9
Szabadságon levő fogoly

– Monsieur Trautwein, telefon! – csicseregte fel az emeletre Mercier úrnak, az Aranjuez szálló tulajdonosának kislánya. Sepp Trautwein nem szerette, ha telefonhoz hívják. Ilyenkor Mercier úrral mindig kellemetlen eszmecserébe bonyolódott. Mercier úr és Sepp Trautwein hadilábon álltak egymással. Mercier úr kis tőkepénzes volt, s fogához verte a garast; ráadásul délfrancia lévén, azt a szokást vette fel, hogy ha valaki egy s más adósságát ott helyben ki akarta fizetni, bőbeszédűen magyarázgatta, hogy egyáltalában nem sürgős, de ha az adós ennek ellenére nem ragaszkodott az azonnali kiegyenlítéshez, ezt még hónapokig az orra alá dörgölte. Ami azután kellemetlenségekhez vezetett, s valahányszor Seppet lehívták a szálló irodájába a telefonhoz, mindig attól félt, hogy Mercier úr az alkalmat kihasználva mindenféle nehezen érthető célzásokkal megtűzdelt szóáradatba kezd.

Ezúttal azonban erre nem került sor. Mercier úr morcos ábrázattal, de udvarias szavak kíséretében a leakasztott telefonkagylóra mutatott, s így szólt: – A Crillon szállóból keresik. – Trautwein jó münchenies „hallóval” jelentkezett. A telefonban egy hang tört franciasággal megkérdezte, beszélhet-e Monsieur Trautweinnel. A hang igyekezett Trautwein nevét franciásan kiejteni, úgyhogy az Trotuengnek hangzott. Sepp Trautwein ebből arra következtetett, hogy egy franciával beszél, s a maga részéről megpróbálta bajoros franciasággal megmagyarázni, hogy Trotueng úr van a telefonnál. A hang meglehetősen gyámoltalanul ismét Monsieur Trotueng után érdeklődött, megkérdezvén, otthon van-e. Sepp Trautwein feltételezte, hogy a francia hang tulajdonosa nem érti az ő gyatra franciaságát, és ezért most még inkább erősködött, hogy Monsieur Trotueng van a telefonnál. Mire a hang végső kétségbeesésében jó müncheniesen megkérdezte: – A hétszentségit, Trautwein, hát maga az, vagy sem?

– Persze hogy én vagyok – válaszolta gorombán, de fellélegezve Trautwein, s magában méltatlankodott, hogy mennyi szenvedéssel jár ez a számkivetettség.

Kiderült, hogy a hang tulajdonosa Leonhard Riemann volt, Riemann karmester, a nagy Riemann, Trautwein barátja. Igen, Riemann és Trautwein Németországban jóbarátok voltak, csakhogy még Hitler előtt, s Riemann megbékült a náci rezsimmel. Sepp tudta, hogy Riemann teljesen apolitikus ember, igen óvatos; beszari alak, ahogy ezt ő, Sepp nevezte. Amikor arról olvasott, hogy Riemann Párizsba készül, három koncertet fog itt dirigálni, az egyiket közülük az operában, egy kis fájdalmat érzett. Vajon, kérdezte magától, Riemann-nak lesz-e bátorsága nála jelentkezni; aztán elhessegette agyából a gondolatot, még Annának se tett róla említést. S mégis természetesnek tartotta, hogy Riemann jelentkezni fog nála. De vajon Riemann is természetesnek tartja-e?

Jelentkezésére Sepp most nemcsak meglepődött, hanem amilyen vérmes, impulzív ember volt, majd kiugrott bőréből örömében. Ez a május egyébként is jól kezdődött. Nemrégiben kapták a hírt, hogy Friedrich Benjamintól levél érkezett, tehát életben van. Ez a csodás győzelem igazolta Seppet és fáradozásait. A tehetetlenség, a nevetségesség, a hiábavaló harag érzése, amely a fait accompli gondolatára oly régen kísértette, most egyszeribe tovatűnt. Most érezte csak igazán, egészséges felső-bajorországi valóságérzékét mennyire gyötörte az elképzelés, hogy talán, sőt valószínűleg egy halottért harcolnak. Hogy ez a siralmas kételye immár eloszlott, oly megkönnyebbülést okozott neki, mint amilyet valaha hegymászás közben érzett, amikor a csúcsra érve ledobhatta hátizsákját. Most ezekben a ragyogó májusi napokban könnyedén, felszabadultan szaladgált a Szajna-parton, s ha az árusoknál úton-útfélen virágcsokrokat látott, ha beszívta a kellemes, friss levegőt, Párizs városának vidám fényességét, úgy érezte, vakáción van, mint ahogy hajdanában, ebben az évszakban lenni szokott; s a leggyakrabban maga elé fütyürészett melódia a Júdás Makkabeus indulójának kurta, kemény taktusai voltak. Ezen a tavaszon egyébként is minden szerencsésen alakult. A Perzsák rádióelőadásának előkészületei nem bizonyultak olyan kiábrándítónak, amennyire tartott tőle; sőt őszintén megvallva egyenesen szórakoztatónak találta őket. Most pedig kiderült, hogy Leonhard Riemann se olyan csirkefogó, mint amilyenné a Harmadik Birodalom fojtogató levegőjében könnyűszerrel válhatott volna. Itt áll a telefonvonal túlsó végén. Jelentkezett nála. Ez igen!

Örömmel eltelve, jó gorombán beolvasott hát barátjának, amiért az nem árulta el rögtön kilétét. Aztán megállapodtak, hogy péntek este találkoznak, és alaposan kibeszélik magukat.

Sepp boldogan, nyelvével csettintgetve ment fel liften a lakásába. Őszintén kedvelte Riemannt. Jóllehet a karmesterben mindig is volt valami hivatalosan méltóságteljes; de ez csak álarc, Riemann ugyanolyan zabolátlan ifjonti lélek, mint ő maga, s mindig jó kedélyűen tűrte, hogy nyárspolgáriassága miatt Sepp ugrassa. Igen, Sepp örül, hogy alaposan kibeszélheti majd magát a barátjával. A száműzetés évei alatt ezek a beszélgetések nagyon hiányoztak neki.

Persze azt nehéz megbocsátani, hogy Riemann megbékült Hitlerrel. De végül mégis meg lehet bocsátani, ha meggondolja az ember, hogy Riemann a politikától mindig távol tartotta magát. Sepp és Riemann emiatt már Hitler előtt is állandóan vitatkoztak egymással. Egyébként olykor arról is lehet olvasni, hogy Riemann – nem mint politikus, hanem mint becsületes ember – egyszer-másszor felfortyan a nácik ellen, s azt is hallani, hogy kiállt egyik-másik törvényen kívül helyezett embertársa érdekében, s ezzel magára vonta a hatalom birtokosainak haragját.

Mindenesétre örvendetes dolog, hogy jelentkezett, s a péntek este biztosan nagyon kedélyes lesz. Tömérdek közös emlékük van, jó és rossz egyaránt. Ludwig Thuillénél és Max Regernél együtt tanultak összhangzattant. Közös élmenyeik vannak: együtt jártak inni és udvarolni. Sepp boldogan maga elé képzeli, milyen méltóságteljes, kényszeredett, fölényes és mégis kissé somolygó arcot fog vágni Riemann, ha majd meg-megcsipkedi.

Anna örömében egészen kipirult, midőn Sepp elmondta neki, hogy Riemann péntek este eljön hozzájuk. Már ő is olvasta az újságban, hogy Riemann itt fog dirigálni, de Seppnek nem tett erről említést. Valószínűtlennek tartotta, hogy felkeresse őket. S hogy mégis megteszi, ez nagy esemény. Hogy Riemann vállalja a kockázatot, hogy rossz hírbe keveredjék, csak azért, mert Sepp-pel beszélni akar, ez Anna szemében azt bizonyítja, nem ő egyedül tartja Seppet nagy muzsikusnak. És amellett Sepp nemcsak nagy muzsikus, hanem olyan ember, aki még e szerencsétlen helyzetben is meg tudja tartani barátait. Egyszóval ha le is csúsztak, Sepp még mindig valaki, s Anna mosolyogva, kissé mulatva önmagán, már előre örül annak, ahogy Pereyróék-nak beadja majd: egyébként Riemann tegnapelőtt nálunk vacsorázott.

– Igazán örülök – mondja ragyogó arccal –, hogy viszontláthatjuk Riemannt. Már olvastam, hogy itt dirigál. Szép tőle, hogy felhívott minket.

– Én ezt természetesnek vettem – válaszolja Sepp, és már eszébe se jut, hogy hazudik.

– Akkor rögtön holnap neki kell látnom, hogy valami tisztességes ennivalót adhassunk neki – jegyzi meg Anna.

– Vendéglőbe is mehetünk – javasolja Sepp, mert tudja, milyen nehezére esik Annának a szűkre szabott ideje és az Aranjuez szállóbeli kedvezőtlen körülmények közt vendégül látni valakit.

– Nem, dehogy – tiltakozik Anna. Sepp szokásától eltérően nem ragaszkodik az ötletéhez; hisz ő is érzi, Riemann részéről már az is tisztességes dolog, hogy összejön vele, azt már igazán nem kívánhatja tőle, hogy egy emigránssal vendéglőben mutatkozzék. De erről nem beszél.

És aztán eljött a péntek, s Leonhard Riemann valóban betoppant az Aranjuez szállóba. – Ta-ta-ta-tá – kopogtatta az Ötödik Szimfónia elejének nyolcados témáját. „Így kopogtat a sors az ajtón”, magyarázta Beethoven ezt az indítást, s Leonhard Riemann hajdanában nemegyszer így kopogtatva köszöntött be Seppnél, ha meglepetésszerűen jött, vagy valami meglepőt akart vele közölni.

Most hát ott ült teljes életnagyságban a zsúfolt szobában, a fekete viaszosvászon széken. Hosszú lábait felhúzva, szálfa egyenesen, méltóságteljesen ült, magas állású hivatalnokok pózában. Amikor meglátta Seppet, gyér haja alatt sápadt, keskeny arca kipirult. Magasabb volt Seppnél, hórihorgas, kissé beesett mellű s hajlott hátú. Szokásához híven most is némileg régimódi, hosszú szárnyú, tisztes kabátot viselt, kesztyűjével játszadozott, s keskeny orra alatt ritkás bajsza, amely egyáltalán nem illett az egyébként bürokrata külsejéhez, most is álmodozón, szlávosan csüggött lefelé.

Leonhard Riemann a világ három-négy leghíresebb dirigense közé tartozott. A náci rezsim nem szerette, de rá volt utalva. Az egészen nagy dirigensek közt az utolsó volt, aki még a Harmadik Birodalmat szolgálta; odáig jutott a dolog, hogy a világ legmuzikálisabb népének rajta kívül nem maradt igazi dirigense. Címmel-ranggal halmozták el, annyit kereshetett, amennyit akart. És mégse ment jól neki. Szerette munkáját, de a munka ideális elvégzéséhez hiányoztak azok az emberek, akikre rá volt utalva. Testben-lélekben szörnyen szenvedett, hogy muzsikusokat és zeneszerzőket csak azért kergetnek el az országból, mert valamelyik hülye hatóság politikai és faji szempontból hibát talált bennük, s így most neki pótanyaggal kell beérnie. Igazi barátait és igazi ellenségeit szintén elkergették, s a nagy hűhó közepette is, amit körülötte csaptak, magányosnak érezte magát a Harmadik Birodalomban.

Őszintén örült, hogy ezzel a régi jó, mogorva, goromba, lármás, bolond barátjával, Sepp Trautweinnel megint együtt lehet. De amikor belépett Trautwein szobájába, amikor több mint két esztendő után viszontlátta barátját, kínos, bénító zavarodottság lett úrrá rajta. Ha Németországban maga elé képzelte, hogyan él Sepp Párizsban, könnyelműen és kényelmesen arra a Párizsra gondolt, amelyet mint turista ismert, a csodaszép városra, a világ legszebb városára, ahol tiszta, ezüstös a levegő, ahol könnyű az élet. Jóleső élmények emléke ébredt benne: a Place de la Concorde, a Diadalív, a Szajna-part, a Place des Vosges, a Montmartre, csinos, könnyen kapható nők, üde levegő, üde élet. Németországban persze hallotta, milyen rosszul megy az emigránsok sora; de más egy általánosságokra szorítkozó beszámolót végighallgatni és más, ha valaki a saját szemével látja a dolgot. A siralmas Aranjuez szálló a rossz szagú liftjével, Sepp szegényes, zsúfolt szobája, slampos öltözéke a hamis kép helyébe, amelyet Riemann a barátja életéről elképzelt magának, egyszeribe a rideg valóságot állította. Hirtelen tudatára ébredt, hogy Sepp Trautwein Párizsának semmi köze sincs az angolul és németül beszélő, serény portások, az éjjeli mulatóhelyek, a rafinált ételek és jó borok, a Louvre és a Bois Párizsához – ez a kellemetlenkedő, agyonhajszolt rendőrtisztviselők és szellőzetlen hivatalok Párizsa, s fáradt, félig összetört embereké, akiknek egy idegen nyelvvel küszködve, a betevő falatért, a puszta levegőért kell robotolniok. Riemann el se tudta képzelni, hogy Sepp már nem az a jó körülmények közt élő, ápolt úr, akit Németországban ismert, s a lecsúszott ember meg a szegényes környezet látványa egészen megzavarta. Még elgondolni is nehéz volt, hogy ez az ember írta a Horatius-ódák emelkedett életkedvtől áradó muzsikáját.

De aztán alaposabban megnézte barátját. Sepp peckesen járkált fel-alá a szobában, lábát szokása szerint befelé fordította, rikácsolt, nyelvével csettintgetett, s most Riemann már nem a környezetet látta, hanem csak az embert, és szívét öröm töltötte el. Nem, a barátja, Sepp Trautwein mit sem változott.

Sepp arca is sugárzott, ahogy elnézte vendégét, aki a viaszosvászon székben üldögélt, térdét mereven felhúzta, lassú, körülményes titkos tanácsosi, sőt államtanácsosi gesztusokat tett; mert Riemannt államtanácsossá nevezték ki. Seppnek ki kellett kiabálnia örömét. – Pont úgy ül itt, öreg Riemann, mint egy államtanácsos – jegyezte meg a legjobb hangulatban, s jókedvűen szimatolta a primitív konyhából beáramló ételszagot. Anna és Madame Chaix tett-vett odakint.

Riemann eleve számított rá, hogy Sepp a Harmadik Birodalomban élvezett társadalmi rangjáért ugratni fogja, s eltökélte magában, hogy szó nélkül tűri; sőt arra is kész volt, hogy ha sor kerül rá, elmondja Seppnek, milyen okok késztették az ottmaradásra. Ezért csak ennyit válaszolt:

– De remélem, egyikünk se változott sokat. – És aztán régi dolgokról kezdett beszélni, hajdani barátokról és ellenségekről, hajdani élményekről, balgaságokról és bölcsességekről, szakmai eseményekről, életpályájuk nehéz és komikus kezdeti szakaszáról, farsangi álarcosbálokról, csínyekről és az ismeretlen felé csábítgató becsvágyról. Riemann emlékezete a múltat rózsaszínre festette, Sepp azonban lerángatta a valóságba, ahol jóformán minden nyersnek, olykor kissé mocskosnak, de többnyire mégis humorosnak látszott. Sokat, meglepően sokat éltek át együtt, jót és rosszat vegyesen. Riemann mindenben részt vett, lassan, habozva, körülményesen, óvatosan, de sose vonta ki rnagát semmi alól, nem volt ünneprontó, és ma sem az.

Anna bejött a szobába. Amikor végzett a főzőcskével, még egy kissé rendbe tette magát, az öröm megszépítette, remekül nézett ki. Riemann azon töprengett, hogy ennek az elegáns asszonynak, ennek a valódi dámának nem lehet könnyű dolga az ő slampos, lármás, bárdolatlan barátjával, különösen itt, ebben az emigránsvilágban.

Ettek-ittak. Anna pompás hangulatban volt, s a két férfi hévvel mesélgette neki, hogy ifjúkorukban micsoda vagányok voltak. Sepp hajdani csínyeiknek jó részét Riemann javára írta. Igen, ez a Riemann lapult, valójában azonban nagy kópé, igazi fenegyerek volt. Az államtanácsos elnézően, hiúságában legyezgetve mosolygott, ahogy Sepp ezt Annának, e dámának jelenlétében így hangsúlyozta.

Igen, nemegyszer Riemann tette föl a mókákra a koronát. Itt volt például az a történet a Prinzregent kávéházi pincérnőjével, Malival, aki körül mindannyian legyeskedtek. Végül is a Fraueneder kaparintotta meg. Az aztán felcsinálta, s amikor arra került a sor, hogy leszúrja a pénzt az orvosnak, aki a lányt megszabadítja a gyerektől, az a csirkefogó próbált meglépni, s egyébként is hitványul viselkedett. És ekkor Riemann volt az, aki a Kilencedik Szimfónia kórusához új szöveget írt, amellyel azután a Frauenedert addig-addig piszkálták, amíg a végén mégiscsak kiguberálta a pénzt. Ez a szöveg pedig így hangzott:

 

Éppenséggel nem dicsőség,

megrója a morál is,

azt, ki felcsinálja nőjét,

s ráadásul brutális.

 

Riemann a rangos, de siralmas élet után, amely a Harmadik Birodalomban osztályrésze lett, kétszeresen élvezte e kellemes, gondtalan estét. Úgy érezte magát, mint azok az öregurak, akik az iskola alapítási évfordulóján sapkával és szalaggal ékesítik fel magukat és megjátsszak, hogy fiatalok. Anna is remek hangulatban volt, csak azt sajnálta, hogy az éppoly igénytelen, mint elkényeztetett Riemann nem eléggé méltányolja azokat a pompás ételeket, amelyeknek elkészítésére ő annyi pénzt és fáradságot áldozott.

A vacsora vége felé komolyabb dolgok kerültek szóba. Riemann ugyan az első koncertjét, amit majd Párizsban dirigál, a hőn szeretett Ötödik Szimjóniá-val szándékozott befejezni, de első számként a Parsifal nyitányát és a Nagypénteki Varázst iktatta be, s Sepp kicsúfolta ezt az összeállítást. – Ha ezt a szentséges giccset nem játszana – kérdezte –, az ottani grállovagok tán nem is engedték volna önt ide?

– Már megint politizál – mondta Anna bocsánatkérően Riemann-nak –, nem tudja a száját tartani. – Riemann egy halvány, elnéző mosollyal válaszolt, s bajszát cibálta.

Anna minden átmenet nélkül a Perzsák küszöbönálló rádió-előadásáról kezdett beszélni. Riemann egészen izgatott lett, amikor meghallotta, hogy az előadásra már két héten belül, egy szerdai napon sor kerül. Csábította, hogy az előadást Trautwein társaságában meghallgassa. – Csakhogy – mondta elgondolkozva – tulajdonképpen szerdán már Brüsszelben van próbám.

– Nem tudná mégis valahogy elintézni, hogy egy nappal tovább maradhasson? Nagyszerű volna, ha az előadást velünk együtt hallgathatná meg – kérte Anna és szép, csillogó szemével Riemannra pillantott. Trautwein a torkát köszörülte, s elfogódottan mormogott.

– Maradok – jelentette ki hirtelen elhatározással Riemann. – A brüsszelieknek majd be kell érniök eggyel kevesebb próbával. – Riemann szívélyessége Annát nagyon boldoggá tette, és Seppet is megindította.

Amikor aztán a fagylaltot ették, s hozzá pezsgőt ittak, amelyen igazán nem lehetett érezni, milyen olcsó alkalmi vétel volt, került sor az első komolyabb összezördülésre. Elhangzott ugyanis Nathan karmester neve – Nathant a nácik kiebrudalták a Német Birodalomból, s most New Yorkban az egyik diadalt a másik után aratta. Trautwein nem bírta magába fojtani a megjegyzést, hogy Riemann minden emberszeretete ellenére is bizonyára örül, hogy megszabadult ettől a vetélytársától. Nathan Riemann mellett valaha Németország legkedveltebb dirigense volt. – Hogy a Német Rekviem-et kissé érzelgősen vezényli – tréfálkozott gonoszkodón Ttautwein –, ez szerintem még nem elégséges ok arra, hogy Németországból kikergessék. – Valahányszor ugyanis Nathan neve került szóba, Riemann mindig azon sajnálkozott, hogy ez a tehetséges dirigens az érzelgős hangvétel iránti vonzódását nem tudja leküzdeni, amint ezt a Német Rekviem vezénylésével is bizonyítja. Riemann, aki eddig uralkodott magán, leplezett bűntudatában éppen ezt a tréfát vette rossz néven. Ez csaknem úgy hangzott, mintha Sepp feltételezné, hogy ő, Riemann is közreműködött abban, hogy vetélytársát kiakolbólítsák. Sápadt arcába vér szökött. Természetesen, mondta, mint minden tisztességes ember ő is sajnálja, ami Nathannal történt, s a boncoknál minden tőle telhető módon közbenjárt az érdekében. De voltaképpen épp a Nathan ügyet nem volna szabad a nácik ellen kijátszani. A legjobb zenei ízlésű emberről is elképzelhető, hogy Nathan cincogásait annyira kibirhatatlannak tartja, hogy – ha erre módja van – kirúgja őt. És mielőtt még Trautwein bármit válaszolhatott volna, elkeseredetten és harciasan így folytatta: – Az igaz, hogy manapság magas, sőt a legmagasabb helyeken is olyan emberek ülnek, akik a művészethez nem is konyítanak, s mégis mindenbe belebe-szélnek. De az a banda, amely a weimari időkben ott nyüzsgölődött, az, kedvesem, nemegyszer még azt sem tudta megmondani, hogy valaki énekel-e vagy trombitál.

Sepp esetlenül szaladgált fel-alá a zsúfolt szobában; Anna már attól tartott, hogy lever valamit: edényt vagy más egyebet. Mindabból, amit Riemann mondott, Sepp csak azt hallotta ki, hogy vendége a náci rezsimet, az emberemlékezet óta leggyalázatosabb barbárságot, a szellemi erőszakosságot védelmezi. Nagyon felháborodott. Haragos arccal, heves mozdulatokkal kelt ki Riemann ellen, rikácsoló hangon, elfogult, rosszindulatú megjegyzéseket vágott a fejéhez. Hogy lehet egy ilyen rezsimet mentegetni? Jó, Riemannt állarntanácsossá nevezték ki, és mesés jövedelmet biztosítanak számára, de vajon kárpótlást nyújt-e ez azért, hogy ha egyszer őt, Seppet meg akarja látogatni, titokban kell idelopakodnia, mint valami betörőnek?

Riemann sápadt arca kivörösödött, magas homloka alatt álmodozó szeme nyugtalanul villogott. Megfogadta, nem hagyja, hogy Sepp kihozza a sodrából. Hogy megőrizze tartását, villájával a pezsgőjét kavargatta, szájához emelte a poharat, majd anélkül, hogy ivott volna belőle, újból letette, idegesen cibálta hosszú, melankolikus bajszát. Hát ez a Sepp teljesen megbolondult? Minden valóságérzékét elvesztette? Nem tudja, hogy a Harmadik Birodalomban az ember bizonyos egyének szeszélyétől függ, hogy ott az embernek örökké Damoklész-kard függ a feje fölött? Hát nem érti, mit jelent az, hogy ő, Riemann államtanácsos itt egy emigránsnál üldögél? Ezzel, kedvesem, nagy kockázatot vállal, ebből neki mindenféle kellemetlenségei származhatnak. És a Harmadik Birodalomban a kellemetlenségek rosszabbak, mint itt Franciaországban a fegyenctelep. Hát ezt Sepp nem tudja? Riemann-nak a legkevésbé se fogják a javára írni, hogy itt ül. Igaz, belső szükségletből jött ide, szívbeli óhaja volt, hogy a barátjával találkozzék. De azért ez bátor dolog. Nem mindenkinek volna hozzá bátorsága. És ez a Sepp most ilyen gorombán és közönségesen viselkedik vele.

De mindezt magába kell fojtania. Uralkodnia kell magán. Hisz látja, Sepp milyen helyzetben van. Itt ül mocskosan, félig elproletárosodva, gyökértelenül. Tudja, hogyan csügg Sepp a hazáján, Münchenen, a német muzsikán. A német muzsika, kedvesem, az más, mint a párizsi muzsika. Nem csoda, hogy akinek oly sokat és oly keserűen kell nélkülöznie, hisztérikussá válik, s nem szabad tőle túl szigorúan venni, ami ilyen helyzetben kinyáladzik belőle.

Riemann tehát nem vette fel az odadobott kesztyűt. – Kedvesem – csak ennyit mondott –, egyesek szerint aki emigrációban van, a hadtápterületen csücsül, s mi, akik a Harmadik Birodalomban azért harcolunk, ami ott még a művészetből és a kultúrából megmaradt, a fronton harcolunk. Nem, nem – csitítgatta Seppet, akinek már a nyelvén volt a heves válasz –, nem azt mondom, hogy nekem is ez a véleményem, csak azért említem, mert ön igazságtalan velem szemben. Legyen, kérem, Sepp, tárgyilagos. Elismerem, nem tartanám éppenséggel kívánatosnak, hogy a nyilvánosság előtt mutatkozzam önnel, de hogy úgy lopakodtam volna ide önhöz, ez egyszerűen nem igaz. Senki nem tilthatja meg nekem, hogy önnel találkozzam. A Német Nagykövetség például ma este a tiszteletemre bankettet kívánt rendezni, de elhárítottam a dolgot, s ehelyett itt ülök önnél. Ezt nem azért mondom, mintha kérkedni akarnék, ön kényszerít a védekezésre. – Elhallgatott, pezsgőjét kavargatta, békülékenyen, kedélyesen, barátságosan mosolygott. – Amikor telefonáltam önnek, Sepp – fűzte hozzá s most egyáltalán nem látszott államtanácsosnak –, nem az volt a szándékom, hogy látogatásommal demonstráljak. Egyszerűen csak a régi barátomat, Seppet akartam látni.

Szép, szép, amit Riemann mond, de azért az egészben valami hibádzik, ezzel Sepp nagyon is tisztában volt. Mivel pedig részleteiben nem tudta megcáfolni Riemann szavait, hát még agresszívabb magatartást vett fel: – Ön, Riemann, rosszabb – mondta –, mint aki szőröstül-bőröstül eladta magát a náciknak. Valószínűleg nagyon nagyra tartja magát, mert egy-két emberen segített. Ez azonban szart se ér. Ön jó muzsikát csinál a náciknak, emeli a rezsim presztízsét: ön kártékony lény. Ha egyszer Németországban megint hatalomra kerülünk, és a radikálisok a falhoz állítják önt, én ezt teljesen megérteném. – Újból fel-alá kezdett szaladgálni, kapkodva, modortalanul lehajtotta a pezsgőt, majd a poharat lecsapta az asztalra. Aztán gonoszkodó képpel, kihívóan a Fidelió-ból a rabok kórusát zümmögte maga elé: „Vigyázzatok, csak csendesen, / minket figyel a fül s a szem.” Szabad ezt önnek Németországban még játszania? – kérdezte. – „Kimondtam az igazságot, / és jutalmam lett e lánc”, szabad önnek egyáltalában a Fidelió-t vezényelnie?

Anna megpróbálta másra terelni a szót. – Segítsen nekem egy kicsit, Riemann – kérte a férfit. – Sepp bármennyire is hangoskodik, magára mégis hallgat. Mondja meg neki, hogy ő maga is úgy fest, mint egy fogoly a Fidelió-ból, s hogy valamivel többet kellene adnia a külsejére.

De Riemann nem figyelt Annára. Ott fortyogott benne mindaz, amit Trautwein olyan mérgesen a fejéhez vágott, rágódott rajta, nem bírta elhessegetni magától. Kapkodva lélegzett, hosszú felsőteste a keskeny fejével, amely magas, domború homloka miatt mégis súlyosnak tűnt, előredőlt, jóformán az alacsony szék ülése fölé emelkedő térdét érintette. Csaknem egy teljes percig ült így, szótlanul. Aztán halk, de a szokottnál kissé magasabb és rekedtebb hangon megszólalt, bár inkább magának beszélt, mint a többieknek: – Amikor Párizsba jövet a vonatban ültem – mondta –, azt gondoltam magamban, most végre fellélegezhetem. Most két hét szabadságom lesz, gondoltam magamban, most muzsikálhatok, és nem kell semmi mással törődnöm. Úgy beszélhetek majd önnel, Sepp, gondoltam magamban, mint egy emberrel, nem pedig mint egy vizsgálóbíróval vagy egy rendőrügynökkel, s ez olyan két hét lesz, mint amilyenben valaha részem volt. Ehelyett ön elsiránkozza nekem mindazt, amit én egész nap elsiránkozok magamnak. Mit kíván tőlem? Miért mondja ezt nekem? Talán azt hiszi, hogy kellemes nekem végignézni, amit azok ott művelnek, s közben a szájamat tartani? A rádió részére előkészítettem egy koncertet, olyat, amilyet Németországban évek óta nem hallottak, s az utolsó pillanatban le kellett mondani, mert valamelyik nagyfejű szükségét érezte, hogy a maga ostobaságait világgá kürtölje. Azt hiszi, hogy ez nekem kellemes? Elmegyek a Filharmonikusokhoz, s ki ül a Bernhard helyén?... tudja, kire gondolok, arra az embriófejű Bernhardra... tehát most a helyén valami pancser ül, akinél örülnie kell az embernek, ha b helyett nem h-t fog, a Bernhardot elküldték, mert nem tudta igazolni, hogy már a nagyapját megkeresztelték. Azt hiszi, hogy ez kellemes? És a Manzot kiakolbólították, mert valaha állítólag szoci volt, de a valóságban azért, mert összeállt a Pastinival, s a Rikkerc, akinek korábban dolga volt Pastinival, féltékenykedett rá, s így aztán máról holnapra másra kellett kiosztanom a Kurwenalt. Azt hiszi, ez kellemes? Ön itt ül, olvas ilyesmit az újságban, hall róla valamit harangozni; de bezzeg ha ott kellene állnia, ha nap mint nap végig kellene ezt néznie... s amellett ez még sokkal rosszabb annál, mint ami az újságokban áll... s közben a száját kellene tartania, és muzsikálnia kellene, akkor látná, kedvesem, hogy ez nem csekélység. És Beethoven után a Horst Wessel-dalt játszani, azt próbálja meg egyszer, Sepp, próbálja meg, mi az.

Sepp megállt Rietnann előtt, lenézett erre a siralmas darab emberre, aki úgy ült ott, mintha árnyékszéken kuksolna. Riemann szavai megindították, de mégse tudta lenyelni azt a kérdést, amely már e nagy sirám első szavainál a nyelvén volt: – De hát kinek köszönheti ezt, kedvesem? – kérdezte mérgesen, szárazon, gúnyosan.

Riemann azonban válasz helyett hirtelen felnézett, és aggodalmasan megkérdezte: – Nem beszélünk kissé túl hangosan? – Ő maga biztosan nem beszélt hangosan, hevesen beszélt, de nagyon halkan. – Mondja, kérem, nem hallanak minket a szomszédban? – kérdezte aggódva.

– Nem – válaszolta sietve Anna, még teljesen zavarodottan Riemann kitörésétől –, nem, nem hallhatnak. Egyébként ilyenkor nincs is senki itthon. – Trautwein azonban inkább szánakozva, mint megvetően nézett le a barátjára, erre a siránkozó, pipogya fráterre. Már nem érzett iránta semmi haragot. Most vette csak észre, hogy Riemann mennyire megváltozott. Arca és tartása ugyan a régi volt; de a hangja, ami Trautwein számára egy ember igazi lényét fejezte ki, a hangja teljesen megváltozott. Kitöréséből s most ebből az aggodalmas kérdésből, Sepp kihallotta a változást. Igen, az egész ember megváltozott; összetört, kimerült, életereje felmorzsolódott. És ha Trautwein olykor szíve legmélyebb rejtekében irigyelte Riemannt, hogy Németországban maradhatott, és ott muzsikálhatott, most mindez tovaszállt, most csak szánalmat érzett barátja iránt. Örült, hogy ő maga még idejében elhagyta azt a beteg országot, és megmentette lelkét.

Riemann egy idő után összeszedte magát, zavartan mosolygott, mintha bocsánatot akarna kérni kitöréséért, s újból államtanácsossá változott vissza. Később aztán tárgyilagosan felsorolta, mennyi mindent tudott az akadályok ellenére is Németországban kiverekedni, hány és hány jó muzsikust sikerült megmentenie. De Trautweinnel nem lehetett alkudni. – A zenetörténetben ezzel nem fogja tisztára mosni magát – állapította meg könyörtelenül. – Nincs politikamentes zene. Ha ön ma a Harmadik Birodalomban mint karmester muzsikál, akkor rosszul muzsikál, személy szerint akármilyen jó muzsikus is ön. Aki közönséges füleknek muzsikál, közönséges muzsikát produkál.

Ezek a véleménykülönbségek egyébként nem akadályozták meg őket abban, hogy utóbb megint igen barátságosan elbeszélgessenek. Riemann elmesélte, hogy évenként két-háromszor kegyvesztett lesz, hidegre teszik, és néhány hétig nem hagyják dirigálni. Ezt az időt mindig szonáták komponálására fordítja. Az elmúlt két évben öt szonátát komponált. Trautwein sose rejtette véka alá azt a véleményét, hogy Riemann szerzeményeit eklektikusnak, unalmasnak tartja. Ilyen körülmények közt, válaszolta vigyorogva, szárazon, nyájasan, önmagának meg a barátjának is csak azt kívánja, hogy az lehetőleg minél ritkábban balhézzon össze a Vezérével.

Riemann e csipkelődések ellenére éjfélig ottmaradt, nyilvánvalóan vágyódott rá, hogy tereferéljen és kitárulkozzék, s amikor végre indulni készült, megkérte Trautweint, kísérje el egy darabig. Sepp kedélyesen megkérdezte, nem sodorja-e barátja veszélybe magát, ha az utcán vele mutatkozik. De aztán jó darabot együtt mentek, mint ahogy az életükben oly sokszor bandukoltak együtt. Riemann a Place de la Concorde-nál lakott, s csak ott váltak el. Trautwein autóbuszra szállt, Riemann államtanácsos pedig kissé merev léptekkel, kissé hajlott háttal megkerülte a kivilágított teret, s eltűnt a Crillon szálló bejáratában.

10
A „Perzsák” oratórium

Sepp a Perzsák rádió-előadásának változatlanul vegyes érzelmekkel nézett elébe. Részt vett néhány próbán, s hamarosan kiderült, hogy se a karmesterrel, se a zenekarral nem tudja megértetni magát. Amit szeretett volna, nem jött ki az előadásból. De hát száműzetésben volt, vendégségben, itt nem csaphatott lármát, ahogy hasonló esetben Németországban tette volna. Így aztán, amikor megkérdezték tőle, meg van-e elégedve, még sikerült is nagy nehezen kipréselnie magából: – Oh, ca va trés bien.

Annából ezekben a napokban valami elementáris öröm áradt. Az érzés, hogy Seppje művét hamarosan az egész világ hallani fogja, s hogy ezt neki sikerült kiverekednie, ujjongással töltötte el. Erre még csak feltette a koronát, hogy Riemann hajlandó volt velük együtt meghallgatni az előadást. Az ugyan nem illenék, mondta, hogy Sepp és a többi hivatalos vendég társaságában magán az előadáson részt vegyen, de ha Sepp például arra határozná el magát, hogy a saját lakásában vagy bárhol másutt meghitt baráti körben hallgassa meg az előadást, ő is szívesen eljönne. És bár Sepp ilyen módon nem hallgathatja tisztán, a készülék torzításai nélkül a zenét, viszont ez esetben éppúgy fogja hallani, mint a sok ezer, különleges előnyben nem részesülő hallgató, vagyis mint az átlaghallgató.

Anna, ha Seppről volt szó, sose bírta elfojtani becsvágyát, s Riemann ígéretét fontos társadalmi sikernek könyvelte el. Még akkor este, Riemann látogatásának idején az az ötlete támadt, hogy erre az ősbemutatóra meghív egynéhány embert, ahogyan azt Németországban magától értetődőnek tartotta volna, s már előre örült, hogy Riemann jelenléte mennyire emeli majd az est fényét.

Amikor hozzáfogott e kis estély előkészítéséhez, ismét ráébredt, kínos-keservesen, mekkora különbség van a hajdani és a mostani életkörülményei közt. Milyen szépen s milyen kényelmesen tudott volna egy ilyen estelyt a berlini vagy a müncheni házukban megrendezni. Itt Párizsban nincs otthonuk. Honnét vegye a megfelelő négy falat, a megfelelő környezetet, amely feleleveníthetné az együvé tartozás érzését? Itt minden bizonytalan személytelenségbe oldódik fel. Végül is azt a kiutat találta, hogy az egyik kávéházban, ahol Sepp és barátai politikai megbeszélésekre néha-néha összejöttek, különtermet bérel ki. Sivár, józan terem volt, Anna azonban remélte, hogy sikerül majd valami atmoszférát kialakítania.

A megfelelő hallgatóság kiválogatása is kemény diónak bizonyult. Sepp az összejövetel iránt csekély érdeklődést mutatott. Ha megkérdezte tőle, hogy ezt vagy azt meghívja-e, így válaszolt: – Ó, csináld, ahogy akarod. – Anna Wohlgemuthot, Elli Frankelt, a Simmel házaspárt és Pereyróékat kívánta meghívni. Azoktól a vendégektől, akiket Sepp végül a maga részéről meg akart hívni, Anna kissé viszolygott. Közéjük tartozott a jó öreg Ringseis, meg Peter Dülken, a PH muzikális gyakornoka, de mindenekelőtt – s ez aztán komolyan nyugtalanította Annát – Tschernigg és Harry Meisel. Amikor e két utóbbi ellen kifogást emelt, Sepp azonnal felhergelődött. Barátja, Tschernigg, mondta, végül is kivette a maga részét a Perzsák megalkotásából, Harry Meiselnek pedig több érzéke van a zenéhez, mint az egész bandának együttvéve. Anna óvatosan megemlítette, hogy Riemann a kedvükért próbákról mondott le, némi tekintettel kell lenni rá, s bizony lehetséges, hogy Tschernigg és Harry Meisel, amilyen zabolátlanok, a korrekt, mértéktartó úrra kínos hatást fognak tenni. De Trautwein erre konokul kijelentette, hogy az olyan emberekről, akikre Tschernigg és Harry Meisel jelenléte kínos hatást tesz, lemond, így aztán Anna kénytelen volt beadni a derekát.

Annának valóban sikerült a sivár termet kissé barátságosabbá tennie. Kipróbálta akusztikáját, bizonyos intézkedésekkel elejét vette, hogy kívülről túl nagy lárma jöjjön be, változatos büfét állított össze. Mindez jó sok pénzbe került, de Monsieur Pereyro megígérte, hogy a rádiósokból magas honoráriumot fog kicsikarni.

Eljött hát az este. A vendégek a megbeszélt időpontra mind befutottak, s végre felhangzott a muzsika, amelynek előadásáért Anna annyit fáradozott. Emlékezetébe idézte, hányszor futkosott el Pereyróékhoz, a rádiósokhoz, mennyi mosolyt, hány ezer barátságos szót kellett kikényszerítenie magából, amikor legszívesebben szitkozódott és káromkodott volna. Visszaemlékezett arra a keserves estére is, midőn Seppet magára kellett hagynia. Most azonban mindezért majd nagyszerű kárpótlásban részesül, most felcsendül Sepp muzsikája, legnagyobb alkotása, most kiderül majd, hogy ő nem valamiféle bolond nő, nem egy senkibe fektette reményét. Áhítattal hallgatja a készülékből kiáramló zenét. Sepp gyakran eljátszotta neki; de hát a zongora sejtetéseit a zenekar teljességével mégse lehet egy napon említeni.

A többiek is, akik a kis teremben összegyűltek: Simmelék, Pereyróék, Wohlgemuth és Elli Frankel nagy zeneélvezők voltak, megtanultak érdeklődéssel, odaadással zenét hallgatni anélkül, hogy egymást zavarják. Anna elégtétellel figyelte arcukon azt az álmodozó, önmagukba forduló s nem éppen okos tekintetet, ami az embereknek zenehallgatás közben rendszerint lerí az arcukról, s ez még csak fokozta önnön zenei élvezetét.

Hanns, bár mint maga is elismerte, nem sokat konyított a zenéhez, most mégis figyelmesen hallgatott, négyszögletes fejét, mélyen ülő szemét többnyire lefelé fordította. Anna azonban tudta, hogy a fiú gondolatai – figyelmes magatartása ellenére – el-elkalandoznak, a muzsika semmit se mond neki. És nem is tévedett. Sepp, töprengett Hanns magában, úgy ír a zenéről, hogy az embernek tulajdonképpen meg kellene értenie, mit akar vele kifejezni. De hiába, nekem ez az egész plim-plim semmit se mond. Ez a cincogás, fuvolázás, dobolgatás csak eltereli az ember gondolatait, és sehová se vezet. Eközben nem lehet se igazán gondolkodni, se igazán érezni. Furcsa, hogy felnőtt emberek egész életüket ilyenféle zenebonának szentelik, s értelmet látnak mögötte.

Anna aggálya, hogy Oskar Tschernigg és Harry Meisel a többieket zavarni fogja, ugyan túlzott lehetett, de igaz, ami igaz, egyikük se viselkedett valami kellemesen. Bár Tschernigg nem volt annyira koszos és piszkos, mint máskor, mégis épp eléggé lezüllöttnek látszott. Rengeteget dohányzott, a cigarettavégeket a padlóra szórta, idegesen, esetlenül megint rágyújtott, nehezére esett nyugton maradni. Nagy fejét rázta, türelmetlenül vonogatta vállát, verejtékkel borított tar koponyáját törölgette, sőt olykor még keskeny száját is elhúzta. De talán még az izgő-mozgó Tscherniggnél is zavaróbb volt a kifogástalan nyugalommal, fejedelmi pózban üldögélő Harry Meisel, akinek szép, gőgös arca olyan mozdulatlanságba dermedt, hogy már elutasítónak és unottnak tűnt.

Ezzel szemben Leonhard Riemann minden higgadtsága ellenére látható szenvedéllyel figyelt. Már a Seppnél tett látogatását követő napon megbánta ígéretét, hogy Trautweinékkel együtt hallgatja meg a Perzsák-at. Okosabb lett volna, ha nem bántja meg a brüsszelieket, ha a hotelszobájában vagy bárhol másutt egyedül, zavartalanul hallgatja meg az oratóriumot, anélkül, hogy kíváncsi emberek az arcába bámulnának, s igyekeznének leolvasni róla gondolatait. Hisz végül is az a rádió legnagyobb előnye, hogy zavartalanul hallgathatja az ember. Amellett szükségtelen veszélynek is kiteszi magát, ha ennek a kiközösített Traut-weinnek társaságában hallgatja meg a művét. De ha egyszer már igent mondott, semmiképpen se sértheti meg Seppet, ezt a jó barátját azzal, hogy visszakozik. Ráadásul – anélkül, hogy ezt bevallotta volna magának – úgy érezte, ígérete megtartásával saját lelkiismerete előtt legalábbis részben feloldást nyer a bűntudat alól, amely az emigráns muzsikusokkal szemben mégiscsak eltöltötte. És ahogy itt üldögélt e kétes hírű butik hátsó szobájában, vegyes társaságban, térdét magasan felhúzva, szokott tisztes tartásban, és a Perzsák oratóriumot hallgatta, legfeljebb az a mód mutatott bizonyos idegességre, ahogy a kesztyűjével játszadozott. De csakhamar feloldódott áilamtanácsosi merevsége, most már csakis muzsikus volt, feszülten figyelt, nem bambán rajongó, hanem éber, kritikus arccal. Már régóta nem hallott becsületes, merész muzsikát, Németországban az ilyesmit tiltották, s így Riemann szívét öröm árasztotta el. És ekkor következett egy rész, egy bizonyos motívum, amelyre mindenkinek fel kellett figyelnie, előbb a nagybőgőkön csendült fel, utána meg a kürtökön, majd úgy érezte az ember, többre már nem futhatja, de futotta, Sepp-nek nem fogyott ki a lélegzete, mert most a hegedűkön hangzott fel a motívum, s emelkedett egyre feljebb, a messzeségbe, a végtelenbe. És ekkor Leonhard Riemann felállt – s e gesztus, épp mert egy olyan kimért úrtól eredt, kétszeres erővel hatott –, szeme szokatlan fényben ragyogott, lábujjhegyen odament Traurweinhez. s Anna legnagyobb örömére megfogta a vállát, és megszorította barátja kezét. Sepp igen fesztelenül viselkedett. Újból és újból izgatottan felugrott helyéről, s ha néhány percig boldogan üldögélt, utána máris idegesen ide-oda lóbálta lábát, nyugtalanul hintáztatta székét. Hadonászott, minden tagjával kifejezésre juttatta elkeseredését a gyatra tolmácsolás meg a sok-sok hamisan hangzó vagy csak kottában rekedt motívum felett. De a tolmácsolásnál még inkább zavarták művének belső hiányosságai. Most, amikor hallotta, milyen, keserűen érezte, hogy mennyi mindent nem sikerült beleadnia, hogy teljesítménye mennyire elmaradt a tökéletes mögött. Nem tudta magát kellőképpen koncentrálni az alkotásra, elrontotta, elfuserálta; hagyta, hogy az a nyomorult politika elterelje a figyelmét, s most se az egyikből, se a másikból nem jött ki semmi. Nemcsak, hogy előrébb nem jutott, hanem még a Horatius-ódák színvonalát se érte el. A felismerés e pillanataiban megmerevedett, egyszerre teljesen mozdulatlanul, magába rogyva üldögélt. De aztán felcsendültek a sikeres részek, mire csontos, élénk arcán hirtelen nagy-nagy öröm villant fel. Így váltakozott benne minden átmenet nélkül elkeseredés és boldogság, Sepp sovány arca meghatón, groteszkül eltorzult. Anna a férjére pillantott, csodálta őt, de kissé szégyellte is magát Pereyróék előtt.

Az előadás véget ért, megszólalt a bemondó. Valaki lezárta a készüléket. Kurta, kényszeredett csend támadt. Ekkor aztán Trautwein mogorván elkiáltotta magát: – Na, ezt is túléltük –, felállt és kinyújtóztatta tagjait. Erre valamennyien felálltak, s többen egyszerre kezdtek beszélni, elég sietősen. Pereyróék és Simmelék nyilatkoztak, Wohlgemuth elismerően recsegett, Elli Frankel éneklő, kissé sírós hangon bizonygatta elragadtatását. Trautwein mindezt megkínzott arccal hallgatta, arra várt, mit fog Tschernigg, Meisel és Riemann mondani. Tschernigg azonban csak a tolmácsolás hiányosságait fejtegette, Harry Meisel csípős, szellemes megjegyzéseket tett a rádió általános jellegű fogyatékosságaira, s Trautweint halálos szomorúság fogta el, meg volt róla győződve, hogy a Perzsák: mind a tolmácsolás, mind maga a mű teljes kudarcnak bizonyult.

Ekkor azonban megszólalt Leonhard Riemann. A szokottnál gyorsabban, szakszerűen, részletekbe menően beszélt, és szárazon, a felsőfokú jelzőket kerülve kifejezte elismerését. Nagy szakértelemmel összevetette a Perzsák-at a Horatius-ódákkal, a Homéroszra írt muzsikával, s ebből az összehasonlításból kiderült, mit sikerült Seppnek a Perzsák-ban elérnie. Kérte, hogy mielőbb megnézhesse a partitúrát. Most Peter Dülken is beleszólt a beszélgetésbe, a maga pomádés, de mégis rokonszenves és tiszteletteljes módján aláhúzta Riemann ellenvetéseit. Volt, amit Riemann ebből elismert, volt, amit nem, igazságosan különbséget téve a sikeres és a sikertelen közt. Seppnek bizonyos elvi ellenkezése mellett is el kellett ismernie, hogy Riemann a mű lényegét megértette. Felvillanyozódott. Sok minden „nem jött ki”, de valamit mégis elért, győzelmet tán nem aratott, vereségről azonban semmiképpen se lehet beszélni, inkább reményre, mint elbátortalanodásra van oka. Végül már csak Riemann, Peter Dülken és Sepp beszélt, Anna szomjasan itta minden mondatukat. Talán melegebb szavakat is találhattak volna Sepp számára, férje nem volt túl talpraesett, ha arra került a sor, hogy saját alkotását elméletileg védelmezze; „alkoss, művész, ne magyarázz”. Ennek ellenére Sepp győzelmet aratott, efelől semmi kétség, döntő csatát nyert. Ringseis, az ókori görögös is hallgatta a vitát, egyetlen szót se szólt, nagyon vénnek és törődöttnek látszott, de lerítt róla, hogy a muzsika nagyon megindította.

Ekkor felsorakoztak a büfé mellett, s a hangulat, noha ilyen, korántse egyívású társaság gyűlt itt össze, most derűsebbé vált. A kitűnő modorú Pereyróék és Simmelék értették a módját, hogy az esetleg kínossá vált szüneteken átsegítsék a társaságot, Wohlgemuth karakán lénye és Peter Dülken egykedvű hetykesége mindannyiukat felvillanyozta. A hölgyek: Simmelné és Pereyróné, Elli és maga Anna is igen jól festettek; a büfét ügyesen állították össze; Riemann nem adta a nagyurat, kellemes, humoros müncheni módra viselkedett.

Anna mindenkinek, különösen pedig Tscherniggnek és Harry Meiselnek lelkére kötötte, hogy semmit se mondjanak, ami Riemannt esetleg zavarba hozhatja. Tschernigg gúnyos arcot vágott, homlokát ráncolta, de megígérte. Furcsa módon éppen az öreg, szelíd Ringseis titkos tanácsos dúlta fel az est békéjét. Azt kezdte magyarázni Tscherniggnek és Harry Meiselnek, hogy Aiszkhülosz a Perzsák-ban nem a görög győzelem egyedi tényét akarta ünnepelni, hanem egyszer s mindenkorra meg akarta mutatni, hogyan büntetik az istenek az imperializmus minden formáját. Tschernigg erre valamilyen félig ironikus választ adott. De az aggastyán szilárdan kitartott véleménye mellett. A rá jellemző szelíd bizakodással kijelentette: meg fogjuk még élni, hogy e bölcs és látnoki költőnek a mi perzsáink esetében is igaza lesz. Mihelyt az öreg Ringseis szóra nyitotta száját, szelíd hangjára a többiek mind elhallgattak és őt figyelték. – Aki Aiszkhülosz intelmét magáévá tette – fejezte be mondókáját –, az tudja, hogy a civilizáltság mindig győzedelmeskedik a barbárság felett. Mi is legyőzzük majd a perzsáinkat.

Riemann nyugtalankodni kezdett. Wohlgemuth valamilyen erőteljes szóviccel menten közbevágott, s hajszál híján minden rendbe jött volna, Anna fellélegzett. Ekkor azonban Harry Meisel fennhéjázón beleavatkozott a beszélgetésbe. – Ön azt mondja, „barbárok” – fordult Ringseis titkos tanácsoshoz –, azt mondja, a „mi perzsáink”. No itt az igazi barbárokat, az igazi perzsákat mégiscsak védelembe kell vennem. Azok a barbárok, a perzsák, akikkel az ön görögjeinek bajuk támadt, emberek voltak, teljes értékű népek, akik lassanként kialakult, szerves nézetekkel és erkölcsökkel rendelkeztek. Ne gyalázza meg a „barbár” szót, tisztelt titkos tanácsos uram, azáltal, hogy a mi nácijainkra alkalmazza. Valóban azt hiszi, hogy egy olyan költő, mint Aiszkhülosz, efféle elállatiasodott lényeket komolyan vett volna, hogy ilyen csőcseléket tett volna tragédiája hőseivé?

Megmosolyogták ifjonti határozottságát. Pereyróék igyekeztek elsiklani a mondatai felett, s hangosan másra terelték a szót. Tschernigg azonban, az imádott Harry Meiselé-nek megjegyzésétől feltüzelve, megfeledkezett Annának tett ígéretéről, s lármásan, a maga sipító gyerekhangján helyeselni kezdett Harrynek. – Nagyon helyes – sivította –, kitűnő. Vegye csak fontolóra ön, Ringseis titkos tanácsos úr és ön, Riemann karmester úr, hogy vajon egy költő a nácikkal, ha majd megverik őket, ugyanúgy ítéletet tarthatna önmaguk felett, ahogy azt Aiszkhülosz a perzsákkal teszi? Nem, titkos tanácsos úr. Ezúttal nagyot tévedett, titkos tanácsos úr. A perzsákat kitűnően ismeri, le a kalappal, de a mi nácijainkat nem ismeri. A mi nácijainkat Aiszkhülosz nem választotta volna tárgyául. Ez a náci banda tiszta röhej, nem egyéb. Szar, kedves titkos tanácsos úr, semmi egyéb. Ezt még Arisztophanész se választotta volna tárgyául. A „lovagok” a nácikhoz képest félistenek. A nácik legfeljebb olyanvalakinek szolgálhatnak tárgyul, aki házról házra járva a szemetet szedi össze.

Anna többször is megpróbálta félbeszakítani Tschernigget, de az nem hagyta magát zavartatni, még hangosabbra fogta sipító gyerekhangját. – Ezt nagyszerűen mondta, Harry – fordult még egyszer a barátjához –, a „barbár” névvel nem szabad visszaélni, és a nácikra alkalmazni.

Most végre mondókája végére ért, s Anna tüstént megpróbálta jóvátenni a dolgot. Gyors, eltökélt szavakkal fordult Tschernigghez és Riemannhoz. Csakhogy Riemann közben teljesen visszavedlett államtanácsossá. Udvarias, de határozott mozdulattal elhallgattatta Annát. Aztán kissé sápadtan, ám anélkül, hogy hangját felemelte volna, így válaszolt Tscherniggnek: – Meg fogja érteni, uram... a nevét, sajnos, nem hallottam jól... hogy én, mint azoknak az embereknek hivatalnoka, akiket ön ennyire lebecsül, nem oszthatom a véleményét. – A kesztyűjét már Tschernigg mondókája közben felhúzta, most felállt, meghajolt az egész társaság felé, és távozott.

Wohlgemuth töbször is ide-oda forgatta fejét Tschernigg és a távozó Riemann közt, majd Elli Frankelhez intézve szavait, megszólalt: – Tejeset és zsírosat nem szabad összevegyíteni, ez már a bibliában is meg van írva. – Pereyróék és Simmelék serényen tovább beszélgettek, mintha mi sem történt volna. Tschernigg kényszeredett vigyorral bocsánatot kért a haragos Annától; sajnálja, mondta, hogy az államtanácsos és karmester urat elkergette, de nem egészen érti, miért háborodik fel Riemann azon, ha valaki nevén nevezi a gyermeket, és a Hitler-birodalmat mocsárnak és dzsungelnek mondja. Harry Meisel közönyösen üldögélt, Sepp Trautwein a fejét ingatta, hosszú, keskeny száján zavarodott vigyor játszadozott. Sajnálta, hogy Tschernigg megzavarta az estélyt, amelyet Anna oly nagy fáradsággal készített elő, de azért nem is olyan nagyon bánta, hogy valaki jól beolvasott Riemann-nak.

A Riemann távozását követő zavarodottság és kissé görcsös vidámság közepette a rádiótól küldönc érkezett és – ahogy ezt a segítőkész Pereyro elrendezte – átnyújtott Annának egy csekket a Perzsák előadási jogáért járó honoráriumról. Mármost ez a csekk kilencezer frankra szólt, ami Anna legmerészebb várakozásait is felülmúlta. Most legalább egy fél esztendeig könnyebben élhetnek. Csakhogy még ez az öröm se tudta egészen elűzni afeletti rosszkedvét, hogy ez a bárdolatlan, oktalan Sepp ragaszkodott e két lehetetlen fráter meghívásához, s ezzel tönkretette ezt a szép estét.

Sepp viszont egyre féktelenebb és egyre vidámabb lett. Riemann régi jóbarátja, gondolta magában, s kitűnő muzsikus. Ezt ma is bebizonyította azzal, hogy eljött, és hogy a Perzsák-ról olyan okosan beszélt. És mégis beszari alak, senkiházi. Seppet már napok óta bosszantotta Riemann pi-pogyasága, s ahogy múlt az este, annál inkább örült, hogy Tschernigg ilyen alaposan megadta Riemann-nak.

Hanns szótlanul, érdeklődéssel hallgatta a szóváltást. Riemannt rokonszenvesnek találta, Tschernigget egyáltalán nem. De egy ilyen tehetséges embernek, mint Riemann, tudnia kellene, miféle szarháziak a nácik, s még fenntartásokkal sem volna szabad kitartania mellettük. Egy ilyen embert egyszerűen a falhoz kellene állítani. Tscherniggnek igaza van.

Pereyróék kedélyesen fogták fel a dolgot, de azért szívükben egy kis sóhajt mégse tudtak elfojtani: nincs az embernek könnyű dolga ezekkel a német emigránsokkal.

A társaság hamarosan felkerekedett. A Trautwein család egyedül maradt Tschernigg-gel és Harry Meisellel. Trautwein most, hogy maguk közt voltak, egyre inkább felvillanyozódott. – Vacak előadás volt – foglalta össze a dolgot –, de lehetett volna még vacakabb is. És ha a Perzsák-ból nem is tudtam annyit kihozni, mint amennyit eredetileg szerettem volna, de azért valamit mégis kihoztam belőle. – Valamit mindenképpen – válaszolta szárazan Tschernigg.

Trautwein kijelentette, most, hogy a nagyfejűek elmentek, jött meg igazán az étvágya, s felszólította a többieket, lássanak hozzá a büfé bőséges maradékának elfogyasztásához. Így is történt. Újból leültek enni. Sepp, Tschernigg és Harry jókedvű beszélgetésbe merültek, kölcsönösen ócsárolni kezdték egymást, éles, szellemes, haragos, nihilista – és Hanns szemében meglehetősen értelmetlen – megjegyzésekkel.

Anna eleinte nem minden keserűség nélkül nézte az elpusztított asztalt, a bemocskolt terítőt, a leszórt hamut, a sok félig üres poharat. Ezt a kiadást megtakaríthatta volna. De aztán a férjére pillantott, Seppre, aki pontosan úgy reagált az egészre, mint ahogy azt előre látta, mint egy művész, egy gyerek, egy férfi. Sepp pedig Annához fordulva megjegyezte: – Ezt jól csináltad, öreg. A rádió nagy rohadék, de te mégis az igazi vagy. És olyan okosat, mint amilyet te annak idején a Horatius-ódákról mondtál nekem, soha senki se fog mondani. – És egy nagy csókot nyomott a hevesen védekező Anna arcára. És ezek után Anna is jó étvággyal evett a többiekkel együtt.

11
A „66. szonett”

Anna, bár nagyra értékelte Tscherniggnek a Perzsák-hoz készített versfordításait, mégis úgy gondolta, teljesen elegendő, ha Sepp a kapott honorárium egytizedét adja neki. Sepp azonban az egyötödét, kerek ezernyolcszáz frankot adott érte. – A madárnak megint van mit csipegetnie – örvendezett Tschernigg, amikor Trautwein átnyújtotta neki a pénzt, s ez összeggel a zsebében, minden nihilizmusa és igénytelensége ellenére, észrevehetően jobb kedvre derült.

Sepp ezekben a szép májusi napokban gyakran találkozott Tschernigg-gel és Harry Meisellel. Az ifjút annak idején, amikor az a fait accompli lehetőségéről beszélt, vészmadárnak tartotta, de amióta kiderült, hogy Friedrich Benjamin él, már csak a csillogó tulajdonságokat látta meg Harryben, fennhéjázó, világfájdalmas, sznobos magatartását többé észre se vette. Harry egyébként az utóbbi időben egyre kötekedőbb lett. Szoros, állandó együttléte Tschernigg-gel kettejük közt súrlódásokhoz vezetett. Félig tréfából, félig komolyan szinte naponta összevesztek egymással, majd megint kibékültek; de gyakran Trautweinnek kellett közvetítenie köztük. Harry Meiselt már-már jobban szerette, mint Tschernigget, s mégse sikerült neki az ifjúhoz közelebb kerülnie, mert Harry – bár korántse volt szófukar, s mindig udvariasan viselkedett – teljesen magába zárkózott. Sepp-pel szemben valamiféle gúnyos ellenállást tanúsított, amit az nem tudott mire vélni. Hisz ha valaki jóindulatot és csodálatot érez Harry Meisel iránt, akkor az ő: Sepp.

Egy este, május 12-én, szombaton Trautwein megint együtt volt velük. Abban a Jóreménységhez címzett szörnyűséges kávéházban ültek, ahol Tschernigg felolvasta verseit Trautweinnek. Most néhány asztalt a szabadban állítottak fel, s így a kávéház kevésbé látszott szörnyűségesnek. De a külvárosi gyér, satnya gyep, a szétszórtan álló, magas házak meg a kerítések most is eléggé vigasztalan látványt nyújtottak. Sepp szeretett volna máshová menni, Harry azonban makacsul ragaszkodott hozzá, hogy ide üljenek be.

Oskar Tschernigg ezen az estén még a szokottnál is harapósabb volt. Afelett elmélkedett, hogy Beethoven minden igyekezete ellenére sem talált megfelelő szövegkönyvet, s hogy milyen operát írhatott volna, ha a jósors például vele hozza össze. – Így most ön mellett kell kitartanom, profesz-szor – fejezte be mondókáját, s barátságosan Sepp felé fordulva lehajtotta abszintjét. Harry Meisel, mint oly gyakran, most is közönyösen üldögélt, Sepp azonban, miközben Tschernigg ilyen pimaszul ugratta őt, Harryre szegezte tekintetét, s látta, hogy annak szája szögletében épp Tschernigg legrosszindulatúbb froclizó megjegyzéseinél egy alig észrevehető, gúnyos mosoly bujkál, s ez a mosoly nagyon rosszul esett Seppnek.

Ekkor Harry és Tschernigg közt megint civakodás támadt. Tschernigg azt állította, hogy ő, mint a második koheleth mindent kipróbált, és mindent hívságosnak talált. Nem a ténylegesen átélt, sekélyes élményekről van szó, jelentette ki erre Harry, hanem az átélési képességről; s ezért szerinte ő Tscherniggnél többet élt át. – Ezt ön mondja – csúfolódott Tschernigg. – Bezzeg néhány nappal ezelőtt kijelentette, hogy az élet a barakkban hosszú távon kibírhatatlanul sivárrá válik. És így önnek valamiféle új élményre van szüksége, s ezt a csatornában kell megszereznie.

– Egyszer tényleg csaphatnánk egy nagy murit – vágott közbe sietve és naivul Trautwein –, elmehetnénk egyet bumlizni.

Harry nagy kedvet érzett volna rá, de ennek a két siralmas fráternek, akivel együtt ült, ezt nem akarta bevallani. Így hát fölényesen, igen udvariasan visszautasította a meghívást.

Később Trautwein Harry írásaira terelte a szót, s feltette a kérdést, mi azoknak végső célja és értelme. – Hát erre magától nem jött rá? – csodálkozott gúnyosan Harry. – Pedig rettenetesen egyszerű. Én a második évezred utolsó és a harmadik évezred első embereiről énekelek. Vagy hogy népszerűbben fejezzem ki magamat, témám az átmeneti kor mocska. És akinek van egy kis sütnivalója, esetleg a sorok közt kiolvashat egy kis reménykedést is, hogy hátha jobbra fordul a sorsunk.

És aztán később az este folyamán, meglehetős közömbösen megkérdezte Seppet, kapott-e már valami értesítést Tüverlintől a 66. Szonett kéziratára vonatkozóan. Még nem jött semmi, válaszolta Sepp.

Sepp nem vette komolyan Harry ifjonti fenyegetőzését, hogy Amerikába utazik, teljesen meg is feledkezett róla, s így Harry kérdését nem hozta azzal összefüggésbe. De vasárnap reggel Harry arra kérte Tschernigget, adjon neki kölcsön valami pénzt, mert az ohióbeli Akronba kell táviratoznia. Tschernigg kövér, sápadt arca a megdöbbenéstől bárgyú kifejezést öltött. Harry tervét annak idején ő még Trautweinnél is kevésbé vette komolyan. De Harry most a legnagyobb természetességgel kijelentette: már réges-rég megmondta, hogy Amerikába utazik, ha Tüverlintől május 15-ig, keddig nem kap értesítést. Így hát idejében írt a nagybátyjának, tudakozódott minden formalitásról és utazási lehetőségről, megtette a szükséges lépéseket a vízum és a hajófülke biztosítása érdekében. Tscherniggnek, mondta Harry, el kell ismernie, már aligha lehet arra számítani, hogy a hátralevő két napon Tüverlintől válasz érkezzék. Ezért szeretne ma Akronba táviratozni, hogy a megígért pénzt átutaltassa. Biztos benne, hogy holnapután, tizenötödikén a távirati átutalás a kezében lesz. És aztán tizenhetedikén, csütörtökön Le Havre-ból a „Washington”-on elindul Amerikába.

Tschernigg fel se tudta fogni, hogy Harry valóban el akar válni tőle. Magánkívül volt. Megjátszott nihilizmusa mellett annyira csüggött a fiún, hogy nem is tudta, mit fog nélküle kezdeni. Elismételhette százszor is magának: „Semmi a világ, rá se hederíts”, s mielőtt Harryt megismerte, követhette is ezt az elvet. De most, úgy érezte, mindenképpen vissza kell tartania Harryt, Harrynek nem szabad elmennie, ez lehetetlen. Mi változott itt meg tulajdonképpen, próbálta őt jobb belátásra bírni. Ha Harrynek elege van a barakkból, miért ne élhetne azért itt Párizsban vagy Londonban vagy bárhol másutt. Neki, Tscherniggnek megvan még az ezernyolcszáz, helyesebben most már csak ezerhatszáz frankja, de ez az indulásnál elég, hogy berendezkedjenek. És különben is, mit vár Harry az ohióbeli Ak-rontól, amit itt nem kaphat meg.

Felindultságában egyre inkább egy szomorú csecsemőhöz hasonlított, Harry viszont mindinkább felnőttnek érezte magát. – Mit akar tulajdonképpen? – próbálkozott egy erőtlen tréfával. – Ha legalább egy Napóleon vagy egy Caesar, vagy ha még alább adjuk, egy Attila vagy Dzsingisz kán űzött volna el minket a hazánkból. De egy Hitler, kedvesem, ez már több a soknál. Éljek egy olyan földrészen, amely egy Hitler urat komolyan vesz?

– De az isten szerelmére – heveskedett Tschernigg –, mit vár Amerikától? Ott megint másféle szörnyűségeket vesznek komolyan. Vagy ön valami mást vár?

– Semmi mást nem várok – válaszolta nyájasan és közönyösen Harry. – Épp ellenkezőleg, azt várom, hogy Amerika teljesen lélektelen lesz. De szerintem mégis jobb Európánál, mert itt a léleknek még mindig él valami maradéka. „Végképp feloszlottál, te lélek, / alig, s mégis túl sokat élsz.” Ugye szép sorok? Akár ön is írhatta volna őket – tréfálkozott Harry.

Tschernigg elnézte az ifjú mozdulatlan, udvarias arcát; nagyon rosszul esett neki, hogy Harry az igazi indokait elhallgatja előle. De valamit mégis sejtett ezekből az igazi indokokból. Amikor élményekről és azok hiányáról civakodtak, ez, úgy látszik, Harry szemében több volt, mint egyszerű szóváltás. Harry az utóbbi időben gyakran idézte Rimbaud-t, aki egész fiatalon felhagyott a költészettel, rideg, kalandos kereskedővé vedlett át. Az ifjoncot, úgy látszik, az az érzés kerítette hatalmába, hogy rossz vizekre tévedt, élő áramlatból pocsolyába sodródott. Ebben a nyomorúságos, kietlen német emigrációban nem bírt többé létezni, nem remélhette, hogy itt olyan élményekben lesz része, mint amilyenekre vágyott. Tschernigg szidta magát, rettenetes nagy szamár volt, már réges-rég észre kellett volna vennie, mi megy Harryben végbe, szembe kellett volna szállnia ezzel az amerikai tervvel, mielőtt az még kitéphetetlen gyökeret ereszt a fiúban.

Tschernigg első riadalmában arra gondolt, hogy Trautweint hívja segítségül. De aztán meggondolta magát, Trautwein azzal a lármás, kispolgári kedélyességével még nála is kevésbé lenne képes Harryt jobb belátásra bírni. Értelme ugyan felismerte, hogy az ifjú már ott is hagyta őt, már nagyon messzire távolodott tőle, de a szíve ezt sehogy se bírta tudomásul venni. Nem tudta elképzelni, hogy ő, Tschernigg, itt maradjon Párizsban, mialatt az ifjú átkel az óceánon; nem bírta Harryt Le Havre-ban elképzelni, s még kevésbé New Yorkban vagy Akronban, amíg ő maga itt Párizsban marad.

Némi vigaszt lelt abban, hogy Harry, úgy tűnt, még gondolatban sem foglalkozik Trautweinnel, egész eddigi élete iránt nyilvánvalóan már teljes közönyt érez. Így hát Tschernigg legalább ezekben az utolsó napokban teljesen magának tarthatja meg őt.

Eljött a kedd, s vele együtt megérkezett a pénz is. Tschernigg hirtelen, anélkül, hogy sokat töprengett volna rajta, visszatért Sepp korábbi ötletéhez, s azt javasolta, hogy az utolsó estéjükön, szerdán csapjanak egy hatalmas murit, a lehető legfényűzőbb módon. Még beszéd közben eszébe jutott, hogy ez az ötlet Trautweintől származik, haragudott magára, s egyszerre nagyon féltékeny lett Trautweinre. Hogy leplezze zavarát, gyorsan tovább beszélt. Most mindkettejüknek, magyarázta Harrynek, tömérdek pénzük van; ha valaki megengedheti magának, hogy egyetlen napon ötszáz frankot adhasson ki, ez annyi, mintha háromszázhat-vanötször ötszáz frank járadéka, vagyis több mint ötmillió frank vagyona volna. E számítás helyességét Harry azonnal átlátta, nagyon tetszett neki, s egy halvány, már-már örömteljes mosollyal elfogadta Tschernigg javaslatát, beleegyezett, hogy szerdán egy nagyot „bumlizzanak”. Egy efféle „bumli” a legjobb módja annak, hogy Európától és az eddigi életétől búcsút vegyen.

Tschernigg fellélegzett. Kimondhatatlanul örült, hogy Trautweint az ifjú egy szóval se említette. És attól a félelemtől is megszabadult, hogy ezen az utolsó estén netán elérzékenyedik; mert ettől önmagát és a barátját minden körülmények közt meg akarta óvni. Így hát szinte örömmel nézett a szerdai este elé.

Valahányszor Oskar Tschernigg utólag megpróbálta felidézni ennek az estének emlékét, sok mindent teljesen zavarosnak látott, számos részletre emlékezett ugyan, de a köztük levő összefüggést már nem látta. Emlékezett rá, ahogy Harry, amikor elhagyta a menhelyet, egy dölyfös mozdulattal a matracára mutatott, s így szólt: – Itt nyugszik összes műveimnek maradványa –, s ahogy aztán egy belvárosi kávéházban találkoztak egymással. Harry remekül nézett ki, rendkívül jólöltözött volt, de nem amolyan polgáriasán kikent-kifent, erről egy merész, lobogó nyakkendő gondoskodott. Maga Tschernigg egyébként barátja tiszteletére borbélyhoz ment, s egy új zakót is vásárolt magának. De Harry efelett csak csúfolódott, úgyhogy Tschernigg már-már megsértődött.

Ezen az estén egyébként is különösen sokat civakodtak, voltaképpen nem is beszélgettek, csak civakodtak. Rajta múlt ez? Ő volt-e olyan kötekedő vagy Harry volt a hibás? Csupa semmiségen kaptak össze, egy Shakespeare-vers szövegén, egy véletlenül útjukba került nő életkorán. Ámde ezek a viták egykettőre rosszindulatú formát öltöttek, kölcsönösen igyekeztek egymást a legfájóbb ponton találni. Tscherniggnek, ha most visszagondolt erre, egyszerűen nem ment a fejébe, hogyan ragadtathatta magát ilyesmire.

Oskar Tschernigg arra is emlékezett, hogy sok, hallatlanul sok pénznek hágtak a nyakára. Nemcsak jóformán mindaz elúszott, amit Tschernigg magával hozott, megboldogult ezernyolcszáz frankjának oroszlánrésze, hanem Harry Meisel dollárkészletének számottevő hányada is. Meglehetősen sok eltűnhetett a Quisisana bordélyházban, amely egyébként messze elmaradt hírétől; és másutt is bizonyára alaposan megkopasztották őket.

Ha Tschernigget nem csalta meg az emlékezete, először egy revüszínházba, aztán egy elegáns táncos lokálba, majd egy kabaréba mentek, s végül külvárosi kocsmákat és bordélyházakat látogattak végig. Eközben mélyenszántó és keserű beszélgetést folytattak. Tschernigg elszavalta legszebb verseit, s Harry Meisel olyan mérhetetlenül aljas megjegyzéssel illette azt az ócska irodalmi mételyt, amit Tschernigg itt összekotyvasztott, hogy attól, ha visszagondol rá, még ma is eláll a szívverése.

Aztán már hajnal felé különös társaságba kerültek, a jelenlévők többsége bizonyára törzsvendég volt, egyesek frakkot, mások csíkos szvettert viseltek, s Harry az egész társaságot remek italokkal traktálta. Két kézzel szórta a pénzt, „akinek nincs túl sok, annak túl kevés van”, jelentette ki. A felismerés és önteltség legmagasabb fokára hágott; ő, mondta Tscherniggen gúnyolódva, az igazi koheleth, Prédikátor Salamon, s a 66. Szonett Shakespeare-je, és mindenekelőtt persze újból és újból Harry Meisel, aki mindent kikóstolt és mint hívságost félrelökött. Ha Tschernigg most emlékezetébe idézett egyes foszlányokat abból, amit Harry mondott, önmaga előtt is tébolyultnak tűnt, ahogy ezen az utolsó estén ő és Harry a csatornából akart élményeket és felismerést meríteni. Ez a Harry valóban mindent kikóstolt: mire volt hát jó ez az ostoba komédiázás?

Nők is ültek az asztalnál, többségük a fejedelmien előkelő Harry Meisel körül legyeskedett, aki ezt udvariasan, de mégis nagyon kimérten tűrte, s aztán eljött egy pillanat, amikor Tschernigghez fordulva inkább elégedetten, mint elkeseredetten megjegyezte: – Most már csak a puszta jegyem maradt meg Amerikába, semmi egyéb. S így most, azt hiszem, jobb, ha még messzebbre megyek.

Tscherniggnek feltűnt egy szögletes, hullafehér arcú, harsány hangú, sánta emberke. Harry Meisel diadala felbőszítette, ennek a tuskólábúnak nyilvánvalóan befolyása volt a nőkre, ám azok féltek tőle, Harryt viszont körülrajongták. Ez a meszes képű alak tehát bele akart kötni Harryba, vaskos, hatásvadászó megjegyzésekkel romantikus, önhitt tökfilkónak állította be őt, úgyhogy az egész társaság Harryn nevetett. De mihelyt Harry megszólalt, a nevetés elhalt, s a tuskólábú banális bárgyúságai egyszeribe a semmibe illantak. Igen, bármilyen hanyagul és előkelően viselkedett is Harry, s bármilyen csekély engedményt tett is e csőcselék ízlésének, mindannyian megértették, s mindannyian megszerették őt.

Hogy végül is hogyan került sor verekedésre és bicskázásra, ez Tschernigg számára zavaros volt, s örökre az is fog maradni. Elkeseredetten kutatott emlékezetében. Azt a latin verset mondogatta magában, amely felsorolja, mit kell tudni ahhoz, hogy egy eseményt a valóságnak megfelelően írhassunk le: „Ki? Mit? Mért? Hol? Hogy? Mi-koron? Mily eszközök által?” De ezek közül csak a „mit”, a „hol”, a „mikoron” és a „mivel” kérdésekre tudott választ adni, a „hogyról”, a „miértről” s mindenekelőtt a „kiről” sejtelme se volt. Amikor a rendőrök kihallgatták, belezavarodott a történetbe, s végül csak azt ismételgette, hogy nem emlékszik; nem bír eligazodni a dolgokban. Amellett egészen biztosan tudta, hogy a tettes az a kisember, az a meszesképű, az a tuskólábú volt. Csakhogy ez a lélek bizonyossága, s nem afféle bizonyosság volt, amellyel az akták, a rendőrség és a bíróság bármit is kezdhetne. A többiek se tudtak vagy akartak bármi kézzelfoghatót mondani, senki se tudta, ki bicskázott, hogyan és miért.

Tschernigg szíve mélyén arra vágyódott, hogy megfizessen a meszesképűnek, s hozzá legszívesebben nem kerülő úton, a rendőrség révén, hanem saját kezűleg. Mindenféle képzelgéseknek adta át magát, hogyan tudná a hullaarcút – diadalmaskodva fölötte – valódi hullává tenni. De szíve mélyéről azt súgta neki valami, hogy ha ezt meg is tenné, ezzel az égvilágon semmit se ér el, se magának, se halott barátjának nem tesz vele szolgálatot. Harry a maga alvilágában biztosan nem szomjazik a meszesképű vérére. Nem a meszesképűről van szó, hanem ami mögötte rejlik. Nem a meszesképű terítette le Harryt, hanem ami mögötte lapul: a közönségesség, a testet öltött csőcselék, amely természettől fogva gyűlöli a tehetségest. Ezt Harrynél jobban senki se tudta. Hisz mindig a szegényes lelkűeknek a tehetségesek iránti álnokságáról és gyűlöletéről beszélt. Harryt a tehetségtelenek gyűlölete terítette le.

Furcsa és gyötrelmes, hogy a sors a célja elérésére milyen eszközökhöz folyamodott. Mert ha az ember alaposabban meggondolja, Harry pusztulása voltaképpen az ő lelkén szárad. Ő sugalmazta Harrynek az estély ötletét. Olyan volt ez, mint a szemmel verés. Talán igaza van Anna Trautweinnek, ha rosszallja, hogy Sepp összejön vele. Amihez ő hozzányúl, balul üt ki, akivel összejön, megrontja.

„Ki, mit, mért, hol, hogy, mikoron, mily eszközök által?” Ostobaság a fejét törni rajta. Teljesen érdektelen, hogy a meszesképű volt-e Harry pusztulásának eszköze vagy ő maga, Tschernigg. Harry Meisel elvágyódott a közönségesség e világából – csakis ez a lényeges –, Amerikánál is messzebb akart menni, a megsemmisülés után vágyódott. „Fáradt vagyok, ringass el, óh, halál.” Ő maga kívánt meghalni, ő pusztította el önmagát, s igaza volt, hogy nem akart ebben a lélektelen világban tovább élni.

12
Az egyén és a tulajdona

Amikor Sepp Trautwein hírét vette Harry Meisel halálának, rémületében jó ideig bénán, bambán, félig nyitott szájjal gubbasztott szerkesztőségi íróasztalánál. Aztán nagy nehezen összeszedte magát, és elment az emigránsbarakkba.

A nagy hálóterem a késő délutáni éles fényben vigasztalanul sivár látványt nyújtott. Tschernigg a matracán feküdt, végsőkig kimerülve, a szokottnál is züllöttebben, fakó, puffadt csecsemőarca csupa borosta. Trautwein – anélkül, hogy a többiekre tekintettel lett volna – nekiesett Tscherniggnek, válogatott szemrehányásokat zúdított a fejére; hogyan jutott eszébe Harryvel ilyen veszélyes helyekre menni, valószínűleg ő maga cipelte el; hát teljesen megőrült? Trautwein csak most, a történtekből értette meg igazán Harry fenyegetőzését, hogy Amerikába utazik; kegyetlen lelkifurdalás kínozta, s e lelkifurdalást szerette volna Tschernigg elleni heves vádjaival elaltatni.

Sokáig ócsárolta Tschernigget, de az semmit se felelt, csak pislogott. Trautwein végül is ráeszmélt, hogy Tschernigg agya egyszerűen eltompult, képtelen felfogni, amit mond neki.

Többen körülállták őket. Elmesélték, hogy a rendőrtisztviselők se tudtak Tscherniggből semmit kiszedni, s hogy a kihallgatás után teljesen összetört. Az egész társaság, amellyel Harry Meisel és Tschernigg együtt mulatott, nyilvánvalóan tökrészeg volt. Amellett Tscherniggék még meglopni is hagyták magukat. Harry zsebében csak az Amerikába szóló hajójegyét és egy óvszert találtak. Ez az eset az egész emigráns kolóniára szégyent hoz.

Trautwein magára hagyta Tschernigget, aki szinte élettelenül hevert matracán. A barakktábor irodájába ment, hogy megpróbálja Harry Meisel irodalmi hagyatékát megmenteni. Kiderült, hogy amit találtak, mindent a rendőrségnek adtak át. Trautwein visszament a nagy hálóterembe. Harry matracát utódja már épp el akarta foglalni. Trautwein turkálni kezdett az ócska szalmában. A matracra és Tschernigg felpuffadt arcára vékony fénysugár hullt. Tschernigg mormogott, nyögött, megpróbált feltápászkodni, de nem bírt. Szemmel láthatóan tudatában volt, hogy Trautwein mit csinál, rosszallta, de megszólalni nem tudott. Szótlanul nézte őt, kis orra felett kidülledt szeme sötéten pislogott. Olyan volt most, mint egy kivénhedt, elerőtlenedett kutya, ha valaki el akarja venni tőle a csontot.

Sepp Trautweinnek sikerült néhány kéziratot kihalásznia. Utána a prefektúrára ment. Némi huzavona után ígéretet kapott, hogy mihelyt a nyomozást lezárják, elküldik neki Harry Meisel irodalmi hagyatékát. Szerette volna megnézni a holttestet, s a temetésről is gondoskodni akart. De Harry holttestét már a bonctani intézetbe vitték.

Ezek az első, szükséges intézkedések elterelték Trautwein figyelmét önkínzó gondolatairól. De most, hogy már nem volt más tennivalója, az elkeseredéstől, bánattól, lelkifurdalástól, a roppant tehetetlenség nyomasztó érzetétől bénán, lélektelenül üldögélt a szerkesztőségben. Maga előtt látta Tschernigg sápadt, eltompult arcát, s ő maga is ugyanolyan elernyedtnek érezte magát.

Szerette, csodálta Harry Meiselt, s mindig azon igyekezett, hogy baráti érzelmeiről és segítőkészségéről tanúságot tegyen. De a fiatalember minderre csak vállvonogatással válaszolt, faképnél hagyta őt, odábbállt. Ez az immár halott Harry Meisel mást nem is érzett iránta, csak a lángész megvetését a tehetséggel meg nem áldottak iránt. És Sepp most itt ült önnön jelentéktelenségének érzetével eltelve. A halottnak igaza volt, valamennyiüknek igaza volt, a kétkedőknek, pesszimistáknak, nihilistáknak, ő a maga bizakodásával közönséges tökfilkó. „Az erős ember harcol”, micsoda zagyvaság! A „quand mérne”, az is micsoda zagyvaság! Az történik, amit mások akarnak, a vérszopók; s a sors fütyül az ő dacoskodására. Önnön gyengeségének érzete teljesen megbénította. Hogy bírna valaki, aki még ezen az egy emberen se tudott segíteni, egy egész ország számára kiharcolni valamit? Mindannyian elpusztulnak, Friedrich Benjamin, ő maga, mindannyian, éppúgy, mint ahogy ez a Harry elpusztult.

De vajon tényleg elpusztult-e? Itt a 66. Szonett. A 66. Szonett Harry életének értelme, az egyén ellenállása a rátörő semmivel szemben, a „quand mérne”. A strici kése Harry testét elpusztíthatta, de a 66. Szonett-hez fel nem érhetett. A 66. Szonett akkor is élni fog, amikor azok után, akik most ennyire jártatják a szájukat, már egy kutya sem fog ugatni.

De az efféle gondolatok nem sokat segítettek Trautweinen. Harry értelmetlen pusztulása egyre csak gyötörte, aláásta hitét.

Hogy saját gondolataitól meneküljön, mind inkább kereste Tschernigg barátságát. Vele és az öreg Ringseis titkos tanácsossal beült a Jóreménységhez címzett kávéházba, ahol utoljára együtt volt Harryvel. Tschernigg mocskosan, koszosan, mogorván és haragosan gubbasztott mellettük. Ringseis szelíden, kissé szórakozottan mosolygott, csendeskés elesettségbe merülve. Öregnek és betegesnek látszott, az egész ember szinte már elmorzsolódott. Öltözködésében is mindinkább lecsúszott, ruhája kopott, fehérneműje elnyűtt volt, az öregemberről senki se gondoskodott. De ez, úgy látszik, nem bántotta, igénytelen volt, s örült, hogy mindenfajta kötelezettségétől megszabadult.

Hébe-hóba fennhangon elmélkedett. – Túlságosan fiatal volt – magyarázta egyszer Harry halálának okát. – Nem tudott várni. Bármilyen biztosra vehetjük is, hogy Odüsszeusz előbb-utóbb visszatér, egyesek nem tudják kivárni. Némelyek azért, mert túlságosan öregek. Harry túlságosan fiatal, és ezért túlságosan türelmetlen volt. – Az öreg csendes szavai mélyen beleivódtak Sepp Trautwein lelkébe.

Egyszer-másszor megesett, hogy amikor a három férfi így együtt üldögélt, Oskar Tschernigg mormogni, háborogni kezdett. Harry hozzá intézett utolsó szavai tele voltak gúnnyal, indokolt gúnnyal, s e szavak még egyre mardosták. Jó verset írni nem nagy kunszt, jó prózát írni, az az igazi. „A prózám mindig több időt igényelt, mint a verseim”, vallotta Lessing. Nietzsche pedig így írt: „Egy oldal prózán éppúgy kell munkálkodni, akár egy szobron.” Harry Meiselnek ezt sikerült elérnie, a prózája új, merész és mesteri. És mégse érte be vele. Elment, dölyfösen odadobta művészetét és önmagát, s őt, Tschernigget egyedül hagyta pökhendi verseivel, a vén bolond Ringseisszel és ezzel a szomorú kispolgár Sepp-pel.

Oskar Tschernigg senki és semmi. Minden anarchista individualizmusával, amit egész életében prédikált, senki és semmi. Esztelenül nagyra tartotta magát. „Különb vagy másoknál? Ismerd meg éned, hisz békében kell a világgal élned.” De ő még ha akart, se tudott volna e világgal békében élni, ezt a békét eljátszotta. A menhelyen egyre határozottabban értésére adták, hogy tűnjön már el onnét. Megszegte a házirendet, mert pénze volt, és elhallgatta, holott a menhely csak a legnyomorúságosabbakat fogadta be, s ezek sokkal többen voltak, mint amennyi helyet a barakkok nyújthattak: ezért Tscherniggre állandóan morogtak, s egyre piszkálták, hogy szedje már végre a sátorfáját. Tscher-nigg fütyült az önérzetre, akkori lelkiállapotában teljesen közömbös volt számára, hogy ordítoznak rá és szidalmazzák, de nem akart megint a Szajna-hidak pillérei alatt aludni, ahogy ezt korábban tette, ettől félt. Tetszett neki az öreg Ringseis csöndes, igénytelen élete, nem kívánt több élményre szert tenni, nyugalmat akart, nyugalomra vágyódott.

Trautwein meghökkenve hallgatta az elméletet, amelyet Tschernigg Harry Meisel pusztulása után összeeszkábált magának. Az igazi individualistának, az egyénnek ideje még nem jött el, vagy már el is múlt. A mi korunkban, amelyben az emberiség egyik felén a despotikus kapitalizmus, másik felén pedig a diktatórikus szocializmus uralkodik, az egyén el van veszve, akárhol is él. És ez teszi manapság az emigránsok sorsát olyan szomorúvá és groteszkké. A múltban az emigráns, éppen mert önmagára volt utalva, szellemileg és anyagilag egyaránt fejlődhetett. Ahas-vérus sorsa ugyan többnyire tragikus volt, de nem nélkülözte a nagyságot. Ma nevetségesség az osztályrésze. A mai emigráns egy kupac ganéj és pelyva. Aki manapság nem tartozik semmiféle csoporthoz, osztályhoz, nemzethez, klikkhez, elveszett. Az elszigeteltség, a magányosság valaha, kedvezőbb korszakokban áldás volt, ma átok, és nevetség tárgya.

Tschernigg tehát ki akart kerülni a menhelyről, biztos fedél alá vágyott. Egy kis szobát akart, valamicske élelmet és ruhát, valamilyen, fizetéssel járó munkát. Tudta, hogy Sepp ebben nem képes neki segíteni. Ezért Annához fordult. Csúnya, puffadt képpel állt a meglepett Anna elébe, most a tavasz virultával szeplői még szembeötlőbbé váltak, vékony szája kényszeredett vigyorra torzult, s gyenge, sipító gyerekhangján arra kérte Annát, óvja meg őt a legrosszabbtól: közismert segítőkészségével juttassa őt hozzá valamilyen álláshoz.

Anna meglepetten, kissé utálkozva nézte a csúnya férfit. Ami Seppet Tschernigghez vonzotta: a romantika, a mocsok, a bohém pökhendiség, őt is vonzotta, de ugyanakkor taszította is. Ez a piszkos, kövér Tschernigg most itt ül előtte, és mézes-mázosan – s Annának úgy tűnt – kissé ironikusan kérleli. Mit akar tőle? Tschernigg sose rejtette véka alá, hogy Annát, gondjait és életmódját kispolgárinak bélyegzi. Miért fordul hát egyszerre hozzá s nem Sepphez segítségért? Mindezek ellenére Anna elégtételt érzett. Tschernigg pökhendin s mégis elfogódottan valamiféle lelki változásról szavalt. Őszinte ez? Anna Tschernigg verseire, a Perzsák-hoz írt szövegkönyvre gondolt. Megígérte, hogy próbál valamit tenni az érdekében. És máris buzgón munkához látott. Barátainál, elsősorban Pereyróék-nál közbenjárt Tschernigg érdekében, nagy német lírikusnak kiáltotta ki, és sikerült is kiverekednie, hogy egy neves francia kiadó felszólította Tschernigget, keresse fel őket, s jobb híján vállalja el német könyvek és kéziratok lektorálását. Tschernigg el is ment, különcsége megnyerte a kiadó tetszését, Monsieur Pereyro ajánlásának is megvolt a maga hatása, így aztán jó hangzású címmel és csekély fizetéssel felvették. Fenségesen és nagy dérrel-dúrral otthagyta a menhelyt, és Montrouge külvárosban egy aprócska szobát bérelt.

Seppre nagy hatást tett, hogy Anna milyen buzgalommal sietett barátja segítségére. Tudta, hogy ezt elsősorban az ő kedvéért tette, s ezért hálás is volt neki. És mégis egyre inkább eltávolodtak egymástól.

Sepp a Perzsák rádióelőadását voltaképpen már kezdettől fogva inkább Anna, mint saját ügyének tekintette. És azt se igen akarta tudomásul venni, hogy az előadás sikert aratott. Csakhogy ezt már nem lehetett kétségbe vonni. Nemcsak egy sereg elismerő kritika látott napvilágot, hanem a rádióhoz is befutott – elutasító és gúnyos hangú levelek mellett – számos olyan levél, amely arról tanúskodott, hogy a Perzsák-at sok-sok hallgató újszerű, fontos zenei alkotásnak tekinti. Maga Sepp nem volt hajlandó ebben a siker jelét látni. Jelenlegi rossz hangulatában művének éles elutasítását már-már szívesebben fogadta volna. Ezt bizonyítéknak tekinthette volna arra, hogy muzsikája forradalmian új. Hogy most ilyen jóakaratúan a vállát veregetik, ebben inkább azt látta, hogy a Perzsák félig sikerült alkotás, márpedig a művészetben a teljesen sikertelen jobb, mint a félig sikerült, a se hideg, se meleg. Értéktelenségének érezte, amely már művének előadása közben is elfogta, most még inkább gyötörte, s amikor Anna ártatlan örömmel mesélte neki, műve milyen kedvező visszhangra talált, csak bosszankodni tudott.

Annának ez nagyon rosszul esett. Nem csupán magának az előadásnak kedvéért áldozott annyi fáradságot a Perzsák tető alá hozatalára. Azért is viaskodott, nehogy még lejjebb süllyedjenek. Az embernek hajtóerőre, igazolásra van szüksége, s ez a siker igazolás volt. „Sepptől – gondolta magában Anna – rosszindulatú, csúnya dolog, hogy ezt nem akarja elismerni, hogy puszta nyakasságból, no meg azért, mert a sikert részben nekem köszönheti, berzenkedik ellene.

Miért olyan zárkózott Sepp velem szemben? Miért sodródik egyre messzebb tőlem? Ezt nem a száműzetés anyagi gondjai-bajai okozzák. Hisz Sepp ezektől kevésbé szenved, mint én, arról már nem is szólva, hogy a Perzsák honoráriumának jóvoltából most sokkal könnyebb az életünk. Annál meg Sepp sokkal igazságosabb gondolkodású ember, semhogy a politikai problémáit meg azokat az egyéb csúnya dolgokat, amelyek az utóbbi időben beárnyékolták életét, rajtam akarja megtorolni.

Még rosszabb, hogy a közös munkáról most már szó sem esik. Nagy fáradsággal és áldozattal időt szakítottam magamnak, hogy nyugodtan meghallgathassam azokat a Walther von der Vogelweide-dalokat, amelyekre Sepp nemrégiben zenét írt. Sajnos, nem nagyon sikerültek. Nem csoda, Sepp lassan dolgozik, ezúttal meg elsiette a dolgot. És mihelyt egy óvatos bíráló megjegyzést tettem, Sepp azonnal ingerülten válaszolt. Pedig nem az én hibám, hogy Seppnek olyan kevés ideje marad a muzsikához. Már nemegyszer előfordult, hogy Sepp muzsikáján összezördültünk, de korábban ez még inkább összefűzött s nem szétválasztott minket. Mostantól, úgy látszik, már a muzsikáján sem veszekedhetünk.

A kettőnk közti kapcsolat inkább már csak amolyan megszokáson alapuló pajtásiasság. Nem vagyok többé fiatal, nem vonzom már őt, arra meg nincs időm, hogy kedvéért kicsinosíthassam magamat. Talán ennek az Erna Redlichnek köszönhetem, hogy Sepp már ügyet se vet rám.”

Amikor ez a gondolat először felmerült Annában, elszégyellte magát. Korábban álmában se jutott volna eszébe, hogy egy ilyen Erna Redlich a vetélytársnője lehet. Ez az Erna Redlich-ügy jelentéktelen flört, sőt valószínűleg még az sem, s hajdanában az ilyesmi teljesen hidegen hagyta. Rettenetesen lecsúszott, hogy egy efféle dolog miatt bizalmatlankodik, úgy féltékenykedik, mint egy kis csitri.

Anna nem az az asszony volt, aki szó nélkül tűri, hogy a férje eltávolodjék tőle. Ha Sepp nem látja be, hogy a Perzsák előadásából új erőt kellett volna merítenie – kényszeríteni nem tudja rá. De azt legalább a szeme elé tárhatja, hogy az előadás anyagilag sikeres volt, pénzt hozott a konyhára, könnyebbé tette az életüket.

Példának okáért most otthonosabban berendezkedhetnének. Azzal állt elő Seppnek, menjenek el az Aranjuez szállóból, és keressenek kényelmes otthont.

De Sepp ettől húzódozott. Már megszokta a zsúfolt szobát, a költözés nem volt ínyére. Anna javaslata biztosan jó szándékból született, hisz egész életét érte áldozza fel. Sepp igyekezett barátságosan, tréfálkozva megmagyarázni Annának, hogy ez a változás, azt hiszi, nem sok örömet okozna neki.

Anna kissé meghökkenve engedett. De aztán nekidurálta magát, hogy legalább Sepp egyre szembeötlőbb lomposságával energikusan felvegye a harcot. Seppnek egyszerűen nem szabad így elhanyagolnia magát. Megjavíttatta az ócska, ütött-kopott viaszosvászon széket, új huzatot csináltatott rá, szép, új hálókabátot vásárolt Seppnek a viseltes helyett, új, jó papucsot vett a kitaposott pótlására. Sepp úgy tett, mint aki örül, és kedvesen megköszönte Anna gondoskodását. De csakhamar kiderült, hogy a kijavított székben korántsem érzi olyan jól magát, mint a régiben, s Anna hol tréfás, hol komoly szemrehányásai ellenére is mind gyakrabban vette fel a viseltes hálókabátot és az ócska papucsot az új helyett.

Ha már Annának ezzel nem volt szerencséje, elhatározta, hogy legalább jobb személyzetről fog gondoskodni. Étkezés közben elmesélte, hogy Madame Chaix-t szélnek akarja ereszteni; Simmelné ajánlott neki egy takarítónőt, igaz, sokat kér, de feltétlen megbízható. Madame Chaix-nek egy-két napon belül valamilyen ürüggyel fel fog mondani.

Utóbb aztán a szokásos edénymosogatásnál – Sepp közben már elment hazulról – Annának feltűnt, hogy Hanns a szokottnál is zárkózottabb. Úgy látta, a fiú többször is már-már meg akart szólalni, de aztán mégse mert előállni mondanivalójával. Ő maga is félt tőle, hogy Hanns megszólal, attól tartott, a fiú azt fogja vele közölni, hogy a következő hónapban vagy héten, vagy tán már holnap elutazik Moszkvába.

Hannsot azonban más gondolatok foglalkoztatták. Az utóbbi időben többé-kevésbé sikerült elhessegetnie emlékezetéből azt a kínos epizódot Germaine-nel. Ez nem is esett túl nehezére, sok dolga volt, nemcsak a vizsgájára kellett felkészülnie, hanem a politikai munkája is igen lekötötte. Mivel azzal nem jutott előrébb, hogy az apját a népfront céljaira „hasznosítsa”, hát más úton-módon igyekezett magának érdemeket szerezni, s most azzal próbálkozott, hogy a fiatalok népfrontját hozza össze. Azt a célt tűzte maga elé, hogy a fiatal szociáldemokraták, a polgári baloldal és katolikusok körében barátokat szerezzen magának, és a kommunisták iránti bizalmatlanságukat eloszlassa. A higgadt, értelmes fiúnak ugyan hiányzott az az adottsága, hogy az embereket egykettőre lelkesedésbe hozza, de ha egyszer valakit barátjának nyert meg, azt meg is tartotta. Szándékát se ő maga, se Merkle apó nem vélte kilátástalannak.

Ezek az elfoglaltságai nemigen hagytak neki időt rá, hogy a Germaine-féle epizóddal foglalkozzék. Annak idején, a balsikerű randevú után nagyon szégyellte magát, Germaine borzasztóan kicsúfolta, rengeteget froclizta. Azóta igyekezett kerülni őt, Germaine azonban, ha meglátta, még az anyja jelenlétében is, huncutul mosolygott, amitől Hanns menten vérvörös lett. Ezért aztán nem is nagyon bánta volna, ha nem kell többé Germaine-nel találkoznia. Mégis úgy gondolta, nem tűrheti szó nélkül, hogy anyja Madame Chaix-t valamilyen ürüggyel elbocsássa. Ez részéről gyáva, tisztességtelen dolog volna.

Tárgyilagosan nézve a dolgot, anyjának természetesen joga van egy alkalmazottat, akinek munkájával nincs megelégedve, elbocsátania. De nem játszanak itt személyes okok is közre? Anyja talán észrevette, hogy közte és Germaine közt van valami, s ezért akarja most kitenni? Szabad ezt neki eltűrnie? Nem fogja-e Germaine, ha most elbocsátják, azt gondolni, ő heccelte fel az anyját ellene? Akár mint udvarló, mint lovag berzenkedik ez ellen, akár azért, mert társadalmi igazságtalanságnak tekinti, mindenképpen tisztességtelen dolog volna, ha hagyná, hogy az anyja Ger-maine-t így elkergesse – ez ellen tennie kell valamit. De milyen okokkal hozakodjék elő, nehogy anyjában azonnal az a gyanú ébredjen, hogy közte és Germaine közt van valami?

Ha hamarosan meg nem szólal, végeznek a mosogatással, s akkor még sokkal nehezebb lesz előhozakodnia a dologgal, így hát nekigyürkőzik. – Nem tartom helyesnek – jelenti ki –, hogy Madame Chaix-nek ki akarod tenni a szűrét. Nem tartom igazságosnak, hogy csak azért veszítse el a helyét, mert mi véletlenül több pénzhez jutottunk.

Anna magában fellélegzik, Hanns tehát nem a moszkvai utazás bejelentését tartogatta a tarsolyában. Az viszont nyugtalanítja, hogy Hanns ez után a slampos Madame Chaix után futkos. Tudja az ördög, mi mindent összeszedhet tőle. De ilyenek a férfiak. Sepp Erna Redlichhel bújik össze, Hanns meg ennek a slampos teremtésnek karjaiba veti magát. Mennyit kell az embernek lenyelnie. Amellett Hanns még csak nem is őszinte vele. Anna mégis nagyon megkönnyebbült. Hogy ne mutassa ki megkönnyebbülését, a szokottnál nyersebben válaszol: – Mi közöd neked hozzá – kérdezi –, hogy ezt a Madame Chaix-t fogadom-e fel bejárónőnek, vagy valaki mást? Én Madame Chaix-nél sokkal többet bajlódom a háztartással, s nem látom, hogy engem bárki is sajnálna emiatt. Furcsállom, hogy Madame Chaix iránt ennyi jóindulatot tanúsítsz, de arra, hogy én nap mint nap mennyit robotolok, egy szavad sincs.

Hanns serényen folytatja a mosogatást. Arca vérvörös. Amivel az anyja rápirított, meglehetősen elfogult dolog, de azért rosszul esik neki. Rosszul esik neki, hogy semmivel se járul hozzá a háztartás költségeihez, hogy tizennyolc éves korára még mindig a szülein élősködik. Csúnya, nagyképű dolog, amit itt művel, de nem tudja türtőztetni magát: – A mikroszkópból maradt még kétszáz frankom. Már régen oda akartam adni neked. Bocsásd meg, hogy eddig elmulasztottam.

Annának a haragtól egy pillanatra még a szívverése is eláll. Aztán kurta, hirtelen támadt hullámban reménytelen szomorúság önti el. Hanns sokkal messzebb van tőle, mint ha Moszkvában volna. Ki akarja fizetni. Meg akarja vásárolni, hogy azt a teremtést itt tartsa. Ennyire eltávolodtak egymástól. De féken tartja haragját és felháborodását, csak a hangja cseng kissé érdesen: – Nagyon kedves tőled, de szerencsére most épp nincs szükségem pénzre.

Hanns ráeszmél, milyen megbocsáthatatlanul mélyen megbántotta anyját. Mindenütt tudok félig-meddig értelmesen viselkedni, gondolja magában, csak itt, ebben a nyomorult Aranjuezben vagyok ilyen ökör. Már jó volna, ha elkerülhetnék innét. Igazán semmi rosszat nem akartam mondani. Szeretem anyát. Tudom, mennyit gürcöl miattam. Valami kedveset kellene neki mondanom. De egyszerűen semmi se jut az eszembe. Furcsa. Merkle apóval minden olyan simán megy, itt meg minden balul üt ki.

Egy fél percig csak az edények csörömpölése hallatszik a szobába. Aztán, amikor Hanns éppen nekidurálja magát, hogy bármilyen suta, de legalább jó szándékú választ adjon, beront Sepp. Rövid esti sétájából hazatérve egy levelet talált, egy levelet Jacques Tüverlintől. Sepp egészen fel van kavarva. Biztosan tudta, hogy Jacques Tüverlin a 66. Szonett-re igent fog mondani, de azt, hogy ilyen lelkesen ír majd, még ő se merte remélni. Tüverlin Harry Meisel történeteire sokkal kifejezőbb, meggyőzőbb szavakat talált, mint amilyeneket ő, Sepp – akárhogy is erőlködik – találhatott volna. Micsoda szörnyűség, hogy ez a levél nem három héttel korábban érkezett. Ő, Sepp látta, mi rejlik ebben a Harry Meiselben, de egyszerűen nem volt rá módja, hogy a szegény fiút sikerhez segítse. Megakadályozták benne. Gingold, ez a rosszindulatú hülye még a nekrológra is csak fanyalgott, amelyet ő, Sepp Harryről írt. És Tüverlin, akinek lett volna módja az ifjúnak segíteni, elkésett. Aljasság, alávalóság a sorstól. De legalább Harry alkotását és emlékét meg lehet most menteni. Most, Tüverlin levele után Seppnek szabad keze van, s mindent megtehet, hogy a halott költőt népszerűsítse.

Anna őszintén örült, hogy Tüverlin Sepp ítéletét igazolta. Hanns a halott Harryről mindenekelőtt azt a véleményt alakította ki magának, hogy féktelen individualista, egoista volt, olyan ember, aki az élet eleven sodrától félrehúzódott, haszontalan ember; s történeteit bizalmatlansággal eltelve olvasta. De Tüverlin ítéletében bízott, elkérte hát a levelet, figyelmesen elolvasta, s elgondolkozott rajta, hogy ezek szerint ez a halott Harry Meisel határtalan individualizmusa ellenére is maradandót tudott alkotni.

Anna egyébként nem mondott fel Madame Chaix-nek.

13
A süteményt megszámoltuk

Gingold úr, akit a szerkesztői már korábban sem tartottak éppenséggel rokonszenvesnek, az utóbbi időben még kibírhatatlanabb lett. Szakadatlanul gáncsoskodott. Eközben még csak fel sem emelte hangját, s bármilyen harsány is volt odahaza, a szerkesztőségben jóformán sohase kiabált: egyre sokasodó kifogásait halk, udvarias, panaszos hangon adta elő, ez azonban még sokkal inkább idegeire ment az embereknek, mintha kiabált volna.

Ezúttal támadásának céltáblájául egy statisztikát szemelt ki, amely épp most jelent meg a PH-ban, egy összeállítást azokról az erőszakosságokról, amelyeket a nácik az utóbbi két hónapban a zsidók ellen elkövettek. Gingold úr szemrehányást tett főszerkesztőjének, hogy egyes esetekben nem kellő alapossággal ellenőrizték az adatokat. Konokul, sírósan és állhatatosan követelte Heilbruntól, kösse munkatársai lelkére, hogy még óvatosabban járjanak el.

Heilbrun már régen észrevette, hogy Gingold mindenáron fel akarja bosszantani, hát uralkodott magán, bármennyire is ingerelte ez az örökös nyavalygás. Puszta tárgyilagossággal, válaszolta, a náciknál nem sokra lehet menni. Nem muszáj mindig csak észérvekkel operálni, néha olyanokat is latba kell vetni, amelyek érzelmeket váltanak ki. Elképzelhető, hogy a jegyzékben szereplő egyik-másik esetet nem lehet kellő bizonyítékokkal alátámasztani, de ő helyesebbnek tartja az efféle statisztikákat inkább felfelé, mint lefelé kerekíteni.

Gingoid úr azonban halk, alattomos, panaszos hangon egyre csak hajtogatta a magáét. Egy példát ragadott ki. A felsorolás többek közt négy zsidó temető elleni támadást említ. A temetőket megszentségtelenítették: a sírköveket feldöntötték, a halottak sírtábláira fiatal kölykök trágár szavakat írkáltak, a sírokat beszennyezték, szükségüket végezték el rajtuk. Egy-két ilyen esetről, úgy emlékszik, ő is olvasott, de négyről? Az utóbbi két hónapban? Egyik barátja – feltehetőleg, hogy a PH megbízhatatlanságát az orra alá dörgölje – tettetett kíváncsisággal megkérdezte tőle, melyik volt ez a négy temető. És ő nem tudott mit válaszolni.

Heilbrunt elöntötte az epe. Gingold úr persze mindazt, amit az adatok és bizonyítékok után érdeklődő barátjáról mondott, egyszerűen kitalálta. De Heilbrun mégse tehetett egyebet, mint hogy telefonáljon Berger szerkesztőnek, a kérdéses összeállítás szerzőjének, és a vonatkozó dokumentációt bekérje tőle. Berger általában igen megbízható volt, Heilbrun mégis kissé szorongva várta a dokumentációt.

De nézd csak! Alig múlt el tíz perc, és megjelent Berger szerkesztő szárazon, kajánul, győzelmében biztosan. Az utóbbi két hónapban valóban négy zsidó temetőt szentségtelenítettek meg, Arnsbergben, Ölsben, Stendalban és a bajorországi Weissenburgban. Kérem, itt a dokumentáció. Még fényképeket is tud Berger szerkesztő mutatni, nem minden kockázat nélkül vették fel és csempészték ki őket. – Annak idején – tette fel mondókájára a koronát a maga epés modorában – csak azért nem hoztuk le ezeket a jelentéseket, mert az olvasóink már annyira megszokták az efféle híreket, hogy úgyis egyszerűen átsiklottak volna felettük.

Berger szerkesztő felvilágosításai a konok Gingoldra váratlanul nagy hatást tettek. Kapkodva fésülgette négyszögletes, szürkésfekete szakállát, szeme fürkészve villogott szemüvege mögül, kerülte a többiek tekintetét, kemény, csontos arcáról lefonnyadt a színlelt barátságos mosoly. Figyelmesen végigolvasta a temetők megszentségtelenítéséről szóló jelentéseket, sokáig nézte a fényképeket, s végül kijelentette, igen, kétségtelenül tévedett, igazságtalan volt az urakkal szemben. Aztán megkérdezte, elviheti-e a jelentéseket meg a fényképeket, hogy megmutassa a barátjának, majd pedig látszólag kissé zavarodottan s meglehetősen sietősen távozott, Heilbrun és Berger csak a fejét csóválta. Ez még sose fordult elő. Hogy Gingold úr olyasmit mondjon, ami bocsánatkérésnek illik be?

Gingold úr nem ment haza. Ezúttal a lakása lármája zavarta volna, akármennyire is megszokta. Egy kis kávéházba ült be. Itt, csupa ismeretlen ember közt, csendben, még egyszer végigolvasta a jelentéseket, még egyszer végignézte a fényképeket. Mindenekelőtt az a jelentés kötötte le figyelmét, amely a bajorországi Weissenburg temetőjének megszentségtelenítéséről szólt.

Gingold úr ismerte ezt a temetőt. Weissenburgnak, ennek a bajorországi kisvárosnak közelében történt, hogy a kocsija felborult, és Gingold úr felesége a halálát lelte, s most ott nyugszik a bajorországi Weissenburg temetőjében. Gingold úr a halott érdemeinek megörökítésére egy szép sírkövet állíttatott, s évről évre harminc aranymárkát küldött a sír ápolására. Amíg Németországban élt, súlyt helyezett rá, hogy felesége halálának évfordulóját Weissenburg-ban töltse, s igen-igen bántotta, hogy most a száműzetésben ezt többé nem teheti. Nagyon szerette a feleségét, jó asszony volt, négy gyereket szült neki, s Gingold úr rendkívül bánkódott, hogy a halál ilyen korán elragadta tőle. A megszentségtelenített temetőről, a feldöntött, vandál módra szétvert sírkövekről készített fénykép mélységesen felkavarta Gingold urat.

Töprengve ül a feketekávés csészéje mellett. Leisegang úrral időközben két további megbeszélése volt. Világos szavakba foglalt megállapodást ugyan nem kötöttek, de mindkét úr pontosan tudja, melyek a két fél jogai és kötelességei. A nácik, ezt Gingold úrnak el kellett ismernie, azonnal teljesítették is a vállalt feltételeket; Perles, a veje egyenesen odavolt a csodálkozástól, hogy berlini üzleti ügyei egyszerre ilyen zökkenőmentesen bonyolódnak. A megkötött alku jellegéből következett, hogy Gingold úr a maga részéről a kötelezettségeit nem tudja ugyanilyen gyorsan teljesíteni, amellett arra se nyílik lehetőség, hogy ellenőrizzék, mit tesz és mit nem tesz. De hogy teljesen kibújjon a kötelezettségei alól, az persze túlságosan veszélyes volna. Az ősgonoszok nem kellemes üzletfelek, nemcsak a Harmadik Birodalomban levő vagyonából kártalaníthatják magukat, hanem – s erre Gingold úr még gondolni sem akar – vejét és Ida lányát is túszként a kezükben tartják.

Gingold mély töprengésbe merülve nézegette a megszentségtelenített temető fényképét. Tán mégis helytelenül cselekedett, hogy az ősgonoszokkal alkuba bocsátkozott?

Mindenesetre alighogy hazaért, Perles urat és feleségét azonnal Párizsba rendelte, s hozzá olyan sürgősen, hogy már másnap meg is érkeztek.

Csakhogy a nácik ellenőrző szolgálata gyorsan és jól működött. Ida és Perles úr még meg se érkezett Párizsba, amikor Leisegang úr, a Gellhaus & Co. cégtől már jelentkezett Gingold úrnál, és egy órával Perlések megérkezése után már ott is volt nála.

A szőke, kövérkés, mézesmázos beszédű Leisegang úr és a recsegő hangú, száraz, alattomos Gingold úr már jól ismerik egymást, nincs szükség többé hosszadalmas köntörfalazásra. Gustav Leisegang tehát minden teketória nélkül csodálkozásának ad kifejezést, hogy a józan Gingold úr ilyen csekély befolyást gyakorol a szerkesztőire, és továbbra is tűri azokat a szertelenségeket, amelyek a PH jó hírnevének és komolyságának annyira ártanak. És aztán Leisegang úr higgadtan, de mégis sokatmondóan hozzáteszi, hogy reméli, Perles úr párizsi tartózkodása Gingold urat a dolgok kissé gyorsabb megérlelésére fogja ösztönözni.

Gingold úr nagyon jól érti ezt a fenyegetést. A nácik ezúttal még nem akadályozták meg a vejét, hogy idejöjjön, de ha most üzleti ügyeinek intézésére visszaküldi Berlinbe, másodszor már csak akkor fogják kiengedni, amennyiben Gingold úr teljesíti az alkut. Leisegang jövetelének tehát az a célja, hogy figyelmeztesse őt, s bizonyára hamarosan még világosabban fog beszélni, és bizonyos követelésekkel áll majd elő.

Gingold a weissenburgi temetőre gondol, Gingold a vejére gondol. De az ősgonoszokkal folytatott nagy játszma túlontúl csábítja. Mérlegel, fontolgat. Szerencsére nincs határidőhöz kötve, az ütemet nem írhatják elő neki; ha a játék veszélyessé válna, még mindig visszaléphet. Folytatni fogja az ügyet.

Nem érti, védekezik, hogyan vetheti Leisegang úr a szemére, hogy ő szertelenséget tűr el. Ilyesmiről szó sincs. Épp ellenkezőleg: máris egy egész sereg ténynek s rájuk vonatkozó kommentárnak közlését akadályozta meg. Gingold úr az adatok és számok embere, s így egy iromány alapján rosszindulatú teljességgel az ősgonoszok bűn- és gaztetteinek hosszú lajstromát olvassa fel; ezekre vonatkozóan minden jelentést és eszmefuttatást megakadályozott. A csalafinta, alattomos Gingold úr most felhasználja az alkalmat, s azzal az ürüggyel, hogy bizonyítsa, hány és hány hír közlését tiltotta el, a nácik gyalázatosságainak ezreit tárja fel Leisegang elé. Az a tárgyilagos mód, ahogy Gingold úr felsorolja mindazokat a barbárságokat, amelyekről a PH-ban nem beszéltek, még iszonyatosabbá és visszataszítóbbá teszi őket. És amikor Leisegang félbe akarja szakítani, Gingold úr udvariasan megkéri, hadd védekezhessék a hanyagság és szerződésszegés vádja ellen, s aztán eljárásának iróniáját ízlelgetve a takaros kis cédula alapján a felsorolást a végtelenségig elnyújtja.

Amikor Gingold úr mondókája végére ért, Leisegang nyájasan megjegyezte, hogy természetesen akadnak olyan rémtettekről szóló hazug hírek, amelyeket a PH nem közölt, ámde nem ezekről van szó, hanem azokról, amelyeket leközölt. Ha tehát Gingold úr megkísérelte, hogy a szerkesztőit mérsékletre bírja, úgy az eredmény igen csekély, sőt alig-alig észrevehető. És most Gustav Leisegang úr élénkebb hangnemben rátér azokra a bizonyos követelésekre, amelyeket Gingold úr előre sejtett. Ha szabad tanácsot adnia, jelenti ki, szerinte nagyon jó volna egy-két szerkesztőt leváltani. Csak a PH szerkesztői stábjának nem éppen szerencsés összetételén múlik, hogy a PH és a Gell-haus & Co. hirdetési ügynökség közti kapcsolat nem alakult olyan kellemesen, mint ahogy azt remélte. Pfeiffer és Berger uraknak, sőt olykor magának Heilbrun úrnak egyes, féktelen hangú cikkei veszélyeztetik a PH jó hírét és befolyását, megbízóiban pedig a lapban kifejtett propagandájuk eredményessége felől kételyeket ébresztenek. Az azonban már megbízói szemében végképpen érthetetlennek tűnik, miért hagynak egy bizonyos Sepp Trautwein urat, aki, meglehet, tehetséges zenészprofesszor, másról is írni, nem csak zenéről. Ennek az úrnak zabolátlan demagógiája nagyon is kedvét szegi megbízóinak.

Gingold úr Heilbrun kifejezett kívánságára alkalmazta Sepp Trautweint, de nem szívelte őt, s nem is sejtette, hogy Trautwein mint szerkesztő, ennyi méreg és megaláztatás forrása lesz számára. Magában tehát mosolyog, hogy az ősgonoszok követelései úgyszólván egyeznek önnön óhajaival. De üzleti elveinek megfelelően habozott és ellentmondott. Természetesen, jelentette ki ajkán hamis mosolyával, meg fogja fontolni Leisegang úr javaslatát. Csak sürgetni nem szabad őt, időt kell hagyni neki. Mindazoknak, akik a lap színvonalasabbá tételét óhajtják, tehát Leisegang úr megbízóinak is érdekében áll, hogy a szükséges változtatásokat ne ilyen sebbel-lobbal hajtsák végre. A pálfordulásnak, mert hisz erről van szó, észrevétlenül kell végbemennie.

Ekkor azonban Gustav Leisegang egyszerre egészen más húrokat kezdett pengetni. Higgadt s mégis félreérthetetlenül fenyegető hangon közölte Gingold úrral, hogy megbízói türelmének határai vannak. Ha arra kerül a sor, megtalálják a módját, hogyan védekezzenek az olyanokkal szemben, akik be akarják csapni őket. És ezek után újból kedélyesen, nyájasan megkérdezte Gingold urat, emlékszik-e arra a régi darabra, arra a zsidó bohózatra, amely az egykori Berlinben oly nagy sikert aratott. Nagyszerűen lehetett rajta nevetni, Kalabriászparti-nak hívták, egy kis kávéházban, izraelita urak törzskávéházában játszódott. Mármost a kávéház mindegyik asztalán egy kis kosár állt süteménnyel, s a kosáron ez a felírás: „A süteményt megszámoltuk.”

Gingold úr karját a testéhez szorítva figyelmesen hallgatta e szavakat. Igen, emlékszik erre a darabra. Ő is nagyon jól mulatott, válaszolta, azon a felíráson, hogy a süteményt megszámolták. Manapság azonban nem venné rossz néven a vendégeitől, ha megpróbálnának egy-két darabot elcsórni a süteményből, hisz végeredményben maguk a kávéháztulajdonosok az egész gabonaföldet elcsórták tőlük.

Miután így kicserélték színházi élményeiket, az üzleti ügyekre tértek vissza. Gingold megköszönte Leisegang javaslatait és célzásait, s annak a reményének adott kifejezést, hogy Leisegang megbízói óhajainak hamarosan eleget tud majd tenni.

 

 

Reggel fél tíz táján érkezett meg Párizsba Benedikt Perles, s fél tizenegy táján folyt le a beszélgetés Gingold és Leisegang között. Tizenkét óra táján Perles úr így szólt apósához: – Bizonyára nagyon sürgős ügyekről van szó, papa, hogy a skandináv tárgyalások kellős közepén Berlinből iderángattál. – Perles úr szerfelett bosszús volt.

Gingoldnak eredetileg éppoly kevéssé volt szándékában vejét a Gellhaus & Co.-val folytatott tárgyalásairól tájékoztatni, mint ahogy a titkárát is homályban hagyta felőle. Most azonban Leisegang iménti fenyegetőzései után ezt a titkolózást immár aggályosnak tartotta. Tehát Nachum Feinberget is bevonta a megbeszélésbe, s nem minden ünnepélyesség nélkül mindkettőjüket tájékoztatta a történtekről. A náci alkut persze úgy állította be, hogy egy értelmes főben a dolgok kedvező kimenetele felől kétely fel se merülhetett. Az ősgonoszok a végén mind anyagiak, mind erkölcsiek terén lépre mennek, Gingold minden pénzét kimenti a Német Birodalomból, a PH pedig a jövőbeli mérsékelt taktikájával több kárt okoz majd a náciknak, mint a mai radikális irányvonalával.

A vő és a titkár figyelmesen hallgatta Gingold urat, fejüket ingatták, csettentő, füttyentő hangocskákat hallatva mutatták ki érdeklődésüket és csodálatukat. Benedikt Perles karcsú, finom külsejű, mozgékony uracska volt, húsos orrán cvikker ült, telt ajkú kis szája felett kicsiny, hetyke, szőke bajusz ágaskodott, csinos keze fürgén mozgott, élénk szemére néha-néha fátyol borult s ilyenkor érzelgősen tekintett a világba. Miközben Gingold úr beszélt, Perles úr ápolt, kissé göndör fürtjei alatt hangyaserénységgel tömérdek gondolat kavargott összevissza. Ha a nácik buknak valamire, semmi árat se sajnálnak érte. Ha papa a PH terén teljesíti kívánságukat, csuda sokat ki tudok majd belőlük préselni. Papa aggódik miattam. Papa aggódik Ida miatt. Azt akarja, jöjjünk el Berlinből. Igaz, ami igaz, Berlinben veszélynek teszem ki magamat, egykettőre kikészülhetek. De ezt a harcot mégis megvívom, ez életem nagy sansza. Szörnyű perpatvarom lesz papával; ha valamit a fejébe vesz, foggal-körömmel harcol érte. De ezt a szívességet nem tehetem meg neki, nem jöhetek most el Berlinből. Ida mögé bújok, vele nem fog bírni.

Benedikt Perles tudta, hogy Ida Danneberg énektanár oktatásáról éppoly nehezen tud lemondani, mint ő a berlini üzleteiről. Benedikt Perles csinos, karakán ember volt – „kicsi, de hűha”, szokta róla Ida mondani –, kellemes modorú, gyors észjárású ember; nem tartotta valószínűnek, hogy Idánál bárki kiüthesse a nyeregből. Mégis némi nyugtalansággal gondolt Danneberg énektanárra, s anélkül, hogy bevallotta volna magának, attól tartott, Ida lelkesedése e férfi iránt tán mégsem pusztán szakmai. Ezúttal azonban, miközben Gingold úr beszélt, már-már áldásnak tekintette, hogy Idát Berlinből és Danneberg professzorától hat lóval sem lehet elvonszolni.

Ezenközben Nachum Feinberg, a hajlott hátú kis titkár nagy fejét, sápadt arcát egész idő alatt tiszteletteljesen főnöke szája felé fordította. Feszülten figyelt, hallott minden kimondott és ki nem mondott szót, számolt, kalkulált, mérlegelte a prót és a kontrát. Az ügyleteit fejtegető Gingold úr látványára még történelmi párhuzamok is felvillantak agyában, az üzleti világ kiemelkedő nagyságaira gondolt: Marcus Licinius Crassusra és Josef Süss Oppenheimre, más néven Jud Süssre, John Law-ra és Cecil Rhodesra, Henry Fordra meg John D. Rockefellerre, a furfangos Odüsszeuszra és Jákob pátriárkára. Ahogy Jákob a juhokra kötött furfangos, áldásos alkujával átejtette a zsivány, erőszakos Lábánt, éppúgy fogja Gingold úr Hitlert és az ősgonoszokat átejteni.

Gingold úr mondanivalója végére ér, két perc szünet áll be, s aztán Benedikt Perles és Nachum Feinberg egyszerre kezdenek beszélni. A lényeget illetően egyetértenek, erre egyetlen szót se vesztegetnek, ezzel szemben a részletek tekintetében hosszadalmas vitába merülnek. Hadonásznak, Perles úr hol lekapja, hol megint orrára biggyeszti cvikke-rét, Feinberg nagy szeme csillog, elkeseredetten viaskodnak egymással. Feinberg és Perles közt vetélkedés alakult ki, kölcsönösen be akarják bizonyítani egymásnak s mindenekelőtt Gingold úrnak, hogy kettejük közül melyik az okosabb.

Aztán csakhamar felmerül a probléma, amely körül valóságban az egész kérdés forog. – Annyi bizonyos – mondja Benedikt Perles és kis szája a hetyke bajusszal vállalkozókedvűen csücsörödik Gingold úr felé –, annyi bizonyos, hogy Berlinben most sokkal könnyebb dolgom lesz.

– Te teljesen mesüge vagy – dörren rá Gingold úr. – Azt hiszed, visszaengedlek Berlinbe? Hogy az ősgonoszok bekasztlizzanak?

Nachum Feinberg vágyva vágyott rá, hogy Benedikt Perles helyett ő menjen Berlinbe. Ott, a nácik elleni harcban tanúságot tehetne képességeiről, megmutathatná, mit tud. Erről az igazi indítékáról azonban persze egy szót se hallat. Csak udvariasan és ékesszólóan megfontolni javasolja, mennyi minden szól amellett, hogy a jövőben ő, aki nincs veszélyeknek kitéve, s ne Perles képviselje Berlinben Gingold úr érdekeit. Komolyan számolni kell vele, hogy az ősgonoszok Perles urat dutyiba dugják, kiszabadítására nagy pénzeket kellene áldozni, s ezek a költségek, amelyek az egész üzleti haszon számottevő részét felemésztenék, eleve elesnének, ha ő, Feinberg menne Berlinbe. Gingold élénken helyesel. De Feinberg nagyon jól tudja, hogy Gingold lágyszívű apa. Benedikt Perles persze a feleségét fogja harcba küldeni, Gingold úr Ida lánya könyörgéseinek nem fog tudni ellenállni, s így a végén minden üzleti megfontolás és magának Gingold úrnak jobb belátása és óhaja ellenére mégiscsak Benedikt Perles megy majd Berlinbe.

Egyelőre persze látszat szerint a küzdelemből Nachum Feinberg került ki győztesen. Gingold úr nem kímélve hangját elismételte, nincs az a földi hatalom, amely rábírhatná, hogy gyerekeit visszaengedje Berlinbe, s Perles úr ellenvetése elnémult. De a nácik ellenében folytatott harc életének tartalma volt, s így nem is gondolt rá, hogy e harcot feladja.

Gingold úr természetesen Perlesnek és Feinbergnek lelkére kötötte, hogy a náci alkut még a családon belül is titokban tartsák. De számolt vele, hogy tilalmát megszegik, s így nem is csodálkozott, amikor Ida még aznap ostromolni kezdte, hogy engedje őt és Benediktet vissza Berlinbe. Gingold hevesen, nagy ribillió közepette elutasította a kérést. De makacssága Idát is csak még makacsabbá tette. Másfelől Ruthnak, a zongoraművésznőnek tetszett Feinberg szelíd, nagy szeme, s ezért az ő érdekében lépett közbe apjánál. A koravén Sigbert diák irigyelte sógorától, Benedikttől a berlini hős és mártír dicsőségét, tehát ő is Feinberg oldalára állt. Melanie viszont Benedikt pártját fogta. Így aztán Gingold háznépe két pártra szakadt, s a lakást – különösen étkezések idején – még a szokottnál is vadabb zsivaj töltötte meg. Gingold, Feinberg, Perles, Ida, Ruth, Melanie, Sigbert – mind körülményesen és hangosan kifejtette véleményét, s hozzá rendszerint ketten vagy hárman egyszerre. Mindannyiuknak élénk észjárása volt, gyorsan siklottak át az egyik témáról a másikra, oda nem tartozó dolgokra terelve a szót. „És különben is te”, ez volt a vissza-visszatérő motívum, s ha az egyik pillanatban azt a kérdést vitatták meg, hogy Benedikt Perlest vagy Nachum Feinberget célszerűbb-e Berlinbe küldeni, a következőben már kölcsönösen kedvezőtlen jellemrajzot adtak egymásról. Eközben mértéktelen túlzásokra ragadtatták magukat; és csak azért, hogy az adott pillanatban igazuk legyen, semmiféle rágalomtól nem riadtak vissza. De néhány másodperccel később éppoly hirtelen szent volt köztük a béke, egyetértésben, meghitten ültek egymás mellett, s azt beszélték meg, hogy holnapután inkább a Garbo-filmet nézzék-e meg vagy a Toscanini-koncertre menjenek-e el. Míg aztán ez a vita is egyszeribe újból izgatott civakodásba csapott át.

Ida, mint várható volt, keresztülvitte akaratát. Benedikt Perles harciasan, cvikkerével játszogatva, hetyke bajuszkaját pödörve, Gingold úr sok-sok tanácsával ellátva visszatért Berlinbe, és tovább vívta harcát a náci hatóságokkal, Ida pedig a művészet iránti becsvágytól és izzó szeretettől sarkallva folytatta tanulmányait Danneberg énektanárnál.

Gingold úr viszont sóhajtva és magában somolyogva hozzálátott, hogy törlessze a nácikkal szembeni adósságát, s a lázadozó Trautweint kimanőverezze a PH-ból.

Fürge, bizalmatlan szemmel átböngészte a következő számokhoz előkészített anyagot. Talált benne egy Trautwein-cikket arról a kíméletlenségről, amellyel a holland kormány a menedékjoggal élő német emigránsokat visszakergeti a határon túlra, noha ott, a náciknál megkínoztatás és halál vár rájuk.

Gingold még a szokottnál is halkabban, udvariasabban és alattomosabban megkérdezte Heilbrunt, vajon opportunusnak tartja-e ezt a cikket lehozni. Miért ne hozzák le, kérdezte vissza meglepetten Heilbrun. Tekintettel kell lenni, jelentette ki Gingold, arra a néhány kormányra, amely az emigránsokat még megtűri az országban, s nem szabad kockáztatni, hogy Hollandiában esetleg megtiltsák a lap terjesztését. Heilbrun azt válaszolta, hogy Trautwein cikke mértéktartó, s hová jutnának, ha már ilyen tárgyilagos megállapításokat se mernének leközölni? Gingold karját a testéhez szorítva üldögélt, szakállát fésülgette. Már maga az a tény, mondta, hogy ez a cikk Trautwein professzor neve alatt jelenik meg, ingerültséget fog kiváltani. Trautwein, mióta a PH-nál dolgozik, hevesebb hangot üt meg, mint amilyet ő, Gingold várt; kétségtelenül mértéktelen ember. Indokolt volna hát e munkatárs közreműködését az eddiginél csekélyebb mértékben igénybe venni. Úgy látszik, folytatta elgondolkodva s igyekezett szemüvege alól őszinte pillantást vetni Heilbrunra, hibát követtek el, hogy Trautwein professzort bevették a szerkesztőségbe. Mindent összevéve többet árt, mint használ a lapnak.

Heilbrun kivette szájából szivarját; szeme még a szokottnál is véraláfutásosabb volt. – Jól hallottam? – kérdezte. – Ön úgy gondolja, hogy Sepp Trautwein közreműködése árt a lapnak?

Gingold felkészült rá, hogy ellenkezésre fog találni. – Pontosan ezt gondolom – válaszolta szelíden, igazlelkűen és meggyőződéssel. – Amikor a lapot alapítottuk, kedves Heilbrun, megállapodtunk abban, hogy a szenvedélyesen hisztérikus ordibálástól éppúgy távoltartjuk magunkat, mint az érzelgős siránkozástól. Az a szándék vezérelt minket, hogy a lapunk előkelő, tárgyilagos legyen, olyan, mint annak idején Németországban az ön Porosz Újság-ja volt. Az ön szavait idézem, kedves Heilbrun. És szerintem Trautwein professzor közreműködése nem segíti elő, hogy a PH a Porosz Újság karakterét ölthesse magára.

Heilbrun fel-alá járkált a szobában, és sörte borította, négyszögletes fejével időnként Gingold felé bökött. – Erre kissé elkésve jött rá, kedves Gingold – mondta. – Ezt akkor kellett volna meggondolnia, mielőtt még Seppet felvettük a szerkesztőségbe. – Majd megelégelve a száraz hangot, hevesen így folytatta: – És egyáltalán, mi jut önnek eszébe? Miféle rossz szellem szállta meg önt, hogy épp a legjobb emberünket állandóan csak piszkálja? Sepp egyik-másik fordulata valóban nem a legfinomabb. De finomkodásból, elemzésből, szőrszálhasogató pszichologizálásból már eleget adtunk; s úgy tűnik nekem, túl nagy hatást nem értünk el velük. Épp az olyan cicomátlan mondatokra van szükségünk, mint amilyeneket a mi Trautweinünk ír. Olvasóink erre vágyódnak. Az egész német ellenzék, az egész német nép az országon belül és kívül erre szomjazik.

Mi itt, tisztelt uram, nem esztétikai stílusgyakorlatokat s nem is akadémikus történelmi esszéket fabrikálunk, hanem közvéleményt, harci szellemet formálunk. És ha valaki egészen tisztán, erőteljesen, férfiasan, harciasan képviseli a lapban azt a stílust, amelyet kezdettől fogva elképzeltem magamnak, akkor az a Trautwein. Azért akar szájkosarat tenni rá, mert megállapítja, hogy egyik vagy másik rendőrbürokrata disznó módra viselkedik? Szerintem épp azért jöttünk el Németországból, hogy megmondhassuk az igazat. Ezért alapítottuk ezt a lapot. Ha minden egyes szót százszor megrágunk, mielőtt kinyomtatjuk, akkor legokosabb, ha becsukjuk a boltot.

– Kérem, ne kiabáljon, kedves Heilbrun – mondta Gingold kényszeredetten mosolyogva. – Én nagyon jól hallok, s a hangerősség miben sem növeli az érv átütő erejét. – De Heilbrun szavaiból kihallotta az őszinteségét, s felismerte, hogy ez a holland dolog ügyetlen sakkhúzás volt. Innét nem vezet tovább út, valami jobbat kell találnia. Órájára pillantott; péntek délután lévén, hamarosan beáll a szombat, istentiszteletre kell mennie. Örült, hogy önmaga és Heilbrun előtt ürügyet talált a tárgyalás félbeszakítására.

A zsinagógába ment, abba a templomba, amelynek fenntartásához maga is számottevő összeggel járult hozzá. Áhítatos buzgósággal vett részt az imádkozásban és éneklésben, magasztalta a szombatot. „Jöjj, szerelmem, jerünk a mátkádhoz, hadd köszöntsük a szombat érkezését”, énekelt, imádkozott a többiekkel együtt. Szombaton a mindennapok ostoba, apró-cseprő gondjai lehulltak róla, s ugyanígy lehullt mindaz az aljasság is, amellyel nap mint nap szembe kellett néznie.

Aztán hazament, gyerekei fejére tette kezét, megáldotta őket, hogy olyanok legyenek, mint Menasse és Efraim, mint Ráchel és Lea, gyönyörködött a péntek esti gyertyákban, a bor és a péntek esti barhesz felett elmondta az előírásos áldást, és örült annak tudatában, hogy most huszonnégy óráig szabad, becsületes ember lesz, igazságos, megáldott ember, aki bízik magában, világában, Istenében.

14
Mi hír Afrikából?

Gustav Leisegang jelentést tett Wiesenernek a Gingold-dal folytatott tárgyalásairól. Egy kis nyomást gyakorolt Gingold kiadóra, jelentette. Szerintem – jegyezte meg türelmetlenséggel Wiesener – fokozottabb nyomás se ártana.

– Állok rendelkezésére – válaszolta Leisegang.

Wiesener utólag bosszankodott e miatt az utasítása miatt. A Gellhaus & Co. főnöke tapasztalt ember, megbízójánál jobban érti a dolgát. Maga is tudja, mikor van szükség cukorkára és mikor korbácsra. Miért adta hát neki ezt a fölösleges, burkolt korholásnak beillő utasítást?

Csakis azért, mert nem megy ki a fejéből, mennyit locsogott Spitzi e vállalkozás hosszadalmasságáról. Holott ez a locsogás rég el van intézve. Heydebregg nem hagyta magát Spitzitől felheccelni, arra állította be magát, hogy huzamosabb ideig türelmesen várnia kell, mígnem Wiesener módszere meghozza a maga gyümölcsét. De mihelyt Wiesener Spitzire gondol, odavan a józan esze, elragadja a gyűlölet. Ez a Spitzi! A szó eredeti értelmében holttesteken gázol keresztül. Pozícióját hullák támasztják alá. Bizonyos értelemben hullákon ül. Nem egy tagtárs körül lengedezik hullaszag, s Wiesenert az általában nem zavarja. De Spitzi esetében a parfüm túlontúl penetráns.

Ám Wiesener haragja, amiért olyan meggondolatlanul viselkedett Leiseganggal szemben, csakhamar elpárolgott. E kora júniusi szép napokban a portáján minden egyenesbe jött, Wiesener jól érezte magát. Leával helyreállt a jó viszony. Heydebregg felől biztos lehetett, a víziló most gyakori vendég volt a Rue de la Ferme-en, a kínos PH-incidens feledésbe merült. Igaz, ha Raoulra gondolt, kissé kényelmetlenül érezte magát. És egyszer-másszor némi aggodalommal gondolt arra is, hogy a PH ártalmatlanná tételével kapcsolatos tervei esetleg Lea fülébe jutnak. De hogyan juthatnának a fülébe? S ha hall is valamit, az is legfeljebb bizonytalan szóbeszéd lehet, s akkor Wiesener arcátlanul és meggyőzően tagadni fogja, hogy az ő keze van a dologban. Igen, minden rendben van, nem is kívánhat magának ennél kellemesebb életet.

Sőt, most azt is megengedhette magának, hogy újságírói és politikai tevékenységét elhanyagolja, s minden erejét irodalmi munkásságának szentelje. Egész idejét a Beaumarchais-ra fordította. Minél inkább elmerült az anyagban, annál inkább tetszett neki ez a Beaumarchais, könnyelműsége, hajlékonysága, tehetsége, munkája, elvtelensége, ügyvéd-lénye s az a hihetetlen szerencséje, hogy mindig olyan ügyet képviselt, amelyet az utókor szentesített. Wiesener Beaumarchais-ja a maga módján éppúgy kiállhatott volna az abszolút monarchiáért, mint az emberi jogokért; szerencséje a forradalom hírnökévé avatta. Igen, ez a Pierre-Áugustin de Beaumarchais báró Erich Wiesener szíve szerinti ember volt. Milyen örömest volna ő a korának Beaumarchais-ja. Szeretettel dolgozott a könyvön, vonzó iróniát vegyített hozzá, nehogy túlságosan elárulja hőse iránti lelkesedését.

E kellemes munka közben Maria Hegner magatartása zavarta. A lány egyre inkább eltávolodott tőle. Titkárnő volt, részt vett Wiesener munkájában, s egy-egy megjegyzésével tanúsította, milyen pontosan tudja, mit akar Wiesener kifejezni. Ámde olyan megjegyzést, amely nem a munkájára vonatkozott, Wiesenernek sosem sikerült kicsikarnia belőle.

Az okos, Wiesener pszichológiáján iskolázott Maria egyre inkább felismerte a férfi visszataszító tulajdonságait. Ennek az ellenszenvnek abban a pillanatban ébredt tudatára, amikor Wiesener pofon ütötte Raoult. De ezt az utolsó, közvetlen okot sok más ok előzte meg, Maria kiábrándulása lassan érlelődött, most azonban véglegesen kiábrándult Wiesenerből. Az ügyesség, amellyel Wiesener az utóbbi hetek nehézségein diadalmaskodott, az átforrósodott, eredményes munka Maria szemében nem leplezhették el többé a férfi igazi lényét. Ahogy a nácik külsődleges győzelmeinek szakadatlan sora uralmuk belső gyengesége felől nem téveszthette meg Mariát, éppoly kevéssé téveszthette meg őt Wiesener egyre fokozódó erkölcsi züllése felől a férfi külsődleges ragyogása és a könyvén végzett jó munkája. Maria perlekedett önmagával, amiért korábban s oly hosszú ideig felnézett erre a férfira; most mindinkább átlátott rajta, egyre ellenszenvesebbnek találta, senki se tudta nála jobban, mennyi kétértelműség rejtőzik ebben az emberben.

Olykor azzal a gondolattal játszadozott, hogy otthagyja Wiesenert. De akkor mihez kezdjen? Berlinben könnyűszerrel talált volna magának kényelmes állást, csakhogy a Harmadik Birodalomba nem kívánkozott vissza. Félt attól, hogy saját szemével lássa, mi lett a nácik eredeti programjából a Harmadik Birodalom gyakorlatában. Már attól is visszahőkölt, amit itt a távolban látott és hallott felőle, s tartott tőle, hogy a Harmadik Birodalom valósága még sokkalta nagyobb undort ébresztene benne.

Így hát ottmaradt Wiesenernél, de növekvő kiábrándultságát nem rejtette véka alá. Wiesenernek pedig a diadalérzete és a szépen kerekedő munkája feletti öröme közepette rosszul esett, hogy a környezetében akad egy ember, aki kételkedik benne, s hozzá olyan ember, aki hozzá ennyire közel áll. Még Lea felháborodását is le tudta győzni, mi ütött hát ebbe a Mariába, hogy így eltávolodik tőle? Mindent elkövetett, hogy újból magába bolondítsa. De a lány zárkózott maradt, s Wiesener barátságos kérdésére, hogy tulajdonképpen mi baj van, ő vagy Maria változott-e meg, csak ellenséges némaságba burkolózott.

 

 

Egyszer a Rue de la Ferme-en ötösben ültek az asztalnál, s Lea éppen egy érdektelen személlyel társalgott, amikor Heydebregg feltette Wiesenernek kedvenc kérdését: – Mi hír Afrikából? – Wiesener attól tartva, hogy Lea esetleg meghallja, és megérti, miről van szó, kitérő választ adott. Heydebregg azonban kíméletlen állhatatossággal tovább beszélt. Neveket persze nem említett, s valamiféle összeesküvő-zsargont használt. Wiesener mégis észrevette, hogy Lea felfigyel, s ez balsejtelmekkel töltötte el. Lea kitűnően tud kombinálni, s így egykettőre kitalálhatja, miről van szó.

De amikor a többiek eltávoztak, s Wiesener kettesben maradt Leával, az asszony viselkedésén semmi különöset nem vett észre. Nyilvánvalóan semmit se hallott. Wiesener, ami ezt az ügyet illeti, túlságosan ijedős és érzékeny. Felesleges gondokat csinál magának. Még ha Lea – tegyük fel – meg is hallotta a tagtárs ostoba megjegyzését, akkor se érthette meg. Heydebregg csak általánosságokban beszélt. „A nagy vadászat hosszú előkészületeket igényel”, még ez volt tán a legkényesebb megjegyzése, s ennek igazán nem muszáj épp a PH-ra vonatkoznia.

Wiesener tévedett. Lea hallotta a beszélgetést, gyanút fogott, s attól félt, gyanúja alapos. Ha együtt volt Heydebregg-gel, a férfiból változatlanul áradt feléje valami félelmetes, ami kissé vonzotta. Épp ezért kutatta a szavai mögött rejlő összefüggéseket, s a „nagy vadászat” nem ment ki a fejéből.

Madame Jacqueline-nél, a kozmetikusánál ül. Csukott szemmel, szemhéján nedves vattagöngyöleggel, fejét hátrahajtva ül a kvarclámpa ibolyántúli sugaraiban. Madame Jacqueline erről-arról pletykál, Lea a megfelelő helyeken csodálkozása vagy kételye kifejezésére rövid mondatokat szúr közbe, de csak fél füllel hallgat oda. „Mi hír Afrikából?”, gondolja magában, majd hozzáteszi: „A nagy vadászat hosszú előkészületet igényel.” A víziló megjegyzései talán semmit, talán nagyon is sokat jelentenek. Gonosz, csalhatatlan érzés azt súgja Leának, hogy nagyon is sokat jelentenek.

Friedrich Benjamin él, nem Trautweinnek, hanem Erich-nek volt igaza, a PH infámis, hülye cikket közölt, Erich fel van oldva ígérete alól. Erich minderre hivatkozhatik, s ez mind igaz is, csakhogy ez se Erichen, se rajta nem segít. Ha Erich összeesküvést szőtt a PH ellen, Lea józan ésszel nem tehet neki szemrehányást, de lélekben háborog ellene, s ezen nem lehet változtatni.

Mi hír Afrikából? Nagy vadászat. Biztos, hogy a PH-ról, Trautweinről és Heilbrunról beszéltek. Úgy ismeri Erichet, mint a tenyerét. Erich bosszúvágyó, nem könnyen felejt, bármilyen nagylelkűnek is játssza meg magát. Bizonyára sokáig habozott, mielőtt támadásra indult azok ellen az emberek ellen. Erichben van tisztességérzet. De azt kell mondani, annál rosszabb, hisz így jobb belátása ellenére engedett rossz ösztöneinek. Trautwein és Heilbrun örök szemrehányást jelent neki. Vajon kedvezőbb erkölcsi helyzetük miatt Erich felhasználta a maga kedvezőbb hatalmi helyzetét s nekik esett? A gyanú, sajnos, kézenfekvő.

Lea arcát puha kezek masszírozzák. Kellemesen elernyedve üldögél, gondolatai összevissza futkároznak. Erich tud szépen is dolgozni. Ebben a Beaumarcbais-ban hatásos művészi formák közt egész belső énjét feltárja. Erich valaki. Erich tehetséges. De még ha száz elfogadható érvet sorol is fel, hogy miért nem köti az ígérete, akkor is ugyanolyan jól tudja, mint Lea, hogy igenis köti. A szegény ember báránya. Ha Erich részt vesz a „nagy vadászaton”, Leának szakítania kell vele.

Micsoda rémképek! Heydebregg bizonyára valamilyen nagyon is valóságos afrikai vadászatról beszélt. Kényszerképzeteim vannak, gondolja magában Lea, bármiről beszélnek, mindent a kettőnk viszonyával hozok összefüggésbe.

Újból bekrémezik az arcát, felzümmög egy motor, s Lea bőrét meleg kis áramok pásztázzák. Ez a sok „amennyiben”, „ha” és „de” – miféle bakfistöprengések ezek. Hiszen csak meg kell kérdeznie Erichet.

Madame Jacqueline kész van. Lea megnézi magát a tükörben. Vajon Erich őszintén fog-e válaszolni? Kívánom-e, hogy őszintén válaszoljon? Nem azt szeretném-e, ha hazudna, s én nem jönnék rá a hazudozásaira?

– Remekül néz ki – dicséri Madame Jacqueline önmagát és vendégét. A tükör nyugodt, előkelő arcot mutat.

 

 

Este Raoullal kettesben vacsorázik. Raoul – mint az utóbbi időben mindig – most is szótlan és zárkózott. Lea rosszul teszi, hogy kerülgeti a dolgot, nem mer nyíltan beszélni a fiával.

Nekidurálja magát. – Az utóbbi időben, úgy látom, kerülöd Monsieur Wiesenert. Nem igaz? – kérdezi. Raoul fölpillant, fürkésző szeme összetalálkozik Lea aggódó szemével, s Leának úgy tűnik, mintha a fiú arca felragyogna, mintha erős kísértést erezne, hogy valamilyen terhet ledobjon magáról. De Raoul tüstént lesüti szemét, s a bifsztekjét vagdosva színlelt egykedvűséggel válaszolja:

– Nem, nincs semmi kifogásom Monsieur Wiesener ellen. – De a falatot mégsem emeli szájához, leteszi kését, villáját, és visszavonja iménti állítását: – De igen, mégis van valami kifogásom Monsieur Wiesener ellen.

Émile jön be, hogy leszedje a tányérokat. Amíg az asztal körül foglalatoskodik, anya és fia hallgatnak. Raoul lelkében nagy vihar dúl. A Wiesenertől elszenvedett megaláztatás még mindig egész lényét eltölti. Úgy érzi, bemocskolták, egyes-egyedül a bosszúvágy hajtja, semmi más. Heydebregget és Spitzit is csak azért környékezte meg, mert alkalmat keresett rá, hogy Wiesenernek a megaláztatásért megfizessen. Már régóta küszködik a kísértéssel, hogy anyja előtt kiöntse szívét. Nemcsak azért, mert ki akarja beszélni magát, hanem azért is, mert ezzel esetleg árthat Wiesenernek. Wiesener szereti az anyját, ez biztos. Másképp ez a becsvágyó ember nem veszélyeztetné azzal a karrierjét, hogy az után az undorító cikk után is eljár a Rue de la Ferme-re. Remek bosszú volna, ha Raoul rábírhatná az anyját, hogy szakítson Wiesenerrel. De attól fél, ezt nem fogja elérni, s a hiábavaló kérése csak arra lesz jó, hogy az anyját magára haragítsa.

Ez fordul meg az agyában, mialatt Émile edényt vált. A komornyik végre távozik. – Igen – mondja Raoul –, van valami kifogásom Monsieur Wiesener ellen. Volt vele egy megbeszélésem arról az emigráns újságban megjelent ostoba cikkről. – Raoul emlékezetében felmerülnek a Wiesenernek odadobott bankjegyek, Wiesener gyalázatos szavai és a pofon. Az egyébként oly fegyelmezett ifjú most villájával idegesen bökdösi az abroszt. – Monsieur Wiesener – teszi hozzá, s nem néz az anyjára – többek közt kijelentette: „Hol áll az megírva, és ki mondja önnek, hogy én vagyok az apja?” – Oldalvást futó pillantást vet anyjára, látja, hogy az elsápadt, Raoult egyidejűleg ijedség és öröm tölti el. Világfias könnyedséggel átsiklik a kellemetlen felett, s így folytatja: – Meglehetősen kínos jelenet volt. Ezért nem tettem neked azóta sem említést róla, s most is sajnálom, hogy szóba hoztam. Az ilyesmit férfiaknak egymás közt kell elintézniük.

Lea máskor oly nyugodt hangjából kihallatszik az izgalom. – Valami félreértés lehetett – válaszolja –, félreértetted Erichet. – Raoulnak feltűnik, hogy anyja „Erichet” mondott, máskor „Monsieur Wiesenernek” vagy ritkábban „papának” nevezi ezt az urat. Ideges, ez lerí róla. Raoul jól tette, hogy ennyit elmondott, de arra már egyszerűen nem bírja rászánni magát, hogy többet is mondjon, saját szégyenéről is beszéljen. – Igen – válaszolja s sikerül kedves, udvarias hangot megütnie –, maradjunk annál, hogy félreértés volt. De azért megérted, drágám, hogy nem kívánok Monsieur Wiesenerrel ebédelni.

Utóbb, amikor Lea a lesötétített szobában az ágyán fekszik, gondolataiban nem bír eligazodni. Mi ütött Erichbe? Miért mondott ilyet Raoulnak? Talán azok az esztelen náci elméletek mégis mély gyökeret eresztettek benne? Okos emberrel is megeshet, hogyha nap mint nap efféle atavizmusokkal kell foglalkoznia, a végén már maga is a hatásuk alá kerül.

Ó, milyen bonyolult, milyen nehéz ez az élet, ez az egész társadalom. Mennyivel egyszerűbb volna, ha a nagyapja nem lett volna zsidó. Lea szinte megborzad a szégyentől, amikor rádöbben, miféle gondolatok járnak a fejében. Hát ez a tébolyultság már őt is megfertőzte? Mindig gyűlölt önmagába kémlelni, önmagában turkálni. Elégedett volt önmagával, s hálás, hogy olyan, amilyen. Miféle gyalázatos gyávaság ez, hogy most egyszerre a származását, egész lényét meg akarja tagadni?

Pfúj, pfúj, pfúj. És hogy áll ez a dolog Erichhel? Raoul természetesen nem értette félre Erichet, Erich valóban arra az őrült kijelentésre ragadtatta magát. De mit akart ezzel? Szégyennek tartja? Szégyennek merészeli tartani, hogy olyan fia van, akiben egy csepp zsidó vér csörgedezik?

Ezt nem szabad szó nélkül lenyelnie. Ezt nem. Ezen az egyetlen napon túl sok minden zúdult rá: Heydebregg homályos megjegyzése, Erichnek Raoulhoz intézett homályos megjegyzése. Mindezzel egyedül nem tud megbirkózni. Nem kerülgetheti tovább a forró kását, beszélnie kell Erichhel. Gyűlöli a jeleneteket, irtózik tőlük, de mégse halogathatja tovább a dolgot, kérdőre kell vonnia Erichet.

Amikor azonban erre kerül a sor, nagyon ügyetlenül viselkedik. Már eleve hamis hangot üt meg, ízetlen, torz tréfával próbálkozik. A modern német festőművészek galériája, mondja, hamarosan új festménnyel fog szaporodni. Wiesener értetlenül néz rá. Persze azonnal tudja, miről van szó: Lea mégis meghallotta Heydebregg megjegyzését és, sajnos, helyesen értelmezte. De Wiesenernek mindig erős oldala volt megjátszani a naivat. Lea tehát kénytelen tovább beszélni, s eléggé gyámoltalanul elismétli a fatális kérdéseket: „Mi hír Afrikából?” és „Mi van a nagy vadászattal?” Wiesener persze még most sem érti, nagyszerűen játssza meg az értetlent, Leának az egész történetet el kell mesélnie. És Wiesener meg akkor sem tud semmiről, semmire se emlékszik, s amikor Lea egyenesen megkérdi, hogy netán a PH-ról van-e szó, pökhendin és kereken letagadja. Inkább megeszi a kalapját, semhogy ezekkel a zugfirkászokkal leálljon, jelenti ki, előbb tréfásan. Aztán színlelt haragra vált át, s megkérdezi, hogy vajon Lea ettől a komplexustól egyáltalán nem bír-e szabadulni.

– Megeszed a kalapodat? – kérdezi Lea. – Komplexus? – S aztán komolyan, de minden nagyobb hűhó nélkül hozzáteszi: – Nem szeretném, ha ezt a dolgot tréfára vennéd. Ez nem tréfa. – Lea nem fenyegetőzik, nem beszél se arról, hogy Erich korábbi ígérete még mindig érvényben van, se másról. Nem tudja, Erich hazudik-e vagy sem, s nem is akarja ezen a fejét törni. Erich meggyőzően rávágta, hogy „nem”, s Lea szívesen hagyja magát meggyőzni. Boldog, hogy Erich mindent letagadott, mert ezzel a kínos beszélgetést maga mögött tudhatja.

Arra meg már nincs ereje, hogy a másik ügyet, a Raoul-nak tett megjegyzést is szóba hozza. De ennek nem is volna már értelme. Erich valamilyen hivatalos bankettre megy, ahol beszédet tart, öt perc múlva indulnia kell. Frakkban áll Lea előtt, remekül fest. Semmit se válaszol Lea figyelmeztetésére, az asszony még csak nem is tudja, hallotta-e és megértette-e, amit mondott neki. Erich az órájára pillant, sietnie kell, még egy ideig cseveg, közömbös dolgokról, aztán homlokon csókolja az asszonyt s távozik.

Wiesener hallotta és nagyon jól megértette Lea figyelmeztetését. Ez a figyelmeztetés mélyebb hatást tett rá, mint a legterjengősebb szóáradat. A bankettre hajt, ragyog, ahogy ezt már megszokták tőle, mosolyog, cseveg, derűs és hatásos beszédet tart, ahogy ezt elvárják tőle. De egész este azon töpreng, vajon helyesen tette-e, hogy Lea előtt mindent kereken letagadott. Igen, helyesen tette. Legkevésbé sem valószínű, hogy egy harmadik személy a PH elleni összeesküvésről megtudjon valamit, s az meg egyszerűen kizárt dolog, hogy egy harmadik személy az ő szerepéről ebben az összeesküvésben bármit is kifürkészhessen. Kényszerű hazugsága tehát megengedett, sőt kívánatos volt. Ebben az ügyben muszáj hazudnia, ezt követeli az egyszerű emberiesség, tekintettel kell lennie Leára. És egyáltalán: hová jutna, ha megengedné, hogy Lea a politikai ügyeibe belebeszéljen? Egyszerűen bűn volna, ha Leát a párt titkos ügyeibe beavatná, bűn a párttal, Leával, önmagával szemben.

És mégsem ízlik neki az étel, s noha máskor élvezi az efféle reprezentációs feladatokat, most ebben az egész bankettben nem lel semmi örömet.

Leának sincs jó estéje. Nem így képzelte ezt a megbeszélést. A fő dologtól visszariadt. Mi van vele? Hisz máskülönben nem ilyen félénk, de most, az utóbbi időben gyáva lett. És többet tud most, mint korábban tudott? Nem csak egyszerűen áltatja magát, ha belenyugszik, ha Erich tagadó válaszát készpénznek fogadja el?

De hát, úgy látszik, gyáva. Mi más marad számára hátra? Mit kezdjen ilyen időkben az életével? Rossz idők járnak, a nácik is csak ezért tudtak uralomra jutni. Ha meggyőződése kedvéért szakítana a szeretőjével, üres, sivár lenne az élete, s mindenről, ami örömöt okoz neki, le kellene mondania. Borzadva gondol barátnőjére, Marieclaude-ra, aki ezt tette. Milyen üres az ilyenek élete. Lea sajnálja őket. Neki legalább itt van Erich.

Igen, igen, igen, Erichnél jobbat is el tudna képzelni magának. De ha ő se volna, semmije se volna, s az élete éppoly üres lenne, mint Marieclaude-é. Helyesen tette hát, hogy beérte Erich tagadó válaszával. Rossz idők járnak, átmeneti korban élünk. Meg kell kapaszkodnunk abban, ami van, ragaszkodnunk kell hozzá, inkább hazudjunk önmagunknak, semmint hogy veszni hagyjuk.

15
Caesar és Kleopátra

Lea ugyan kissé „természetellenesnek” tartotta, hogy Konrad Heydebregg-gel flörtöljön, de mégse hagyta abba. Wiesenernek e flörtöt egyetlen szóval se említette. Ezen a téren kettejük közt szótlan, amolyan cinkos egyetértés uralkodott. Wiesener szkeptikus, ironikus lélek volt. Lea jogosan tételezte fel, hogy Erichet, akinek a nácik kedvéért annyi intellektuális áldozatot kell hoznia, elégedettséggel tölti el, hogy a víziló nem bír tágítani mellőle.

A tagtárs eleinte a maga körülményes, ódivatú módján óvatos bókokat mondott Leának. De az utóbbi hetekben ezzel felhagyott. Ha Lea ott volt, ez a nagy darab ember csak üldögélt, kissé nevetségesen, kissé félelmetesen, s várta, hogy az asszony melléje üljön. Lea ezt úgyszólván mindig meg is tette, s noha egyikük se beszélt túl sokat, mégis valamilyen kölcsönös vonzalom fűzte össze őket.

Egyébként Heydebregg nem sokszor jött el. Még az ellenségei se mondhatták volna róla, hogy Lea után futkos, csapja neki a szelet. És mégis bűntudat töltötte el. Épp azt tartotta erkölcstelennek, hogy ilyen szótlanul ülnek egymás mellett. Olyan érzelmek ébredtek benne, amelyekről azt hitte, már réges-rég mindörökre kihunytak. Az effajta érzelmekre pedig nincs szüksége, nem illenek hozzá.

Csakhogy egy vérbeli nemzetiszocialista nem fut meg a kísértések elől, megbirkózik velük. Heydebregg senki elől sem futamodik meg, önmaga elől sem. Heydebregg nem szüntette be látogatásait a Rue de la Ferme-en. Mérlegelte a pro és a kontra érveket, s úgy találta, egyensúlyban vannak. Hideg fürdőket vett, megkettőzte tornagyakorlatait, s a látogatásait nem szüntette be.

A Comédie Francaise-ban megnézett egy Berenice előadást. Igen mély hatást tett rá az a méltóság, amellyel Titus az úgynevezett uralkodói kötelességei kedvéért lemond zsidó kedveséről, Bérénice-ről. Ezt Wiesenernek is megemlítette. Wiesener azonnal rájött, hogy a víziló párhuzamot lát Leához fűződő kapcsolata és Titusnak a zsidónővel való szerelmi viszonya közt. Tüstént nekiállt, hogy Racine színművének erkölcsi hatását lerombolja. Csodálattal adózott Heydebreggnek, hogy a németek közt azon ritka kivétek testesíti meg, akinek a nehezen megközelíthető francia költő cirkalmas ünnepélyessége iránt érzéke van. Majd azt kezdte fejtegetni, hogy a boldogtalan szerelmek minden nép történelmében és irodalmában nagyobb érdeklődésre találnak, mint a boldogak. Titus és a zsidónő boldogtalan szerelmét az emberiség éppúgy megőrizte emlékezetében, mint Antonius és Kleopátra végzetes szerelmét. Ámde a nagy Caesar és az egyiptomi asszony boldog szerelmét az emberiség jóformán teljesen elfelejtette. Heydebregg rögtön felfigyelt, s a művelt Wiesener megmagyarázta neki, hogy a férfias, okos Caesar az egyiptomi asszony és a nagy politikai céljai közti alternatívát nem volt hajlandó tudomásul venni, egyiket se áldozta fel a másik kedvéért. Épp ellenkezőleg: mindkettőt erős kézzel magához ragadta, az asszonyt is, meg a birodalmat is. Egyszerűen Rómába hozatta Kleopátrát, s nappalait politikai ügyeinek, éjszakáit meg az asszonynak szentelte. Heydebreggre e fejtegetés szemmel láthatóan mély hatást tett, elhatározta, hogy tanulmányozni fogja a Kleopátráról szóló irodalmat, s ezt fel is jegyezte naptárára. Wiesener élvezettel figyelte, mennyire kikezdte már az általa óvatosan adagolt méreg a tagtárs puritanizmusát.

Heydebregg őszintén igyekezett megmaradni a helyes úton, s politikai tevékenységét a Rue de la Fenne befolyásától a legteljesebben távol tartani. Itt van például ez a Wiesener és von Gehrke úr közti belviszály. Nem hanyagolta-e el esetleg az utóbbi hetekben méltánytalanul ezt a von Gehrkét Wiesener kedvéért?

Sűrűbben elbeszélgetett hát Spitzivel, sőt a PH körüli vitát is felelevenítette. – Igaza volt, kedves von Gehrke – ismerte el. – A PH megzabolázása elhúzódik.

Igen, válaszolta Gehrke, ezt még Wiesener barátai sem tagadhatják. De, védelmezte álszenteskedőn vetélytársát, a Wiesener által javasolt homeopatikus módszereknek az a természetük, hogy eleinte épp az ellenkező irányban hatnak. Ezért egyelőre tudomásul kell venni, hogy a PH most még a szokottnál is pimaszabb. Heilbrun és Trautwein, fejezte be sóhajtva fejtegetéseit, bizonyára még sok borsot törnek az orrunk alá, amíg majd Wiesener tagtárs megzabolázza őket.

Heydebregg erre semmit se válaszolt. Spitzi azonban úgy látta, hogy a tagtárs ma kegyes hangulatban van, s ezért elhatározta, hogy megpróbálja, hátha mégis sikerül Wiesener tervét megtorpedóznia. Továbbra is az a véleménye, jelentette ki, hogy a legokosabb volna a PH zugfirkászait minden kényeskedés nélkül egyszerűen eltaposni. Mit számít az, ha egy ilyen erőszakos akció miatt utólag majd mindenféle rágalmat zúdítanak a fejükre. A pártnak már megvannak a maga tapasztalatai: a közvélemény, ha már kellőképpen kisiránkozta magát, tudomásul veszi a tényeket. A világ, ezt nem lehet tagadni, mazochista, kifejezetten szereti a kellemetlen tényeket, persze ha már végrehajtották azokat. Csak akkor kezd háborogni, ha a kínos operációt túl sokáig halogatják.

A tagtárs figyelmesen hallgatta Spitzi érvelését, de aztán csak ennyit válaszolt: – Érdekesnek találom, kedves von Gehrke, hogy a véleményét változatlanul fenntartja. – Heydebregg e válaszából Spitzi éppoly keveset tudott kiolvasni, mint fénytelen, vizenyős szeméből.

Amikor Spitzi eljött Heydebreggtől, bosszankodott, hogy mégis megpróbálta a vízilót visszahódítani. Hová lett hajdani szép fatalizmusa, önelégült egykedvűsége? Spitzi fanyarrá vált. Már nem lelt örömet Párizs városának gyönyöreiben, nem lelt örömet önmagában, külsejében, lényében, fogaiban, előkelőségében, karrierjében, nőhódítói képességeiben. Miért, megöregedett?

Ebben a hangulatában jelentették neki, hogy Raoul de Chassefierre keresi. Az ifjú már annak idején, Madame de Chassefierre estélyén is megnyerte tetszését, most, hogy ilyen kókadt kedvében volt, kétszeresen örült látogatásának. Jól jön egy ilyen ifjú ember, egy kis ifjúságot kölcsönözhet tőle.

Raoul reményekkel és óhajokkal eltelve állított be. Most még inkább vágyott rá, hogy a német-francia ifjúsági találkozót Wiesener akarata ellenére is tető alá hozza. Be akarta bizonyítani neki, hogy ki ő, borsot akart törni Wiesener orra alá. Von Gehrke és Heydebregg urak, gondolta, talán segíthetnek neki terve megvalósításában.

Raoul arra a meggyőződésre jutott, hogy Wiesener aggályai vele és az ifjúsági találkozóval szemben karrierje miatti túlzott félelemből erednek. A nemzetiszocialista bíróságok és közigazgatási hatóságok gyakorlata értelmében már az anyja se valóságos zsidó, csak „kevert fajú”, Raoul ellen pedig a legcsekélyebb kifogást sem lehet felhozni. Az okok, amelyek Wiesenert olyan félénkké és szőrszálhasogatóvá teszik, nem állják meg a helyüket, túlságig felfokozott törtetésről van szó, semmi egyébről. Von Gehrke úr vagy Heydebregg úr, ebben Raoul biztos volt, a zsidó dédnagy-apján nem fognak semmi kivetnivalót találni.

Spitzi valóban szemmel láthatóan örült a látogatásának, Raoul hamarosan feloldódott, régóta nem beszélt senkivel olyan szabadon, mint most Spitzivel. Visszanyerte régi ifjontiságát, a koravénségnek és kamaszos merészségnek azt a keverékét, amellyel már oly sok sikert ért el. Von Gehrke úr egyenlőként kezelte. Megmutatta neki a lakását, többször is elismételte, hogy jöjjön el gyakrabban hozzá; nagyokat nevettek, kicserélték nőknél szerzett tapasztalataikat, pletykálkodtak.

Spitzit, miközben így felvillanyozva csevegett Raoullal, újból és újból elfogta az érzés, hogy ezzel a fiúval már régebben találkoznia kellett valahol. Azt a módot, ahogy ez az ifjú férfiasan s mégis hányavetin fel-alá járkált, leült, felugrott, lábait keresztbe rakta, ezt már ismerte, ezt már nemegyszer látta. Persze volt egy s más, sőt sok vonás, amit Spitzi Madame de Chassefierre-en megfigyelt, s amit Raoul örökölt. De még valaki másra is emlékezteti ez az ifjú. Teringettét! Par exemple! Hogy ezt nem vette rögtön észre. David Reinachnak, a prominens zsidónak ez a dédunokája – ezt a vak is látja! – Wiesenernek, a prominens tagtársnak a fia.

Von Gehrke úr abban sosem kételkedett, hogy Wiesenernek viszonya volt Madame de Chassefierre-rel. Azt ugyan nem mondhatni, hogy kihívóan nagydobra verték volna, de nem is titkolták, nagyúri természetességgel beszéltek róla. És az is szokatlan dolog, hogy Lea portréja ott lóg Wiesener könyvtárszobájában; ez azt bizonyítja, hogy bár társadalmi köreiket nem akarják maguk ellen kihívni, de abból se csinálnak nagy ügyet, hogy megszegjék a konvenciókat, ha azok útjukban állnak. Spitzit voltaképpen az lepte meg, hogy ez a viszony már ilyen régóta tart, hisz ez már szinte házasság.

Még fogalma se volt, hogyan, de máris biztosan tudta, hogy ezt a felfedezését egyszer még kijátszhatja Wiesener ellen. Nem rejtette véka alá örömét, Raoullal szemben még barátságosabban viselkedett, még inkább kitárulkozott előtte. Egyébként valóban őszinte rokonszenvet érzett az ifjú iránt.

Raoul pedig most előállt a nagy ifjúsági találkozóra vonatkozó tervével. Nagy kár, mondta, hogy a nacionalista mozgalomba az egész világon olyan sok elmeszesedett agyú s elaggott ember is belekontárkodik. A nacionalizmus az ifjúság ügye, fiatalembereknek kell azt előmozdítaniuk. Raoul magatartása meggyőződést és lelkesedést árasztott.

Spitzi rögtön felismerte, hogy az ifjúsági találkozó tervéből Wiesener ellen fegyvert lehet kovácsolni. Ha e találkozó során egy de Chassefierre úr bukkan fel, a PH biztosan megújítja támadásait Lea és Wiesener ellen. A jó Wiesener akkor majd megtanulja, mennyire melléfogott, amikor a PH elleni akciót ilyen furfangosan és szőrszálhasogatóan a végletekig elhúzta. Saját csapdájába fog esni.

Így hát Gehrke szívből helyeselt Raoulnak. Az ifjú vállát átkarolva sétált vele fel-alá a szobában, részletesen megbeszélték a dolgot. Úgy vitatták meg Raoul tervét, mint ahogy két pimasz diák egy csínyt eszel ki valamelyik undok tanára ellen.

Spitzi eközben bizalmasan megkérdezte, miért nem fordul Raoul az ifjúsági találkozó ügyében Wiesenerhez, hisz az a Chassefierre családdal olyan jó baráti viszonyban van. Raoul zöldesszürke szemére fátyol borult, egyet nyelt, és csak aztán válaszolt. – Ó, Monsieur Wiesener – mondta erőltetett könnyedséggel s vállat vont – mindent megígér, amit csak kér tőle az ember. De aztán száz és száz más ügye akad, s megfeledkezik ígéretéről. – Von Gehrke úr ebből már eleget tudott. Raoul tehát szerencsét próbált Wiesenernél, és leégett. Az okok kézenfekvők. Ez az ügy várakozáson felül alakul.

Spitzi mosolygott, ragyogott, egész pökhendi szeretetreméltóságát latba vetette. Raoul csodálta azt a dölyfösséget, ahogy orrát rézsút az égnek bökve a levegőbe szimatolt, s egyetlen legyintéssel elsöpört minden ellenséget, kellemetlenséget, aggályoskodást.

Nem ígér semmit, tréfálkozott von Gehrke úr, amikor Raoul indulni készült, ő nem olyan, mint barátja, Wiesener. De kész rá, foglalta össze megbeszélésük eredményét, hogy Raoulnak minden tőle telhető segítséget megadjon. Raoul lendületességében, mondta, van valami magával ragadó. Már a legközelebbi napokban beszélni fog Heydebregg tagtárssal Raoul tervéről. – Nyélbe ütjük a dolgot – nevetett. – Ne nevezzen bárónak, kedves Raoul – kérte búcsúzásnál az ifjút –, nevezzen csak Spitzinek.

 

 

Amikor Spitzi elment Heydebregghez, a tagtársat teljesen magába merülve találta, vizenyős szeme még a szokottnál is merevebben bámult rá. Berlin afelől érdeklődött, meddig szándékozik Párizsban maradni, s jelezte, hogy adott esetben egy másik fontos és megtisztelő feladat várna rá. Mit válaszoljon? Elintézettnek tekintheti-e párizsi ügyeit? Igen is, meg nem is. Ez olyan kérdés, amit lelkiismeretével kell tisztáznia. Bizonyos dolgokat már elért, de még minden cseppfolyós állapotban van, semmi sincs befejezve.

Az idő melegebbre fordult, s Madame de Chassefierre említette, hogy arcachoni birtokára szándékozik leutazni. Barátait meg szokta hívni oda, és őt is felszólította, hogy jöjjön le. Heydebregg még nem döntötte el, hogy Németországba térjen-e vissza, Párizsban maradjon-e, vagy menjen-e Arcachonba.

Raoullal folytatott beszélgetése óta Spitzi visszanyerte korábbi magabiztosságát, diadalmasan, fiatalosan ült a testes Heydebregg előtt. A tagtárs óvatosan jelezte, hogy belátható időn belül esetleg végleg elhagyja Párizst. Spitzi meglepetést színlelt, szerényen s mégis nyomatékosan tiltakozott. Olyan sok tennivaló van még itt Párizsban, amit a tagtárs távollétében nem lehetne elintézni. Ha egy olyan személyiség, mint Heydebregg, kiválik a játszmából, sokkal nehezebbé lesz például az a Berlin által szorgalmazott kísérlet, hogy a Quai d’Orsay-t a megbékélési komédiával az orránál fogva vezessék.

Innét aztán Spitzi már kényelmesen rátérhetett a Raoul-féle terv kifejtésére. Heydebregg az ifjúsági találkozó szavak hallatán felélénkült. Az ifjúság szónak Berlinben és nála is jó csengése volt. Egy ilyen úgynevezett ifjúsági találkozó még egy okkal több, hogy párizsi tartózkodását meghosszabbítsa. És egyébként arra is egy okkal több, hogy a Rue de la Ferme-mel való kapcsolatát fenntartsa. Csak az meggondolandó, hogy az ifjú de Chassefierre jelölése a PH zugfirkászainak esetleg kedvet csinál a Wiesener elleni támadásaik megújítására. De miért kapituláljanak egy ilyen csürhe előtt?

Heydebregg felállt. S amikor Spitzi is fel akart állni, kegyesen így szólt hozzá: – Maradjon csak ülve, fiatalember. – Súlyos léptekkel járkált fel-alá a kis szalonban, csizmái csikorogtak. Spitzi a szivélyességről tanúskodó „fiatalember” megszólításon felbátorodva tovább attakírozott: – Wiesener tagtárs is bizonyára érdeklődni fog az ifjú de Chassefierre úr terve iránt – jegyezte meg. Heydebregg fénytelen szemét Gehrkére szegezte. – Tekintettel a fiatalember és a mi Wiesenerünk közti jó kapcsolatra – fűzte hozzá Spitzi ártatlanul.

A víziló félbeszakította a trappolást. A szavak ártatlannak hangzottak, és Spitzi naivul mosolygott. Heydebregg ennek ellenére valami fenyegetést, rosszindulatú célzást hallott ki belőlük, s ez meghökkentette. Valóban furcsa, hogy az ifjú de Chassefierre von Gehrkéhez és nem Wiesenerhez fordult. Hisz az lett volna természetes. De ezt nem Spitzi-vel, hanem magával Wiesenerrel fogja megbeszélni. – Ez az úgynevezett ifjúsági találkozó – zárta le a témát meglehetősen száraz hangon – érdekes terv. Majd meggondolom a dolgot.

Szándékát még aznap végrehajtotta, beszélt Wiesenerrel. Wiesener megijedt. Emlékezetében felmerült fia gyűlölködő arca, ahogy akkor a Rue de la Ferme esti árnyak takarta kertjében a kitalálósdi közben rámeredt. Ez a taknyos kölyök tehát álnok ösztönével kiszimatolta legveszedelmesebb ellenségét, Spitzit, s vele szűrte össze a levet.

Wiesener kettőzött igyekezettel összeszedte magát. Tárgyilagosan kifejtette Heydebreggnek, hány és hány érv szól a terv ellen. Nem engedhetnek meg maguknak még egy olyan kudarcot, mint amilyet a frontharcos-mozgalomban elszenvedtek, a kockázat nincs arányban az elérhető haszonnal. Erre a tervre még nem érett meg az idő. Ami pedig az ifjú de Chassefierre úr jelölését illeti, nem volna opportunus az érzékeny franciáknak olyan kérdésekbe is belebeszélni, amely kizárólag rájuk tartozik. – Nem kell önnek mondanom, Heydebregg tagtárs – fejezte be fejtegetéseit –, hogy én örülnék legjobban Raoul jelölésének. De más az elfogulatlan vélemény és más a személyes rokonszenv. – És őszinte ábrázattal mosolygott.

Heydebregg szokása szerint pilla nélküli, ráncos szemhéját leeresztve hallgatta Wiesenert. Spitzi rosszindulatú célzása nem ment ki a fejéből. Gondolatban összehasonlította Wiesener tagtárs és az ifjú de Chassefierre arcát, alakját, gesztusait. Van itt valami vérségi kapcsolat? A PH esetleges újabb támadása miatti félelem és e támadás következményei teszik Wiesenert ilyen ékesszólóvá?

Heydebregg a gyorsan áramló szavak mögött is megérezte, milyen kínosan ellentmondásos érzelmek gyötrik Wiesenert. Igyekszik minél elfogadhatóbb érveket felsorakoztatni, legfőbb ellenvetését azonban elhallgatja. Csakhogy Heydebregg nem volt hajlandó Wiesener érzékenységére tekintettel lenni. Lehet-e itt Párizsban egyáltalán valamit elérni, tette fel a kérdést, ha mindig és mindenben tétovázó módszereket alkalmaznak? Wiesener mind a PH-ügyben, mind az ifjúsági találkozó dolgában igazi úgynevezett cunctator-nak mutatkozik. Hogy egy viszonylag fiatal embernek ennyi esze legyen, ez valóban meglepő. Szavai tréfásnak hangzottak, de Wiesener kihallotta belőlük a rosszallást.

Heydebregg egyébként nem fejtegette tovább e témát, egy másikra tért rá, amelyet Wiesener legutóbb szóba hozott, nevezetesen Kleopátra történetére. De ezzel kapcsolatos megjegyzései sem okoztak Wiesenernek örömet. A tagtárs ugyanis időközben tanulmányozta az egyiptomi asz-szony történetét, s elgondolkozott a Caesarral való viszonyából származó fián, Caesarionon. Érdemes eltöprengeni, mondotta, mi történt volna, ha ezt a fiatalembert, akinek Caesar szándéka szerint a Nyugatot a Kelettel kellett volna egységbe olvasztania, Octavius, a vetélytársa nem gyil-koltatja meg. Ő a maga részéről, jelentette ki tudálékos modorában, azon a véleményen van, hogy ez az ifjú ember, még ha uralomra is jut, csődöt mondott volna. Mert vegyes házasságból származott.

Wiesener hát megkapta a magáét. Heydebregg gondolatmenetet kétségtelenül Spitzinek Raoulra tett célzása sugalmazta. Ha a tagtárs már Caesartól is rossz néven veszi, hogy Kleopátrával nemzett fiút, mennyivel inkább felrója őneki Raoul nemzését.

Heydebregg merev arcáról rosszallásának hőfokát nem lehetett leolvasni. De az biztos, hogy nem volt kegyes hangulatban, amikor Wiesenert elbocsátotta. Wiesener égboltját hazaérkeztekor felhők borították. Rosszkedvűen nézett Lea mosolygó portréjára. És a Beaumarchais-n végzett munkája hosszú idő óta most először sehogy se akart sikerülni.

 

 

Heydebregg másnap reggel hosszú, egészséges álomból ébredt. Miközben hideg fürdőt vett, s tenyerével kis vízcseppeket paskolt hasára és hátára, elhatározta, hogy nem támogatja de Chassefierre ifiúr tervét. Wiesenernek igaza van: a kockázat nincs ésszerű arányban a várható eredménnyel. Titus helyesen cselekedett, hogy Bérénice-nek kiadta az útját, ő, Heydebregg nem Caesar.

Így elmélkedett fél nyolckor, reggelizés közben, az alvástól, a fürdőtől, a tornától felfrissülve. De este fél nyolckor, aznapi bokros teendőitől kimerülten, vacsora közben azt mondta magának, hogy egy ilyenféle ifjúsági találkozó nem rossz dolog, Wiesener tagtárs érvei túlságosan szubjektívek, hiba volna a tervet csak úgy egyszerűen elejteni.

Spitzi néhány nappal később megkérdezte tőle, hogy Raoul tervével kapcsolatban jutott-e már valamilyen elhatározásra. Heydebregg válasz helyett részletesen beszámolt Wiesenerrel folytatott megbeszéléséről, pontosan, néha szóról szóra idézte Wiesener aggályait, száraz hangon, minden megjegyzés nélkül. Spitzinek az volt a benyomása, hogy magának Heydebreggnek aligha van kifogása Raoul terve ellen, csak Wiesener aggályai miatt habozik. Spitzi örült, hogy Wiesener ellenvetéseket tett, vagyis fél a dologtól. A tervet tehát kettőzött buzgalommal kell támogatnia.

– Az ifjúsági találkozó dolga – mesélte Raoulnak – nem halad olyan gyorsan, mint ahogy szeretném. Váratlan ellenzőre talált, a mi kedves Wiesenerünk személyében. – A Bois-ban sétálgattak; már estére, sőt csaknem éjszakára járt, valahonnét gyereksírás hallatszott. Egymás mellett ballagtak, de csak homályosan látták egymás arcát. Raoul lelassította lépteit, Spitzinek úgy tűnt, a fiú zihálva szedi a lélegzetet.

Tehát megint csak Wiesener, gondolta magában Raoul. Mint a hegy, úgy tornyosodik elém, nem lehet megkerülni, beárnyékolja egész életemet. Tisztességtelen, piszkos dolog, hogy a hatalmát ilyen fennhéjázón érezteti velem. Aljasság, hogy mindig mindent tönkretesz. De az életemet nem hagyom tönkretenni. Megmutatom neki, ennek az embernek, aki nem akar az apám lenni. Nem vagyok a fia, az ellensége vagyok.

Gyorsan kell cselekednie, nagyon gyorsan. Mert másként ennek a Wiesenernek még azt is sikerül majd elérnie, hogy az új barátai: Spitzi és Heydebregg úr cserbenhagyják. Klaus Federsen, aki korábban úgy sürgött-forgott körülötte, most kerüli.

Klaus Federsen. Raoulnak hirtelen egy ötlete támad. – Monsieur Weisener ellenem van? – kérdezi egykedvűen. – Na szép. De a végén csattan az ostor. Azért még nyélbe ütjük a dolgot – idézi mosolyogva Spitzi szavait, majd hozzáteszi: – Quand mérne. Nem így van, Spitzi? – És miközben Spitzi nevetve helyesel neki, Raoul így töpreng: a papával szemben minden eszköz megengedett. Nem szabad aggályoskodnom. Egyszerűen bűnös ostobaság volna, ha skrupulusaim lennének. Egy olyan emberrel szemben, aki szégyelli, hogy az apám. Majd én megmutatom neki, hogy nem fogja az életemet tönkretenni.

Ezúttal nem kerülő úton: Maria közvetítésével fogott hozzá a dologhoz. A kettejük közti flörtnek egyébként is hirtelen vége szakadt. Raoul a pofon óta elviselhetetlenül szégyellte magát Maria előtt, a lány láttán kellemetlen érzések töltötték el. Maria viszont rájött, hogy az ifjúban csakis Wiesener tulajdonságait szerette, s most, hogy Wiesenerből kijózanodott, Raoulból is kiábrándult.

Raoul tehát bejelentés nélkül toppant be Wiesenerhez.

– Bizonyára hallotta – jelentette ki –, hogy az ifjúsági találkozó megvalósítására jó kilátásaim vannak. Több tagtárs, befolyásos urak érdeklődnek iránta. Félreérthetetlen választ szeretnék öntől kapni, Wiesener úr, hogy továbbra is szabotálni akarja-e a tervemet.

– Megőrültél, fiam? – kérdezte Wiesener. Nem is annyira a szavak, mint inkább a fiú kemény, rosszindulatú, eltökélt arca ijesztette meg. – Én sohase elleneztem a te ifjúsági találkozódat. Én...

– Látom, el akarja kenni a dolgot – vágott közbe Raoul.

– Tehát továbbra is szabotálni akarja. Szeretném tudomására hozni, hogy ezt nem tűröm. Megvannak, Wiesener úr, az eszközeim, hogy megvédjem magamat. És fel is fogom használni őket. Majd én megmutatom önnek.

Wiesener összeszorította fogait; nem hagyja magát kihozni a sodrából. – Nem tudom, mire megy a játék – mondta. – Nem tudom, mire akarsz kilyukadni.

– Mindjárt megtudja – válaszolta Raoul. – Ön azt mondta, nem az apám. Levonom a konzekvenciákat. Ön egy idegen úr, aki az anyámat és engem bemocskolt, aki útjában áll a karrieremnek. Ebből elég volt, Wiesener úr. Megtanultam a leckét. Majd én kicsinálom magát, Wiesener úr. Egykettőre kicsinálom. Ha az ifjúsági találkozó nem jön létre, fuccs a karrieremnek, mielőtt még elkezdődött volna. De arról biztosítom, hogy akkor az ön karrierjének is fuccs.

– De most már elég volt – mondta Wiesener. Vadul, haragosan nézett a fiúra, lerítt róla, nehezen bírja megállni, hogy neki ne ugorjon. Ám Raoul zöldesszürke szemében változatlan energiával villogott a rosszindulat.

– Nyugodtan megint pofon üthet, Wiesener úr – vágta oda kihívóan az apjának. – De ez lesz az utolsó csínytevése. Figyelmeztetem önt. Rám egyszer büntetlenül kezet emelhetett, a pártját azonban nem fogja büntetlenül az orránál fogva vezetni. Az majd megfizet önnek. Tán azt hiszi, senki se tudja, hogy ön a pártjának bizonyos elveit megszegi. Figyelmeztetem önt. Ha szabotálja a tervemet, majd egy-két embert felvilágosítok. A párt nem tűri el, hogy egy prominens tagja olyan magánéletet folytasson, mint ön. Én ugyan nem vagyok az ön fia, de amit ön művel, amit ön a Rue de la Ferme-en továbbra is művel, annak nagyon is olyan szaga van, mint amit az ön pártja gyalázatnak bélyegez.

– Assez – mondta Wiesener. Halkan, fegyelmezetten beszélt, s Raoul akarva, nem akarva tiszteletet érzett iránta.

– Igen – válaszolta –, elég volt. De most már tudja, mi vár önre. – És ezzel távozott.

Wiesener leült, s megtörölte verejtékező homlokát. Hosszú másodpercekig üres tekintettel meredt maga elé. Mi történt itt? Apa-fiú tragédia? Oidipusz? A fiatal nemzedék lázadása az öregebb ellen? Zagyvaság. Hallatlan szamárságot követett el, s ez most megbosszulja magát. Közte és Raoul között mindennek vége. Elvesztettem a fiamat, ismételte el többször is, de érzelgősségéért menten kicsúfolta magát.

Csak üres fenyegetés volt, amit ez a finom fiacskája a szemébe vágott? Puszta dühkitörés volt, vagy pedig komolyan gondolt zsarolási kísérlet? Ha Raoul végrehajtja fenyegetését, ezzel csak önmagának árt. Az anyjával is tényleg meg akarja szakítani a kapcsolatot? Valóban elköveti azt az ocsmányságot, hogy elrohan a pártszervekhez, s bejelenti: az önök Wiesenerje továbbra is az anyámmal hál? Valóban egy ilyen égbekiáltó ostobaságot akar elkövetni? A józan ész ellene szól, az érzés és a jó ízlés ellene szól, s Raoul – Wiesener és Lea fia – természettől fogva se nem rossz, se nem buta, se nem ízléstelen.

És mégis el fogja követni. Az ember józan észt, tisztességérzést, ízlést, mindent félrelök, ha egyszer az ösztönök veszik át az uralmat. Ez a gleichsaltolás, az ész, a tisztesség, az ízlés felszámolása. Ez a mi barna korszakunk. Ezek a konzekvenciák. Raoul helyében én is ugyanezt tenném. Csak ne áltassuk magunkat. Így van ez. Ez a nemzetiszocializmus lényege. Mindig azon lelkesedtem, milyen szerencsém van ezzel az egy fából faragott, egyszerű, erőteljes világnézettel. Most ezt az erőteljes világnézetet a magam bőrén tapasztalom.

„Assez”, mondtam neki, „Igen, elég volt”, válaszolta a fiú. Egész biztosan beváltja a fenyegetését. Efelől nem áltathatom magamat. Nem engedhetek szabad folyást a dolgoknak. Cselekednem kell.

Ez a taknyos kölyök bizonyára megtudta, hogy Heydebreggnél elleneztem az ifjúsági találkozót. Csak Spitzi mondhatta meg neki.

Wiesener komoran mosolyogva maga elé képzeli a kezet, amely Raoult ezen az úton elindította, Spitzi szépen manikűrözött kezét.

Nem marad számomra más hátra: még egyszer beszélnem kell Heydebregg-gel. Nagy visszakozót kell fújnom, kénytelen leszek saját magam aláásni a terv ellen felhozott érveimet. Az ifjúsági találkozót muszáj megtartani. Veszélyes, ha megtartják, a PH egész biztosan másodszor is meg fog támadni, s ennek a második támadásnak fene kellemetlen következményei lesznek. De ha az ifjúsági találkozó nem jön létre, ez még veszedelmesebb volna. Az ifiúr denunciálása egész lavinát indítana el, amely maga alá temetne engem, a karrieremet, tönkretenné Leához fűződő viszonyomat.

Nagy hülyeséget csináltam, hogy Raoult így magam ellen bőszítettem. Most a fiú a markában tart. Még hálásnak kell lennem, hogy Leának nem mesélt a történtekről. Ezzel még egy másik fegyvere is van. Fel is fogja használni. Holttesteken gázol keresztül, ugyanúgy, ahogy Spitzi tette. Az ő nemzedéke keményebb az enyémnél. Az ő nemzedéke – és épp ez az erőssége – nem azzal tölti az idejét, hogy terjengős feljegyzéseket készít valamiféle História Arcanában. Raoul a valóságban az én fiam, csak fiatalabb, keményebb, következetesebb.

Wiesener most gyűlölte Lea portréját, azokat a zöldeskék szemeket, amelyek nyugodtan, enyhe iróniával néztek le rá.

Már másnap felkereste Heydebregget. Elismerésre méltó őszinteséggel kijelentette, hogy az ifjúsági találkozóra vonatkozó véleménye elhamarkodott volt. A tagtársnak igaza van, ő, Wiesener az utóbbi időben valóban hajlik a nem mindenkor helyénvaló habozó taktikára. Még egyszer átgondolta a tervet, s érett megfontolás után arra a meggyőződésre jutott, hogy az ifjúsági találkozót a vele járó kockázatok ellenére is meg kellene rendezni.

Heydebregg lehunyt szemmel sokáig hallgatott. A hatalmas pecsétgyűrűvel ékesített, fehér bőrű, óriási kezét hol ökölbe szorította, hol megint kinyitotta. – Még nem döntöttem a dologban – mondta végre. – A legközelebbi napokban még egyszer nyugodtan átgondolom az ügyet.

Wiesener azt hitte, hogy a tagtárs szíve szerint támogatta volna Raoul tervét, s ebben csak az ő ellenvetései akadályozták meg. Feltételezte, hogy mihelyt ő ezeket az ellenvetéseket visszavonja, Heydebreggnek nem lesznek többé gátlásai. Csakhogy a víziló olyan szárazon, már-már elutasítóan válaszolt, hogy Wiesenert aggodalom fogta el.

Feleslegesen. Heydebregg csak színlelte a szárazságot. Már másnap kijelentette von Gehrke úrnak, hogy az ifjúsági találkozó megnyerte tetszését, s utasítást adott e tárgyban feljegyzés készítésére.

Ez az elhatározása pedig szükségessé tette, hogy párizsi tartózkodását meghosszabbítsa, miért is nekilátott, hogy a Watteau szállóbeli szobájának eddig átmeneti jellegét megszüntesse, s ennek érdekében a mezítlen Miss O’Murphy szépséges hátulját a Vezér komoly, bajuszos ábrázatával cserélte fel.

16
Egy tiltakozó gyűlés

Sepp Anna minden igyekezete ellenére továbbra is elhanyagolta külsejét. Lomposan öltözködött, ruhája térdénél és könyökénél kifényesedett, nadrágja kirojtosodott, többnyire piszkos ingben járt, borotválatlanul, s a haját is csak ritkán nyíratta. Ha Anna erre szépen, türelmesen figyelmeztette, tüstént heveskedni kezdett. Különcködés iránti hajlama még szembeötlőbbé vált. Már a szerkesztőségben is feltűnt, milyen bogaras lett. Időnként egészen begubódzott, s mélyen ülő szeme, úgy látszott, még mélyebbre süllyedt szemgödrében.

Korábban szerette a társaságot, most azonban csak kevés emberrel érezte jól magát. Tschernigg-gel még mindig szívesen üldögélt együtt, s az öreg Ringseis gyakran csatlakozott hozzájuk. A Tscherniggben végbement változás most már külsőleg is láthatóvá vált, s miközben Ringseis és Trautwein mindinkább lerongyolódtak, Tschernigg bőrén és ruháján most kevesebb volt a mocsok és piszok, puffadt, sápadt arca kiszínesedett. Persze még most is gyakran traktálta barátait pökhendi és nagyszerű aforizmákkal, s anarchikus, cigányosan fennhéjázó nihilizmusa minduntalan felszínre tört. Mégis szemmel láthatóan normálisabb lett, a mindennapi életet és a munkát nem tekintette többé mellékesnek.

Egyszer, amikor megint arról beszéltek, miért akart Harry Meisel Amerikában letelepedni, Tschernigg arra emlékeztette őket, hogy Harry egyszer-másszor párhuzamot vont önmaga és Rimbaud közt. És ekkor Sepp agyában felvillant a gondolat, hogy Tschernigg, tán öntudatlanul, Harry Meisel e Rimbaud-tervét szándékozik megvalósítani. Igen, Oskar Tschernigg átformálódott, szép, anarchikus álomvilágából bár habozva, de egyre határozottabban átköltözik a szürke polgári valóságba.

Egyébként átalakulása kötekedő kedvét nem altatta el. Legszenvedélyesebben olyankor tüzelt, amikor Harry Meisel irodalmi hagyatékának kiadása került szóba. Sepp Trautwein annak idején sok fáradságot és bosszúságot vállalt magára, hogy Harry Meisel első novelláinak kinyomtatását kiverekedje. Most, Tüverlin levele után már nem okozott nehézséget Harry Meisel műveit publikálni. Tschernigg azonban úgy tett, mintha e publikálásra egyes-egyedül ő volna hivatott. Korábbi esztéticizmusának teljes latba vetésével nekilátott, hogy a halott művét a lehető legcsiszoltabb formában adassa ki. Órákat töltött egy-egy szó fölött, amelyről nem lehetett bizonyossággal megállapítani, hogy a szerző törölte-e, vagy sem, minden vessző problémát okozott neki. Sepp szerette volna Harry hagyatékát különösebb igények nélkül, minél gyorsabban kinyomtatni, Tschernigg azonban áhítatosan és szertartásosan fogott neki a kiadás munkájának, s azt mondta, legalább egy évre van még szüksége, hogy a kötetet méltóképpen előkészítse. Ha Trautwein türelmetlenkedett, Tschernigg a francia kiadónál eltanult szakkifejezésekkel kezdett dobálódzni, s kiadói ügyekben szakembernek játszotta meg magát.

Ez idő tájt bukkant fel Párizsban Harry Meisel apja, Leopold Meisel úr. A mézesmázos, udvarias úriember betoppant az Aranjuez szállóba, elegánsan, de mégis kissé kényelmetlenül üldögélt Sepp Trautwein újonnan bevont viaszosvászon székében. Bizonyára merészségnek tartotta, hogy egy emigránshoz ellátogatott, s rendetlen világában nem érezte jól magát. Behízelgő modorú, jól ápolt, de kissé elhájasodott férfi volt. Mintha Harry Meisel karikatúrája lett volna; mindaz, ami Harryban zseniális, benne ravasz volt, ami Harryt széppé, fejedelmien előkelővé tette, az benne, mint piperkőcség és hiúság nyilvánult meg. Vajon Harry is ilyenné vált volna, ha Rimbaud-álmát megvalósítja?

Hogy Leopold Meisel úr tulajdonképpen mit akart Sepp-től, ez szavaiból nemigen derült ki. Áradozva köszönetet mondott Trautwein és Tschernigg uraknak, szerencsétlen fia utolsó barátainak. Tudott Tüverlin leveléről, és arról is értesült, hogy tragikus sorsú fia lángész volt. Elbeszélése szerint Harry nem tudta magát féken tartani – ez más zsenikkel is előfordult, ugye? Ő, szegény apja se tudta őt féken tartani, barátai se tudták, így aztán elherdálta életét. Még szerencse, hogy a költészetét nem herdálta el. Igen, Leopold Meisel úr boldog, hogy fiának hagyatéka nagy szellemi értéket képvisel, s hogy Tüverlin ítélete ezt ország-világ előtt igazolja. Biztos benne, hogy Harry hagyatéka Tschernigg és Trautwein uraknál jó kezekben van, s baráti fáradozásukért mindkettőjüknek köszönetét fejezi ki. De ha valamiképpen lehetséges volna, ő, az apa is szeretne hozzájárulni ahhoz, hogy ez a hagyaték az utókor számára tisztán és csorbítatlanul fennmaradjon. Ezért jött Párizsba.

Ezt magyarázta Leopold Meisel ömlengő szavakkal Sepp Trautweinnek, s ismételten felajánlotta segítségét. A nehéz felfogású Sepp nem értette, mire akar az idősb Meisel kilyukadni. Kissé csodálkozva megköszönte segítőkészségét, de, mondta, a jelenlegi körülmények közt minden kiadó örömmel kinyomtatja Harry Meisel műveit. Segítségre többé nincs szükség, anyagi segítségre sem. Végül is Leopold Meisel habozva eltávozott anélkül, hogy Trautwein e látogatás okára rájött volna.

Oskar Tschernigg aztán felvilágosította. Leopold Meisel a fia hagyatékát magának akarja megkaparintani. Miért? Tschernigg azt gondolta, erre is tud válaszolni. Az óvatos kereskedő attól fél, hogy a Harmadik Birodalomban nehézségei támadhatnak, ha halott fiát az egész sajtó mint nagy antifasiszta írót fogja ünnepelni. Ezt elkerülendő szeretné Meisel papa a hagyatékot megszerezni. Ha ez sikerül neki, a halott Harry életműve – legalábbis a náci uralom idejére – rejtve marad a világ elől.

Jogi szempontból vitathatónak látszott, hogy a hagyaték fölött ki rendelkezik. Sepp Trautwein és Oskar Tschernigg bizonyos anyagi és eszmei igényeket támaszthattak. Leopold Meisel nem kívánta, hogy a hagyaték körül feltűnést keltő perre kerüljön sor. Az óhajtott kéziratokat igyekezett békés tárgyalások útján megszerezni. Fiának irodalmi öröksége, jelentette ki, olyan értékes, hogy sajnálatos volna, ha olcsó kiadásokban illetéktelen kezekbe kerülne. Ő, Leopold Meisel előnyösebbnek tartaná, ha az értékes életművet a műértők és a halott igazi barátai számára egyelőre kéziratban őrizhetné meg. E cél érdekében hajlandó áldozatokat hozni; Tschernigg és Sepp Trautwein uraknak számottevő összeget fizetne, ha a kéziratokat kiszolgáltatják neki, és minden rájuk vonatkozó jogról lemondanak.

Amikor Sepp Trautwein végre megértette, hogy Leopold Meisel mire akar áldozatkészségével kilyukadni, jófajta bajor méreg öntötte el, s így aztán Meisel papa dolgavégezetlenül és nagy aggodalomban távozott – ki tudja, miféle nehézségeket fog neki zseniális, eltévelyedett fia még a sírból is támasztani.

Sepp elmesélte Annának Leopold Meisellel való találkozásai történetét, hogy felesége is osztozhassék felháborodásában és derülésében. Ilyesmit azonban már csak kivételesen tett. Amit Anna a Perzsák sikeres előadásától remélt, nem következett be, minden fáradozása, hogy férjének könnyebbé tegye az életét, meddőnek bizonyult, Sepp mindinkább elhidegült tőle. Már beszélni se lehetett arról, hogy Anna – mint annak idején Németországban – osztozzék vele életében, munkájában, gondjaiban. Bármennyire aggódott ő is Friedrich Benjamin sorsáért, bármennyire felháborította Németország egyre fokozódó züllése, Sepp szerkesztőségi tevékenysége idegen terület maradt számára, férje pedig a mindennapi apró-cseprő gondok iránt süket és vak volt. Ami Seppet korábban Annához fűzte, az asszony állandó gondoskodása az egészségéről, a ruházkodásáról, a mindennapi kényelméről, mindez immár inkább bosszúságot, mint örömet okoz Seppnek. Nem kisfiú többé, nincs szüksége nevelőnőre, Németországból is az önállóság és a szabad élet kedvéért jött el, bosszantja, hogy valaki unos-untalan belebeszéljen a dolgaiba, még akkor is, ha ez az ő érdekében történik.

Minél lazábbá vált kapcsolata Annához, annál inkább összebarátkozott Erna Redlichhel. Egyre ritkábban ment haza ebédelni, Erna csöndes, kellemes társaságában jól érezte magát. Erna tudta, mikor beszéljen, mikor hallgasson. S nem titkolta Sepp iránti csodálatát, szorgalmasan gyűjtögette a Perzsák-ról szóló kritikákat, a legeldugottabb rádióújságban megjelent cikket is előkaparta, s noha nem sokat értett Sepp művészetéhez, apostolának tolta fel magát. Ha bárki más ilyen túlzottan tömjénezte volna, Sepp ezt ingerülten visszautasítja. De Erna tömjénezése mulattatta, jólesett neki.

Ha viszont Anna arról beszélt, hogy fáradozásai eredményeképpen Pereyróék most már a Perzsák hangversenytermi előadásáért is hajlandók latba vetni befolyásukat, Sepp ezen csak mérgelődött, s Anna képtelen volt rábírni őt, hogy egyszer-másszor ellátogasson Pereyróékhoz.

 

 

Ilse Benjamin ezekben a napokban megint egyszer jelentkezett Trautweinnél; valami sürgős dologról van szó. Sepp nem nagy örömmel nézett e látogatás elébe. Ez utóbbi hónapokban az elhurcolt Benjaminért vívott közös harcuk során a szokottnál gyakrabban kellett találkoznia Ilsével. Sepp a megváltozott Ilse Benjamint se kedvelte, őt hibáztatta Friedrich Benjamin sorsáért, jóllehet – mint ezt magának bevalotta – minden ok nélkül. Hisz nem kis mértékben épp Ilse érdeme, hogy Fricike ügye még mindig nincs elveszve. Nem tisztességes dolog, hogy felrója Ilsé-nek, amiért férjéért annyit fáradozik. Tán ölbe tett kézzel várja, amíg egyes-egyedül a jósors visszavezérli Fricikét? Ha így viselkednék, ha semmit se tenne, akkor járatná csak mindenki a száját.

Ezúttal Ilse bizonyára arra akarja kérni, hogy ő is szólaljon fel azon a gyűlésen, amelyen Ilse Friedrich Benjamin szabadon bocsátása érdekében beszédet tart. Ez a nagy tiltakozó gyűlés önmagában nem is rossz ötlet; a lagymatag világot újból és újból fel kell rázni, s a közvélemény lanyhuló érdeklődésének felvillanyozására nem rossz módszer, ha egy csinos, elegáns s a sorstól oly kegyetlenül meghurcolt asszony, mint Ilse Benjamin, a nyilvánosság elé lép. Érthető, hogy őt is ott szeretné látni, hisz cikkei következtében neve örökre összefonódott Friedrich Benjamin ügyével. És mégse volt ínyére, hogy Ilsével együtt a párizsi közönség előtt szerepeljen, színpadiasnak tartotta, szenzációhajhászásnak tűnt. De nem tudta, milyen indokkal tagadhatná meg a kérést.

Sejtése beigazolódott: Ilse valóban közreműködésre kérte fel. Az asszony éppoly ellenszenvet érzett a hangos, magabiztos, nyárspolgárias Trautwein iránt, mint amilyet Sepp őiránta érzett. De jó ösztönnel Ilse is felismerte, hogy a tervezett gyűlésen az ő karcsú, szentimentális figurájához milyen kitűnő kontrasztul fog szolgálni ez az ütött-kopott, esetlen férfi; kissé suta naivitása, férfiassága mennyire aláhúzza majd az ő gyámoltalanságát. Nagyon igyekezett hát megnyerni Trautweint, s hamarosan el is érte, hogy az morcosan igent mondott.

És ha már egyszer igent mondott, buzgón segített a gyűlés előkészítésében is. Újból elfogta korábbi izgalma, a Friedrich Benjaminért vívott harcot a legtöbb hasonló, Harmadik Birodalom elleni demonstrációnál fontosabbnak tartotta. Az erkölcsi és szellemi szolidaritás erejének még egy ilyen elaljasodott világban is győzedelmeskednie kell a barbárság felett. Ennek demonstrálása oly cél, amelyért semmi áldozat nem nagy, még muzsikájának sutba dobása sem. Friedrich Benjamin sorsa példázat – ebben a barna korszakban mindannyian az erőszak áldozatai vagyunk. Újból teleszívta magát a történtek feletti haraggal, és sikerült is neki az elkeseredést, amely arra kényszerítette, hogy muzsikáját, élete értelmét Benjamin kiszabadításáért áldozatul dobja oda, olyan eleven erővel átéreznie, mint a legelső napon.

Szokása szerint nem fogalmazta meg előre beszédét, még jegyzeteket sem készített. Csak arra szorítkozott, hogy lelkileg felkészüljön rá; mihelyt maga előtt látja az egybegyűlteket, mihelyt beszélnie kell, a pillanat meghozza majd a kellő sugallatot, hogy a maga szörnyű haragját a hallgatóságába is átplántálja.

Sajnos, mielőtt a gyűlésre indult, olyasvalami történt, ami nevetségessége ellenére is csaknem megfosztotta őt a szükséges lendülettől. Amikor már indulóban voltak, Anna arra kérte, vegyen fel tiszta inget. Sepp vonakodott; megberetválkozott, s ezzel már elég időt áldozott az ostoba külsőségekre. – Azért jönnek el az emberek, hogy az ingemet nézzék – válaszolta harciasan, türelmetlenül –, vagy hogy Benjamin elhurcolása miatt tiltakozzanak? Akinek nem elég tiszta az inggallérom, arról lemondok, ilyen emberekhez nem beszélek. – Végül Annának mégiscsak sikerült őt rábeszélnie, hogy inget váltson, de rosszkedve megmaradt.

Ám a gyűlésen, mialatt beszélt, minden kicsinyes, ostoba lehullt róla, s a dőreség és barbárság elleni gyűlölete, a jó és az értelmes iránti buzgalma tisztán tört fel belőle. A máskor oly nehézkes férfi most egykettőre megtalálta hangját. Széles, nyers, mesterkéletlen, münchenies modora, vaskos franciasága, nemtörődöm kiejtése egykettőre rokonszenvet ébresztett hallgatóságában. Sepp érezte a közte és a hallgatói közt létrejött kontaktust, mindig meglelte a kellő szavakat, őszintén, eredeti módon beszélt.

Anna nagy-nagy szeretetet érzett iránta, ahogy odafent állt, és fiatalosan, becsületesen, tüzesen szónokolt. Csontos arca, jó széles homloka, mélyen ülő, ifjúi lelkesedéstől csillogó szeme szép volt, eleven, nagyszerű. Anna nem látta többé az ütött-kopott ruhát, amelyet nem volna szabad viselnie; az odafent álló férfi az a Sepp volt, akibe húsz esztendővel ezelőtt mértéktelenül és mindörökre belehabarodott.

Sepp a gyűlés sok-sok résztvevőjét megnyerte Friedrich Benjamin ügyének, az összejövetel nagy sikernek bizonyult. Weissenbrunn, a Párizsi Hírek szerkesztője is lelkes beszámolót írt a gyűlésről.

De ami aztán a PH-ban megjelent róla, korántsem hangzott lelkesnek. Ez az egy-két béna, színtelen sor szomorúan elütött a francia sajtó lendületes beszámolóitól. Sepp csodálkozva kérdezte meg Weissenbrunn kollégájától, hogy a gyűlés valóban ilyen csekély hatást tett-e rá. Az alacsony, szapora beszédű, impulzív Weissenbrunn még magánál Seppnél is jobban fel volt háborodva. Épp ellenkezőleg, mondta, nagyszerű gyűlés volt, s ő egy hosszú, lelkes cikket írt róla. Hogy ki bánt ilyen csúnyán el vele, ezt még nem tudta megállapítani, de majd utánajár, s olyan patáliát fog csapni, hogy még a Diadalívnél is meghallják.

Kiderült, hogy Gingold úr személyesen fogalmazta át a cikket. Az egész szerkesztőség fel volt háborodva.

Heilbrun Sepp és Weissenbrunn jelenlétében kérdőre vonta Gingold urat. Mi az ördög ütött belé, kérdezte, hogy Weissenbrunn kitűnő beszámolóját a szemétkosárba dobta, s helyette ezt a néhány siralmas sort hozta le, amely többet árt, mint használ.

Gingold úr előre látta, hogy e szóváltásra sor fog kerülni, s felkészült rá. Hamiskásan barátságos mosolya négyszögletes, szürkésfekete szakálla közt kivillantotta rossz fogait. Mit akarnak tőle az urak? Hát a Német Birodalom és Svájc nem abban egyezett meg, hogy Benjamin ügyét egy semleges döntőbíróság elé viszik? Nem jogosan ünnepelte-e a PH győzelemként ezt az eredményt? Helyes! Most hát eljutottak odáig, hogy ezt elérték, az eljárás folyamatban van. Nem volna-e helytelen ebbe most beleavatkozni? Egy folyamatban levő eljárásba? Tisztességtelen, sőt több, mint tisztességtelen, ostoba dolog volna, csak ártana az ügynek. Az afféle dicshimnuszokkal, mint amilyen ez a cikk az eredeti fogalmazásában volt, rendszerint a kívánt hatásnak éppen az ellenkezőjét érik el. Az ilyen dühödt hangú magasztalás nem előkelő, s Gingold úr sokat ad arra, hogy a PH-t előkelően szerkesszék. Trautwein professzor úr nem ugyanerre törekszik? Előkelő dolog, hogy valaki önmagát reklámozza? Vajon a beszámoló eredeti formájában nem azt a látszatot keltette volna, hogy a PH a Benjamin-ügyben kifejtett önnön tevékenységének és saját szerkesztőinek tapsol? Nem, a PH-nak nem ez a feladata. Weissenbrunn úr a beszámolójában helytelen hangot ütött meg, és szerinte ő, Gingold, mindannyiuknak jó szolgálatot tett azzal, hogy a túlzott beszámolót a megfelelő hangerőre szállította le.

Ostoba szofizmáit száraz, recsegő, tudálékos hangon, bosszantó fölényességgel adta elő. Ott ült, igyekezett minél inkább hasonlítani Lincoln elnökhöz, szakállát fésülgette. Úgy érezte, igaza van. Azért hozta-e létre a PH-t, hogy ennek a Trautweinnek reklámot csapjon? Diadalérzet töltötte el. Két légy egy csapásra! Jó pontot szerzett Leisegang úrnál, akinek be tudja bizonyítani, milyen hűségesen teljesíti a megállapodásból rá háruló kötelességeit, s ugyanakkor megmutatja arrogáns alkalmazottainak, ki az úr a házban.

Trautwein féktelen vágyat érzett, hogy szörnyű gorombán beolvasson Gingoldnak. Ez a nyomorult fráter. Ez a büdös kvargli. De Heilbrun, aki a felizgatott Trautweint meg akarta óvni attól, hogy valami meggondolatlant mondjon, nem engedte őt szóhoz jutni. – Hát nem épp a Benjamin-ügy – vágott elébe – a PH legsajátabb ügye? Ha a szerkesztők a saját lapjukban nem bőszülhetnek fel azon, hogy a hatalom birtokosai a soraikból elrabolnak és börtönbe dugnak valakit, akkor mire jó a PH? A gyűlés hallgatóságát a beszéd magával ragadta. Nem szégyen, hogy a PH erről lagymatagabban számol be, mint akármelyik francia újság? Gondoljon Gingold úr Friedrich Benjaminra. Az még sokáig tarthat, amíg a döntőbíróság összeül, és ítéletet mond. Eközben Benjamin koncentrációs táborban ül. Ön tudja, mit jelent az.

Gingold úr kényelmetlenül érezte magát. Heilbrun szavai mély hatást tettek rá. Ez a gyengéje, egykettőre érzelgőssé válik. Heilbruntól nem tisztességes dolog, hogy a gyengéjére tapint. De ma mégis elszámította magát. Gingold úr ma szilárd marad. Ezzel tartozik magának, a családjának, a szerződésnek, a közösségnek. Megkeményítette szívét. – Mit akar? – kérdezte szárazon, gonoszul, és szemüvege mögül keményen, fürkészve nézett Heilbrunra. – Végül is az az ember még él.

Erre azonban már sem Sepp Trautwein, sem a heves kis Weissenbrunn nem tudta türtőztetni magát. – Ez aljasság – tört ki Trautwein. – Önnek elég az, hogy a szerkesztői „élnek”?

– Ön egyetért azzal – toldotta meg Weissenbrunn –, hogy a határon áthurcolják és koncentrációs táborba dugják az embert? És akkor tartsuk a szájunkat?

– Mit ért ön harcos újságon? – kezdte rá újból Trautwein. – Amit ön csinálni akar, uram, az nem újság, az pocsékság.

De Gingold rendíthetetlen maradt. – Látja, tisztelt Trautwein professzor úr – mondta oktató hangon, a kis Weissenbrunnra rá se hederítve –, éppen ezek azok a szertelenségek, amelyektől önt és a lapot meg akarom óvni. De ha ön nem fogadja el egy idősebb, tapasztaltabb ember tanácsát... – s ezzel sokatmondón vállat vont.

Heilbrun már régóta sejtette, milyen cél lebeg Gingold szeme előtt; arra törekszik, hogy Trautweintől valamilyen úton-módon megszabaduljon. Tehát gyorsan másodszor is beleavatkozott a vitába, mielőtt még Sepp valamilyen ostobaságot követ el, és odavágja az állását. Egy ideig még veszekedtek, Sepp még tett egy-két jó szaftos megjegyzést, de aztán szétszéledtek anélkül, hogy bármi jóvátehetetlent mondott volna.