Kerenszkij vére 3 -Elveszett sors Michael A Stackpole

Prev Next

– A Teniente számára nincs segítség.

Takashi Kurita arcizmai megfeszültek.

– Miket beszélsz? A saját fiadról van szó.

– Tudom.

– Meg kell mentened.

– Hogyan, apám? – rogyott le egy székre Theodore, és az asztal pereme alatti billentyűzeten egy utasítást gépelt a számítógépbe, mire az egy szempillantás alatt felrajzolta eléjük a Szövetség és a Szabad Rasalhág Köztársaság térképét. Látszott, hogy a két birodalom világainak jó egynegyede a klánok megszállási zónájába tartozik.

– A Füstjaguárok és a Novamacskák az adataim szerint olyan helyzetben vannak, hogy tizenöt különböző világot tudnak megtámadni. A Szellemedvék visszafelé vágnak utat maguknak, a rasalhág vonalakon keresztül, ezáltal az oldalsó területek még több lehetséges támadásnak vannak kitéve. Csak azért, mert eddig nem léptek át saját inváziós zónájukból a Füstjaguárokéba, nem állíthatjuk, hogy nem is fognak.

– Elméleteket gyártasz, Theodore, amikor a saját fiadat életveszély fenyegeti? – suhintott végig a holografikus térképen Takashi. –Hohiro az örökösöd. Ragnar Magnusson már áldozatul esett a Farkasoknak. Én nem tudnám elviselni, ha a fiamat foglyul ejtenék a klánok.

– Egyszer már megtették.

– És Yodama tett arról, hogy kiszabaduljon! – csapott öklével az asztalra a koordinátor. – Bocsáss csapatokat Yodama rendelkezésére, és hadd menjen!

– Miféle csapatokat? – pattant fel Theodore, és a fogát csikorgatta, hogy valamelyest sikerüljön visszafognia indulatát. – Kit küldjék, atyám, kit? Talán a te parancsnokságod alatt álló Sárkánykarmokat? Mindannyian vakmerően harcoltatok a Luthien védelmében, de éppúgy felmorzsolódtak, ők is, akárcsak valamennyi egység, mely a hazánkat védte. Wolf Dragonyosai és a Kell Kopók elmentek, hogy a sebeiket nyalogassák, de beletelik még két-három hónapba, mire ismét bevetésre kész állapotba kerülnek.

– Vannak más egységek is.

Theodore gondterhelten felsóhajtott.

– Igen, atyám, vannak más egységek, de ők más világokat védenek. Amennyiben Hohiro nem a Tenientén lenne, lezárhatnánk ezt a vitát.

– De ott van, ezért folytatjuk – felelte a koordinátor, és leült. Tekintete a térképre révedt. – Kell, hogy legyen megoldás.

– Ha van is, atyám, nem vagyok elég bölcs, hogy megtaláljam.

Omi Kurita könnyed női köhintésére Shin gyorsan hátrafordult, és látta, amint a lány belép a mögötte levő ajtón. A karcsú hölgy udvarias szerénységet sugalló tartással indult meg a terem közepe felé. Fehér selyemruhája suhogva libbent minden lépésére, és Shin érezte, jázminillat vegyül a levegőbe, amikor a lány megállt mellette.

– Apám, nagyapám, muszáj megkérdeznem: ha egy barátom, akinek egyik testvérét elfogták a klánok, képes lenne megszerezni a kimenekítéséhez szükséges csapatokat, fel lehetne-e használni őket erre a célra?

A koordinátor biccentett.

– Hai!

Theodore hunyorogva figyelte a lányát.

– Esetleg.

Omi arca rezzenéstelen maradt.

– Nem hagynád, hogy megmentse a saját bátyját?

A Kanrei lassan leült, és karját a tárgyalóasztalra tette. Összeérintette ujjait, és nyugtalan kék szemével Omit tanulmányozta.

– Omiko, máris több időt szántam erre a kérdésre, mint amennyit másvalaki esetében tennék. Mégis dilemma gyötör. Amennyiben ekkora engedményt tennék a barátodnak, mihez kezdenék, ha a rendelkezésére bocsátott csapatokra később szükség lenne egy fontosabb célpont védelméhez?

– Megtartanád az ígéretedet, apám.

Theodore szomorúan megrázta a fejét.

– Ez nem kisded játék, Omi. Nem ugyanaz, mint amikor azt kéred, hadd lépj a gyalogommal, amikor a bátyáddal sakkozom. Tudnod kell, hogy amennyiben a barátod képes lenne megszerezni azokat a csapatokat, azok döntő szerepet játszanának a Szövetség védelmében. Nem tudnánk nélkülözni őket.

Omi mandulavágású szeme zafír ékkőként csillogott.

– Akkor, apám, mi lenne, ha a Szövetségen kívülről sikerülne szert tennie azokra az egységekre?

Shin gyomra összerándult, amikor látta, hogy Theodore a lány kérdésére összerezzen. Tudta, milyen forrásra gondol Omi a katonai támogatáshoz. Bármennyire is biztonságban szerette volna tudni Hohirót, Omi felvetése már-már árulással volt egyenlő. Az, hogy Theodore éppúgy megőrizte lélekjelenlétét, mint ő, megdöbbentette Shint.

A hadúr hátradőlt a széken.

– A barátod már nem gyerek, ugye, Omiko? Felnőtt játékokba bonyolódik.

– Amint arra édesapja gyakorta figyelmezteti, ez nem játék. Ha képes lenne szert tenni egy ezredre, kaphatna-e engedélyt arra, hogy Hohiro megmentésére induljon? – Ominak fogytán volt az ereje, Shin látta, amint a lány alsó ajkán ideges remegés fut végig.

Apja egy pillanatig a lánya arcát fürkészte, aztán bólintott. Amikor azonban annak arcán mosoly ragyogott fel, Theodore felemelte a kezét:

– Azt viszont a barátodnak is meg kell értenie, kislányom, hogy a felnőtt játékokban nem mindig lehet abszolút győztes. Igen, ha összeszedi a csapatokat, elküldheti őket Hohiro megmentésére. Még Yodama so-szát is hajlandó leszek kinevezni mellé, mint összekötő tisztet. Az ajánlatom azonban nem feltétel nélküli, és a barátodnak ezt tudomásul kell vennie, mielőtt engedélyezném a további lépéseit.

Omi lesütötte a szemét.

– A barátod dönthet úgy is, hogy nem fogadja el a feltételemet, és visszalép. Ha azonban úgy határoz, kitart eredeti elképzelése mellett, ettől a pillanattól kezdve nem tarthat semmiféle kapcsolatot Victor Davionnal.

Ha Ominak nem áll el a lélegzete, Shin nem lett volna biztos abban, hogy egyáltalán eljutottak hozzá Theodore szavai. A lány továbbra is a padlót fürkészte, és a nyelvével finoman megnedvesítette a szája szélét.

– A bátyja és a Szövetség iránti szeretetből elfogadja a feltételedet, amennyiben az még egy utolsó üzenet után lép életbe.

– Hai, Omiko, hai! – bólintott komoran Theodore. – Menj! Hadd fogalmazza meg a barátod az utolsó üzenetet. Yodama so-sza lesz a közvetítője.

Omi meghajolt apja és nagyapja előtt, majd kisietett a teremből. A három férfi nem győzte csodálni bátorságát és áldozatkészségét. Shin szívét titkon boldogság töltötte el, mert most először csillant fel előtte a reménysugár, hogy Hohiro megmenekülhet. Tudta, Omi tette nagy bátorságot kívánt: egyrészt a javaslat felvetése miatt, másrészt pedig azért, mert kész volt tartani magát apja feltételeihez. Majd ha a húga lesz a Családi Tisztesség Őre, lehet, hogy Hohiro azt kívánja, bárcsak a Tenientén maradt volna.

Theodore az apjára pillantott, akinek mosolyát nem rejthette el teljesen szája elé kapott keze.

– Mondani akarsz valamit, apám?

A koordinátor megrázta a fejét.

– Nagyon is a te lányod, Theodore – szólalt meg, és mosolya szétterült az arcán. Jó modora azt már tiltotta, hogy el is nevesse magát, amint hozzátette:

– Most hozzám hasonlóan te is rá fogsz döbbenni, hogy a gyermekeiddel való küzdelmekben csatákat nyerhetsz ugyan, de háborút soha.

Óriás Farkas űrjáró, légikikötő, Alurial kontinens

Hyperion, a Farkas klán megszállási zónája

3052. február 25.

Phelan Wolf összekulcsolta a kezét a háta mögött, amint az ilkán fogadószobájának ajtaja bezárult mögötte.

– Parancsolj velem, ilkán.

Az ilkán felpillantott az íróasztala mögül, és a mechharcosra mosolygott.

– Pontos vagy, mint mindig – felelte, és az asztalán levő monitorra bökött. – Natasa a jelentésében külön kitért az időzítésedre. Szerinte ha az egységed nem reagált volna olyan gyorsan, a Simmons-gátat berobbantják, és az ezt követő áradás elmossa a gárdát.

– Azt hiszem, Natasa kissé eltúlozza a dolgokat. Carew és a pilótatársa eléggé lekötötte a rasalhág kommandósok figyelmét. Mi csak befejeztük a munkát, majd azzal az elkóborolt polgárőrrajjal vettük fel a harcot. Bár elképzelhető, hogy működésbe léptethették volna a már elhelyezett robbanóanyagot, mindannyian azon a környéken laknak, és ezzel a saját otthonaikat törölték volna el a világ felszínéről. Több időt fordítottam arra, hogy bujdosókat kergessek a Teeganito Astako hasadékain keresztül.

Az ilkán mosolygó szemmel dőlt hátra, és Phelant fürkészte.

– Milyen helyénvaló, hogy épp a Ward vérnévért harcolsz. Nagyon beleillesz ebbe a vérvonalba.

Phelan a homlokát ráncolta.

– Nem értem.

Még mindig fájt a szíve amiatt, mert Cyrilla véget vetett az életének azért, hogy lehetővé váljon számára a vérnév megszerzése.

Ulrik felállt, majd intett Phelannak, hogy üljön le az íróasztaltól jobbra elhelyezkedő beszélgető sarokban álló tábori székre.

– Amint tudod, a vérnevek azon lojális harcosok vezetékneveire korlátozódnak, akik Nyikoláj Kerenszkij oldalán harcoltak a népünk egységét szétszaggató barbárság ellen. Amikor Nyikoláj társadalmunkat a klánrendszerben formálta újjá, a vérnevek kivételével minden vezetéknév használatát megszüntette. Elrendelte, hogy mindössze huszonöt személy részesülhessen abban a dicsőségben, hogy valamelyik vérnevet birtokolhatja. A vérnevekért kezdettől fogva hatalmas versengés folyt.

– Tapasztaltam – rázta meg a fejét Phelan. – A versenyben több harcos lelte halálát.

– És e dicsőségért a jövőben is sokan fognak elpusztulni – keményedtek meg Ulrik vonásai. – A huszonöt vérnév mindegyikének megvan a maga pedigréje. Egy bizonyos név az azt elnyertek tetteiről ismerszik meg. Hasonló ez ahhoz, amikor az Utódállamokban a mechek apáról fiúra szállnak.

Az ilkán előrehajolt.

– Vegyük például a Kerenszkij nevet, melyet jómagam is kiérdemeltem. A vérnevek csaknem 300 éve léteznek a klánoknál, e nevet mégis mindössze tizenketten viselték.

Phelan félig lehunyta a szemét, és gyors számításokat végzett.

– Ez azt jelenti, mindegyik átlag huszonöt évig viselte a nevét, és Cyrilla azt mondta, neked már tizenöt éve megvan.

Ulrik bólintott.

– És azt is tudod, hogy Natasa huszonkét éves korában szerezte az övét – ő volt eddig a legfiatalabb, akinek sikerült. Én harmincévesen nyertem az enyémet. Látod ennek a jelentőségét, pozvál.

– Póz. A klánokon belül egy harcos már öregnek számít abban a korban, amikor neked e dicsőségben lehetett részed. Még ha abból indulok is ki, hogy későn szerezted meg a vérnevedet, és a többieknek ugyanez huszonöt éves fejjel sikerült, átlagosan ötven évig viselték, ami igen figyelemreméltó.

Az ilkán bólintott.

– Valójában – és ezt nem dicsekvésképpen mondom –, fiatalabb koromban is versenghettem volna, de nemet mondtam mindaddig, amíg sorra nem került ez a név. Azok miatt szerettem volna, akik már viselték előttem, és dicső tetteket hajtottak végre.

– Nem értem. Elutasítottad a vérnév dicsőségét, hogy kivárd a számodra legszimpatikusabbat?

– Hát persze – kuncogott Ulrik. – Miért akartam volna olyan vérnevet, amelyet már több tucat harcos viselt előttem? Igen, az effélék is vérnevek, de a pedigréjük hagy némi kívánnivalót maga után.

Az ifjú mechharcos bólintott.

– Ha a legkiválóbb harcosok kivárják a jobb neveket, kevésbé jó társaik vetélkednek a rosszabbakért. Kialakul egy ördögi kör. – Szája lassan mosolyra húzódott. – Még olyasmit is el tudok képzelni, hogy egy gyengébb vérnévvel rendelkező harcos kockázatos akciókba bonyolódik, hogy dicsőséget hozzon a vérnevére, és eközben veszélybe sodorja önmagát.

– Megint csak azt mondom, nagyon illik hozzád a vérneved. Cyrillához és a többiekhez hasonlóan, akik előtted viselték, gyorsan vág az agyad, egyúttal reálisan méred fel saját képességeidet és teljesítményedet. Az a vérnév, amelyért vetélkedsz, a legmagasabbra értékeltek egyike a klánok között.

– Gondolom, az invázió több név pedigréjét is feljavítja – mosolygott Phelan, miközben megpróbálta elképzelni, milyen pedigréje lehet Natasa vérnevének.

Az ilkán vállat vont.

– Néhányat felemelt, másokat porba sújtott. A Malthus-ház egyik vérnevét nagy szégyen érte a Twycrosson. A Sólyomgárda vezetője csapdába sétált az egységeivel, és megsemmisítő vereséget szenvedett. Mialatt mi a Strana Mechtyn állomásoztunk, versenyt rendeztek a Malthus névért, de egyetlen mechharcos sem volt hajlandó küzdeni érte, így egy elementálra szállt.

Az Ulrik hangját átható undor jelezte, hogy az ilkán szerint a parancsnok ostobaságánál csak az lehet nagyobb baklövés, ha valaki mégis pályázik erre a vérnévre.

– Nem hiszem, hogy azért hívattál ide, hogy a vérnevekről beszélgessünk. Miben lehetek a segítségedre?

– Szeretném, ha segítenél a Komsztár-rejtély kibogozásában.

– Komsztár-rejtély? – ráncolta a homlokát Phelan, miközben Ulrik felállt a székről, és fel-alá kezdett járkálni a szobában. – Utoljára azt a hírt hallottam, hogy a Terra átadásáról tárgyalnak velünk. Tudjuk, hogy időhúzó taktikázásról van szó, de mire mennek vele?

– Pontosan – torpant meg Ulrik, és a hajóablakon keresztül kibámult a Farkas klán flottájára. – Belementünk a tárgyalásokba, és megengedtük a Komsztárnak, hogy folytassák a világaink kormányzását, hogy elhitessük velük: mindennel meg vagyunk elégedve.

– De a Komsztárnak tudnia kell, hogy nem teljes a bizalmad irántuk, pozvál?

– Póz.

Phelan a homlokát ráncolta.

– Akkor bölcsen tesszük-e, ha hagyjuk, hogy tovább felügyeljék meghódított világainkat?

Az ilkán szórakozottan bólintott.

– Többé-kevésbé. Ha mást nem is érünk el vele, annyit igen, hogy ennyivel is csökkentjük a forrásaikat. Ha fellázadnának, mit érnének vele? Bármelyik bolygóra visszatérhetünk, ha valamelyiket vissza akarják foglalni, és még ha sikerül is legyőzniük a helyőrségünket, újra elsöpörjük őket.

Ulrik megfordult, és Phelanra hunyorgott.

– Nem, azt kell feltételeznünk, azért húzzák az időt, hogy ütőképes hadsereget szervezhessenek az általunk képviselt fenyegetés ellen. Mekkora esélyük van arra, hogy az Utódállamok különböző házait szövetséggé kovácsolják?

Phelan alig tudta elfojtani nevetését.

– Hát, azt hiszem, nagyon minimális.

Ulrik mélyen zengő kacagásban tört ki.

– Ugyanezt a választ adta Natasa és levéltárosa is. Vagyis ebben mindhárom tanácsadóm egyetért, akik jó ismerői a Belső Szférának. Ez tehát annyit jelent, hogy a Komsztár a saját erejéből kíván szembeszállni velünk. Mit tudsz a hadseregükről?

Phelan a csizmájára szegezte tekintetét, és összpontosított. Felidézett magában néhány beszélgetésfoszlányt még gyermekkorából, de semmi kézzelfoghatóra nem emlékezett.

– A Komsztár katonáit Komgárdistáknak hívják. Mintha láttam volna olyan becsléseket, amelyek a katonai erejüket negyven és ötven mechezred közé helyezik, de ezek a számítások nagyon megbízhatatlanok. Csapataik jó része raj és század méretű egységekbe tömörül, és különböző objektumokat védenek. Régebben főként a zsoldosokra bízták központjaik őrzését. Adoptálták őket, és a mechjeiket is feljavították. Persze a Komgárdisták rendelkeznek gyalogsággal, lég-űr vadászokkal és szállítójárművekkel is.

Az ilkán bal kezével a kecskeszakállát dörzsölgette.

– A haderejük valójában kevéssé érdekel. Végül is a licit során majd kiderül, mekkora erőket vetnek be védelmi és támadási célokra, pozvál? Nem, pontosabban kellett volna feltennem a kérdést. Mivel feltételezem, hogy katonai megoldást fognak keresni a Terra ellen irányuló támadásunkra, szeretném, ha mindent elmondanál nekem a kardinálisról.

Phelan szíve nagyot dobbant. Vajon tudja-e Ulrik, hogy egyszer ígéretet tettem a kardinálisnak: segítek neki az invázió valós okának felderítésében?

– Nem hinném, hogy sokat tudok róla.

– Ó? – vonta fel hófehér szemöldökét az ilkán. – Nagyon sok időt töltöttél el vele, az én kérésemre, ezért bizonyosan kialakítottál valamilyen képet róla. Meséld el, mit tudtál meg!

Phelan tömi kezdte a fejét, hogy minden lehetséges részlet eszébe jusson a Komsztár hadseregének vezéréről.

– A Lyrán Nemzetközösségből származik, elárulja a neve, és a némettudása. Azt is említette, hogy egy időben a Nyár bolygón tartózkodott, a Lestrade-birtokon. Ebből arra következtetek, hogy nemesember, vagy egy, a bolygón állomásozó katonai egységhez vezényelték – ráncolta a homlokát Phelan. – A Nagelringre is járt, ami hitelt érdemlően bizonyítja nemzetközösségi származását.

– Vagy úgy – szakította félbe Ulrik, és arcán álnok mosoly terült szét. – Nagyon meglepne, ha azt mondanám, hogy Anastasius Focht nevű hallgató soha nem végzett, de még csak nem is járt a Nagelringen?

Phelan egy ideig töprengett, majd megrázta a fejét.

– Neg. A Komsztárnak csak körülbelül tíz éve van egyáltalán kardinálisa. Úgy véled, hogy az Anastasius Focht csupán álnév, pozvál?

– Efelől semmi kétségem. Tudod, Phelan, az Anastasius név annyit jelent: „feltámadás”, vagy „aki újjászületik”. A Focht ősi német név, és azt jelenti: „az, aki harcol” – magyarázta ördögi vigyorral az ilkán. – El tudom képzelni, hogy a kardinális visszatérésének örömére vette fel ezt a nevet, vagy azért, hogy folyvást emlékeztesse arra, ami korábbi bukásának okozója volt. Egy olyan ember, aki ilyen név választására képes, roppant veszedelmes lehet.

– Akkor feltételezem, azt szeretnéd, ha kideríteném, kivel állunk szemben…

Az ilkán bólintott.

– Natasa levéltárosa már megteremtette a kutatómunka alapjait, de időközben egy másik nyomozással bíztam meg. Szeretném, ha rájönnél, kicsoda-micsoda ez a Focht, illetve ha ellátnál mindazzal az információval, amelyre a licit megnyeréséhez és kardinálisunk legyőzéséhez szükségem lesz.

– Megteszem, kánom.

– Értsd meg, Phelan, hogy a feladatod sokkal fontosabb, mint eddig bármi, amire a Farkas klán tagjaként felkértelek. Ha nem mi leszünk a Terra meghódítói, ha egy másik klán megelőz minket, lehetetlen lesz visszatartani őket.

Phelan zavarodottan pillantott fel.

– Visszatartani őket?

– Az a klán állítja az új ilkánt, aki a Terrát meghódította. Ha egy Keresztesre esik a választás, a háború nem fejeződik be a Terrával, hanem folytatódik mindaddig, amíg minden egyes világ el nem ismeri a klánok fennhatóságát, vagy hamuvá nem perzselődik.

Phelan hagyta, hogy a forró zuhany doboló cseppjei eltompítsák az agyát. Több ezer adatállományt kellett átnéznie, és a számítógép előtt eltöltött hosszú órák megviselték: a szeme égett, és sajgott a válla. Amikor rádöbbent, hogy betett egy tányér levest a mikrosütőbe, azután szépen ottfelejtette, elhatározta, hogy aznapra befejezi a munkát. Mivel Ranna Lupus típusú mechjének újra felszerelésével volt elfoglalva a következő hódításuk előtt, úgy döntött, hogy a zuhany alatt frissíti fel magát.

A tornaterem zuhanyzója üres volt, amikor belépett, de egy második vízpermet szisszenése kijózanította Phelant. Elvigyorodott, aztán amikor sikerült kitörölnie szeméből a vizet, a padlóra köpött.

– Áztatod magad, Vlad? Azt hittem, zsírtalanítani kellene inkább.

A pucér mechharcos viszonozta Phelan gyűlölködő pillantását.

Bár nem volt előnytelen külsejű, a bal arcán szemöldöktől állkapocsig végigfutó forradás nem keltett vonzó benyomást. Phelan szerint azért, mert a férfi gonoszságát jelképezte.

– Zsírtalanítani? Nem hinném. Nem érintkezem veled, ezért nem is mocskolom be magam.

Vlad Phelanra bámult, és szája gunyorosan elhúzódott.

– Úgy látszik, begyógyultak a zúzódásaid, amelyekkel Dean ajándékozott meg. Micsoda szerencse. Azoknak, akik elementálokkal kerülnek szembe, ritkán adatik meg, hogy tanuljanak a saját hibáikból.

– Én legalább egyenlő alapról küzdöttem meg az ellenfelemmel.

– Így védekeznek azok, akikre vadásznak – állt be Vlad a vízsugár alá, majd hátrasimította fekete haját. – Én majdnem rekordidő alatt végeztem az ellenfelemmel. A te küzdelmed körülbelül úgy festett, mint azok a megrendezett viadalok, amelyeket a Solarisról közvetítettek. Egy nagy vicc volt az egész.

– Ezt meséld el Deannek is! Örülhet, hogy megúszta. – Phelan égett a vágytól, hogy Vlad nyakára szorítsa a kezét.

– Túl esendő vagy ahhoz, hogy vérneved legyen, Phelan. Cyrilla igen rosszul választott – rázta meg a fejét lekicsinylőén Vlad. – Túl kell jutnod azon a gyengeségen, hogy nem ölöd meg az ellenfeleidet, Szabadszülött.

– Mire a döntőben összekerülünk egymással – kacagott fel Phelan –, addigra túljutok rajta, arra mérget vehetsz, Vlad.

Komsztár vezérlőközpont, Hilton Head-sziget

Észak-Amerika, Terra

3052. február 25.

Myndo Waterly prímást boldogsággal töltötte el, amikor látta: a kardinálist kényelmetlenül érinti, hogy maga elé hívatta.

– Örülök, hogy újra itt üdvözölhetem a Hilton Head-szigeten, Anastasius. Nincs több virtuális játszadozás, amikor velem beszél.

– Mint mindig, prímás, most is nagy örömömre szolgál, hogy a közelében lehetek. – A férfi szája szegletében levő izmok megfeszültek, elárulva a prímással kapcsolatos valós érzéseit, de Myndo biztosra vette, hogy a kardinálisban nem tudatosult, hogy átlátnak rajta.

– Említette, hogy meghozta döntését a klánok elleni csatáról szóló tervemmel kapcsolatban.

Az asszony ellépett a terem közepén álló férfi mellől, és a lenti udvarra néző félhold alakú ablak elé állt. Tudta, hogy a beszűrődő napsugarak vörösen izzó dicsfényt fonnak alakja köré. Tudatosan kereste ezt a hatást, és elégedettséggel nyugtázta, hogy az aranyszín selyemruháról visszaverődő fény még az ő szemét is bántja. E kisded játékra a kardinális kénytelen volt elfordítani a tekintetét, így csak a nő arcának sziluettjét láthatta.

– Áttekintettem a terveit, és úgy gondolom, helyesen esett választása a Tukayyid bolygóra. Jó gondolat volt a lakosság védelmére vonatkozó terv, de véleményem szerint a világról evakuálni kell az embereket.

A kardinálist megdöbbentette a kijelentés.

– Evakuálni az embereket?

– Természetesen. Ez az egyetlen módja, hogy minimálisra csökkentsük a civilekre leselkedő veszélyt, nem igaz? E csata megrendezésénél megfelelő képet szeretnénk mutatni magunkról.

– Nagyon kétlem, hogy a klánokat a legcsekélyebb mértékig is érdekelné, mit csinálunk a civilekkel, prímás.

És ki törődik itt a klánokkal? Myndo összefonta a karját a mellén, és kezét az arany ruhaujjakba csúsztatta.

– Anastasius, engem az érdekel, hogyan ítél meg bennünket a közvélemény. Ha evakuáljuk a világot, azt sugalljuk, hogy sokkal jobban törődünk az emberekkel, mint bármelyik kormány.

Focht megigazította a szemkötőt a jobb szeme előtt.

– És Rasalhág kormánya áldását adta erre?

– Majd fogják, amennyiben életben kívánják tartani megtépázott titkosszolgálati hálózatukat – vonta össze haragosan a szemöldökét Myndo a kardinális okvetetlenkedésére. Igen, Focht, a politika szabja meg a hadsereg számára, hogy mi történjen. Ez mindig is így volt, és így is marad.

– Kardinális, ne ítéljen el engem! Maga is tudja, az lesz a legjobb, ha evakuálják azokat az embereket, és mindent el fogok követni azért, hogy gondoskodjam róluk.

– Köszönöm e nem várt kegyet. Ez annyit jelent számomra, hogy nem kell csapatokat áldoznom a civil célpontok védelmére – emelte fel a fejét Focht. – És hogyan döntött a csapatokra vonatkozó igényeimről?

Myndo széttárta a karját.

– A kis létszámú helyőrségek gyalogos egységeitől eltekintve, melyek a klánok meghódította világokat felügyelik, a komgárdisták az ön rendelkezésére állnak. Mielőtt méltatlankodni kezdene, hadd tegyem hozzá, hogy olyan csapatokra is szükségünk lesz, amelyek az objektumainkat védik azután, hogy győzelmet aratott a klánok felett. Puszta elővigyázatosságból.

A kardinális lassan bólintott, és elfordult az asszonytól.

– És azok a csatamechek, amelyeket itt tárolunk a Hilton Head-sziget felszíne alatt… Azokat megkaphatjuk?

– Természetesen – felelte a prímás, ellépve az ablak elől, és a terem közepére sétált. – Hogyan gondolhat egyáltalán arra, hogy bármit megtagadok öntől a Terráért folytatott csatában? A klánok Damoklész kardjaként lebegnek szívünk felett, és ön az egyetlen, aki képes megakadályozni a Komsztár megsemmisülését.

Focht ismét szembefordult a prímással.

– Bocsásson meg, prímás, de elég vitát ültem végig a vezérlőközpontban ahhoz, hogy tudjam: képes arra, hogy embereket manipuláljon, engem is beleértve. Bocsássa meg őszinteségemet, de több ellenállásra számítottam a terveimmel kapcsolatban.

Myndo teátrálisan felkacagott.

– Anastasius, nem sikerült bolondot csinálnia belőlem. Tudom, hogy az utánpótlásra és csapatokra vonatkozó igényét jócskán eltúlozta, mert gyanította, hogy úgyis megkurtítom. És pontosan ez is volt a szándékom, de miután áttanulmányoztam a terveit, beláttam, mennyire fontos, hogy mindenben támogassam. Ha azt tervezné, hogy csak a kért felszerelés egy részével védelmez meg bennünket, még nagyobb mértékben tudnám támogatni a terveit azáltal, hogy mindent a rendelkezésére bocsátók, amit kért. Félreértés ne essék, kardinális, nagyon is jól érzékelem az ön által vezényelt csata történelmi jelentőségét. Csaknem ötven csatamechezred lesz a kezében. Páncélosok, tüzérek, légűr- és gyalogosegységek várnak majd a parancsszavára. A legnagyobb hadsereg gyűlik a szárnyai alá azóta, hogy Alekszander Kerenszkij tábornok kivezette a Csillagliga seregét a Belső Szférából.

A kardinális fürkész pillantással méregette az asszonyt, mialatt annak sikerült ártatlanságot erőltetnie arcára. Sötét szeme találkozott a férfi tekintetével, de az semmilyen támadó szándékot nem tudott felfedezni benne.

– Hallom, amit mond, prímás, mégis képtelen vagyok elhinni.

Myndo lágy, behízelgő szavak mögé rejtette növekvő indulatát.

– De hát bízhat bennem, kardinális. Egy a célunk. Ha ezt képtelen vagyok belátni, mindketten meghalunk.

A magas férfi bólintott.

– Erről az a történet jut az eszembe, amikor a skorpió és a vak kutya át akar kelni a patakon. A skorpió így szól: „Hadd másszak fel a hátadra, és átvezetlek a patakon.” A vak kutya azt feleli, nem bízik meg a skorpióban, mert az halálra marhatja. Az viszont azzal érvel, ha a patak közepén megmarná, mindketten odavesznének. A kutya egyetért, ám amikor a patak közepén járnak, a skorpió mégis megmarja a kutyát. Miközben a víz lassan elemészti őket, a kutya megkérdezi: „Miért martál meg? Most mindkettőnknek vége.” A skorpió pedig azt válaszolja: „Azért martalak meg, mert skorpió vagyok. Ilyen a természetem.”

– Én nem vagyok skorpió, Anastasius.

– De politikus igen! – kapta a kezét a szemkötőjéhez Focht. – Mindig a politika volt a végzetem. Miatta vesztettem el az egyik szememet, a parancsnokságomat, és régi énemet. Most is csak azért vagyok itt, mint az ön kardinálisa, mert azzal, hogy a szolgálatába fogadott, a Theodore Kuritával kötött szövetségét szentesítette.

Ezt a vitát nem vagyok hajlandó folytatni.

– Az okfejtése helytálló, Anastasius, de még én is tudom, mikor kell a való életnek a politika fölé kerekednie. Nincs olyan szó, amely megállíthatna egy ionsugarat. Egy mechezredet még egyeden titkos paktum sem győzött le, és a klánokat sem fogja feltartóztatni semmilyen politikai szövetség. Ezt még én is belátom.

– Csakugyan? Igazán felfogja, mit jelent számunkra, ha egyenesen és tisztességesen viselkedünk a klánokkal? – A kardinális már-már megragadta volna a prímás karját, de aztán megfékezte indulatát. – A tukayyidi ütközetet nem szabad lebecsülnünk.

Myndo ezúttal nem rejtette véka alá haragját.

– Erre minden áldott alkalommal felhívja a figyelmemet, kardinális. Nagy tehetséggel tálalta az elképzeléseit. Miért kételkedik abban, hogy végül megértettem a bölcsességet abban, amit mindvégig javasolt?

Focht válaszolni akart, de inkább becsukta a száját, és fejet hajtott.

– Bocsásson meg, prímás! Mivel félig vak kutya vagyok, talán mindenkiben skorpiót vélek felfedezni.

Myndo jóságosán bólintott, és bal kezét végigfuttatta jobb karján.

– Azért pont ön a kardinálisom, mert felfedezi a skorpiókat. Nem szeretném, ha a seregeim vezérének figyelmét elkerülnék a politikai realitások, de azt sem, ha maguk alá temetnék. Ön a Komsztár reménye. Jövőnk az ön kezében van.

– Megalapozott a Komgárdába vetett bizalma, prímás. Feltételezem, hogy megkaptam az engedélyt Ulrik ilkán felkutatására, és a vele való licitre a tukayyidi csatát illetően.

– Blake áldása kísérje útján.

– Teljesülni fog az Ő szava.

Myndo elfojtotta mosolyát, egészen addig, amíg az ajtó be nem csukódott Focht háta mögött.

– Menjen csak, kardinálisom! Vonja magára a figyelmüket! Szerezze meg vagy veszítse el a Tukayyidot, és mialatt a csatára készülődik, én gondoskodom arról, hogy a Komsztár végső győzelmet arasson a klánok felett.

Fort Ian Kiképzőközpont, Port Moseby

Virginia Grófság, Egyesült Nemzetközösség

3052. február 28.

Victor Davion felpillantott, amikor egy szőke férfi egy holodiszket dobott az íróasztalára.

– Az új teszteredmények, Galen?

Galen Cox, Victor szárnysegédje bólintott.

– Mindenkit leteszteltünk, aki az utolsó űrjáróval érkezett. Igaz, hogy a szimulátorok nem igazi mechek, de az emberek nagy része átkozottul ügyes. Csak egy-két olyan volt, akit mintha megbénított volna az átalakított mechek megnövelt ereje. A legtöbben a régi stílus szerint mindvégig alacsony hővel üzemeltették a gépeiket. Az ötven letesztelt ember közül csupán tizenegy túráztatta a masinákat az ésszerű maximumra.

Victor hátradőlt a széken, és összeérintette két tenyerét.

– Volt kiemelkedő teljesítmény?

Galen könnyed mozdulattal vállat vont.

– Elvétve. Van egy fickó, akivel biztos beszélni akarsz. Együtt jártatok a Nagelringre.

– Ki az?

– Renny Sanderlin.

Abból, ahogy Galen kiejtette az illető nevét, Victor sejtette, hogy a hír nem olyan jó, mint képzelné.

– Renny a szobatársam volt. Mi a baj?

Galen leült egy székre, és előrehajolt. A Victor asztalán tornyosuló jelentéshegyek mögül csak a szeme látszott ki.

– Nagyon vérszegény volt, Victor. A rangja miatt rajparancsnokságot adtam neki. Mindent úgy csinált, ahogy a nagykönyvben meg van írva – csakhogy az a könyv négy éves. Túlélte ő is, az emberei is, de nagyon óvatos volt. Az aktája szerint a klánok elleni első bevetését követően harc utáni kimerültséggel kezelték. Valószínűleg emiatt volt olyan bizonytalan.

Galen lesütötte a szemét, majd tekintete ismét találkozott Victoréval.

– A rangja miatt ki kell tennünk az egyik rajparancsnokunk szűrét, hogy helyet találjunk neki.

Victor beharapta alsó ajkát.

– Renny segített át az utolsó két éven a Nagelringen. Az adósa vagyok. Hogyan értékelnéd a személyes teljesítményét?

Cox hauptmann vonásai megenyhültek.

– Kétségtelen, hogy bátor fiú. Az volt a benyomásom, attól tart, az emberei azt hiszik, cserbenhagyja őket. Először bizonytalan volt, aztán keményen küzdött, és nagyon ügyesen kezelte a fegyvereit, amikor rátámadtunk a rajára.

– A habozása odakint akár az életébe kerülhet valakinek – vakargatta a fejét a herceg. – Azt hiszem, beszélni fogok vele. Felajánlok neki egy pozíciót, mely miatt kénytelen lesz lemondani a rangjáról, feltéve, ha Kaulkas tábornok beleegyezik. Murphy rajából még mindig hiányzik pár ember, ugye?

Galen bólintott.

– Ha betesszük azt a tizenegyet, akiket említettem, plusz Sanderlint, akkor az engedélyezett létszám kilencven százalékánál fogunk tartani. Még két űrjárónyi önkéntes tart felénk, ezért azt hiszem, találunk köztük annyi pilótát, amennyire szükségünk van.

– Remek.

Cox felállt, és már indult volna a kijárat felé, de félúton megtorpant.

– Kommandant, betegyem a Sanderlinről szóló jelentésemet a fiúról szóló nyilvántartásba, vagy hagyjam ki belőle?

Victor nagyot nyelt, hogy megszabaduljon a torkában levő gombóctól.

– A többivel mihez kezdesz?

– A tesztértékeléseket befűzöm az aktákba.

Ha Renny aktájában negatív értékelés szerepel, az később ártalmas lehet az előmenetelére. Victor mély levegőt vett, majd felsóhajtott.

– Igazán úgy gondolod, veszélybe sodorná a harcostársait, ha rajparancsnokságot kapna?

– Néhány ember alkalmatlan a parancsnokságra, különösen, ha az egység ilyen szabálytalan felépítésű.

Victor bólintott.

– Tedd csak be az aktájába! Ha komolyan gondolod, amit az imént mondtál, akkor azt az értékelésedbe is nyugodtan beleírhatod.

– Igenis, kommandant – mosolyodon el Galen. – Beküldjem Sanderlint? Odakint vár.

A herceg felállt.

– Hát persze.

Galen kinyitotta az ajtót.

– Sanderlin hadnagy, a kommandant várja önt.

Renny Sanderlin oldalra fordult, hogy Galen mellett bepréselje magát a bejáraton, majd vigyázzba vágta magát, és szalutált Victornak.

– Renard Sanderlin hadnagy parancsára jelentkezik, uram.

Victor büszkeségtől feszülő mellel viszonozta az üdvözlést, aztán megragadta a barátja kezét, és alaposan megrázta.

– A fenébe, Renny, ősidők óta nem láttalak.

– A Sudaten és a Twycross elleni támadás kitervelése óta – mosolyodon el a magas, szőke fiú. – Hallottam, hogy embereket toborzol, és elhatároztam, hogy jelentkezem.

Galen megindult kifelé, és már csukta volna be az ajtót maga után, amikor Victor megállította.

– Galen, ide tudnád hozni nekem az adatokat az újrafelszerelés menetéről?

Galen bólintott.

– Mikorra kellene?

– Tizenöt perc múlva. Vedd bele az e hét végére szóló előrejelzéseket is!

– Meglesz.

Amint Galen becsukta az ajtót, Victor az egyik székhez vezette Rennyt, ő pedig visszaült az íróasztala mellé. Miután elhelyezkedett, látta, hogy vendége még mindig ácsorog.

– Mi a baj, Renny?

– Beszélhetek őszintén?

Victor bólintott.

– Persze.

– Támadt néhány nehézségem, miközben az Ulánokkal harcoltam – vörösödött el Renny. – Most már jobban vagyok. Nem foglak cserbenhagyni.

– Köszönöm, Renny – mondta Victor, és a székre mutatott. – Mivel barátok vagyunk, nem kertelek. Galennek tetszett a csata folyamán nyújtott teljesítményed. Azt mondta, igazán belevetetted magad a küzdelembe, ami nagyszerű dolog. Szükségünk van bátor emberekre, akik hajlandók a maximumot kihozni a mechekből.

– Köszönöm.

Victor Renny kék szemébe nézett.

– Sajnos a vezetői képességeid nem olyanok, amilyenekre a mi új típusú egységeinknél szükség lenne. Ez annyit jelent, hogy amennyiben úgy döntesz, nálunk maradsz, nem kaphatsz rajparancsnokságot.

Renny lesütötte a szemét.

– Elveszítem a rangomat?

– Pillanatnyilag kitűnő rajparancsnokaim vannak. Nem tehetem ki egyikük szűrét csak azért, mert régi barátom vagy – tárta szét a kezét a herceg. – És Galen szerint beletelik egy kis időbe, amíg megtalálod a helyed a rendszerünkben. Nem adhatok neked egy egész rajt addig, amíg fel nem készültél a vezetésre.

Renny megrázta a fejét.

– Nem változtál egy szikrányit sem, ugye? Akkor is gyűlölted a protekciót, amikor az akadémián részed volt benne, és itt is ugyanez a helyzet.

Victor szürke szeme résnyire szűkült.

– És ez meglep téged?

A mechharcos elmosolyodott.

– Nem, pont erre számítottam, ezért megkönnyebbülést érzek. Ha hajlandó vagy a harctérre küldeni, hát odamegyek. Ismersz engem, tudod, hogyan lehetek a leghasznosabb. Jobban tartok attól, hogy soha nem kapok esélyt a bizonyításra, mint amennyire a haláltól és a kudarctól félek.

A herceg elmosolyodott.

– Nos, amennyiben Kaulkas tábornok támogatja a kinevezésedet, a Kísértetek boldogok lesznek, hogy maguk között tudhatnak.

– Én pedig megtiszteltetésnek fogom tekinteni, hogy közöttük szolgálhatok.

Victor elmosolyodott.

– Akkor most hagyjuk a szakmai dolgokat. Mondd csak, még mindig randevúzol Rebecca Waldeckkel?

A robusztus férfi bólintott, és feltartotta a bal kezét.

– Tavaly házasodtunk össze, mialatt én… különváltam az Ulánoktól. – Elvörösödött, és hüvelykujjával forgatni kezdte aranygyűrűjét.

– Máris áldott állapotban van. Májusban születik meg a gyermekünk.

– Ez fantasztikus, Renny! – Victor egy pillanatig nagyon irigyelte a barátját, amiért az úgy találkozhatott egy lánnyal és vehette feleségül, hogy nem kellett tettének nemzetbiztonsági vonatkozásaival törődnie. Az egyetlen nő, akit hajlandó lennék feleségül venni, fényévekre él tőlem, és olyan megközelíthetetlen, akár a klánok otthona, bárhol legyen is az.

Victor vizifonján kigyulladt egy vörös fény. A herceg megnyomta a válaszgombot, mire a képernyőn egy nagyon ideges arcú komtech jelent meg.

– Felség, bocsássa meg alkalmatlankodásomat, de Kaulkas tábornok sürgősen hívatja.

– Megyek – pillantott Victor Rennyre. – Attól tartok, egyelőre ennyi, Renny. Kérlek, keresd meg Galent. Mondd meg neki, hogy jöjjön a tábornok irodájába!

– Igenis.

Victor viszonozta Renny szalutálását, majd gyors léptekkel kisietett az irodából. A folyosó sarkán lerohant a lépcsőn, kettesével véve a fokokat, és csak akkor lassított, amikor a tábornok titkársága elé ért. Megpillantotta a komtechet, Kaulkas szárnysegédjét, aki egy széles mozdulattal beterelte a tábornok irodájába. Victor gyorsan belépett a belső ajtón, és a szeme elé tárult a komtech aggodalmának nyilvánvaló oka.

Kaulkas tábornok az íróasztala mögött állt, és a szemközti falra szerelt monitort fürkészte, azon pedig a Port Moseby-rendszer grafikus megjelenítését. Az űrben egy űrugró ábrája volt látható, valamint egy kisebb ikon, mely az anyahajótól távolodva egyenesen a bolygó felé tartott.

– Parancsára, tábornok – ráncolta a szemöldökét Victor. – Látogatónk lesz?

Andrea Kaulkas aprót biccentett. A mozdulat pont azt a merev célszerűséget tükrözte, amely a nő személyiségét és parancsnoki stílusát is jellemezte.

– Egy szövetségi űrugró. Most bukkant fel a rendszerben. Egy Leopárd típusú űrjárót indított felénk, a Fukakainát. A nyilvántartásunk szerint ez a hajó a királyi család szolgálatában áll. Várhatóan tizenkét óra múlva érkezik.

– A Fukakaina! – hüledezett Victor, és közelebb lépett a képernyőhöz. – Vajon miért küldték ide?

Kaulkas megvonta a vállát.

– Nem tudom, de ki fog derülni.

Az ajtóban a komtech gondterhelt arca jelent meg.

– Tábornok, az Orbitális Védelmi Központ van a vonalban. Szeretnék tudni, mi a szándéka.

– Szedjenek össze egy lég-űr rajt, és kísérjék be a hajót!

A komtech zavartan pislogott.

– Kísérjék be, tábornok?

Kaulkas bólintott.

– Pontosan. Csak nem képzeli, hogy a Kuriták a bolygó ellen támadnak, azzal a négy darab mechhel, amelyeket egy Leopárd képes tárolni a fedélzetén?

– Nem, tábornok – felelte a komtech, és kezét a bal fülében levő vevőre szorította. – Felség, a hajó tiszta és biztonságos sávot kér, hogy kommunikálhasson önnel.

Victor a fali képernyőre pillantott, a tábornok pedig bólintott.

– Kapcsolja ide az üzenetet!

A herceg megpróbálta eltüntetni hangjából kíváncsiságát és meglepetését. Minden figyelmét a képernyőre összpontosította, melyen most változott a kép. A rendszer sematikus ábrája helyett egy fiatal, keleti férfi arca tűnt fel, akit Victor azonnal felismert.

– Komban-va, Yodama Shin-szan.

– És üdvözlet önnek is, Victor Davion herceg. – Shin arca nem árult el érzelmeket, de Victor mintha felfedezett volna némi lelkesedést a férfi hangjában.

– Olyan küldetést teljesítek, mely a Szövetség számára óriási jelentőséggel bír. Remélem, ön és parancsnoka belátják ezt, akkor is, ha magyarázatom nem lesz kielégítő. Először azonban arra kértek, játsszak le önnek egy holodiszket. Megtehetem?

Victor bólintott, és összerándult a gyomra.

– Ez egy teljesen biztonságos vonal.

– Rendben. Kezdem az adást.

A monitoron levő kép szétfröccsent, mintha szilánkokra robbantották volna. Szépség és méltóságteljes nyugodtság váltotta fel, amit Victor Omi Kurita üzeneteiből már jól ismert. Most azonban sem a rózsaszín cseresznyevirág-hímzéssel díszített fehér selyemkimonó, sem a lány arcának mosolya nem téveszthette meg. Victor tudta, hogy rossz híreket fog hallani.

– Victor, ez az üzenet reménnyel és egyben kétségbeeséssel tölt el engem. Tudom, milyen nagy teher hárul rád az egységed újrafelszerelésével, ezért mindeddig csak kellemes perceket szerettem volna szerezni neked az üzeneteimmel. Cserébe olyan válaszokat kaptam tőled, amelyeket mélyen a szívembe zártam, annyira nyíltan beszéltél a kettőnkkel, a háborúval és a barátod elvesztésével kapcsolatos érzelmeidről. Utolsó üzenetedben azt mondtad, úgy érzed, nem méltóak hozzám szavaid, de valójában ennek pontosan az ellenkezője igaz. Attól tartok, ez az üzenet nem illik bele az előzőek sorába, mert ezúttal a segítségedet szeretném kérni olyasvalamiben, ami igazából nem a te feladatod. Te az Egyesült Nemzetközösségnek kötelezted el magad, én pedig a Drakónis Szövetségnek. E kötelezettségek nehezítik meg annyira a kapcsolatunkat, mégis tudom, egyikünk sem szeretné sutba dobni őket. Te és én a testvéreinkkel együtt olyan jelképek vagyunk, amelyekből embereink erőt meríthetnek, és hihetik, hogy győzedelmeskedünk az ellenség felett. Igaz, hogy ezt a szerepet a sors születésünkkel szabta ránk, mégis mindketten szent kötelességünknek tekintjük, még saját személyes szabadságunk árán is.

Victor összeszorította a fogát, elfojtva érzelmeit, melyek a lány szavai nyomán kavarogtak benne. Bár megfogadták, hogy csak barátok maradnak, amikor a Provincián elváltak útjaik, és gyanították, hogy soha többé nem találkozhatnak, egymásnak küldött üzeneteik mérhetetlenül elmélyítették érzelmeiket. Victor a lelke mélyén tudta, hogy beleszeretett a képernyőn beszélő lányba, és megrémült a gondolattól, hogy talán soha nem fog megházasodni, ha Omi nem lehet a felesége.

A holovidet rögzítő kamera lassan a lány angyali arcára közelített.

– Január 18-án a Novamacskák lerohanták a Tenientét. A testvérem, Hohiro, és Shin Yodama megfigyelőként mindketten jelen voltak a harcok alatt. A mieink helyzete szerencsétlenül alakult, és a főhadiszállásunkat súlyos csapás érte. Emiatt a testvérem átvette a bolygón levő seregek parancsnokságát, Shint pedig, aki megsebesült, visszaküldte a Luthienre egy mentőalakulatért. Hohiro úgy vélte, képes kitartani két-három hónapig, és ehhez épp elegendő az utánpótlás. Mentőalakulat nélkül soha nem tudja biztonságban kimenekíteni az embereit a bolygóról. Shin a katasztrófa után egy hónappal érkezett a Luthienre, az édesapám azonban rámutatott: nincs olyan csapatunk, amelyet nélkülözhetne, hogy megmentse Hohirót. Bármennyire is fájlalja, kénytelen volt sorsára hagyni a saját fiát, hogy megőrizze a birodalmat, melyet egy napon Hohiro kormányozna.

Omi egy pillanatra elfordította a fejét, és egy könnycseppet morzsolt szét az arcán.

– Megkértem az édesapámat, hadd küldjék csapatokat Hohiro megmentésére, amennyiben sikerül szert tennem rájuk. Engedélyt adott arra, hogy ezt tegyem. Ezért fordulok most hozzád. Victor, azt kérdezem tőled, hajlandó lennél-e arra, hogy a saját egységeddel indulj a testvérem megmentésére. Shin Yodama és emberei összegyűjtöttek minden rendelkezésre álló hírt a bolygóról, és amint lesz több információnk, azonnal a rendelkezésedre bocsátjuk. Hohirónak megüzentük, hogy vonuljon vissza az embereivel, mert tudjuk, hogy hosszú időbe telik az akció előkészítése és kivitelezése. Élete a te kezedben van.

Omi feltartotta a kezét.

– Mielőtt igent mondanál, és imádkozom azért, hogy beleegyezz, egyvalamit tudnod kell. Alkut kellett kötnöm az apámmal, hogy engedélyt kapjak e kérésem tolmácsolására. Cserébe azért, hogy bátyám megkapja ezt az utolsó esélyt, bele kellett egyeznem, hogy soha többé nem üzenünk egymásnak. Bármennyire elkeserít ez engem, tudom, hogy Hohiro halála ennél is jobban elkeserítené a Szövetséget. Hozzád hasonlóan én is saját magam foglya vagyok. Bocsáss meg érte!

Victor hátát a szék támlájának döntötte. Gúzsba kötötték Omi szavai. Egyik énje azonnal kombinált, és kárörvendően nyugtázta, micsoda törést jelentene Hohiro halála a Szövetség számára. Nem tartotta valószínűnek, hogy a Kurita-ház lehetővé teszi Omi trónra lépését, mert őt a Családi Tisztesség Őrzőjének feladataira okítják. Ez pedig azt jelenti, hogy a vezető szerep Minorura, Theodore legkisebb gyermekére hárul. Victor igen keveset tudott Minoruról, de ennek alapján a fiú inkább misztikusnak való, mint harcosnak, ez pedig nem sok jóval kecsegtet a Szövetség militarista jövőjét illetően.

A herceg azonnal túltette magát a Szövetség lehetséges összeomlása felett érzett örömén. Tudatában volt annak, hogy az régóta borsot tör a Róka orra alá, most azonban lökhárítóként szolgál a klánok és az Egyesült Nemzetközösség között. Ezenkívül a provinciái kiképzés és megállapodás mind egy, a klánok elleni egységes front létrehozását célozza. Bár nem hajtanak végre közös akciókat a Kurita-erőkkel, a közös határaikat felügyelő egységek átcsoportosítása olyan bizalomról tanúskodik a két nép között, mely a Belső Szféra történetében egyedülálló.

Nem tudott nemet mondani Omi gyötrődő segélykiáltására, de úgy érezte, édesapja a rákényszerített egyezséggel kemény büntetést mért rá. Már-már kezdte meggyőzni magát, hogy az ő apja soha nem tett volna ilyet, de aztán megtorpant, hogy fontolóra vegye, mit tud egyáltalán a saját apjáról. Hanse Davion egy szempillantás alatt ugyanilyen üzletet kötött volna, én pedig szerencsésnek mondhatnám magam, ha annyival megúsznám, mint Omi.

Ahogy ő fogalmazott, saját magunk foglyai vagyunk.

Galen kopogott egyet az ajtón, majd belépett.

– Tábornok, kommandant, Sanderlin említette, hogy látni kívánnak.

Victor bólintott, és látta, amint Shin arca ismét feltűnik a képernyőn.

– Amennyiben a tábornok nem ellenzi, azt hiszem, vendégkártyákra lesz szükségünk néhány Kurita tiszt számára.

Galen felvonta szőke szemöldökét.

– Kurita tisztek?

A tábornok komoran bólintott.

– Úgy tűnik, fel kell pörgetnie egy kicsit a kiképzés és újrafelszerelés ütemét. Ki kell tervelniük egy rajtaütési akciót.

Alyina,

Trell Grófság, a Jádesólymok megszállási zónája

3052. március 1.

Kai féltérdre ereszkedve kémlelt körül, miközben Deirdre ivott a forrásból. A körülöttük elterülő mezőt fürkészte, és szándékosan nem a lány karcsú alakján vagy elbűvölő arcán pihent meg a tekintete. Bármennyire kezdte is megkedvelni, most az életüket mentették, és a legkisebb figyelmetlenségnek is fatális következménye lehetett. Ezen őrült menekülési akció során Kai egyszer-kétszer már eltöprengett azon, jó lenne megkísérteni a sorsot, de eddig még sikerült megzaboláznia szívét és hormonjait.

Szerencsére Lear doktorban szövetségesére talált. Három hete, amióta kereket oldottak a Komsztártól, Deirdre valamelyest megenyhült a fiúval szemben, de még mindig tudott távolságtartóan és elutasítóan viselkedni. Amint Kai megkísérelte a lány apja iránti gyűlöletének okára terelni a beszélgetést, az azon nyomban kitért a válasz elől, és visszabújt a csigaházába.

Deirdre szokásos hatékonyságával kezelte Kai törött bordáit, és ragaszkodott ahhoz, hogy biztonságos búvóhelyet keressenek, ahol meghúzhatják magukat addig, amíg a fiú könnyebben jár. Bár Kai mindenképpen haladni akart, végül sikerült kompromisszumot kötniük: először kijutnak a telep közvetlen közeléből, majd megállnak egy időre. Egy kis barlangban táboroztak le, hogy ott bújjanak meg mindaddig, amíg Kainak sikerül meggyőznie Deirdre-t, nem is fáj olyan nagyon a bordája.

Miután a lány eleget ivott, felemelte a fejét. Hajtincseinek végéről csöpögött a víz. Egy szitakötő épp akkor libbent át a víz tetején. A lány könnyedén felnevetett, majd telitöltötte az üveget, amit kulacsként használtak. Nem egyenesedett fel, hanem odamászott Kai mellé, aki az erdő peremének csalitosában húzódott meg.

– Te jössz.

– Kösz – felelte Kai, és letörölt egy apró vízcseppet a lány pisze orráról. – Gondoltál már arra, mit szólnának az egyetemi évfolyam-társaid, ha itt látnának?

A lány elmosolyodott.

– Hát, ha azt vennék alapul, hogy ilyen hosszú ideig kibírtuk, nem hiszem, hogy sokan vitatnák a túlélési gyakorlaton elért pontszámomat.

– Az biztos.

– Persze te jobb oktató vagy, mint akikkel a kiképzésem alatt összehozott a sors.

Kai elvigyorodott, és letette a géppuskáját.

– Úgy veszem, hogy a jó szándék beszélt belőled, és nem számítom hozzá azt a tényt, hogy annyi kiképzést mulasztottál el, amennyit csak lehetett. – Ezzel odakúszott a patakhoz, és hasra feküdt a partján. A szitakötővel mit sem törődve belelógatta a fejét a vízbe.

Jólesett a víz hűvösének érintése, mely eláztatta a haját, kimosva belőle a tikkasztó hőség okozta kimerültséget. Eláztatta ritkás szakállát, és a víz csiklandozta a bőrét, mely még viszketett a növekvő szőrszálaktól. A víz mágikus elixírként hatott rá, szinte új élettel töltötte meg, és mintha még testének sajgó pontjaira is átmeneti enyhülést hozott volna.

Kihúzta a fejét a vízből és megrázta, a vízcseppek pedig szanaszét spricceltek. Kiáltani szeretett volna, de tudta, hogy az szükségtelen ostobaság lenne. Azóta, hogy rádöbbent: egysége az Alyinán hagyta, most először hitte, hogy talán sikerül elmenekülnie a klánok elől.

Ebben a pillanatban egy fegyvercső taszítását érezte a hátán.

– Csak nyugodtan, haver! Fordulj meg szép lassan, hogy megnézhessünk magunknak!

Kai hanyatt gördült, még lassabban, mint ahogy támadója eldünnyögte vontatott utasítását. A közelebb álló férfi, aki vadászpuskájával megbökte, olyan kövér volt, hogy Kai nézőpontjából a pocakja eltakarta arcának alsó részét. Mocskos ruhája helyi készítésűnek látszott, az egyetlen élénk színfoltot az a Jádesólyom-címer képviselte, melyet nemrég varrtak a vállára.

A férfi mögött, Kai két lábfeje között még egy, az elsőnél jóval izmosabb férfi ácsorgott, készenlétbe helyezett fegyverrel a kezében. Főnökénél ha lehet, még ádázabb és gonoszabb volt a tekintete, de elővigyázatosabbnak tűnt, mintha sejtette volna, hogy Kai nincs egyedül.

– Hé, Jocko, megvan a madárka. A fekete haja kicsit hosszabb, és a képen nincs szakálla neki, de ne legyen Harry Truper a nevem, ha ez itten nem Dave Jewell – csócsálta a szavakat a férfi, és fegyverével Kai hasára bökött. – Nem tom', mit csináltál, haver, de a klánokat és a Komsztárt nagyon eszi a penész utánad.

Kai felbámult Truper arcára.

– És te át akarsz adni nekik?

– Ők tejelnek, mi meg szórakozunk – mordult fel Jocko. – Legfőbb ideje, hogy megüssük mán a főnyereményt.

Truper egyetértése jeléül bólintott.

– Te vagy az első vérdíjas, akire rábukkantunk. Evvel a fogással jó darabig aranyéletünk lesz.

– De hát én is közétek tartozom, az Egyesült Nemzetközösség polgára vagyok. Nem feladnotok, hanem segítenetek kellene.

Truper a patakba köpött.

– Te egy cseppet se hasonlítasz rám, fiú. Mer' hogy nálam fegyver van, téged meg köröz a Komsztár és a klánok. Egyébként meg az akcentusodból meg tudom mondani, honnan gyüssz. A te Hanse Davionod a kisujját se moccantja értünk, mióta elvette a jó öreg Melissát, csak lerohasztotta a gazdaságunkat, és háborút szított a Sárkányokkal. Én eredetileg a Tamarról származom. Nem is törődött velünk, amikor meg akartuk szerezni a Szabad Rasalhág Köztársaságban levő világokat, amik igazábó a Paktumhoz tartoznak. Emiatt azt hiszem, jobban teszed, ha nem erőlteted annyira ezt a nemzetközösségi testvériséget.

– Harry, fogd már be, és legyünk túl rajta!

Kai teste megfeszült Jocko megjegyzésének hallatán. Tudta, hogy ekkora távolságból Truper puskája pillanatok alatt átszakítaná golyóálló mellényét.

– Várj, ne lőj! Magamtól is veled megyek.

– Bocs, haver – felelte vontatottan Truper, miközben felhúzta a fegyver kakasát. – Csak a halott foglyok nem szöknek meg.

Truper gonosz vigyorának egy, az arcába csattanó golyó vetett véget, mely a tarkóján keresztül távozott. Fegyvere kiesett béna ujjai közül, teste pedig hátrabucskázott, és a patakba toccsant. A mező felett visszhangzó dörrenés elnyomta a víz csobogását, miközben az magával sodorta Truper tetemét.

Kai a jobb csípőjén nyugvó tűpuska felé nyúlt. Épp sikerült elővennie a pisztolytáskából, amikor Jocko a csalitos felé fordult, ahonnét Deirdre Truperre lőtt. Amint a férfi a célpontra lendítette a fegyverét, Kai a ravaszra szorította az ujját. Az első tűzápor Jocko bal térdére zúdult. Kai hagyta, hogy a visszacsapódás felkapja a tűpuskát, melynek eredményeképp a következő lövések Jocko csípőjét, oldalát és vállát szabdalták szét.

A férfi a testébe maró lövedékek ellenére meghúzta a ravaszt. A fegyvercsőből lángnyelv villant elő, pontosan Deirdre búvóhelyének irányába. Azután, miközben Kai fegyveréből egyre csak záporoztak a lövedékek, Jocko egyszer csak lomha piruettbe kezdett. Fegyverének csöve az aranyszínű, magas fűbe kaszált, de újabb lövésre már nem futotta az erejéből. Véres cafatokra szabdalt teste a dús aljnövényzetbe bukott.

Kai talpra szökkent, és Deirdre felé iramodott. Átrontott a csalitoson, és megtorpant, amikor a lányt füstölgő fegyverére omolva találta. Térdre rogyott, és gyengéden meg akarta fordítani, de ellenállásba ütközött. Emlékeibe olyan holttestek képe villant, amelyeket a hullamerevség bizarr testhelyzetbe fagyasztott, de a lány reszketése elárulta, hogy életben van.

– Megsebesültél, Deirdre? Eltalált?

A lány megpróbálta eltaszítani magától. Amikor ez nem sikerült, kihúzta maga alól a gépfegyvert, és félrehajította.

– Tűnj el innen! – sziszegte.

Kaiban fellángolt az indulat. Durván maga felé rántotta a lányt.

– Megsebesültél?

Deirdre ülő helyzetbe fordult, de sérülésnek semmi nyoma nem látszott rajta. Öklével a fiú mellkasára csapott.

– Tűnj már innét, az istenit! – Eltorzult arcáról eltűnt minden szépség, melyet Kai korábban felfedezni vélhetett rajta. – Én nem gyilkolok, hanem életeket mentek. Most megbélyegeztél. A saját képedre formáltál!

– Mi a fenéről beszélsz? – A lány kirohanásának vehemenciája megdöbbentette Kait, ugyanakkor felismerte Deirdre hangjában a kristálytiszta rémületet. – Hiszen megmentetted az életemet!

– De gyilkolnom kellett érte. Megesküdtem, hogy soha nem teszem, és tessék! Azért lettem az, aki vagyok, hogy ne kelljen ilyet tennem! – Kék szeméből könnyek patakzottak. – Embert öltem miattad. Még csak a szemébe se néztem, gyáván, hátulról támadtam rá. Kivégeztem, és ez a te hibád!

Lendületből arcon csapta Kait, akinek az ütéstől balra lendült a feje. A vér ízét érezte a szájában. A lány másodszor is ütni próbált, de a fiú elhárította, és nem túl gyengéd mozdulattal vállon lökte a lányt, mire az visszahuppant a földre.

– Nem, doktor, nem az én hibám. Ha valakit okolni akarsz, hát okold azt a férfit, aki nem hagyott más választási lehetőséget. Truper kényszerített arra, amit tettél. Ezt pontosan tudod. Igenis tudod!

A fiú lassan felegyenesedett.

– Nem én bélyegeztelek meg, hanem a valóság. Sok évvel ezelőtt úgy döntöttél, életeket fogsz menteni. Ez rendjén is volt, akárki vagy akármi motivált is. Az volt az egyetlen tévedésed, hogy azt képzelted, soha nem kerülhetsz olyan helyzetbe, amikor ölnöd kell. Talán ha egy, a Periféria közelében levő, eldugott kis világon leszel körzeti orvos, megengedhetted volna magadnak ezt a luxust, de a hadseregben nem.

Deirdre lassan az oldalára gördült, és lábát a mellkasához húzta. Kai nem engedett annak a késztetésnek, hogy átölelje, és addig szorítsa, amíg a lány be nem látja, milyen az igazi világ.

– Nem mondhatom, hogy sajnálom, amiért meg kellett húznod a ravaszt. Megmentetted az életemet, és ezért hálás vagyok. Anyám olyan kultúrában nőtt fel, ahol a hagyomány úgy tartotta: ha megmented egy ember életét, felelős leszel érte.

– Én nem akarok felelősséget vállalni érted. Olyan hagyományokat örököltél, amelyekkel nem tudok azonosulni.

– Meglehet. – Kai nagyot nyelt. – Egyet viszont tudok: a tisztesség örököse is vagyok, ami lehetővé teszi számomra, hogy józanul nézzem és értékeljem az eseményeket. Akármit is képzelj rólam, én sem találom könnyebb feladatnak a gyilkolást, mint te. Sajnálom, amiért arra kényszerültem, hogy klánbelieket öljek meg, és azt is, amiért le kellett terítenem Jockót.

Deirdre szavaiba visszaszüremlett a keserűség.

– Ha valóban sajnálod, hogy olyan sokat kellett gyilkolnod, miért vagy a hadseregben? Miért nem fogadod meg azt a tanácsot, amit egy perccel ezelőtt nekem adtál, és lépsz ki?

– Talán mert hozzád hasonlóan megvan az okom arra, hogy maradjak. – Kai lesütötte a szemét, hogy elkerülje a lány haragos tekintetét. – Abból, hogy hajlandó vagyok vállalni egy másik ember meggyilkolásának felelősségét, nem következik, hogy élvezem is. Itt és most a túlélésünk egyetlen célravezető módja az volt, ha ezt a kettőt leterítjük.

– A hozzád hasonlóak mind állatok.

– Mindannyian azok vagyunk – vette fel és kanyarította vállára a gépfegyvert Kai. – Csak néhányan nem félünk bevallani.

A fejvadászok nyomait követve Kai egy ósdi, viharvert tehersiklóra bukkant. Gyorsan átkutatta, és egy köteg szórólapra bukkant benne, melyeket a Komsztár adott ki, hogy a fejvadászokat ellássa lehetséges célpontokkal. Megtalálta a rá vonatkozó körözést is, és gyorsan széttépte. A sajátján kívül még két másik körözési parancsot is felfedezett, melyek korábbi tetteit részletezték, és melyeket nem hoztak összefüggésbe Dave Jewellel.

Ezeknél jóval fontosabb volt azonban számára, hogy volt a siklóban egy fokbeosztásos térkép is. Truper és Jocko azt a feladatot kapták, hogy fésüljenek át egy háromszög alakú területet, mely magában foglalja azt a kis tisztást is, ahol a patak keresztülfolyik. A háromszög egyik csúcspontjában Kai egy régi tűzoltóbázisra ismert, mely csupán néhány bunkerből és tárolóegységből állt, de a térkép szerint a Komsztár talált számára új feladatot.

– Azt hiszem, mindenképpen érdemes megnézni.

Kaiba villámcsapásként hasított a felismerés, hogy ha a fejvadászok egy csoportja ezt a területet kapta, a többiek bizonyára szintén egyes zónákat kutatnak át. Feltételezte, hogy nem minden vadász olyan vérszomjas, mint Truper és Jocko, és nagyon is elképzelhetőnek tartotta, hogy néhány szökevényt elkaptak, és a bázisra vittek.

Beletelt néhány percbe, amíg sikerült feltörnie az irányítópanel kódját, majd beütött egy kombinációt, mire beindultak a ventilátorok. Mire sikerült a mező fölé kormányoznia a járművet, tökéletes tervet eszelt ki arra vonatkozólag, hogyan jussanak be, majd ki a támaszpontról. Elővette a pisztolyát, és munkához látott.

Deirdre kivörösödött szemmel nézett fel rá.

– Azt hittem, itt hagytál.

Kai megrázta a fejét.

– Dehogy. Csak megvizsgálom, megállja-e a helyét a tündérmesénk, amikor megérkezünk úti célunkhoz.

– Lövéseket hallottam… kettőt. Volt még valaki odakint?

– Nem. – Kai habozott. – Csak el kellett intéznem valamit.

– Micsodát?

– Nem hiszem, hogy tudni akarod. – Nyelve felszakadt ajkára tévedt. – Hidd el, jobb, ha nem tudod.

Deirdre lassan talpra állt, és letörölte ruhájáról a tűleveleket. Maga köré fonta karjait, és acélosan kemény tekintettel nézett a fiú szemébe.

– Mondd el!

– Jockónak még felismerhető volt az arca. – Kai szeme résnyire szűkült, miközben felkészült a lány reakciójára. – Legfőbb ideje, hogy Dave Jewell meghaljon végre, és Jocko pont a megfelelő méret volt.

Deirdre pislogni kezdett, miközben lassanként tudatosult benne a szavak értelme. Kinyitotta a száját, hogy válaszoljon valamit, de Kai beléfojtotta a szót.

– Pontosan. Nem elég, hogy gyilkolok, még meg is csonkítom az ellenség tetemét. – Ujjai ökölbe szorultak. – Talán, ha arra kényszerülök, még kannibál is lehet belőlem. Most megfelelek a rólam kialakított képednek, ugye?

A lány alsó ajka megremegett, de sikerült összeszednie magát.

– Csak azt akartam mondani, Kai, hogy sokat gondolkoztam a dolgon. Továbbra is rettenettel tölt el, hogy meg kellett húznom a ravaszt, és életem végéig kísérteni fog álmomban, de azt nem sajnálom, hogy megmentettem az életedet. Abban a pillanatban, amikor lőttem, felfogtam, hogy tettem a kövér halálát okozza, de ez akkor nem érdekelt. Az, hogy most zavar, a személyiségemből adódik, és magamnak kell megbirkóznom vele.

Kinyújtotta a fiú felé azt a kezét, amellyel korábban a pofont adta, és megsimogatta Kai arcát.

– Igazad van, mindannyian állatok vagyunk. Szerettem volna hinni, hogy távolabb állok azoktól a vérszomjas indulatoktól, amelyekét nektek, harcosoknak tulajdonítok. El akarom határolni magam ettől, mert ezt kell tennem. Nem kívánom, hogy megértsd.

– Deirdre, én… – Kai meg akarta fogni a lány kezét, de annak az érintésre megfeszült a teste. Kai látta, hogy a lány arcán kavarognak az érzelmek, így inkább nem fejezte be a mondatot.

– Menjünk!

A lány elfordította fejét, és leguggolt, hogy összeszedje a holmijaikat.

– Hová?

– Nem érdekes – vette el Kai a hátizsákot a lánytól, és a vállára dobta. – Egyszerűen leadjuk ezt a kettőt az egyik Komsztár-bázison, felvesszük értük a vérdíjat, és amilyen gyorsan csak bírunk, elhúzzuk a csíkot.

Teeganito Astako-hasadékok, Alurial kontinens

Hyperion, a Farkas klán megszállási zónája

3052. március 8.

Phelan az átalakított Nova omnimech pilótafülkéjében trónolva egy pillanatra úgy érezte, mintha a megfigyelt vidék ura lenne. Amerre csak a mech megnövelt hatótávolságú érzékelői elláttak, mindenfelé a vízmosások és kanyonok napégette, vörös talaja tárult a szeme elé. A föld felett csak úgy hullámzott a forróság, meglágyítva a táj éles körvonalait, elhomályosítva a távolban táncoló apró porördögöket.

Phelan engedélyezett magának egy ironikus mosolyt. Megfelelő királyság ez nekem. Épp olyan lehangoló, mint a vérpróba jelen fordulóját illető kilátásaim.

Immár másodszor vett részt a vérnévért folyó versengés döntési rítusán. Az eseményt Natasa felügyelte, mivel mind Phelan, mind Glynis a Tizenharmadik Farkas Gárdában szolgáltak. Amikor Phelant felkérték, bizonyítsa be alkalmasságát, ugyanúgy felsorolta sikereit, mint máskor, majd hozzátette:

– A Hyperionon én vezettem a Simmons-gát védelmi egységeit, és renegátokra vadásztam a kősivatagban. A mai küzdelmet megelőzően legyőztem a Dean nevű elementált, ezért most ismét harcba szállhatok e helyen.

Glynis, akinek aprócska termete és túlméretezett feje azt sugallta, hogy a klánok lég-űr pilótái közé tartozik, hűvösebben tálalta eddigi tetteit:

– Az első Füstjaguáromat már azelőtt leterítettem, hogy megnyertem volna a tesközben folyó versengést. Az invázió során tíz vadászgépet lőttem ki, a szárazföldön pedig öt mechhel végeztem. A Hyperionon további két vadászgéppel gazdagítottam a listámat, majd visszavonuló páncélosokra vadásztam a síkságok felett. A mai küzdelmet megelőzően megöltem egy Manas nevű mechharcost, ezért most ismét harcba szállhatok e helyen.

Phelannak Vlad ragyogó, részletes beszámolóval szolgált arról, hogyan szabdalta Glynis apró darabokra Manast. A férfi Phelan meglátása szerint azt a hibát követte el, hogy szemtől szembeni küzdelemre készült egy omnivadásszal, és eszerint szerelte fel omnimechjét, majd egy nyílt síkságon kívánt szembeszállni Glynisszel, hogy akadály nélkül lőhessen rá. Ezzel persze önmagából is elsőrendű célpontot csinált, és ezért kellett elpusztulnia.

Ezúttal is Phelan érméje nyerte a versenyt, így üldözött lett belőle. Glynis azonnal eldöntötte, hogy géppel kíván harcolni, és ezzel, Phelan jól tudta, túlerőre tett szert vele szemben. A nő omnivadásza arzenál és sebesség tekintetében jóval fölülmúlta bármelyik omnimechet, amelyet az adott súlycsoportból választhatott.

Mivel ő volt az üldözött, ismét ő dönthetett a harc helyszínéről. Mivel nemrég hagyta abba a rasalhág szökevények hajtóvadászatát a hasadékokban, tudta, milyen csalóka terep lehet a kanyonok labirintusa. Arra különösen jól emlékezett, hogy Carew-nak, és a többi, védelmére kirendelt pilótának mennyi gondot okozott az ellenség észlelése és megsemmisítése a keskeny és kanyargó vájatokban.

Ha nekik kedvezett ez a hely a vadászaink ellen, nekem is kedvezni fog. Először arra gondolt, lent kezd a labirintusban, de Natasa felhívta a figyelmét arra, hogy a rejtőzködés és az ellenfél tőrbe csalása a vérnév megszerzéséhez méltatlan stratégia. Felidézte magában, hogy a Fekete Özvegy cseppet sem lelkesedett, amikor felvetette, egy mech remek csapdát képes állítani egy lég-űr vadásznak.

– A csapda csak annyit tesz, hogy megleped a pilótát – jegyezte meg Natasa. – Ez nem eshet nehezére egy olyan találékony fickónak, mint te.

A papírforma szerint nem is… A bolygóra érkezésük óta immár negyedszer ellenőrizte fegyverzetét. A Nova szögletes törzse magasan a pilótafülke fölé tornyosult, benne a NARC célkereső rendszerrel és a hozzá tartozó rávezető rakétákkal. Azt a helyet jobb lett volna inkább még egy fegyverrel kitölteni, de amennyiben sikerül eltalálnia Glynis gépét az egyik rakétával, az célkijelölőt ragaszt a vadászra. Ezzel sokkal hatásosabbá tenné nagy hatótávolságú rakétáit, amit felettébb kívánatosnak tartott.

A mech válláról két vaskos kar lógott alá. A bal oldalira Phelan egy LB 10-X gépágyút és lőszertárát szereltette. Olyan lövedékekkel töltette fel a tárat, amelyek reményei szerint meglepetést okoznak majd Glynisnek. A jobb karon egy NHR-indító pihent, egy hosszadalmas küzdelemhez elegendő számú rakétával.

Az egyik tech, aki a Nova felszerelésén fáradozott, meg is jegyezte, hogy Phelan valóságos ostromhoz, nem pedig egy kisebb csetepatéhoz illő munícióval indul útnak. Phelan csak nevetett a megjegyzésen, de a lelke mélyén tudta, a technek igaza van, amikor az ő választásának helyességén töri a fejét. A fiú felmérte, hogy Glynis omnivadásza, a Vizigót, minden egyes rajtaütéssel képes egész darabokat leszaggatni a mechjéről, mialatt ő arra készül, hogy szép lassan ronccsá darálja a nő gépét. Csak akkor győzhet, ha elég hosszú ideig kitart ahhoz, hogy muníciójának minél nagyobb részét ellenfelére zúdítsa.

Vezérlőpultján sürgető vörös fény villant. Lehívta a táj radarképét, mire a számítógép gyorsan mozgó tárgyat jelzett, mely pályája alapján pontosan felé tartott. Phelan a vezérlőülés karfáján levő botkormányok segítségével mindkét célkeresztet a holografikus kijelző közepére lendítette. A számítógép a háromszázhatvan fokos látóteret százhatvan fokra sűrítette, de Phelan a középső részre koncentrált, melyről tekintete időnként a kiegészítő monitor radarképére ugrott.

A négyszázötven csomó feletti sebességgel feléje száguldó vadász megcélzására kevesebb, mint három tizedmásodperc állt Phelan rendelkezésére. A célkeresztek villódzni kezdtek, mire a fiú ujjai a három kioldógombra szorultak. A Novát hátrabillentette a visszacsapódás, miközben a bal karon levő gépágyú fémdarabokat szakított le a közeledő vadászgépről. A jobb kar nyílegyenes rakétazáport zúdított a repülőre. A pilótafülke felett hátul elhelyezkedő NARC-rendszer szintén kilőtt egy apró rakétát, mely a nála sokkal veszedelmesebb NHR-ek nyomába szegődött.

Phelan fülkéjének kémlelőablakát kéken izzó villanás töltötte be, amint a Vizigót ionágyúja leadta első lövését. A mesterséges villám cikcakkja szabálytalan vonalat húzott a Nova jobb oldalán. A ferroszálas páncélból leszakított gőzölgő darabok szétszóródtak a földön, a mech pedig vészesen balra dőlt.

Phelan megpróbálta visszanyerni uralmát a gép felett, miközben a vadász nagy hatótávolságú rakétái krátereket robbantottak a mech köré. Egyik sem talált, de nem sokkal vétették el a célt, és a törmelék úgy dobolt a pilótafülke külsején, akár a jégeső. A por- és kavics-fellegen rubinvörös sugarak szántottak keresztül, de csak egy talált közülük, az is akkor, amikor a vadász már távolodott ellenfelétől.

A Nova fedélzeti számítógépe szomorú képet festett gazdájáról a másodlagos monitoron. Az ionsugár szinte teljesen megszabadította a mechet jobb oldali páncélzatától. A lézer óriási lyukat égetett a törzs hátsó páncéljának bal oldalán. Még egy-egy lövés a gép két oldalára, és Glynis máris a mech belső szerkezetét rombolja. A mech motorja és forgóstabilizátorai kiszolgáltatott helyzetbe kerültek, nem szólva a gépet tartó endoacél vázrendszerről.

Phelant csupán két dolog derítette fel. Amikor infravörös-érzékelésre váltott, a Vizigót úgy festett, akár egy szupernóva az éjszakai égbolton. Glynis minden fegyvert bevetett az első körben, mert valószínűleg abban reménykedett, hogy egyeden könyörtelen rajtaütéssel kivonja őt a forgalomból. Annak ellenére, hogy kis híján sikerrel járt, a fegyverek generálta hő miatt kénytelen lesz elodázni a második támadást, hogy lehűtse a gépet. Mivel sebessége miatt messze kireppent Phelan fegyvereinek hatósugarából, a fiú feltételezte, hogy lassít egy kicsit, és nem sieti el a visszatérést.

Ezzel nyert némi időt, amire nagy szüksége volt ahhoz, hogy lesétáljon a szirtről a kanyon aljára. A gép jobb oldalának sérülékenysége miatt sürgetővé vált, hogy olyan fedezéket találjon, mely nagyobb körültekintésre készteti Glynist legközelebbi támadása során. Ha száz csomóval csökkenti a sebességét, talán lesz esélye arra, hogy a nagy hatótávolságú rakétákkal eltalálja.

Elvigyorodott, amikor észrevette, hogy hűvös, kék fény pulzál a vezérlőpultján. NHR-jei és gépágyúja elvétették a célt, a NARC-rakéta azonban befogta az elhúzó vadászt, és a becsapódáskor egy kisméretű jelzőszerkezetet ragasztott a célpontra, mely csalétkül szolgál a rakéták számára. A pulzálás ritmusa lelassult, amint a vadász tovaröppent.

– Kis híján leterítettél, Glynis. Most viszont én következem.

Rohanni kezdett a mechhel, először fel az orom tetejére, majd lefelé, keleti irányba. Tudta, hogy a mech képe el fog tűnni a nő radarjáról, ahogy a vadász is elillant az övéről, de ez fikarcnyit sem zavarta. A Carew-val töltött több hónapos kiképzés alatt megtanulta, hogyan fog erre reagálni a pilóta.

Élénk léptekkel indult lefelé egy hosszú sziklaomlásban. A kődarabok, melyek között a legkisebbek terepsikló méretűek voltak, a legnagyobbak mellett azonban szinte eltörpült a csatamech, részleges fedezéket nyújtottak, és ezért nagyon hálásnak érezte magát. A szinte csökevényesnek tűnő karokkal olykor a sziklafalnak támaszkodott, hogy megőrizze egyensúlyát, miközben szépen ereszkedett a szűk kanyon alja felé.

Radarja hirtelen jelezte, hogy a Vizigót nagy magasságból repül felé, és a NARC-jelzőfény pulzálása is felgyorsult. A vadász röppályája Phelan várakozásához híven azt mutatta, hogy Glynis új irányvektoron közeledik, megtévesztésképpen, miközben őt keresi. A mechharcos elmosolyodott, majd az égre szegezte a mech karját. Amikor a vadász a feje fölé ért, és a NARC-jelzőfény egy ütemre pulzált kalapáló szívével, süvítő rakétarajt küldött Glynis felé.

Jó pilóta ez a lány, annyit meg kell hagyni. Úgy látszott, mintha Glynis a jobb szárnyára döntötte volna a Vizigótot, és felkapta a gép orrát, hogy kikerülje a talaj felől feléje száguldó rakétákat. Bár normális körülmények között ez a manőver hasznosnak bizonyult volna, a NARC-jelzőberendezés most úgy vonzotta a lövedékeket, akár a mágnes. A rakéták orrától a motorjáig beterítették a vadász törzsét, de nem tettek benne túl nagy kárt, csupán némi festéket és páncélt robbantottak le róla.

Valószínűleg csak olaj volt a tűzre – kesergett Phelan, és összeszorult a gyomra. A vadász eltűnt a kanyon pereme mögött, de a fiú biztosra vette, hogy visszatér. Valóságos szökdécselésbe kezdett a mechhel a lejtőn lefelé, miközben a karokkal és pedálokkal küszködött, hogy egyensúlyban és függőleges helyzetben tartsa a behemót gépezetet. Elég volt egyetlen pillantást vetnie a NARC-jelzésre, az egyenletes pulzálásból látta, hogy Glynis nem járhat messze.

A figyelmeztetés ellenére meglepetésként érte az újabb támadás. A nő vakmerő elszántsággal fékezte le a vadászt, és előbukkant a kanyon pereme mögül, hogy lövedékeivel elárassza a mechet. A repülő, akár egy ezüstös, halált hozó szellem, egy másodpercig ott lebegett, miközben mindkét szárnyából lángnyelvek villantak elő, majd tovareppent.

A két NHR-sorozat szökkenés közben érte a mechet. Az első elvétette a célpontot, sziklaesőt küldve a levegőbe. A második az éppen a talaj felett lebegő Nova bal oldalát találta el. A rakéták páncéldarabokat szaggattak le a mech törzséről és bal lábáról, de sehol sem sikerült átlyukasztaniuk a ferrokerámiát.

Ennél azonban lényegesebb volt, hogy a bal lábon robbanó rakéták kilendítették a mechet az egyensúlyából. Amint az ötvenöt tonnás gép visszaesett a talajra, a láb a törzs alá gyűrődött. Bármennyire is igyekezett Phelan, hogy egyenesben tartsa a Novát, a roppant harci gép balra lendült, mintha részeg lenne, majd bucskázni kezdett lefelé a fél kilométeres kőfolyáson, egészen a kanyon aljáig.

A pilótafülkét a figyelmeztető szirénák üvöltése és fémes csikorgás töltötte be. Phelan felkiáltott fájdalmában, amikor a vezérlőülés biztonsági öve belé vájt, majd visszacsapta a helyére. Tudta, hogy éppúgy nem képes irányítani a zuhanást, ahogy a gravitációval sem dacolhat, így a mech karjait annak törzse köré fonta, és imádkozni kezdett.

A Nova akkora puffanással ért földet, hogy Phelan azt gondolta, Glynisnek bizonyára sikerült még egy kört tennie, és telibe találnia a rakétáival. A mechet további ütődések rázták meg, de beletelt néhány másodpercbe, amíg Phelan ráeszmélt, hogy azokat inkább a mellette becsapódó lövedékek által meglazított sziklák okozzák, nem Glynis rakétái. Nem elég, hogy egy ász ellen kell harcolnom, ráadásul még a magam választotta terep is kifog rajtam!

A másodlagos monitoron megjelenő számítógépes adatok is arról árulkodtak, mennyire ellene fordult a csatamező. Lefelé bukfencezése során a mech elejéről és hátáról lemorzsolódott a páncél, bár sehol sem lyukadt ki a gép törzse. A karok behajlítása megóvta őket a komolyabb sérüléstől, de a jobb kar diagramja azt mutatta, hogy az adagolómechanizmus így is felmondta a szolgálatot. A fenébe, ez annyit jelent, hogy csak annyi rakétám maradt, amennyit betöltöttem! Elég lőszerem van egy vár ostromához, csakhogy képtelen vagyok felhasználni.

A Nova bal lába szenvedte a legkomolyabb károkat. Szinte minden páncél leolvadt róla. Az alsó lábszár endoacél csontjai kicsavarodtak és elgörbültek, így a mech bal lábfeje befelé nézett. Amikor Phelan függőleges helyzetbe tornászta a gépet, és a kézfejekkel letörölte a gépről a szikladarabokat, felfedezte, hogy a láb képes tartani a Nova súlyát, de mindenfajta mozgásra alkalmatlan.

Elkeseredésében a vezérlőpultra csapott öklével.

– Te stravag masina! Szabadszülött! Már csak egyetlen dolgot tehetek idekint: hogy feladom, és meghalok.

A katapultgomb felé tévedt a keze, de megdermedt, amint a Vizigót beúszott a képbe, akár a cápa, mely egy hajóroncs takarásában úszó áldozatára les.

Egyik énje jelezni akarta Glynisnek, hogy nyert, de aztán mégsem tette. Nem katapultált, mert az önmagában nem lett volna garancia arra, hogy Glynis nem tesz még egy kört, hogy elpusztítsa. Nem hitte, hogy a nő ilyen vérszomjas lenne, de egy vérnévért folyó küzdelemben nem a megszokott erkölcs szerint zajlanak az események.

Mégsem a halálfélelem tolta el a kezét a katapultgombtól. Az, hogy veszíthet, nem jelentett meglepetést számára, hiszen fegyverzet szempontjából sokkal kedvezőtlenebb helyzetből indult a küzdelemben. De a harc egy ostoba titulusért folyt, anélkül pedig szépen el lehetett boldogulni. Teljesen logikus és épeszű döntés volt tehát, hogy megpróbáljon élve kikerülni a küzdelemből.

Logikus és épeszű döntés, amennyiben az ember nem a klánok tagja.

Mialatt e gondolatok formálódtak benne, az őket kísérő jeges felismerés villámként csapódott Phelan agyába. A Belső Szférában nőtt fel, egy kicsit mégis kívülállónak érezte magát. Igen, szerette a családját – és szereti ma is –, de mindig olyan érzése volt, mintha máshová tartozna. Mintha nem lenne kerek a világ. Valahányszor a hatóságokkal és a merev struktúrákkal állt szemben, mindig alulmaradt.

Amikor a klánbéliek sorába került, Ragnarhoz hasonlóan ő is jobbágyként kezdte, és túl sokat töprengett azon, kik lehetnek a klánok, és mit akar tőle Ulrik, hogy kiderítse: hová és hogyan illeszkedhet be a társadalmukba. Elég meglepő módon arra a következtetésre jutott, hogy a klánok ragadozó természete – mely állandó versengésre készteti őket, hogy kiderüljön, ki a legjobb – nagyon jól illik hozzá. Mivel a klánbéliek kívülállónak tekintik, minden eszközzel egyenrangúságát próbálja bizonyítani. Eközben arra is fény derül, kicsoda ő valójában.

Csak ebben a pillanatban döbbent rá, hogy miközben átformálta magát, hogy szembenézhessen a klánok kihívásaival, nagyon is összeforrt velük. Bár továbbra is elismeri és nagyra értékeli azt az értékrendet, amelyben nevelkedett, a klánok hevessége és elszántsága elhomályosítja múltjának eme szilánkjait. Három éve talán egérutat keresett volna, vagy nagy árat fizettetett volna magáért, most pedig azzal foglalatoskodik, hogyan tudná leszedni Glynis gépét, és megnyerni a viadalt.

Mert ez az egyetlen logikus és ésszerű dolog, amit a Farkas klán harcosa tehet.

Fegyverszíját kényelmes helyzetbe fordította, és szélsebesen végiggondolta helyzetét. Mechje egy, a kanyon falából kiszögellő szikla alatt állt, mely menedéket szolgáltatott Glynis rajtaütései elől.

Amikor felpillantott, az égbolt húszfokos darabját látta csupán, ez pedig alaposan leszűkítette a nő támadási vektorát. Mivel jobbra a kőfolyás nyújtott fedezéket, Glynis számára csak egyeden útvonal maradt: ha balról berepül a kanyonba, és ion-illetve lézeresőt záporoztat rá.

A NARC-jelzőfény fokozatosan gyorsuló villódzásba kezdett. Phelan a kanyon falának döntötte a Nova hátát, majd balra penderítette a mech törzsét. A kék villódzást kísérő halk kattogás egyre gyorsult.

Ezekkel a rakétákkal csak egy lövésem maradt. Sikerülnie kell.

A jelzőfény most már egyenletesen égett.

A Vizigót úgy csapott le a kanyonra, akár a héja az egérre. A vadász orrára szerelt ionágyú kék sugara végigsuhintott a sziklafalon. Hatalmas kődarabok gördültek le, és dübörögtek végig a mech pilótafülkéjén, miközben az energianyaláb nyomán elpárolgott kőzet forró gőze felcsapott a levegőbe. A Vizigót egyik elülső lézere izzó lyukakat ütött a kanyon falába, míg a párja a Nova törzséről olvasztott le némi páncélréteget.

Phelannak sikerült befognia a vadászt, miközben az végigszáguldott a kanyonon. Amikor felbukkant, a mechharcos elsőként a gépágyúját sütötte el. A lövedékeső nyomán megsemmisült a jobb szárnyvég páncélja, de a gép még csak meg sem rezdült. Phelan jobbra fordította a mech törzsét, és újabb sorozatot lőtt ki, mire a repülőgéptest hátuljáról olvadt le egy kis páncél, de még ez sem hagyott látható nyomot az omnivadászon.

Phelan már-már tett volna egy botladozó lépést előre, hogy Glynis után küldje a rakétákat, de a vadász nem bizonyult könnyű célpontnak. A nő felkapta a Vizigót orrát, kecses bukfencet hajtott végre, és szinte elsiklott a kőomlás felett. Gyorsan befejezte a manővert, majd egy tökéletes orsóval jobbra fordult, és elillant Phelan látóteréből.

A NARC-jelzőfény lelassult.

– Megőszülök, mire leszedem – dünnyögte Phelan. A gépágyú muníciójelzőjére sandított, és két sorozat lövedéket pumpált a levegőbe. Most már a láncos lőszer következett, mely a mechek kínálta lehetőségekhez mérten vadászgépek ellen a legjobb megoldás.

– Ha ezzel támadom, nagyobb kárt okozok neki.

Amikor a NARC-jelzőfény pulzálásának üteme felgyorsult, nagyot dobbant a szíve.

– Ez is időtlen időkig fog tartani, ráadásul neki csak egy csipetnyi szerencse kell, amíg nekem túl kell élnem a rajtaütéseit, sőt, le is kell szednem. A francba, nem elég figyelmetlen ahhoz, hogy nekirepüljön egy sziklafalnak, ahhoz pedig túl gyors, hogy vaktában lőjem ki rá a rakétáimat – csikorgatta a fogát tehetetlenségében. – Bárcsak álló célpont lenne!

Hirtelen elméjébe hasított a megoldás. Miközben a NARC-jelzés pulzálása egyre gyorsult, megnyomott egy gombot, mire a fény kialudt. Amikor megfordította a Nova törzsét, hogy szembekerüljön a nő támadási vektorával, már hallotta, hogy a vadász hajtóművei felbőgnek a kanyonban.

Amint megpillantotta a gépet, gépágyúja akadozva felmordult. A láncos lövedékek fémszilánkok százait spriccelték a levegőbe, lepattintva a páncélt a repülő szárnyairól, törzséről és pilótafülkéjéről. Válaszképpen Glynis elsütötte az ionágyút és a két elülső lézert, de mindhárom energianyaláb elvétette a Novát.

Phelan a másik oldalra penderítette a mechet, és kinyújtotta annak jobb karját. Most vagy soha! Amikor a pilóta kezdte volna felhúzni a vadász orrát, elindította a rakétákat. Mivel a NARC-jelzőrendszert kikapcsolta, azok elhúztak a Vizigót hasa alatt.

És egyenesen a célpontba csapódtak.

A tíz rakéta Glynis vadászgépe előtt kétszáz méterre fúródott be a sziklafalba. A kanyont megremegtető robbanások nyomán óriás kődarabok repültek a levegőbe, egyenesen a vadász elé. A gép iszonyú sebessége mellett a nőnek fél másodperce maradt, hogy reagáljon.

Orsózni próbált, de ez nem volt elegendő.

Egy háromszög formájú szikla úgy roppantotta keresztül a bal szárnyat, mintha az fából és papírból eszkábált modell lett volna. Ettől Glynis elkeseredett orsója felgyorsult, és a vadász fejtetőre fordult. Piruettezni és bukfencezni kezdett, egyenesen a sziklafolyás felé. Amint a jobb szárny talajt ért, összegyűrődött, mint a papír, és a haszontalan kerámiaborítás csillámló fellegként pergett le róla. A hajótest közvetlenül a pilótafülke mögött felrepedt, majd a kiömlő rakéták berobbantak, eltörölve az omnivadász létezésének minden nyomát.

Phelan felpillantott a sziklaomláson lángoló máglyára. Egyik énje gyászolta volna Glynist, de szándékosan elfojtotta érzelmeit.

– Ez egy vérpróba volt – mintha kívülről hallotta volna magát –, Glynis tudta, hogy kockázatos, és egyetlen könnyet sem hullatott volna, ha most engem marcangolnának a lángok.

De valóban megér annyit a vérnév, hogy felesleges vérontást rendezzünk érte? És vajon mennyivel ésszerűbb egy titulusért ölni, mint háborút folytatni a Belső Szféra ellen, ahogy a klánok teszik?

Phelan egy fejbiccentéssel nyugtázta a benne tomboló kétségeket.

– Most már a klánok közé tartozom. Az ő gondolataik az enyémek is – morfondírozott, miközben lassan kapaszkodott felfelé a kanyon szikláin. – De az ő gondolataikon kívül nekem vannak sajátjaim is.

Elmosolyodott, és elindult megnézni, vajon valami csoda folytán életben maradt-e Glynis.

Tango Zefír bázis, Alyina

Trell Grófság, a Jádesólymok megszállást zónája

3052. március 9.

Kai távcsövön át tanulmányozta az egykori tűzoltóbázist, és érezte, hogy összerándul a gyomra. A kör alakban épített kunyhókat és alacsony bunkereket többsornyi szögesdrót szegélyezte. A két őrtoronyban katonák álltak, de a fegyvereiket furcsamód befelé fordították, hogy a tábor belsejét felügyeljék. A zászlórúdon büszke Komsztár-zászlót lengetett a szél.

A távcsövön keresztül senkit sem ismert fel, de számtalan megbéklyózott embert látott, akik az egyesült nemzetközösségi egyenruha mocskos rongyait viselték. Legtöbbjük csont és bőr volt, és egykedvű csoszogással botladoztak előre, mintha már csak hálni járna beléjük a lélek. Néhányan a tábor közepén elterülő kertet művelték, a többiek pedig egymáshoz láncolt csoportokban a kétszárnyú kapuhoz vezető földút javításával és szélesítésével foglalatoskodtak.

– Mennyire rossz a helyzet, Kai?

A fiú leeresztette a távcsövet, és megvakarta a szakállát.

– Rossz, de ennél még rosszabb is lehetne. Úgy tűnik, a tábor őrei helybeliek, akárcsak Truper és Jocko, de a Komsztár a főnök. Klánbélieket nem láttam, de ettől még lehet néhány belőlük.

Deirdre bólintott, és egy darab madzaggal rövid lófarokba kötötte a haját, majd koszos gézdarabot tekert a fejére, eltakarva a jobb szemét.

– Szerinted ez megfelelő álöltözet lesz?

Kai megfordult, és elmosolyodott. A lány Truper egyik kezeslábasát öltötte magára, ami úgy állt rajta, akár egy törpén az óriás ruhája. Öltözéke a fejére csavart mocskos ronggyal együtt sikeresen elkendőzte minden szépségét.

– Ha a Komsztárnak lenne esztétikai rendőrsége, elhurcolnának és lepuffantanának. Nem hinném, hogy bárki is rád ismerne. És mit szólsz az enyémhez?

A lány hunyorított fedetlen szemével, majd ádáz mosollyal így felelt:

– A szakáll és a fejed tetején összefogott hajtincs egy renegát Kurita harcos képzetét kelti a szemlélőben. Senki nem fogja Dave Jewellt, vagy akár Kai Allardot felfedezni benned.

– Remek – dobta vissza a távcsövet a tehersiklóba Kai, és a vezetőülésbe csusszant.

– Felkészültél, hogy az oroszlán szájába dugd a fejed?

A lány kényelmesebb helyzetbe tolta magán a vállára vetett pisztolytáskát, bár látszott, hogy még mindig rossz érzéseket kelt benne a fegyver érintése.

– Induljunk, még mielőtt észhez térek, és megpróbállak jobb belátásra bírni.

Kai a válla felett a platón levő két bebugyolált halomra sandított.

– Nem zavarna. A többség döntene, és ez a két fickó nagyon szeretné hazamenni.

Beütötte a vezérlőpult kódját, mire a tehersikló a talaj fölé libbent. Elfordította a kormányt, és elindultak, egyenesen az oroszlán barlangja felé.

A porfelhőben, amit a tehersikló hagyott maga után, az út mentén dolgozó rabok elfordultak, és köhögni kezdtek a fullasztó szemcséktől. Kai gyűlölte, hogy ilyen eszközhöz kell folyamodnia, de tudta, hogy ezzel minimálisra csökkenti felismerésük esélyét. Pont az hiányzott neki, hogy az ellenség karmai között döbbenjenek rá kilétükre.

A kapunál egy magas komgárdista állította meg őket.

– Mi járatban vagytok?

Kai hüvelykujjával a plató felé bökött.

– Szállítmányt hoztunk. Két szép, érett példányt.

A férfi hátrasandított a két testre, majd utálkozva húzta fel az orrát.

– Vigyétek őket a hármas blokkba! Az a hullaház és a kifizetőhely. –Ezzel intett az egyik társának, hogy nyissa ki az első kaput.

Kai elindította a tehersiklót. Miután a mögöttük levő kapu becsukódott, az előttük levő kinyílt. A fiú bekormányozta a siklót, majd elindultak a tábor mélye felé.

– Ne feledd: egy szót se szólj, rendben?

Deirdre némán bólintott, Kai pedig elismerő mosollyal nyugtázta, hogy a lány kiállta a próbát. Az egyik bunkerre festett óriási, skarlát-vörös hármas szám alatti kis ajtó elé hajtott. Leállította a motort, mire a sikló a földre huppant. Megvárták, míg a felkavart por vastag rétegben a szélvédőre telepszik, csak azután szálltak ki.

Deirdre két lépés távolságból követte Kait, aki a lábával berúgta az ajtót, aztán belépett, hogy leporolja magát. Deirdre besurrant mellette, és a falnak döntötte a hátát.

Odabent a három Komsztár-tisztviselő úgy bámult Kaira, mintha kísértetet látnának. Egyikük, aki szemmel láthatóan dührohamot kapott, mert papírjaira csinos porréteg telepedett, azon nyomban talpra ugrott.

Kai hunyorogva méregette a férfit, aztán a papírkosarába köpött.

A tisztviselő keze ökölbe rándult, de egyik idősebb és bölcsebb kinézetű társa megragadta, és visszanyomta a székre, majd halovány mosollyal Kaira tekintett.

– Segíthetek valamiben? – tudakolta magára erőltetett nyugalommal.

– Hoztunk maguknak két fickót, tudja-e? – mondta Kai, és a fogát szívta, mintha némi ételmaradékot próbálna ily módon eltávolítani.

– Kicsit gyűröttek meg véresek szegények, de azér jók.

A férfi arca kissé megnyúlt.

– Elkaptak két szökevényt?

Kai bólintott.

A férfi intett neki, hogy foglaljon helyet az íróasztal mellett. Kai letelepedett, és egészen lecsúszott a széken. Fejét a háttámlának döntötte, a feneke meg szinte a levegőben lógott. Könyökét a szék karfájára helyezte, és bal keze az íróasztalon levő kis Komsztár-zászló felé tévedt.

A tisztviselő gyorsan az asztal másik végére tette a zászlót.

– Van neve is a két szökevénynek?

Kai bólintott.

A férfi várakozott egy ideig, majd megköszörülte a torkát.

– És mi a nevük?

– Harry Truper és Dave Jewell.

A két másik férfi megfordult, és Kaira meredt.

Kai elvigyorodott, és újfent a szemétkosárba köpött.

A két tisztviselő erre úgy döntött, inkább folytatja a munkáját, a harmadik pedig ideges mozdulatokkal gépelte be a neveket a számítógépbe.

– De hiszen Harry Truper éppolyan fejvadász, mint ön, uram.

– Má nem az.

– Tessék?

Kai lassan feljebb csúszott a széken.

– Meghótt, látja? Ő meg ez a Dave Jewell egy kunyhóban voltak, amit én meg az asszony találtunk, miután a nemzetközösségi patkányok felgyújtották a farmunkat. Kifőzték, hogy eltesznek láb aló', aztán idehoznak, mintha én lennék Dave Jewell. Azt is mondták, hogy szórakoznak egy kicsit az asszonnyal, aztán meg elvágják a torkát, ahogy azzal csinálták, akivel Jewell azelőtt együtt vót.

Ekkor óvatosan Deirdre-ra sandított, majd előrehajolt, és sokatmondóan a tisztviselő fölébe suttogott:

– Ezt nem kellett volna mondaniuk. Az asszony nem gyött rendbe azóta, hogy néhány nemzetközösségi látogatást tett nála, és fizetés nélkül távoztak, vakarimaszka? Na szóval, az asszonykám elintézte Trupert, én meg egy kis tűzpárbajban leterítettem Jewellt.

Mindketten Deirdre-re bámultak. A lány kuncogni kezdett, majd szájába vette az egyik ujját.

A tisztviselő megborzongott.

Kai a kisujjával a fogát piszkálta.

– Na szóval, azt hittük, egyszerű szökevények, aztán követtük a nyomaikat, egészen a tehersiklóig. Eszembe jutott, hogy mér ne kaphatnánk egy kis pénzt értük. Érnek azér valamit, ugye? – az utolsó szavakhoz érkezve Kai felemelte a hangját, és ökölbe szorította bal kezét.

A tisztviselő sietve bólintott.

– Amint azonosítottuk őket, megkapja a pénzét.

Kai megrándult, majd először hangosan a fogát szívta, utána pedig a szája sarkából odavetette:

– Truper kapott egy sorozatot a pofájába, és az a Jewell is úgy fest, mint akit megcsócsáltak, vakarimaszka? Bedühödtem, mer' tudja, senki, de senki nem teheti a mocskos kezét az asszonyra rajtam kívül. – Megveregette a férfi vállát. – Maga is így van ezzel, nem? Férfiúi hiúság, nem igaz?

– Ööö, persze.

– Persze – vigyorogta Kai. – Nézze, gőzöm sincs, mennyit ér ez a két seggfej, de ez a fejvadászat nem is rossz dolog. Megszereztük Truper kocsiját meg a cuccát. Tud még adni nekünk valami feladatot?

A férfi bólintott, és egy elektrotáblát tolt Kai elé, majd feltartott egy fénytollat.

– Itt írja alá, és megkapja a pénzét. Az a száz C-jegy több is, mint ami jár értük, de látszik, hogy nagyon kihozták a sodrából.

Kai szeme elkerekedett. Tudta, hogy a körözés szerint, amit megsemmisített, Dave Jewell tízszer ennyit ér, és volt némi sejtése arról, ki teszi zsebre a különbséget. Deirdre felé fordult, és rávigyorgott.

– Hallod ezt, kicsim? Hetven C-jegy jár értük. Huszonötöt neked adok!

A lány felvihogott.

Kai a tisztviselőre kacsintott, amikor megfordult.

– Aranyos kis jószág, de a pénzügyek meghaladják az értelmi képességeit, vakarimaszka? – mondta, majd megragadta a fénytollat, és egy X-et vésett a táblára.

A tisztviselő önelégülten mosolygott, majd előásta a szóban forgó összeget az íróasztalfiókban levő pénzesládából, és egy cinkos mozdulattal Kai kezébe csúsztatta. Ezután átnyújtott neki két újabb körözési parancsot, a keresett egyének fényképével együtt. Kai az egyikben a bolygó polgárőrségének egyik tagjára ismert, de arca rezzenéstelen maradt.

– Mivel megszerezte Truper siklóját, megkapja a szektorát a vadászathoz. Sok szerencsét ezekhez is. – A férfi nem nyújtotta Kai felé a kezét. – Két emberem már leszedte a holttesteket a kocsijáról, úgyhogy távozhatnak.

– Az univerzumra! Elkapom ezt a két seggfejet, és visszagyövök – vigyorogta Kai, és megveregette a tisztviselő vállát. – Hamarosan találkozunk.

A tehersiklóhoz érve Kai beindította a motort és a kapu felé indult. Elég lassan hajtott ahhoz, hogy jól megnézze magának a táboron belül és a kinti úton dolgozó foglyok arcát. Miután kijutottak a dupla kapun, és maguk mögött hagyták a rabok csoportjait, felgyorsított.

– Milyennek találtad őket, doki?

A lány levette a fejéről a rátekert rongyot.

– Alultápláltak. Néhányan szemmel láthatólag betegek. Nem láttam sok kötést rajtuk, tehát a sebesülteket vagy kórházba vitték…

– Vagy elásták őket valahol – vonta össze a szemöldökét Kai.–Pont erre számítottam. – Pillantása a visszapillantó tükörre villant, de a porfelleg miatt a táborból semmi sem látszott. – Örülök, hogy ép bőrrel megúsztuk.

– Én szintúgy – borzongott meg a lány Truper túlméretezett ruháiban. – Most mihez kezdünk?

Kai vállat vont.

– Szerintem két lehetőségünk van. Az első, hogy a lehető leggyorsabban a lehető legmesszebbre iszkolunk innen.

– Ez jól hangzik. Mi a másik?

– Megkaptuk Truper körzetét. Ezért van ezen a bolygón legalább egy hely, ahol a vadászok nem keresnek.

A lány bólintott, majd a szeme sarkából Kaira nézett.

– Nehéz döntés. Végig kell gondolnom. Erről jut eszembe, komolyan gondoltad, amit a táborban mondtál?

Kai a homlokát ráncolta, és megpróbálta visszaidézni saját szavait.

– Arra gondolsz, amikor azt mondtam, aranyos vagy?

Deirdre megrázta a fejét.

– Nem. Arra, hogy felajánlottál a százból huszonöt C-jegyet.

Kai elmosolyodott.

– Jobb ajánlatom van, doki. Osztozzunk inkább fele-fele alapon. Nézzük csak, ugye van hetven C-jegyem…

– Kai!

A Komsztár-tisztviselőt mélységesen megdöbbentette, hogy Tarnan Malthus öklendezés nélkül képes vizsgálni Dave Jewell bűzölgő holttestét.

– Ez ő, csillagkapitány. Dave Jewell horogra akadt.

Az elementál felkapta a fejét, és a tisztviselő máris megbánta, hogy magára vonta a figyelmét.

– Tévedésben van, ministráns – mondta Malthus, és felemelte a hulla jobb kezét. – Ennek a férfinek kérges a tenyere, ami azt jelzi, hogy ezt a kezét használta gyakrabban. Jobbkezes volt. Jewell viszont balkezes.

A tisztviselő nagyot nyelt.

– De hát ez leheletlen.

Malthus fölényesen elmosolyodott, és hagyta, hogy a kéz tompa puffanással visszahulljon a vizsgálóasztalra.

– Látja, hogy nem az. Maga személyesen fizetett Dave Jewellnek, amiért behozta a saját hulláját – mondta lenézően, majd megrázta a fejét. – Ez a Jewell igen figyelemreméltó préda, pozvál?

A tisztviselő némán bólintott.

Malthus becsukta a táskáját, és a ministráns ingébe törölte a kezét.

– Hajlandó vagyok elfelejteni, hogy elvakította önnön kapzsisága. Ez a Komsztárra tartozik. Nem látom értelmét, hogy azzal bonyolítsam a helyzetet, hogy értesítem Khalsa alpüspököt.

– Nem, uram.

– Rendben. Azt mondta, hogy újabb körözéseket adott át a fejvadásznak és az asszonyának?

– Igen, csillagkapitány. Truper egykori szektorát kapták meg.

– Kitűnő – terelte az ajtó felé Malthus a tisztviselőt, oly módon, hogy lapátkezét a férfi tarkójára helyezte. – Kérek egy térképet a szektorokról.

Az elementál hátrasandított a hullaház asztalain kiterített két holttestre.

– Ez lesz a vége, amikor a bűnözőket egy harcos ellen hergelik. Mi majd megmutatjuk maguknak, szabadszülötteknek, hogyan bánnak el az ellenféllel a valódi harcosok. Kemény licitre lesz kilátás a feladatért, de ez a hajsza mindent megér.

Bétel

Kapellán határvidék, Egyesült Nemzetközösség

3052. március 20.

Nicholas Chung a mellére csatolta a biztonsági hevedereket.

– Csak másodpercenként egy decimétert fogok lassítani a dokkoláshoz. Kérlek, csatold be magad.

Utasa könnyedén felnevetett.

– Ugyan már, Chung, ne kárálj, mint egy vénasszony! Nem azért éltem ilyen sokáig, hogy most attól a koccanástól haljak meg, amellyel az űrjáró az űrugróhoz kapcsolódik.

Chung megnyomott egy figyelmeztető jelzést a vezérlőpult bal oldalán, mire öt vijjogó hang harsant fel az űrhajóban, a küszöbön álló ugrásra figyelmeztetve.

– Lehet, hogy több eonnal ezelőtt a Spica-10-en te voltál az én parancsnokom, de én vagyok a Te Kuaiche kapitánya.

– De én béreltem ki az űrjáródat, hogy hazajussak.

Chung egy mosollyal próbálta leplezni idegességét.

– Való igaz, de akkor nem az én feladatom, hogy gondoskodjam jótevőm biztonságáról?

– Nagyon helyénvaló, hogy rámutatsz erre.

Chung hallotta, amint a lehajtható ülés a helyére kattan, és utasa a biztonsági övét is magára csatolja. Ez elég ok volt arra, hogy mosolya ne hervadjon le az arcáról. Az előtte levő elsődleges monitor a Kensing Bay űrugró dokkolóegységét mutatta. Amikor kissé elmozdította a bal oldali kart, a számítógép vetítette célkereszt a dokkolóegységre libbent, és pulzálni kezdett, mire Chung megnyomta a joystick tetején levő gombot, hogy a megfelelő pályára állítsa az űrjárót.

– Hasonlít arra, amikor egy mech befogja a célpontot, nem, Chung?

– Bizony – felelte a férfi, és a jobb oldali karral csökkentette a sebességét, hogy az űrjáró lomha siklásba kezdjen a kijelölt csatlakozóhelyig. – Szerencsére az űrugróknak nem szokásuk visszalőni.

Utasa nem válaszolt azonnal, és Chung mintha mély és sötét gondolatok kavargását érzékelte volna a pilótafülke sarkából. Tudta, hogy amint a hajó a Kensing Bayhez csatlakozik, annak kapitánya azonnal elvégzi a Danielsre vezető ugrást. Az űr egyetlen szempillantás alatt a két hajó köré görbül, és több mint harminc fényévnyi távolságra bukkannak ki ismét, egy másik csillagrendszerben.

Harminc fényévvel közelebb a Siánhoz. Harminc fényévvel közelebb Romano Liaóhoz.

Chung hátrafordult az ülésen, de az árnyékban alig látta utasának körvonalait.

– Biztos vagy benne, hogy folytatni akarod ezt az utazást? Tudod, hogy nem kényszerít senki.

– Nincs más választásom, Chung. – A félhomályból egy fekete kesztyűs ököl bukkant elő. – Romano Liao meggyilkoltatta a kedvesemet. Gyermekeimet félárvává tette. Romboló ösztönei nyomán több száz millió ember pusztult el egyedül a Kapellán Konföderációban. – Az ököl eltűnt, mire a hajó válaszfalán hangos csattanás hallatszott. – Olyan utazás ez, amelyre évekkel ezelőtt vállalkoznom kellett volna. Túl sokáig tétováztam, és ezért nagy árat kellett fizetnem. Betelt a pohár.

A hajón fémes kattanás visszhangzott keresztül.

– Összekapcsolódtunk. Készülj fel az ugrásra!

Bár Nicholas Chung azzal kereste a kenyerét, hogy űrjárókkal keringett az űrugrók és különböző bolygók között, soha nem tudott hozzászokni a világok közti ugrás keltette érzéshez. Minden elhomályosult előtte, majd a csillagok kitágultak, és kaleidoszkópszerű szivárványban kavarogtak körülötte. Úgy érezte, mintha egydimenziósra zsugorították volna, majd tucatnyi kiterjedésen sorjázna át, hogy végül visszahuppanjon abba a háromdimenziós valóságba, amelyben idejének túlnyomó részét tölti.

Megrázta magát, majd megragadta a vezérlőülés karfáját, miközben heveny rosszullét környékezte. Lenyelte a keserű folyadékot a szájában, majd megnyomott egy gombot a jobb oldali panelen.

– A Te Kuaiche űrjáró útra kész. Köszönjük a fuvart, Kensing Bay.

Chung utasára pillantott.

– Említetted, hogy a Danielsről a Szent Ives Paktumba tudsz juttatni bennünket.

A vendég bólintott.

– Vetítsd ki a rendszer térképét! Az űrugró a negyedik világ körüli széles pályán vár rátok.

Chung előhívta a Daniels-rendszer térképét, és megérintette a negyedik bolygó közelében levő ikont.

– Az egyetlen ottani hajó a nemzetközösségi Oroszlánszív, amely két egység távolságra időzik a bolygótól. Az lenne a miénk?

– Az bizony, Chung kapitány.

A férfinek leesett az álla.

– Ezt nem mondhatod komolyan. Az egy egyesült nemzetközösségi űrugró. A klánok elleni frontra indul, nem a Szent Ives Paktumba.

– Chung, még Hanse Davion is elismeri küldetésem fontosságát. Az Oroszlánszív ránk vár.

Chung pályára állította az űrjárót, és gyorsítani kezdett a hadihajó felé.

– Remélem, tudod, mit művelsz.

– Nyugodj meg, Chung, tudom. A „szemet szemért” elve még Romano Liao számára is elég egyszerűen értelmezhető. – A sarokból öblös nevetés hallatszott. – Nagy kár, hogy egyébre már nem lesz ideje!

Fort Ian Kiképzőközpont, Port Moseby

Virginia Grófság, Egyesült Nemzetközösség

3052. március 21.

Bár a tárgyalóban levő félhomály lepelként borult Shin Yodamára, bizalmatlanul méregette az egybegyűlt nemzetközösségi tisztek hadát. Victor Davion balján ült, és a sötét asztal túlvégén Galen Cox nézett vele farkasszemet, ezért azt kívánta, bárcsak láthatatlanná válhatna. Észrevette, hogy a mellette levő szék üres maradt, és csak Galen próbált beszélgetésbe elegyedni vele az eligazítás előtt.

A teremben vibráló hatalmas feszültség szinte fojtogatta. A pillanat törtrészéig azt képzelte, ennek ő az oka, de aztán egy gyors, akaratlan fejmozdulattal elvetette a gondolatot. Nem én vagyok az oka, hanem az, aki mellettem ül.

A négyszögletes asztal mértani közepe felett holografikus csatamechek meneteltek. A gyakorlatról szóló összefoglaló, melyet a megfigyelésre rendszeresített Sáskák kamerái rögzítettek, az egybegyűlt mechegység hatalmas tűzerejét mutatta. Egyesített, és pontosan összehangolt támadásaik nyomán kiszemelt célpontjaik pillanatok alatt romhalmazzá váltak.

Shin, bár jelen volt a gyakorlaton, most mégis revidiálta Victor Davion Kísérteteiről alkotott véleményét. Az egységet valamivel több, mint ötven mechhel rendelkező megerősített zászlóaljjá kovácsolták, és további részekre osztották: egy támadó és egy fedező századra, továbbá két villámgyors „sprintegységre”. Victor parancsnoki raját mozgékony mechek alkották, melyek jól kiegészítették a sprintszázadokat.

És micsoda mechek ezek! Shin a Victorral folytatott beszélgetésekből tudta, még a herceg sem számított arra, hogy ilyen gyorsan és szakszerűen szerelik fel az egységét. Az asztal felett zajló holografikus küzdelemben Shin olyan csatamecheket fedezett fel, amelyek az Utódállamok harcterein még soha nem mutatkoztak. Fejszések, Martalóc kettők, és egy sereg egyéb mechtípus népesítette be a Kísértetek sorait, ezért úgy tűnt, mintha valami holovidreklámot néznének, nem pedig egy egység bevetéséről készített felvételt.

Victor Daishi típusú csatamechje koronázta az egységet. Shin látott képeket arról, hogy festett a gép az Alyina után, mégis tökéletesen sikerült az újrafelszerelése. A tömzsi, szögletes törzs semmi nyomát nem mutatta a klánokkal való összecsapásból származó sérüléseknek, a jobb lábat pedig teljesen kicserélték. Bár a mech madárszerű alsó végtagjai sajátos járásmódot kölcsönöztek a gépnek, Shin olyan halálos elszántságot fedezett fel Victor stabil kormányzásában, amelyet a Daishi roppant tűzereje tökéletesen kiegészített. A rakéták, lézerek és gépágyúk arzenálja a fedező akcióktól a legélesebb közelharcokig bármilyen küzdelemre alkalmassá tette a mechet.

Még azokat a masinákat is szinte a felismerhetetlenségig megváltoztatták, amelyek épségben vészelték át az alyinai harcokat. Galen Cox Keresztese is ebbe a csoportba tartozott. A mech veszített valamennyit tűzerejéből, amikor a KHR-indító rendszereit átalakították, az egyik gépfegyverét pedig leszerelték, az újonnan rákerült lángszóró és rakétaelhárító rendszer azonban bőven kárpótolt minden veszteségért. A legfontosabb új elemek azonban ugratórakétái voltak, melyek sokkal nagyobb mobilitást biztosítottak a roppant mech számára. Kétszeresére növelt hűtőegységei gondoskodtak arról, hogy ne hevüljön fel olyan gyorsan, mint azelőtt, ezáltal hosszabb ideig támadhatott a csaták során.

Amikor a holovid véget ért, Victor megnyomott egy gombot, mire fokozatosan felerősödtek a fények. Shinnek feltűnt a herceg komoly pillantása, mellyel az egységeit vezető tisztekre tekintett. Ha bármiben is változott a provinciái kiképzésünk óta, hát csak még érettebb lett. Az a Sárkány nagy szerencséje, hogy a Róka fia vele együtt szövögeti terveit, nem ellene.

Victor az asztal közepére mutatott, ahol az imént még mechek meneteltek.

– Mindannyian látták már ezeket a holovideket, de szerettem volna, ha ezt a részt együtt újra végignézzük, hogy elmondhassam: nagyon elégedett vagyok a fejlődésünk ütemével. Az embereik együttműködnek egymással, és lényegesen hamarabb kihasználják az új mechek kínálta nagyobb sebességet, mint vártam. Ez nagyszerű, és mindannyiuknak szeretnék gratulálni e nagyfokú javulásért – mondta a herceg, miközben olajzöld kezeslábasának cipzárjával játszadozott. – Mindannyiuk aktájához csatoltunk egy Kaulkas tábornok aláírásával ellátott dicséretet.

A tisztek arcára mosolyt csalt a hír, a teremben uralkodó feszültséget azonban nem enyhítette. Shin érezte, a katonák arra várnak, mikor jön a feketeleves, és Victor tétovázása, akár színlelt volt, akár valódi, csak fokozta az izgalmat. Shin hirtelen úgy érezte: kezd együttérezni a herceggel.

– A Kísértetek között mindenféle szóbeszéd kering kiképzésünk mibenlétével kapcsolatban – bökte ki Victor. – Önöknek is, és az embereiknek is kemény iramot diktáltam, és sokan úgy érezték, a gyakorlatokkal van valami célom. Igen, mindegyik eltérő, hiszen minden alkalommal más megközelítésből támadunk a szimulált klánbeli erőkre, de akcióink mindig időben korlátozottak. Az a feladatunk, hogy leszálljunk, kemény csapást mérjünk az ellenségre, és elég hosszú ideig lefoglaljuk az erősítést ahhoz, hogy evakuáljunk valakit, aztán kereket oldunk.

Victor Shinre sandított.

– Az emberek közül sokaknak feltűnt Yodama so-sza és társainak érkezése is. Kényelmetlenül érzik magukat a szövetségi tisztek megfigyelése alatt, és a bázison mindenki tudja, hogy hosszadalmas tárgyalásokat folytattam Yodama so-szával. A pletykaposta azonnal szétkürtölte, hogy összefüggés van a kiképzés és a Drakónis Szövetség között. De a pletykák akkor kapnak csak szárnyra igazán, amint Yodama és egysége rajjá tömörülve közös tevékenységbe kezd velünk a magukkal hozott, vagy tőlünk kölcsönzött felszereléssel.

A kijelentést követően az összegyűlt tisztek soraiból elfojtott átkozódás, és furcsamód, egyetlen helyről éljenzés hallatszott. Többen gyilkos pillantást küldtek Shin felé, a jakuza azonban egy mosollyal hárította el a támadást. Ettől néhányan elvörösödtek, és tekintetüket a padlóra szegezték, az idősebb tisztek viszont szándékosan kihívó pillantással meredtek a kurita katonára.

Victor szándékosan figyelmen kívül hagyta a szemek e párviadalát.

– Amit most bejelentek, az nem terjedhet a terem falain kívülre – egyelőre. A gyakorlatok során olyan küldetésre készültünk, amely messzire fog repíteni bennünket innét. Még nem kaptuk meg az engedélyt az akció elindítására, de a mai napon találkozom Kaulkas tábornokkal, Morgan Hasek-Davionnal pedig két héten belül, hogy megvitassam velük a tervet. Mielőtt azonban tárgyalni kezdenék, meg kell bizonyosodnom arról, hogy mindannyian támogatnak.

Feltartotta a kezét, hogy elhárítson mindennemű elsietett, lojalitást bizonygató közbekiáltást, majd szeme a távolba révedt, mialatt következő szavait fontolgatta.

– Mindannyian tudják, hogy gyakorlatilag két, általam vezetett egységet lőtt szét az ellenség. A Tizenkettedik Donegál Gárda akkor roppant össze, amikor a Jádesólymok a klánok első támadási hulláma során rajtuk ütöttek. – Victor arcán futó mosoly libbent át, és megveregette Galen bal vállát. – Parancsot kaptam, hogy távozzam a bolygóról, és Cox hauptmann tett róla, hogy engedelmeskedjek.

– A jelenlevők nagy része ott volt az Alyinán, amikor a Sólymok másodízben szaggatták ízekre a parancsnokságom alatt álló csapatokat. És némelyek még azt is hangoztatják, hogy a Twycrosson is elveszítettem volna a Tizedik Lyrán Gárdát, ha Kai Allard nem kísérli meg a lehetetlent, és végez egymaga egy teljes klánbeli egységgel. Néhányan talán Jónást látják bennem, Kai Allardot pedig a talizmánomnak gondolják. Most, hogy őt elveszítettük, ezek az emberek biztosra veszik, vezessek bármilyen egységet, az bizonyosan kudarcot vall.

Victor mély levegőt vett, Shin szíve pedig sajgott a hercegért, aki ilyen őszintén kiöntötte a lelkét tisztjei előtt.

– Attól tartok, a dolgok nem fordulnak jobbra azután sem, ha tudatom önökkel ezen akció lényegét. Dióhéjban arról van szó, hogy Hohiro Kuritát, a Sárkány Trónjának örökösét egy hatalmas erejű klánbeli sereg csapdába ejtette, mélyen az ellenséges vonalak mögött. A legfrissebb hír szerint, mely egy három héttel ezelőtt továbbított helyzetjelentés volt, Hohiro életben van, és egységével együtt elrejtőzött a világon. Komoly kétségek merültek fel további harckészültségükkel kapcsolatban, és az információik szerint a sereg, mellyel szemben állunk, nagyon ádáz fajta. A Szövetség nem nélkülözhet akkora erőket, amekkora a mentőakcióhoz szükséges lenne. Valójában, amennyiben nem kapunk engedélyt a küldetés folytatására, Hohiro Kurita soha nem fogja elhagyni a Tenientét. Mindeddig arra készültünk, hogy titokban a Tenientére lopakodunk, kivonjuk Hohiro csapatait, és minél gyorsabban meglépünk a bolygóról.

Shin a legtöbb tiszt arcán a döbbenet nyomait fedezte fel, a többiek vonásai pedig mély utálatot tükröztek. Feltételezte, hogy azok, akiket az újság leginkább felbosszantott, olyan veteránok voltak, akik több csatát vívtak már a Drakónis Szövetség ellen. Ragaszkodnak a régi beidegződésekhez, és még mindig azt képzelik, veszedelmesebbek vagyunk a klánoknál.

Victor előredőlt, és öklével támaszkodott az asztalra.

– Igen, erről van szó. A Kígyók következő vezérét szándékozunk megmenteni. Nem érdekel, ha az akciónak eme oldaláért nem rajonganak – ez lényegtelen. Arra van szükségem, hogy bízzanak abban, képes vagyok az akció vezetésére. Enélkül bármilyen küldetés – legyen az mentőakció, vagy egyéb – hasztalan lenne.

A herceg felegyenesedett, és védekezésképpen összefonta a karját a mellén.

– Hagyom, hogy ezt megvitassák maguk között. Beszéljenek őszintén. Senki sem fog jelentéseket írni nekem arról, ki mit mondott. Amint eldöntötték, vajon képes vagyok-e olyan eredményesen betölteni a parancsnoki tisztet egy éles, háborús helyzetben, mint itt, Galen tájékoztat a végeredményről.

Victor ezzel gyorsan sarkon fordult, és kisietett a teremből. Shin készülődött, hogy kövesse, de amikor Galen felállt, és az asztalfőhöz lépett, megállította a jakuzát:

– Szeretném, ha maradna, so-sza. A véleménye éppolyan értékes és hasznos lesz, mint bármelyikünké. – A szőke mechharcos végigtekintett tiszttársain. – Kezdődhet a vita, emberek.

Az egyik hadnagynő hátradőlt a székén.

– A Sárkány becses engedelmével, Galen, nem látom értelmét annak, hogy a kurita szektorban hajtsunk végre mentőakciót. Túl hosszúra nyúlnak az utánpótlási vonalak, és semmi esélyünk logisztikai segítségre, ha bonyolódik a helyzet. Szerintem az akció nem kivitelezhető.

Galen megrázta a fejét.

– A válasz pontatlan, Livinsky. Nem a küldetés megvalósíthatóságáról kell szavazniuk, hanem Victor vezetői képességeiről.

– Egy jó vezető mindezt alaposan végiggondolta volna – vágott vissza a lány. – Egy jó vezető nem rukkol ki ilyen agyszüleménnyel.

Amikor Shin látta, hogy több tiszt bólogat a hadnagy észrevételére, előrehajolt, hogy bekapcsolódjon a vitába.

– Bocsássanak meg, de ezt a problémát megoldottuk. A feletteseim beleegyezésüket adták, hogy gondoskodnak a csapat szállításáról és az utánpótlásról. Azon dolgozunk, hogy olyan felmentőegységet állítsunk össze, amely a megmentők megmentésére indul, ha a helyzet kritikussá válna.

– Vén Sárkányok jönnek még vénebb mechekben – tódította egy másik tiszt.

– Emlékeztetnélek, Carson, hogy vén harcosok még vénebb mechekben tartóztatták fel a Füstjaguárokat és a Novamacskákat a luthieni Császárvárosban – jegyezte meg Galen, majd heves mozdulattal Livinsky felé fordult:

– Tessék, megkaptad a felmentő seregedet. Nos, mi a véleményetek Victor vezetői képességeiről?

Az asztal túlsó végénél egy sötét hajú férfi kihúzta magát, jelezve, hogy szólni kíván.

– Nem szeretnék tiszteletlen lenni, Galen, de a herceg maga mondta: két egységet veszített el eddig. Én végigcsináltam az alyinai poklot, és nem szégyellem bevallani, hogy nincs kedvem egy Napóleon-komplexusban szenvedő parancsnok alatt szolgálni.

Shin a homlokát ráncolta.

– Napóleon-komplexus?

A tiszt bólintott.

– Önök, Sárkányok lehet, hogy másképp hívják, de a lényeg a következő: Victor minden erejével azt próbálja bebizonyítani, hogy nem feltétlenül hátrány, ha valaki kis termetű.

Shin szemöldöke felszaladt.

– Mulatságosnak találom, hogy a testméret önök szerint bármilyen jelentőséggel bír annak megítélésében, milyen mechharcos vagy parancsnok lehet valakiből.

A férfi egy kézlegyintéssel elhessegette Shin megjegyzését.

– Victornál ennél többről van szó, so-sza. Azt próbálja bizonyítani, hogy felér az apjához és Morgan Hasek-Davionhoz. Ez nagy kihívás, melynek nem is tud megfelelni.

– Ebből elég legyen, Murphy! – ugrott talpra egy ifjú hadnagy. –Ha azt hiszed, Victort az önzés motiválja, akkor elment minden csöpp eszed.

– Mi a fenét tudsz te, Hudson? – Murphy gúnyos szavainak éle pengeként hasított végig a magas, karcsú férfin. – Lehet, hogy a Skye Rangers nagy ásza vagy, de gőzöd sincs, miről beszélsz. A pokolba is, hiszen eddig a háborúnak csak a szele csapott meg. Csak várj, amíg azt kell látnod, hogy egymás után esnek el a bajtársaid!

Mielőtt Dan Hudson bármit szólhatott volna, Galen belevetette magát a civakodásba:

– De engem nemcsak a háború szele csapott meg, Murphy, és egy kissé többet volt alkalmam látni belőle, mint neked. – A férfi hüvelykjével a saját mellére bökött. – Én voltam az, akinek ki kellett ütnie Victort, hogy kimenekíthessem a Trell-1-ről. O saját jószántából erre nem volt hajlandó, bár mindketten tudtuk, hogy a bolygónak vége. Amíg a fedélzetre nem hurcoltam, végig azon töprengett, azt tervezgette, hogyan foghatna ki a klánokon. Még később is, mialatt az űrugró felé tartottunk, hogy kivigyen minket a rendszerből, egyfolytában a bolygóról érkező taktikai jelentéseket bújta. Annyira belemerült, hogy tudta minden katona nevét, korát és számát, aki az egységében életét vesztette.

– Fantasztikus, Galen. Annyira felvillanyoz, hogy emlékezni fognak rám, miután kinyuvadok – csapott öklével az asztalra Murphy. –Inkább felejtsenek el, de maradjak életben!

– Murphy, fogalmad sincs az egészről, mi? – rázta meg a fejét Galen. – Igaz, hogy a Twycrosson Kai mentette meg a bőrünket, de mindannyian tudjuk, mi történt abban a csatában, ugye? Emlékezz vissza, hogy megfordítottuk az egységeinket, hogy a klánoknak is meg kelljen fordulniuk, arra kényszerítve az erősítésüket, hogy átverekedjék magukat a saját embereiken, és csak ezután támadhassanak ránk. És ha elfelejtetted volna, Victor addig harcolt, amíg ki nem fogyott a muníciója. Azok közé tartozott, akik utolsónak hagyták el a csatamezőt, és ha emlékezetem nem csal, a harcok után te őt megelőzve kaptál pihenőt.

Livinsky előredőlt a széken.

– Nem Murphy jó és rossz tulajdonságairól vitázunk, Galen. Victorról van szó, ne feledd! Lehet, hogy szép és jó hogy te és ez a rohamosztagos patkány mellette álltok, de Murphy ellenvetése jogos. Hogyan bízhatnánk a parancsnokságot olyan emberre, aki minden bizonnyal a halálba vezényel bennünket, mert fel akar emelkedni a piedesztálra az apja mellé?

Hudson reményvesztett pillantást küldött Galen felé, az pedig a homlokát dörzsölte.

– Még mindig nem értitek, ugye?

– Micsodát? – tudakolta Murphy.

– Azt hiszitek, Victor az apja nyomdokaiba próbál lépni, nem igaz? Azt hiszitek, át akarja venni a Róka szerepét?

– Fején találtad a szöget, Galen.

– Idióták. – Galen hangja elhalkult, és minden szavát gúny és megvetés hatotta át. – Victor máris annyira túlhaladta az apját, hogy egy napon a Rókára csak, mint elődjére emlékeznek majd, és kész.

Murphy felfortyant.

– Ez árulás, Galen.

– Galennek igaza van.

Mindenki Shinre bámult.

– Nem akarom megsérteni Hanse Daviont, de a klánok jelentette fenyegetéshez képest a Kapellán Konföderációból és a Drakónis Szövetségből önökre leselkedő veszély a nullával egyenlő. Amikor Hanse Davion ellenünk harcolt, hasonló technológiával és hasonló felkészültségű harcosokkal találta szemben magát. Igen, Davion zseni volt, és olyasmit vitt véghez, ami azelőtt egyetlen vezetőnek sem sikerült az Utódállamokban, de ezek a tettek nem hasonlíthatók a manapság dúló csatákhoz.

Shin fekete szeme felragyogott.

– A negyedik örökösödési háborúban Hanse Davion nyolc Crucis Lancer harci ezreddel mért csapást a kapellán Tyihonov bolygóra. Ez volt a Belső Szférában a legnagyobb mechcsata azóta, hogy Alekszander Kerenszkij kifosztotta a Terrát, és elpusztította a Trónbitorlót. Az akkori katonai szakértők nem hitték, hogy Davionnak sikerül ilyen volumenű támadást indítania, mégis megtette. Sikerrel.

– Ez a győzelem mégsem hasonlítható a nemrég lezajlott luthieni ütközethez. Tizenhat élvonalbeli ezreddel rendelkeztünk, beleértve Wolf Dragonyosait és a Kell Kopókat. Jóval több, mint ezerháromszáz mechhel küzdöttünk, azzal a nyolcszázzal szemben, amelyet a klánok vetettek be ellenünk. Kis híján sikerült megkaparintaniuk a Luthient, bár a zsoldosok fejlett technológiával harcoltak, és mechellenes vadászokat is bevetettünk. A Belső Szférában még csak álmodni sem mertünk arról, mire voltak kis híján képesek a klánok egyeden nap leforgása alatt.

Galen komor arccal bólintott.

– Változnak az idők. Victor tudja, miképp kell harcolni a klánokkal, és ébren töltött óráinak többségét annak szentelte, hogy kiképezze a magatokfajta bohócokat, saját és szövetségi hírforrások jelentéseit tanulmányozza, vagy ezt az akciót tervezze. Még soha nem született olyan katonai vezető, aki nála jobban ismerné ellenfelét.

Egy másik tiszt, egy idősebb, őszülő férfi, az állát dörzsölgette.

– Mire akarsz kilyukadni, Galen?

– Hogy mire? Arra, Charlie, hogy Victor nem Hanse Davion, és főleg, nem Jaime Wolf. Hanem a klánok legvadabb rémálma. Ha úgy döntünk, hogy követjük, besétálunk a Tenientére, és angolosan távozunk Hohiro Kuritával, nem hagyva mást hátra, csak füstölgő Jaguárokat.

Galen Murphyre bökött:

– És mielőtt belelendülnél annak taglalásába, mennyire igyekszik Victor az apja nyomdokaiba lépni, gondold végig: vajon Hanse Davion vette volna bármikor a fáradságot, hogy megkérdezze tőlünk, hajlandók vagyunk-e követni, vagy egyszerűen parancsot ad az indulásra? Adjatok egy jó pontot Victornak azért, amiért a bizalmatokat kéri, és nem abból indul ki, hogy azt születési előjogaként már kiérdemelte!

Shin látta, hogy Victor Davion izgatottan tekintett fel papírjaiból, amikor ő és Galen beléptek az irodába.

– Galen, Shin, milyen ítélet született?

Galen arcán mosoly terült szét, és Shin arca is ragyogott a boldogságtól.

– A Kísértetek mögötted állnak, főnök. Most már rajtad múlik, hogy megszerzed-e az induláshoz szükséges engedélyt.

Victor vonásait meglágyította a megkönnyebbülés.

– Azonnal elintézem.

– Jó, de ha nemet mondanak, ne erőltesd!

– Hogyan?

Galen rákacsintott.

– A Kísértetek megszavazták, hogy akkor is követnek a Tenientére, ha a bevetéshez mindössze két hét áll rendelkezésre.

Alyina

Trell Grófság, a Jádesólymok megszállási zónája

3052. március 21.

Kai érezte, hogy kiszárad a szája, amint egyik kezét a mélyen a talajba vájódott lábnyomra szorította.

– Akárkié is, méretes az illető.

– És elég friss a nyom – térdelt mellé Deirdre a csalitosban és az ujjával a mintázatot vizsgálgatta. – Mi a véleményed?

– Az, hogy helyesen feltételezzük: valaki szimatol utánunk – felelte Kai, és kezét overallja piszkos szárába törölte. – Egy ekkora ember csakis elementál lehet.

– Akkor szerencsénk van, hogy hátrahagyta ezt a nyomot, hacsak…

– Hacsak nem szándékosan tette – bökött Kai az erdő felé. – Az lesz a legjobb, ha visszamegyünk a táborhelyünkre, és összeszedjük a cókmókunkat. Lehet, hogy ez a szektor egy darabig biztonságos volt, de ennek szemmel láthatólag vége.

Deirdre egyetértése jeléül bólintott, és elindult befelé a csalitosba. Még a pirkadat előtti félhomályban is könnyedén haladt előre az erdőszéli szederbokrok és páfrányok között. Aztán két nyírfa közé szökkent, és eltűnt szem elől, mintha ott sem lett volna.

Kai elmosolyodott, mert csodálattal töltötte el, milyen gyorsan hozzászokott a lány a vadonhoz. Kiderült, hogy régebben ő is az Ifjú Útkeresők táborához tartozott. Deirdre elmondta neki, hogy a szabadban eltöltött időt nem arra használja, hogy megtanulja: mit tehet, és mit nem, inkább megpróbál visszaemlékezni, mit tanult annak idején az Útkeresők kirándulásain. Míg Kai Útkereső-pályafutása során inkább az elektronikára és az atlétikára koncentrált, a lány a táborozás és gyógynövényismeret rejtelmeiben mélyedt el, ami orvosi végzettségével párosítva nagyon megkönnyítette a civilizációtól távoli életet.

Amint Kai átlopódzott a nyírfáson, látta, hogy a lány a táborhelyüktől elválasztó hegygerinc peremén fedezéket keres. Deirdre visszanézett rá, és intett neki, hogy jöjjön előbbre, majd felállt, és megiramodott, aztán eltűnt szem elől, egyre lejjebb suhanva az orom túlsó oldalán. Kai felrohant a domboldalra, ahol a lány az imént időzött, és lenézett a táborhelyükre.

Egy nyírfaliget tisztásán húzták meg magukat. Deirdre azt mondta, szerinte őzetető lehet, Kai pedig őzhúsról kezdett ábrándozni, de a letelepedésük óta eltelt egy hét alatt nyúlnál nagyobb állattal nem találkoztak. A fák és az aljnövényzet elég sűrűn tenyészett ahhoz, hogy elrejtsék a táborukat szem elől, sőt, a lombok még a kis tűz füstjét is megtörték, melyet éjszakánként engedélyeztek maguknak.

Kai sajnálkozva rázta meg a fejét. Minden egyes barátja nagyon romantikusnak, sőt, több vágyálom beteljesítőjének ítélte volna meg a környezetet, és ezekben az álmokban a bájos doktornő játszotta volna a főszerepet. Deirdre azonban továbbra is tartotta a három lépés távolságot, bár viszonyuk már a barátságos udvariasság szintjén állt, és mindketten ugyanabban a petrokem ponyvasátorban aludtak. Kai biztosra vette, hogy eme ténynek semmi köze a fejvadászközjátékhoz, ezért sokat töprengett a lány múltján, és apjának lehetséges megpróbáltatásain a háború alatt.

Amikor a lány a tábor közelébe ért, Kai levette a válláról a gépfegyvert, és agyánál fogva markolta meg. Balra indult, hogy Deirdre-t is figyelemmel kísérhesse, és a tábort is jól lássa. Lecsúszott az avarral borított hegyoldalon, majd egy vaskos fenyő mögött megtorpant. Ott a bal alkarja köré hurkolta a vállszíjat, hogy biztosabban tarthassa a fegyvert.

Deirdre a nyírfás szélénél megállt, és körülnézett. Amint a nap első sugara átsütött a hegygerincen, a fény ragyogó zöld lángra lobbantotta a fák lombjait, és lassan árnyékfüggönyt vont a tisztás köré. Deirdre összegyűjtött néhány darab fát, majd felállt, és besétált a táborba.

Kai nem látta semmi jelét a veszélynek, amely a lányra leselkedett. Amikor Deirdre a sátor előtti, tűztől megfeketedett kőkör közelébe ért, jobb lába az egyik lépésnél váratlanul térdig a földbe süppedt. A karók akkor csapódtak a húsába, amikor a kezére támaszkodott. Kai látta, hogy a lány összegörnyed, miközben próbálja kiszabadítani magát, aztán egész teste megrándul, majd összeroskad.

– Nyugodj meg, Lear! – parancsolta egy rekedtes hang a sátor fekete ponyváján túlról. – Gyere ide szépen te is, Jewell! A lány alaposan beszorult, és végzek vele, ha nem adod fel magad.

– Menj, menekülj! – fordult hátra Deirdre Kai irányába, amennyire csak erejéből telt. – Ne gyere ide! Menekülj el!

– Dicséretes, Lear, ám bolond ötlet – felelt a hang. Kai látta, amint egy lézer vörös célzófénye végighalad a homokon, és megállapodik a lány jobb combján – A kezedben van az élete, Jewell. Gyere elő, akkor nem lesz bántódása.

Kai lassan felegyenesedett, és besétált a táborba.

– Itt vagyok.

– Remek. Vedd ki szépen a gépfegyver tárát, ürítsd ki, és dobd a földre a fegyvert! Tedd ugyanezt a pisztolyoddal is, ha volnál olyan szíves!

Kai engedelmeskedett, de a jobb csizmaszárába tett túlélőkést a helyén hagyta.

– Tessék. Most már előjöhetsz.

Majdnem tátva maradt a szája az ámulattól, amikor egy elementál bukkant fel előtte. Az egyik nyírfáról ugrott le, tízméteres magasságból, és biztosan, két lábbal landolt, behajlított térddel, hogy tompítsa az ütközés erejét. Hosszú, fekete haját hátrasimítva viselte, a szeme körüli fekete zsiradéktól pedig úgy tűnt, mintha szeme a koponyája mélyére süllyedt volna. Fekete öltözéke nyaktól combtőig ért, és úgy tapadt rá, mintha második bőre volna. Az ujjatlan, rövid ruha az Új-avaloni Katonai Akadémia birkózóinak a mérkőzéseken viselt egyenruhájára emlékeztette Kait.

Pont akkora, mint amekkorának a lábnyoma alapján képzeltem, sőt! Kai tudta, hogy a klánbeli másfél fejjel magasabb nála, és legalább kétszer nehezebb. A férfi bicepsze vastagabb volt Kai combjánál, a melle pedig egy űrjáró leszállóplatójának a duplája is lehetett volna. Talán jobb lett volna, ha Truper lepuffant.

Az elementál üdvözlésképpen Kai felé biccentett.

– Szóval te vagy az a kis tetű, aki annyi borsot tör a Komsztár orra alá. Milyen mulatságos. A csillagkapitányunk figyelmeztetett bennünket, legyünk körültekintőek veled, de miután napokig figyelt téged, arra a következtetésre jutott, hogy inkább a szerencséd, nem a tehetséged folytán csúsztál ki a Komsztár karmai közül. A szememet is lelicitálhattam volna, akkor is kiszúrlak.

Egy négyszögletes, fekete tárgyat tartott a magasba.

– Ezzel a lézerfénnyel még azt is el tudtam veled hitetni, hogy fegyver van nálam. Tudtuk, hogy minden valószínűség szerint ebben a szektorban csatangolsz, így hát keményen kellett licitálnom, hogy megkaparinthassam. Az egységemben az egyik társam feltett egyetlen golyót, én viszont ezzel a célzófénnyel és egy késsel rákínáltam. – Ezzel a háta mögé nyúlt, elővett egy félelmetes ezüsttőrt, és meglengette. – Ástam vele egy lyukat, kihegyeztem néhány botot, és nyakon csíptelek. Nem érte meg a fáradságot.

Kai megpróbált szenvtelen képet vágni, mialatt kavargott a lelke. Lenézett eldobált fegyvereire, és legszívesebben felpofozta volna magát. Ha tovább beszélt volna, talán sikerül… Deirdre sajnálkozó pillantással tekintett rá, de Kai megrázta a fejét.

– Az én hibám. Bocsáss meg, amiért kudarcot vallottam! Én…

– Te, Jewell, a legpitibb ember vagy ezen a világon, aki harcosnak merészeli nevezni magát. – Az elementál gúnyos szavai pengeéllel hasítottak Kai szívébe. – Taman Malthus azt tervezte, felvesz téged a klánunkba jobbágynak, de azt hiszem, egyszerűen csak idehívom a komgárdistákat, hogy vigyenek az átnevelőtáborba. Az antiharcos eleven megtestesülése vagy.

Kai megborzongott a sértés hallatán.

– Ó, és egy katona, aki nem engedelmeskedik a felettesének, az talán jobb nálam? – Egyik énje sejtette, hogy bármilyen válasz ostobaság lenne, de a két és fél havi menekülés után a tűrőképessége minimálisra kopott. – A mi harcosaink, akármilyen szánalmasnak is tűnnek számotokra, legalább megtanulták az engedelmességet!

Az elementál malacszeme tágra nyílt, amint Kai megjegyzése célba talált.

– Bár a csillagkapitányunk képes volt vérnevet szerezni magának, az meg van bélyegezve. Senki sem volt hajlandó küzdeni érte, mert utolsó tulajdonosa a twycrosson nagy szégyent hozott rá. Taman rossz ítélőképessége, melyet fényesen bizonyított az, hogy egy alacsonyabb pedigréjű vérnévre pályázott, most ismét megnyilvánult a veled kapcsolatos túlzott elővigyázatosságában. Ha valóban olyan veszedelmes lennél, mint gondolja, a foglyul ejtésed garantálná számomra, hogy jelöljenek a Konrád-ház legközelebbi vérpróbájára. A dolgok jelenlegi állása szerint viszont csak arra vagy alkalmas, hogy egy vicc főszereplője légy, melyet elmesélhetek a társaimnak.

Igaza van, Kai, nevetséges vagy. A lelkének sötétjéből felszüremlő hang kétségbeesésbe taszította Kait. Nagyobb, mint te, és sokkal veszélyesebb. Igazi harcos. Add meg magad! Meg tudja védeni Deirdre-t, hát engedd át neki.

Kait annyira kimerítette a menekülés és a bujkálás, hogy fáradtsága már-már szövetségre lépett önbizalomhiányával, de valami fellázadt benne. Nem, a fenébe is, túl sokáig maradtam életben ahhoz, hogy vicceket gyártsanak rólam. Előhúzta a kését a csizmaszárából.

– Nevetni akarsz? Talán csiklandós vagy. Majd meglátjuk.

– Ó, szóval a bolha elefántnak képzeli magát? – hahotázott az elementál. – Igen, tényleg röhöghetnékem van, annyira félek tőled. Na tedd el szépen azt a kést, vagy kénytelen leszek jobb belátásra téríteni.

– Tedd, amit mond! – kiáltotta Deirdre. – Vége. Ne légy ostoba!

Ostoba. Gyáva. Ő is szégyenkezik miattad, éppúgy, mint a családod és a nemzeted. Érezte, hogy egyre feljebb kúszik benne a rettegés, szinte fojtogatja. A kést áttette a bal kezébe, izzadt tenyerét pedig a nadrágja szárába törölte. Igaza van. Ez az elementál meg fog ölni.

– Még mindig ilyen bátor vagy? – vonta fel a szemöldökét meglepetten a harcos. – Talán mégsem volt hiábavaló ez a küldetés.

– Ne! – próbálta meg kihúzni a lábát Deirdre, de azonnal felkiáltott fájdalmában, és feladta. – Ne küzdj ellene! Add meg magad! Mentsd az életed!

Kai biztató mosolyt küldött a lány felé, hogy leplezze valódi érzéseit.

– Nem hiszem, hogy Khalsa alpüspök azt tervezi, hogy életben hagy engem, Deirdre. Ne felejtsd el: megöltem két őrt, ronccsá lőttem a birodalmát, és elraboltalak téged. – Az elementálra nézett. – Amint befejeztük a licitet, készen állok.

– Licitet? – bólintott sokatmondóan a Jádesólyom, és félredobta a lézerfényt. – Corbin a nevem, és harcoshoz méltó halált ajánlok neked.

– Ez nagyon megnyugtató, de nem pont erre gondoltam – felelte Kai, miközben áttette a kést a másik kezébe. – Sokkal nagyobb vagy nálam, ezért engedményt kívánok részedről. Ha sikerül megsebeznem téged, cserébe hagyod, hogy Lear doktor szabadon távozzon.

Corbin érdeklődő arcán vészjósló vigyor terült szét.

– Áll az alku.

– Ne csináld! Értem ne harcolj! – kiabált Deirdre.

Az elementál Kai felé biccentett.

– Megtisztellek azzal, hogy ha kudarcot vallasz, jobbágyi sorba emelem a lányt.

– Én pedig mindent elkövetek, hogy ne kelljen venned ezt a fáradságot. – Kai ráeszmélt, hogy a licit és Corbin válasza azt jelzi, a harcos figyelmének elterelésére szolgáló próbálkozása sikerrel járt, ami egy, a klánok ellen vívott csatát juttatott a fiú eszébe. Adler Malthus, a Jádesólymok vezére, aki a Twycrosson megpróbált áttörni egységével a Nagy Résen, hasonló érzékcsalódás áldozatául esett. Milyen furcsa, hogy a történelem megismétli önmagát. Megint klánbeli túlerővel állok szemben, míg Lear doktor további sorsa tőlem függ.

A két férfi óvatosan kerülgette egymást a kis tisztáson. Kai le sem vette a szemét Corbinról. A férfi párducot idéző, kecses mozdulatai rettegéssel töltötték el. A Jádesólyom lábujjhegyen egyensúlyozott, miközben bal keze előre-hátra himbálódzott, a jobb markában levő tőr pengéje pedig hol előbukkant, hol eltűnt szem elől. Corbin lépései nagyobbak voltak, így a köztük levő távolság egyre csökkent. Szorul a hurok…

Kai ösztönösen felvette saját támadási helyzetét, és átlendítette a kést a bal kezébe. Corbin egészére összpontosított, nem csupán bizonyos testrészeit figyelte. Ugyanakkor önmagára is koncentrált, szabályozta lélegzését. Nem az foglalkoztatta, hogy találjon olyan védtelen pontot, ahová szúrhat, inkább Corbin hirtelen támadásának elhárítására készülődött.

Igyekezett leküzdeni magában a pánik érzését. Mi a célom ebben a harcban? Tett egy kis lépést hátrafelé. Meg kell sebeznem. Muszáj!

Corbin előrelendült, és balról jobbra végigsuhintott Kai törzsén. A fiú hátraugrott, majd lanyha próbálkozást tett a harcos karjának megsebzésére, miközben az visszanyerte egyensúlyát. A kés azonban erősen célt tévesztett, a Jádesólyom pedig hátralépett, és hangos kacajra fakadt.

– Ez volt a visszavágás? Akkor gondolom, a lánynak kell felszeletelnie az ennivalódat, nehogy éhen pusztulj.

Kai arca lángba borult. Megsebezni ezt? Ha lesz rajta vér a mai nap folyamán, az a sajátod lesz.

Corbin szokatlan védekező pozícióba görnyedt. Tőrét a jobb markában szorongatva karját a vállához emelte, olyanformán, mintha egy skorpió farka lenne, visszavonva félelmetes fegyverét. Bal karját előrenyújtotta, hogy védje magát, és elég mélyre döntötte a hátát ahhoz, hogy messzire rugaszkodhasson.

Bal tenyerét gyors mozdulattal felfelé fordította, és mozgatni kezdte az ujjait.

– Gyerünk, van egy szabad ütésed.

Gúnyolódik rajtad! Kai vicsorgott, és előrevetette magát. Úgy tett, mintha a harcos kezét akarná megvágni, de eközben a jobb lábával alaposan belerúgott a Jádesólyom vaskos bal combjába. Ez azonban nem lassította le Corbint, aki megpördült sérült lábán, bal karját széles mozdulattal meglengette, hogy kivédje a vágást, majd elővillantotta a tőrét, hogy felnyársalja vele Kait.

A fiú ösztönösen áthajította a kést a bal kezébe, jobbjával pedig megragadta Corbin jobb csuklóját. Jobb lábát a földre szegezve befordult az elementál elé. A nagy testű férfi lendületét kihasználva jobb csípőjét Corbin gyomrába taszította, és miközben lehajolt, lefelé rántotta ellensége karját. Az elementál elszállt Kai háta felett, és a hátsó felén landolt.

Kai gyorsan hátracsavarta a férfi karját, de mielőtt még a térdéhez támaszthatta volna annak könyökét, hogy eltörje, Corbin kiszabadította magát. Kai megsuhintotta a kését, de mivel a bal kezében tartotta a fegyvert, a támadás gyengére sikeredett. Érezte, hogy talált, de nem látszott, hogy ez zavarta volna a klánbélit, mert szélsebesen talpra penderült.

Dacos hahotába kezdett, ám amikor bal kezével hátranyúlt, hogy megérintse a háta közepét, véres lett a tenyere. A férfi barna szeme megvillant.

– Konyítasz a harchoz valamicskét, Jewell, bár én egy ilyen vágással kikanyarítottam volna a vesédet, és szétroncsolom a gerincedet. Tessék. Megsebeztél, így hát szabad eltávozást kap a kis doktorod. Most rajtam a sor.

Corbin olyan sebességgel iramodott meg, amilyet Kai emberi lénynél még sosem tapasztalt. Kai korábbi mozdulatát lemásolva a tőrt a bal kezébe dobta, majd könyörtelenül a mechharcosra támadt. Kai megpróbált elugrani a fegyver elől, de olyan érzése volt, mintha meghúzták volna az overall szárát, ebből pedig tudta, hogy nem sikerült kitérnie. Szinte sokkolta az izzó vágás, amint Corbin tőre végighasította jobb combját.

Valamiért arra számított, hogy a klánbeli hátralép, és megcsodálja munkájának gyümölcsét, Corbin azonban rávetette magát. Kai ügyesen hátraugrott a sérült lábára, hogy kitérjen a támadás ereje elől, de ez csak részben sikerült. Jobb kezével a harcos fejére csapott, ám ezzel csak annyit sikerült elérnie, hogy Corbin feléje fordult.

Az előbbi ütést viszonozva a Jádesólyom Kai mellkasába öklözött. A csapás légkalapácsként robbant a fiú bordái közé, melyek alig gyógyultak be a Komsztár-telepről való menekülés óta. Kai mellében lángokat gyújtott a fájdalom. Kétrét görnyedt, hogy védje magát.

Egy nyitott tenyeres, fejére mért ütés a levegőbe kapta, és messzire repítette. Úgy ért talajt, akár egy tehetetlen zsák, gurulni kezdett, és csak a Deirdre-val együtt eszkábált sátor romjai állították meg. Belegabalyodott a petrochem lepelbe, melyből csak félig-meddig sikerült kikecmeregnie. Amikor ráeszmélt, hogy elvesztette a kését, egy csizmás láb a törzsébe rúgott, mire ő másodszor is a levegőbe reppent. Egy fának vágódott, majd a földre zuhant, és levegőért kapkodva a tűleveleket és gyökereket markolászta.

Képtelen volt lélegezni, mellkasában mintha tüzes késeket forgattak volna. Lélekben felkészült a következő támadásra, és biztos volt benne, hogy Corbin ezúttal véget vet az életének. Megpróbált feltápászkodni, de félúton visszahanyatlott. Véged van.

Corbin árnyéka az arcára vetült.

– Tévedtem. Nem vagy harcos, mert az nem heverne itt tétlenül – dörögte gúnyolódva az elementál. – Megöllek, és jeltelen sírba temetlek, nehogy a társaidnak szégyenkezniük kelljen miattad.

Corbin szavai visszhangot keltettek Kai fejében, annak a sötét hangnak a formájában, amely folyamatosan a gondolatai közé furakodott. Mindig kudarcot vallottál, Kai Allard-Liao. Törölni fognak a Liaók sorából, és senki sem veszi majd szájára elátkozott neved.

Kai köhögni kezdett, és érezte, hogy bordái megcsikordulnak.

– Nem érdekel. Legyőztelek.

– Mit csináltál?

Kai egy pillanatig levegő után kapkodott, majd felhúzta magát, és a könyökére támaszkodott.

– Megsebeztelek. Most el kell engedned a lányt. Én nyertem.

Corbin vészjósló hahotája betöltötte az egész tisztást.

– Ó, erről beszélsz? Csak azért egyeztem bele, mert azt hittem, így többet harcolhatok veled. Nem állt szándékomban betartani az alkut, mert csak a harcosok közötti megegyezés számít – guggolt le Corbin, és a kezét a térdére helyezte. Kai arcához dugta a fejét.

– Egy szabadszülött soha nem lehet igazi harcos, ezért nem is alkudozhat velem.

A klánbeli már éppen felegyenesedett volna, amikor Kai eltalálta. Megkeményítette jobb kezének ujjait, és felnyársalta vele az elementál torkát. A hatalmas férfiből gurgulázó jajkiáltás tört fel, és ádámcsutkáját szorongatva hanyatt vágódott. Kai egy rúgással kiszabadította a lábát a sátorvászonból, és bizonytalanul talpra támolygott. Amikor látta, hogy ellenfele szétvetett végtagokkal hever a földön, az ágyékára taposott, majd sarkon fordult, és a sátor maradványai felé sántikált, hogy visszaszerezze a kését.

– Kai, vigyázz!

Deirdre figyelmeztetésére Kai hasra vágta magát, és jobbra gördült a talajon. Látta, hogy Corbin átreppen előbbi tartózkodási helyén, majd hangos reccsenés hallatszott, amikor annak a sátrat tartó egyik nyírfát sikerült elkapnia helyette. Corbin továbbra is a fát markolva a földre hanyatlott, és a térdén landolt.

Kai felkapta az egyik sátorvasat, és feltápászkodott. Amikor Corbin megrázta a fejét, hogy kitisztuljon, Kai előresántikált, és a hosszú bottal az elementálra sújtott. A fegyver darabokra törött a férfi széles hátán, az pedig arccal előre a fának csapódott. Az ütközés ereje hátravetette, és a csípőjére érkezett, Kai pedig látta, hogy a nyírfa fehér törzsén vér csillan.

Kai egyre csak ütötte Corbin fejét. Minden egyes csapás keményen célba talált, félredöntve az elementál fejét, de az még mindig tartotta magát. Kai ujjai már csúszóssá váltak a Corbin betört fejéből és szétlapított orrából szétfröccsenő vértől.

– Halj már meg, az istenedet, halj már meg!

Corbin a vérfüggönyön át Kaira vigyorgott.

– Ez a legtöbb, ami tőled telik?

Jobbjával ismét Kai bordáit vette célba, de a sebesség már nem volt az igazi. Az erős ütéstől Kai hátratántorodott, és felszisszent a fájdalomtól, de talpon maradt. A fogát csikorgatva előrelendült, amint Corbinnak sikerült talpra állnia. A levegőbe szökkent, és alaposan arcon rúgta az elementált.

Corbinból vér és fogszilánkok fröccsentek elő. Ugyanarra a vállára esett, amelyik a fának ütközött, és Kai a reccsenésből arra következtetett, hogy ez a testrész már a múlté. Ám a klánbeli bal karjával eltolta magát a talajtól, és egyik térdével megtámasztotta magát. Jobb karja tehetetlenül himbálódzott az oldalán, és mihelyt kitisztult az agya, így acsarkodott:

– Talán mégis képes vagy egy kis küzdelemre.

Ezután meglendítette bal kezét, és hirtelen, gyilkos mozdulatot tett. Kai hátraugrott, de Corbinnak sikerült elkapnia a fiú jobb vállát, és már-már összeroppantotta, amikor a fiú megragadta az elementál overalljának síkos anyagát, és a hátára gördült. Bal lábát Corbin hasának támasztotta, aztán rúgott, a levegőbe taszítva ellenfelét.

Corbin a tábor közepén levő kihűlt tűzrakóhelyre zuhant. Szürke hamufelhő libbent a levegőbe, hogy a félig-meddig a kőkörben fekvő férfire telepedjen. Kai oldalra gördült, és négykézláb odamászott a nyöszörgő elementálhoz, miközben alig tudatosult benne, hogy annak feje szokatlan szöget zár be a vállával.

Odatérdelt Corbin feje mellé, és két kézzel megragadott egy kormos követ.

– Jelöletlen sírba akarsz eltemetni? – bámult le a hamuval vegyes vérre Kai. – Abból nem eszel!

– Nem, Kai, ne!

A fiú felnézett, és pillantása találkozott Deirdre rémült tekintetével.

– Meg kell halnia – felelte.

– Kai – suttogta a lány –, hiszen már halott. – A fiú felé nyújtotta a kezét. – Kérlek, Kai, ne légy olyan, mint az apád!

Kai az elementál szétmarcangolt testére nézett, aztán Deirdre-ra, majd ismét a holttestre, és még mindig kábult volt az adrenalinrohamtól, melynek az életét köszönhette.

– Az apám? Miről beszélsz?

A lány a tenyerébe temette az arcát, és magába roskadt. Kai félredobta a követ, feltápászkodott, majd letérdelt, és átölelte a lányt.

– Mi van az apámmal? Mondd el!

– Az apád gyilkos. – A lány Kai mellének döntötte a fejét, de a fiú érezte, hogy ha Deirdre nem esik csapdába, inkább visszakozott volna. – A solarisi küzdelmek során megölte az apámat.

Kai megrázta a fejét.

– Soha nem harcolt egyetlen Learrel sem.

– Tudom. Az apámat Peter Armstrongnak hívták, ő volt az első, akit az apád a viadalok során meggyilkolt. Csapdába csalta és megölte. Az apámnak nem volt semmi esélye. – A lány hangja elhalkult. – Néhány évig, amíg még kislány voltam, az apám mártír volt számomra. A gonosz Justin Xiang gyilkolta meg, pedig olyan hűséges szolgája volt a Davionháznak, amilyen azóta sem született a Belső Szférában. Wolfson és Capet is hősök voltak. Amikor az anyám másodszor is férjhez ment, nem akartam nevet változtatni, annak ellenére, hogy mostohaapám nagyszerű ember volt – sebész… Roy Lear. Az iskolában sok barátom volt, mindenki kedvelt. Aztán kiderült, hogy az apád valami ügynök, aki a háború megnyerésén dolgozik. Az emberek semmirekellő renegátnak kezdték nevezni az apámat. Ugyanazok a gyerekek, akik korábban a róla szóló történeteket akarták hallani, most csúfolódtak rajtam. Azt mondták, ugyanolyan gonosz ember volt az apám, mint Stefan Amaris, a trónbitorló, és örülnek, amiért Justin Allard megölte. Néhányuk szülei odáig merészkedtek, hogy azt állították, kiütközik rajtam a rossz vér, és nem hagyták, hogy a gyerekeik játsszanak velem.

Kai elhúzódott, és amikor felfedezte a kését, felvette. Lassan ásni kezdte a földet a lány lába körül.

– Ezért lettél orvos?

Deirdre lenézett a földre, de tekintete a semmibe meredt.

– Nem. Azért lettem orvos, mert gyakran fantáziáltam arról, hogy ha ott lettem volna, megmenthetem az apámat. Azért léptem be az Egyesült Nemzetközösség hadseregébe, hogy bizonyítsam, nem áruló családból származom. Akartam valamit nyújtani a Nemzetközösségnek, vezekelni, bármit is követett el az apám. Bármi is volt a bűne, nem hiszem, hogy megérdemelte a halálbüntetést.

– Az apám nem gyilkos – kanalazta ki a földet Kai a lány lába körüli üregből, és kihúzott egy lefelé mutató, hegyes végű botot. – Nem akarta megölni az apádat.

– Hogy mondhatsz ilyet? Tőrbe csalta és végzett vele. Szinte bárhol kapható a holovidfelvétel, magad is megnézheted.

– Tudom – emelte ki Kai a második karót a gödörből. – Iskolás koromban belekeveredtem egy „az én apám erősebb, mint a te apád” jellegű játékba, aminek az lett a vége, hogy a másik gyerek sírva rohant haza. Azt mondtam neki, hogy az én apám megölhetné az övét.

Deirdre megborzongott.

– A gyerekek engem is azzal riogattak, hogy Justin Allard egyszer majd eljön értem.

Kai a sarkára ült, és érezte, hogy elszorul a torka, amikor megszólal:

– Az apám aznap hazavitt, és megmutatta a holovidet az apáddal vívott küzdelemről. Levette a hangot, és ahelyett, hogy hagyta volna, hogy a narrátor drámai ömlengéseit hallgassam, elmondta, milyen gondolatok jártak a fejében a harc során. Az volt a feladata, hogy a Liaók egyik fineszes harcosát személyesítse meg, egyrészt azért, hogy bizonyítsa szakítását az Egyesült Világokkal, másrészt, hogy magára vonja Maximilian Liao figyelmét. Már az első zárótűznél, melyet az apádra zúdított, tudta, hogy annak túl súlyos sérüléseket szenvedett a mechje a harc folytatásához. Azt szerette volna, ha az apád katapultál, és remélte, hogy így fog történni.

– De nem így történt. Abban a Griffinben lelte halálát.

– Tudom. Az apám azt mondta, lebecsülte a kiképzés színvonalát, melyben Philip Capet a védenceit részesítette. Aztán hozzátette, hogy az emberölésre senki sem lehet büszke. Mert ez az utolsó lehetőség, amikor már minden csődöt mondott. – Kai Corbin tetemére pillantott. – Íme, a bizonyíték.

Deirdre kinyújtotta a kezét, és felemelte Kai állát.

– Ez a kivétel a szabály alól. Igenis volt választási lehetőséged: megadhattad volna magad. De nem tetted, inkább a harcot választottad, hogy megmentsd az életemet. – Kék szeme a fiúéra szegeződött. – Azok után, ahogy veled bántam, mi okod volt rá?

Kai elhúzta az állát a lány tenyeréből, és folytatta a karók kiásását.

– Megmentetted az életemet. Ennyivel tartoztam neked.

– Nem, Kai, ez kevés – felelte a lány. Felvette az egyik nyírfakarót, hogy segítsen kiszabadítani a lábát – Mióta csak ismerlek, annyira gyűlöletesen viselkedtem veled, de azon a reggelen a Skondián nagyon vonzódtam hozzád. Azt hittem, az új év nagyon jól fog alakulni.

Kai könnyedén felnevetett, aztán abbahagyta, amikor a fájdalom a bordáiba nyilallt.

– Igen, én is így gondoltam.

Deirdre nagyot nyelt.

– Aztán, amikor Redburn tábornok bemutatott bennünket egymásnak, úgy éreztem, elárultam magamat és az apámat. Ezután minden haragomat rád zúdítottam, megpróbáltalak elkergetni, és akkora fájdalmat akartam okozni neked, mint amekkorát az apád okozott nekem. Minden eszközzel éreztetni szerettem volna, mennyire gyűlöllek, de minél hevesebben próbálkoztam, annál kevesebb okot találtam benned a gyűlöletre.

Miközben a lány beszélt, Kai érezte, hogy a köztük levő távolság elillan. Azon két év alatt, amióta Deirdre Leart ismeri, mindig eltöprengett a lány feléje sugárzott érzelmeinek kettősségén. Most, hogy megértette a helyzetet, a lány viselkedése más megvilágításba került. Az az énje, aki attól tartott, Deirdre a személyisége miatt nem állhatja, most örömujjongásban tört ki. A karjába szerette volna szorítani a lányt, hogy soha többé ne eressze el.

Gyomrát azonban jeges rettegés szorította össze, és kúszott fel bensőjében, elszorítva a torkát. Most már ismered a titkát, Kai Allard, de ez nem változtat azon a tényen, hogy gyilkos vagy, aki gyilkostól született. Minden meggyőződésének az ellentéte vagy, és ezért mindörökké megvetésének tárgya leszel.

Kai arca elkomorult.

– Nem látszottál elég elszántnak, doki. Sok gyűlölnivaló van bennem, például előszeretettel hibázom, okozom mások halálát, vagy kényszerítek másokra bizonyos dolgokat, mondjuk, hogy lelőjenek valakit. Hogy miért voltam hajlandó feláldozni magam érted? Mert a világ sokkal jobban járna veled, mint velem.

Kirántotta a gödörből az utolsó karót is.

– Szabad vagy.

A lány lassan kihúzta a lábát.

– Tévedsz, Kai.

– Tessék? – ráncolta a fiú a szemöldökét. – Kiszabadult a lábad.

– Nem erről beszélek – rázta meg a fejét Deirdre, és lesütötte a szemét. – A világ nem járna jól nélküled, mert én például sokkal rosszabbul érezném magam, ha nem lennél.

– Túlélnéd. Elég ügyes vagy.

– Fizikailag igen, talán – felelte a lány, és Kai döbbenettel figyelte, amint előrehajol, és könnyedén szájon csókolja. – De a lelkem elpusztulna nélküled.

Diósd

a Farkas klán megszállási zónája

3052. április 2.

Phelan elmosolyodott, amikor látta, hogy az ilkán úgy döntött, ő fog elnökölni a vérpróbán, melyet az egykori Harmadik Rasalhág Polgárok bázisának dísztermében tartottak. A terem túlvégében a Farkas klán különböző tagjai álldogáltak, de Phelannak egyikük sem volt ismerős. Tudta, a Tizenharmadik Farkas Gárda éppen az előző két napi akciója utáni pihenőjét tölti, és ő is szerette volna ezt tenni.

Az ilkán megvárta, amíg egy elementál behoz egy gravitációs kutat, majd megnyitotta a ceremóniát.

– Én vagyok az eskümester, és felelősséggel képviselem a Ward-házat e helyen. Elfogadjátok-e ezt?

– Seyla – felelte Phelan és ellenfele.

– Akkor, ami itt történik, mindannyiunkat kötelez, míg porrá és hamuvá nem leszünk – bólintott Ulrik, aki maga is fáradtnak látszott egy kicsit. – Mivel ez a harmadik viadal, melyen részt veszel, jól ismered a dicsőséget, melyért küzdesz. Te, Phelan Wolf, húsz évet éltél. Mivel érdemelted ki, hogy itt állhass?

– Cyrilla Ward választott ki, hogy vérnevének örököse legyek. Felvételt nyertem a Harcosok Kasztjába, miután jobbágyi szolgálataimmal bizonyítottam rátermettségemet. Harcosi kiképzést kaptam, majd sikeres próbát tettem. Egymagam hódítottam meg a Gunzburgot, a Satalice-on pedig foglyul ejtettem Ragnart, Rasalhág hercegét. A Hyperionon én irányítottam a Simmons-gát védelmét, és renegátokra vadásztam a kősivatagban. A Diósdon részt vettem a Harmadik Polgárok vezérrajának felderítésében és elpusztításában. A mai csatát megelőzően legyőztem egy Dean nevű elementált, és egy vadászpilótát, Glynist, azért, hogy jogosan állhassak e helyen.

– Te pedig, Lajos, huszonnyolc évet éltél. Mivel érdemelted ki, hogy itt állhass?

Phelan ellenfele sorolni kezdte eddigi tetteit. Mechharcos volt, akárcsak Phelan, és látszott, hogy testének bal oldala nehézkesebben mozog. Bal kezét és karját végig gézkötés fedte, ami úgy festett, mintha hosszú kesztyűt viselne. Bal szeme körül súlyos égési sebek látszottak, melyekre áttetsző, csillogó kenőcsöt kentek.

A kórházban lenne a helye, nem a harcmezőn – vélte Phelan, amikor Lajos befejezte előadását.

Az ilkán ünnepélyesen összecsapta a kezét.

– E két harcos hősiessége és bátorsága bizonyítást nyert. Jogosan vetélkedtek. Bármilyen sors várjon rátok e küzdelem során, tehetségetek sugara nem hunyhat ki. – Ulrik előreintette a két ellenfelet.

– Mutassátok fel részvételetek zálogát!

Phelan feltartotta az érmét az ilkánnak. Ulrik elvette, majd lehajolt, és Lajos bal kezéből is kivette a fémkorongot. Ezután az érmeket a megfelelő nyílásokba illesztette.

– E vérpróba a háború szörnyű zűrzavarát tükrözi. Amikor az egyik érem sikeresen a másik után ered, és leérnek a kúp aljára, a másikat üldöző érem élvez elsőbbséget. Birtoklója választhatja meg a küzdelem módját. A vesztes érem tulajdonosa ezután a viadal helyszínét választja ki. Így mindketten olyan körülmények között harcolnak, amelyek nem teljesen felelnek meg elvárásaiknak. Megértitek-e ezt?

– Seyla.

Amikor az ilkán spirális útjukra indította a két érmet a gravitációs kútban, Phelan Lajosra pillantott. A helyében a mechharcot választanám. Aki ennyire összeégett, annak csak egy mechben van esélye a győzelemre. A pokolba is, hisz alig bír talpon maradni. Egy verekedésben gyorsan ellátnám a baját. Felnézett, és szemével követte a két érmet, amint azok eltűnnek a tölcsérben. Bármennyire rossz bőrben volt is Lajos, Phelan tudta, a férfi merész harcos mivolta miatt lehet jelen, és ezért tiszteletet érdemel.

A két érme csilingelve szánkázott az oszlop belsejébe. Az ilkán kiemelte annak középső, átlátszó részét, és a magasba tartotta. Kivette a felső érmet, és elolvasta a rajta levő nevet.

– Phelan, te vagy a vadász.

A fiú látta, amint Lajos az eredmény bejelentésekor megrándul. Tudja, hogy semmi esélye. A küzdelemnek vége lesz, még mielőtt elkezdődne.

– Phelan, milyen harcmodort választasz?

A mechharcos ünnepélyesen az ilkánra mosolygott.

– Mechharcot, kánom.

Phelan kört írt le a jobb karjával, és hallotta az ízület roppanását, amint az ellazult.

– Ugye hagyják, hogy kipihenjük magunkat, mielőtt kiküldenek erre a viadalra, pozvál?

A liftben utazó másik mechharcos bólintott.

– Azt hiszem, valamivel olcsóbban megúsztad, mint én. Ti, Farkas gárdisták fura társaság vagytok, de jól harcoltok.

Phelan hátradőlt, és hüvelykujját fegyverszíjába bújtatta.

– A Nyolcadik Dragonyosoknál szolgálsz, pozvál? Az Oljen-völgyben levő olajfinomítónál harcoltatok. Te vagy az a Lajos, aki a Viperájával bemasírozott az üzembe, és felgyújtotta, hogy kiüldözze a polgárőröket?

A sötét hajú férfi óvatosan felemelte kötésbe burkolt bal kezét, és bal arcára mutatott.

– Alaposabban meggondoltam volna, ha tudom, hogy a pilótafülke tetején és a neurosisakon levő repedés miatt én is megsülök.

Phelannak feltűnt, hogy a férfi hosszú nadrágot visel, és nagyon valószínűnek tartotta, hogy a lábát is végig kötés fedi.

– Látszik, hogy egy kicsit megpörkölődtél. Utálom az égési sebeket.

– Senki sem szereti, Phelan – felelte kényszeredett mosollyal Lajos. – Amikor a te érméd nyert, azt hittem, a puszta kezes harcot választod. Mivel a mechviadal mellett döntöttél, esélyegyenlőséget biztosítottál nekem. Köszönöm.

Phelan bólintott. A lift az elfoglalt rasalhág bázis mechdokkjának szintjén megállt. Mielőtt kinyílt az ajtó, a mennyezetbe épített hangosbeszélőben az ilkán hangja reccsent.

– Lajos és Phelan, ez a harmadik viadalotok a vérpróbán. Mindketten olyan ponthoz érkeztetek, amelyről más harcosok csak álmodni mernek. Legyetek büszkék erre! Amikor az ajtó kinyílik, kezdetét veszi az összecsapás. A győztesé a dicsőség, a vesztesé a tisztesség.

– Seyla – suttogta a két harcos.

Az ajtó lassan kinyílt, és a mechdokk látványától mindkettőjüknek földbe gyökerezett a lába. Odabent tömött sorokban álltak a harcokban megkopott csatagépek, akár egy rémisztő légió, mely varázsszóra vár. Bár Phelan tucatnyi különböző világon látott már hasonlót, a pusztító masinák ilyen hatalmas, néma serege minden alkalommal lenyűgözte.

Jobbra ott állt Lajos Viperája. Az alacsony, tömzsi csatamech tűztől megfeketedett bőrén feltűnő kontrasztot képeztek az új páncéllemezek foltjai. A Lajos választotta konfigurációból Phelan tudta, hogy a mechen kizárólag egy tucat megnövelt hatótávolságú félnehéz lézerfegyver van. A fegyvereket a mech karjaira szerelték, de Lajos sérülései miatt csak ezek felének tudja majd hasznát venni. Összeégett lába miatt pedig egyenesen öngyilkos próbálkozás lenne beindítania a Vipera ugratórakétáit.

Lajos mechjével szemben ott állt Phelan Farkaskutyája. A magas, karcsú csatamech olyan benyomást keltett, mintha egy hadisten avatárja lenne. A feketére festett gépet csak a vállán díszítette az egység jelzésének pirosa, pilótafülkéjének farkasfejszerű tervezése pedig olyan eleven külsőt kölcsönzött neki, amilyen a Viperának sosem volt. A Farkaskutya fegyverzete a Lajos mechjére szerelt arzenálnak csupán harmadát tette ki, de sebessége, mozgékonysága és beépített elektronikus elhárítóberendezése a nagyobb erejű mech egyenrangú ellenfelévé tette.

– Tehetség, Phelan.

Phelan kilépett a liftből.

– Neked is, Lajos.

Lajos, miután a mechdokk padlójára lépett, nem figyelt Phelan mozdulataira. Az arcának ép felére irányzott balhorog ezért nagyon váratlanul érte. Az ütés erejétől a feje oldalra billent, ő pedig elterült a hangár vasbeton padlóján.

Phelan megállt mellette, és meggyötört ujjait szopogatta.

– Ne haragudj, Lajos, de az ilkán azt mondta, a csata akkor kezdődik, amikor kilépünk a liftből. Szemtől szemben is megküzdenék veled, de nem a mostani állapotodban. Vérpróba ide vagy oda, nem kell, hogy minden lépésemet vérontás kísérje.

Phelan megborzongott, amint másodszor is szemügyre vette a képernyő adatait. Halványzöld vonalak sorjáztak felfelé az arcán, miközben szeme sorról sorra ugrált, és hasztalan keresett bármilyen jelet arra vonatkozólag, hogy mégiscsak tévedett. Ez lehetetlen. Egyszerűen nem lehet igaz.

Phelan gondosan nekilátott, hogy felfedje a kardinális kilétének rejtélyét. Mindent leírt, amit biztosan tudott róla, majd a források és az adatok hitelességének megfelelően rangsorolta az információt. Mindazt, amit magától a kardinálistól tudott, a sor legelejére helyezte, bár a végső ítéletet elhalasztotta mindaddig, míg ki nem derítheti, vajon hazudott-e a férfi a saját céljai érdekében.

Úgy döntött, „Occam borotvájára” hagyatkozik: az a legvalószínűbb, hogy a probléma legegyszerűbb megoldása a helytálló. Arra azonban gyorsan rájött, hogy a problémának nincs egyszerű megoldása, legalábbis olyan nincs, amit elfogadhat, és felvázolhat az il-kánnak. A legegyszerűbb válasz persze az, hogy Fochtot a Komsztár nevelte fel és képezte ki erre a pozícióra, és bármit is mondott a múltjáról, azt csupán félrevezetésnek szánta, hogy kendőzze ama tényt, miszerint a Komsztár régóta foglalkozik saját harcosainak kiképzésével.

Ebben a pillanatban kinyílt Phelan szobájának ajtaja, és az ilkán lépett be, aki az íróasztali lámpa fénykörében úgy festett, akár egy kísértet.

– Épp a kórházból jövök – mondta. – Lajost bántja a vereség, ugyanakkor szerintem örül, hogy életben van. Glynis állapotát illetően is beszéltem az orvosokkal, azt mondják, lehet, hogy túl van a krízisen. Továbbra is kómában van, de a sérülései szépen gyógyulnak.

Phelan elmosolyodott.

– Örülök, hogy jobban vannak. Köszönöm a híreket.

Az ilkán udvariasan mosolygott.

– Boldog vagyok, hogy ezzel könnyíthetek a lelkeden. Természetesen Conal Ward azzal vádol, csalással győztél a legutóbbi viadalon. Azt követelte tőlem, vigyem az ügyet a klántanács elé, de elutasítottam. Rámutattam, hogy te dönthettél a harcmodor felől, és hogy a vérpróbák szabályai nem tiltják, amit tettél.

Az ifjú mechharcos felsóhajtott.

– Vagyis Conal először szabadszülöttnek nevezett, most meg csalónak… Gondolom, azt szerette volna, ha megölnek, és Lajos kerül a helyemre a versengésben. Talán azon izgul annyira, hogy Vlad esetleg nem lesz képes legyőzni?

Az ilkán elfojtotta gúnyos mosolyát.

– Conal egyre csak a hitszegésedet hangsúlyozta, de Lajos valóban nincs harckész állapotban. Azt mondtam Conalnak, hogy a Ward-házból biztosan benevezik Lajost a legközelebbi Ward-vérnévért folyó próbára, így nem érte veszteség.

– Azt azonban, hogy Conal túlságosan aggódna Vlad miatt, nem nagyon hinném – simogatta a kecskeszakállát Ulrik. – Az a két harcos, aki a Vladdal való versengés jogáért küzdött, sikerrel leterítette egymást, így ő automatikusan továbbjutott. Vagyis bekerült a döntőbe, hacsak nem sebesül meg vagy pusztul el a csatamezőn.

– Ki van zárva – rázta meg a fejét Phelan. – Nincs olyan szerencsém.

– Nincs bizony – felelte az ilkán, és az íróasztalon álló számítógépre bökött. – Nos, hogy haladsz az Anastasius Focht-rejtély kibogozásával? Mondj el mindent, hogy követhessem a gondolatmenetedet!

Az ifjú mechharcos jegyzeteibe pillantott, és egy pillanatig gondolatban összegezte mondandóját.

– Abból az anyagból indultam ki, amit Gus Michaels állított össze, mielőtt elküldted volna az Alyinára. Eszerint Fochtnak legalább száz évesnek kell lennie. Látszólag férfi, ám egy nemváltoztatás sem zárható ki. Az elvesztett szem minden bizonnyal háborús sérülés. Bár ezzel aktívan harcoló katonai pályafutásának vége szakadt volna, parancsnoki vonalon folytathatta. Azt is tudjuk, hogy először tizenkét éve bukkant fel a Komsztárnál, úgy beszél németül, mint aki a Lyrán Nemzetközösségben látta meg a napvilágot, és elképzelhető, hogy eltöltött némi időt a Nagelringen. Focht azt is elmesélte, hogy egyszer találkozott az apámmal.

– Nem valami sok – jegyezte meg halkan Ulrik.

– Igaz, de kiindulópontnak elég volt. Mivel tudtam, vagy legalábbis feltételeztem, hogy a Focht csak felvett név, nyolcvan évre visszamenőleg átvizsgáltam minden nagelringi kadét és végzős aktáját. Magasság és egyéb Bertillon-adatok szerint csoportosítottam őket, és ezzel a szóba jöhetők csoportját valamivel több, mint ezer főre szűkítettem.

Az ilkán érdeklődve hajolt előre, egyik kezét a térde köré kulcsolva.

– Nyomon követted ezen egyének pályafutását, hogy lásd, hányan haltak meg vagy maradtak életben valamilyen háborúban, pozvál?

– Póz, kánom. Beleszámoltam azokat is, akiket eltűntnek nyilvánítottak, még ha jóval a negyedik örökösödési háborút megelőző csetepatékban veszett is nyomuk. A negyedik háború csak néhány jelöltet eredményezett, és azok nyomon követése zsákutcába vezetett. Semmi.

Phelan mutatóujjával megbökdöste a képernyőt.

– Emiatt eltűnődtem azon, vajon a keresés megfelelő paramétereit tápláltuk-e be a válogatóprogramba. Ellenőrzésképpen úgy állítottam be a paramétereket, hogy egy ismert alanyt kutathassak fel: saját magamat. Utasítottam a számítógépet, hogy ugyanúgy keressen, ahogy Focht esetében tette.

– És?

– Nem talált semmit! – szélesedett ki Phelan mosolya. – Kiterjesztettem az adatokat, úgy, hogy töröltem a Bertillon-paramétereket, és betápláltam a Kell vezetéknevet. Az apámat hozta ki, de figyelmen kívül hagyott engem, és nagybátyámat, Patrickot. Ez azért történt, mert a Komsztár- és Lyrcom-adatbázis szerint, melyeket használunk, Patrick és én halottak vagyunk.

– De te élsz. És úgy tudom, a kardinális szintén – húzogatta kecskeszakállát gondolataiba mélyedve Ulrik. – Megváltoztattad a keresés paramétereit, pozvál?

– Póz. Meghagytam az ezer jelöltből álló állományt, és szokatlan szempontok alapján kezdtem a szűrést. Focht egyszer említette, hogy a Nyár bolygón egy alkalommal a Lestrade-birtok vendége volt, ezért felkutattam azokat, akik a Nyár bolygón állomásozó egységeknél szolgáltak, vagy valamiféle kapcsolatban állhattak Aldo Lestrade-del. Ezzel állományunk a felére csökkent.

Phelan számolni kezdett az ujjain.

– Focht egy elejtett megjegyzéséből arra a feltételezésre jutottam, hogy a negyedik örökösödési háborúban vesztette el a szemét. Mivel már átvizsgáltam mindenkit, aki túlélte a háborút, most a halottakra és az eltűntekre összpontosítottam. Megpróbáltam azt is belevenni a számításba, ki állt kapcsolatban vagy szolgált együtt az apámmal. Véletlenül ez utóbbi tekintetben az ismeretségi szintet is beprogramoztam – a Lestrade-paraméterekből másoltam ki, és csak a nevet változtattam meg –, és a jelöltek száma figyelemre méltóan megcsappant. Feltűnő, hogy mindegyikük vagy halott, vagy eltűntnek nyilvánították.

Az ilkán előrehajolt, miközben Phelan története végkifejletéhez közeledett.

– Ellenőrizted, valóban meghaltak-e a listán szereplők, pozvál?

A mechharcos bólintott.

– Halotti bizonyítványokat, boncolási jegyzőkönyveket, sírköveket kerestem, amit csak lehetett. Óriási segítség volt az a leszármazási adatbázis, amit a Domainről hoztunk magunkkal. Kutatómunkám közben találtam magamról egy aranyos kis emléktáblát az Arc-Royalon.

Bár Phelan igyekezett, hogy a megjegyzés flegmára sikeredjen, a torkára forrtak a szavak. Nem is annyira az zavarta, hogy halottnak hiszik, hanem hogy mennyire bánkódhat emiatt a családja. A Farkas klán már új otthonává vált, de továbbra is szerette vérrokonait, és sajnálta, hogy miatta annyi fájdalmat kell elszenvedniük.

– Nem hiszem, hogy kellemes élmény volt, Phelan.

– Nem volt az, ilkán, de szerencsére felvillantott egy emlékképet. – Egy utasítást ütött be a gépbe Phelan, mire a monitoron egy hatalmas, márványból és gránitból épült mauzóleum jelent meg. A fekete márványon arany levélmintákkal keretezett felirat díszelgett: Steiner.

– Én is ott voltam Katrina Steiner arkhón temetésén. A családi kriptában helyezték örök nyugalomra, a többi kiemelkedő Steiner-rel egyetemben. Emlékszem, ott hallottam, hogy a kripta egyik emléktáblája mögött üres sír van. Ha nem idézem fel ezt a családi mendemondát, talán a legjobb jelöltemet felejtem ki a sorból.

Újabb utasítást adott a számítógépnek, mire egy férfi arca tűnt fél a mauzóleum helyén.

– Szerintem ez az ember a kardinális. Három évig tanult a Nagelringen, de áthelyezték a Skye Szigetén levő Sanglamore-ra, és ott is végzett. A Skye-on töltött idő alatt hívta fel magára a Lestrade család figyelmét, akik hamarosan a barátaik közé fogadták. Mind a Hetedik, mind a Tizedik Lyrán Gárda parancsnokságát megkapta, mely utóbbiról az a szóbeszéd járja, hogy pillanatnyilag Victor Davion áll az élén. A soron következő arkhón gyakran a Tizedik Gárdából kerül ki, és erre a mi emberünknek is komoly esélye volt.

– A címre való jogosultsága azonban semmivé foszlott, amikor Katrina Steiner sikeresen fellázadt Alessandro Steiner ellen, és a trónra került. Focht életében ekkor következett be az a pillanat, amikor Aldo Lestrade döntő befolyása alá került. Aldo otthon volt a politikai intrikák területén, nem egy, Katrina arkhón elleni merénylet kitervelésében és kivitelezésében vett részt. Ezek közül az utolsóra a negyedik örökösödési háború derekán került sor.

Az ilkán bólintott.

– Mi a helyzet a katonai pályafutásával? Miféle parancsnok volt?

Phelan megnyomott egy másik billentyűt.

– Remek vezér volt. Emberei a „Kalapács” névvel illették, mert előszeretettel koncentrálta tűzerejét egyetlen célpontra. A Kuriták ellen különösen eredményesen harcolt, mert azok régi stratégiájuk szerint sok kiscsoportos, elszórt hadműveletet indítottak. A Szabad Világok Ligája elleni néhány harcában alkalma nyílt a nagy mobilitású egységek taktikáinak tanulmányozására, de csak nagy erőfeszítések árán volt képes olyan helyzetbe kényszeríteni ellenségét, ahol megadásra bírhatta.

– Ritka az a vezér, aki az ellenségeire szabja saját taktikáit – jegyezte meg Ulrik. – Ez a képessége – és az, amit a mi harcmodorunkból megfigyelt – nagyon veszélyessé teszi.

– Ebben egyetértek, ilkán – harapta be Phelan az alsó ajkát. – Az egyetlen negatív vonása az adatok szerint az, hogy ez a férfi képtelen volt a kifinomultságra, ez pedig egyáltalán nem jellemző Fochtra. Az új inkarnációjában mintha megtanult volna még néhány új trükköt.

– Gondolod, hogy képes az árulásra?

Phelan a homlokát ráncolta. Hát, arra megkért, hogy kémkedjek neki a klánoknál, de elfogadta, hogy nemet mondok, miután a Harcosok Kasztjának tagja lettem.

– Azt hiszem, mindenek előtt harcosról van szó, ilkán. Lestrade politikai ügyei miatt a negyedik örökösödési háborúban őt és egységét öngyilkos bevetésre vezényelték. Jól vette az akadályt, és végül megadta magát Theodore Kuritának, hogy megmentse az emberei életét. Rajtaütésével megtörte a Szövetség Skye Szigete ellen tervezett ellencsapását. Azt tartják, Theodore kivégeztette.

Az ilkán felegyenesedett, és eltöprengett a mondottakon.

– Kora és származása helyesnek látszik. Kiképzése szintén, és a katonai háttere alkalmassá teszi jelenleg betöltött tisztségére. Amennyit a taktikai és stratégiai analizáló képességéből láttam, az teljességgel megfelel a hátterének. Van bármi olyan részlet, ami kétségessé tenné e konklúziót?

Phelan megvonta a vállát.

– Az adatok szerint elképzelhető, hogy egy sír mélyén eszik a férgek a Dromini VI.–on, mégis ő a legvalószínűbb a jelöltjeink közül. Attól eltekintve, hogy halottnak kéne lennie, tökéletesen megfelel Anastasius Fochtnak.

Ulrik bólintott.

– Nagyszerű. Abból a feltételezésből fogunk kiindulni, hogy igazad van. Állíts össze egy teljes anyagot róla, és a sorban utána következő négy jelöltről! Ma este már szükségem lesz rá. Holnap te magad számolsz be az eredményeidről a többi analitikusnak.

Phelan felvonta a szemöldökét.

– Még további ellenőrzéseket kell végeznem. Miért olyan sietős?

– Azért, Phelan – mosolygott az ilkán –, mert azt szeretném, ha ezek a hírek mindenkihez idejében eljutnának. A kardinális ugyanis három napon belül megérkezik, hogy ellicitálja a Komsztár jövőjét.

Óriásfarkas űrugró, tranzit pálya, Diósd

a Farkas klán megszállási zónája

3052. április 5.

A kardinális felvetette fejét, amikor a híd ajtószárnyai a falba csusszantak. A bejárat mellett strázsáló két elementál vigyázzba vágta magát, éppúgy, mint a klánbeli tisztek, akik egészen az ilkánig álltak sorfalat. Focht észrevette, hogy a híd mennyezetéről a Farkas klán zászlaja, mellette pedig a Komsztár lobogója csüngenek alá. A híd hangszóróiból egy, még a Csillagliga idejében népszerű katonai induló hangzott fel.

Megigazította szemvédőjét, majd a zene ütemére végigmasírozott a fedélzeten Ulrik elé, aki a holotank mellett várta. Miközben végighaladt a klánbeli harcosok sorfala előtt, ugyanolyan ünnepélyesen biccentett feléjük, mintha a saját embereit szemlélné. Olyan harcosok ezek, akik minden tiszteletet megérdemelnek. Összeszorította az állkapcsát. Öngyilkosság lenne, ha tagadni próbálnám.

Megállt az ilkán előtt, és ünnepélyes mozdulattal szalutált. A klánok vezére viszonozta az üdvözlést, majd a kardinális felé nyújtotta a kezét.

– Blake békéje legyen önnel, Ulrik ilkán!

Az ilkán bólintott.

– Önnel is, kardinális. Örvendek, hogy ismét magunk között üdvözölhetem, ha ezúttal csak kis időre is.

– Én szintúgy örülök a találkozásnak, ilkán – rázta meg Focht Ulrik kezét, majd mellé állt. Az összegyűlt katonák arcát fürkészte, hátha elkerülte a figyelmét valaki a másik oldalon. Mivel nem fedezte fel köztük Phelant, felpillantott a híd feletti megfigyelőhelyre, de a jól ismert sziluettet ott sem találta. Vajon jelent valamit Phelan távolmaradása?

Ulrik megvárta, amíg csapata szalutál, viszonozta, majd elbocsátotta katonáit.

– Ha önnek is megfelel, kardinális, azt hiszem, a megbeszélésünk legalkalmasabb színhelye a holotank lesz.

Focht mintha felfedezett volna valamit Ulrik szavai mögött, de ilyen kevésből nem tudta kideríteni, mi lehet az. Fejet hajtott, és követte az ilkánt a holotank belsejébe.

A masinába lépve olyan világba csöppent, ahol istennek érezhette magát. A fekete panelek rombuszai között ráébredt, hogy a Belső Szféra kivetített térképén sétál keresztül. Fejmagasságban a Periféria határát látta maga előtt – ahol a klánok beléptek a Belső Szférába –, lent, a padló közelében pedig ott lebegett szeretett Terrája. Focht nem tartotta véletlennek azt, hogy a Komsztár otthona elég alacsonyan helyezkedik el ahhoz, hogy Ulrik egy óvatlan lépéssel összetiporja.

Meg sem próbálta elrejteni mosolyát a holotank virtuális valóságának láttán. Mint egy kisgyerek, akit lenyűgöz első látogatása a planetáriumban, ő is megcsodálta a számtalan csillag ragyogását, melyek mindegyike alatt felirat díszelgett. Focht számítógéppel generált holoképénél Yannak megfelelő ruhát és IW-sisakot kellett viselni, így az ő felszerelése ehhez a szerkezethez képest pusztán gyermekjátéknak tűnt.

Focht még egyszer végigtekintett a hídon, majd udvariasan az ilkánra mosolygott.

– Reméltem, hogy újra láthatom Phelant. Meglepetés volt, amikor elementálok jöttek ki elém a sikló dokkjához.

Ulrik könnyedén vállat vont. Kinyújtotta a kezét, és megérintett egy lebegő feliratot az egyik csillag mellett. A világ alatt kinyílt egy ragyogó zöld ablak, és – Focht helyzetéből nézve tükörírású – adatok sorjáztak végig benne.

– Phelan is szeretett volna találkozni önnel, de egysége a Diósdon állomásozik, hátha újabb polgárőrcsapat merészkedik elő rejtekéből. Feltételezzük, hogy mindet megtaláltuk, de néhány fanatikus megsemmisítette a világ központi számítógépeit, és minden adatgyűjtő és – tároló rendszer ellenőrizhetetlenné vált.

Amikor Ulrik megérintette az ablak alsó peremét, az ismét rövid felirattá ugrott vissza.

– Phelan iránti érdeklődése viszont felvet egy kérdést, melyet a licit megkezdése előtt szeretnék megvitatni. A dolog inkább a személyes szívesség kategóriájába tartozik, melyért nagyon hálás leszek.

Személyes szívesség?

– Igen, ilkán?

A Farkas klán vezére összekulcsolta a kezét a háta mögött, és nem nézett egyenesen Focht szemébe.

– Felvettem egy holodiszkanyagot, melyet szeretnék eljuttatni a Kell Kopók egységéhez, Morgan Kellhez. Szeretném, ha az ezredes tudná, a fia nemcsak hogy életben van, de az egyik legértékesebb harcosom. – Ulrik kék szeme Focht pillantását kereste. – Ezzel meglepetést okoztam önnek, kardinális?

Focht hagyta, hadd tükröződjön arcán a döbbenet.

– Igen, ilkán, ugyanakkor örömmel tölt el. Nagy boldogságot kelt majd a hír a Kell-család körében.

– Igen, szerintem is. Ön sokkal jobban ismeri a családokat, mint én, a kicsinyes rivalizálásokat és a mély érzelmeket, melyek azok tagjait egymáshoz fűzik – fonta össze az ilkán a karját a mellén. – A mi kultúránk, mint tudja, az erős klán- és házbéli kötelékeket a családok fölé helyezi. Lehet, hogy ez gyengeség részünkről, de most vajmi keveset számít. Nem kívánok szenvedést okozni a Kelleknek azért, mert szükségünk van Phelanra. Nem úgy mondják a Belső Szférában, hogy „a vér nem válik vízzé”, pozvál?

– De igen, ilkán, csak általában hozzátesszük: „de még a vérnél is erősebb a kötelesség” – fürkészte ellenfelét óvatosan Focht. Ez nem az az Ulrik, akit eddig ismertem. Vajon őszintén beszél, vagy csak megjátssza magát, hogy elbizonytalanítson?

– Az én családi érzéseim, attól tartok, nem olyan erősek, mint gondolná. Családomat a félreértések tartották össze, de azt hiszem, helyesen ítéli meg a Kelleket.

– Nagyszerű. Nem szóltam Phelannak a továbbítandó üzenetről, de engedélyezem, hogy választ kapjon rá. Ha szeretne saját üzenetet küldeni Kell ezredesnek e tekintetben, esetleg a saját benyomásairól Phelan itteni életével kapcsolatban, tegye nyugodtan – mondta Ulrik, és feltartotta a kezét. – És persze tudom, hogy a prímás megakadályozhatja az üzenet továbbítását, tekintettel kapcsolatunk jelenlegi állására.

– El fogom mondani Kell ezredesnek, milyen életet él itt a fia – engedélyezett magának Focht egy álnok vigyort. – Sőt, talán ez ügyben a prímást is sikerül megkerülnöm.

– Remek, akkor nemcsak én leszek áruló, mert nem hiszem, hogy a Nagy Tanács jóváhagyná, hogy az ellenséggel kommunikáljak – szűkült össze Ulrik kék szeme. – Veszélyes idők ezek, Anastasius. Csodálatos, egyben iszonytató lesz, amit véghezviszünk, és a legnagyobb tragédia az, hogy a politikusok az egészet semmivé tehetik.

– Osztom az aggodalmait, Ulrik. Mi ketten azonban megbízhatunk egymásban. Én sosem fogom elárulni önt.

– Én sem.

Focht elmosolyodott.

– Amit diplomatáink képtelenek felosztani, azért harcolnunk kell. Az az igazság, hogy nem szerettem volna háborúba keveredni önnel, ilkán. Elég sokáig tanulmányoztam ahhoz, hogy az ön képességeivel megáldott ellenféllel harcoljak.

Ulrik felkacagott.

– Nem vetem meg a hízelgő szavakat, Anastasius. A licitünkben ez egy csillagképet is megérhet önnek.

– Csak akkor, ha az a Tizenharmadik Farkas Gárdán belül található.

– Érdekes választás, barátom, de vállalja-e, hogy közli Natasa Kerenszkijjel vagy Phelan Wolffal, hogy nem harcolhatnak ön ellen?

– Most megfogott, kánom. Vannak olyan küldetések, amelyeket nem harcosoknak találtak ki – pillantott hátra Focht az egyik terminálra, ahol egyik segédje egy klánbelivel együtt ügyködött valamin.

– Hoztam magammal néhány olyan adatot, amelyek ismeretében könnyebben alkudhatunk e csatát illetőleg.

A holotank csillagmezején pillanatnyi vibrálás futott keresztül, majd az univerzum újrarajzolta önmagát.

– Azt hiszem, az adatokat integrálták az adatbázisunkba. Kezdhetjük?

– Igen – húzta ki magát Focht. – Az én nevem Anastasius Focht, a Komsztár kardinálisa, és minden Komsztár-egység főparancsnoka. Myndo Waterly, a Komsztár prímása és Blake Szent Szavának Őrzője hatalmazott fel e csata licitjére. Kijelentem, hogy ajánlatom igaz, és minden hamisságtól mentes.

Ulrik bólintott, és ő is vigyázzba vágta magát.

– A nevem Ulrik Kerenszkij, a klánok ilkánja, és a Farkas klán kánja. Saját elhatározásomból, a kánok Nagy Tanácsának nevében veszek részt ebben a licitben. Kijelentem, hogy ajánlatom igaz, és minden hamisságtól mentes.

Keze végigsuhintott a csillagok hadán.

– Mivel ön a védő, megkérem, határozza meg a csata helyszínét.

– Már megtörtént, ilkán. – Focht kinyújtotta a kezét, és a Tukayyid bolygó alatti feliratra bökött: – Azt hiszem, a negyedik bolygón találtam alkalmas harcteret számunkra.

Az ablak kinyílt, az ilkán bal keze pedig kecskeszakállához emelkedett, miközben a kék-arany világ forgását figyelte. A holotank eközben lesuhant velük az atmoszférába. Hatalmas, hullámzó búzamezők felett suhantak keresztül. Sasszárnyon csodálták a síkságokat, majd felkapaszkodtak a sötét Pozoristu-hegységbe. A felhőkkel fátyolozott magasságból folyóvölgyekbe libbentek, mocsarakon, deltákon keresztül, majd át a fekete Tűzpróba-tengeren.

– Nem nevezhető kimerítő mintának, de a földrajza korlátlan számú csatára teszi alkalmassá – vonta össze a szemöldökét az ilkán. –Alacsony népsűrűségű világ, és települései nagyon jól körülhatárolható vidékeken találhatók.

– A lakosság nagy részét evakuáljuk a világról – mondta Focht. –Az űrjárók a bolygóra telepítik a csapatainkat, és elszállítják a civileket. Csak annyian maradnak, ahányan olyan gyárakat üzemeltetnek, amelyeket lehetetlen leállítani. Minden veszélyesnek látszó üzemet ideiglenesen lezárunk, és felkészültünk arra, hogy néhány vallási közösséget harcmentes övezetté nyilvánítsunk, amennyiben ezzel egyetért. Ezenfelül a Komsztár kész magára vállalni a helyreállítási költségek felét, ha a klánok állják a másikat.

– A Komsztár viseli az evakuálás és visszatelepítés költségeit is?

Focht bólintott.

– Ha a klánok elfoglalják a világot, visszatelepítjük a lakosságot a Tukayyidra, vagy bármely más bolygóra, melyet önök vagy ők maguk választanak. E tekintetben az önök alattvalóinak tekintjük az embereket, így önöktől függ, hová kerülnek.

– Rendben van – felelte Ulrik, de mosolyától Focht hátán végigfutott a hideg. – Nincs értelme felesleges bábukkal telezsúfolni a sakktáblát, pozvál, Anastasius?

Focht lelki szeme előtt azonnal megjelent egy sakktábla képe. A prímás volt a királynő, Natasa Kerenszkij pedig ott állt Ulrik mellett.

Nem volt vigasztaló látvány. Furcsamód nem az aggasztotta, mire vetemedhet ellene Natasa, hanem hogy mire lesz hajlandó a prímás a saját oldalán.

– Szeretném kisöpörni a pályáról a szurkolókat a mérkőzés előtt. Ön is jól tudja, hogy amennyiben sakkjátszmához hasonlítjuk a csatát, ezzel leértékeljük azok életét, akik a Tukayyidon lelik halálukat.

Ulrik szabadkozva kapta maga elé a kezét.

– Távol álljon tőlem, hogy így gondoljam, Anastasius! De be kell ismernie, hogy az előkészületeink valóban egy sakkjátszmáéhoz hasonlítanak. Átengedtem önnek a csatatér meghatározásának jogát, vagyis a szín kiválasztását, ha úgy vesszük. Most azt kell eldöntenünk, ki milyen bábukat szed le, milyen értékben, és hogyan érvényesíthetjük lépéselőnyünket a másikkal szemben.

Ulrik arca elkomorult.

– Mert én, végül is, többre értékelek egy csapatot, mint egy politikus, aki esetleg oly könnyedén feláldoz egy élvonalbeli egységet, mint egy bástyát a sakktáblán.

Focht valósággal beleborzongott Ulrik szavaiba. Ó, milyen ügyesen csűröd-csavarod, Ulrik. Rájöttél volna kilétem titkára? Talán Phelan segített neked, ezért nem látom itt sehol?

– Ezt el is várnám öntől, ilkán, mert nagy tudású katonai vezető. Ez mégsem jelenti azt, hogy nem áldozna fel egy egységet egy öngyilkos akcióban, ha úgy ítélné, az eredmény megéri a kockázatot.

– Igazat kell adnom önnek, kardinális – simogatta Ulrik újfent a kecskeszakállát, és úgy látszott, kellemesebben érzi magát, mint Focht szerette volna. – Nos hát, milyen egységeket szándékozik bevetni a bolygó védelmében?

Focht megérintett egy ikont a Tukayyid képe alatt. Újabb ablak nyílt ki, ez azonban a neonzöld körvonalakon belül fekete maradt. A kardinális ezt követően egy mélyen a Farkas klán megszállási zónájában levő világra mutatott.

– Elhozom a 278-as egységet a Rasalhágról, IV. Byron Koselka püspök vezetése alatt.

Amint a Rasalhág alatti ablak kinyílt, Focht kivette belőle a kom-egységet jelképező ikont, és a Tukayyid felé söpörte. Az üstökösként szántott keresztül a virtuális univerzumon, majd megállapodott az üres ablakban. Újabb ikon követte, majd még egy, amint Focht minden csapatot kitelepített a Komsztár Asta Theatre-i telepéről. Onnan átlépett az Egyesült Nemzetközösségbe, és a Jádesólymok megszállási zónájából vont el csapatokat. Az óramutató járásával ellentétes irányban haladva a kardinális minden egyes komgárdista egységet a Tukayyidra repített.

Amikor befejezte, végigtekintett a hetvenkét, Tukayyidra vezényelt egység ikonjain.

– Az adatbázis, amit a rendelkezésére bocsátottam, tartalmazza minden kiválasztott egység paramétereit, történetét, és az őket alkotó katonák aktáit.

– Kivéve a sajátját, kardinális?

Focht az ilkán kérdésére felkapta a fejét.

– Azért közlöm az embereim adatait, mert egységeink nem láttak igazi harcokat, mégis hiba lenne zöldfülűként elkönyvelni őket. A tisztesség kedvéért rendelkezésére bocsátom saját adataimat is, onnantól kezdve, hogy kardinálisi rangra emelkedtem. Hiba lenne az ön részéről, ha korábbi pályám alapján vonna le rólam következtetéseket.

– Igazán? – fordított hátat Ulrik, és lassan a Tukayyid-ablakok túlsó felére sétált.

– Képes lenne egy régi katona új stratégiák elsajátítására?

– A hernyó talán már pillangó? Az Anastasius Focht nevet különleges okból választottam. Nem vagyok az, aki egykor voltam. Most, hogy egyik szememtől megszabadítottak, világosabban látok, mint eddig – mondta a kardinális, és összekulcsolta a kezét a háta mögött. – Körülbelül ötven csatamechezreddel fogjuk védeni a Tukayyidot, ennek megfelelő légi, tüzérségi, páncélos és gyalogos segítséggel. Úgy döntöttünk, nem vetünk be haditengerészeti egységeket, mert a Tukayyid felszíni vizei nem nagy kiterjedésűek, és a tengeri összecsapások szükségtelen veszélybe sodornák a Tűzpróba-tenger alatti várost.

Ulrik mintha egy pillanatra elképedt volna a Komsztár haderejének méretétől.

– Ötven ezred?

Focht komoran bólintott.

– Ez minden, ami a Komsztár rendelkezésére áll, plusz a Terrán levő két mechegység. A prímás nem volt hajlandó nélkülözni a személyes védelmét biztosító testőrcsapatokat.

– Akkor nemcsak a Tukayyidért csatázunk. Ezzel a világgal a terrai ütközetet kívánja kiváltani.

Talán egy előzetes összetűzésre számítottál, ahol felmérhetem az erőviszonyokat?

– Igen, ilkán, ez a szándékom. Önökhöz hasonlóan mi sem kívánunk a Terrán harcolni.

– Ha elfoglalják a Tukayyidot, azon felül, hogy gondot viselünk a bolygó lakosságára, átengedjük a Terrát, és minden telepünket a klán megszállási zónáján belül. Továbbra is folytatjuk a világok felügyeletét, és a bevételek az önöké lesznek. Amennyiben utasítást kapunk, beszüntetjük minden szolgáltatásunkat az Utódállamoknak. Elrendeljük, hogy személyzetünk csatlakozzon a csapataikhoz, és végeredményben a klánok részévé válunk – ha méltónak tart minket.

Ulrik elkezdett föl s alá járkálni a holotank belsejében, és Focht nem tudta, hogyan értelmezze az ilkán reakcióját. Az ugyanis szokásos higgadtságát sutba dobva mélyedt magába. Focht szinte hallani vélte, ahogy a szinapszisok felrobbannak az ilkán agyában, de nem voltak olyan illúziói, hogy az majd összeroskad a Terra védelmére irányuló licit súlya alatt.

Az viszont nyilvánvaló, hogy az ilkánt meglepte és nyugtalanította a Tukayyid felmentő világként való szerepeltetése. Focht nem hitte volna, hogy ennyire meg lehet döbbenteni Ulrikot. Talán a múltam ismerete miatt egész mást várt tőlem. Fürkész tekintettel szemlélte az ilkánt, ám Ulrik vonásai semmit sem árultak el fejében kavargó gondolataiból.

Aztán az ilkán egyszer csak megtorpant, és a Tukayyid ablakán keresztül Fochtra meredt.

– Ha nyer, biztosra veszem, hogy kérni fog valamit cserébe.

Focht lassan bólintott.

– A prímás arra utasított, az legyen a feltétel, hogy amennyiben sikerül győzelmet aratnunk, a klánok vonuljanak ki a Belső Szférából.

Focht feleletképpen szívből jövő hahotára számított, ehelyett Ulrik gondolkodóba esett, hogy megfontolja a javaslatot.

– Attól tartok, ez lehetetlen, Anastasius, és ezt ön is jól tudja. Ha elfogadnám ezt a feltételt, a Nagy Tanács felelősségre vonna, és elutasítaná a megállapodást. Nem vonulhatunk ki.

A kardinális minden ellenvetés nélkül tudomásul vette a választ.

– Én is erre számítottam – egyik ujjával pulzáló vörös vonalat rajzolt a levegőbe, mely párhuzamosan futott a padlóval, és metszette a Tukayyidot.

– Ha nem is vonulnak vissza, tegyen ígéretet nekem arra, hogy ön és csapatai soha nem lépik át ezt a vonalat. A klánok nem jönnek a Tukayyidnál közelebb a Terrához.

Ulrik töprengőn illesztette össze két tenyerét.

– A soha igen hosszú idő, barátom. Sokkal hosszabb, mint ameddig én vagy bárki más betartathatja ezt a megállapodást a klánokkal. Mégis hajlandó vagyok meghúzni azt a vonalat, és egy évi fegyverszünetet ajánlani, éppúgy, mint amikor megállítottuk az inváziót, hogy új ilkánt válasszunk.

A kardinális megrázta a fejét.

– Nem hiszem, hogy az egy év nagylelkű ajánlat lenne.

– Arra elég volt, hogy az önök hadereje jobb felszereléssel és nagyobb felkészültséggel tudjon harcolni ellenünk. Képzelje el, mekkora fejlődést érhetnének el, ha még egy év lélegzetvételhez juthatnának!

– Képzelje el, mekkora fejlődést érnénk el, ha egy évszázad békét kapnánk!

– Egy évszázad? Inkább el tudom fogadtatni a Nagy Tanácsban a sohát, mint az egy évszázadot. Öt év.

– Az csak egy pillanat, Ulrik. Az öt év nagyon kevés. Hatvan év – legkiválóbb katonai vezetőink pályafutása. Adjon nekem hatvan évet!

Az ilkán kényszeredetten elmosolyodott.

– Hatvan év? Önökhöz képest mi kérészéletűek vagyunk. A hatvan év nálunk tizenkét harcosgenerációt jelent. Haló porom sem marad, rég elfelejtik minden tettemet, mire folytatódhat a háború. Maximum tíz évről lehet szó.

– Nekünk, teknőcöknek, a tíz év semmiség. Tíz év nem elegendő egy jó harcos kiképzéséhez, egész egységek létrehozásához pedig végképp nem. Legyen akkor harminc év. Hadd térjenek vissza otthonukba azok a harcosok, akik eddig a klánok ellen harcoltak, hogy harcosok újabb generációját nevelhessék fel, akik a klánok legjobbjaival mérhetik majd össze erejüket.

Ulrik tétovázott, mint aki nem akar ellenjavaslatot tenni.

– Attól tartok, barátom, a harminc év túl hosszú. Ajánlhatok helyette tizenötöt, és ennyit garantálhatok. Hacsak nem ölnek meg a Tukayyidon, azt hiszem, elég hosszú ideig lehetek ilkán ahhoz, hogy gondoskodjam az egyezség betartásáról. Tizenöt éven túl nem leszek képes megfelelő befolyást gyakorolni ahhoz, hogy bármire is kötelezzem a klánokat.

Focht megigazította szemvédőjét. Sarokba szorítottalak, ugye?

Prev Next