műtéteknél használtam, nem ilyen volt.

Kai bólintott.

– Elképzelhető. Az biztos, hogy ez egy mechujjat mozgató mesterséges izom. – A fehér illesztőpanel aljára bökött: – Egy Valkyrie-ből való. Ez az ipari alapanyag. A sebészetben alkalmazott myomert más technológiával gyártják, és valódi izomszövettel kell rétegelni ahhoz, hogy valóban hasznos legyen. A gyógyászatban az anyagot inkább gumiszalag gyanánt hasznosítják.

Deirdre összefonta a karját a mellén, miközben lenézett a fiúra.

– Mikor kapott orvosi diplomát?

– Az a… – Kai egy pillanatig habozott – …az egyik barátom anyjának mellrákja volt. Egy régi háborús sebesülés miatt az egyik vállában már volt némi myomerpótlás, és amikor kiderült, hogy rákos, radikális masectómiát hajtottak végre rajta. Myomerből rekonstruálták a nagy mellizmát. Az orvos elmagyarázta a barátomnak, mi az, és én is ott voltam.

A lány távolba révedő tekintetéből Kai azonnal rájött, hogy Deirdre tudja: a saját édesanyjáról beszélt.

– Akkor hát mit keres itt ez az ujjmozgató?

A mechharcos végigfuttatta a kezét azon a területen, ahonnét a hosszú myomerszálakat eltávolították.

– Elsőre azt mondanám, hogy az épület előző tulajdonosa mellékesen egy kis javítóműhelyt üzemeltetett itt. – Felemelt egy vékony huzalt, mely az egyik oldalon apró műanyag gömbben végződött. –Még az sem lehetetlen, hogy zenész volt, aki myomerrel helyettesítette az elpattant gitárhúrokat.

– Micsoda?

Kai a lány felé nyújtotta az imént talált drótot.

– A myomerek összerándulnak, ha elektromos áram halad át rajtuk. A reakció azonnali, de az energiaszint módosításával szabályozható az összehúzódás mértéke, és a rost elernyedésének gyorsasága. Ez nagy pontosságot igénylő feladat, de egy számítógépes chippel és árammal elég egyszerű. Néhányan olyan területen kezdtek kísérletezni ezzel az állítható összehúzódású módszerrel, mint például a teniszütők, de igazán csak a zenészek körében vert gyökerét. Ám amikor a háború után új fegyverzetre volt szükség, a myomerekhez erre a használatra nehezen lehetett hozzájutni. Az illető, akié az épület volt, valahogy szert tett egy izomra, és csinált belőle egy kis pénzt.

Deirdre arcvonásai megkeményedtek.

– Ne akarja azt mondani, hogy a katonai atrocitások újabb civil hasznáról van szó.

– Hé, én nem követek el atrocitásokat!

Deirdre hátat fordított neki.

– Az a munkája, hogy embereket öldössön.

Kai maga felé penderítette a lányt.

– Na ide hallgasson, és ezúttal tényleg hallgasson végig! Azt teszem, amire parancsot kapok. Amennyiben ez mások halálával jár, sokkal őszintébben sajnálom, mint hinné.

– Mégis folytatja. – A lány próbálta kiszabadítani magát Kai szorításából, de az a karjánál fogva erősen tartotta. – Úgy folytatja a gyilkolást, mintha az éhségét csillapítaná vele.

– Ifjúkoromban az apám azt mondta: „Az emberölés nem könnyű dolog, és nem is kell, hogy az legyen.” Nem a módszerekről beszélt, hanem arról, milyen nyomot hagy a lélekben. Az emberölés nem okoz nekem boldogságot. Olyasvalami, amit gyűlölök.

Az apja említésére Kai érezte, hogy a lány teste megfeszül, és elhagyja minden erő. Istenem! Az apám a megoldás! Mit követhetett el ellene? Elengedte Deirdre-t, mire az keresztbe fonta a karját a mellén, és remegni kezdett, mintha a hideg rázná. Elindult, hogy a villanykörte közelébe állhasson, Kai pedig meghúzódott az árnyékában. Ez nem a megfelelő idő arra, hogy az apámról faggassam. Ki kell menekülnünk innen.

Leguggolt, és egy súlyos műanyag kábel valamint néhány ágyrugó roncsainak rejtekéből egy hosszú kerti slagot húzott elő. Először a vízmelegítőre pillantott, majd vissza a slagra. Minden megvan, ami kell…Van rá esély, hogy sikerül, amennyiben Deirdre hajlandó az együttműködésre.

Khalsa alpüspök megkereste Deirdre Lear aktáját a számítógépben, és felsóhajtott, amikor a gép kiszínezte a lány képét. Volt valami benne, ami már akkor megbabonázta, amikor legelőször látta. A mozdulatai, a könnyed, udvarias nevetése, mely szinte zene volt füleinek. Attól kezdve álmában meg-megjelent – és most itt van, az ő birodalmában.

A végzet, gondolta, ezúton kárpótolja, amiért egy ilyen isten háta mögötti világra találta sodorni.

Te pedig visszautasítod ezt a kegyet! Villámcsapásként nyilallt belé, hogy vágyainak, melyeket a Komsztárnak már réges-rég ki kellett volna gyomlálnia belőle, igenis van titkos tárgya, mégpedig karnyújtásnyira tőle, ő pedig egy sötét, nedves odúba taszította egy fiatal és férfiereje teljében levő harcossal, hogy vigaszt nyújtson neki, és elűzze félelmeit. Hogy lehettem ilyen ostoba?

Amint a képzeletében alkotott világ kezdett összeomlani, az alpüspök megtisztította gondolatait, és a helyzet orvoslásába fogott.

– Elválaszthatom Jewelltől, és elintézhetem, hogy ne vigyék el a korrekciós központba – töprengett, és felvillant benne egy korábbi, a létesítményben tett látogatásának emléke. Megborzongott. –Nem, nem hagyhatom, hogy ilyen helyen sorvadjon el.

Felemelkedett ülőhelyéről, és kisétált az irodából. Az alagsorba vezető ajtónál egyetlen ujjmozdulatára két ROM-ügynök eredt a nyomába, le a falépcsőn. Odalépett az ajtóhoz, és szabaddá tette az apró kémlelőnyílást, de nem látott semmit.

Összevonta szemöldökét, és a villanykapcsolóhoz lépett.

– Fel van kapcsolva, mégsem ég.

A két ROM-ügynök közelebb lépett, hogy benézzenek a kémlelőn, miközben Khalsa fel-le kapcsolgatta a villanyt.

– Eltörték a villanykörtét!

A Komsztár tisztviselője remegett haragjában, mert lelki szemeivel látta, hogy Deirdre Learről szóló erotikus fantáziáiban Jewell veszi át az ő szerepét. Még egy utolsót kattintott, majd az ajtóra bökött:

– Kinyitni! Kinyitni!

Kai zárta a villanykörte foglalatához kötött kapcsolót. Az alatt az 1,27 másodperc alatt, ami ettől az egész városrészre kiterjedő áramszünetig tartott, a sérült myomernyaláb összehúzódott. Zselészerű anyaga feszes acélköteggé merevedett, és szétroppantotta mindkét oszlopot, melyekhez műanyagkábellel erősítették. Amikor az áram megszűnt, a myomer elernyedt, elég korán ahhoz, hogy az épületet megkímélje, de elég későn, hogy elvégezze a rábízott feladatot.

A vízmelegítő, melyet az oldalán levő lyukon keresztül töltöttek fel, előrelódult, akár egy parittyakő. Amikor elszabadult a myomertől, lassú pörgésbe kezdett, miközben az alsó, nehezebb rész kissé lassabban mozgott a felsőnél. Kai látta, amint a henger az ajtóba csapódik, mire a félig elkorhadt fa szilánkeső közepette ízekre robbant. Kintről elfojtott jajdulás hallatszott, majd hirtelen csattanás.

A lövedék folytatta könyörtelen reptét, miközben embereken gázolt keresztül, és többször a pincefolyosónak ütődött, végül a szemközti falnak csattanva a földre zuhant. A lyukból előzubogott a víz, és lassan végigfolyt a padlón. A telepről üzemelő tartaléklámpák alatt úgy festett, mint egy szétlapított sörösdoboz, melyre valaki rátaposott.

Kai a lámpák erős fényében hunyorogva megiramodott, és kiszaladt a helyiségből. Egy villámgyors, mellkasra irányuló rúgással a szemközti falnak penderítette az alpüspököt. Amint a pufók ember egyetlen nyögéssel elterült, a fiú kikapta a gépfegyvert az egyik halott ROM-ügynök kezéből, majd lehámozta róla a lőszertartót is. A vállára kanyarította, és Deirdre-re pillantott.

– Gyerünk, szedje a lábát!

A feje fölött mozgásra lett figyelmes. Hátralépett, és felemelte a gépfegyvert. A lépcső tetejénél álló ROM-ügynök abban a másodpercben húzta meg fegyverének ravaszát, amikor Kai. A torkolattűz-villanások közepette két irányból érkező golyózápor nyomán a pincét füstfelhő homályosította el. A ROM-ügynök nyaka felrobbant, vér spriccelt elő, félig leválasztott feje pedig oldalra bicsaklott, miközben teste hanyatt zuhant a fenti folyosón.

Kai érezte, amint három lövedék csapódik a mellkasába. A lába alól kicsúszott a talaj, és háttal a falnak vágódott. Alaposan beverte a fejét, mire szikrázó csillagok jelentek meg a szeme előtt. Amikor kezdte bebugyolálni a sötétség, félre akarta söpörni, de mindennek ellenére elvesztette az eszméletét.

Amikor kinyitotta a szemét, a még mindig felfelé kígyózó füstből és a lépcsőn lassan lecsordogáló vérpatakocskából azonnal rájött, hogy csak egy-két másodpercig hevert ájultan. A minden lélegzetvételnél a mellébe nyilalló fájdalom a ROM-ügynök mesterlövészi képességeit juttatta eszébe.

Deirdre térdre ereszkedett mellette.

– Ó, istenem, el kell vinnem valahová, ahol megoperálhatom.

Kai a lány vállára tette a kezét.

– Csak segítsen felállni!

– Nem szabad. Nyugodtan kell feküdnie. Komoly mellkasi traumáról van szó. – Deirdre Kai fölé hajolt, és a szemébe nézett. – A pupillák kissé tágultak. Valószínűleg sokkos állapotban van.

– Csak fájdalmas állapotban – paskolta meg jobb kezével a mellkasát. – Rajtam van a hűtőmellény, nem emlékszik? Golyóálló anyag. A lövedékeket felfogta, de azt hiszem, a bordáim összezúzódtak.

– Vagy eltörtek. Csak óvatosan. – A lány talpra segítette, és anélkül, hogy Kai kérte volna, levette a másik ROM-ügynök lőszertartóját is. – Hogy érzi magát?

– Bizonytalanul. Egy pillanatra elájultam. – Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon, de nem tűnt elégedettnek az eredménnyel. – Ki kell jutnunk innét.

A lány lenézett a Komsztár-tisztviselőkre.

– Az első őr meghalt. Kitört a nyaka. A két másik csak elájult. Elintézi őket?

Kai úgy nézett a lányra, mintha az megőrült volna, és megindult felfelé a lépcsőn.

– Ártalmatlanok. Induljunk!

Bal karját a bordáihoz szorítva lépkedett felfelé, fegyverének csövét maga elé szegezve. A földszinti lépcsőfordulóban leguggolt a férfi mellé, akit eltalált, de nem fedezett fel több gárdistát. Intett Deirdre-nak, hogy kövesse, és megindult a folyosón az alpüspök irodája felé.

Meglapultak odabent, és a lány becsukta az ajtót.

– Minek jöttünk ide? Tűnjünk már el innét!

Kai Khalsa íróasztalához sétált.

– Nem lehet. Megígértem.

Dave Jewell hologramjait visszatette abba a zsákba, melyet magával hozott a Komsztár-központba. Belenézett, és mosolyogva nyugtázta, hogy a pisztolya és a túlélőkése továbbra is a helyén van.

– Ezenkívül meg akarom nézni, mit tud felajánlani nekünk az alpüspök, menekülésünk elősegítése céljából.

Felfeszítette az íróasztal középső részén levő fiókot, és bólintott. Kiemelt néhány mágneskártyát, és a zsebébe süllyesztette.

– Úti kártyák. Mindössze el kell jutnunk az épület garázsába, és a sikló kivisz minket innen.

Deirdre bólintott.

– Menjünk! Siessen!

Kai új tárat illesztett a gépfegyverbe, és megrázta a fejét.

– Még valami. Megfizetünk ennek a mitugrásznak, amiért elárult bennünket. – Ezzel golyózáport zúdított az íróasztalra, majd a faborítású falakra. A számítógépállvány felrobbant, néhány átlyuggatott festmény pedig a padlóra esett.

Deirdre a fülére szorította a kezét.

– Még szerencse, hogy harcos – kiáltotta.

– Miért? – tudakolta Kai, miközben ismét kicserélte a tárat.

– Mert lakberendezőnek csapnivaló lenne.

Khalsa dühödt tekintetére beosztottja kisietett a megtépázott irodából, a klánbeli elementál azonban nem moccant. Az alpüspök jobb karján még meg sem száradt a gipsz, és hideg, ragacsos érzetet keltett, amint a bordáit és összezúzott kulcscsontját összetartó kötésnek nyomódott. A fájdalomcsillapítótól kissé kóválygott a feje, de a Komsztár iránt érzett kötelességtudata áttört bódultságának ködfelhőjén.

– Vonakodtam attól, hogy idehívassam, csillagkapitány, de nem volt más választásom. Ugye látja, mit művelt ez a gazfickó?

Az elementál komoran bólintott. Khalsa számára a férfi még páncélja nélkül is hatalmasnak tűnt. Rövidre nyírt szőke haja és katonás tartása ellentétet képezett ragyogó kék szemével, legalábbis az alpüspök így látta. Ez nem egy gyilkos szeme.

– Vettem észre, hogy itt hagyta a névjegyét a telepén, alpüspök. Nagy kár az előcsarnokban levő csillárért – mondta az elementál a háta mögött összekulcsolt kézzel. – Ha jelezte volna, hogy elfogott egy nemzetközösségit, a gondjainkba vettük volna, és kevesebb kényelmetlenséggel is megúszhatta volna.

Khalsa megborzongott a férfi gúnyos szavai hallatán.

– Igen, csillagkapitány, ebben biztos vagyok, de itteni tisztségem felhatalmaz arra, hogy döntsék azok sorsa felett, akik horogra akadnak, mint ahogy ön is határozhat saját foglyairól. Ez a Dave Jewell nyilvánvalóan igen veszedelmes, ezért hívtam ide önt. Elrabolta Lear doktornőt, talán valami csúf szándékkal, és ellopta a Migliore típusú siklómat – Khalsa felvett egy papírt feldúlt íróasztaláról – Ez az általa ellopott úti kártyák útvonali és úticél-listája – nyújtotta a papírt az elementál felé, ám az nem vette el.

– Abból, amit eddig láttam, tudom, hogy félrevezetésként fogja felhasználni a járművét. Akárhol bukkan fel a sikló, ő nem lesz rajta. – Az elementál a falon sorjázó lyukakat tanulmányozta. – Azt is megállapíthatom, hogy a nő a saját akaratából ment vele.

Khalsa szeme résnyire szűkült. Fikarcnyit sem törődött a férfi lenéző hanghordozásával.

– Ha lenne olyan szíves kifejteni, hogy ezt honnan veszi.

Az elementál tovább szemlélte a pusztítás nyomait, majd visszatért az íróasztal és Khalsa elé.

– Beletelt némi időbe a helyiség romba döntése, és ezalatt a nő kereket oldhatott volna. Továbbá kifosztották az elsősegélyládát, és olyasmit vittek el, amiről a nő – orvos lévén – tudta, jól jöhet a menekülés során. Szövetségük révén azóta, hogy elfoglaltuk a bolygót, sikerült meghúzódniuk az ellenséges vonalak mögött. Ha nem működnének együtt, már rég elkaptuk volna őket.

Khalsa nem akart hinni a fülének, mert az elementál hangja őszinte csodálatról árulkodott. A papírt tartó ökle az asztallapra sújtott.

– Azt hiszi, olyan vicces ez? Hát nem az! Dave Jewell fejét követelem. Megértette? A fejét!

Az elementál Khalsára meredt, mire annak végigfutott a hideg a hátán.

– Hagyja futni őket, Khalsa! Elkapjuk őket, ha eljön az ideje. Hová is mehetnének?

– Nem érdekel, hová mehetnének, Taman Malthus, és nem elég, ha akkor kapják el őket, „ha eljött az ideje”. Bomlasztó erőt képviselnek ezen a világon, és planetáris adminisztrátor minőségemben megparancsolom magának, hogy első dolguk az elfogásuk legyen!

Az elementál nagyot nyelt.

– Ahogy óhajtja, alpüspök úr. Úgy teszek, ahogy parancsolta.

Császárváros, Luthien

Pesht katonai körzet, Drakónis Szövetség

3052. február 19.

Shin Yodama, aki halálosan kimerült a Luthienre vezető több g terheléses utazás során, amennyire csak erejéből telt, megpróbálta kihúzni magát a tárgyalóteremben. Igyekezett megakadályozni, hogy undora és dühe az arcára üljön, miközben Alfred Tojiro tai-sza és Kim Kwi-Nam tai-sza elővezette a történteket Takashi Kuritának. Meghamisítják a szavaimat és a tényeket, hogy tisztára mossák magukat, amiért a halálba küldték az embereiket.

Alfred Tojiro ráncos arcán fájdalmas bűnbánat tükröződött.

– Legyőztük és kiűztük volna őket a Tenientéről, amennyiben a stratégiánk kibontakozhatott volna. Embereink bátrak voltak, nem hittek mindenféle alaptalan mesének a klánok legyőzhetetlenségéről. Elszántuk magunkat arra, hogy a Teniente is azon bolygók sorába kerüljön, ahol a klánok vereséget szenvednek, a Luthien és a Wolcott mellé.

– Úgy van, ahogy Tojiro tai-sza mondja – bólintott Kwi-nam. – A klánok a legjobb helyen voltak, de hogyan adhattunk volna utasításokat, miközben Hohiróval kellett vitáznunk? Elterelte a figyelmünket, veszélybe sodorva ezzel a hadműveletet, továbbá elvonta a techek figyelmét a radarernyőktől, melyek jelezhették volna, hogy klánbeli elementálok vannak a közelben. Az unokájának, és neki köszönhetően – Kwi-Nam ezen a ponton Shinre bökött – csapatainkat nagy emberveszteség érte.

– Nem evakuáltuk volna a bolygón tartózkodókat, de az unokája őrizetbe vett, és ennek a banditának a gondjaira bízott bennünket – köpött Tojiro Shin felé. – Követeltük, hogy adják vissza a parancsnokságot, de ehelyett idehurcoltak bennünket.

A halálosan komor Takashi Kurita hátradőlt a széken. Zöld-fekete kimonót viselt, kezét a szék karfáján nyugtatta. Egymásba kulcsolta ujjait, és a két férfin keresztülnézve Shin Yodamára hunyorított.

– Yodama so-sza, személyét súlyos vádakkal illették. Maga és az unokám beavatkoztak e tisztek munkájába, miközben azok a háború koordinálásán munkálkodtak?

Shin felmordult.

– Addig toleráltuk a tehetségtelenségüket, amíg már nem bírtuk nézni, amint saját hűséges katonáikat mészárolják le. Ezek az emberek egyetlen taktikai jelentést sem olvastak el. A régi módszerrel harcoltak, és még azt is rosszul csinálták.

– Hallgasson, maga elmebeteg alak! – sziszegte Tojiro. – Ne képzelje, hogy ezzel magasabbra emelkedhet! A koordinátor átlát magán. Ismeri a magához hasonló söpredéket.

Takashi ülőhelye mögött elhúzódott egy ajtó. Egy magas, vékony férfi lépett be, akit könnyed járásáról Shin azonnal felismert. Amint a tompa fény némi színt hintett vonásaira és kék ruhájára, látszott, amint a látogató, Theodore Kurita pillantása Tojiróra vándorol, és megállapodik rajta, mintha valami őskövületet csodálna.

– És ha én azt mondom, hogy Shin Yodama elengedhetetlen a háborús törekvéseinkhez, hogy az új módszerekkel sikerüljön legyőznünk a klánokat, ahhoz mit szólna, Tojiro tai-sza?

– Azt, hogy bizonyára megőrült – fordult az apró termetű tiszt a koordinátor felé. – Nekünk több eszünk van annál, hogy azt képzeljük, a régi módszerek felett eljárt az idő, Takashi nagyúr. Önhöz folyamodunk, az ön igazságtételét kérjük. Méltánytalanság ért bennünket, és ragaszkodunk az ön döntéséhez. – Tojiro ezzel Shinre pislantott. –Példát kell statuálnunk, hogy bemutassuk, működik a Szövetség.

Takashi Kurita a fiára emelte tekintetét.

– Ez a harcos a te parancsnokságod alá tartozik.

– De mindannyian a Sárkányt szolgáljuk – hajolt meg apja előtt Theodore, és Shin követte a példáját.

– Rendben van – biccentett Takashi a két tiszt felé. – Igazuk van. A régi módszerek felett nem járt el teljesen az idő. Továbbra is megkívánjuk a tekintély tiszteletét. Tudatában vannak ennek?

– Hai, Kurita Takashi-szama.

– Akkor tudják a kötelességüket – intett feléjük Takashi, kiparancsolva őket a teremből. – Használhatják a kertet, ha jónak látják.

Tojiro kettőt pislantott.

– Szumimaszen, Kurita-szama. Bocsánatáért esedezem. Használhatjuk a kertet, de mire?

– Hogy kiontsátok a beleteket, áruló kutyák! – pattant fel Takashi, mire a két férfi összehúzta magát. – Azt állítjátok, a szolgálóim vagytok. Azt állítjátok, hogy engem követtek, mégis fittyet hánytok mindenre, amit az az ember mond, akit én állítottam a seregeim élére! A saját dicsőségeteket előbbre valónak tartjátok a Szövetség túlélésénél.

– Nem, nagyúr, önt megtévesztették – rogyott térdre Kwi-Nam és földig hajolt. – A fia és jakuza honfitársai elszigetelik önt a valóságtól!

– Iie! – hördült fel Takashi, és félrerúgta Kwi-Namot. – Elég legyen a nyöszörgésetekből! Annyi bizonyos, hogy a Szövetség miattatok veszítette el a Tenientét, és nagyon valószínű, hogy az unokám élete is a ti lelketeken szárad. Örüljetek, hogy megengedem nektek, hogy a saját kezetektől pusztuljatok el! Tűnjetek el a szemem elől, hogy úgy éljetek az emlékezetemben, mint igazi férfiak!

A két tiszt kisietett a teremből, Takashi, Theodore és Shin pedig magukra maradtak a helyiség közepén álló hologramvetítő asztal körül. A koordinátor elkapta a jakuza tekintetét.

– Csodálom az önfegyelmét, melyre nagy szüksége lehetett, hogy elviselje az egyhónapos utazást e két áruló társaságában.

– Az út első felében nyugtatókat kaptam – felelte Shin, és jobb kezével önkéntelenül megdörzsölte bordáit. – Amikor pedig nem, akkor tettem róla, hogy ők kapjanak.

Theodore gondterhelten támaszkodott az asztal lapjára.

– A Tenientéről érkezett legfrissebb hírek szerint Hohiro életben van. A Harmadik és Tizenegyedik Peshti Zsoldosokat egy egységbe vonta össze. Van utánpótlásuk, de minimális. Egy lehetséges későbbi rajtaütéshez gyűjtenek információkat, de életben maradási kilátásaik nem sok jóval kecsegtetnek.

Shin nagyot nyelt, és baljós előérzete, miszerint soha többé nem látja viszont Hohirót, jeges borzongással töltötte el.

– Hohiro másfél ezredet kért, hogy megerősíthesse pozícióját. Úgy gondolja, ekkora erővel képes kiűzni a Novamacskákat a Tenientéről.

A Drakónis Szövetség hadura megrázta a fejét.

– Lehet, hogy az ön indulásakor így gondolta, de mostanra ez már lehetetlenné vált. Túl nagy veszteségek érték az egységet, amikor Hohiro átvette a parancsnokságot.

– De egy ekkora sereg elég lenne ahhoz, hogy kimenekítsük a trónörököst a bolygóról – vett mély lélegzetet Shin. – A bordáim beforrtak. Nevezzen ki egy mentőalakulat élére, és visszahozzuk Hohirót. Lehet, hogy a Teniente odaveszik, de a csapatokat megmenthetjük.

Theodore ismét megrázta a fejét.

Prev Next