12
Tovatűnő láthatár

Az öreg Ringseis nagyon rossz bőrben volt. Kórházban feküdt, sokadmagával egy nagy teremben, s már annyira összetöpörödött, hogy Seppnek, amikor meglátta, elszorult a szíve. De Sepp látogatásától szemmel láthatóan mégis felélénkült. Francia tudása, mesélte, most már végképpen veszendőbe ment, francia szavakat csak a latinon keresztül képes emlékezetébe idézni, de sok szó még így se jut eszébe.

– Ha visszatér, fiam, Németországba – tért rá aztán egy témára, amely bizonyára már régóta nyomta a szívét –, ne feledkezzék meg, kérem, hogy a Xanthippe címszóra vonatkozó anyag az egyetemi intézet 6-os számú szekrényében a régi iratok mellett található. Ön visszatér majd Németországba, s az athéni Xanthippének meg a hüperboreász Ringseisnek árnyai hálásak lesznek önnek, ha ezt az anyagot kiveszi a 6-os számú szekrényből, és egy szakembernek adja át. Mert hát a Xanthippe-cikket én már, sajnos, aligha tudom befejezni. Reméltem, hogy ezt a munkát az elégtelen segédeszközök ellenére is még itt Párizsban elvégezhetem. Ez most már nagyon kérdéses. És az is kérdéses, hogy az anyag valóban ott van-e még az egyetemi intézetben. És végül még a legjobb esetben is kérdéses, hogy a felkért szakember az én szándékaim szerint írja-e meg a cikket. Tehát nagyon valószínű – fejezte be szomorúan –, hogy Xanthippének a rászórt rágalmakat még hosszú évszázadokon át el kell viselnie.

– Ha visszatér majd Németországba – folytatta, mielőtt még Sepp válaszolhatott volna –, s ott esetleg belebotlana az unokaöcsémbe, abba a bizonyos Günther Ringseisbe, aki, mint tudja, mindenféle kellemetlenséget okozott nekem, a lehetőségekhez képest törődjön egy kicsit vele. Nem kellemes fráter, s azt is megértem, hogy önök, ha visszatérnek, le akarnak majd sújtani az ilyenekre. Odüsszeusz se kímélte a kérőket, amikor hazatért. Ennek ellenére, ha belebotlana, gondoljon rá, hogy én magam nem érzek iránta haragot.

Az aggastyán fénytelen, dülledt szemével gyámoltalanul, könyörögve nézett Seppre, ápolatlan tengerészszakállal övezett, nagy beesett koponyája nem éppen tiszta párnán nyugodott. – Ma talán kissé idegesnek fog találni, fiam – mentegette magát halvány, fáradt mosollyal –, s igaza lesz. Kiderült, hogy sajnos, jómagam se szívleltem meg eléggé a tanítást, amelyet önnek mindig hirdettem. Meg kellett volna tanulnom várni, s nem volna szabad keseregnem amiatt, hogy Xanthippének is még néhány évszázadig várnia kellett. És mégis rosszul esik nekem. Szerencsétlenül heves a vérmérsékletem, igen, meg kell rónom önmagamat: nagyon izgága vagyok.

És valóban rendkívül nyugtalanul viselkedett. Többször is megkérdezte Seppet, jól megjegyezte-e, hol van a Xanthippere vonatkozó anyag, és Seppnek az egész históriát el kellett ismételnie. Mindent megígért, amit az aggastyán kívánt, de igyekezett Ringseis aggályait, helyzethez illő bizakodást mutatva, eloszlatni. Ringseis, mondta határozott hangon, igenis be fogja fejezni a cikkét, és Németországba visszatérve maga veszi majd a kéziratot és az unokaöccsét gondozásba. Csakhogy Ringseisről e vigasztaló szavak leperegtek, és Sepp szorongó érzésekkel eltelve jött el tőle.

Tehát még ez a nyugodt öregember, akinek türelmén sokszor már-már mosolyogni kellett, se bírt mindvégig várni. A várakozásra vonatkozó tanítás merő ostobaság, nincs az életnek értelme, ha várakozással kell eltölteni.

Ha már az öreg Ringseis is „izgága”, mennyivel inkább érthető, hogy ő, Sepp ilyen türelmetlen. A maga elé tűzött határidő bolondot űz belőle. Ezek a nyomorult nácik a döntőbíróság összehívását az ítéletnapjáig halogatják. Sose fog ő eljutni odáig, hogy a Várótermet megírhassa. Olyan ez, mintha valaki azt a vonalat akarná elérni, ahol a tenger meg láthatár összefolyik, s ahogy egyre messzebbre hajózik, úgy távolodik tőle a láthatár, tovatűnik örökké elérhetetlenül. Bárcsak befejeződne már ez a Benjamin-ügy, így vagy úgy.

Egyre szenvedélyesebben, egyre haragosabban gondolt erre a förtelmes „így vagy úgy”-ra, semmiféle szemrehányással nem tudta kiűzni agyából. Egész lényét leigázta az óhaj, hogy a Benjamin-ügy így vagy úgy befejeződjék.

 

 

Amikor Hanns a szovjet konzulátuson megtudta, hogy kérvényét kedvezően intézték el, s így néhány héten belül elutazhat, nem is örült annyira, mint ahogy várta. Már túl sokszor elképzelte ezt a pillanatot. Ezért aztán, midőn felkapaszkodott a szűk, tekervényes Rue de Grenelle-re, ahol a konzulátus volt, nem is annyira az új élete feletti öröm foglalkoztatta, mint a gond, hogy a régi életét tisztán, becsületesen zárja le.

Itt van például ez a Germaine-, illetve Madame Chaix-dolog. Hanns valójában azt se tudta eldönteni, vajon még Germaine-t, vagy már megint Madame Chaix-t mondjon-e. Már réges-rég bocsánatot kellett volna tőle kérnie a miatt a „Chasseur d’Afrique”-beli félresikerült találka miatt, meg kellett volna magyaráznia, miért oldott akkor kereket. Ezzel neki is, meg önmagának is tartozik. De sose tudta, hogyan kezdjen hozzá. Valahányszor a lány meglátta, arcára jóindulatúan fölényes, csibészes mosoly ült ki, Hannsnak ettől torkán akadt a szó. Jobb szerette volna, ha a lány alaposan beolvas neki. A kapcsolatukban volt valami kellemetlen, elintézetlen, s Hanns úgy érezte, nem utazhat el anélkül, hogy ezt a dolgot ne hozza rendbe. Ő nem afféle betojt alak, nem halogatja tovább, hogy Germaine előtt kimagyarázkodjék.

Így aztán mihelyt legközelebb találkozott vele, nekidurálta magát, s már amennyire tőle telt, elfogódottság nélkül rákezdte: – Ide figyeljen, Germaine, beszélhetnék magával?

Madame Chaix, aki épp a portörülgetéshez akart hozzáfogni, hirtelen megfordult. Hanns akarata ellenére elvörösödött, s a pirulás nagyon jól illett vékony pihével borított, barnás-aranyos bőréhez, négyszögletes kobakjához. Germaine végigmérte, lassan, hetykén elmosolyodott, s begombolta meglehetősen mélyen kivágott blúzának egyik gombját. – Szóval most mégis megint beszélni akar velem – jegyezte meg, s végignyalta az ajkát. – Maguk, németek – tette hozzá mosolyogva – ügyetlen emberek, de kitartóak. Hát halljuk, mit akar nekem mondani?

Hanns nem tudta, hogyan kezdje, fiatalon, frissen, pirulva állt a lány előtt. Germaine még egyre mosolyogva le nem vette róla a szemét. És végül egyenesen megkérdezte tőle: – Tulajdonképpen miért nem jöttél el akkor, te tökfej? – Ott voltam – válaszolta Hanns, s most aztán sután, buzgón magyarázni kezdte, miért iszkolt el. Rájött, mondta, hogy nem szereti annyira Germaine-t, mint ahogy megérdemelné, puszta szórakozásra pedig Germaine túl jó neki.

A lány gúnyos arccal hallgatta. Micsoda butaságokat fecseg összevissza ez a fiú, de azért kedves, ahogy ilyen szenvedélyesen magyarázgat, s amellett, úgy látszik, el is hiszi ezt a hülyeséget. Akiknek pénzük van, ilyesmivel bolondítják magukat. Ha valakinek pénze van, s így nincsenek igazi gondjai, mesterséges gondokkal bonyolítja az életet. De nagy kár volna, ha kettőjük közt pusztán ilyen bolondériák miatt nem lenne semmi. Germaine okos lány, a fiú tetszik neki, szívesen rávenné a szeretkezésre. – Hogyhogy túl jónak tartasz engem a szórakozásra? – veszi föl Hanns szavainak fonalát. – Én önmagamat nem tartom túl jónak. Miért ne szórakozzék az ember?

Hanns érzi a lány hófehér bőrének kellemes illatát, elnézi gyönyörű, vörösesszőke, göndör haját, sajnálja, hogy Germaine begombolta a blúzát, gondolatai összezavarodnak.

– Nem tudom – válaszolja bizonytalanul, s nem is fejezi be a mondatot, csak a lányt nézi.

– Azt látom, hogy nem tudod – jegyzi meg Germaine. – De legalább ne magázz folyton.

Hannsnak még a fülében cseng a lány érve: „miért ne szórakozzék az ember”? Meggyőzőnek hangzik, de Hanns nagyon jól tudja, hogy sok mindent fel lehetne hozni ellene. Szerelem nélkül nem szabad szeretkezni, nem szabad úgy eltékozolnia erejét, mint ahogy azt Antonius tette; de ezek és a többi hasonló gondolatok, amelyeket a „Chasseur d’Afrique” kávéházban kiötlött, csak elvont eszmék, Germaine viszont itt van a maga testi valóságában, látni, szagolni lehet, kellemesen közel, fenyegetően közel van hozzá.

– Te tulajdonképpen rettenetes hülye vagy – mondja Germaine. – Hogy tud egy rendes fiú ilyen hülye lenni? – És ezzel még közelebb lép Hannshoz. – De most már elegem van a hülyéskedéseidből – mondja, s hangja haragos, arca azonban mosolyog. És mielőtt Hanns még eldönthetné, tényleg haragszik-e, Germaine a nyakába esik – de ki tudja, melyikük kezdte? –, s Hanns érzi a lány ajkát, nyelvét, csókolóznak, hogy se nem hall, se nem lát, ugyanott tartanak, mint annak idején, s a „Chasseur d’Afrique”-ból való eliszkolása, lám, kárba veszett fáradság volt.

Amikor Germaine végre elengedi, Hanns zihálva áll. A lány azzal az átkozott, gúnyos mosolyával nézi. – Megmondom neked, miért szaladtál akkor el – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Beképzelt csibész vagy, azt hiszed, nem vagyok elég jó neked. Ha munkás volnál, sofőr vagy más közülünk való, minden egészen egyszerű volna, akkor annak idején szíves örömest megvártál volna.

– Igazságtalan vagy, Germaine – válaszolja Hanns mélyen megbántva. Mert éppen az ellenkezője igaz, ő a proletárokhoz állt át, közülük való, és Germaine az, akinek nincs proletár öntudata.

– Hogy volnék igazságtalan? – kérdezi a lány. – Te úr vagy, én meg takarítónő. Erről igazán nem lehet vitatkozni.

– Már hogyne lehetne – heveskedik Hanns. – Én hozzátok tartozom, úgy értem, politikailag.

– Politikailag – csúfolódik Germaine. – Fütyülök a politikára – jelenti ki. – Mit érdekel engem a te politikád – teszi hozzá eltökélten, bosszankodva ennyi értetlenség felett. – Engem te érdekelsz, te idióta. – S mivel Hanns szemmel láthatóan még mindig nem érti, Germaine józan szavakkal elmagyarázza neki a világnézetét. A gazdagok gazdagok, ez ellen semmit se lehet tenni, a szegény csak azon igyekszik, hogy meg tudjon állni a lábán. Lázadozni értelmetlen dolog, ezzel csak azt a keveset is eljátssza az ember, amije van az életből. A kalács olyan, amilyen, arra kell törekedni, hogy az ember legalább egy-két morzsát megkaparintson belőle. – Nincs igazam? – fejezi be a mondókáját.

Hanns szerint Germaine-nek nincs igaza, éppen ellenkezőleg: szerinte Germaine könnyelmű, könnyű teremtés; s most megpróbálja óvatosan megmagyarázni neki, miről van szó. Germaine azonban tüstént félbeszakítja. Elmondja, hogy az egyik nagy szerelme kommunista volt. De semmi se jött ki a dologból, mert a férfinak az ő számára sose volt ideje, s ha egyszer-másszor mégis volt, unalmas elméletekkel traktálta. Amellett a kommunizmusa miatt mindegyik állásából sorba kirúgták, pedig jó munkás volt, s a végén még be is zárták azt az idiótát. – Tessék, ez legyen figyelmeztetés neked – tanácsolja jóindulatúan.

Ilyen leplezetlen opportunizmussal szemben minden érv csak falra hányt borsó volna. Hanns kijózanodik. Germaine haja már nem ragyog olyan vörösesszőkén, bőre többé nem olyan varázslatosan fehér, s Hanns most azt is látja, hogy anyjának igaza volt, Germaine tényleg slampos, a blúza csupa piszok.

De nem Germaine vonzerejéről s nem is a politikai meggyőződéséről van szó, a kérdés az, teljesítette-e Hanns a maga elé tűzött feladatot, tisztázta-e a dolgát Germaine-nel? – De azt legalább megérti, hogy miért nem vártam meg magát a „Chasseur d’Afrique”-ban? – kérdezi nyomatékosan.

– Nem, nem értem, te idióta – válaszolja a lány, s aztán egy ideig még nézi a fiút olyan pillantással, amelyről Hanns nem tudja, vajon gúnyt vagy sajnálkozást rejt magában, majd visszatér a munkájához.

 

 

Ha már Hannsnak ezt a függő ügyet Germaine-nel nem nagyon sikerült elrendeznie, legalább arról szeretett volna gondoskodni, hogy mielőtt elmegy Párizsból, Seppnek minél kellemesebb otthont szerezzen. Anyagi szempontból a helyzetük kedvezően alakult: annál a Rue de la Ferme-i hölgynél tartott koncert óta úgy látszott, Sepp legalább egy-két évig gondtalanul élhet. De apjának éppen annyi gyakorlati érzéke van, mint egy csecsemőnek, rettenetesen közönyös, s ha ő nem rángatja ki, örökké itt gubbaszt majd e kényelmetlen, undorító lyukban. Hannsnak, mielőtt Moszkvába megy, legalább ebből a rémséges Aranjuez szállóból ki kell Seppet mozdítania.

A következő napokban tehát ide-oda futkosott Párizs városában, lakást keresett apjának. Ez nem volt könnyű feladat, mert ízlés és szükségletek dolgában egyaránt különböztek egymástól. De végül mégis rábukkant a Quai Voltaire-en két nagy, régimódi, kényelmesen berendezett szobára, ahonnét gyönyörű kilátás nyílt a folyóra, olyan szobákra, amelyek Seppet némi jóakarattal Münchenre emlékeztethették. Hanns megkérte a lakás tulajdonosát, tartsa fenn neki a szobákat. Csakhogy az ember kérkedve kijelentette, hogy ezt a két szobát bármely nap ki tudja adni, és semmiféle ígéretet nem hajlandó tenni.

Hanns nem szerette volna, ha a lakást elszalasztja, ezért elhatározta, hogy még aznap beszél Sepp-pel. Ebből az alkalomból azt is megmondja majd neki, hogy néhány héten belül véglegesen elutazik. De kissé fázott e beszélgetéstől.

Gépiesen megindult a metróállomás felé, gondolatai a tervbe vett beszélgetés körül forogtak. De az állomás bejárójánál meghökkenve megállt. Ott ugyanis egy szerelmespár állt, és, ahogy ez már Párizsban szokás, zavartalanul búcsúzkodott. A fiatalember és a lány elmerülten csókolóztak, aztán a lány megfogta a fiatalember vállát, még egyszer a szemébe nézett, majd újból csókolózni kezdtek, s csak ekkor váltak el egymástól. Hanns viszolygott az efféle nyilvános szerelmeskedéstől, de hát már megszokta. Ez a búcsúzkodás is csak azért hökkentette meg, mert a fiatalembert jól ismerte, Ignaz Hauseder volt, régi iskolatársa, s jelenlegi ellenfele az ifjúsági egyesületben. A lányt azonban még jobban ismerte, Germaine volt, vagyis hát Madame Chaix.

Hanns, amikor Hausedert az ő Germaine-jével így, nyilvánosan csókolódzni látta, úgy érezte magát, mintha főbe kólintották volna. Hogy Germaine léha, azt tudta, s mégis bosszantotta, hogy éppen azt az Ignaz Hausedert kellett kiválasztania, aki mindig olyan pöffeszkedőn és nagyképűen beszél vele. Az imént a lányt gondolatban „Germaine-jé-nek” nevezte. Mi az, tán féltékeny? És így Germaine iránti vonzalma mégiscsak valamiféle szerelem? Annyi bizonyos, felettébb bosszantotta, hogy a lányt Hausederrel rajtakapta.

S még dühösebb lett, amikor elképzelte magának, hogy ez a Hauseder mi mindent locsog össze róla Germaine-nek. Pedig egyikük véleményére sem ad, fütyülhetne rá, mit beszélnek róla. De mégse fütyül rá. Éppen ellenkezőleg: ha arra gondol, ahogy azok összedugják a fejüket vagy tán szerelmesen összebújnak, és rajta vihognak, rettenetes méreg fogja el.

Nagy nehezen erőt vesz magán. Most legalább közte és Germaine közt visszavonhatatlanul mindennek vége, ebből nem kell többé gondot csinálnia magának. Egyenesen szerencse, hogy ő, Hanns Trautwein, nem kezdett ki egy asszonnyal, akinek jó egy afféle fráter, mint ez a Hauseder.

 

 

Aznap este Sepp megint szófukar volt, csak töprengett magában. Hanns feszülten várt az alkalomra, hogy előhozakodhasson kellemetlen közlendőjével: küszöbön álló utazásával, de megették a vacsorát, Hanns már el is mosta az edényeket, s az apja még mindig nem mondott egyetlen szót sem, amire elkezdhette volna mondókáját. Csak üldögélt a karosszékben, amely már megint eléggé ütött-kopott volt, s annyira elmerült gondolataiba, hogy Hannsot nem vitte rá a lélek, hogy keserű hírével előálljon.

Sepp gondolatai az öreg Ringseis körül forogtak. Ringseisnek, ezt őneki elárulták, nem sok ideje van már; és most nem ment ki a fejéből, hogy az öreg épp a halál küszöbén ilyen „izgága” lett. Végiggondolta, hányszor látta őt pedánsnak, tanárosnak, szórakozottnak, hányszor látta bölcsnek, letisztultnak s hányszor nevetségesnek. Elgondolkozott egyenességén, becsületességén, szívbeli jóságán s lényéből átadó igazi humanizmusán. És egyszerre rádöbbent, hogy gondolatban már a nekrológját írja.

Ennyire megrontotta hát a zsurnalisztika, hogy már egy haldokló barátjára sem képes gondolni anélkül, hogy ne a PNU-ban írandó nekrológja lebegjen a szeme előtt. Annyira rabjává lett ennek a kényszerfoglalkozásnak, hogy egy hozzá ilyen közelálló embert egyszerűen a rotációsgép anyagává gyúr át. Felugrott, az asztalra vágott, s elrikoltotta magát: – De most már torkig vagyok. Ettől okádni kell. J’en ai marre. – És megismételte: – J’en ai marre.

– Ilyen esetben inkább azt kell mondani: „ca m’emmer-de” – helyesbítette kedélyesen Hanns. Az volt ugyanis a tapasztalata, hogy hasonló helyzetekben az apját néha lecsillapítja, ha a francia beszédét helyesbíti. – Na jó – zsémbelt tovább, de ezúttal is már megenyhülve Sepp. – Ebből elegem van, torkig vagyok vele, ez okádni való. Ca m’emmerde, vagy ahogy akarod. – Hanns úgy érezte, most kell fülön csípnie az alkalmat, mert ha nem teszi, sose fog megszólalni. Hát nekidurálta magát. – Egyébként – mondta – hamarosan új francia tanár után kell nézned. Mert én legkésőbb egy hónap múlva, sőt valószínűleg már hamarabb búcsút mondok neked.

Sepp sejtette, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, de e hírre mégis megrendült. Szóval legkésőbb egy hónap múlva. Éppen most lép meg a lurkó, amikor kiderült, hogy még ő az egyetlen, akivel beszélni lehet. Nem lesz könnyű dolog. Ernával vége a barátságnak, Tschernigg-gel sem az igazi már, mi marad hát neki? Nyomorúságos dolog lesz egyedül élni ebben a szép Párizs városában.

És most hirtelen megrohanják a bűn és bűnhődés képzetei. Ha a lurkó most elmegy, ez büntetés az „így vagy úgy”-ért, büntetés, mert túl könnyen vette a dolgot, mert lélekben megint dezertált.

Miközben mindez végigfut az agyán, lassan, igen müncheniesen megszólal: – Igen, igen, szóval te is odábbállsz.

Hanns ezt elengedi a füle mellett, nehogy érzelgőssé váljon, másra tereli a szót, a Quai Voltaire-i két szobáról kezd beszélni. A szobák ugyan nem olcsók, mondja, ötszáz frankot kérnek, de hát most egészen jól keresünk. És a Quai Voltaire szép környék, onnét gyönyörű kilátás nyílik a folyóra, Sepp egész biztosan nagyon jól fogja magát ott érezni. Semmi körülmények közt se szeretné apját itthagyni az Aranjuez szállóban. Buzgón magyaráz, élénk színekkel ecseteli az új lakás előnyeit, el akarja Sepp gondolatait terelni a küszöbönálló búcsúzásról. Csakhogy ez nemigen sikerül neki. Sepp csupán fél füllel hallgat oda, s szórakozottan jegyzi meg: – Kedves tőled, hogy körülnéztél. Alkalmilag majd én is megnézem. – De Hanns nem hagyja ennyiben a dolgot; nem, nem alkalmilag, Seppnek már holnap meg kell néznie a szobákat, mert másként fuccs nekik. Sepp azonban gondolatokba merülve azt válaszolja, hogy ez egyáltalán nem fontos, már olyan régóta megvan itt, s végeredményben akad még más lakás is. És amikor Hanns tovább noszogatja, rikácsolni kezd: – Eszem ágában sincs most dönteni erről. Nincs kedvem hozzá. – A válás feletti fájdalmában és haragjában megmakacsolja magát, most egészen olyan, mint a hajdani Sepp.

– Légy okos, apa – kérleli őt Hanns, és Sepp, akit a hang gyakran jobban megindít, mint a szavak tartalma, tüstént elfojtja haragját; hasonló esetekben egészen hasonló szavakat és hasonló hangot használt Anna is. – Na jó – adja meg magát –, vedd ki a lakást, de engem hagyj békén. Aztán egyszer majd megnézem. – Magában ravaszul azt gondolja, a szobát éppenséggel kiveheti, ha ezzel szívességet tesz a lurkónak, odaköltöznie ezért még korántse kell.

Örül, hogy ilyen kiutat talált. De öröme csak egy másodpercig tart. Mert máris szinte fizikai gyötrelmet érez a gondolatra, hogyha Hanns elmegy, itt ül majd egyedül, az Aranjuez szállóban, sötét kétségbeesésbe merülve, s egyre csak arra vár, hogy ez a nyomorult, ez az átkozott Benja-min-ügy végre elintéződjék. Ó, sose fog elintéződni, ő meg itt ül majd sóvárogva a munkája után, tovább húzza majd azt a rohadt igát ezen a soha, soha véget nem érő országúton; ugyanúgy lesz, mint annak idején a fronton, az ember tönkremegy, eltompul, nem látja, mikor lesz vége, s ez a hadjárat nem gyorsjárat, az ember egy olyan láthatár felé tart, amely bolondot űz belőle, ahogy közeledünk feléje, úgy távolodik, az égbolt és a tenger örökkön-örökké tovatűnik. És ez a vég nélküli várakozás, gondolja magában, megrontja az embert, korábban volt humorom, kedélyes voltam, most meg egyre zsémbesebb, fullánkosabb leszek, egyetlen emberben se látok semmi jót, nincs egyetlen barátom, és egyetlen embernek se vagyok barátja, senkit se bírok ki, nincs egyetlen ember, aki ne okozna nekem több bosszúságot, mint örömet, Peter Dülken, Oskar Tschernigg és Erna Redlich mehetnek felőlem valamennyien a pokolba, s most Hanns is itthagy, teljesen egyedül maradok.

A lurkó nem tehet róla. Talán ő is itt kuksoljon, és olyanná váljon, mint én vagyok? A lurkó igen rendesen viselkedett, már hónapokkal ezelőtt megmondta, hogy elmegy, s nekem erre lelkileg idejében fel kellett volna készülnöm.

Semmiképpen sincs értelme ezeket az utolsó heteket siránkozó elmélkedésekkel tönkretenni. – Hát jöjjön, aminek jönnie kell – mondja Sepp, majd erőtlen kísérletet tesz, hogy tréfával üsse el a dolgot: – Rajtad úgysem lehet segíteni.

Ezekre a szomorú, rezignált szavakra Hanns nehezen találja meg a választ, már-már jobb szeretné, ha Sepp kiabálna, szitkozódna. – Igen – feleli ugyanolyan esetlenül tréfálkozó hangon –, sajnos, egyikünkön se lehet segíteni.

Ez a hang azonban egyáltalán nincs Sepp ínyére. Nem volt szándékában a lurkóval veszekedni, de homályosan úgy érzi, talán megkönnyebbülne, ha erről az átkozott Moszkváról még egyszer világosan megmondaná a véleményét. – Dehogynem lehetne rajtunk segíteni – válaszolja tehát saját meggyőződése szerint még békésen, valójában már eléggé kihívóan –, csak például kettőnk közül az egyiknek okosabbnak kellene lennie. – Erre persze Hanns se maradhat adós a válasszal, s így azután – bár mindketten eltökélték, hogy a legnagyobb türelmet tanúsítják – már néhány perc múlva a leghevesebb vitában állnak egymással.

– Mi a ti szocializmusotok? – rikácsolja Sepp. – Hisz az a szocializmus karikatúrája. Mit kezdjek egy humanizmus nélküli szocializmussal? Amilyen biztos, hogy emberségesnek lenni az egyén szocializmusát jelenti, éppoly biztos, hogy a szocializmus nem más, mint a közösség humanizmusa. De az olyan szocializmus, amely az egyénnel nem törődik, az egyént mindig feláldozza, amely nem abszolút, százszázalékos humanizmus, az olyan szocializmussal kinyalhatjátok a seggemet.

Hannsnak azonban az a szilárd meggyőződése, hogy efféle lágy szívű elméletekkel egy minden emberiességet levetkőzött, elkeseredett ellenfelet nem lehet térdre kényszeríteni. – Ha valakinek komoly szándéka – jelenti ki –, hogy a „ne ölj” elvet érvényre juttassa, az nem tűrheti, hogy másvalaki az „ölni szabad” alapelvet propagálhassa. Éppen ellenkezőleg: készen kell állnia, hogy szükség esetén a másikat meggyilkolja. Az egyház helyesen cselekedett, amikor a hegyi beszédet tűzzel-vassal terjesztette. A humanitást, ezt egyszer már mondtam neked, csak ágyúkkal lehet az emberiségre rákényszeríteni. – Akarata ellenére hevesen beszélt.

Sepp is harciasabban válaszolt, mint ahogy akarta. A szocializmus, hangoztatta, csak abszolút demokratikus eszközökkel vívhatja ki a győzelmet. És amikor Hanns kitartott amellett, hogy a nácik és a barbárság felett a formális demokrácia eszközeivel sosem lehet majd úrrá lenni, kötekedőn rikácsolva azt a mondatot vágta fia fejéhez, hogy nem a cél szentesíti az eszközt, hanem az eszköz mocskolja be a célt.

De bármily szenvedélyesen is szónokolt, Hanns örömmel látta, hogy nagyhangú mondatai mögött bizonytalanság rejlik. Sepp maga is észrevette, hogy immár nem hisz egész szívével abban, amit ilyen buzgón hirdet. Olykor úgy érezte, mintha Hanns érvei egyenesen az ő lelkéből fakadnának.

Egyébként a vita folyamán Hanns egyre mértéktartóbb lett, Sepp pedig egyre harciasabb és gorombább. De Hanns ezt nem vette rossz néven. Seppből az a zaftos müncheni kötekedő kedv tört elő, amelyet hosszú idő óta magába fojtott. Hanns elégedetten látta, hogy él még a régi Sepp.

Ez után az alapos civakodás után mindketten jobban érezték magukat. És lefekvéskor mindkettőjüket mély megvetés töltötte el a politikai elméletekkel szemben és mély vonzalom egymás iránt.

13
A jó ügy diadala

A Párizsi Német Újság virágzott, gyarapodott. Tíz jókora oldalát öröm volt látni. A legjobb német írók dolgoztak benne, még maga Jacques Tüverlin is írt a nácikról egy dühödt, elegáns cikket a lap számára.

Ám a vevő, aki az újságosbódénál a PNU egy példányáért a maga sárgaréz ötvencentime-osát leszurkolta, nem is sejtette, mennyi izzadságba és fejtörésbe került ezt a tíz oldalt olvasásra érdemes tartalommal megtölteni. A szerkesztőknek szakadatlan harcokban kellett visszaverniök a támadásokat, amelyeket a feldühödött Gingold és minden hájjal megkent ügyvédje indított ellenük. Ahogy azt Zarnke megjósolta, egymást követték a határozatok, fenyegetőzések, foglalások, s a PNU helyiségében ki-be jártak a bírósági küldöncök.

De a legnagyobb baj az állandó pénzszűke volt. A Zarnke jogtanácsos és Peter Dülken által felhajkurászott összegek már elfogytak, aprócska kölcsönöket kellett összekoldulniok, hogy valamiképpen tovább tengődjenek. A szerkesztőknek nemcsak az addiginál több munkát kellett végezniök, hanem egyre szűkösebb fizetéssel kellett beérniök, s hogy ezt a nehéz sorsot elviseljék, újból és újból arra kellett figyelmeztetniök magukat, hogy bátor, nemes és szükséges feladatot teljesítenek. A PNU életben tartása bizony sok energiát, ravaszságot és optimizmust követelt.

Az öreg Heilbrun jól bevált. Hosszú újságírói pályafutásának tapasztalataival nagy szervezői képesség párosult, továbbra is reprezentatív személyiség volt, büszke, magabiztos szónoklatokat tartott. Aki azonban jobban belelátott, hamarosan észrevette, milyen sebzett. Sepp mellett riadtan, alázatosan surrant el, s olykor még mások jelenlétében is hirtelen magába rogyott. Ilyenkor ebben az öreg, összetört férfiban senki se fedezte volna fel a Max Liebermann-festményen büszkélkedő nagyurat.

Mindehhez járult még, hogy a PH – várakozásaik ellenére – nem adta meg magát. Gingold és Hermann Físch ugyanis kiötlött egy életmentő trükköt: tekintélyes angol, amerikai és francia Írókat szólítottak fel, hogy írjanak a PH számára. Ezek az urak mit sem tudtak a német emigráns sajtó köreiben uralkodó viszonyokról, s mivel Gingold legyőzve önmagát, zsíros honoráriumokat ajánlott fel nekik, nem láttak semmi okot rá, mért tagadják meg közreműködésüket. Az emigráns olvasótábor nem volt nagy, s a két újság éles vetélkedése a példányszám csökkenéséhez vezetett.

A PNU szerkesztői haragosan, rezignáltan, nekikeseredve folytatták munkájukat. Egyre csak azt mondogatták maguknak: győznünk kell, győzni fogunk. De magabiztosságuk lassanként álarccá változott, mögötte csüggedés, komor kétségbeesés rejtőzött.

S ekkor egy szeptemberi nap délutánján a Német Hivatalos Hírügynökség közleményt bocsátott ki, amely szerint Friedrich Benjamin újságírót a német kormány a svájci hatóságoknak adja át.

A PNU szerkesztősége nem volt többé sivár. Senki se hitt már igazán a győzelemben, s most e győzelem olyan hirtelen jött, hogy mindent úgyszólván kiemelt a sarkaiból, mindenkinek szárnyakat adott. Még maga Heilbrun is egyszeribe megfiatalodott, fénykorának nagyúri ábrázatát öltötte magára, Liebermann portréjának megelevenedett mása lett.

Amikor Sepp Trautwein meghallotta a hírt, egy időre valósággal kővé vált. – Szabad, Benjamin szabad – morrnolta maga elé. – Szabad, szabad – ismételte újból és újból. És csak néhány másodperc múlva kezdett ragyogni, ekkor azonban egész csontos arca, sűrű, ősz szemöldöke alatt mélyen ülő szeme feltündökölt, Sepp szinte megszépült. Végigszáguldott a szerkesztőségi szobákon, nyelvével csettintgetett, sután, bolondul hadonászva hol egyik, hol másik kollégáját ragadta vállon, s egyre csak azt hajtogatta: – Szabad, szabad. – Megölelte Erna Redlichet, elkapta a hórihorgas, sovány Peter Dülkent, aki szintén magánkívül volt az örömtől, s teljesen értelmetlenül rárivallt: – Na, Pitt, kinek volt igaza? Hát nem megmondtam? – Még azt is elfelejtette, hogy haragban van Heilbrunnal, erősen megrázta kezét. – Na, ehhez mit szól? – kérdezte tőle nagy hangon. Majd hozzátette: – Miért nem szólít Seppnek, maga idióta?

„A gyenge ember meghal, az erős harcol” – énekelte, s újból és újból elismételte: – Szabad, szabad. – Mintha részeg lett volna.

Pitt és Heilbrun ostromolni kezdték, hogy neki kell a Friedrich Benjamint üdvözlő cikket megírnia, csak ő írhatja meg, senki más, ez a mai nap az ő napja, az ő győzelme. De Sepp szabódott. – Ezt már nektek kell megírnotok – mondta –, én most nem tudnám, egészen részeg vagyok.

– Mindannyian azok vagyunk – nevetett Peter Dülken, s hosszú, barna haját hátravetette homlokából. Sepp azonban odábbállt, s csak tovább mondogatta: – Szabad, szabad.

Tántorogva, boldogan, ragyogva bandukolt az enyhe szeptemberi napon. Egy kávéház teraszán ült le. Jólesett neki a nyüzsgő, serénykedő emberáradat kellős közepén üldögélnie, emberek közt, akik ujjongó lelkesültségének akaratlanul is mintegy örömteljes staffázsul szolgáltak. Megivott egy korsó baksört, majd egy másodikat s harmadikat, vett egy újságot, majd egy másodikat s harmadikat, s mindegyikben azt olvasta, hogy a német kormány határozata értelmében Friedrich Benjamin újságírót a svájci hatóságoknak adják át. Sepp Trautwein élvezni tudta a jót, s életében sok minden rossz mellett sok minden jót is megélt, de soha, soha nem volt még olyan boldog, mint aznap. És ha valamennyi éve szürke és sivár lett volna, s csak ez az egyetlen óra adatott volna meg neki itt, ennek a párizsi kávéháznak teraszán az újságokkal, a jó hírrel, a három korsó baksörrel s azzal a nagy, mellet feszítő érzéssel, hogy „szabad, szabad”, élete már akkor is boldog lett volna.

Tehát nem csalatkozott hitében. Az igazság, az értelem nem üres frázis, helyük van a világban, s az öreg Ringseisnek igaza van, csak meg kell tanulni várni. És lám, Anna mégis odavágta a lapokat, szegény Anna, ó, miért nem lehetett beleoltani ezt a várni tudást, ezt a bizakodást. De legalább az öreg Ringseisnek még megmondhatja, hogy Friedrich Benjamin szabad.

Egyelőre azonban csak a pincérnek szólt oda: – Kiszabadult. Olvasta, uram? Kiszabadult, s én ezt előre megmondtam. – És amikor a pincér csodálkozva rámeredt, nagy borravalót adott neki.

Aztán tovább futkározott a szép szeptemberi napon, s noha csak három kiskorsó baksört ivott, úgy érezte magát, mint azon az estén, amikor Erna Redlichhel oly meghitt hangulatban elbeszélgetett, s utána Párizs városának üres utcáin és terein kóborolt. Igaza volt s továbbra is igaza lesz. – Eljön még a napja – rikácsolta maga elé úgy, mint akkor. Végigsétál majd az Isar rakpartjain, látni fogja a Frauenkirche tornyait, májas hurkát eszik, márciusi sört iszik, s Richard Straussnak a vállára koppint: – Na, szomszéd úr, okosabban is viselkedhetett volna. – És ha Riemann majd elfogódottan rávigyorog, egyszerűen visszavigyorog rá, de egyébként előkelően hallgatni fog. Eleuszetai, el fog jönni, ez most újból bebizonyosodott, vagy népiesebben szólva: „Finggal, Hitler úr, nem lehet piros tojást festeni.” Bár időközben kaptunk egyet-kettőt a fejünkre, de nem hiába csináltuk mindezt végig, most majd ez is bebizonyosodik. És mindenekelőtt az fog bebizonyosodni, hogy a Váróterem nem hiába várt.

Csak most – de most aztán olyan kérlelhetetlen bizonyossággal, hogy szinte megijedt tőle – döbbent rá, mit is jelent számára Friedrich Benjamin kiszabadulása. Benjamin szabadságával önnön szabadságát vívta ki. Most visszatérhet a muzsikához, de milyen más emberként tér vissza, érettebben, bölcsebben s mégis még fiatalon. Az ihletéből nem illant el semmi, szellemének bora jó, öreg lett, s a megfelelő palackot is megszerezte hozzá. Mennyi mindent tanult és értett még ebben a két esztendőben.

Egyszer, már felnőtt korában, elment a Wilheim-gimnáziumba, bement abba a tanterembe, ahol tízéves korában ült, ott álltak az akkori padok, ugyanazok a padok, de ó, most milyen kicsik, milyen aprók voltak. És ahogy az akkori Sepp azokra a padokra nézett, s arra a Seppre, aki az egyik ilyen padban ült, úgy néz vissza a mostani Sepp a két esztendő előtti Seppre, reményeire, félelmeire és terveire.

A rakparton állt. A víz felé kellett fordulnia, szégyellte kimutatni örömét és azt a roppant fényt, amely most bizonyára egész arcát elárasztja: mert az emberek irigykednének, ha így látnák. Elnézte a frissen, barátságosan, zölden áramló Szajnát, s úgy érezte, akkor se lehetne boldogabb, ha ez a folyó az Isar volna. Visszatérhet a muzsikájához. Zenét szerezhet, tiszta lelkiismerettel, s nem kell többé mások miatt a fejét törnie. Megtette a magáét.

Szabad, szabad. Érezte, ahogy lehull róla a teher, valósággal érezte, ahogy a válla megkönnyebbedik, a válla, a melle, az egész teste. Fricike szellemalakja egyszeribe szertefoszlott, elhallgatott az a halk, kísérteties muzsika, amely mindig körüllengte. Szabad volt, szabad. Mélyet lélegzett, kinyújtózkodott, kifújta magából az elhasznált levegőt, s újat, frisset, tisztát lélegzett be.

14
Miért ne legyen gazember?

– Ha nincs ellenére, Corinne, induljunk – mondta Spitzi. Vacsora után voltak, egy környékbeli kerti vendéglőben kényelmesen üldögéltek a szabadban, s tapintatosan halk zene mellett beszélgettek.

– Mi baj? – kérdezte Madame Didier e hirtelen, udvariatlan felszólításon meglepődve.

– Nincs semmi baj, csak kezd hűvösödni – válaszolta Spitzi, s nem is erőltette meg magát, hogy valamilyen jobb kifogást találjon –, és nyitott kocsival vagyunk. De elsősorban – mondta aztán mégis nekirugaszkodva – arra vágyom, hogy magával odahaza lehessek. – És pökhendi szeretetreméltósággal nézett az asszonyra.

Felkerekedtek. Spitzi egész este szórakozott volt, s a visszaúton is gondolataiba merült. Ez a szaros berlini banda, töprengett. Még egy ilyen Fricikével se tudnak elbánni. Egy szikrányi pszichológiájuk sincsen, még mindig nincs fogalmuk ezekről a demokráciákról. Másként nyugodtan fait accomplit teremtettek volna. Egyszer már alaposan meg kellene mondanom a medvének a véleményemet. De mi a csodának? Hisz én már úgyis el vagyok intézve, nekem ehhez semmi közöm, én már nem vagyok bent a buliban.

A szűk, forgalmas utcán torlódás támadt, Spitzi kénytelen volt megállni és várni. – Maga ma nagyon hallgatag, barátom – jegyezte meg elégedetlenül Madame Didier. Pechem van vele, gondolta magában. Mégis szót kellett volna fogadnom a belső uramnak és parancsolómnak. Eleinte Spitzi olyan vidám, eleven és szerelmetes volt, de amióta sikerült vele és önmagámmal idáig jutnom, csak ímmel-ámmal csinálja a dolgot.

„Tényleg mi van velem? – kérdezte magától Spitzi. – Még a rutinom is cserbenhagy, s az asszonyok észreveszik, hogy csak ímmel-ámmal foglalkozom velük. Ez a Corinne a végén még kicsúszik a kezeim közül, éppen most, amikor olyan asszonyra van szükségem, akiben van is valami.”

Összeszedte magát, és megszorította Corinne kezét. – Mondd meg gyorsan – kérte –, mire gondolok?

Az asszony maga elé bámult, igyekezett koncentrálni. De aztán kijelentette: – Most nem megy, nem vagy elég közel hozzám. – Majd mégis megpróbálkozott vele: – Egy folyóra gondolsz – tapogatózott –, partján nagy, fehéresszürke házakkal, talán London. De ha így volna, akkor is csak kitaláltam, nem tudtam.

Spitzi kissé rosszindulatúan felnevetett: – Nem találtad ki.

Végre elindulhattak a kocsival. Az az akkori „teljesítményem”, töprengett Spitzi, nem sok fáradságot igényelt. Igaz, kissé gusztustalan volt, de nem megerőltető, s egykettőre elintéztem. És aztán hosszú éveken át egyszerűen csak csücsültem a babéraimon, nem kellett semmivel se törődnöm, s minden jól ment. Igen, pontosan így volt: amíg szabad folyást engedtem a dolgoknak, minden ment, mint a karikacsapás, de amióta megerőltetem magamat, és tényleg csinálok is valamit, minden balul üt ki. Még a legragyogóbb ötletemért, a „fejedelmi ötletért”, a sajtóbékéért se kaptam köszönetet, sőt egyenesen megfúrták a dolgot. Amikor aztán a Notre-Dame-des-Nazis-nak hirtelen elege lett a mi Wiesenerünkből, és tüntetőleg kiállt ezért a Sepp Trautweinért, a vitorlám megint szelet kapott. De a fuvallat nem bizonyult tartósnak. Micsoda idióták! Szabadon engedik nekem ezt a Benjamint! Ilyen baromságokkal szemben se szerencse, se tehetség nem segít.

Mert Spitzi, amíg Londonban a sajtóbékéért ügyködött, valóban rossz tapasztalatokra tett szert. A párt álnokul elfűrészelte, dezavuálta, hangsúlyozott lagymatagságával újból és újból szabotált minden elért eredményt. Holott a tagtárs, ezt Spitzi tudta, világosan látja, milyen kitűnő az ő terve. Aljasság, hogy a tagtárs Wiesener iránti előszeretétét a Német Birodalom és a párt érdekei fölé helyezi. És az is aljasság, hogy a tagtárs egyszerűen nem veszi tudomásul, Madame de Chassefierre árulása mennyire kompromittálja kegyeltjét. Bezzeg arról nagyon is tudomást vesz majd a tagtárs, hogy a Benjamin-ügy csúfos kimenetele őt, Spitzit mennyire kompromittálja.

Így van ez, s ezen nem lehet segíteni, akárhogy is dúl-fúl mérgében. De mi történne, ha most, amikor a Benjamin-ügy következtében úgyis már jóformán elveszett ember, tekintet nélkül a vízilóra meg a Rue de Penthiévre-re, a párttal dacolva egyszerűen megint Londonba repülne, és személyes kapcsolatait kihasználva a sajtóbéke ügyének újabb lökést adna? Rontani már amúgy se lehet a helyzetén. Minden dolognak két oldala van, gondolta, minden bajban van valami jó is. Akármilyen hülyén végződött a Benjamin-ügy, ennek a felsülésnek is megvannak a maga előnyei. Eddig minden dolgomban kínosan ügyelnem kellett rá, nehogy összebalhézzam valakivel, most azonban ettől a zablától megszabadultam. A vízilóra sem kell többé kacsingatnom. Ha már úgyis kikészülök, miért ne készüljek ki hűhó és pompa közepette. Igen. Megengedem magamnak ezt a kis mulatságot. Londonba megyek.

Ezektől a gondolatoktól felvidult. Hetykén, szeretetre méltóan odafordult a duzzogó Madame Didier-hez: – Ide figyeljen, Corinne, bevallom magának, miért vagyok ma este olyan utálatos. Magának ugyanis, akár kitalálta, akár tudta, mégis igaza volt: valóban Londonba utazom. Egyébként csak néhány napra. És sose gondoltam volna, hogy még ilyen fiatal vagyok, s hogy ilyen rövid időre is nehezemre esik elszakadnom magától. – Corinne a szeme sarkából kétkedőn nézett rá. De Spitzi már visszanyerte egész magabiztos könnyelműségét. Mindent beleadott, s Corinne aggályai eloszlottak: büszke volt rá, hogy Londonnal így eltalálta a dolgot, s örült, hogy Spitzi újból a régi.

 

 

Amikor Wiesener megtudta, hogy Friedrich Benjamin kiszabadult, arca a meghökkenéstől szinte bárgyú kifejezést öltött. Sose gondolta volta, hogy ez az ügy ennyire szégyenletesen fog végződni. Miért vallják magukat ilyen nyíltan barbároknak, ha még a kis Svájcnak se merik az öklüket odamutatni?

Eszébe jutott, milyen féktelen harag fogta el, amikor nemrégiben a rádióban ennek a Sepp Trautweinnek egyik szerzeményét hallotta. „Ha csúszna-mászna Walther úr”, dalolta Sepp Trautwein. Ezt a dalt Lea és ez a muzsikus fráter egyenesen neki szemelte ki, neki daloltatták a fülébe. Csakis neki szóló kihívás volt, emellett még Tüverlin gyalázkodása is elhalványul.

Pedig milyen jól mulatott ezen a nyomorúságos zenészprofesszoron. Miért nem marad a muzsikájánál, gúnyolta. Cikkeket ír, ez a pojáca, ez a Don Quijote. Az a rögeszméje, hogy Benjamint, a Fricikét kimenekíti. Egy magányos ember, egy kirúgott zenészprofesszor akar egy hetvenmilliós nép repülőgépeivel, tankjaival, Vezérével szembeszállni. „Ha csúszna-mászna Walther úr”, dalolja fenségesen. Sovány vigasz. Így vigasztalják magukat mindazok, akik semmire se vitték. Ha kudarcot vallottak a valóságban, az életben, ahol a tettek beszélnek, az erkölcs sáncai mögé vonulnak vissza.

Csakhogy ez a Sepp Trautwein, sajnos, nem vallott kudarcot. Nem csúszott-mászott, s mégse vallott kudarcot. Éppen ellenkezőleg: ennek a kiebrudalt zenészprofesszornak és vele együtt Leának igaza lett. A hetvenmilliós nép egész gépezete se bírta a szegény embertől végleg elrabolni a bárányát. A hetvenmilliós népnek repülőgépei és Vezére ellenére ki kell adnia a foglyát. Ez egyszerűen nevetséges, ellentmond a józan észnek. És Trautwein mégis fél kézzel elérte. Zenét szerzett, s közben amúgy fél kézzel kihozta Benjamint, ezt a Fricikét a milliók őrizte börtönből. Dávid ez a Sepp Trautwein, ő maga pedig a nagyszájú Góliát. „Felismerten és megvetetten.”

Wiesener fel-alá járkált szép lakásában; dolgozószobájában, könyvtárában, ebédlőjében. A könyvtárban önkéntelenül megállt Lea portréja előtt. Ostoba mosoly? A sima, magas homlok mögött nincsenek gondolatok? Ó, nagyon is sok gondolat rejtőzik mögötte, sok pimasz, rosszindulatú gondolat. És hogyan kerülhette el a figyelmét, hogy ennél a kis, alig észrevehető mosolynál gőgösebbet el se lehet képzelni? És egyáltalán hogyan tűrhette ilyen sokáig, hogy ez az arcátlan festmény így lenézzen rá? Ez az asszony beléje rúgott, s ő mégis eltűri, hogy a képe ilyen arrogánsán lemosolyogja. Megőrültem, gondolja. Mazochista vagyok?

Nem, nem, kedvesem, mazochista azért még nem vagyok. Leakasztatom a tisztelt képedet.

Arséne odalesz az örömtől. Arséne elégedett, mert az ügyeink az utóbbi hetekben ilyen kedvező fordulatot vettek. Arséne becsvágyó, s ezt a zsidónővel való viszonyt sose nézte jó szemmel.

Nem áltatom magamat, kedvesem, nem bagatellizálom a dolgot. Ma el kellett tűrnöm egy vereséget, egy alapos vereséget. De a játszmának még nincs vége, még kibírunk mi egy ilyen vereséget. Gondolja meg, kérem, hány győzelmet könyveltünk el a közbeeső időben. A tagtárs eláraszt minket kegyeivel. A ránk bízott nehéz feladatot rendkívül ügyesen megoldottuk, s a nyilvánvalóan hamis közleményt a legnagyobb sikerrel lanszíroztuk. Ha egyszer a vezetőség úgy ítéli meg, eljött a napja, hogy az antifasiszta zugsajtó hazugságait kipellengérezze, akkor majd fényben s glóriában fogunk itt állni. És a Beaumarchais is már útban van, a legközelebbi jövőben megjelenik, s biztos sikert arat.

Nem vagyunk túl dölyfösek? Az iskolában mindenfélét tanultunk a hübriszről, s arról, hogy az istenek milyen büntetést szabnak ki érte. Niobé, Xerxész, Napóleon. Ne legyünk dölyfösek, ne engedjünk meg túl sokat magunknak. Még a Vezér se engedhet meg mindent magának: Friedrich Benjamint például ki kellett adnia.

Dölyfös vagyok? Kettőnk közül nem én vagyok-e kedvezőbb helyzetben? Lea kiadta az utamat, de nem okozott-e ezzel önmagának nagyobb fájdalmat, mint nekem? Nekem könnyebb, én vigasztalódhatom, nincs hiány a vigasztalókban, éppen elég kívánatos fehérnép van a kezem ügyében.

Íróasztalán ott feküdt a Beaumarchais kefelevonata, az aznapi postával érkezett. Wiesener megnézte a cím utáni oldalt. Még ott állt szép, tiszta, nagy betűkkel a Madame de Chassefierre-nek szóló ajánlás. Elővette töltőtollát, s egy határozott, vastag vonással áthúzta. Mialatt áthúzta, egyet nyelt, fájdalommal vegyes megkönnyebbülést érzett. A Lea-epizódnak most vége, kihúzta, elintézte.

Újból megállt a portré előtt. Ha már úgyis elintézte ezt az ügyet, minek akasztassa le a képet? Hisz a múltból mindenféle más emléket is megőrzött. Ez a festmény pedig művészi alkotás, szemet gyönyörködtető látvány. Ha leakasztatja, nem fogják-e kedves ellenségei épp akkor megmosolyogni az üres foltot a falon, vagy azt a képet, amelyet helyébe felakaszt?

Elnézi a portrét, merőn, fürkésző szemmel, mintha most látná először. És aztán hirtelen fennhangon beszélni kezd a festményhez. – Ismerlek téged, kedvesem, egészen más alakban is – suttogja édeskésen, alattomosan. – Láttam én az arcodon egészen más vonásokat is, amelyeket rajtam kívül egész biztosan egyetlen férfi sem látott. – És arra gondol, hogy olykor a gyönyörök után milyen édes erőtlenségben látta őt feküdni. – És még foglak is így látni, kedvesem – jósolja neki. Mindent elmond a festménynek, aminek elmondására az élő asszony nem ad többé módot neki. Szidja őt, könyörög neki, bocsánatot kér tőle, fenyegeti, gúnyolja. És e beszélgetés után megkönnyebbül.

Nem, ezt az örömet nem szerezheti meg Arséne-nek: a festmény marad, ahol van. A festménynek élő füle van, mindazt hallja, amit ő el akar mondani Leának. Csak ha a festmény már nincs itt, szakad meg közte és Lea közt végleg a kapcsolat. Amíg a festmény itt van, Lea éppoly kevéssé szabad, mint ő. A festmény itt marad. Nagyon jó helye van itt.

Amellett a festmény örökös, szívesen látott figyelmeztetés. Ön szememre vetette, Madame, hogy csak félig s nem egészen vagyok barbár. Köszönöm e baráti figyelmeztetést. „And therefore I am determined to prove a villain.”^[5]

15
A lötyögő öltöny

Ilse Benjamin jobb szeretett volna egyedül lenni a pályaudvaron, amikor az ura megérkezik. Korábban kínosan óvakodott tőle, hogy „urának” nevezze; Fricike volt vagy Benjamin. Most az ura lett, s Ilsének joga volna rá, hogy egyedül várja őt. Ámde a PNU-nál azt mondták, lehetetlen, hogy Friedrich Benjamin észrevétlen lopakodjon be Párizsba, visszatérését diadallá akarták avatni, s Ilsének ebbe kénytelen-kelletlen bele kellett törődnie. Így aztán azon a reggelen, amikor Benjamin érkezését várták, nagy tömeg sereglett össze a Gare de l’Esten: riporterek, a baloldali francia pártok küldöttei, fontoskodók, kíváncsiak, filmoperatőrök.

Friedrich Benjamin a kupéja ablakában állt, fején a közismert keménykalappal, szájában a közismert szivarral. De ennél a két jellegzetességnél nem is igen maradt meg több a régi Benjaminból. Arca immár korántse volt az a hajdani szomorú bohócálarc, sovány, sárgásfehér lett, barna, dülledt szeme ijesztően égett; e töprengéstől meggyötört arcról mindenki számára lerítt a fanatizmus és a szenvedés.

Ott állt hát az ablaknál, abban az öltönyben, amelyben elutazott, de ez az öltöny most lötyögött rajta. Régóta nem pihent ugyan olyan kényelmes fekhelyen, mint itt a hálókocsiban, de mégse aludt jól. A szabadulás túl hirtelen érte. Őrzői újból és újból értésére adták, hogy börtönét aligha fogja élve elhagyni, ügyvédet nem engedtek hozzá, mit se hallott azokról az erőfeszítésekről, amelyeket megmentése érdekében a civilizált világ tett, leszámolt sorsával, s csak arra készült fel, hogy a bíróság előtt majd helytálljon, becsületesen és példamutatóan haljon meg. Amikor aztán kihozták börtönéből, és elszállították, már a legrosszabbtól félt, azt gondolta, orvul, tárgyalás nélkül akarják elintézni. S midőn később közölték vele, hogy Svájc földjén áll és szabad, eleinte azt hitte, az egész csak rossz tréfa. Öröm helyett zavarodottság lett úrrá rajta, s amikor végül elhitte, hogy valóban szabad, hirtelen boldogságában rosszul lett.

A hálókocsiban egész éjszaka nem tért magához mélységes csodálkozásából. Jól tudta, milyen ritka a valóságban az a szabadság és igazság, amelyért egész életében harcolt, és még most se bírta elhinni, hogy a szabadság és igazság éppen az ő ügyében győzedelmeskedett.

Innét utazott el hét hónappal ezelőtt, ugyanerről az állomásról, Ilse akkor búcsút intett neki, s azt mondta, ne telefonáljon; ugyanez a keménykalap ült a fején, ugyanígy szivart tartott a szájában, s azt hitte, legkésőbb öt nap múlva érvényes útlevéllel és értékes információkkal tér majd vissza ide. Az öt napból hét hónap lett, s íme, visszatért, igaz, még mindig érvényes útlevél nélkül, de persze sokkal „informáltabban”.

És itt áll Ilse is, az első lény, akit szemével keresett, valójában már mindazóta keresett, hogy a vonat elindult vele. Itt áll, de nem integet neki, csak nézi őt; de milyen szemekkel nézi őt, több ez, mintha egész testével felé rohanna.

Benjamin kissé támolyogva végigmegy a folyosón, a vasúti kocsi lépcsőjének rézfogantyújába kapaszkodik. Sok arc néz fel rá, Benjamin mosolyog, szemérmes, rejtett mosoly ül arcán, és csak egyetlen vágya van: hazamenni. Igen, de voltaképpen hol az otthona? Még mindig az Atlantic szállóban? Az otthona Ilse mellett van, ott, ahol nyugodtan lefekhet, és mélyen, hosszan alhat.

Sok száj kiált fel hozzá, sok kéz nyúlik feléje, s most végre Ilse area is itt van, egészen közel, melyikük ölelte meg a másikat? Benjamin sok emberrel kezet ráz, mond is néhány szót, de nemigen tudja, kinek, a friss levegőtől elbágyad, megrendül. Aztán mindenki a kijárat felé nyo-makodik, Benjamin a fényképezőgépek pergőtüzébe kerül, a filmesek forgatják masinájukat, ezer szem mered rá. Végre a kocsiban ül, Ilse bemond egy címet, Benjamin annyit törte a fejét, hogy milyen címet fog mondani, s most oda se figyel, túlságosan fáradt és kimerült, hogy megkérdezze. Elég, hogy valahová hazamennek, s hamarosan lefekhet és alhat.

Aztán egyedül van Ilsével. Engedelmesen kávét iszik, mert még nem reggelizett, eszik is valamit, de hogy mit, azt nem tudná megmondani. Közben locsog-fecseg. Elmeséli, milyen ábrázata volt az első őrének, a másodiknak, a harmadiknak, s milyen tájszólásban beszéltek. És azt is elmeséli, milyen csalódást okozott neki, hogy nem dolgozhatott; ugyanolyan korán, öt órakor fel kellett kelnie, mint a többieknek, amíg azonban a többiek kivonultak s dolgoztak, neki olyan érzése volt, mintha a nap ólomlábakon járna. De voltaképpen nem is erről akart beszámolni. A magányos cellában, az elviselhetetlenül hosszú órák alatt, amíg a halálra várt, mennyire áhítozott rá, hogy beszélhessen. A szörnyű egyformaság ellenére is tömérdek mondanivalója lett volna, és rettenetesen kínlódott, hogy senkivel se beszélhet. Most van hallgatója, s hozzá épp akit legfájdalmasabban nélkülözött, a legjobb, legszeretettebb hallgatója: Ilse, s mégis csupa jelentéktelen dologról fecseg, a lényeges dolgokról, amelyek pedig teljesen eltöltik, egyetlen szót se szól. Aztán a szavak áradata lassanként el is apad, s végül Benjamin teljesen elnémul.

Ilse ott ül előtte cigarettázva, s Benjamin dülledt, szomorú, szenvedélyes szemével csak nézi, bámulja. Számtalan, végtelenül hosszú órán próbálta maga elé képzelni arcát, de igazán sose sikerült. Bizalmatlansága azt a gyanút sugallta, hogy a cellájának magányában felidézett Ilse túlságosan eszményi. Most azonban a valódi Ilsében mégis van valami a cellájának Ilséjéből, pedig valóság, nem álomkép. Csodálatosan szép, ahogy itt ül előtte, végtelenül szereti, s mélységes hálát érez ez iránt az aszony iránt, aki olyan sokat tett érte, s aki most itt ül előtte, s ajnározza őt. De eközben bizsergető, már-már gyötrő vágyakozással várja, hogy Ilse valamilyen éles, gúnyos szót mondjon neki, ahogy azt korábban szokta. Bármennyire is szereti azt az asszonyt, aki alázatosan itt ül előtte, mégis hiányzik neki az a másik, aki mindig ugratta, rosszul bánt vele – vágyódik az után az Ilse után, akit itt hagyott.

Ilse elgondolkodva nézte a fecsegő férfit, s amikor Benjamin végre elhallgatott, szinte örült, hogy most nyugodtan nézegetheti. Tehát első találkozásukkor az ösztöne nem csalta meg: Fricike rendkívüli ember. Most a sorsa is tanúsítja, hogy benne és körülötte minden rendkívüli. Mert ha nem hitt volna olyan fanatikusan az ügyben, amelyért harcolt, a sors nem rendelte volna arra, hogy ezért az ügyért ennyit szenvedjen. Ilse most új és még mélyebb szeretetet érzett iránta.

De ehhez a szeretethez valami kis idegenség is vegyült. Kétségtelenül nagy szerencse, hogy ez a férfi a férje, ezt azonban előbb meg kell még szoknia. Különös félénksége, bőbeszédűsége, távolisága, zavaros szórakozottsága, hirtelen elnémulása – mindez Ilsét aggodalommal töltötte el. Nem tudta tovább türtőztetni magát. – Jóságos ég – mondta fennhangon, igen szászosan.

És ezek a jól ismert hangok, amelyeket Benjaminnak olyan régóta nélkülöznie kellett, egyszeribe visszaidézték régi meghitt kapcsolatukat, Benjamin előtt felvillant a régi Ilse area, most érezte igazán, hogy otthon van. Hálásan, gyengéden mosolygott Ilsére.

Ekkor azonban újból rettenetes fáradtság fogta el. Ilse látta, hogy a szeme lecsukódik, az ágyhoz vitte őt. Hányszor gyötörte a vágy, hogy vele aludhasson. De most nem is érzett különösebb csalódást, hogy Fricike holtfáradtan fekszik, és szemmel láthatóan nem vágyik másra, csak a pihenésre. Ilse leült mellé, elnézte, várt, amíg a férje a kezét fogva elalszik.

 

 

Friedrich Benjamin két nap alatt többé-kevésbé kipihente magát. Attól a képzettől persze még nem tudott szabadulni, hogy a koncentrációs táborban van, a durva csőcselék kényének-kedvének kiszolgáltatva. Újból és újból meg kellett győznie önmagát, hogy – ha akar – ide-oda járkálhat Párizs városában, hogy a maga ura. De nem ment el hazulról, nem akaródzott neki ismerősökkel találkozni, beszélni velük.

Az idegenség, amit Ilsével szemben érzett, lassanként feloldódott, felesége mostani eleven, értő és sokkal határozottabb arca mögött felismerte a hajdani finom hölgy gőgös, fehér arcát, a korábbi szeszélyes, csúfondáros Ilse apránként összeolvadt a maival.

Most, hogy biztonságban érezte magát, s érzelmileg újból összeforrt Ilsével, tovatűnt az első napok ideges bőbeszédűsége, s most már el tudta mondani, úgy, ahogy akarta, a lényegeset és jelentéktelent, ezt is, azt is a maga helyén.

Elmondta, miként feküdt a magánzárkában, miként hallgatta a tábor zajait. Vagy teljesen sötét volt, s ilyenkor a sötétséget iszonyatos látomások népesítették be, s ő fény után sóvárgott, vagy pedig egész éjszaka a lámpa vakító fényében feküdt, és sötétség után epekedett. Kopogtatásokat hallott, jelzéseket, de ő, az ügyetlen, e jelzéseket nem bírta megfejteni. Hallotta az őrség lépéseit, várta, hogy közelednek; közeledtek és elhaladtak a cellája előtt. Ajtócsapódásokat hallott, nyöszörgéseket, távoli sikolyokat.

A magánzárkában majd megőrjítette a vágy mások után. Ha meg másokkal feküdt együtt, egyedüllét után sóvárgott, mert borzalmas volt elnézni azt a sok megkínzott, meggyötört embert, szagolni kipárolgásaikat, átélni gyötrelmeiket, rettegni, hogy őrá is hasonló sors vár.

Mesélt fáradságos lelki felkészüléséről, hogy az utolsó, döntő órában, amely bármely pillanatban kezdetét vehette, megállja a helyét. Kínzói valószínűleg bátornak tartották, mit tudták azok, milyen görcsös erőfeszítésébe került ezt a bátorságot magára kényszeríteni, milyen félelem leselkedett állandóan a bátorság mögött. Ugyanaz a fajta bátorság volt, amelyért annak idején a fronton is dicséretben részesítették, igen-igen nehezen kivívott bátorság. Mesélt a beszélgetésekről, amelyeket önmagával folytatott, hogy legyűrje a várakozás félelmeit, elmesélte, milyen feladatok elé állította szellemét és értelmét, milyen nehéz próbáknak vetette alá emlékezőképességét, hogy a fogság magányában meg ne őrüljön. Elbeszélése közben félbeszakította magát, hogy a bibliában megnézze annak a passzusnak pontos szövegét, amely állandóan a fejében motoszkált: „Reggel azt mondod, ó, bárcsak este lenne, s este azt mondod, ó, bárcsak reggel lenne, a szíved szorongása végett, amely szorongat majd téged.”

De arról a felismerésről nem beszélt, arról a bizonyos felismerésről, amelyre a halálra szántság hónapjaiban jutott. Mert ha idáig a megalkuvás nélküli béke eszméjét vallotta, ha azt kiáltotta és írta „béke, béke” és „soha többé háborút”, úgy ez, most felismerte, semmit se jelentett. Mert ki kell vívni azt az előjogot, hogy valaki a békéért harcolhasson, s ne tegye nevetségessé magát. S hogy valaki sikerrel harcolhasson a békéért, előbb be kell bizonyítania, hogy nem gyávaságból, lógósságból teszi, hanem, ha a szükség úgy kívánja, kész a béke ügyéért meg is halni. El lehet érni a messianizmus állapotát, s kell a világon olyan embereknek lenniök, akik ezt a célt újból és újból meghirdetik. De meghirdetésére csak azok hivatottak, akik magatartásukkal bebizonyították, hogy e célért készek életüket áldozni. Mert mit ér az, ha gyávák tüntetnek a béke mellett? A vélt gyávaság mellett eredményesen csak a bátrak tüntethetnek.

Ezt azonban csupán átérezheti valaki, kimondania nem szabad. Benjamin a maga részéről mindenesetre túl szemérmes volt, hogy kimondja. Épp ha valóban arra hivatott, hogy milliókkal együtt ő is Ézsajás utóda legyen, nem szabad kérkednie. A béke igazi apostolának tisztában kell lennie önmagával, csupán alázatos eszköznek kell lennie, akihez szerénység illik. Amiképpen senki se büszkélkedhetik azzal, hogy lélegzeni tud, azonképpen nem szabad a béke munkásának sem büszkélkednie hivatásával, sőt egy bizonyos magasabb értelemben névtelennek kell maradnia. Friedrich Benjamin a cellájában, szemközt a halállal ezt a kényszerű szerénységet, ezt a néma, alázatos bátorságot tanulta meg.

Erről a felismeréséről tehát nem beszélt. De elhivatottsága tudata rejtve mégis ott csengett a beszámolójában, minden kicsinyest lehántott róla, mondanivalóját jelentőssé tette. Ilse lenyűgözve hallgatta. Szerette férjét azért a komolyságért, szemérmességért, szerénységért, ahogy mesélt neki. Felemelő érzés volt, hogy e férfiért harcolhatott. Most már nemcsak önmagáért szerette, hanem azért a fáradságért is, amelyet rá áldozott.

Amikor Benjamin befejezte elbeszélését, Ilse elgondolkodva, büszkén, kedveskedve megszólalt: – Most majd mindenkinek látnia kell, ki vagy.

– Hogyhogy? – kérdezte Benjamin őszintén meglepődve.

– Hát most megszenvedtél az ügyedért – magyarázta Ilse, s amikor Benjamin, úgy látszott, még mindig nem érti, az asszony már-már türelmetlenül megismételte: – Most mindenkinek látnia kell, hogy ki vagy. – Erre azonban Benjamin heveskedni kezdett, a régi gúnyos, éles hangnembe csapott át. Miért tenné a rendkívüli sors az egyéniséget értékesebbé, kérdezte szenvedélyesen. A mártíromság korántse tesz valakit jelentős emberré. Ha egy buta frátert autószerencsétlenség ér, azért még nem lesz belőle egyszeribe remek fickó, Szent Ilona sem tesz senkit Napóleonná, ő, Friedrich Benjamin tanult egyet s mást a sorsából, de ez csak az ő dolga, előbb még be kell bizonyítania, hogy a tanulságokkal tud is valamit kezdeni, s mindenképpen kikéri magának, hogy héroszt csináljanak belőle. Ha őt a sorsához mérnék, igen siralmasan festene, úgy lötyögne rajta ez a sors, mint lesoványodott testén az öltönye.

Ilse ezt az érvelést nem fogadta el. Nem véletlen, makacskodott, hogy éppen Benjamin esett a nácik kezébe, s menekült meg ilyen példázatos módon. – Érheti az embert olyan nagy szerencsétlenség – jelentette ki meggyőződéssel –, amelyre büszke lehet.

Benjamin annyira összeszedte magát, hogy már foglalkozhatott a kérdéssel, mihez is kezdjen. Azt tanácsolták neki, menjen el egy rövid időre üdülni, hogy megerősödjék. A segélyszervezetek erre a célra pénzt bocsátottak rendelkezésére. De Benjamin erről hallani se akart, nem óhajtotta, hogy még nagyobb mártírt csináljanak belőle. A mindennapi életbe akart alámerülni, ugyanúgy el akarta látni feladatát, mint annak előtte. Kénytelen-kelletlen engedtek neki.

Vegyes érzelmekkel eltelve ment be a szerkesztőségbe. Hálás természetű ember lévén, nyomta a szivét, hogy kollégái a sztrájkkal ővégette egzisztenciájukat tették kockára. Amellett attól is félt, hogy megkülönböztetett figyelmességet tanúsítanak majd iránta, s a feltűnéstől való irtózata már-már betegességig fokozódott. A németek közt sokan voltak, akik nála többet szenvedtek, korántse ő az egyetlen, akit Németországba visszahurcoltak. Ő csupán egy hangya, amelyet tízezer széttaposott hangyával együtt félig széttapostak, miért csinálnának éppen ezzel az egyetlen hangyával olyan nagy felhajtást? Nem akarta, hogy úgy bánjanak vele, mintha valamilyen különleges lény volna. Ez csak zavarná új, mélyen átérzett feladata teljesítésében.

Kissé elfogódottan, de megjátszott egykedvűséggel ment be a szerkesztőségbe. Elhatározta magában, hogy azonnal leül a régi, ütött-kopott íróasztalához, hányszor, de hányszor gondolt sóvárogva erre az íróasztalra. Ám az új helyiségekben nem ismerte ki magát, erre-arra nézelődve kereste az íróasztalt, de nem találta, s már meg akarta kérdezni, hol van. Ekkor azonban ráeszmélt, hogy bizonyára a régi helyiségekben maradt Gingoldnál. Csóválta fejét önmagán, hogy ez nem jutott rögtön az eszébe.

De legalább a kollégái minden nagyobb hűhó és csinnadratta nélkül üdvözölték. Megegyeztek, hogy Benjamin visszatéréséből nem csinálnak nagy ügyet. De egész közömbösen persze mégse tudtak viselkedni. Lopva kíváncsi pillantásokat vetettek rá, akaratuk ellenére úgy kezelték, mint egy lábadozót, jelenlétében szinte lábujjhegyen jártak. Kellemes meglepetéssel vették tudomásul, hogy a korábban oly nagyképű és önfejű férfi milyen szerényen és tapintatosan viselkedik. Első látogatása alkalmával úgy tűnt, mintha az új PNU közösségébe sokkal jobban beilleszkednék, mint annak idején a PH-éba.

De már a következő napokon kiderült, hogy együttműködésük a mindkét oldalon tanúsított jóakarat ellenére se lett zavartalanabb. Friedrich Benjamin ugyan általában barátságosan, előzékenyen, sőt bátortalanul viselkedett, de néha – s hozzá épp olyankor, midőn legkevésbé várták volna – rosszindulatú és ingerlékeny lett.

Egyszer például Weissenbrunn szerkesztő amúgy mellékesen megemlítette, hogy egyik barátja, Jean Vevenelle, a neves író, nekifogott egy regénynek, egy emigráns újságíróról szól, akit a németek elhurcoltak. Benjamin rendkívüli izgalomba jött, olyan éles és határozott hangot ütött meg, amilyet még korábban is csak nagy ritkán tapasztaltak nála. Tiltakozik az ellen, mondta, hogy a sorsa valamilyen regény alapjául szolgáljon. Többi műve alapján ítélve ez az úr bizonyára mindenféle lélektani motívumot magyaráz majd bele a hősébe. – Mondja meg a barátjának – folytatta éles, elcsukló hangon –, hogy ezt kikérem magamnak. A sorsom hordozója teljesen közömbös; akár én vagyok az, akár más. Kár, hogy nincs törvényes mód az ujjara koppintani azoknak a regényfabrikálóknak, akik ilyen arcátlanul beleütik az orrukat mások magánéletébe. Én nem vagyok különleges lény, olyan ember vagyok, mint bárki más, és szeretném, ha békén hagynának.

Weissenbrunn szerkesztő ettől a kitöréstől kissé meghökkent, s megpróbálta tréfával elütni a dolgot. – Ha Vevenelle – válaszolta – túl sokat engedne meg magának, beperelheti rágalmazásért, s ezzel még egy kis pénzt is kereshet.

– Hagyjanak békén – utasította vissza a tréfát Friedrich Benjamin még mindig nagyon bosszúsan. – Csak nem fogok olyan ízléstelenséget elkövetni, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Valaha talán hiú voltam, sőt, biztosan hiú voltam. De épp az a legfőbb érték, amit most Németországból magammal hoztam, hogy többé nem vagyok az. – Ez a história teljesen kihozta a sodrából, napokig nem lehetett vele mit kezdeni.

Már ez a kis incidens is megmutatta, hogy Friedrich Benjamin bizonyos különcködéseivel számolni kell, csakhogy hamarosan komolyabb súrlódásokra került sor.

Friedrich Benjamin okos ember volt. Jól tudta, hogy a megalkuvás nélküli béke eszméje éppen ezekben az időkben a legtöbb ember szemében puszta utópiának tűnik, s ezért elhatározta, hogy meggyőződésének csak kerülő úton, a lehető legfurfangosabban fog hangot adni. De olyannyira megszállottja volt ennek az eszmének, hogy az – elővigyázatossága ellenére is – minden írását átitatta, s cikkeinek számos fordulata a kollégáiban és az olvasóiban aggályokat ébresztett.

Benjamin magatartása leginkább a gyakorlatias, éleslátású Peter Dülkent bőszítette fel. A holnap eszményeivel, vélekedett, egyelőre kár foglalkozni, ehelyett minden erőt a ma feladatának megvalósítására, a fasizmus megdöntésére kell összpontosítani. Peter Dülken türelmes ember volt. Felőle – mondta – Friedrich Benjamin az abszolút béke lehetőségéről táplálhat olyan illúziókat, amilyeneket akar; ha óhajtja, elküldheti valamennyi többé-kevésbé befolyásos politikusnak Kant Örök béke című művét, vagy hetente egyszer elmehet az állatkertbe, és megpróbálhatja rávenni a farkast, hogy legeljen együtt a báránnyal. De az ellen Peter Dülken már berzenkedett, hogy Friedrich Benjamin a maga fellengzős erkölcsiségével a PNU ütőerejét megbénítsa. Ha egy olyan eszes ember, mint Friedrich Benjamin, ködös, messianisztikus célokat követ, ha azért, mert csak az erdőt látja, minden fába beleütközik, és véresre sebzi magát, ezt a problémát intézze el önmagával. De az ellen már tenni kell valamit, ha az eszményei iránti görcsös ragaszkodásával a PNU olvasóit az időszerű kérdések megítélésében megzavarja.

Egy szép napon kettőjük közt nyílt kenyértörésre került sor. Azokról a szankciókról volt szó, amelyeket Anglia az Abesszínia elleni agresszió megtorlásaként akart életbe léptetni. Benjamin egy óvatosan mérlegelő cikkben rámutatott a veszélyekre, amelyeket e szankciók alkalmazása a demokráciák számára magában rejt. Pitt szerint az a megszállottság, amellyel Benjamin a végső céljára függeszti szemét, épp ebben a kérdésben megzavarta ítélőképességét. Hosszasan vitáztak egymással. Benjamin nyugodt és udvarias maradt, de attól a nézetétől, amit Pitt magában a „rögeszméjének” nevezett, nem lehetett eltéríteni. Végül is Pitt, ami ritkán esett meg vele, dühbe gurult. Kiváltképpen Benjamin mosolya bőszítette fel. Lehet, hogy Benjamin ismerősei és barátai szerint ez a mosoly valamilyen mély, megingathatatlan belső tudásból fakad, csendes, alázatos, bölcs mosoly. Ám Pitt szemében egy őrült ember mosolya volt, kihozta őt a sodrából, megfeledkezett magáról. Hosszú barna haját hátravetette homlokából, s oly hangon, amely immár korántse volt könnyed és behízelgő, odavágta: – Tudja, Fricike, az a tény, hogy ön koncentrációs táborban volt, még egyáltalán nem bizonyítja, hogy ért a gyakorlati politikához. – Még be sem fejezte a mondatot, máris megbánta, s rögtön bocsánatot kért. Benjamin ugyan azt válaszolta, hogy egyáltalán nem veszi rossz néven ezeket az elhamarkodott szavakat, de mosolya eltorzult, arca clsápadt, s Peter Dülken tiltakozása ellenére visszavonta a cikket.

Ettől fogva ő és Pitt különös óvatosságot tanúsítottak egymás iránt. De ez a rejtett ellenségeskedés mégis megnehezítette a szerkesztőség munkáját. Kiváltképpen Zarnke fájlalta a kettőjük közti egyenetlenkedést, és elhatározta, hogy békés tárgyalás útján elsimítja.

Ravaszul úgy irányította a dolgot, hogy egy napon Pitt és Benjamin véletlenül összetalálkozzanak nála. Így hát kávé, cseresznyepálinka és kalács mellett üldögéltek, s a jogtanácsos óvatosan azokra az elvekre terelte a szót, amely kettőjüket elválasztotta. Friedrich Benjamin ellenfelének úgyszólván minden tézisével egyetértett, csak a végső következtetést tartotta hamisnak. Szerinte minderi megalázkodás, minden kapituláció jobb, mint a háború pokoli élményeinek még gonoszabb formában való megismétlődése. A háború minden rossznál rosszabb. Semmiféle rejtett vagy nyílt gúny nem téríthette el attól a nézettől, hogy az emberhez mégoly méltatlan, de békés állapot jobb, mint a nyílt háború. Peter Dülken viszont úgy vélekedett, hogy egy időszerűtlen igazság rosszabb, mint a legrosszabb hazugság, s előfordulhat, hogy valaki csak azért kapaszkodik bele, s álmodozik a lehetetlenről, mert a lehetséges elől el akar rejtőzni. A lehetséges cél, az ez idő szerint egyedül kívánatos cél a nemzetiszocializmus megdöntése. Ettől az elérhető céltól azonban mind messzebbre kerülnek, ha csakis az örök békét, ezt az egyelőre elérhetetlen célt tartják szem előtt.

Zarnke megpróbált közvetíteni közöttük, de bevált művészete ezúttal csődöt mondott. Peter Dülken és Friedrich Benjamin egyaránt ragaszkodott a maga igazához. Inkább térden állva élni, mint egyenesen állva meghalni, mondta Benjamin. Előbb meg kell próbálni, érvelt Dülken, nem lehet-e egyenesen állva élni. Mindketten számos jó érvet hoztak fel, hisz ilyen érveket mindig könnyű találni, ha valaki őszintén hisz a maga ügyében, s megvalósulását szívből óhajtja.

Zarnke figyelmesen hallgatta a vitázókat. Meghallgatta Benjamin érveit, s meggyőzőknek találta őket. Meghallgatta Dülken érveit, s azokat is meggyőzőknek találta. Nem tudta megállni, hogy ezt meg ne mondja, s ezzel kapcsolatban kedvtelve el ne mesélje a történetet a rabbiról és a borjú körüli viszálykodásról.

A rabbi előtt, mint döntőbíró előtt megjelenik egy szép napon két hitsorsos: reb Mendel és reb Leeser. Reb Mendel azt állítja, hogy a borjú az övé, reb Leeser pedig, hogy az övé. A rabbi részletesen elmondatja az ügyet reb Mendellel, s megállapítja: neked van igazad, reb Mendel. Aztán elmondatja reb Leeserrel a dolgot, s megállapítja: neked van igazad, reb Leeser. Ekkor azonban beavatkozik a dologba Menuchim, a rabbi tanítványa, s így szól: Rabbi, ha reb Mendelnek igaza van, nem lehet reb Leesernek is igaza. Mire a rabbi ráfeleli: ebben viszont, Menuchim neked, van igazad.

De Zarnke jogtanácsosnak e ravaszul kieszelt békítési kísérletéből, ezen az elbeszélésen kívül, nem is lett más öröme. Mert végül ugyan Pitt és Benjamin a legjobb egyetértésben távoztak el, csakhogy a jóravaló Zarnkénak mégis be kellett látnia, hogy e vélemények nem egyszerűen vélemények, hanem e két ember lényének összetevői, s olyan szöges ellentétben állnak egymással, mint a tűz és a víz. Így hát hiábavalóan vesztegette a kávét, a cseresznyepálinkát, a türelmet és a rábeszélőképességét.

Friedrich Benjamin beszámolt Ilsének a Zarnkénál folytatott vitáról. Ilse ismerte férje nézeteit, és egyetértett velük. Ezúttal azonban mégis fellázadt Benjamin szelíd magabiztossága ellen – valószínűleg őt is a mosolya ingerelte fel. – Jóságos ég – mondta, s hangja a szokottnál magasabban, elnyújtottabban, éneklőbben csengett –, ez a Pitt alaposan megadta neked.

Friedrich Benjamin felkapta fejét. Mi volt ez? Ilse egyszeriben megint „szász hölggyé” változott vissza. Bármennyire is vágyódott néha Benjamin a régi Ilse után, most, hogy felbukkant, mégis nagyon fájt neki.

Ilse tüstént témát változtatott, s megkérdezte férjétől, nem szándékozik-e végre Sepp Trautweint felkeresni.

Friedrich Benjamin e kérdés mögött is rosszindulatot sejtett. Már elmondták neki, milyen dühödt akarással karolta fel Sepp az ügyét, milyen áldozatokat hozott érte. Valóban elmehetett volna Sepphez, hogy mindezt megköszönje. De épp hálából és tapintatból habozott őt felkeresni. Mert nemcsak azt tudta, mennyire elmerült Sepp a munkájában, s ezért nem akart odatolakodni, hanem attól is félt, hogy egy olyan harcias ember, mint Sepp, tán még Peter Dülkennél is hevesebben fogja tagadni és helyteleníteni a feltétlen békére irányuló törekvését. El akarta hát kerülni, hogy felizgassa, felbosszantsa azt az embert, akinek olyan sokkal tartozott.

Kereste a szavakat, hogy ezt megmagyarázza Ilsének. Ilse azonban félreértette hallgatását. – Ne felejtsd el – mondta –, hogy ez a Sepp Trautwein csak öt napra s nem hét hónapra vállalta a helyettesítésedet. – Most már csakis a régi Ilse beszélt, aki Benjamin minden gyarlóságát könyörtelenül felfedte és kigúnyolta. Világosan kifejezésre juttatta gyanúját, hogy Benjamin csak azért húzza-halasztja, hogy köszönetet mondjon Seppnek, mert ezt a Seppet soha ki nem állhatta.

Benjamin a feleségére pillantott. Nem volt ínyére, hogy a szász hölgy előtt mentegesse magát. Hallgatott.

Másnap elment Sepphez az Aranjuez szállóba.

Munkába merülve találta őt. Sepp, mióta Benjamin kiszabadult, nem is gondolt rá. Fricike szellemalakja a körülötte lengedező halk, kísérteties muzsikával szétpukkadt, elillant. A valóságos Benjamin, aki szivarral a szájában, a jól ismert keménykalappal a fején beállított hozzá, csak közömbös ismerős, aki munkájában megzavarja.

Sepp arcáról lerítt a bosszúság. Friedrich Benjamin erre érzékenyen reagált, éppen azért, mert előre látta, hogy Sepp nem örül majd a látogatásának. – Csak azért jöttem – mondta sietősen –, hogy köszönetemet fejezzem ki, s hogy egyszer megérdeklődjem, mit csinál.

– Meg kell ennem, amit főztem – válaszolta gorombán Sepp.

– Gondolom, mindnyájunknak – próbált tréfálkozni Friedrich Benjamin.

Sepp már megbánta, hogy ilyen barátságtalanul fogadta látogatóját. Végül is ez az ember sok szenvedésen ment át, s nem az ő hibája, hogy rosszkor jött. – Ne vegye zokon – mondta hát –, de látja, hogy épp dolgozom.

– Nem akarom feltartani – válaszolta Friedrich Benjamin.

– Nem, nem – vágta rá Sepp igyekezve jóvátenni modortalanságát. – Ha már itt van – folytatta kissé gyámoltalanul –, maradjon, kérem, foglaljon helyet.

Elnézte Benjamin sárgásfehér arcát, égő, lázas szemét, és őszintén szánta-bánta, hogy olyan mogorva volt. – Ide figyeljen, Fricike – mondta kedélyesen –, meg kell ünnepelnünk, hogy megint itt van. Az ember zabos lesz, ha kirángatják a munkájából. De ez azért nem jelent semmit, megérti, ugye? – És mielőtt még Benjamin válaszolhatott volna, így folytatta: – Egyébként is revanzsálnom kell magamat. Jöjjön velem ebédelni. De azt megmondom: ezúttal egyikünk se kéri fel a másikat helyettesítésre. – Ragaszkodott a meghíváshoz, s Benjamin végül elfogadta.

– Hová menjünk? – kérdezte Sepp, s anélkül, hogy válaszra várt volna, hozzátette: – A régi Coq d’Argent-unkba?

Ott ültek hát ugyanabban a teremben, ahol annak idején megkötötték az egyezséget. Benjamin a szeme sarkából figyelte vendéglátóját. Sovány, borostás arca, mélyen ülő szeme, hangos viselkedése sose tetszett neki, Sepp lényét mindig idegennek találta. De valami minduntalan arra ösztökélte, hogy épp az előtt az idegen ember előtt kiöntse szívét.

Világosan látja azt az elutasító arcot, amellyel ez a Sepp annak idején, az utolsó, súlyos következményekkel járó beszélgetésük alkalmával a kitárulkozását hallgatta. Jóllehet Sepp utóbb olyan sokat tett érte, mégse szívelik egymást. Furcsa, hogy ennek ellenére most is szeretne ennek az idegennek olyan dolgokat elmondani, amiről senki másnak, még Ilsének se tud beszélni. Talán éppen azért, mert ennyire idegen?

Türtőztetni fogja magát, nem fog beszélni. Nem tárulkozik ki éppen ez előtt az ember előtt, akit nem szível, nem hagyja, hogy belelásson. Ám ha Friedrich Benjamin nem is akart kérkedni, mégis egyre inkább nehezére esett magába fojtani azt az új felismerést, hogy az elhivatottak közé tartozik, s hogy miért tartozik közéjük.

És már folyik is belőle a szó. – Szeretnék magának valamit mondani, Sepp – kezdi –, ha úgy tetszik, bizalmasan. De előzőleg emlékeztetnem kell egy tulajdonságomra, amiről egyébként nem szívesen beszélek. Most azonban beszélnem kell róla, másként félreérthetné mindazt, amit mondani szeretnék, gyenge, azaz gyáva természet megnyilvánulásának tarthatná. Tehát először is: nem vagyok gyáva. Éppen ellenkezőleg. Zsidó s egyszerű közkatona létemre nem kaptam volna meg már 1916-ban a Vaskereszt első fokozatát, ha nem viselkedtem volna bátran. Ez azonban nem velem született bátorság volt, le kellett győznöm önmagamat. A militarizmus iránti undor tett bátorrá, azért viselkedtem bátran, mert jogot akartam nyerni rá, hogy ezzel az átkozott militarizmussal szemben felvehessem a harcot. És most a fogságom idején is bátran viselkedtem. Ezt nem dicsekvésből mondom.

Elvörösödött, és Sepp persze látta, milyen nehezére estek ezek a mondatok. És mégse tudott egyfajta kellemetlen érzést elfojtani magában. Mindig az volt a benyomása, Benjamin életfeladatának tekinti, hogy a háborúból hazahozott gyűlöletét és undorát tovább táplálja, és másokba is elplántálja; ezzel szemben ő a frontszolgálat embertelen élményeivel energikusan egyszer s mindenkorra leszámolt, tudata legmélyére száműzte őket, maradjanak csak ott, nem akart emlékezni rájuk.

De Friedrich Benjamin nem nyugodott. – Persze tisztában vagyok vele – mondta –, hogy bolondnak néznek, mert szerintem az ember háborúzó, romboló ösztöne minden rossz forrása, s mert az a véleményem, hogy mindenekelőtt az ember lényét kell megváltoztatni. Alaposan ismerem azt az elméletet, amely szerint a gazdasági és társadalmi lét határozza meg a tudatot. Én, a magam részéről kitartok a mellett a meggyőződésem mellett, hogy a lakókat, tehát önmagunkat kell megváltoztatni, s nem a házat. Állandóan azt mondogatják nekem, hogy ha a végcélról, az abszolút békéről beszélek, amely egyelőre szükségképpen utópia, ezzel csak ártok a közvetlen célért, vagyis a gazdasági és társadalmi alap megváltoztatásáért vívott harcnak. De erre én rá se hederítek. A szívem nem hallgat ezekre az érvekre. Sose fogom elhinni, hogy ezt az eszményi követelményt, még ha jelenleg nincs is kilátás a megvalósítására, káros, s ezért tilos felállítani.

Nem tette le a kést és villát, igyekezett minél egyszerűbben beszélni. De sárgásfehér arcában dülledt szeme vadul csillogott, pillantása szinte átfúrta Seppet, s e fanatikus szem, Benjamin minden igyekezete ellenére is, patetikussá tette beszédét. – Minden korszakban – folytatta – kell akadniok olyan embereknek, akik vállalják az idiotikus, bolond, hálátlan és veszélyes feladatot, hogy ezt az utópista célt hirdessék. A hegyi beszéd követelményeinek nem tudunk eleget tenni, ezzel mindannyian tisztában vagyunk. Szeresd ellenségeidet, ez emberfeletti, tehát embertelen kívánság. S mégis újból és újból hirdetni kellett és hirdetni kell, ha nem akarjuk, hogy az ember elállatiasodjék. Ugyanígy kell újból és újból meghirdetni az örök béke követelményét, még akkor is, ha azt, aki meghirdeti, agya-lágyultnak, bolondnak, kártevőnek bélyegezik, kigúnyolják és gyűlölik. Ne értsen félre – fejezte be kissé elpirulva, mosolyogva –, nem látok abban semmi különösebb nagyságot, ha valaki ezek közé az emberek közé, a bolondok közé tartozik. Ez igen nehéz hivatás. De nincs választásom. Mit tegyen az az ember, akinek nincs egyebe a világon, mint ez a bolondéria?

Friedrich Benjamin fejtegetéseit Sepp szörnyű idegennek találta. Számára, a józan bajor számára Benjamin mondókája mögött érzelgős, hisztérikus messianizmus rejtőzött. s ez az idegeire ment. De művész lévén, mégis érezte a Benjaminból sugárzó erőt. Seppnek mint művésznek megvolt az az adottsága, hogy egy ember lényét – nézeteitől függetlenül – egyetlen egésznek lássa. Miként az autó fényszórója az éjszakában élesen felvillantja a táj egy darabkáját, úgy villant egy-egy pillanattá lelki szemei elé a mindennapi élet jclentéktelenségéből kiemelkedve Friedrich Benjamin teljes lénye: az egységbe olvadt heroizmus és nevetségesség.

Sepp elgondolkodva hátradőlt székében, lábát modortalanul kinyújtotta. Egy pillanatig arra gondolt, hogy vitába száll Benjaminnal. De aztán rájött, hogy ez úgyis kilátástalan, s így hallgatott.

Ám amíg így hallgatott, lelkéből elillant a Friedrich Benjamin iránti gyűlöletének és szeretetének utolsó foszlánya is. Ha kifizetem az ebédet, mondta magának kisebb fajta csodálkozással és nagy elégedettséggel, egyszer s mindenkorra kvittek leszünk. Amellett ennek a Benjaminnak tulajdonképpen több köszönettel tartozom, mint amennyivel ő nekem tartozik. Ha nem helyettesítettem volna, ha az íróasztala mellett ülve nem éltem volna át mindazt, amit átéltem, sohase írhatnám. meg a Várótermet. Nehéz felfogásom van, s hogy mi a művészet, azt csak az alatt a várakozási idő alatt tanultam meg, amelyhez ő segített hozzá. Tehát fene sok köszönettel tartozom neki. De először is erről neki fogalma sincs, másodszor meg, ha ő hálás természetű is, én nem vagyok az. A jövőben ezt az egész Friedrich Benjamint, a mártíromságával és küldetésével együtt, se nem fogom gyűlölni, se nem fogom szeretni, egyszerűen fütyülni fogok rá.

– Na, egészségére, szomszéd úr – mondta Sepp, s felhajtotta italát.

16
Lukács 21. 26

A Coq d’Argent-ból hazatérve Sepp tovább dolgozott a Várótermen, nekikeseredve, lassan, boldogan és káromkodva, körülményesen és ihletetten. Sohase érezte át a munka örömét és kínját olyan mélységesen, mint ezekben a napokban, amikor a szimfóniáján dolgozott.

A zongora és az íróasztal közt forgolódott, fogai között fütyürészett, játszott, fel-alá szaladgált, írt. Hallotta az óra ketyegését, muzsikává szépült számára. Hallotta a szomszéd „kontár” klimperolását, szitkozódott, összeharapta fogait, tovább dolgozott. Képzeletében egyes részletek felett Annával vitatkozott: vajon ez a rész elég tiszta-e már, elég laza-e, vajon az a rész nem túl könnyed-e még mindig, amaz pedig nem „izzadságos-e”.

Szünetet tartott, kávét főzött magának, a viaszosvászon székben üldögélt, gondolkodott, dúdolgatott, rikácsolt. Mint valami közömbös szemlélő, jóindulatú megvetéssel gondolt Friedrich Benjaminra, a keménykalapos, szivaros prédikátorra. A prédikátor azt hiszi, az evangélisták próféciái már közel vannak a beteljesüléshez, már látja az ember fiát, amint a felhőkben közeledik nagy erőben és dicsőségben. Ő, Sepp, idáig még nem jutott. Ő csupán azt látja beteljesedni, amit a megelőző időre jósoltak: „... az emberek elhalnak a félelem miatt és azoknak várása miatt, amik e föld kerekségére következnek!” Ennek a várakozásnak elviselhetetlenségét akarja lefesteni, hangokban kifejezni, hogy az emberek mélyebben átérezzék ezt az elviselhetetlenségét, ne várjanak tovább, tegyék a magukét, hogy ennek az elviselhetetlen állapotnak vége szakadjon.

Amit ez a kapucinus prédikátor a maga Vaskeresztjével, kemény kalapjával és Bertha von Suttner álmaival irkál, papol, művel, verklizik, az a legjobb szándék mellett is csak heroikus fontoskodás. Mi értelme van arról álmodozni, hogy a világnak milyennek kellene lennie, s milyen szép lehetne?

Anna gondjainak és félelmeinek se volt semmi értelme. Milyen borzasztó, hogy odavágta a lapokat, nem élte meg az ő jelenét: a Walther-dalokat, a Madame de Chassefierre-nél tartott koncertet, Benjamin visszatérését s mindenekfölött a Várótermet. Anna megértette volna, hogy ő, Sepp, milyen nagy utat tett meg. Művészete korábban „csak” művészet volt, öncélú művészet, alaptalan s ezért beteg művészet. Most egészségesebb lett. „Brokátot ír”, mondta Gottfried Keller Conrad Ferdinand Meyerről. Ő, Sepp, immár nem brokátot ír.

Valóban itt tart már? Nem elégedett-e már megint túl korán önmagával? Anna világosan megmondaná a véleményét. Anna a jó beszélőkéjével teledumálná a fülét, hogy ebből még mi minden hiányzik. A befejezés például még csaknem teljesen hiányzik. A befejezéshez hit kell. Mert világos, hogy az oly régóta várt vonatnak a végén meg kell érkeznie. Ha nem érkezik meg, az ív középen megtörik, a szimfónia valóban „Salle des Pas-Perdus” lesz, híd, amely a semmibe vezet.

Meg tudná „csinálni” a befejezést. Megvan hozzá a technikai tudása, a kottapapír öt nyomorult sorába bele tudna kényszeríteni valamilyen körülbelüli megoldást, hogy pofája legyen, s a közönséget egy estére átejtse. De mit nyerne vele?

Felhagyott az álmodozással, ismét nekiállt a munkának, megpróbálta csiszolgatni a félig kész részeket. De kedvetlenül dolgozott, az ihlet cserbenhagyta. Örült, amikor Hanns megjött, s így ürügyet talált rá, hogy félbeszakítsa a munkát.

– Meddig jutottál a Váróterem-mel? – kérdezte Hanns.

– Hát egy ideig még dolgozgatok rajta – válaszolta Sepp.

– Gondolod, hogy október közepére megleszel vele? – folytatta tovább a kérdezősködést Hanns. Sepp kissé meglepődve vállat vont. – Kár – durálta neki magát kicsit esetlenül a lurkó –, mert akkor én már aligha fogom hallani a szimfóniát.

– Szóval október közepén utazol? – tudakolta Sepp. Hangja fáradtan csengett, a szobában meglehetősen sötét volt, de Sepp nem gyújtott villanyt.

– Igen – válaszolta Hanns –, már az összes papírom megvan.

– Hát akkor erre be kell rendezkedni – mondta Sepp –, valahogy majd csak elboldogulok. – Locsogott-fecsegett, nyilvánvalóan csak azért beszélt, nehogy hallgatásba burkolózzanak.

Legutóbbi beszélgetésük óta Hanns úgy érezte, sokkal közelebb kerültek egymáshoz; rettenetesen nehezére esik egyedül hagynia az apját. – Ma megint nyolcezer frankot fizettek be a számládra – hadarja. Beszélni kell, gyakorlati dolgokról kell beszélni, nehogy érzelgőssé váljanak. – Ha ez így megy tovább – folytatja –, nemsokára már a kamataidból is megélsz. A Paris Midi-ben ma még egy cikk is megjelent rólad, egy príma cikk. – Ügyetlen jóindulattal beszél, mintha Sepp hírnevének, sikereinek emlegetésével meg akarná könnyíteni apjának a válást.

Sepp elmosolyodott. – Igazán nem teszek neked szemrehányást, Hanns – felelt a lurkó ki nem mondott szavaira, s mélyen ülő szemét komolyan, barátságosan fiára függesztette. – Nem szabad azt gondolnod – folytatta –, hogy legutóbb valamiféle rosszindulatból rohantam úgy ki a Moszkvád ellen. Időközben már rég jobb belátásra jutottam. Az utóbbi időben egyébként is sokkal türelmesebb lettem.

– Ha a türeimességedet emlegeted – válaszolta Hanns ugyancsak mosolyogva –, attól mindig félek. Rendszerint éppen olyankor lehet a legnehezebben kijönni veled.

– Ezúttal nem így van – bizonygatta Sepp. – Mióta visszatérhettem a muzsikához, sokkal okosabb lettem. Kár, hogy nem tudom befejezni a Várótermet, ameddig még itt vagy. Ez, azt hiszem, olyasféle muzsika lesz, amivel te is tudsz majd valamit kezdeni. De a Várótermet bizonyára adják majd a rádióban is, s akkor majd megtáviratozom neked. Tisztességes rádiókészülékek, remélem, még akadnak Moszkvában.

– Én is remélem – válaszolta engedékenyen Hanns.

– De komolyan mondom – folytatta Sepp –, úgy érzem, politikailag kissé közeledtünk egymáshoz. Korábban például a Benjamin-ügy szerencsés kimeneteléből általános következtetéseket vontam volna le. Most meg nagyon jól tudom, hogy ez csak egy aprócska egyedi eset, semmit se bizonyít. Friedrich Benjamin újságírót sikerült kimentenünk az üldözői karmaiból. Abesszíniát nem fogjuk tudni megmenteni. – Nekigyürkőzött, s az egyre mélyülő sötétségben, amelyben fia arcát már csak homályosan látta, bevallotta: – Ami a legfőbb elvedet illeti, Hanns, sajnos, abban neked van igazad s nem nekem. Sajnos, valóban hülyeség azt állítani, hogy a szellem erőszak nélkül is győzedelmeskedhet. Erőszak nélkül nem lehet a világon igazságos rendet létrehozni. Akiknek az igazságtalan rendhez fűződik érdekük, nem teszik le a fegyvert, amíg erőszakkal nem kényszerítik rá őket. Ezt időközben megértettem.

Hanns feszült figyelemmel, megindultan, boldogan hallgatta, hogy Sepp végül mégiscsak keresztülvágta magát, s ehhez ő segítette hozzá.

– Nem mondhatnám – folytatta egy idő után Sepp –, hogy ez az új felismerés különösebb örömet okozna nekem. Tinektek jó. Ti úgy csücsültök ebben a világnézetben, mint valami kényelmes fotelban, mint valami mérőrúdon, úgy méritek a magatok elvein az egész világot, a ti szemetekben minden olyan vitathatatlan, mint az, hogy kétszer kettő négy, s fene jól érzitek magatokat. Én egyáltalán nem érzem jól magamat. Megértettem, hogy az alapelvetek helyes, de csak megértettem, az agyvelőm rábólint, ám az érzelmeim tiltakoznak, a szívem nem mond igent. Nem érzem otthonosan magamat a te világodban, ahol minden csak értelem és matematika. Nem szeretnék ott élni. Úgy tűnik nekem, hogy ott a tömegeknek túl sok szavuk van, az egyénnek meg túl kevés. Én a régimódi szabadságon csüggök. Agytekervényeim túl mélyen be vannak járatva, nem tudok irányt változtatni. Legfeljebb elméletben tudom átnevelni magamat, gyakorlatban már nem.

– Bocsáss meg – szólt közbe óvatosan Hanns –, szerintem lebecsülöd magadat. Hisz te magad mondtad nekem, hogy a Váróterem számára teljesen újszerű muzsikát kellett komponálnod. És ez a muzsika se okoz örömet neked?

De Sepp erre nem harapott. – A te világodban – jelentette ki türelmetlenül –, mindenképpen nagyon rosszul érezném magamat, ezt tudom. Le kellene mondanom mindenféle kedves szokásomról, amelyek nélkül pedig az életemet egyáltalán el sem tudom képzelni. Ezek erőtlen szavak – szakította dühösen félbe magát –, amit mondani szeretnék, azt, sajnos, nehéz szavakkal kifejezni. A régi még nem halott, s az új még nem eleven, undorító átmeneti időben élünk, nyomorúságos váróteremben, így igaz. Éz benne van a muzsikámban. De ha az ember ezt kimondja, kicsinyesnek, siránkozónak hangzik, s te persze rettenetesen érzelgősnek tartasz engem. Nem így van? Tán megérted, amit mondani akarok? – kérdezte harciasan, a régi, heveskedő Sepp modorában.

– Azt hiszem, megértem – válaszolta szerényen Hanns. E nyugodt választól Sepp megint jobb kedvre derült.

– Nagyon boldog vagyok – tárulkozott ki a lurkó előtt –, hogy a Benjamin-ügy befejeződéséig kitartottam a PNU-nál, és csak akkor tértem vissza a komponáláshoz. Tán nem sokat értem el ezzel, s lehet, hogy szerinted túl szerény követelményeket támasztok magammal szemben. Én is néha kissé sivárnak és csupasznak látom önmagamat, mármint a politikus önmagamat, amikor ilyen elégedetten és kvietistán beszélgetek, mint valami hetvenöt százalékos magánzó. De nekem elég, amit tettem, nagy erőfeszítés volt, kedvesem, és tiszta a lelkiismeretem. És most mondd meg őszintén, Hanns, te úgy magadban, nagy büszkén lenézel engem?

– Nem vagyok olyan marha – válaszolta őszintén Hanns. – Miért néznélek le? Legfeljebb örülök. Most sokkal nyugodtabban utazom el.

Sepp kissé szégyellte önkitárulkozását. – Na de most már elég a köldöknézésből – mondta. – Már-már úgy érzem magamat, mint egyik-másik figura azokon a szörnyű mázolmányokon a Hofgarten árkádjaiban, mint egy leköszönő bajor herceg, aki fenségesen átnyújtja fiának a koronát meg a jogart. Az iskolában bemagoltattak velünk egy verset, nem tudom, veletek is bebifláztatták-e még, abban van ez a két sor: „Ihol, fiam, e kelevéz, fogjad, ez már nekem nehéz.” Hát itt van, Hanns, a kelevéz. Én meg nyugalomba vonulok.

– Tudod, Sepp – válaszolta Hanns –, nagyon jó, hogy most már csak muzsikával foglalkozol. Így legalább itt Párizsban kevesebb bajt csinálhatsz, én meg Moszkvában nyugodtabban alhatom.

 

 

Másnap késő délután, a szimfóniáján dolgozgatva Sepp egyszerre meglelte a melódiát, amelyet eddig oly kínoskeservesen keresett. Hallotta, ahogy a gyötrelmesen hosszú idő óta várt vonat „quand mérne” megérkezik, a váróterem láthatatlan falai összeomlanak, s a várakozók végre elindulnak a szabadság felé.

Önmagába hallgatózott. Tehát most feltört belőle, úgy, ahogy óhajtotta, tisztán és egyszerűen, nem olyan halványan és idealisztikusan elmosódva, mint annak idején az Inferno végén Beatrice megjelenésekor. És ez nem is afféle patetikus, olcsó, ujjongó bizakodás, üres mámor, mint amit akkor, 1914-ben érzett, ez hit, amelyért áldozatokat hozott, amelyhez minden bizakodás ellenére sok-sok szomorúság vegyült, szomorúság a feláldozottak miatt. Oly boldogság ez, amelytől az ember szíve inkább nehéz, mint könnyű lesz.

Sepp bátortalanul, alázatosan próbálgatta a hangokat. Úgy érezte, Annának játssza el először a Váróterem befejezését.

Homályosan emlékezett rá, hogy Mercier úrnak meg a szomszédainak megígérte, este tíz óra után nem fog többé játszani, s ezért eleinte nagyon halkan játszott. De hamarosan megfeledkezett a szomszédokról, csak a Váróterem-re gondolt, vadul püfölte a billentyűket. Nem hangzott valami szépen, körös-körül kopogtattak, de neki jól hangzott, s az utódoknak is jól fog hangzani.

17
Nürnberg

Ezekben a szeptemberi napokban tartották meg Nürnbergben a nemzetiszocialisták szokásos évi nagy pártnapját.

A nácik uralomra jutása óta ebből a pártnapból mindig hatalmas vásári cécót csináltak katonalábak, egyenruhák, lobogók, az ostobaság, rezesbandák és ordítozás roppant parádéjával. A szónokok szabad folyást engedtek nagyzási mániájuknak, erejük és erényeik dicséretére, ellenségeik gyengeségének és gonoszságának kigúnyolására a legesztelenebb meséket ötlötték ki. E szónokok szemében – Vezérük ama elvének megfelelően, hogy „minél vaskosabb a hazugság, annál inkább elhiszik” – semmiféle hazugság nem volt túl ostoba, semmiféle torzítás nem volt túl arcátlan, odaálltak a Nürnbergben összegyűlt csőcselék elé, és hazugságaikat a pofájába okádták.

De ennek az 1935. évi pártnapnak, az úgynevezett „szabadság birodalmi pártnapjának” csúcspontja „a német vér és a német becsület védelmére szolgáló” törvény kihirdetése volt. Ez a törvény börtönbüntetés terhe mellett megtiltotta a zsidóknak a nemi érintkezést a „német vagy fajrokon vérű állampolgárokkal”.

Hogy ez a törvény a gyötrelmek milyen áradatát zúdítja majd számtalan németre, korántsem csupán zsidókra, ezt kihirdetésekor teljes nagyságában csak kevesen tudták felmérni, de sokan sejtették. Ez a törvény tízezreknek pusztulást, szerzőinek viszont csak kevés gyakorlati hasznot hozott – apja a gyűlölet, anyja az ostobaság volt.

 

 

A törvény kihirdetésének estéjén Julian Zarnke néhány barátjával a rádió körül üldögélt. Ott volt Peter Dülken, Donald Percy, az énekes, meg egy német munkás, egy bizonyos Kaspar Thudichum, aki hosszú hónapokat töltött koncentrációs táborban, míg aztán sikerült a határon túlra szöknie. Ennek a nyugodt, nehézkes, töprengő férfinak egyszer Zarnke tanácsára volt szüksége, és az emberi kapcsolatok után áhítozó Zarnkénak megtetszett ez az ember.

Ott ültek hát, és hallgatták, ahogy a náci vezérek az éterbe üvöltöznek, rikoltoznak. Cseresznyepálinkás poharak, kávéscsészék, édességgel megrakott tányérok és tálak közt ott feküdt a Völkischer Beobachter legfrissebb száma; első oldalán vastagon virított, vigyorgott a nürnbergi gauleiter tarkó nélküli, kopasz koponyája, nagy füle, kis szeme.

Zarnke evező mozdulatokkal járt fel-alá a szobában, szivarhamut szórva a szőnyegre. – Most majd – mondta – sok „árjapárja” asszony sorba fog állni, s megesküszik, hogy a gyereke nem a férjétől van. Nem értem – folytatta s elgondolkodva csóválta pufók fejét –, hogyan tudnak felnőtt, komoly emberek, bírák, esküdtek ilyen törvények alapján jogot szolgáltatni, hogyan képesek ország-világ előtt bohócot csinálni magukból. Miféle tekintélyük lehet a családban, ha úgy tesznek, mintha ezeket a törvényeket komolyan vennék. – Tekintély. Család. Tömött, fekete bajsza alatt kissé eltorzult, vidám és szomorú mosoly játszadozott, fiára, Robertre gondolt, aki most nagy szavak közepette bizonyára végleg elvágta a köteléket önmaga, a háromnegyed árja és a kevert fajú apja közt.

– De hát miért gyűlölik ilyen esztelenül, ilyen pokolian a zsidókat? – kérdezte Nath Kurland, az énekes, mostani nevén Donald Percy. Maga elé dünnyögte a szavakat, nem is törődve a többiekkel, fejét széles, rövid kezére támasztotta, indulatos, barna szemében fájdalmas töprengés tükröződött. – Tudom, tudom – meditált tovább –, hogy a zsidó tőkét akarják megszerezni, a zsidó vállalatokat a maguk embereinek akarják juttatni, az általános nyomorért való felelősséget el akarják magukról hárítani. De hát ezt mind sokkal könnyebben elérhetnék. Ehhez nem kellene olyan törvényeket hozni, amelyekből semmi hasznuk sincs, amelyek csupán gyalázkodások, a határtalan, állatias gyűlölet bizonyítékai.

– Ezen nem kell sokat töprengeni – jegyezte meg Peter Dülken, s haját hátravetette homlokából. – Tömérdek okuk van rá. Gondoljon például csak arra, hogy a primitív ember legnagyobb ellenségének az értelmet tekinti. Az a szánalmas csőcselék, amelyet a háború és annak következményei lódítottak a magasba s tettek Németország urává, nem hisz önmagában. Ezek a fráterek nagyon is jól tudják, hogy nincs sok sütnivalójuk. Gyűlölik az értelmet, s a zsidókban, jogosan vagy sem, az értelem képviselőit látják.

– Igen – helyeselt Zarnke –, a zsidókban nem a kisebbrendűséget, hanem a magasabbrendűséget gyűlölik. Egyszer egy litván határ menti falu kocsmárosa – mesélte – panasszal jött hozzám a zsidó konkurrense miatt. „Nem kunszt okosnak lenni – háborgott –, ha valaki zsidó.”

– Ha ezt az iszonyatos esztelenséget hallom – mondta Donald Percy, az énekes –, amit ez a banda itt a rádióban feltálal, egyszerűen nem értem, hogy ugyanazok az emberek tapsolnak neki, üvöltöznek, akik két évvel ezelőtt az operában engem éljeneztek.

– Ezek nem ugyanazok az emberek – jegyezte meg szelíden Zarnke, s újból megtöltötte Percy poharát.

– Dehogynem – makacskodott Donald Percy –, ezek ugyanazok. Ne jöjjön nekem azzal, hogy vannak németek, és vannak boche-ok. Minden német boche. Ők se tesznek különbséget zsidó és zsidó közt, bár egyszer azt mondta nekem valaki, hogy vannak zsidók és vannak izraeliták. Én nem vagyok izraelita, én zsidó vagyok.

– Igyon még egy pohárka cseresznyepálinkát – nyugtatgatta Zarnke –, s hagyja már a zsidóit. Minden embert, tudja, hajt az érvényesülési vágy, mindenki több szeretne lenni, mint a társa. A brazíliai őserdőben él egy primitív törzs, a bakairik törzse. Ezeknél a „mi”, a „kúra” szó egyben azt is jelenti, hogy „jó, nemes”, s a „nem mi, az idegen”, a „kurapa” szó egyben azt is jelenti, hogy „rossz, csúnya, iszonyatos”. Ez az oka annak, miért vannak a nácik és a bakairik a zsidók ellen.

– Nagyon egyszerű az egész – szólalt meg Thudichum, a munkás. – A nácik az emberi jogok ellen vannak. A kizsákmányolók mindig az emberi jogok ellen vannak.

Donald Percy már elég sokat ivott, s most kakaskodni kezdett. – Amit önök itt prédikálnak – kiáltotta –, önmagában lehet helyes, de nem magyaráz meg semmit. Mondja meg nekem, maga főokos – esett neki hirtelen Peter Dülkennek –, ha visszakapjuk Németországot, mit fogunk kezdeni ezekkel a rádióbemondókkal? Ennek az aljas népségnek, amely a reklámminisztérium egész mocskát nap mint nap szászosan, svábosan, kölniesen, keletporoszosan kiokádja magából, bizonyára olyan már a mája-veséje, mintha valamilyen undorító betegség rágta volna szét. Úristen, ha én egyszer egy ilyen frátert a kezeim közé kaphatnék! – felugrott, e kéjes elképzelés szinte lelkesedéssel töltötte el.

Mindannyiukat gyakran foglalkoztatták a remények és gondok, mi lesz, ha egyszer visszatérnek Németországba, milyen állapotban találják majd a hazájukat, s mit kell majd ott tenniök. Most, hogy ittak, ez a kedvenc álmodozásuk, mintegy Donald Percy érintésére, kétszeresen ingerlőn támadt fel bennük. – Igen – vélekedett Zarnke –, hogy miképpen fogjuk Németországot kitakarítani, ha egyszer visszanyerjük, ez az egyik legnehezebb problémánk. Nem lesz könnyű dolog különbséget tenni a számtalan „muszáj-náci”, a bifsztekek, a kívül barnák, belül vörösek meg a ténylegesen barnák közt.

– Nem leszünk túl aggályosak – szólt közbe Thudichum, a munkás, s lassú, nehézkes szavai haragosan csengtek. – Nem fogunk sokat teketóriázni. Nem felejtettük el, hogy 1918-ban milyen rosszul csináltuk. Másodszor nem fogunk ugyanabba a hibába esni. Ezúttal nem félünk majd az egész romlott húst lemetélni, még ha egészséges is megy vele.

– Egy ilyen rádiós okádót – makacskodott bosszúvágyón Donald Percy – még a Kantschusternél is szívesebben kapnék a kezeim közé.

– Ki az a Kantschuster? – tudakolta tárgyilagosan Zarnke.

– Kantschuster három hétig az őröm volt a koncentrációs táborban – világosította fel Donald Percy.

– Szóval magának is Kantschuster volt az őre? – kérdezte érdeklődéssel Kaspar Thudichum, a munkás.

– Igen – válaszolta keserűen Donald Percy –, kicsi a világ, könnyen akad közös ismerős. Korábban egész nemzedékeknek csak a tanáraik voltak azonosak, most már az őreik is. Ez a Kantschuster – tette hozzá emlékeiben kéjelegve – rettenetes szadista volt. Hóban-fagyban a patakba ugratta az embert, testünkre fagyott a ruha, kétszer-háromszor kellett beleugranunk, amíg végül megkékülve és ájultan estünk össze. Ezt nem lehet átérezni – fordult szemrehányóan, szinte kihívóan a többiekhez –, ha valaki száraz ruhában, fűtött szobában ül.

– A Kantschuster – csillapította őt a maga nyugodt, nyomatékos módján Kaspar Thudichum –, még nem is volt a legrosszabb.

– Dehogynem – makacskodott harciasan Donald Percy.

– Amannt kellett volna látnia – mondta nem kevésbé konokul, de még mindig higgadtan Kaspar Thudichum –, az volt ám vadállat. Minden kicsiségért kurtavasba verette az embert, aztán ránk uszította a kutyákat vagy pedig bikacsökkel esett nekünk. Akiknek Amann-nal dolguk volt, még ma is viselik a harapások nyomait. Az Amann, az volt az igazi.

– Kantschusternél rosszabb senki se lehetett – heveskedett Donald Percy.

– Amann rosszabb volt – ismételte konokul Thudichum. – Ide nézzen – mondta s megmutatta lábikráján és combján a kutyaharapás okozta sebhelyeket. Donald Percy, akit elkeserített, hogy ő nem tud sebhelyekkel dicsekedni, egy újabb szörnyűséget mesélt el Kantschusterről. Thudichum erre Amann egy további iszonyatos aljasságával válaszolt, s ekkor mindketten nekiálltak, s egyfajta hűvös, hátborzongató tárgyilagossággal elkezdték felsorolni őreik rémtetteit. Beszámolójukat borzalmas részletekkel és groteszkül száraz szakkifejezésekkel tűzdelték teli, igyekeztek egymást túllicitálni. – Azt nern tagadhatja – állapította meg végül Thudichum –, hogy a Stenzert Amann készítette ki.

Donald Percy egy pillanatra elgondolkozott, majd egyszerre furcsamód szomorú hangra váltott át: – Sokat kikészítettek – mondta, s most mind a ketten hallgattak. Igen, sokat kikészítettek; s kettejükben volt valami közös, ami a többi jelenlevők sorából kiemelte őket – ők ugyanis együtt voltak a kikészítettekkel. S most hirtelen elszégyellték magukat ostoba vitájuk miatt.

Zarnke és Dülken meghökkenve hallgatta, ahogy ezek itt ketten őreik rémtetteit ilyen civakodó makacssággal játszották ki egymás ellen. És amikor Kaspar Thudichum e kínos vitát végül is azzal a megállapítással zárta le, hogy a Stenzert kikészítették, nekik is végigfutott hátukon a hideg. Egyikről a másikra néztek. Mindketten, Donald Percy is, meg Kaspar Thudichum is alacsony termetűek voltak, de ettől eltekintve testben-lélekben igen különböztek egymástól. Ám nyilvánvalóan volt egy közös tulajdonságuk: a szívósság, amellyel a koncentrációs tábort átvészelték, s a vad düh, amelyet onnét magukkal hoztak.

– Ezeknek az állati lényeknek uralmában az a legszörnyűbb – jegyezte meg egy idő után Zarnke, aki e balga civódás hatása alól még mindig nem bírta kivonni magát –, hogy minden erejükkel az ember elembertelenítésére törekszenek. Egyet elértek vele: mindannyian vesztettünk valamit az emberségünkből, többé-kevésbé valamennyien bediliztünk. Jómagam is – tette hozzá bocsánatkérően, már-már mosolyogva, mert eszébe jutott sóvárgása Berlin, Moabit s az ostoba fia után. – Ha majd visszaszerezzük Németországot – folytatta töprengve –, szörnyű nehéz lesz az ottani élőlényekből, akik az elállatiasodás hosszú éveit élték át, újból embert faragni.

– Attól tartok – vélekedett Thudichum –, hogy ezen még jó ideig nem kell a fejét törnie. Még rettenetes sokáig fog tartani, amíg Németországot visszaszerezzük.

– Nem szabad elveszteni a türelmünket – válaszolta szelíden Zarnke. – A zsidók a hórihorgas emberre tréfásan azt mondják, olyan hosszú, mint a száműzetés. Száműzetésen pedig a templomuk lerombolása óta eltelt időt értik, ami körülbelül ezernyolcszázhatvanöt esztendő. Hát akkor mit akarunk mi ezzel a nem is egészen három évünkkel?

– Szerintem – vette fel Peter Dülken Zarnke korábbi fejtegetéseinek fonalát –, egykettőre észre térítjük majd a németjeinket. A háború alatt, négy éven át folyton-folyvást azt prédikálták nekünk, hogy a kemény fegyelem és az acélos akarat korszakánál nincs nagyszerűbb. És aztán (ezt önnek nálam jobban kell tudnia, hiszen végigélte) ugyanennyi óra alatt megint észre térítettek minket. Miért ne sikerülhetne ez most is ugyanúgy?

Bekapcsolták a rádiót, hogy újból meghallgassák a német adókat. De a pártnap rendezvényei s a róluk szóló tudósítások után a rádió most már egy késő esti koncertet adott, egy Haydn-szimfóniát, mesteri előadásban. – Komolyan gondolja – kérdezte Peter Dülken a második tétel végén fojtott, meghatódott hangon –, hogy ebből a népből lehetetlen újra embert faragni?

Ám mielőtt még Zarnke válaszolhatott s a harmadik tétel elkezdődött volna, a rádióban felharsant egy jól ismert undorító hang, és jól ismert undorító fordulatokkal a Harmadik Birodalom nagyságáról s az összes többi ország szánalmasságáról kezdett szónokolni. A Harmadik Birodalom minden este, remek koncertek közé „beágyazva”, efféle önreklámokat sugárzott az éterbe, hogy ilyen módon azok a milliók, akiket másként e reklámmal sose érhettek volna el, a zenével együtt ezt is kénytelenek legyenek meghallgatni.

És aztán néhány perc múlva az üvöltöző náci elhallgatott, s most megint csak a német muzsika szólt.

 

 

Sepp egész idő alatt a Várótermen dolgozott. Műveinek előadását már hirdették Párizsban, sőt most első ízben Londonban is. Ő azonban ezzel mit sem törődött, csak dolgozott.

A Nürnbergben történteket is beledolgozta a Váróterembe. Immár világosan látta, hogy a barbárság elleni harcban milyen feladat jutott osztályrészéül. Most csak a szimfóniáját kell megírnia, mást semmit, s ha sikerül neki a lelke mélyén hallottakat másoknak is hallhatóvá tenni, a barbárokkal szembeni küzdelemben megtette a magáét.

Az hát a feladata, hogy embertársaival a várakozás minden keserűségét átéreztesse. És Nürnberg ennek a nagy várakozásnak csak egyik szakasza: Nürnberg azt jelenti, hogy megint elmulasztottak egy alkalmat, megint megállás nélkül tovább futott egy vonat, hiába vártak rá. Az úgynevezett német kultúrát, amelytől oly sokan oly sokat reméltek, szétzúzták, ez a kultúra az emberiség jobb életkörülményeinek megteremtéséhez nem tudott segítséget nyújtani.

Nürnberg a valóságban példázat. Nürnberg: Gottfried Keller hitt benne, s a tudomány, művészet és civilizáció fellegvárává, közösségévé avatta. Nürnberg: Richard Wagner hitt benne, s mint a fény és ragyogás ünnepi mámorát varázsolta a színpadra. Nürnberg: Hitler és Streicher a Váróterem korában a csőcselék gyülekezőhelyévé, a dőreség és az erőszak felvonulási területévé tette. Ennek a német Nürnbergnek most két arculata van. Még sokak lelkében és agyában Albrecht Dürer Nürnbergjeként él tovább, de mostantól kezdve, ha valaki a város nevét említi, Hitler Nürnbergje is óhatatlanul a szeme előtt fog lebegni. Ha valaki a jövőben a város nevét említi, e Nürnberget éppúgy körülveszi majd a nagyság, erő és művészet fénye, mint a durvaság és erőszak árnyéka. Talán az utódok szemében a város igazi jelképe nem Albrecht Dürer, s nem is Adolf Hitler lesz, hanem az a nagy nürnbergi mester, Veit Stoss, aki nappal a művészetének áldozott, éjjel meg arra használta fel, hogy segítségével értékpapírokat hamisítson.

Bármit olvasott, gondolt, érzett, élt át Sepp ezekben a napokban, mindent beleoltott a muzsikájába. Szívet melengető munka volt, igazi ihletből fakadt. Erről a Váróteremről egyetlen Tschernigg se mondhatja majd, hogy ópium, egyetlen Anna se mondhatja majd, hogy izzadságszaga van. Az Inferno akadémikus, merev pompájából itt semmi se érződött, eleven muzsika volt. „Kiálts, művészet, kiálts, panaszkodj”, igen, az ő művészete kiáltott, panaszkodott, vádolt, s vádjait senki se eresztheti el a füle mellett.

Seppet a diadal, a roppant bizonyosság érzete töltötte el.

Ezekben a napokban azt olvasta az újságban, hogy az egyik náci bonc a filharmonikusokat magához rendelte, hogy asztali zenét szolgáltassanak neki. Aztán amikor a zenészek a boncnak és vendégeinek lakoma közben játszani kezdtek, a náci nagyúr egyik szárnysegédét odaküldte Leonhard Riemannhoz azzal az utasítással, hogy játsszanak halkabban, mert zavarják a beszélgetést. Sepp Trautwein nem tudott utánajárni, megfelel-e ez a hír a valóságnak, de elképzelte, milyen képet vághatott Riemann, amikor megkapta ezt az utasítást; előbb bizonyára habozott, aztán mégis engedelmeskedett, tehetetlenül tombolt magában, amikor azok a faragatlan fráterek megparancsolták neki, hogy halkabban játsszon. Sepp szánalmat érzett Riemann iránt. De kinek köszönheti Riemann, hogy faragatlan frátereknek kell játszania?

Ő, Sepp, bezzeg itt ül, és a Várótermet komponálja. Dolgozik, eljátssza magának a szerzeményét, izzad, csettintget a nyelvével, örömében nevet.

És eszébe jut Peter Dülken, aki most a szerkesztőségben gürcöl, ahelyett, hogy zenét szerezne, s iránta is csaknem fennhéjázó, már-már megvetéssel határos szánalmat érez. A Váróterem nem fog szégyent hozni rátok, gondolja, s amikor azt mondja magában: „rátok”, ezen az emigránsok összességét érti, s mosolyogva elhatározza, hogy a partitúrát Peter Dülkennek fogja ajándékozni.

18
Leköszönés

A PNU-nál a nemzetiszocialisták uralomra jutásában eddig is már a brutális ostobaságnak az emberi értelem feletti győzelmét látták. De a PNU szerkesztőit mégis megrendítette, hogy a nürnbergi csőcselék nem egészen három év után ilyen erősnek érzi magát, s az esztelenség nevében az egész civilizált világnak hadat mer üzenni.

A szerkesztők izgatottan, egymás szavába vágva tárgyalták az ügyet. Megérti-e vajon a világ e hallatlanul pimasz kihívás rugóit? A Németországban jelenleg hatalmon levő csőcselék csak akkor tudja megőrizni hatalmát, ha a népet teljesen elvakítja és elhülyíti, éppúgy, mint ahogy valamikor a sólymoknak bekötötték a szemét, hogy a vadászzsákmány behordására neveljék őket. A német népnek a súlyos anyagi nélkülözéseknél is súlyosabb szellemi kínokat kell elszenvednie, hogy a csőcselék csekély hada a hatalom és siker érzetében kéjeleghessen. De megérti-e ezt a világ? Meg akarja-e érteni?

A PNU szerkesztőségének „nem-árja” tagjait minden felháborodásuk ellenére büszkeséggel töltötte el a tény, hogy a nemzetiszocialisták az értelem elleni támadásuk legfőbb célpontjának éppen a zsidóságot szemelték ki, tehát az értelem legfontosabb képviselőinek a zsidókat tekintik. Ilyen módon az összesség mártíriumának fényéből mindegyikükre hullt néhány sugár. Közepes képességű emberek voltak, egyiküket se lehetett jelentős személyiségnek nevezni. De német zsidók voltak, mint német zsidók szenvedtek, mint német zsidókat üldözték őket. És az újkori történelemben hol akadt még egy számszerűleg ily kicsiny, alig félmilliós embercsoport, amely a világot egyetlen évszázad folyamán olyan szellemi kincsekkel ajándékozta meg, mint amilyennel a tizenkilencedik században a német zsidóság? Heine és Schnitzler, Mendelssohn, Offenbach és Mahler, Karl Marx, Sigmund Freud és Albert Einstein, Wassermann, Ehrlich, Hertz és Haber – ezeknek az embereknek alkotásai nélkül hogyan lehetne a civilizációnkat elképzelni?

Annyi bizonyos: a PNU-ra most még fontosabb, még felelősségteljesebb feladat hárul. Most az eddiginél is energikusabbnak, élesebbnek, dühödtebbnek kell lenniök. Ha nem akarnak elpusztulni, az ellenség mocskos, ostoba fegyverei ellen nekik is otromba, brutális eszközöket kell felvonultatniuk.

Legmélyebben Franz Heilbrun érezte ezt át. Hogyan lehet egy magafajta elnéző, éles szemű moralista, aki se nem hagyja magát elbutítani, se nem akar ostobaságot, brutalitást elkövetni, hogyan lehet egy ilyen ember egy ilyen korszakban egy harcos újság főszerkesztője? Most, a nürnbergi törvények után a háború előtti évek liberális taktikájával már semmire se megy az ember. Heilbrunból ugyan nem halt ki az optimizmus, Heilbrun nem vesztette el bátorságát, csak ezekhez az időkhöz egyszerűen túl öregnek érezte magát.

E tényekből és érzelmekből csupán egyetlen következtetést lehetett levonni: le kell köszönnie. Elég nehezére esett. Mert ez azt jelentette, hogy nemcsak az állásával együtt járó megszokott befolyásáról kell lemondania, hanem számtalan megszokott dologról is, amelyek az életet élvezetessé teszik, jövedelmének legnagyobb részéről.

Lemondott róluk. Nem kíván már túl sokat az élettől, s makacskodó lányának, Gretának megmagyarázta, hogy ő sem kívánhat túl sokat az élettől. Aztán közölte Bergerrel és Pfeifferrel, hogy hivatala ellátására nem érzi többé alkalmasnak magát. Tanáccsal a jövőben is szívesen szolgál a PNU-nak, de gyakorlati ténykedésével fel akar hagyni, ezentúl már csak a múltnak él, azt fogja rostálgatni, megírja emlékiratait. A szerkesztők keressenek maguknak nála fiatalabb főnököt. Bergerék tiltakoztak. Heilbrun nem engedett.

A szerkesztők nem tudták, mitévők legyenek. Kit tegyenek meg Heilbrun utódává? Friedrich Benjamint – ez magától értetődik. Csakhogy mindannyiuknak aggályai voltak. Benjamin nehéz ember, egy rögeszmébe lovalta bele magát. De a mellette szóló érvek: neve, sorsa, fanatizmusa, nagy újságírói képességei, vad buzgalma a végén mégis diadalmaskodtak. Egyedül Peter Dülken tartott ki továbbra is az ellenvetései mellett.

A főszerkesztőséget Friedrich Benjaminnak ajánlották fel.

 

 

Friedrich Benjamin aznap este egy kávéházban ült és dolgozott. Elvállalta, hogy egy cikksorozatot ír a nürnbergi pártnapról. Három cikket már le is hoztak, sikert arattak, sokat idézték őket.

Ott ült hát szivarral a szájában és írt. Szívesen dolgozott kávéházban. Dülledt szemével töprengve, szórakozottan nézte maga körül az embereket, jegyzeteket irkált az asztal márványlapjára, aztán gyors, apró betűkkel firkálni kezdte mondatait, kihúzott egy-egy szót, másokat írt be helyettük. Amit írt, lerítt arcáról. Ez a cikk is jó lesz. Érvei éppoly cizelláltak voltak, mint fénykorában, antitézisei célba találtak.

De ez nem sokáig tartott; hamarosan mind nehezebben tudta a munkára összpontosítani figyelmét. Kollégáinak ajánlatát képtelen volt kiverni fejéből. Bármennyire örült is neki, ez az ajánlat kételyt és zűrzavart ébresztett benne: mert világosan látta, hogy az ajánlat nem személyének, hanem csak különleges sorsának szól. Sorsa minden emberi kapcsolatát kétértelművé tette.

Igen, szíve mélyén még Ilse iránt is bizalmatlanná vált. Milyen kettőjük közt a viszony? Ilse, úgy tűnt neki, most sokkal szorosabban összeforrt vele, de vajon ezek a mélyebb érzelmek nem pusztán a sorsának szólnak-e?

Ilséhez fűződő kapcsolatát most ebből az új szempontból kezdte vizsgálni. Ilsét már megismerkedésük idején is csak a sors szeszélye, a véletlen űzte a karjaiba. Igen, a véletlen. Az a bizonyos „esemény” hazárdjáték eredménye volt, kedvező kimenetelét csakis a szerencsének köszönhette. És ha Ilse most megváltozott, ha most valóban egyfajta szeretetet érez őiránta, ezt is megint csak a véletlennek köszönheti, a véletlennek, amely jelentőségteljes sorssal ajándékozta meg. De vajon nem áll-e bizonytalan alapokon Ilse új vonzalma, ha voltaképpen nem is neki, hanem az úgynevezett mártíromságának szól? Tartós lesz-e? Igen, indokolt a bizalmatlanság, amelyet egész idő alatt a megváltozott Ilsével szemben érzett. Minden oka megvan rá, hogy gondolatban állandóan lesben álljon, valamilyen jelét fürkéssze annak a korábbi dölyfös Ilsének, aki gyakran oly megvetést tanúsított iránta. Keserűen vallotta be magának, hogy amikor Ilse legutóbb Sepp-pel szembeni viselkedése miatt olyan élesen rászólt, már-már egyfajta elégedettséget érzett.

Kényszerítette magát, hogy folytassa a cikket. Dolgozott.

De nem sokáig. Gondolatai csakhamar visszatértek Ilséhez. Friedrich Benjamin általában találó szavakkal tudta ábrázolni embertársait, de ha arról volt szó, hogy mások magatartására ösztöneinek engedelmeskedve a gyakorlatban reagáljon, cselekedeteit mások beállítottságaihoz igazítsa, nagyon sokszor csődöt mondott. Most se tudta, hogyan viselkedjék Ilsével. Könnyen lehetséges, hogy Ilse magatartása – tán anélkül, hogy tudná – csupán felszín, s az asszony lélekben nem változott. Ha azonban ez így is van, mit tegyen, hogy Ilse új vonzalmát el ne veszítse, hogy a jelenlegi állapot tartóssá váljon?

Agyában kalandos terv bukkant fel. Kollégáinak ajánlata nem azt bizonyítja-e, hogy a neve – saját érdeméből vagy sem – ma nagyobb piaci értékkel bír, mint korábban bármikor? Mi történne, ha ezt a konjunktúrát kihasználva pénzt hajt fel, s megvalósítaná régi ötletét, a Platform-ot? Ha újból megjelentetné a Platform-ot, ha csak azzal foglalkoznék, ha kiépítené a lapot? Ebben a folyóiratban tisztán hirdethetné eszméit, nyíltan, nem pedig mint most, kerülő utakon, ott nem kellene másokra tekintettel lennie. És ennek az új Platform-nak segítségével nemcsak a valóságos lényét tudná megmutatni Ilsének, hanem pénze és lehetősége is lenne, hogy Ilse minden vágyát kielégítse.

Töprengései közepette az új Ilse egyszerre árnyalakká, álomképzetté változott, s Benjamin meg volt róla győződve, hogy az egyetlen valódi Ilse ma is, úgy, mint régen, az a csúfondáros, fényűzésre és kényeztetésre áhítozó asszony.

Tűnődve, magába mélyedve üldögélt a kávéház márványasztalánál. Tovatűntek körüle az emberek, tovatűnt a cikk kézirata, csak önmagát és Ilsét érezte létezőnek, jelenvalónak.

Sok ki nem mondott szó választja el őket egymástól. Benjamint például valamilyen furcsa szemérmesség arra késztette, hogy a Seppnél tett látogatásáról ne is beszéljen Ilsének. Ilse többet nem hozta szóba, ő meg semmit se mondott neki. És azt se tudta soha feltárni Ilse előtt, németországi fogsága során milyen kinyilatkoztatásban részesült. Ha most létrehozná a Platform-ot, végre tisztán és világosan elmondhatná nemcsak Ilsének, hanem az egész világnak, hogy mi érte ott, a német fogságban. Igaz, a PNU-val szemben ez árulás volna. De nem szolgál-e mentségül egy nagy ügy egy kis árulásra? Benjamin azt is világosan látja, hogy indítékai nem tiszták: de vajon egy nemes ügy kevésbé nemessé válik csak azért, mert a prófétájának kezei nem egészen tiszták?

Beszélni fog Ilsével. Ezúttal beszélni fog. Nyíltan, szemérmetlenül felajánlja, mindent megad neki, hogy ismét jobb, gazdagabb körülmények közt élhessen. Elmondja neki az összes külső és belső okokat, amelyek erre az ajánlatra késztetik, ő nem félisten, hanem ember, fejével a meny-nyekben, lábával a pokolban.

Estére egy olcsóbb fajta vendéglőben beszélt meg találkát Ilsével. A helyiség lármás, füstös volt, a halat odaégették, rosszul kezelt bort szolgáltak fel nekik, de Ilse erre egyetlen szót se vesztegetett. Benjamin egész idő alatt azon töprengett, beszéljen-e most vele. Csakhogy a környezetet nem tartotta megfelelőnek, elhalasztotta a beszélgetést. Ilse fáradtnak látszott. Benjamin felajánlotta, hogy vegyenek taxit. De Ilse tiltakozott, így aztán metrón mentek haza.

Az Atlantic szállóba visszatérve egy kis ideig szótlanul üldögéltek, Ilse még a kabátját-kalapját se tette le, szemmel láthatóan nagyon fáradt volt. – Hát akkor – mondta – feküdjünk le.

Most kell beszélnie vele; ha engedi, hogy lefeküdjön, ha nem mondja előzőleg el, milyen életet kínál neki, örökre kicsúszik a kezei közül. Ennek pedig nem szabad megtörténnie. Nem szabad Ilsét elvesztenie; Benjaminban roppant vágy ébred ez után az asszony után, aki ilyen fáradtan, álmosan ül előtte, nem tudna nélküle élni, meg kell tartania, minden más közömbös számára. És egyszerre kissé görcsös dévajsággal megkérdezi tőle: – Mondd csak, Ilse, te tulajdonképpen sose vágyódsz vissza a Royal szállóba? Mit szólnál ahhoz, ha újból odaköltöznénk, és úgy, mint annak idején, egy kicsit könnyebben élnénk? Mi a véleményed?

Ilse megrökönyödve bámul rá, kisgyerekesen, félig nyitott szájjal. Nem érti, mit akar a férje, miért mondja ezt neki. Aztán – valószínűleg a nürnbergi törvények körüli sok szócséplés hatására – felvillan benne a gondolat: tán buta libának tart, s azt hiszi, most megbántam, hogy annak idején eljöttem vele, s nem maradtam Hitlernél? Még most is ilyen naiv. – Jóságos ég – válaszolja elnyújtva a szót, igen szászosan, majd hangosan felnevet. – Te megőrültél, vagy bolondot űzöl belőlem.

Ez a „jóságos ég” meg a „te megőrültél” egyszeribe elseperték mindazokat az esztelen álmokat, amelyeket Friedrich Benjamin a kávéház márványasztalkájánál összekotyvasztott magának, s megvilágították előtte a való helyzetet: a hajdani Ilse egyszer s mindenkorra a múlté. És ezzel egyúttal túljutott a hajdani Friedrich Benjaminon is, legyőzte pillanatnyi visszakanyarodását régi lényéhez. Elfogadja hát kollégái ajánlatát, feladja a Platform-ra vonatkozó álmait. Tovább dolgozik, úgy, mint eddig, nem büszkélkedve új bölcsességével, hanem szerényen, kerülő utakon, furfangosan, nem a hiúsága, hanem csakis az eszme szolgálatában. Az érzés, hogy biztos lehet Ilsében, segít majd neki.

Lassanként széles mosoly ül ki arcára, s Ilse e mosolyt ezúttal szépnek, ragyogónak látja. Hogyan tudta őt Fricike megint ilyen gyerekesen félreérteni? Szereti Fricikét. Felnéz rá, erre a nagy, jelentős férfira, a férjére, rendkívüli sorsára, s ugyanakkor asszonyosan, szinte anyásan le is néz rá, mint valami kisgyerekre.

– Egyébként tegnap elmentem Sepp Trautweinhez – mondja Benjamin olyan hangon, mintha gyónna. – Kicsit sokat fecsegtem, elengedtem magamat, ő keveset beszélt, nem sok kapcsolat van köztünk, de azt hiszem, megértettük egymást, legalábbis addig – helyesbíti magát –, amíg együtt voltunk. – És amikor Ilse erre mit sem válaszol, gyorsan tovább folytatja: – Egyébként azt akarják, hogy vegyem át a PNU-nál a főszerkesztői posztot. Ezért is kérdeztem meg tőled, nem akarsz-e visszaköltözni a Royal szállóba. Persze buta vicc volt – teszi hozzá bűnbánóan.

– Buta – válaszolja Ilse. – De egy dologban igazad van – folytatja eltökélten. – Ebben az Atlantic szállóban nem érzem már jól magamat, költözzünk el innét. Vegyünk ki valahol egy kis lakást. Mit szólnál hozzá, ha megpróbálnék háztartást vezetni? Mi a véleményed?

Benjamin felkapja fejét. Ilse most pontosan az ő hangján beszélt. Kineveti őt? Gúnyt űz belőle? Vissza akar vágni neki? – Jóságos ég – mondja végül bizonytalanul, suta igyekezettel, hogy tréfára fordítsa a szót.

Ilse nagyot szippant cigarettájából. Micsoda őrültséget követtem el? Nemegyszer játszott egy efféle visszavonult, önmegtartóztató élet gondolatával, de ez a terve még korántse érett meg. Elragadtatta magát, Fricike groteszk javaslatán annyira elcsodálkozott, úgy meghatódott, hogy többet mondott, mint amennyit tulajdonképpen mondani akart. Szereti a férjét, de azért még nem kell, hogy a cselédje legyen. És mégis szinte boldog. A hirtelen elhatározás, hogy lemond a hajdani Ilse világáról, biztonság, nagy nyugalom érzetével tölti el. Így fekszik le valaki s nyúj-tózik ki az ágyban egy hajszás, rohangászós nap után, még valamennyi tagja sajog a fáradtságtól, de már érzi, hogy mindjárt elfogja az álom, s már előre élvezi a pihenést.

Friedrich Benjamin közben rájött, hogy Ilse komolyan vette javaslatát. Soha, válaszolta határozottan, sohase fogja ezt az áldozatot elfogadni. Éppen ellenkezőleg: most többet kell eljárniok hazulról, emberekkel kell összejönniök, most, hogy főszerkesztő lett, reprezentálniuk kell. Ilsének megint jól kell öltözködnie, az ő számára egyenesen politikai szükségesség, hogy megmutassa, milyen szép felesége van. Az utóbbi időben csúnyán elhanyagolta Ilsét, most majd mindezt jóváteszi.

Így próbálja buzgón eltéríteni szándékától Ilsét. De lelkében már mintegy megíródott, megpecsételődött, hogy Ilse kitart amellett, amit mondott, hogy az utóbbi évek fárasztó, hamis csillogása immár egyszer s mindenkorra kihunyt, hogy az ő fecsegése puszta udvariaskodás, ilyen kerülő úton akar mély, meleg hálájáról tanúságot tenni.

Ám miközben még beszélt, észrevette, hogy a levegőnek beszél. Mert a fáradtság, amely már a vendéglőben való találkozásukkor elfogta Ilsét, most, e hirtelen elhatározás okozta megerőltetés után még inkább eluralkodott rajta. Szeme lecsukódott, s félig nyitott száján keresztül lassan, egyenletesen lélegzett.

Benjamin kissé gyámoltalanul s nagyon szerelmesen nézte békésen alvó feleségét.

19
Erich Wiesener terebélyesedik

Erich Wiesenert nem lepte meg különösebben, hogy a „szabadság pártnapján” a náci fajelméletről durva, nép-bolondító beszédeket tartottak. Azt azonban nem sejtette, hogy a gyűlés ilyen ostoba, undorító törvények kihirdetésébe fog torkollni. Megrökönyödés és szégyen vett erőt rajta.

De pár pillanat múlva már összeszedte magát. Ráeszmélt, hogy ez a fordulat neki, személy szerint csak előnyös lesz, mert azt bizonyítja, a berlini és berchtesgadeni urak elég erősnek érzik magukat arra, hogy a művelt világ véleménye iránti megvetésüket immár nyíltan kimutassák. Ezáltal pedig az ő, Wiesener feladata világosabban körülhatárolt és hálásabb lett. Ezentúl nem kell majd Berlint állandóan figyelmeztetnie, hogy ezt vagy azt a cselekedetét vagy nyilatkozatát a külföld esetleg rossz néven veszi. Ehelyett a jövőben kizárólag az lesz a feladata, hogy a párt intézkedéseit szépen hangzó frázisokkal fedezze. Ezentúl az lesz a kötelessége, hogy az ideológiai felépítményt a párt által teremtett realitásokhoz igazítsa. Aki a nyelv eszközeivel olyan mesterien tud bánni, mint ő, annak ez egyenesen érdekes vállalkozás. Minél kényesebb az anyag, amelyből a párt az alapokat konstruálja, annál merészebben, tisztábban kell ívelnie az őáltala szerkesztett felépítménynek; minél kényelmetlenebb a valóság, annál kényelmesebb ideológiai öltözéket kell számára szabnia. A szavak művészének ez nagyon is vonzó feladat. Aki valóban ura a nyelvnek, annak még arra is képesnek kell lennie, hogy a nürnbergi zsidótörvényeket olyan szép, emberi szavakba burkolja, hogy a jóakaratú lelkek e törvénykezést végül egyenesen civilizációs tettnek tekintsék.

Azonnal nekiült, hogy Nürnbergről írjon. A felvázolt cikk azok közé a kettős fényben villódzó írások közé tartozott, amelyeknek megfogalmazásában Wiesener mester volt. Nem kell-e áldásnak tekinteni, ha a mai Németországban a nagytőke korszakának túlfinomultságát a népi egyszerűség váltotta fel? Nem elvakultság és előítélet-e ezt a változást barbárságnak bélyegezni? Cikkében a nácik brutalitása erővé, otromba, vaskos hazugságaik megnyerő őszinteséggé, nyers erőszakosságuk vitalitássá nemesült. A virtuóz szenvedélyességével dolgozott; egy-egy pillanatban maga is elhitte, amit írt. Az olvasó pedig, akihez elsősorban fordult, Lea volt. Mindazt, amit legutolsó beszélgetésük alkalmával nem tudott elmondani neki, mert már későn jutott eszébe, most e cikk sorai közt mondta el neki.

A „nürnbergi pártnap kulturális eredményeiről” szóló cikkével Wiesener életének legnagyobb sikerét aratta. Anglia, Franciaország, Olaszország valamennyi fasiszta orgánuma idézte, ügyes, jól hangzó érveit a pártideológia állandó fegyvertárába sorolták. Erich Wiesener egyik napról a másikra a fasizmus apostola lett.

Ráadásul most csodásan beérett a vetés is, amelyet Heydebregg megbízásából azzal a rafináltan kieszelt és lanszírozott közleménnyel vetett el. Annak idején felettébb ügyes taktikázással sikerült elérnie, hogy számos tekintélyes külföldi újság lehozzon egy hírt, amely szerint Kiepner miniszter, a weimari korszak baloldali pártjainak egyik vezéregyénisége koncentrációs táborban elpusztult. Most a pártnap alkalmából a náci vezérek előkaparták ezt a már félig elfelejtett közleményt. Ide figyeljenek, tagtársak! A New York-i, párizsi, londoni uraságok nagy csinnadrattával jelentették, hogy azok a gonosz nácik Kiepner minisztert eltették láb alól. De mi rejtőzik e mögött a jelentés mögött? A Harmadik Birodalom szóvivője ezúttal egy igen szembeötlő példán igazolhatja a német nép és a világ előtt, hogyan is áll a dolog a külföldi sajtó igazságszeretetével, ha a nácikról van szó. Orvul meggyilkoltuk Kiepner minisztert? Nagyszámú gyalázatosságainkhoz egy újabbat soroltunk? Hát akkor nézzék meg, kérem, tagtársak, ezt a mi gyalázatosságunkat. Jöjjön csak fel ide, Kiepner. Nézzék jól meg, emberek. Itt áll maguk előtt a halott, a bántalmazott. Nem pusztult el, hanem a koncentrációs tábor szigorú, jótékony fegyelmének hatása alatt igazi németté, néptárssá edződött, ahogyan ezt ő maga mindjárt el fogja mondani. És Kiepner miniszter előállt, s tanúságot tett a férfias, egészséges rezsim mellett, amely őt az üdvösség és felismerés útjára terelte.

Wiesener somolyogva hallgatta a rádióban áldozatának felléptét, somolyogva olvasott róla az újságokban.

És aztán saját szemével is látta.

Heydebregg ugyanis részt vett a nürnbergi pártnapon, s az ott forgatott filmből magával hozott néhány tekercset. Visszatérése után azonnal meghívta Wiesenert, hogy legyen vendége a Kiepner miniszter felléptéről készített film levetítésénél.

A szabadság pártnapján forgatott filmet a Barna Házban vetítették le. A helyiség nem volt nagy, de most nagynak látszott, mert Wiesener és Heydebregg egyedül ült benne. A vetítőgép surrogása még csak hangsúlyozta a terem csendjét és ürességét.

Heydebreggre a megfilmesített pártnap szinte még a valóságosnál is nagyobb hatást tett. Látta az elvonuló zászlókat, a sok tízezer katonásan kiképzett fiatalt, látta a Vezért, keményen, életerősen, karját férfiasan előrelendítve. Látta szeretett és rettegett arcát, amelyen a jelképesen nyírt bajusz fegyelmezettségében és a homlokába lógó hajfürt mű-vésziességében a német lélek polaritása jutott kifejezésre. És látta önmagát, Konrad Heydebregget a tribünön, a Vezér környezetében. Nagy napok voltak azok, ott Nürnbergben. A Benjamin-ügyben az úgynevezett abszolút jog, ez a sápadt árnykép győzedelmeskedett ugyan a német érdekek felett, de a német erő e megnyilvánulása után még egyszer ilyesmi nem fog megtörténni. Mert most már a német fegyverzet elég erős ahhoz, hogy a német jogérzetnek: a „jog az, ami a német népnek használ” elvnek mindig és mindenütt, ahol kell, érvényt szerezzen.

És aztán következett az a bizonyos jelenet: Kiepner fellépte, Wiesener diadala. A férfi, akit az egész világ számára meggyilkoltatott, hogy aztán ad majorem glóriám tertii imperii^[6] feltámadjon, most szeme láttára valóban feltámadt. Wiesenert egy pillanatra enyhe rosszullét fogta el, úgy érezte magát, mintha egy erősen himbálódzó hajón volna. Kiepner miniszter nem fest valami prímán; jobb, ha az ember nem sokat töri rajta a fejét, hogy azok odaát miféle módon bírták rá ezt a Kiepnert a nácik melletti hitvallástételre. És az is valószínű, hogy bár a tribünön elég derekasan tartja magát, de ez a derekasság, mihelyt lelép onnét, nem lesz többé az igazi. Ám ezek a kellemetlen, bizonytalan képzetek egykettőre tovalebbentek. – Na, mon vieux – jött Heydebregg hangja a sötétből, mire Wiesener már csak mély örömöt érzett: cselfogása remekül sikerült!

Este a História Arcanában jegyezgetve kéjesen lelkendezett önmagán. A furfangos Odüsszeusz, gondolta és írta, persze görögül. Csak azt sajnálta, hogy nincs itt Lea vagy legalább Maria, akik előtt páváskodhatna.

Másnap reggel a postájában levelet talált egy Gingold nevezetű embertől. Igen, a PH-ügy már annyira messzi múlt, hogy Gingold úr teljesen elhalványodott, Gingold nevezetű emberré fakult, s Wiesenernek egy másodpercig valósággal törnie kellett a fejét, hogy ki is ez az ember. Aztán persze eszébe jutott, s ekkor jókedvre derült. A teremtésit, hát idáig jutottunk, a zugfirkászok már valóban egyszer s mindenkorra el vannak intézve. Az akronümonjaik, hívják őket PH-nak vagy PNU-nak, egyetlen percet se fognak többé az álmából elrabolni. Elillant előlük, fel a levegőbe, mindörökre elérhetetlenül. Csak gúnyolódjanak Nürnbergen, hadd legyen a szemükben a nürnbergi pártnap, a férfivá érett német nép e nagyszerű kiállása barbár és groteszk, csak gyalázzák, csak nevessék ki őt és a cikkeit, hisz firkálmányaik úgyse egyebek, mint megannyi tehetetlen, akadémikus szalmacséplés.

Miért ne fogadná ezt a Gingold urat? Egészen mulatságos élmény volna. Mint a színházi páholyból, úgy hallgathatná és nézhetné ezt az embert. „Mahomed sah jól beevett / s ettől pompás kedve lett.” Szórakoztató lesz elnézni Gingold úr erőlködését, s érezni, hogy úgy tartja kezében ezeket a zugfirkászokat, mint a bábjátékos a bábuit.

Lotte Bittner, a titkárnő közölte Gingold úrral, hogy Monsieur Wiesener kedden tizenegy órára várja.

 

 

Gingold úr még elvadultabb, még különösebb lett. Gyerekei hazatérve rémülten látták, milyen zavarodott állapotban van. Nachum Feinberg beszámolt nekik a történtektől, mire megegyeztek, nem mutatják apjuknak, hogy tudnak a bánatáról. Az Avenue de la Grande Armée-i nagy lakásban tovább pergették mindennapi életüket, tovább űzték korábbi, lármás foglalatosságaikat, kiabáltak, veszekedtek, zenéltek; Salselesz, a kanárimadár tovább dalolt. Aki csak fél füllel figyelt oda, a lakásban a régi szimfónia harsogását hallotta. Gingold urat azonban csak kurta pillanatokra lehetett bevonni a család mindennapi életébe, csak egy-egy pillanatig kiabált és szitkozódott kórusban a többiekkel, aztán megint bánatos, önmarcangoló töprengésekbe merült.

Berlinből úgyszólván semmit se hallott. Saját és Nachum Feinberg bizalmi emberei csak üres szólamokkal traktálták. Az Őzikétől egyetlen sor írás se jött, sőt az utóbbi időkben már Benedikt Perles is elhallgatott, nem lehetett tudni, mi történt vele. Ez a hallgatás a legrosszabb hírnél is gyötrelmesebb volt. Gingold úr egész idő alatt a némaság börtönében ült bezárva, oly némaság fogta körül, amelyet még az ő lármássága, handabandázása sem bírt leküzdeni.

Ebben az időnként vadul tevékeny, de többnyire tompa, fásult kétségbeesésében érte Benjamin szabadulásának félelmetesen tanulságos híre. Ennek az újsághírnek útján Isten megint csak Gingold úrhoz szólott. Félreérthetetlen jellel kifejezésre juttatta, hogy azoknak a pimasz éhenkórászoknak, s nem Gingold úrnak van igaza. Tézise, amely szerint az ősgonoszokkal szemben mértéktartóan kell viselkedni, s furfaugos eszükön igyekezni kell furfangossággal túljárni, esztelenségnek bizonyult, igaza annak a Trautwein professzornak lett a maga durva, otromba csép-hadarójával és ordítozásaival. Ó, maradt volna ez a Trautwein professzor a zenéjénél, s ne ártotta volna bele magát az ő üzleti dolgaiba. Neki, Gingold úrnak nincs szerencséje a zenével. Párizsban Trautwein professzor, Berlinben Danneberg énektanár.

És aztán mindezek tetejébe most még fejére zúdultak a nürnbergi zsidótörvények is. Ami eddig pusztán szokás volt, most törvény lett, a Danneberg énektanár elleni eljárás immár nem önkény, hanem világos rendelkezésekkel szabályozott intézkedés. Most fognak csak igazán kegyetlenül elbánni az Őzikével, a gyerekével.

Erre az időre estek a zsidók nagy ünnepnapjai, a „félelmetes napok”, az újév és az engesztelő ünnep napja. Gingold úr töredelmesen, lélekben teljesen feldúlva, a többiekkel együtt fehér halotti lepelben állt a zsinagógában, hátborzongatóan harsogott fülébe a sófár, a kostülök. Új év napján Isten eldönti az emberek jövő évi sorsát, bevezeti a nagy könyvbe a jutalmakat és büntetéseket, a tartozikot és a követelt, s az engesztelő ünnep napján megpecsételi e sorsokat. Gingold úr a bűnvallomás közben verte a mellét, Isten kimondhatatlan, félelmetes nevének emlékezetére meghajtotta öreg, merev, csontos térdét, semmiségének tudatában teste összetöpörödött. Érezte, testben-lélekben rossz, nemcsak a szíve rossz, hanem az esze is, mert másként nem számította volna ilyen szörnyűségesen el magát. „Nem miattunk, Uram – imádkozott –, hanem atyáink és ősatyáink végett irgalmazz nekünk. Alkonyodik – esdekelt az engesztelő ünnep napjának végén, a böjttől, önsanyargatástól, bűnbánattól megtörve –, alkonyodik, a nap fordul és leszáll, mindjárt becsukódik az ajtó, tartsd tárva nekünk az ajtót, irgalmazz, Uram.”

Nachum Feinberg már nem bírálta gazdáját, csak szánalmat érzett iránta. Időközben kiszimatolta, hogy eredeti feltevésével ellentétben nem von Gehrke úr áll Leisegang úr mögött, hanem az utóbbi időben oly sokat emlegetett Wiesener úr. Ez a Wiesener, mint megtudta, szeszélyes ember, olykor váratlanul nagylelkű, mi több, zsidónőkkel van viszonya. Semmiképpen se árthat ezzel a Wiesener úrral érintkezésbe lépni.

Gingold úr a Cap Martin-i szívszaggató telefonbeszélgetés óta meg se próbálta, hogy az ősgonoszokat megkörnyékezze. És attól a levéltől sem remélt semmit, amelyet a hűséges Feinberg tanácsára Wiesenerhez intézett, sőt valójában még választ se várt. Annál inkább meglepődött, amikor megkapta Wiesener üzenetét, hogy keresse fel.

Wiesener elég korai időpontra rendelte magához. Hol fázva, hol izzadva, szorongással, izgalommal eltelve ment oda. Wiesener még nem öltözött fel, felesleges fáradságnak tartotta, hogy ennek a Gingold nevezetű embernek kedvéért „felhajtást” csináljon. Bő, fekete, pazar hálóköntösében – amolyan átmeneti figuraként egy római császár és egy szamuráj közt – ült Gingolddal szemben.

Gingold elnézte Wiesenert, aki pompás hálóköntösében férfias, de a diadalérzettől mégis megszelídült, vidám arccal tekintett rá, s azt mondta magának: mi ez? hisz ez nem is ősgonosz-arc, ez emberi arc. Hirtelen elhatározta, hogy felszámolja a PH-t, ezt az egész rothadt üzletet, istentelen vállalkozást, nem fog ez előtt a férfi előtt hosszadalmasan taktikázni, köntörfalazni, tiszta vizet önt a pohárba. Rosszabb már úgysem lehet a helyzet, s ha ennél az embernél nem is érne el semmit, Isten előtt – ha lemond a PH-ról – mocskos ügyeinek legalább egy részét talán rendezheti.

Mint becsületes kereskedő, mondta, kötelességének érzi, hogy Wiesener úrral nyíltan beszéljen. Azoknak a nagy hirdetőknek, akikkel őt Leisegang úr üzleti kapcsolatba hozta, a PH-nál még huzamosabb ideig futnának a megrendeléseik, a PH azonban nemigen tudja már teljesíteni, amit a megrendelések feladásakor még kilátásba helyezhetett. Így hát Leisegang úr megbízóinak rossz üzlet volna, ha a PH-ban tovább hirdetnének. Az újsággal többé nem lehet büszkélkedni, két olyan hasonló jellegű lap számára, mint amilyen a PH és a PNU, az emigráns olvasókör túl kicsi, ő tehát azt hiszi, csak idő-, energia- és pénzpocsékolás volna, ha PH továbbra is megjelenne.

Wiesener meglepődött. Miféle ördöngösség rejtőzik e mögött az olyan váratlanul tisztességes javaslat mögött? A nácik számára a PH valóban értékét vesztette, ebben ennek az embernek igaza van, az újsággal már semmit se lehet kezdeni, de kínos perek kockázata nélkül mégse tudnának kibújni azalól, hogy az újságnak hirdetések feladása formájában továbbra is pénzeket juttassanak. Wiesener elnézte Gingold úr kemény, csontos arcát, régimódi, hangsúlyozottan polgári öltözéket, hamis-barátságos mosolyát, kétségbeesetten, görcsösen erőltetett tisztes magatartását. Wiesener is valamilyen enyhe hasonlatosságot vélt felfedezni Gingold úr és Lincoln közt, úgy találta, a múlt század közepének emberét, a tisztes kereskedő figuráját testesíti meg. De hát mi a fenéért ad fel ez a tisztes kereskedő ilyen nyilvánvaló előnyöket? Miért mond le saját jószántából a tiszta haszonról? Tán a nürnbergi törvényekben kell az okokat keresni? Tán azt gondolja, árt a hírnevének, ha e törvényhozóktól pénzt fogad el? De hol akad a világon olyan tőkés, aki azt szaglássza, honnét ered a pénz, amelyet kínálnak neki? Különös eset.

Gingold úr eközben gyötrődve töri a fejét, hogyan tudna látogatása céljára rátérni. Ez az ember állítólag komoly könyveket írt, emberi arca van, nem lehet igazi ősgonosz. Mi történne, ha egyszerűen úgy beszélne vele, mintha nem ősgonosz, hanem ember volna? Persze azt kínosan kerülnie kell, hogy a PH és az Őzike ügye közt kapcsolatot teremtsen, mert akkor az ember esetleg megint ősgonosszá vedlik vissza.

Gingold úr tehát kijelenti, hogy nemcsak mint a PH kiadója jött el Wiesener úrhoz, hanem egy magánügyben is. És aztán elmeséli lányának, Ida Perles asszonynak ügyét. Persze végső soron – ez csaknem biztosra vehető – épp ennek a Wiesenernek kell tulajdonítani, hogy az Őzikét, a gyerekét koncentrációs táborba hurcolták, de erre Gingold úr most nem akar gondolni, kényszeríti magát, hogy ezt elfelejtse. Most csak egy szerencsétlen apa, akitől elvették a gyerekét. Nem is sejti, miért üldözik a gyerekét, erről képtelen volt bármit megtudni, ő maga pedig számtalan okból nem utazhat Németországba. És most, hogy alkalma van Wiesener professzor úrral beszélni, szeretné megkérdezni, nem tudna-e a professzor úr, aki – s itt ügyeskedve hízelgő szavakat fűz a beszédébe – a könyveivel oly roppant tekintélyre tett szert, hogy Németországban mindenki tiszteli-becsüli, nem tudna-e a professzor úr egy-két jó szót szólni az ő és a gyereke érdekében.

Wiesener szótlanul hallgatja. Ez az ember agyafúrtan és mégis őszintén beszél. Itt van hát az összefüggés. Igen, már emlékszik, Leisegang úr annak idején mondta neki, hogy kényszereszközökhöz fog folyamodni, s bizonyára azt is említette, hogy ennek a Gingold nevezetű embernek családtagjai ellen intézkedéseket fognak tenni. De közelebbit erről Wiesener nem tud, nem is akar tudni, egy jó ízlésű ember az efféle dolgokat átengedi a Gestapónak anélkül, hogy a részletek iránt érdeklődnék. Megnyomja a gombot, s a mandarin meghal; de látni legkevésbé sem óhajtja a mandarint. Most azonban, mondhatni, mégis látja. És ez az ember itt vele szemben – a mandarin – persze azt is tudja, hogy ő nyomta meg a gombot. De ez a mandarin eléggé belelát az emberbe, vagy elég ravasz ahhoz, hogy úgy tegyen, mintha nem tudná. Ez mellette szól. Egyébként jól beszél ez az ember, a lelkét is beleadja, s mégse hat színpadiasan. Így kellene a Jessica felett bánkódó Shylockot játszani. A megboldogult Schildkraut ezt túlságosan rikítóan csinálta. Egyébként örvendetes, hogy a Beaumarchais sikere már egy ilyen egyszerű kereskedőnek is, mint ez itt, a fülébe jutott. S hogy ilyen nagy befolyást tulajdonít őneki, bizonyítja, milyen erős pozíciót teremtett magának. Valóban rendelkezik ilyen nagy befolyással? Valószínűleg. Érdekes volna kipuhatolni, hogy tényleg rendelkezik-e.

Wiesener higgadt arcát Gingold úrra emeli, szürke szemét rászegezi. Fontolgatja a dolgot. Nem siet a válasszal.

Gingold úr szörnyű percet él át. Nem sok bizakodással jött ide, de mialatt ezzel az emberrel beszélt, felcsillant benne egy reménysugár. S ez egyre fényesebben csillogott. Gingold úr széles körű üzleti tevékenysége során kitűnő emberismeretre tett szert, s úgyszólván mindig kitalálja, milyen választ fog kapni. Ezúttal azonban nem tudja kitalálni. Sikerült-e ennek az embernek a szívét meglágyítania? Ez a férfi, jóllehet emberi arca van, az ősgonoszok közé tartozik. Nemmel is válaszolhat, de könnyen lehetséges, hogy igennel válaszol. Gingold úr kétségbeesett fohászt küld Istenhez. Önként feladta a PH-t, jutalmat nem remélt érte, lemondott az újság továbbviteléről. Istennek ezt az áldozatot muszáj, muszáj, muszáj viszonoznia. Gingold úr a kíntól és izgalomtól egész testében reszket.

Wiesener végre elhatározza magát. Néhány szót firkál jegyzettömbjére, majd tartózkodón, de némi jóindulattal így szól: – Küldjön nekem, kérem, pontos adatokat a lánya ügyéről. Megpróbálom a felülvizsgálatát folyamatba tétetni. Nem ígérek semmit – tette hozzá gyorsan, mert Gingold úr valamit mondani akart. – Helyesebben, egyet megígérek: nem fogom önt sokáig várakoztatni, rövidesen küldök értesítést.

Gingold úr számára megváltozott a világ. Isten elfordult tőle, de most hosszú idő után megint feléje fordította arcát. Csoda történt: ez a vele szemben ülő férfiú felesküdött a horogkeresztre, s keblében mégis emberi szív dobog. Egy zsidó se igen beszélhetett volna nála különbül. Gingold úrban feléledt gettó-őseinek szertelen alázata és háládatossága, nem tudta türtőztetni magát, megragadta és megcsókolta Wiesener kezét.

 

 

Wiesener egyedül maradva rendkívül csodálkozott önmagán. Se szó, se beszéd, lemondott a PH-ról, a zugfirkászok elleni fegyveréről; se szó, se beszéd, hajlandónak mutatkozott ezen a Gingold nevezetű emberen segíteni. Ennyi erkölcsi érzést fel sem tudott volna magáról tételezni.

Felpillantott Lea portréjára, vajon nagylelkűségére hogyan reagál – bár e babonás kíváncsiságát maga is kigúnyolta. Lea mosolygott. Wiesener e mosolyt bosszantónak találta. Felütötte a Beaumarchais egyik példányát, s a cím utáni üres oldalt odamutatta a portrénak. – Látod, itt állhatott volna a neved – mondta Lea portréjának. – De ezt eljátszottad. – S aztán: – Jól van ez így, ahogy van – bizonygatta önmagának.

Fel-alá járkált fekete, bő, pazar hálóköntösében, bojtját maga után húzva. Szeme kedvtelve siklott végig Párizs városának ezüstösszürke tetőin. Milyen csodásán sokra vitte, ízlelgette sikerét. Micsoda pályafutás! Előbb a Quartier Latin egy szegényes szobácskájában éldegélt, aztán a Montparnasse tájékán egy kis lakásban töltött néhány évet, majd egy Étoile környéki, háromszobás lakásba tornászta fel magát, s most itt ez a ragyogó beteljesülés. Mi több: ha Heydebregg elutazik, ő lesz Párizsban a Harmadik Birodalom képviselője, Franciaország gauleitere, igazi nagyúr.

De bármilyen szépek is ezek a szobák, vajon elég reprezentatívak-e Franciaország gauleiterének? Elég tágasak-e? Nagyobb élettérre van szüksége. Bérlakás nem megfelelő keret számára, házat kell vennie.

Megveszi.

Ha beköltözik az új házba, a mosolygó hölgy képe magától eltűnik, anélkül, hogy kedves ellenségei észrevennék. Új életében nincs hely a mosolygó hölgy számára.

Ahogy Arséne rásegíti a kabátot, Wiesener – nem éppen helyénvaló pajtáskodással, ami azonban kikívánkozik belőle – odaszól neki: – Egyébként, Arséne, terebélyesedünk. Hamarosan saját házunkba költözünk.

20
Jövőre szóló adóslevél

A PNU-nak Benjamin szabadon bocsátása és a nürnbergi törvények után egy ideig jobban ment; ez a fellendülés azonban nem sokáig tartott. Most olyan hírek terjedtek el, hogy a PH beadja a kulcsot. De még ha ezek a hírek igaznak is bizonyulnának, hatásuk legkorábban is csak néhány hét múlva fog megmutatkozni. Egyelőre tehát egyik számtól a másikig kell tengődniök.

Nem, ezzel a garasos kolduskodással nem húzhatják sokáig. Zarnkénak támadt egy ötlete: mi történnék, ha megpróbálnának Madame de Chassefierre-től egy komolyabb összeget kérni.

Dülken és Pfeiffer, akinek elmondta ötletét, tátott szájjal bámultak rá. Madame de Chassefierre-től? A Notre-Dame-des-Nazis-tól? Attól az asszonytól, akit még nem is olyan régen csúnyán kipellengéreztek? De Zarnke minden ellenvetésre felkészült a válasszal. Madame-ot nem a PNU, hanem a PH pellengérezte ki. És a Madame, ahogy ezt a Sepp Trautwein-eset bizonyítja, Notre-Dame-des-Nazis-ból időközben Notre-Damé-des-Refugiés-vé vedlett át. A prozeliták mindig is a legbuzgóbb hitvallók voltak. És tetejébe nem vált-e ki a PNU szerkesztőségéből Heilbrun, a Wiesener és Madame de Chassefierre elleni támadások szerzője? Egy kis jezsuitizmus mindig meg van engedve; nem követnek el méltánytalanságot, ha Madame de Chassefierre-nél arra céloznak, hogy mindenekelőtt éppen ezek miatt a támadások miatt foganatosították e változást az újság vezetésében. Zarnke ötlete, hogy Madame de Chassefierre-t a PNU számára megnyerjék, egyre kevésbé látszott meghökkentőnek.

Friedrich Benjamin, Julian Zarnke és Peter Dülken Monsieur Pereyro útján bejelentették magukat Madame de Chassefierre-nél.

 

 

Lea meglepődve, megkönnyebbülve olvasta az újságban Friedrich Benjamin szabadon bocsátásának hírét. A szegény ember báránya tehát mégis megmenekült. Erich túlbecsülte önmagát, önmagát és azt a „hatalmat”, amelyen olyan meggyőződéssel és olyan szolgaian csüggött. Most megkapta a magáét. De bármilyen mély elégedettség töltötte is el, diadalt, Wiesener feltételezésével ellentétben, nem érzett.

A megkönnyebbülés, amely Friedrich Benjamin szabadon bocsátásának hírére elfogta, hamarosan szertefoszlott – a nürnbergi brutális kihívás számára is súlyos csapás volt. Leának volt annyi fogalma a politikáról, hogy felismerje: Benjamin kiszabadulása egyedi eset, a nürnbergi törvények kibocsátása viszont egy hosszú láncsor egyik szeme. Elolvasta Wiesener cikkét a „szabadság pártnapjáról”. A mondatok édes ékesszólása még mindig a régi erővel hatott rá, de épp ezért érezte át egész aljasságukat. Ismerte Erichet. Velejéig hazug, mialatt azon fáradozott, hogy ennek az aljasságnak szép külsőt kölcsönözzön, biztosan maga is elhitte érveit. Hogyan is tudta ő a maga életét olyan hosszú időn át ennek a férfinak életéhez kötni? Undorodott önmagától. Már annak idején, amikor Hitler uralomra jutott, szakítania kellett volna Erichhel. Ennek ellenére szabadulásának és tisztaságának érzését még most is ugyanaz a borzongás kíséri, amely közvetlenül a szakításuk után elfogta. Morfinisták érezhetik így magukat, az elvonó kúra utáni eiső hetekben.

Amikor a könyvkereskedője elküldte neki a Beaumarchais-t, valóban felütötte a cím utáni oldalt, azt az oldalt, ahol a kéziratban a neve állt. És mosolygott is, amikor az oldalt üresen találta, mosolygott, ahogyan azt Wiesener előre látta. Ugyanolyan halványan, mint a festményen, csak értőbben, bánatosabban, megvetőbben.

Most pedig ott ültek nála a PNU munkatársai, s Lea Friedrich Benjamin dülledt, szomorú, fanatikus szemébe nézett. Tehát itt van a szegény ember báránya. Ilyen hát az az ember, aki akaratán kívül annyi bonyodalmat okozott, s ezekbe aztán Lea is belekeveredett. Lea elégtételt érzett, hogy végül mégiscsak legyőzte önmagát, s hogy most ez a Benjamin ül itt, s nem Erich.

Zarnke jogtanácsos egy-két bevezető szóvirág után a tárgyra tért. Tudomása szerint, mondta, Madame de Chassefierre jól beszél németül. Akkor talán érdekelni fogja, hogy a párizsi zsidónegyedben használt francia nyelvben a jiddisen keresztül egyéb német szavak mellett elsősorban a „Gaste” – a vendégek – szó honosodott meg. Ez a szó pedig, amelyet egyébként „Gaschtének” ejtenek, annyit jelent, mint koldus, kunyeráló, mert hát a vendégek, sajnos, többnyire ilyen „Gaschték”. Ők maguk is azok. És ezek után előadta kérését.

Az urak egy kerek, tekintélyes összeget kértek Leától. Tulajdonképpen arcátlanság ilyen nagy összegű támogatást kérni tőle. Ezek az urak, ez az égő, már-már tébolyult szemű ember netán azt képzeli, hogy neki Erichhez fűződő kapcsolatai miatt bírságot kell fizetnie?

Majd gondolkodik a dolgon, felelte. Nyájas, de ugyanakkor tartózkodó hangon beszélt, amely egyaránt ébreszthetett reményt és aggodalmat.

Vendégei távozása után elgondolkodott a dolgon. A szegény ember báránya ugyan megmenekült, de még koránt sincs biztonságban; mezítlen, sebezhető, száz veszély fenyegeti. Nem kell-e – töpreng – ujjmutatásnak tekintenem, hogy épp hozzám menekült? Most, hogy olyan határozottan kiálltam ezért a Benjaminért és az újságjáért, nincsenek bizonyos kötelezettségeim?

Voltaképpen örülnöm kell, ha éppen most megmutathatom a világnak, hogy Friedrich Benjamin és a hozzá hasonlók, nem pedig Erich és a nürnbergiek pártján állok.

Csakhogy túlságosan nagy összeget kívánnak tőlem. Ha odaadom, ezt jó néhány évig megérzem. Akkor nem élhetek tovább ilyen fényűzésben.

De vajon olyan fontos-e nekem, hogy továbbra is fényűzésben éljek? Arányban van-e a költségekkel az az élvezet, amit ez a nagy társadalmi élet nyújt nekem? Mi történne, ha például feladnám a párizsi házamat, s egy ideig utazgatnék? Ez az itteni élet úgysem okoz már nekem örömet. A körülöttem levő arcokról csak alig leplezett kíváncsiságot, a szánalom, elismerés és káröröm érzelmeit olvashatom le.

Ezt a házat is meggyűlöltem. Itt minden Erichre emlékeztet, az asztal, amelynél evett, a székek, amelyeken ült, a poharak, amelyekből ivott, az ágy, ahol velem aludt. Boldog leszek, ha mindezt nem kell majd magam körül látnom. Igen, ez volna a megoldás: ha odaadom a PNU-nak a pénzt, eladom a házat, és utazni megyek.

De adjak-e pénzt a PNU-nak? Erichnek kiadtam az útját, többé semmi dolgom vele, de miért harcoljak ellene?

Lea megbeszélte a dolgot Monsieur Pereyróval. A PNU támogatása, vélekedett Monsieur Pereyro, elismerésre méltó cselekedet volna, de a kívánt összeg szerinte is túlzott. Ennyit ne adjon nekik, tanácsolta. Ám Lea az alkudozástól húzódozott. Ürügyet talált rá, hogy a háztól megszabaduljon, s ehhez az ürügyhöz most már ragaszkodott.

A végleges döntés előtt Raoullal is meg kellett beszélnie a dolgot. A fiú az utóbbi hetekben egyre távolabb került tőle. Elmerült munkájában, s olyan emberekkel jött össze – elsősorban egy bizonyos Tschernigg-gel –, akikhez Leát nem fűzte semmiféle külső vagy belső kapcsolat. Raoul változatlanul udvariasan és nyájasan viselkedett vele, de most már sose tárulkozott ki előtte. Lea némi aggodalommal nézett a megbeszélés elé.

Ott ült a sárga székben, amely előnyös keretül szolgált neki, s közömbösen, de mégis kissé szívdobogva beszámolt Raoulnak a PNU kéréséről s arról a tervéről, hogy a házat mindenképpen eladja, s utazni megy. Beszéd közben érezte, mennyire szereti a fiát. Voltaképpen mit ér vele, ha a házat eladja? Ha nem lakik itt, Wiesener arcát a fiatal Raoul-ban akkor is mindig maga előtt fogja látni. Tán Raoultól is meg akar szabadulni? Hiszen éppen azt akarja nála elérni, hogy ha elutazik, ő is vele tartson. Raoult meg kell tartania, ez a legfontosabb. És miután minderről beszámol Raoulnak, sietősen hozzáteszi, hogy ez az elképzelés egyelőre csak ködös terv, s ha Raoul továbbra is a Rue de la Ferme-i házban akar élni, tervét máris elejti, eltemeti.

Raoul igen udvariasan hallgatja anyja szavait, mégis olyanformán, mintha ez az egész ügy alig érintené. Holott valójában nagyon felkavarja. Ha jól meggondolja, anyja terve megfelel saját kívánságainak. A múlt őt is undorral tölti el, szégyelli magát miatta. A nürnbergi törvények esz-telensége és brutalitása ráébresztette, milyen kegyes volt hozzá a sors, amikor megóvta attól, hogy ezzel a csőcselékkel szorosabb kapcsolatba kerüljön. Szinte sajnálja Monsieur Wiesenert, hogy efféle elállatiasodott lények „kényének-kedvének” szolgáltatta ki magát. Most, hogy ő maga immár befutott hivatásának biztos révébe, életének azt a korszakát, amelyben mint valami Machiavelli-fióka politikai becsvágyból ezekkel az emberekkel érintkezett, idegennek, túléltnek, gyanúsnak, mocskosnak tekinti. Ahogy a primitív ember levágott haját és körmét, kicsordult vérét s az ürülékét elrejti és elássa, éppúgy szeretne ő is megszabadulni mindattól, ami erre a múltra emlékeztetheti. De eddig visszatartotta ettől valamilyen ellentmondásos érzés: a hagyományok tisztelete, az általános fejlődés iránti érdeklődés, a mindenfajta rombolástól való arisztokratikus, sznobos idegenkedés. Szobájának sarkában még mindig ott áll a házioltár. Ha a házat eladják, mindezek a dolgok maguktól eltűnnek.

Egyébként pedig Nürnberg után nem is lehet elég gyakran és elég világosan kifejezésre juttatni, hogy neki Monsieur Wiesenerhez már semmi köze. Raoul elolvasta Erich Wiesener Nürnbergről szóló értekezéseit. Ezek az értekezések elismerésre méltó stílusról tanúskodnak, formájuk ragyogó, de a mondanivalójuk közönséges. A nácik ocsmány barbárságát erőként magasztalni, saját bandájuk otromba istenítését új életérzésnek nevezni – szellemi árulás, aljas hamisítás. Monsieur Wiesener üveggyöngyöket kínál, vaj gyanánt margarint árusít.

De most már csaknem egy perc múlt el azóta, hogy anyja befejezte a beszédet, válaszolnia kell neki. Raoul higgadt hangon rábeszéli, hogy hajtsa végre terveit. A PNU anyagi támogatása, mondja, a szokásos, unalmas jótékonykodásnál hasznosabb és eredetibb. Azt is teljesen megérti, hogy anyja nem akar örökkön-örökké Párizsban élni. Ő maga, ha elkészül munkájával, szívesen utazgat egy ideig anyjával.

Amikor Madame de Chassefierre közölte Zarnkéval, hogy hajlandó a kívánt összeget a PNU rendelkezésére bocsátani, a jogtanácsos nem fukarkodott a köszönő szavakkal. Aztán udvariasan és ravaszkásan megjegyezte, hogy a PNU szerkesztőinek volna még egy kérésük: Madame de Chassefierre legyen olyan szíves a nyugta átvétele végett személyesen elfáradni hozzájuk. Lea kissé csodálkozva megígérte.

A PNU szerkesztőségében Peter Dülken megmagyarázta neki, miért fárasztották ide. Nem tartják helyesnek, mondta, hogy egy ekkora összeget ajándékképpen fogadjanak el. Nem akarnak alamizsnát kapni. Ezért hálásak volnának Madame de Chassefierre-nek, ha az összeget pusztán kölcsönnek tekinthetnék, s ezért arra kérik, fogadjon el tőlük egy kötelezvényt, amely akkor válik esedékessé, amikor a PNU szerkesztői már biztonságban visszatérhetnek Németországba.

Lea nem tudta, mit válaszoljon. Rövid, kínos szünet állt be. De ekkor megszólalt Friedrich Benjamin. Ha ők, a PNU munkatársai, jelentette ki, és szemében a hit fénye lobogott, nem volnának épp oly szilárdan meggyőződve arról, hogy egyszer visszatérnek Németországba, mint a halálukról, akkor ezt a harcot már réges-rég feladták volna, nem szerkesztenék tovább a PNU-t.

Zarnke a megállapodást hatályos jogi formába öltöztette. Lea aláírta a különös okmányt, s egy pillanatig már-már maga is elhitte, hogy egyszer még viszontlátja pénzét.

A PNU munkatársai Lea távozása után még sokáig üldögéltek, és terveket szövögettek, milyen lapot fognak a PNU-ból csinálni. Most teljesülhet régi, forró vágyuk, ezentúl naponta megjelentethetik az újságot. Most már biztos, hogy a német emigráció hangja hazatérésükig nem fog elnémulni.

Hogy megélik ezt a hazatérést, ebben nem kételkedtek. – Remélem – mondta komoran Peter Dülken –, hogy nagyon megváltozott Németországot fogunk ott találni. Az a Németország, remélem, olyan lesz, hogy nem egy jól táplált emigráns visszavágyik majd az emigrációba.

Zarnke jogtanácsos nem bírta megállni, hogy el ne mondja egyik történetét. Peszách este, amikor a zsidók az Egyiptomból való kivonulásra emlékeznek, évszázados szokás szerint egy pohár bort isznak, s így köszöntik fel egymást: – Jövő évre Jeruzsálemben. – Mármost egynéhány esztendővel ezelőtt, New Yorkban, német-amerikai zsidók körében megélte, hogy egy hölgy e felköszöntőhöz ezt az energikus kitörést fűzte hozzá: – Igen, de nélkülem.