17
Romantika

Hanns továbbra is azon fáradozott, hogy Seppet a népfront számára megnyerje. De ettől már nem sokat remélt. Egyre inkább érezte, hogy apja nem alkalmas a gyakorlati politikára. Részt vett a gyűlésen, amelyet Sepp Friedrich Benjamin érdekében rendezett, látta, milyen mély hatást váltott ki Sepp beszéde; őt is magával ragadta, apját szeretetre méltónak találta. Ez azonban nem akadályozta meg annak felismerésében, hogy Sepp hamis célokat követ. Hanns nagyon is méltányolta, hogy apja politikai írásai kedvéért jóformán feláldozta a művészetét. De a tevékenysége emiatt még éppoly kilátástalan. Politikai szempontból nézve Sepp egyszer s mindenkorra elbitangolt. Nem lelte meg a helyes utat, amit pedig olyan könnyű meglelni. Maradt volna a muzsikánál.

Minél kevésbé tudott Hanns szót érteni Sepp-pel, annál jobban érezte magát bölcs barátja, Merkle apó társaságában. Csaknem minden szabad estéjét nála töltötte.

Hovatovább kételkedni kezdett, hogy a német népfrontnak egyáltalán van-e értelme. Számtalanszor hallotta az emigránsokat beszélni, s e végtelen beszélgetések mind egy és ugyanabba az izgatott, hiábavaló siránkozásba torkolltak. Benyomásairól beszámolt Merkle apónak. A német emigráns kolónia puszta pelyva. Mi értelme van ezt egységbe tömöríteni. Akármennyi pelyvát hordunk is össze egy kupacba, az akkor is csak pelyva marad. Hanns, miközben ezt fejtegette, szorgalmasan rajzolt. Már legalább tizedszer próbálta Merkle apót lerajzolni, ezt az élénk emberkét, feszes soványságát, tiszta, okos szemét, keskeny szája felett tömött bajszát. A részletekkel nem volt semmi baj, de az egész túl józanul hatott, nem adta vissza a barátja világos, derűs, szigorú bölcsességét.

Merkle apó kitartott a népfront gondolata mellett. Hannsnak igaza van, a szociáldemokraták és a polgári baloldal vezetői közt, akik a népfront szempontjából számításba jönnek, csak kevés politikai elme akad, legtöbbjük nulla. De ha egy egyes mögé sok nullát teszünk, jókora szám jön ki: miért ne tegyünk hát a nullák elé egy egyest?

Hanns nem hagyta abba a rajzolást, de azért feszülten figyelt. Megforgatta agyában Merkle apó szavait: Harry Meiselre gondolt, aki ereje és tehetsége ellenére is elpusztult, mert nem tudta rászánni magát, hogy valamilyen egészhez csatlakozzék. Az egyes nullák nélkül, s a nullák egyes nélkül semmik. Milyen kár, hogy Sepp Harry Meisel sorsából nem vonja le a logikus következtetést, vagyis hogy szolidaritás nélkül nem lehet eredményt elérni, az egyéni akciók kilátástalanok.

Merkle apó szerette Hannsot, s megpróbálta óvatosan a saját szellemében nevelni. Éreztetni akarta Hannsszal, hogy a kommunista tan kemény realizmusa ellenére sem száraz józanság. A realitásnál nincs „romantikusabb”, s ahogy a tiszta víz a nap sugaraiban csillámlik, éppúgy színessé válik a jószemű ember számára a realitás is. A könyvkötő például egyszer-másszor összehozta Hannsot olyan elvtársaival, akik a Harmadik Birodalomban illegális munkát végeztek. Ezek az illegálisok ugyan nap mint nap kockára tették életüket, de munkájukat mégse lehetett látványosnak vagy heroikusnak nevezni, egyhangú volt, s az elért eredmény látszólag nem állt arányban az óriási kockázattal. Ám a fáradságos, unalmas és veszélyes tevékenységnek: egy parányi kő odábbgörgetésének fényt kölcsönzött az az óriási épület, amelynek emeléséhez e parányi kő is hozzájárult. És e látszólag banális munkát épp az tette csodálatossá, romantikussá, hogy a nulla önnön jelentőségének tudatára ébredt, felismerte, hogy az elébe helyezett egyest szolgálja.

A könyvkötő persze óvakodott attól, hogy Hannsot ilyen ideológiai fejtegetésekkel traktálja, s az illegálisok, akikkel összehozta őt, beállítottságuknak megfelelően szintén kerülték a nagy szavakat. Egyébként se szóltak sokat, beszédük, magatartásuk hétköznapi volt. De Hanns magától is rájött arra, amit Merkle apó példázni akart: nevezetesen, hogy ezek az emberek a maguk hétköznapi mozdulataival és szavaival nem hétköznapi dolgok elvégzéséhez nyújtanak segítséget, ellentétben másokkal, akik – jóllehet nagy hűhót csapnak körülöttük – romantikus szavak és mozdulatok közepette csak banális tetteket hajtanak végre.

Hannsnak higgadtsága ellenére tán még másoknál is fantasztikusabb álmai voltak. Olykor például a Volga-köztársaságról álmodozott. Az lebegett szeme előtt, hogy a német kultúra legjavát a Szovjetunió ez autonóm köztársaságába mentse át, a Volga-köztársaság fővárosából: Engels városkából szovjet Weimart csináljon. Miért ne sikerülhetne ez, hisz a német értelmiség és művészet legjobbjait elűzték a Harmadik Birodalomból, s most az egész világon szétszóródva élnek? Az efféle álmodozások hallatán Merkle apó magában mosolygott. Jól tudta, a Volga-köztársaság elsőrendű feladata a mezőgazdaság ésszerűsítése, Engels városkából hozzáértéssel, intelligensen igazgatott mezőgazdasági kereskedelmi központot akarnak csinálni, nem pedig Jénát vagy Weimart. De örült, hogy Hannsból nem lett józan racionalista.

Hanns egyre többet forgolódott az emigránsok ifjúsági egyesületeiben. Részt vett esti összejöveteleiken, s a népfront eszméjét ezeknek az egyesületeknek tagjai előtt igyekezett vonzóvá tenni. A fiatal emigránsok élete vigasztalan volt, jövőjük sötét, a felnőttektől unos-untalan csak keserű, korlátolt, hisztérikus locsogást hallottak. Épp ezért hatott rájuk annyira Hanns higgadt, nyílt modora, tárgyilagos, gyakorlatias beszédmódja. Hanns sok barátot és elvtársat nyert meg magának.

Mindenekelőtt Klemens Pirckmaier kereste barátságát, egy hórihorgas, vézna, sovány arcú, előreugró állú, ritkás hajú fiú, akinek nagy, kék szemében kissé eszelős láng lobogott. Apját, a katolikus párt egyik vezetőjét a nácik meggyilkolták. Apja barátai helyezték el Párizsban a fiút, és ők gondoskodtak róla. Klemens Pirckmaier szelíd lelkű, lassú felfogású, de jóindulatú és szorgalmas fiú volt. Apját rendkívül szerette, s halála feletti bánatában kissé búskomorrá vált. Tanárai engedelmes, de félénk és nehézkes tanítványra leltek benne, nem lehetett könnyen emberek közé vinni. Akik Klemens Pirckmaiert ismerték, csodálkoztak, hogy ez a bátortalan fiú a katolikus legényegyesület egyik vitaestéjén mégis elszánta magát, odament Hannshoz, s dadogva, tiszteletteljesen egy kérdést tett fel neki.

Ettől az estétől kezdve az ifjú sóvárogva kereste Hanns társaságát. Hanns sok társának bizalmát megnyerte, s ehhez még csak nem is kellett különösebben megerőltetnie magát, de senki se ragaszkodott hozzá annyira, mint Klemens Pirckmaier. Hannsnak, és csak Hannsnak Klemens mindent elmondott, ami szívében felgyülemlett, félszeg ösz-szevisszaságban áradtak belőle a gondolatok, vágyak, érzelmek; ezer és ezer kérdéssel ostromolta a fiút.

Klemens Pirckmaiert sem apja meggyilkolása, sem a Harmadik Birodalomban folyó keresztényüldözés nem rendítette meg katolikus hitében. Végsőkig elkeserítette, hogy oly sok hivő katolikus Istentől előírt feladatát egyszerűen elárulja, vagy legalábbis igyekszik kibújni alóla. A pénzváltók megint befészkelték magukat a templomba, teljesen ellepik, s így ma az a katolikusok legnemesebb kötelessége, hogy kiűzzék onnét őket. A harcos katolikus egyház ma a kereszténység egyetlen igazi képviselője; fel kell sorakozni Krisztus mögé, aki azért jött, hogy elhozza a kardot. De azok közül, akiknek kötelessége volna e küldetésnek eleget tenni, csak kevesen váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Klemens néma, mogorva elkeseredésbe burkolódzott. A világ rothadásnak indult, eljött az antikrisztus korszaka. Már nemcsak egy menetekel olvasható a falakon, hanem már nincs is olyan fal, amelyre a sok-sok menetekeltől bármit is fel lehetne írni. És még sincs semmi változás. Mindenütt vakság, elállatiasodott dőreség uralkodik, minden oldalról a sátán vigyorog az ember arcába.

Ilyen körülmények közt Klemens Pirckmaiernek egyetlen kérése volt az éghez: minél előbb szólítsa el ebből a romlott világból. Ha Isten e cselekedetet nem tiltaná, maga vetett volna véget életének. De oly forró, tiszta, áhítatos szívvel vágyakozott rá, hogy elhagyhassa ezt az árnyékvilágot, hogy biztos volt benne, Isten meghallgatja könyörgését. Ebben a hangulatában, porhüvelye közeli pusztulásának biztos tudatától eltelve találkozott össze Hanns Trautweinnel, s Hanns tettereje egy oly tervet érlelt meg benne, amely ezzel az óhajával szorosan összefonódott. A „hasznosítás” eszméje, amelyet Hanns olyan gyakran emlegetett, Klemens lelkében kicsírázott. Biztosnak vélt pusztulását „hasznosítani” akarta; egy nagy, jámbor tettel: az antikrisztus megsemmisítésével óhajtotta összekapcsolni.

Hanns, amikor Klemens zűrzavaros álmairól mesélt neki, nem bírt kiokosodni belőlük. Csak nagy nehezen értette meg, mire akar Klemens kilyukadni, vagyis hogy az ellenséget, az antikrisztust magával akarja ragadni az előre elrendelt halálba: merényletet akar elkövetni a „Vezér” ellen.

Hanns rögtön felismerte, hogy egy efféle dolog nem kívánatos, s nem is valósítható meg. De nem bízott benne, hogy Klemens zűrzavaros fanatizmusával egymaga megbirkózhat. Ezért aztán beszámolt róla Merkle apónak. A könyvkötő vállát vonogatva kijelentette, hogy ő nem idegorvos. Csak hosszas nógatás után egyezett bele, hogy beszél Klemens Pirckmaierrel.

A merénylet tervét úgy adták elő az öregnek, mintha egy harmadik személy, egy közös barátjuk szándékáról volna szó. Merkle apó Hanns szemében szokatlan türelemmel magyarázta meg a konok Klemensnek, mennyire ártalmas volna egy ilyen vállalkozás. – Én kommunista vagyok, fiatalúr – mondta szilárd, tisztes elzászi modorában. – Mint ön is tudja, mi az egyéni terrornak elvi ellenségei vagyunk. Nem erkölcsi okokból, hanem mert megtanultuk a történelemből, hogy az egyéni terror az osztályharc jelenlegi szakaszában ártalmas. Ez nem elvont ideológia, ez nem üres beszéd, fiatalúr, mi a gyakorlatban is ezt az elvet követjük. Bizonyára önnek is tudomása van róla, hogy Németországban sok tízezer elvtársunk van, akik, ha csak röpcédulákat osztogatnak, a bőrüket viszik vásárra. Nem kell hát magyaráznom, hogy bármilyen merényletért is kockára tennék életüket, ha ezt kívánatosnak tartanánk. De hát az ilyen merényleteket nem tartjuk kívánatosnak. Hogy Hitler és a többi náci bonc az ellenük felgyülemlett roppant gyűlölet ellenére még életben van, ezt nem az államrendőrségnek köszönhetik, hanem kizárólag annak a védelemnek, amelyben a kommunista párt részesíti őket. Már régen a pokol fenekén volnának, ha mi szakadatlanul nem azt prédikálnánk, hogy „ne nyúljatok hozzájuk, az életük számunkra szent”. Gondolkozzék ezen, fiatalúr. És gondolja meg, hogy adott esetben milyen káros kihatásai volnának, ha épp a „Vezér” ellen egy ilyen merénylet sikerrel járna. Akkor a náciknak a nyomorúságos Horst Wessel helyett egy igazi szentjük és mártírjuk volna, akivel aztán valóban büszkélkedhetnének. Tetejébe – folytatta ravaszul mosolyogva – ebből még egy második, még nagyobb előnyük is származna. Mert azt még a nácik is megértették, hogy az egyetlen tulajdonság, amiért a tőke a „Vezért” hatalomba ültette, az a hitel, amelyet ennek a tőkének segítségével a csőcseléknél szerzett magának. Ha most, amikor a német kapitalizmus a legélesebb formájában, mint fasizmus átmenetileg szilárdan ül a nyeregben, ha most a „Vezér” elpatkolna, a tőke megengedhetné magának, hogy őt, akinek csak a csőcseléknél volt hitele, olyanvalakivel helyettesítse, aki a politikához is ért valamit. – Így gyúrta ravaszul és komolyan a könyvkötő Klemens Pirckmaiert, újból és újból agyába vésve, hogy ezeket a megfontolásokat magyarázza meg az – állítólagos – barátjának.

Klemens feszülten hallgatta e fejtegetéseket, félénken, udvariasan köszönetet mondott értük. De hazafelé menet Hanns látta, hogy Merkle apó szavai semmiféle hatást nem tettek barátjára. Sőt Klemens most még Hannstól is visszahúzódott, begubódzott korábbi szelíd, konok lelkivilágába.

Amikor Klemens aznap visszatért az internátusba, ahol nevelkedett, társai arcát és beszédét egyszerűen nem bírta elviselni. Egyedül akart lenni. Bezárkózott a klozettba. Az öreg könyvkötő, töprengett, bizonyára okos ember, Hanns is okos fiú és jó barát. De nincs hitük, s így nem érthetik meg őt. Viaskodott magával, megpróbálta kideríteni, hogy tervét Isten vagy a sátán sugallta-e. Ez a lelki viaskodás sokáig tartott. Többször is dörömböltek búvóhelye ajtaján, végül kénytelen volt elhagyni. – Rosszul vagy? – kérdezték tőle a társai, mert olyan kimerültnek és zavarodottnak látszott.

 

 

A Friedrich Benjamin érdekében rendezett gyűlés sikere visszaadta Sepp Trautwein tetterejét, önbizalmát. Az utóbbi hetekben már-már beletörődött, hogy Hanns és ő egyre inkább elidegenednek egymástól, most azonban azt mondta magának, ez így nem mehet tovább. Két intelligens, jóakaratú embernek, apának és fiúnak meg kell érteniök egymást. A lurkó keményfejű, ezt tőle örökölte, ő se amolyan türelmes fajta. De végül is ugyanazt akarják, s ha komolyan elhatározzák, hogy semmi körülmények közt se hagyják vérmességüket fölülkerekedni, mégiscsak jutnak majd valamire.

– Na halljuk, Hanns – mondta hát egy szép napon, amikor kettesben voltak. – Hogy áll a népfrontod? Meddig jutottatok?

Hanns egészen belepirult örömében, hogy Sepp végre szóba hozza a dolgot, s büszkén mesélte, hogy a fiatalok pártállásra való tekintet nélkül milyen buzgón felkarolják az ötletet. Mindannyian megértik, hogy az emigránsok, ha nem szolidárisak egymással, akár fel is adhatják politikai tevékenységüket. Nevetséges volna, ha szétforgácsolt kis pártocskák akarnák felvenni a harcot egy olyan jól szervezett hatalommal, mint amilyen a náci állam.

Sepp az újonnan bevont karosszékben üldögélve, lábát messze előre nyújtva, mindezt jóakaratúan el is ismerte. Ő csak egyet akar, mondta, hogy tudniillik minden területen, amely a fasizmus elleni harccal nincs közvetlen összefüggésben, teljes szólás- és gondolatszabadságot engedélyezzenek. – Azért, mert Hitlernek nemet mondok – jelentette ki –, ne kelljen a Szovjetuniónak igent mondanom. – Mindezt nem harciasan, hanem müncheni kedélyességgel mondta.

– Azt senki nem is kívánja tőled – válaszolta Hanns –, hogy a Szovjetuniónak mindenben feltétlenül igent mondj. De hogy az egyik szövetséges a másikról azt állítsa, hogy csirkefogó és szarházi, s hogy szomorú, hogy ilyen népséggel kell együttműködnie, azt sem tartom az igazinak.

– De ha az egyik szövetséges – replikázott Sepp – minden vélemény- és szólásszabadságot elfojt, s még tizennyolc év után is csak terrorral és diktatúrával képes kormányozni, akkor tartani kell a szájunkat? Nem szabad kimondanom, hogy ez disznóság vagy hogy – idézte Hannsot: gyorsan, mosolyogva helyesbítve önmagát –, hogy én ezt sem tartom egészen az igazinak?

Ezzel megint eljutottak az alapkérdéshez, amelyben kettejük közt nem lehetett egyetértés. – Veszélyes helyzetben – hozakodott elő buzgón és tudálékosan Hanns az érvvel, amelyet persze Merkle apónál szedett fel – autoritás, erőszak és diktatúra nélkül nem lehet kormányozni. Egy olyan állam, mint a Szovjetunió, amelyet a világ összes többi országának uralkodó rétege gyűlöl vagy legalábbis a legnagyobb bizalmatlansággal szemlél, látens hadiállapotban van. Ha egy ilyen államban hagynák, hogy az ellenzék szóhoz jusson, az automatikusan a külföldi ellenség szövetségesévé válna. Egy olyan nagy feladatot, mint amilyen a szocialista világ felépítése, erőszak nélkül nem lehet végrehajtani. A diktatúrát legalább addig fenn kell tartani, amíg fel nem növekszik egy új nemzedék, amely az új gondolkodásmódot és életformát már elsajátította. Ha az egész néptől állandó nélkülözéseket kívánnak, s állandó készséget, hogy életét is kockára tegye, fejezte be inkább tréfásan, mint harciasan, úgy tán az íróktól is meg lehet követelni, hogy egyszer-másszor tartsák a szájukat, még ha ez nincs is egészen az ínyükre.

Sepp ezt a nótát már ismerte, most se tetszett neki jobban, mint máskor. De hű maradt elhatározásához, és nem jött ki a sodrából. Ezen a téren, jelentette ki, sajnos, nem tehet engedményeket. Hiába, ő javíthatatlan liberális. Az utolsó liberális, tette hozzá tréfálkozva. Ó, hány embertől hallotta már Hanns, hogy ő az utolsó liberális. Ha az ember nem mondhatja és írhatja azt, amit akar, folytatta Sepp, akkor nem érdemes élni. Akkor akár maradhatott volna Németországban. Ha mindenképpen fejbólintójános-nak kell lennie, inkább Németországban, a hazájában lesz az, mint az oroszok és a kalmükök közt. És aztán tüzes szavakkal elmagyarázta Hannsnak, hogy mit ért ő szabadságon. Hanns erre természetesen nem maradt adós a válasszal, sok mindent beszéltek összevissza, békülékeny és mégse békülékeny hangon, s a végén Sepp bizakodva kijelentette, nincs messze a nap, amikor majd mégis egyetértésre jutnak.

Így szónokolt Sepp, lendületesen, meggyőződéssel. De agyában akarata ellenére felderengett egy mondat, amelyre már régen nem gondolt. Fiatalkorában mint kezdő karmester gyakran dirigálta Beethovennek az Egmont-hoz írt muzsikáját, s jó emlékezőképessége e tragédia szövegéből sok mindent megőrzött. És ebből a szövegből derengett fel benne most egy mondat. Ugyanis Egmont, amikor már a spanyol helytartónak hosszasan beszélt a nép jogairól és szabadságáról, ráébred, hogy a helytartó mindezt nem akarja, sőt nem is meri meghallani. És Egmont szavaival most Sepp Trautwein is felismerte: „Sokat beszéltem s mindhiába, levegőt rezegtettem.”

18
Elefántok a ködben

Sepp Trautwein már jó félórája beszélgetett Erika Beermann-nal. Mindketten más-más szavakkal folyton csak a magukét hajtogatták; Sepp igyekezett az asszonynak tapintatosan beadni, hogy a kézirata nem elégíti ki a PH igényeit, az asszony meg újból és újból elmondta, mennyi munkát fordított a kéziratra, s ki mindenki biztosította őt arról, hogy a regénye jó. Utolsó reménysége, hogy a PH lehozza, s ha Sepp Trautwein most nem fogadja el a művét, nem marad számára más hátra, mint hogy végezzen önmagával.

A regény tisztességes átlagmunka volt, se nem jó, se nem rossz, efelől nem lehetett semmi kétség. A hajdani Németországban bizonyára akadt volna újság, amely folytatásokban lehozza, sőt kiadót is talált volna, mert az efféle átlagregények iránt nagy volt a kereslet. De nekik, ilyen szűk olvasói tábor mellett, s amikor oly roppant tömegű anyag halmozódott fel, efféle középszerűségeket egyszerűen nem szabad kinyomtatniok. Heilbrunnak igaza van, a PH végül is nem jótékonysági intézmény. Sepp magában káromkodik. Píszkosság ettől a Bergertől, hogy ezt az Erika Beermannt a nyakára küldte.

Végre az asszony megtörten távozott. Sepp fellélegezve és mégis rossz érzésekkel eltelve nézte, ahogy meggörnyedve kimegy az ajtón. Többé-kevésbé megszokta már az efféle jeleneteket, de azért mindig szíven ütötte, ha egy ilyen szegény teremtést elutasító válasszal kellett útjára bocsátania.

Visszatért munkájához. Csakhogy Erika Beermann szürke, elgyötört arca nem hagyta nyugodni. Régebbről ismerte az asszonyt, még Berlinből; művészi érzékkel megáldott, kellemes teremtés volt, szívesen elbeszélgetett vele. Németországban Erika Beermann sose gondolt volna rá, hogy regényt írjon, s ilyen gyengécske dolgot el akarjon sózni.

Egyszerre felrémlett benne, hogy az utóbbi időben valaki más arcán is gyakran látott olyasféle kifejezést, mint most Erika Beermannén, s ijedten eszmélt rá, hogy az a másik – Anna. Igen, Annának is olykor ilyen fáradtan, reménytelenül szétziláltak az arcvonásai, ugyanilyen ernyedten hajlik meg a háta, amikor munkával és apró gondokkal tele nap után kimegy a konyhába az edényt elmosni.

Újból nekilátott az előtte fekvő kéziratnak. De gondolatai elkalandoztak. Furdalta a lelkiismeret, hogy az utóbbi időben milyen csúnyán elhanyagolta Annát. Annának nincs könnyű dolga vele. Ezer és ezer apró, kellemetlen feladat hárul rá, ő meg, ahelyett, hogy hálás lenne, mert leveszi a válláról az undorító munkákat, még házsártoskodik, morcosan beszél vele, mintha a száműzetés kellemetlenségeiért Annát hibáztatná.

Nincs értelme ezen tépelődni. Most aztán, a hétszentségit, végre teljes erővel nekiáll ennek a menedékjogról szóló cikknek, még nagyon laposan hangzik; megpróbál megfelelő ízt adni neki. De sehogy se akar sikerülni. Erika Beermann panaszos hangja nem hagyja nyugodni, úgy tűnik neki, mintha az asszony testi mivoltában még mindig ott állna előtte. De hisz ez valójában nem is Erika Beermann, hanem megint csak Anna. Milyen büszke volt őrá és a gyűlésen tartott beszédére, milyen büszke volt a Perzsák-ra; Anna ennyi esztendő után még mindig szerelmes bele, pedig ő már nem fiatal, s milyen slampos, ütött-kopott. Ahogy mindezt felidézi magában, egészen kimelegszik. Egyszerre ezer és ezer, régóta elfelejtett képben villannak fel előtte az együtt átélt évek. Látja Annát, ahogy higgadtan, gondolataiba mélyedve áll a zongoránál, miközben ő eljátssza neki a harminchetedik Horatius-ódát, még fülébe csengenek mondatai, minden szava, minden hanglejtése. Óvatosan mondta el ellenvetéseit, hogy ne bántsa meg őt, de ő akkor mégis mélységesen megsértődött, mert még az alkotás lázában égett. „Nunc et bibendum, nunc pede liberó”, milyen lendületesen hangzott ez, mennyire sikerült neki ezt az érzést elkapnia és felfokoznia, s akkor Anna előáll ezekkel a kifogásokkal. Csak utóbb látta be, milyen jogosak ezek a kifogások. Valóban helytelen volt, hogy a latin szöveget zenésitette meg, Anna ezt azonnal megérezte. És száz és száz más alkalommal is megérezte, ha ő a maga hamisítatlan müncheni konokságával csak azért is tovább akart menni a helytelen úton. Annának bizony sok fáradságába került, hogy meggyőzze, gyakran a lelkét kellett kibeszélnie miatta.

Elmélázva bámul maga elé. Most már meg se próbálja munkára kényszeríteni magát. Ez az infláció idején volt, huszonkettőben vagy huszonháromban, annak idején pocsékul ment nekik, agyonhajszolt volt és letört, még jó, hogy Pointerék egy fél évre odavették a kis Hannsot, ők maguk rettenetesen éheztek. Annak idején Anna javasolta, hogy pénz nélkül is engedélyezzenek maguknak egy kis szabadságot, gyalog kirándultak a Cseh-erdőbe. Sepp látja a szabadban eltöltött éjszaka utáni reggelt, fáztak, dermedtek voltak a hidegtől, de aztán felkelt a nap, a fűben heverésztek, Anna hasára az ágak árnyéka kusza mintázatokat rajzolt.

Igen, Anna remek teremtés, ő, Sepp az, aki az utóbbi hetekben nem úgy viselkedett, ahogy illik, van egy s más jóvátennivalója.

Ahhoz, hogy vele kijöjjön valaki, időre és türelemre van szükség. Anna bebizonyította, hogy van türelme. És ha nincs ideje, nincs annyi ideje, az se Anna hibája. Nem gyönyörűségből dolgozik Wohlgemuthnál, az biztos. Sepp egyszerre teljesen világosan látja, hogy voltaképpen mi is van közte és Anna között. Felismeri, hogy ő mindig többet követelt, mint amennyit adott, s hogy Anna mindig fenntartás nélkül minden tőle telhetőt megadott neki. Ha most kettejük közt nem olyan a viszony, mint amilyennek lennie kellene, ez annak a következménye, hogy Anna nem tud annyit adni, mint annak előtte. A száműzetés következménye. Annát a száműzetés nála súlyosabban érinti, sokkal több jótól fosztotta meg.

Nem helyes, hogy Annával szemben ilyen zárkózott, nem akarja látni a valóságot. A Perzsák rádió-előadásának dolgában sincs igaza. Az előadás sikert aratott, s csúnya dolog tőle, hogy ezt nem hajlandó tudomásul venni. Holott, ha becsületesen végiggondolja, ez a siker még lelkileg is tovább segítette. És az se bűn, hogy Anna a régi széket behúzatta, s új papucsot vett neki. Biztosan nem rosszindulatból tette, s ha egy kívülálló személy ítélne köztük, valószínűleg inkább őt tartaná rosszindulatúnak vagy dilis-nek, amiért a régi papucsot, a régi széket s a nyugalmát jobban szereti. Anna mindenesetre jót akart. Öreg, gondolja magában gyengéden, öreg, s elhatározza, hogy megmutatja neki, alapjában mi se változott, kettejük közt minden úgy van, mint régen. Annával könnyen ki lehet jönni, csak egy-két jó szót kell szólni hozzá, máris szent a béke.

Végleg felhagy a munkával, korábban, mint egyébként, s viharos bűnbánattal eltelve hazamegy az Aranjuez szállóba. Feltételezi, hogy elsőként fog hazaérni, s már előre örül, hogy a meglepett Annát milyen lármás kedélyességgel fogja üdvözölni. Csakhogy Annát már odahaza találja, épp lefeküdni készülődik. Nincs semmi különösebb baja, kissé rosszul érzi magát, menstrual. Nem lett volna szabad elmennie Wohlgemuthhoz, de tudta, mennyi dolog van ott, s Elli Frankelben nem lehet megbízni. Ezért aztán elment. De hamarosan már nem bírt megállni a lábán, haza kellett jönnie. Egyébként pedig, mielőtt rendbe tette magát a lefekvéshez, odakészített valami hideg ételt vacsorára. Sepp megtalálja a konyhában.

Sepp suta szavakkal sajnálkozik. Kár, hogy nem jobb pillanatot választott a szándékához a kibékülésre.

Anna fekszik az ágyban, fájdalmai vannak. Az utóbbi időben ha megjön a havibaja, majdnem mindig rosszul érzi magát. Németországban az első napon kímélte magát, itt még inkább ezt kellene tennie. A sok szaladgálás Wohlgemuthnál, a hosszas álldogálás, lótás-futás nem tesz jót neki. Ha ezeken a napokon nem kíméli magát, hamar megöregszik, márpedig több okból is fontos volna, hogy ne öregedjék meg olyan hamar. Csakhogy nem mer okosan, előrelátóan élni. Mindig csak a pillanatnak él. Gyáva lett. Látja, hogy a doktor sűrűn levelezik Londonnal, igyekszik hát magát nélkülözhetetlenné tenni, nem akarja elrontani az esélyeit, hogy Londonba mehessen vele. Ó, a hajdani magabiztos, életvidám Annából jóformán már semmi se maradt. Seppnek teljesen igaza van, ha a fiatal, egyszerű kis Erna Redlichhel jár együtt. Ostoba önteltség, hogy azt hiszi, méltóságán aluli dolog, ha egy Erna Redlichben vetélytársnőt lát. Erna több mint vetélytársnő, már rég kiütötte őt a nyeregből.

Igaz, Sepp ma különösen igyekszik kedves lenni hozzá. Nemcsak töri magát, hogy vigasztaló, sajnálkozó szavakat találjon számára, hanem még az új papucsot és az új hálókabátot is felvette. De a suta sajnálkozása inkább bosszantja, mint vigasztalja Annát. Egyébként Sepp már levetkőzött, és a hálókabát alatt pizsama van rajta. Be csúnyán néz ki! A nadrágja persze most is felcsúszott, kilátszik szőrös lába. Csuda, milyen lompos, gondolja Anna, szégyenbe hoz az emberek előtt. Mert a lomposságát az én rovásomra írják.

Most itt ül és jár a szája. Hogy neki milyen kedve van, arról persze fogalma sincs. Észre se veszi az apró-cseprő bajoknak és megaláztatásoknak azt az örökös láncát, amelyet neki viselnie kell. Jár a szája. Elmeséli, mit beszélt Hannsszal, hogy bizonyára még jó időbe telik, amíg Moszkvába megy, s hogy Hanns rém okos fiú, egész biztosan ki lehet még verni ezt a bolondériát a fejéből. Beszélgetésüknek minden részletét elmondja, az egész elméleti halandzsát újból végig kell hallgatnia. Mintha nem kívülről ismerné már a politikai katekizmusát, éppúgy, mint a fiúét. Süket duma az egész, amit itt előad. Anna képzeletben maga előtt látja azt a csúnya jelenetet, amikor Hanns pénzzel akarta lekenyerezni. Ennyire eltávolodott már tőlük a fiú, Sepp meg azt hiszi, hogy ha a maga demokratikus zagyvaságát századszor is elmondja Hannsnak, visszatarthatja a Moszkvájától.

Nem, itt már nincs mit csinálni, a kötelékek, amelyek hármukat összefűzték, végleg elszakadtak. Igaz, Anna az óta a csúnya jelenet óta semmit se vethet Hanns szemére. Sőt, ellenkezőleg: a fiú, úgy látszik, megbánta, ahogy akkor viselkedett vele; ha meglátja, igyekszik nagyon tiszteletteljes és szolgálatkész lenni. De kerüli őt, nem mer vele kettesben maradni, s így bizalmas beszélgetésre többé sose kerül sor köztük. Keserves és egyben komikus dolog, ahogy iszkol előle, ahogy megpróbálja kivonni magát a mosogatás alól vagy pedig gyorsan elmosogat, amíg Anna még az asztal leszedéséve! van elfoglalva, csak hogy kibújhasson a közös munka közben a meghitt együttlét alól. Mikor váltottuk az utolsó meghitt szót, töpreng Anna. Három nappal az előtt a pénz-dolog előtt. Akkor megsimogattam a fejét, mire elpirult, mosolygott, meghitt pillanat volt. Igen, kettejük közt ez volt az utolsó meghitt pillanat.

Még nem vagyok öreg, gondolja Anna, s mégis gyakran az az érzésem, hogy ez vagy az az élmény a maga nemében az utolsó volt az életemben. Ahogy akkor megsimogattam Hanns fejét, bizonyára az volt kettőnk közt az utolsó meghitt pillanat. Az a nemigen sikerült kis bankett, amit a rádió-előadás után adtam, az is bizonyára az utolsó eset volt, hogy egy tucat embert vendégül láttam. Mikor fog Sepp utoljára velem aludni? Egyszer eljön az utoljára, mondja egy buta, illetlen kupié. Bármennyire is bosszantanak Sepp szavai és egész lénye, az biztos, azt el kell ismernem, hogy ma szeretné kiönteni előttem a szívét. Egy negyedéve nem mondta annyiszor nekem, hogy „öreg”, mint ma este, s talán ez az utolsó meghitt óra, amit vele töltök.

Micsoda ostoba érzelgősség. Csak azért vagyok ilyen érzelgős, mert nem vagyok jól. Nem szabad elhagynom magam.

Összeszedi magát, s most megint a régi, határozott Anna.

Szerencsés véletlen, hogy Sepp ma a szokottnál megközelíthetőbb, ezt ki kell használnia. Már napokkal ezelőtt feltette magában, hogy figyelmezteti Seppet, a PH-nál valami piszkos dolog van készülőben. Pereyróék mondták neki, hogy a lapnál előreláthatólag változásokra kerül sor, az a bizonyos Gingold kétes figura, jó lesz vigyázni. Annának erre figyelmeztetnie kell Seppet, ma épp megfelelő hangulatban van hozzá.

Anna tehát elmondja neki, amit hallott; Sepp kedélyesen, figyelmesen, békésen hallgatja, de a figyelmeztetését úgy fogadja, mint ahogy egy felnőtt a gyerekek fecsegését. Hogy Pereyróéktól hagyja magát begyullasztani, válaszolja, ez megint Annára vall. Mindenütt rosszat szimatol, micsoda vészmadár. Az a bizonyos Gingold persze ellenszenves alak, s hogy nem bírják egymást, az is igaz. De innét még Monsieur Pereyro rémtörténetéig hosszú az út. Arról locsogni, hogy Gingold a lap politikai irányvonalán változtatni akar, nem egyéb, mint rémeket látni.

Anna ez ellen valójában semmit se tud felhozni. De Pereyróéknak jó szimatjuk van, ő is bízik ösztönös megérzéseikben, s így kitart a figyelmeztetése mellett. Lehet, hogy ebben a figyelmeztetésben van némi önzés is. Ha Sepp nem ül már a PH szerkesztőségében, Anna könnyebben rábírhatja, hogy elmenjen vele Londonba, ha majd arra kerül a sor. És ha egyszer eljön a PH-tól, mindenesetre többet foglalkozik majd a muzsikájával, s kettejük közt is megint szorosabb lesz a kapcsolat. Anna tehát szeretné, ha Sepp felmondana, mielőtt neki felmondanának, s így megismétli figyelmeztetését. Sajnos, épp nincs jó formában, nem elég nyugodt és tárgyilagos. Sepp megsejti rejtett indokait, s ezért lassanként rosszkedvű és harcias lesz. A jó szándékkal megkezdett beszélgetés nem jól végződik.

De Anna figyelmeztetése mégse megy ki a fejéből. Erna Redlichnek is elmeséli a Gingold körüli szóbeszédet. Erna a vártnál komolyabban fogja föl a dolgot. Igaz, Gingold tisztességtelen szándékaira nincsenek konkrét bizonyítékok, tény azonban, hogy mind többet üti bele az orrát a szerkesztőségi ügyekbe, s a szerkesztőket is egyre inkább sikanérozza. Gingold kitűnő kereskedő, a lap jól megy, a példányszám emelkedik, a hirdetési rész is egyre bővül, a szerkesztők tehát nyilvánvalóan kielégítik az olvasók igényeit, miért kell hát Gingoldnak örökké gáncsoskodnia? Milyen sötét szándék rejtőzik emögött?

Sepp elgondolkozott. A PH szűkös apparátusa mellett minden egyes szerkesztőnek teljes erejét bele kell adnia a munkába, tetejébe valamennyien nyakig ülnek a mindennapi gondokban. Kiadójuktól jogosan várhatnának kíméletet, bátorítást, vigasztalást. Ehelyett Gingold értelmetlenül, bosszantóan folyton csak gáncsoskodik. Amellett a lap szemmel láthatóan jobb pénzügyi helyzete ellenére se jut eszébe, hogy a többször is beígért fizetésemelést megadja nekik. Holott tapasztalt kereskedő létére nagyon is jól kellene tudnia, hogy ezzel az akadékoskodással és zsugorisággal éppen az ellenkezőjét éri el annak, amit akar. Erna Redlichnek igaza van; mi oka lehet Gingoldnak erre az örökös sikanérozásra?

Sepp a maga nyílt módján megbeszélte kételyeit Heilbrunnal. Persze a főszerkesztőnek is feltűnt már, hogy Gingold az utóbbi időben a lap irányvonalára még az eddiginél is erősebb befolyást akar gyakorolni. Heilbrun azt gyanította, hogy Gingold mögött egy nagy kereskedelmi konszern áll, amely a lapot bizonyos politikai és gazdasági nézetek lanszírozására akarja felhasználni. Ilyen célokra a kis újságokat gyakran sokkal jobban fel lehet használni, mint a nagyobbakat. Hogy Gingold gáncsoskodik, ez a természetében rejlik, ezt le kell nyelni. Az azonban egyszerűen nevetséges szóbeszéd, hogy Gingold a PH politikai irányvonalának megváltoztatására gondol. Aki ilyenféle híreket terjeszt, azt megfertőzte az általános emigránshisztéria, amely még a legártalmasabb szavak mögött is náci mesterkedéseket szimatol. – Én, Franz Heilbrun – jelentette ki megnyugtatóan, határozottan – semmi esetre se vagyok hajlandó tűrni, hogy Gingold akár csak a legkisebb mértékben is belebeszéljen a politikámba. Ne hagyjon magának, kedves Sepp, semmi butaságot bemesélni – tette hozzá nagyvonalúan. – Egy biztos: előbb megyek el én, semmint hogy önt eleresszem.

 

 

Anna az utóbbi időben mind jobban összebarátkozott Gertrud Simmellel. Kifelé mindketten megőrizték a magabiztosság, az úri dámához illő derű látszatát. De egymás közt felengedtek, nem is próbálták titkolni siralmas mindennapi gondjaikat-bajaikat. Ha kettesben voltak, szitkozódtak, panaszkodtak, s néha-néha vigasztalták egymást.

Gertrud Simmelnek nem volt foglalkozása, a sok apró tennivaló mégis teljesen kitöltötte napjait. Bevásárlásait ugyan mindinkább korlátoznia kellett, de Simmelék továbbra is fényűző házat vittek, élénk társadalmi életet éltek. S ez idegőrlő dolog volt. Biztonságot kellett színlelniök, holott ingatag anyagi bázisuk bármelyik percben teljesen összeomolhatott. Simmelék estélyei kellemesek voltak, értelmes és jóízlésű emberekkel lehetett náluk találkozni; muzsikálgattak, tereferéltek, megengedték maguknak, hogy a dolgokat ne a lecsúszott emigránsok egocentrikus perspektívájából, hanem felülről nézzék.

Anna természettől fogva társaságkedvelő volt, jól érezte magát ebben a körben, estéit gyakran töltötte Simmelék-nél. Néha-néha kicsit sajnálta, hogy ő nem csődítheti maga köré a barátait, ahogy azt valaha Németországban tette. De tudta, Gertrud Simmelnek milyen megerőltetésébe kerül ezt a társadalmi életet fenntartania, s olykor Simmelék házában is elfogta az a szinte kitapintható, az az utóbbi hetekben oly gyakori szorongás: vajon ez a mai estély nem lesz-e az utolsó?

Valahányszor Gertrud időt tudott magának szakítani, elment Wohlgemuthhoz Annáért. Néha egy darabig Elli Frankel is velük tartott. Elli Frankel a forrósodó nyárban egyre csinosabb lett, szemvidító lenge ruhácskákban könnyelműen csapongott erre-arra. Új barátja volt, de azért az ellenszenves dr. Wendtheimet se hagyta ott, viszontbiztosította magát. És dr. Wohlgemuthtal is tovább kokettált, caplizni hagyta, úgyhogy a doktor egyre idegesebb lett, egyre rosszabb szóvicceket faragott. Elli még a szokottnál is fejetlenebbül végezte munkáját, s ha valamit elpackázott, rendszerint Anna itta meg a levét. Anna ezt szó nélkül lenyelte, de néha mérgelődött, hogy így bevásárolt, s féltette Londont. Ellinek szerencséje volt, körülötte mindenki lecsúszott, csak neki sikerült feltörnie.

Egyik este Annának a szokottnál tovább kellett Wohlgemuthnál maradnia. A kintlevőségek, a kifizetetlen számlák egyenlegét állította össze, s örült, amikor Gertrud Simmel telefonhívása félbeszakította ezt az unalmas munkát. Gertrud megkérdezte, hogy eljöhet-e érte, valami fontos közölnivalója van.

Így hát eljött Annáért, s miközben a szomszédos Bois-ban sétáltak, elmesélte, mi történt.

Dr. Simmel a vagyonának egy részét egy vállalkozásba fektette be, amely Franciaország egész területén, elsősorban vendéglőkben és kávéházakban játékautomatákat állított fel. Ezekből az automatákból a meglevő pénzdarab bedobása után egy fogantyú ugrott ki, amellyel aztán az ügyes emberek kis daruk és más szerszámok segítségével nyereményeket: parfümös üvegcséket, egy szelet csokoládét és más hasonlót halászhattak ki. De hogy sikerült-e valamit kihalászniok, ez kilencvenkilenc százalékban szerencse és csak egy százalékban ügyesség dolga volt. Mármost a szerencsejáték-automatákat a törvény tiltotta, s ezért Simmelnek szakértői tanúsítványokat kellett beszereznie, hogy e készülékeknél ügyességi s nem szerencsejátékról van szó; csak e tanúsítványok alapján és bőséges dugpénzek árán sikerült a szükséges engedélyt megkapnia. Ez egy ideig ment is. Csakhogy Gaudissart szenátornak is voltak nyilvános helyeken felállított különféle automatái, s a szenátor hamarosan rájött, hogy a Simmel-féle automaták, amelyek egyre népszerűbbé váltak, ártanak az üzletének. Nem sok fáradságába került keresztülvinnie, hogy Simmel készülékeit betiltsák. Mi több: a szenátor befolyásos és bosszúálló ember lévén, nagy korrupciós üggyé fújta fel a dolgot, amely azzal fenyegetett, hogy botránnyá dagad, és Simmel most nemcsak annak a veszélynek volt kitéve, hogy a pénzét elveszíti, hanem hogy az országból is kiutasítják.

Gertrud elbeszélésére nemsok vigasztalót lehetett mondani. A két asszony szótlanul sétált egymás mellett. A levegő nyirkos és nyomott volt, még nem volt késő, de a párás levegőben és az alkonyati fényekben a tárgyak körvonalai elmosódtak. A Bois gyepszőnyegére és fáira ködös búskomorság borult.

Anna nagyon elszomorodott. Nemcsak barátnője balszerencséjén bánkódott; Simmelék estélyei németországi életének utolsó emlékei voltak. Most hát ezek is odalesznek. Egyszer eljön az utoljára.

Tovább sétáltak, eljutottak a kis állatkertbe. Szomorúan ténferegtek, alig-alig szóltak egymáshoz. Már eléggé sűrű homály uralkodott, s a kertnek az a része, ahol most jártak, nem volt kivilágítva.

Az elefántoknál megálltak. Az óriási állatok a párától elmosódottan mint megannyi őskori szörnyeteg álldogált birodalma legszélső határán, az ároknál, amely a külvilágtól elválasztotta őket. Négyen voltak, furcsa egyöntetűséggel emelgették egyik elülső lábukat a semmibe. Tudták, hogy a semmibe lépegetnek, hisz ezt már sok ezerszer kitapasztalták, s mégis kénytelenek voltak újból és újból lábukat abba a semmibe emelni, amely a szabadság felé vezetett. Ütemesen emelgették a lábukat, mindig a jobbat, és különös egyöntetűséggel lengették az ormányukat is. Így hintáztatták magukat ezek a súlyos, óriási állatok, a ködben-párában csak a körvonalaik látszottak, árnyékszerűen, szürke a szürkében. Végtelenül szomorú, reménytelen látvány volt. A két asszony nyomasztó érzésekkel eltelve figyelte az állatokat, s e nyomasztó érzésekkel eltelve ment is haza.

 

 

A Perzsák sikere óta Anna abban a hiszemben élt, hogy ezek után legalább anyagi szempontból jobban fog menni a soruk. De most minden megint egy helyben topogott, s az elmúlt napokban Anna aggódva figyelte, hogy Wohlgemuth egyre sűrűbben levelezik Londonnal. Mi több: londoni kollégáját már nem Simpsonnak vagy Sir Jamesnek nevezte, hanem egyszerűen Jimmynek vagy Simpsynek. És aztán egy reggel valóban közölte is Annával, hogy megegyezett Jimmyvel, és szeptemberben Londonba költözik. És amikor az asszony csak egy fáradságos, száraz szerencsekívánatot tudott kinyögni, a doktor köhécselve, minden különösebb nyomaték nélkül megismételte ajánlatát, hogy Anna is jöjjön vele. De Anna világosan látta, hogy reméli, nemet fog mondani, és így ürügyet szolgáltat neki arra, hogy helyette Elli Frankelt vigye magával.

Tehát mégiscsak Seppnek és Hannsnak volt igaza, gondolta magában elkeseredetten Anna, amikor az Aranjuez szállót nem akarták jobb lakásra, és Madame Chaix-t drágább bejárónőre felcserélni. És Seppnek abban is igaza van, hogy foggal-körömmel kapaszkodik a PH-nál levő állásába. Most hát a helyzetük még sokkal cudarabbá válik. Arra lesznek ítélve, hogy mindörökre az Aranjuezben maradjanak. – Megengedi, ugye, hogy néhány napig gondolkozzam az ajánlatán? – kérdezte Anna.

– Persze, persze – recsegte élénken a doktor. – De nagyon hálás volnék, ha minél előbb választ kaphatnék öntől.

Anna csak hazafelé menet ébredt teljesen tudatára, mit is jelent számára Wohlgemuth elhatározása. Az Aranjuez szállóban fognak maradni? Arra lesznek kárhoztatva, hogy ott maradjanak? Valószínűleg még örülhetnek, ha az Aranjuez szállóban maradhatnak. A munkanélküliség egyre fokozódik. Jellemző a helyzetre, hogy Pereyro minden befolyása és jóakarata ellenére se tudott még munkavállalási engedélyt szerezni neki. Nehéz lesz másik álláshoz jutnia s egész biztosan rosszabb fizetést fog kapni, mint a doktornál. Tehát nincs más megoldás: Seppnek mindent el kell követnie, hogy Gingold ármánykodásainak útjából kitérjen, és a PH-nál maradjon. Mert egyelőre a háztartást jóformán teljesen az ő keresetéből kell majd fedezni.

Nem, nem, nem. Ezt nem akarja. Egyszerre ráeszmél, milyen büszke volt rá, hogy Sepp és Hanns eltartásáról eddig ő gondoskodhatott. Egész lénye tiltakozik az ellen, hogy tétlenül üldögéljen itt Párizsban. Ezt nem tudja elviselni. Nem marad más hátra: Londonba kell menniök. Seppnek ezt muszáj belátnia; muszáj beleegyeznie, gondolja Anna, meg kell neki magyaráznom.

A maga higgadt, értelmes módján felsorolja Seppnek az átköltözés mellett szóló érveket. Ha Sepp el is veszíti a PH-tól kapott fizetését, ennél fontosabb, hogy ő, Anna továbbra is keresni fog. Nemcsak azért, mert az ő fizetése nagyobb, hanem mert Wohlgemuth éppoly megbízható munkaadó, mint amilyen megbízhatatlan Gingold. Másként a doktor nem is ajánlotta volna föl neki, hogy magával viszi Londonba.

Miközben ezeket mondja, arra gondol, milyen jó lenne mindkettőjüknek, ha Londonban új életet kezdhetnének. Ott minden jobb volna. Sepp visszatérne a muzsikájához, életük megint összefonódna, minden jóra fordulna.

Ezeket a gondolatait persze nem teregeti ki, nem akar érzelgősséget vegyíteni a beszélgetésbe. De a londoni új, jobb élet reménye erőt kölcsönöz neki, határozottabban, meggyőzőbben beszél. A Perzsák szép sikere után, érvel, még arra is számítani lehet, hogy Sepp a muzsikájával belátható időn belül valamennyiük számára eleget fog keresni. Politikával persze ott nem foglalkozhat, de hát nem ő maga szokta-e mondogatni, hogy jó muzsikát csinálni annyi, mint jól politizálni? Amellett hébe-hóba Londonból is írhatna a PH-nak. egy-egy cikket. Anna mindezt világos, egyszerű szavakkal, nekihevülve, de túlzások nélkül magyarázza.

Sepp az elmúlt napokban is megőrizte engedékenyebb, barátságosabb hangulatát. Most se házsártos, inkább jókedvű, könnyen kezelhető. Na de Londonba menni, erről hallani se akar, nem akar Párizsból elmenni, s ezt csak azért nem mondja meg világosan és félreérthetetlenül, mert tekintettel van Annára, mert irtózik a jelenetektől, mert gyáva.

Persze tudja, hogy Anna nagyon is épkézláb érveket hozott fel. De az az elképzelés, hogy egy új, nagy, idegen városba menjen, nyomasztó érzéssel tölti el, mintha csak ott várna rá az igazi száműzetés. Egykedvűsége, fatalizmusa, a változásoktól való félelme, hajlama, hogy az eseményektől hagyja sodortatni magát, egész münchenies lelki beállítottsága viszolyog attól az erőbedobástól, amit Anna kíván tőle. Újság nélkül hogyan harcoljon tovább Londonban Benjaminért? És egyáltalán hogyan politizálhatna Londonból? Hogy képzeli ezt Anna? És utolsó barátait is elveszítse, Tschernigget, Ringseist, a PH kollégáit, Bergert, Pfeiffert, Weissenbrunnt és a muzikális Peter Dülkent? És egyszerűen cserbenhagyja azokat a politikai szervezeteket, amelyeket itt megteremtett? De mialatt gondolatban összeszedi mindezeket az érveket, nagyon jól tudja, hogy Anna szilárd logikájával szemben nem állják meg a helyüket.

– Rettenetesen sajnálnám, ha el kellene mennem Párizsból – mondja tehát egyszerűen, s nem is bajlódik azzal, hogy érveket soroljon fel.

– De nagy ostobaság volna Párizsban maradni – foglalja össze Anna nyugodtan és tárgyilagosan a maga érveit. Sepp hálás, hogy nem heveskedik, nem noszogatja.

– Majd még végiggondolom a dolgot – ígéri e kitérő válasszal zárva le a beszélgetést –, hisz meg van időnk.

– De nem sok – makacskodik Anna –, a doktor szeretne minél hamarabb választ kapni.

– Ne légy olyan szigorú, öreg – kérleli őt Sepp szívélyesen, szeretetre méltóan, mint egy nebuló, aki tanárától szabadnapot kér. – Vagy tán már ma este igent kell mondanom? Máris? – Átöleli Anna vállát, s aznap este nem folytatják a beszélgetést.

19
Caesar és a szerencse

Akármihez is kezdett Wiesener, a veszély, amit Raoul, ez a taknyos kölyök az ifjúsági találkozóval felidézett számára, mindig és mindenütt mint súlyos, nyomasztó levegő fogta körül. Leginkább az kezdte ki idegeit, hogy tétlenül kell kuksolnia és várnia, semmit se tehet a közeledő veszedelem elhárítására. Spitzi elkészítette feljegyzését a „Jeanne d’Arc” és az „Ifjú Siegfried” találkozójáról, a német hivatalos körök megadták hozzájárulásukat, a franciák rendkívül előzékenyeknek mutatkoztak: úgyszólván biztosra lehetett venni, hogy a francia küldöttség vezetésére az ifjú de Chassefierre urat fogják jelölni. Wiesener már azt is csak nagy üggyel-bajjal tudta elérni, hogy legalább a sajtó egyelőre ne adjon hírt a tervezett találkozóról. De előbb-utóbb, nyolc-tíz nap múlva a nyilvánosság értesül majd a találkozóról, Raoul neve is fel fog bukkanni, a PH újból ráveti majd magát Wiesenerre, s támadásai akkor még dühödtebbek lesznek. Akkor fogja megbosszulni magát, hogy e zuglap ellen olyan túlontúl körmönfont eljárást javasolt Heydebreggnek. Holott milyen egyszerű lett volna ezt a Gingoldot minden teketória nélkül megvásárolni s a PH zugfirkászait erőszakosan elhallgattatni.

Kényszerítette magát, hogy a Beaumarchais-életrajzon tovább dolgozzon, ám az utóbbi hetek szép lendülete odavolt. Maria viselkedése még csak fokozta rosszkedvét. Ha már Leával nem tudta kibeszélni magát, legalább Mariával szerette volna megosztani aggodalmait, arra vágyott, hogy a lány megvigasztalja, ő meg önbizalmat színlelhessen előtte. De persze éppen most, amikor vigaszra lett volna szüksége, a lány elhidegült tőle, s egyedül hagyta a História Arcanával.

Maria jóval kötelességén túl dolgozott. Sose unta el, hogy Wiesenerrel a Beaumarchais-ról beszélgessen. Még olyan irodalmat is szerzett hozzá, amit Wiesener magától nem fedezett volna fel, figyelmeztette őt a lapos részekre, hibákra, ellentmondásokra. De azokról a veszedelmekről, amelyek Wiesener karrierjét fenyegették, soha egy szót se szólt. A férfi hiába igyekezett tréfálkozással, kedveskedéssel valamilyen megjegyzést kicsikarni belőle. Azzal próbálta a lányt csigaházából kicsalogatni, hogy a PH elleni mesterkedéseinek legkisebb részletét se rejtette el előle, sőt éppen ellenkezőleg: szándékosan beavatta őt intrikáinak egész szövedékébe. Még odáig is elment, hogy lediktálta neki az ügynöke, Leisegang számára kidolgozott irányelveket, mert azt remélte, hogy ily módon legalább egy felháborodott szóra késztetheti. Maria azonban beérte azzal, hogy utálkozó arcot vágjon, és csak hallgatott.

Végül Wiesener már nem állta meg szó nélkül. A Beaumarchais diktálása közben, amikor Maria épp egy új ív papírt húzott be a gépbe, félbeszakította magát. – Mondjon már végre valamit – szólította fel a lányt. – Persze maga nem ért egyet a Leisegangnak adott utasításaimmal. És az a véleménye, hogy ha most ez a dolog az ifjúsági találkozóval és Raoullal nyilvánosságra kerül, s nagy botrány lesz belőle, akkor úgy kell nekem. Hát mondjon már valamit – ismételte önuralmát elveszítve, sürgető hangon.

Maria nem vette le szép, halványbarna ujjait a billentyűkről, csak a válla felett vetett egy haragos pillantást Wiesenerre. – Mire való a sok beszéd – válaszolta –, anélkül is nagyon jól tudja, mit gondolok.

– Nem tudom – hazudta Wiesener. – Nagyon barátságtalan dolognak tartom, hogy maga csak itt ül és hallgat.

– Miért legyek barátságos? – replikázott Maria.

– Árulja már el nekem, mi a véleménye rólam és a PH elleni akciómról – makacskodott a férfi. – Nem jó, egyikünk számára se jó, ha folyton lenyeli a mérgét.

– Ez nem méreg – válaszolta Maria már-már szomorúan.

– Beszéljen hát – noszogatta őt Wiesener. – Aljasságnak tartja, ugye, amit csinálok? – kérdezte feszülten, félig gúnyosan.

– Az a legförtelmesebb – válaszolta a lány –, hogy csupa felemás dolgot csinál. Hisz kezdettől fogva tudta, hogy a kettőt együtt: a Madame de Chassefierre-hez való kapcsolatát és a pártban betöltött pozícióját nem tarthatja meg. És mégse bírta elhatározni magát, mindig csak ezek a kompromisszumok. Önnél minden olyan felemás – háborgott, s Wiesener látta, hogy most, ami csak felhalmozódott benne, kitör belőle. – Ha valami tisztességes dolgot csinál, gúnyos szemhunyorítással csinálja, mintha szégyellené magát, s ha valami aljasságot csinál, úgy dicséri önmagát, hogy kiérezni a rossz lelkiismeretét. És én azt hittem, hogy ön férfi. El se tudom mondani, ön milyen ellenszenves nekem.

– Köszönöm – mondta Wiesener. – Köszönöm a tájékoztatást. És most, hogy a levegő valamivel tisztább lett, tovább folytatjuk a munkát a Beaumarchais-n.

De Maria szavai nem hagyták nyugodni. A História Arcanában hosszasan vitatkozott velük, s ahogy Lea portréja kedvesen és gúnyosan lenézett rá, Lea mosolya mögé Maria szavait képzelte.

 

 

A PH szerkesztőségébe névtelen levél érkezett, amely beszámolt a francia „Jeanne d’Arc” és a német „Ifjú Siegfried” ifjúsági egyesületek közt tervezett találkozóról. A levél nyilvánvalóan jól informált személytől származott. Pontos s részben ellenőrizhető adatokat tartalmazott, s mellékletként a tervezett ifjúsági találkozó részletes programját s néhány hivatalos irat másolatát.

A francia küldöttség valószínű vezetőjének a levél az ifjú Raoul de Chassefierre urat nevezte meg, s e jelöléshez megjegyzést is fűzött. A névtelen levélíró utalt Erich Wiesener tagtárs gyakori látogatásaira a Rue de la Ferme-cn, s az ifjú Chassefierre úr és a tagtárs közti feltűnő hasonlatosságra. Ráadásul a levél e jelölés pikantériájára is felhívta a figyelmet. Egyfelől ugyanis a Wiesener tagtárs és Raoul de Chassefierre közti közeli kapcsolat a francia-német közeledésnek mintegy két lábon járó jelképe, másfelől viszont az illetékes francia hatóságok mégis egy kis tréfát engedélyeztek maguknak, amikor küldöttségük vezetőjévé pont egy olyan személyt jelöltek, akinek ereiben pár csepp zsidó vér csörgedezik.

A PH szerkesztőségében a névtelen leveleknek általában nem sok figyelmet szenteltek. Ezt a levelet azonban Heilbrun alaposan elolvasta, azon törte fejét, vajon nem csapda-e. Nem, nem csapda. Elhatározta, hogy a névtelen író közleményeit felhasználja.

Heilbrun és Wiesener régi ellenségek voltak. Wiesener Nyugatnémet Újság-ja, a weimari Németország legelőkelőbb lapja, és Heilbrun Porosz Újság-ja, a birodalmi főváros legbefolyásosabb demokratikus lapja közt annak idején éles vetélkedés dúlt. Heilbrun Wiesenert mindig is sznobnak, finomkodónak és elvtelennek, az meg őt közönségesnek tartotta. Heilbrun számára diadal és nagy igazolás volt, hogy Wiesener feladta demokratikus elveit, és a nácikhoz csatlakozott. De legnagyobb csalódására meg kellett élnie, hogy ez a pálfordulás vetélytársa tekintélyét korántsem csökkentette. A világsajtó továbbra is idézte cikkeit, Wiesener nagy tiszteletnek örvendett, fényűző körülmények közt élt, nyilvánvaló megvásárolhatóságát senki se vetette szemére. Heilbrun szemében Wiesener mintegy a világ igazságtalanságát testesítette meg.

Ezért aztán nagy örömmel látott neki, hogy a névtelen levél felvilágosításaiból gyűlölt ellenfelének méregitalt kotyvasszon. Időközben rájött, hogy az a múltkori cikke túlságosan otromba volt. Most jobb, élesebb fegyvere van. Most nemcsak a szívén akart könnyíteni, cikkét nem egyszerűen az emigránsok gondolkodásmódjához akarta igazítani, most az ellenfele skalpját is meg akarta szerezni. Ezúttal nem tévesztette szem elől azokat, akiktől Wiesener és az ifjúsági találkozóra vonatkozó terv függött, most a mértékadó francia szerveknek, a német követségnek, Wiesener párton belüli ellenségeinek szája íze szerint fogalmazott. Óvatosan adagolta a mérget, amelyet a névtelen levél a kezére adott, finom, csak beavatottak számára érthető célzásokra szorítkozott, amelyek azonban éppen ezért még inkább telibe találtak.

Valahányszor Wiesenert súlyos csapás érte, elhallgattatta érzelmeit, hűvös és nyugodt lett. Heilbrun cikkét olyan éles látású egykedvűséggel olvasta, hogy szinte maga is megijedt tőle. Tárgyilagosan elismerte, milyen jó a cikk, rafináltabban maga se írhatta volna meg. Revideálnom kell ezekről az emberekről alkotott véleményemet, gondolta magában. Mindig zugfirkászoknak neveztem őket. Holott nem is zugfirkászok, nem táncolnak egyszer jobbra, egyszer balra. Ennek ellenére van valami közös vonás köztük, és a zugfirkászok prototípusa, azon bizonyos Elles közt. Szentimentálisak és rájuk is jellemző a gettó gyermekeinek fantasztikus körmönfontsága. Egyébként milyen kevesen tudják, hogy az a bizonyos Elles volt Freytag zugfirkászának mintaképe. Valóban rendkívül olvasott vagyok, s az emlékezőtehetségem is megbízható. De Wiesener logikája és intuíciója ezzel egyidejűleg, már a cikk olvasása közben dolgozni kezdett, szinte maga előtt látta, milyen hatása lesz Heilbrun cikkének a barátaira és az ellenségeire. Látta a nagykövet arcát, ahogy a cikket olvassa, Spitzi arcát, Lea arcát, Heydebregg arcát.

Waterloo, foglalta össze gondolatait és érzéseit, ez lesz a Waterloom.

És hogy rögtön próbát tegyen, felhívta Heydebregget. Ha a tagtárs történetesen a telefonhoz jött volna, nem tudta volna megindokolni, miért hívta fel, de meg volt róla győződve, hogy ezen nem kell majd a fejét törnie. És sejtése be is igazolódott: a tagtárssal nem tudott beszélni. Már maga az a hang, ahogy a titkár ezt közölte vele, igazolta sejtéseit. Igen, igen, minden igazolta sejtéseit. Letette a kagylót, bólintott, bölcsen, rezignáltán, aprócska mosollyal.

Tehát mindennek vége. A csapás telibe talált. De jól van ez így. A katasztrófára várni mindig rosszabb, mint maga a katasztrófa, s így Wiesener most nyugodt, csaknem jókedvű lett.

Amikor neve a PH-ban a szemébe ötlött, épp menni készülődött. Sétabotja még ott állt a székhez támasztva. Kezébe vette. Utcai ruhában, bottal kezében végigment a könyvtárszobán, a dolgozószobán, ide-oda járkált, s gépiesen figyelte, ahogy vastag cipősarkai nyomot hagynak a puha szőnyegen.

Százszor is elmondta magának, és az okos Maria is figyelmeztette, hogy e kettőt egyszerre nem lehet csinálni, hogy előbb-utóbb választania kell Lea iránti vonzalmai és a karrierje közt. Több mint két éve húzta-halogatta a döntést. S most szerencsére a sors döntött helyette. De hogyan döntött, ellene vagy mellette? Ez még korántse derült ki.

Forró vagy hideg, csak ne langyos. Wiesener szinte fellélegzik – végre megszabadult az örökös várakozástól. Kihúzza magát, hátrafeszíti vállát, botjával a levegőbe suhint. Ez ideig nagy súly nehezedett rá, most – testileg is – megkönnyebbült.

Tehát a karrierjének fuccs. Ha akarja, ha nem, a magánéletbe kell visszavonulnia. Magánélet – vagyis Lea. De vajon olyan biztos lehet a dolgában? Már elfelejtette a tapasztalatokat, amelyeket a PH első cikke után folytatott telefonbeszélgetés során szerzett? Az ember persze azt gondolná, hogy ennek a mai cikknek más hatással kell lennie Leára. A PH e második infámis támadásának meg kellene győznie Leát, milyen alaptalan volt az a titkos gyanúja, hogy ő a PH ellen intrikál. E cikknek emberi számítás szerint azzal a hatással kellene járnia, hogy Lea még rendíthetetlenebbül bízzon benne. E gondolatok nyomán Wiesener felvidul.

Közben megjön Maria. – Na – kérdezi Wiesener hangsúlyozott vidámsággal –, most meg van elégedve, Maria? Most vége a langyosságnak és a kompromisszumnak. Fuccs a politikának, fuccs a karriernak. Talán még a Nyugatnémet Újság-ot is elveszik tőlem. Szerintem ez remek lesz. Nem gondolja, Maria? Ezentúl csak komoly dolgokkal fogunk foglalkozni. Irodalommal, és semmi mással. Egyet persze nem tudok: nem fogok-e hamarosan olyan kutyaszorítóba kerülni, hogy a maga fizetését is csökkentenem kell. Akkor is itt marad nálam, Maria?

– Ne butáskodjon – válaszolja nyersen Maria, de a hangjában mégis rég nem hallott szívélyesség bujkál.

Ezek után Wiesener folytatta a Beaumarchais diktálását. Nem akart többé a zugfirkászokkal, siralmas piszkálódásaikkal, ezzel az egész szánalmas politikai limlommal foglalkozni. A Beaumarchais-ra összpontosította figyelmét, lendületesen, szép sikerrel dolgozott.

Késő délután elment a Rue de la Ferme-re. Kitűnő hangulatban ért oda. Előre örült, hogy most megmutathatja Leának, mennyire sebezhetetlen. Már-már úgy érezte, az ő érdeme, hogy lemondott a politikáról, szabad akaratából döntött Lea és az irodalmi munkásság mellett.

A Rue de la Ferme-en a személyzetet nagy sürgés-forgás közepette találta. A házat este bezárják, Lea Arcachonba utazott.

Most először fordult elő, hogy Lea elutazott, s őt erről előzőleg nem értesítette.

 

 

A PH cikke arra késztette az ifjúsági találkozó dolgában illetékes párizsi urakat, hogy Raoul de Chassefierre és Erich Wiesener felől információkat szerezzenek be. A Rue de Lille-i német nagykövetségen és a barna házban, a párt párizsi központjában lázas vita, tárgyalás, telefonálgatás kezdődött. Heydebregg tagtárs komoran üldögélt a Watteau szállóban, senkit se fogadott. Spitzi okosan viselkedett, udvariasan sajnálkozott a történteken, de Wiesener ellen egyetlen uszító szót se ejtett. Tétlen maradt, jól tudta, akárhogy is fordul a dolog, csak az ő javát szolgálhatja. Végül is a „Jeanne d’Arc” és az „Ifjú Siegfried” közt tervezett találkozót bizonytalan időre elnapolták, ugyanígy a döntést afelől is, hogy Gingolddal tovább folytassák-e a tárgyalásokat.

A nyilvánosság ebből semmit se vett észre, mert a sajtó a tervezett ifjúsági találkozóról még nem adott hírt. Heilbrun cikkének máskülönben se voltak látható következményei. Senkinek se jutott eszébe, hogy Wiesenert kérdőre vonja, még kevésbé, hogy pártbíróság elé állítsa. Heilbrun támadásának rejtettebb, mélyebb, félelmetesebb hatása lett. Wiesener körül nagy űr támadt, azok közül, akik számítottak, többé senki se mutatkozott nála. A kegyvesztettség ilyen módon sokkal érezhetőbb volt, mintha elővették volna őt. Egyébként Wiesener ügyei a megszokott kerékvágásban haladtak tovább, nap mint nap nagy halom postát kapott, egész nap szólt nála a telefon, de sem a döntésre jogosult, sem pedig a számára fontos személyek közül senki se hívta fel.

A hajdani Wiesener ezt a hallgatást nem vette volna tétlenül tudomásul. Futkározott, maga körül vagdalkozott volna, agyonhajszolta volna magát, csak hogy megtörje ezt a nyomorúságos csendet. Megkísérelte volna, hogy valamiképp Heydebregg, a követ vagy Gehrke útjába kerüljön, kérdőre vonja az urakat. Leának pedig táviratozott, telefonált, írt volna. A mostani Wiesener, ennek a júliusnak Wiesenerje semmi ilyet nem tett. Ehelyett görcsös vidámsággal bebeszélte magának, milyen kellemes az ilyen kötetlen, felelősségek nélküli élet. Vattába burkolódzott, hogy semmit se érezzen, semmit se halljon. Hát nem remek, hogy békében hagyják, nem kell többé örökös tojástáncot járnia? Ez az igazi szabadság! Szakadatlanul, lendületesen dolgozott, és sikeres munkát végzett. Tréfálkozott Mariával, egy percre se tágított mellőle, s ez, úgy tűnt neki, nem is a legrosszabb megoldás. Haragját, felháborodását, csalódottságát olyan gondosan leplezte maga előtt, hogy ezeknek az érzelmeinek még a História Arcanában sem adott hangot.

Eljött július második fele, nagyon meleg lett. Egész Párizs nyaralni ment; Wiesener, ha akarta volna, a körülötte eluralkodott magányosságot az évszaknak tudhatta volna be. Máskor ezeket a heteket ő is a tengerparton vagy a hegyekben töltötte, idén Párizsban maradt. Mariának és a História Arcanának elmesélte, milyen boldog, hogy a forró, kiürült városban ilyen zavartalanul dolgozhat.

Mélyen a szívébe kellett volna látni, mélyebben, mint ahogy erre ő maga képes volt, hogy felismerje, mennyire hiányzik neki kedvenc elfoglaltsága, a politikai intrikálás, milyen keservesen hiányzik neki Lea, a vele való kedves, meghitt együttlét. Magatartása olyan férfira vallott, aki megtalálta hivatását, aki elégedett önmagával. Virtuóz gyakorlottsággal, amúgy fél kézzel elintézte újságírói kötelességeit, idejének jó részét a Beaumarchais-ra fordította. Szabad óráiban a még Párizsban levő ismerőseivel jött össze, erre-arra flörtölt, az esti hűvösségben Mariával kikocsizott a Bois-ba vagy valahová a környékre, hogy a fák alatt vagy a víz mellett vacsorázzanak. Látszatra vidám, kiegyensúlyozott, munkás, teljes életet élt.

De amikor a Beaumarchais már a befejezéshez közeledett, egy olyan esemény történt, amely boldog, egyenletesen folyó munkáját hirtelen félbeszakította. A Friedrich Benjamin ügyében dönteni hivatott német-svájci bíróság megalakult, éspedig olyan módon, hogy a német kormány ennél jobbat nem is kívánhatott volna. A három semleges döntőbíró közt, akiktől végeredményben az ítélet függött, egy finn és egy magyar volt, azaz olyan nemzetek polgárai, amelyek a Harmadik Birodalom módszerei iránt más nemzeteknél sokkalta több megértést tanúsítottak. Ez a Harmadik Birodalom számára nagy siker volt, s különösen nagy sikert jelentett személy szerint Heydebreggnek, aki a Harmadik Birodalomnak ez ügyben tett lépéseit sugalmazta.

E közlemény láttán Wiesener arca felragyogott. Amilyen nagy diadal volt ez a Harmadik Birodalom és Heydebregg számára, éppoly nagy vereséget jelentett az emigránsoknak. Különösen a PH zugfirkászait érte ezzel súlyos csapás, hisz ők voltak e viszálykodásban Friedrich Benjamin ügyének legfőbb szószólói. A döntőbíróságnak Németország számára ilyen kedvező összetétele világosan bizonyította, hogy az emigráns zugfirkászok még nemzetközi kapcsolataik teljes latba vetésével se tudnak semmiféle eredményt elérni. Heilbrun és Trautwein firkálmányai puszta stílusgyakorlatok, s a hatalom birtokosai közül senki se veszi őket komolyan. Heydebreggnek és a Német Birodalomnak a Benjamin-ügyben elért sikere tehát az ő, Wiesener rehabilitálását jelenti. Ha a PH még a Benjamin-ügyben az egész világsajtó támogatása ellenére is csak ilyen keveset bírt elérni, milyen keveset nyom akkor a latban az az ellene intézett dühödt, személyeskedő támadás, amiről a nyilvánosság még csak nem is vett tudomást.

Mi több: a Harmadik Birodalom ez újabb sikere azt is megmutatta, milyen helyes volt az a taktika, amelyet ő, Wiesener a PH-ügyben javasolt. Azzal a tervével szemben, hogy a PH megkaparintása révén egy látszólag semleges, sőt ellenséges sajtóorgánumból tőkét kovácsoljanak, csakis azt lehetett felhozni, hogy ez a módszer túlságosan hosszadalmas és a PH-nak újabb támadásokra enged időt. Most azonban kiderült, hogy a világ a PH-nak még a Benjamin-ügyben csapott ricsajozásával sem törődik, tehát Wiesenerék igenis megengedhetik maguknak, hogy az újság szétmor-zsolását tempósan és szakszerűen hajtsák végre, rá se hederítve arra, hogy az újság a közbenső időben persze további támadásokat fog intézni ellenük. A döntőbíróság összetétele ily módon személy szerint Erich Wiesener számára is diadal.

Csak pár pillanatig tartott, amíg ezeket a következtetéseket levonta. Alig olvasta el az újságjelentést, máris odavolt a csüggedés, odavoltak az irodalomnak szentelt csendes élet felőli álmodozások. Wiesener felélénkült, ragyogott, égboltja felhőtlen tündökölt. Száz és száz terv ötlött fel benne, újságírói, politikai tervek. Milyen bolondság volt azt képzelnie, hogy a sors elejtette őt, isten háta mögötti életre, jelentéktelenségben való tengődésre kárhoztatta. Épp ellenkezőleg: most még az ellenségei is beláthatják, hogy sebezhetetlen. A zugfirkászok ostoba támadásaikkal csak ezt bizonyították be.

Késő este volt, dolgozószobájának ablakai tárva-nyitva álltak, hogy beengedjék a hűs esti levegőt, Wiesener lába előtt ott csillogtak Párizs városának fényei. „Caesart és a szerencséjét hordozod”, suttogta maga elé, túláradó örömmel, s e mondatot, mivel igen olvasott volt és nagy sznob, görögül idézte, ahogy Plutarkhosznál áll. Aztán becsukta az ablakokat, kinyitotta a rádiót, zenét kellett hallgatnia. És itt is szerencséje volt, a rádióból olyan hangok áradtak feléje, amelyeket nagyon szeretett. A Svájcban rendezett zenei hetek keretében az Ötödik Szimfóniá-t játszották Nathan karmestqr vezényletével.

Erich Wiesener kényelmesen hátradőlt öblös bőrfoteljában, és a zenét hallgatta. Zúgva, suttogva áradtak felé a világ titkai: bűn, félelem és ítélet, vereségek és szenvedélyek, nyugalom és boldogság, felháborodás és diadal. Nathan karmesternek az ellenségei néha szemére hányták, hogy érzelgős, ma azonban legkevésbé se volt az. New Yorkban óriási ünneplésekben részesítették, de most, mivel a koncertjét számos rádióállomás közvetítette, a németjei is hallhatták. Ezt tudta, s ezen az estén nem volt érzelgős. Jól ismerte és szerette az Ötödiket, ebben dörögte, harsogtatta ki haragját a gonoszok és erőszakosak fennhéjázásai ellen, ebben suttogta el és csendítette fel reményeit, hogy a jóság diadalmaskodni fog a világban.

Erich Wiesener párizsi dolgozószobájának öblös bőrfoteljában ülve hallgatta a zenét. Wiesener muzikális volt, minden taktust kiélvezett, nagyon-nagyon örült, hogy Nathan dirigál – és hogyan! Ez a Nathan nagy muzsikus, s remek dolog, hogy épp ennek a száműzöttnek kell Erich Wiesener diadalához zenét szolgáltatnia. Akármilyen gúnyosan mosolyog is le rá Lea, nagyszerűen berendezett világ ez, neki tetszik.

20
Hutzler zsidó nadrágja

Amikor másnap Maria megjött, Wiesener ragyogó arccal megkérdezte tőle: – Mit kíván magának, Maria? Szeretném magát valamivel megajándékozni.

– Mi történt? – kérdezte csodálkozva Maria.

– Óriási esemény – örvendezett Wieiener. – Hát maga még nem hallotta?

Maria még nem hallotta. Wiesener belső átalakulása előtt a döntőbíróság összetételére vonatkozó hírből valószínűleg ő is ugyanolyan következtetéseket vont volna le, mint Wiesener. Most azonban, mert azt hitte, hogy a férfi lélekbeli megújhodása tartós lesz, a jelentésnek nem sok figyelmet szentelt és nem is sokat törte rajta a fejét, hogy ennek az eseménynek milyen hatása lehet Wiesener karrierjére. A férfinak viszont esze ágában se volt, hogy felvilágosítsa. Csak mosolygott, szerencséjének boldog tudatában.

A Beaumarchais helyett ma egy rövid cikket diktált a Nyugatnémet Újság számára, egy glosszát a francia légi fegyverkezés terén tapasztalható egy s más késedelmekről. A cikk a németek előtt igazolni akarta, hogy a munkásaik jóakaratára ráutalt demokratikus kormányok a tekintélyuralmi rendszerekkel szemben szükségszerűen alulmaradnak. Wiesener persze túl kényes ízlésű volt ahhoz, hogy ezt az alapgondolatot amúgy durván kifejezésre juttassa, megelégedett azzal, hogy előkelő és ravasz árnyalatokkal sugalmazza művelt olvasóinak. Maria gyorsírás közben összeszorította ajkait. Az isten szerelmére, mi történt? Ez a férfi, aki most diktál neki, a tegnapelőtti lelkiismeretlen, hitetlen törtető és köpenyegforgató, nem pedig a tegnapi Wiesener, az író, aki visszatalált önmagához és valódi hivatásához. Maria szép arcán harag és csalódás tükröződött. Egész délelőtt magába gubódzott. Wiesenert azonban ez nem izgatta. Erejének teljében érezte magát, biztos volt benne, hogy visszahódítja Mariát.

A nap folyamán kiderült, hogy Wiesener a döntőbíróságról szóló hírből helyes következtetéseket vont le. A kegyvesztettség időszaka lejárt: mindenfelől siettek újból felvenni vele az érintkezést. A Rue de Lille, amely ezekben a hetekben hűvös hallgatásba burkolódzott, most telefonált, és egy teljesen érdektelen ügyben, mintha mi sem történt volna, kikérte véleményét. Spitzi pedig barátságos táviratot küldött a berni fennsíkról, megkérdezvén, vajon Wiesener-nek még mindig nincs-e elege a forró Párizsból, nem szándékozik-e szabadságra menni, s vele valahol találkozni. Mindenekelőtt azonban – s ez több volt, mint amit Wiesener remélt – Biarritzból keresték őt, s a telefonban felhangzott a tagtárs, a víziló jól ismert, recsegő basszusa.

– Na, fiatalember – mondta a hang –, rég nem hallottunk egymásról. Mit szól ehhez? Kellemes hírek Afrikából, mi? Úgynevezett csapás az emigráns urak számára.

Heydebregg, csakúgy, mint a többiek, a döntőbíróság kedvező összetételében mind a PH tehetetlenségének, mind pedig a Wiesener javasolta taktika helyességének bizonyítékát látta. Hogy Wiesenerrel újból felvehette a baráti kapcsolatot, úgy beszélhetett vele, mint férfi a férfival, ez csaknem ugyanolyan öröm volt számára, mint a maga egyéni diadala.

Wiesener, amikor a telefonban meghallotta Heydebregg hangját, szinte maga előtt látta, ahogy kabátjának szárnyait gondosan hátrahajtva üldögél, szinte szagolta őt, érezte, amint vizenyős szeme – hál’ istennek ezúttal nem olyan fenyegetően – rajta nyugszik, s mélységes elégedettség töltötte el, hogy Heydebregg úgy elsiklik ezek fölött a legutóbbi csúnya hetek fölött, mintha nem is lettek volna, s újból „fiatalembernek” szólítja őt.

És a tagtárs egyébként is feltűnően kegyesnek mutatkozott. Részletesen kikérdezte Wiesenert hogyléte felől, sajnálkozott, hogy Párizsban maradt, de teljesen megértette azt az óhaját, hogy a Beaumarchais-t a nyárias városban akarja befejezni, melegen érdeklődött az iránt, hogyan halad a munka. Aztán visszatért az úgynevezett afrikai hírekre, és azt javasolta, hogy a PH-t valamivel energikusabban vegye kézbe. Nem akar persze a tagtárs dolgába belekontárkodni, de számára személy szerint nagy gyönyörűség volna, ha a zugfirkászokat még Németországba való visszatérése előtt elintéznék. Amikor pedig Wiesener szerény, de mégis bizalmaskodó modorban megkérdezte, vajon a tagtárs a Berlinbe való visszatérésének időpontját már kitűzte-e, Heydebregg azt válaszolta, hogy véglegesen még nem döntött, de mihelyt valami határozott dolog kialakul, Wiesenert értesíteni fogja. És aztán amúgy mellékesen, szívélyesen, jóakarata nyíltsággal hozzátette, hogy ami a legközelebbi jövőre vonatkozó terveit illeti, Biarritzból már elege van, és szabadságának hátralevő részét Arcachonban szándékozik tölteni.

Arcachon említésekor Wiesener szíve elszorult. Ő maga is vágyott Arcachonba, s ha Lea nem volna olyan kiszámíthatatlan asszony, az első repülőgéppel odautazna. – Mondja csak, fiatalember – kérdezte tetejébe a víziló –, nem jönne maga is oda? – Miféle kérdés volt ez: alattomos vagy ártatlan?

– Hogy ön is ott lesz, tagtárs – kényszerítette ki magából Wiesener a szívélyes választ –, persze nagyon vonzóvá teszi a dolgot. Én azonban már eltökéltem magamat, hogy előbb befejezem a Beaumarchais-t.

Utóbb aztán végiggondolta Heydebregg-gel folytatott beszélgetését, minden szót, minden hangsúlyt, örömébe csak egy csepp üröm vegyült – hogy Heydebregg elmehet Arcachonba, ő pedig nem. Milyen szívesen beszélné meg Leával ezeknek az utóbbi heteknek különféle sorsfordulatait, megannyi meglepő eseményét. Senki se tudná Leánál jobban megérteni és megosztani vele azt az ironikus élvezetet, hogy látszólagos balszerencséje végül is újból és újból szerencsébe csap át. Kár, hogy Lea e bolond rögeszméje gátat emel közéjük. Tán mégis a legjobb volna, ha a legközelebbi repülőgéppel egyszerűen odautazna és kimagyarázná a dolgot? Hisz a történtek is igazolják, milyen helyesen látta kezdettől fogva a dolgokat. Ezt Leának meg kell értenie. De, morfondírozik Wiesener, ezt mégsem szabad megkockáztatnom, túl veszélyes. Egy álommal, egy rögeszmével szemben az értelem tehetetlen.

Tehát sajnos nincs mit tenni – nem ő megy Leához, hanem a tagtárs.

De hamarosan úrrá lesz e rossz hangulatán. Magánya e heteiben azt mondogatta magának, hogy éppen a tevékeny megbánás ez időszaka fogja elfeledtetni Leával összes korábbi kifogásait, Lea értékelni fogja a teljesítményt, amit ő végrehajtott, az aszkézist, amivel lemondott politikai tevékenységéről. Heteken át az a remény éltette, hogy éppen most fogja Leát véglegesen, egyszer s mindenkorra meghódítani. Most mindezt elfelejtette, és egy merész szaltóval korábbi reményeinek éppen az ellenkezőjéből mentett reményt. Korábban politikai kudarca, kényszerű hátat fordítása a politikának szolgáltatta számára a biztosítékot, hogy Leát visszahódítja, most politikai diadalának érzete biztosított neki ugyanily győzelmet az asszony felett. És ez a mostani győzelmi tudat a korábbinál kevésbé volt mesterkélt. Korábbi reményeit kétes értékű spekulációkból kellett összeeszkábálnia, ez az új reménye oly meggyőződésben gyökerezett, amely azóta alakult ki benne, amióta saját szemével nézte a világot és tapasztalatait saját kategóriái szerint rendezte – abban a mély meggyőződésben gyökerezett, hogy a nőket semmivel se lehet jobban elszédíteni, mint a sikerrel.

 

 

Gingold úr a döntőbíróság összetételéről szóló hír hallatán őszintén bánkódott, lám, a Benjamin-ügyben milyen csúnya fordulat következett be. Isten haragszik a népére, tömérdek csapással sújtja. Edom sokkal hatalmasabb Izraelnél, s íme, az ősgonoszok most ebben a Benjamin-ügyben is győzelmet fognak aratni az igazak felett.

De bármennyire is bánkódott Gingold úr e híren, amikor alaposabban átgondolta, egy kis elégtételt is érzett. Ez az utóbbi néhány hét ugyanis Gingold úr számára oly belső bizonytalanság időszaka volt, mint amilyet már régen nem élt át. Mert azóta, hogy megindult ezen a rendkívül veszélyes úton, még egy lépést tett, amelyet pedig megtakaríthatott volna magának. Ha már egyszer a lányát és a vejét sikerült iderángatnia, kötelessége lett volna Párizsban tartania őket, nem lett volna szabad visszaengednie az ős-gonoszokhoz. Ida lánya könyörgésével szemben meg kellett volna keményítenie a szívét, erősnek kellett volna maradnia, nem lett volna szabad engednie, hogy azok ketten megint veszélynek tegyék ki magukat. És akkor tetszése szerint bármikor visszaléphetett volna az ősgonoszokkal kötött üzlettől, s a PH-t úgy vezethette volna, ahogy azt Isten ügyének érdekében a leghelyesebbnek tartja. Most azonban – s hozzá az ő hibájából – az ősgonoszok újból túszokat tartanak a kezükben. Bár Gingold úr bízott ügyességében, hogy a PH dolgát Isten nagyobb dicsőségére és önnön hasznára sikerre fogja vinni, de lelkét kételyek mardosták; nem fognak-e az ősgonoszok, minden fürgesége ellenére, mégis lecsapni rá, mielőtt még kicsúszhatna karmaik közül.

Így aztán a Benjamin-ügyben bekövetkezett kellemetlen fordulat Gingold urat minden bánkódása ellenére is némi elégtétellel töltötte el. Hisz ez is azt bizonyította, hogy szerkesztőinek nincs igazuk; rámenős módszereikkel, még ha a közvéleményt átmenetileg meg is nyerhetik, végső soron semmit se tudnak elérni, tehát helytálló az a nézete, amely szerint mértéktartónak kell lenni, és az ősgonoszokat lopva, ravaszul kell megközelíteni. Bármennyire sajnálta is Friedrich Benjamint, őneki ez az új csapás új erőt kölcsönzött, s amikor Leisegang úr megbeszélésre szólította fel, nyugodtan, sőt, mondhatni, oly várakozással tekintett elébe, mintha valamilyen sportmérkőzés volna.

Leisegang úr, akinek emberek és üzleti ügyek terén jó szimata volt, a Wiesener elleni cikk megjelenése óta eltelt hetekben nem mozdult. De a döntőbíróság kedvező összetételére vonatkozó jelentés láttán tüstént világos lett előtte, hogy most a Gellhaus & Co. hirdetési ügynökség és a PH közti ügylet szükségképpen új szakaszába lépett, s Leisegang úr ezért azonnal újból jelentkezett Wiesenernél. Wiesener pedig, ahogy ez várható volt, azt a megbízatást adta neki, hogy most már energikusabban járjon el a PH ellen.

Élvezettel látott hát hozzá, hogy ennek a szépreményű Gingoldnak most jól ellássa a baját. „Kerek a szó, szögletes a tett”, hangzik egy nemzetiszocialista költő mondása. Megbízói, jelentette ki, nem hajlandók tovább várni, tetteket akarnak végre látni; ragaszkodik hát hozzá, hogy a régen kilátásba helyezett szerkesztőségi személyváltozásból végre valóság legyen.

A személyváltozás olyan engedmény volt, amit Gingold úr könnyű szívvel megtehetett az ősgonoszoknak. Magában somolygott: kedvezőbben már nem is alakulhatnának a dolgok. Három, legkésőbb négy hónap múlva minden feltűnés nélkül újból Párizsba hívhatja a gyerekeit. A közbeeső időben pedig nem kell egyebet tennie, mint hogy Trautwein elbocsátásával kimutassa jóakaratát az ősgonosznak, s akkor a gyerekei kiutazásával szemben nem lesz semmi ellenvetésük; mi több: ez alatt a három-négy hónap alatt berlini üzleti ügyeinek további jelentős részét kielégítően le fogja bonyolítani. És amikor a gyerekei megint Párizsban lesznek, majd nyugodtan meggondolja, hogy az ősgonoszokkal tovább folytassa-e az üzletet vagy sem.

Ez idő szerint tehát nem kell mást tennie, mint megígérni ennek a Leisegangnak, hogy Sepp Trautweinnek kiteszi a szűrét. De bármilyen könnyű is volt számára ez az elhatározás, egyelőre elveihez hűen sokáig köntörfalazott, s újból bizonyságot tett róla, milyen mesterien tud semmire se kötelező kijelentéseket tenni. Csak amikor Leisegang komolyan türelmetlen lett, egyezett bele a kívánság teljesítésébe. Leisegang azonban ezúttal nem elégedett meg egy általánosságban tartott ígérettel, határidőt szabott, augusztus 5-ét. Gingold úrnak jól jött eiz a rövid határidő, ezért – persze csak némi húzódzkodás után – erre is igent mondott.

 

 

Néhány nappal később megjelent a PH-ban – Sepp adta nyomdába – egy bírósági tárgyalásról szóló beszámoló, amely eredetileg a Frank Kurír-ban, Észak-Bajorország vezető napilapjában látott napvilágot.

A beszámoló „Hutzler zsidó nadrágja” címet viselte, s a következőképpen szólt:

„Múlt év decemberében egy este Schnaittach állomáson felszállt a Simmelsdorfba tartó vonatra a harminckilenc éves zsidó Heinrich Hutzler, hüttenbachi lakos, s leült két zsidónő mellé, akikkel társalogni kezdett. Ezen felháborodott egy utas, aki Hutzlert SA-nak, nemzetiszocialista ro-hamosztagosnak tartotta. Az utas azért jutott erre a téves feltevésre, mert a marhakereskedö Hutzler zsidó hosszú szárú fekete csizmát és barna nadrágot viselt; márpedig a barna a Vezér és az ő SA-emberei nadrágjának a színe. Az utas ebben a téves feltevésben értesítette a simmelsdorfi nemzetiszocialista párt helyi szervezetének vezetőjét, aki azonnal motorkerékpárra ült, az időközben Hüttenbach irányába gyalogoló Hutzler után hajtott, s amikor megállapította, hogy az zsidó és nem SA, kérdőre vonta, zsidó létére hogyan merészel ilyen nadrágot hordani. Erre a vádra Hutzler zsidó egyéb kibúvók mellett azt válaszolta, hogy a nadrágot jóval a Vezér hatalomra jutása előtt vásárolta, s azért festette be ilyen sötétre, nehogy a világosbarna SA-nadrággal össze lehessen cserélni. A helyi szervezet vezetője ezzel a magyarázkodással azonban nem érte be, s feljelentést tett az ügyben.

Ezt a tényállást előbb a laufi járásbíróság tárgyalta, amely Hutzler zsidót közrend elleni kihágás címén a törvény által kiszabható maximális büntetésre: hatheti elzárásra ítélte. Az ítélet ellen Hutzler a nürnberg-fürtbi törvényszékhez fellebbezett, úgyhogy most e fellebbviteli bíróságnak kellett az üggyel foglalkoznia. A törvényszék előtt tárgyi bizonyítékként egy szemmel láthatóan erősen viseltes, megközelítően vörösesbarna színű, bricsesz szabású nadrág feküdt. A vádlott, aki a tárgyalás folyamán a bíróság utasítására felhúzta a nadrágot, hogy a tanúkkal szembesíteni lehessen, újból azzal védekezett, hogy a nadrágot már öt-hat évvel ezelőtt egy nürnbergi ruhásboltban mint világosbarna sportnadrágot vásárolta. 1933-ban a lakóhelye szerint illetékes járási pártvezető kívánságára sötétbarnára festette be, nehogy azt a látszatot keltse, hogy SA-nadrágot visel, s ezzel kitegye magát a veszélynek, hogy a dachaui koncentrációs táborba kerül.

Az államügyész arra az álláspontra helyezkedett, hogy az átfestett nadrág az állandó használat következtében különösen a térd tájékán, kifakult, s így igenis SA-nadrág látszatát keltheti. A vádlott nagy arcátlanságot követett el azzal, hogy a nadrágot ilyen állapotban viselte. Ha tüzetesebben megvizsgálja, megállapíthatta volna, hogy az időközben különböző helyeken kifakult nadrág most éppúgy kifogás alá eshetik, mint 1933-ban. Mindenképpen durva hanyagságról van szó, amely az igazságszolgáltatás elveinek megfelelően kimeríti a közrend elleni kihágás tényét. A büntetéskiszabás tekintetében csak sajnálni lehet, hogy a vádlott hatheti elzárásnál súlyosabb büntetéssel nem sújtható. A nacionalista érzelmű nép felfogása szerint sokkal súlyosabb büntetés volna indokolt. Ahogy a tanúk a vádlottat tévesen SA-nak tartották, éppúgy más idegeneknek és külföldieknek is az a benyomásuk támadhatott volna, hogy egy SA a vonaton zsidónőkkel elegyedik szóba. Mindezen indokok alapján a vádlott fellebbezését a költségek viselésének terhe mellett el kell utasítani.

A törvényszék feltételezte, hogy a két tanú, aki a vádlott magatartását kifogásolta, a vasúti kocsi mesterséges fényében, illetve a motorkerékpár fényszórójának világánál a nadrágot világosabbnak látta, mint amilyennek az nappal ténylegesen látszik. De az is tagadhatatlan, hogy a nadrág eredeti világosabb színe az idők folyamán némileg felismerhetőbbé vált, s így az újból SA-nadrágnak látszhatott. Azt a tényt, hogy a vádlott ennek ellenére tovább viselte a nadrágot, rendkívüli arcátlanságnak kell minősíteni. Ezen indokok alapján a vádlott fellebbezését a törvényszék a költségek viselésének terhe mellett elutasította.”

A Frank Kurír e törvényszéki beszámolóját Sepp Trautwein szó szerint leközölte, mindazokkal a nyelvtani hibákkal s a nyelv szellemével szembeni vétségekkel egyetemben, amelyeket a cikk szerzője a Vezér példája nyomán elkövetett. A beszámolót sokan olvasták, haraggal vegyes örömet leltek benne.

Louis Gingold úr, aki mohón kereste az ürügyet, hogy a kellemetlenkedő Sepp Trautwein szűrét kitehesse, e beszámoló láttán méregbe gurult. Megengedhetetlennek tartotta, hogy a PH-ban a drága helyet ilyen csip-csup dolgokkal töltsék ki, ahelyett, hogy a nemzetiszocializmus kultúraellenes irányzatának komoly, általános jellemzésére használnák fel.

Karját testéhez szorítva ült az íróasztala mögött, és szemüvege alól Trautweinre sandítva megmagyarázta neki, milyen nagy hibát követett el. Mondókáját a nyájas körülményesség, amellyel előadta, még csak dühítőbbé tette.

Trautwein szinte megkövült. – Hát nincs szeme? – tört ki aztán. – Nem látja, hogy ez a Hutzler zsidó elleni bürokratikus, korlátoltságában szánalmas bírósági eljárás a nácik egész lelki szegénységét feltárja? Nem érzi, hogy ennek a nyomorúságos festett nadrágnak üldözéséből csak úgy árad a bűz, a nácik egész serénykedő, verejtékes kisebbrendűségi érzetének bűze?

Nem, Gingold úr ezt nem érezte. Savanyúan, rosszallóan ült ott. – Ha az őszinte véleményemet akarja hallani – ismételte makacsul, recsegő hangon –, szerintem, tisztelt professzor úr, ez csak egy gyatra vicc, semmi más. És szerintem kár a PH-t efféle viccekkel megtölteni.

Gingold hülye ellenvetései Seppet most már komolyan méregbe hozták. Büszke volt rá, hogy ebben a bírósági hírben egy olyan értékes kis történetet fedezett fel, amely egy egész mozgalmat, egy egész ideológiát példáz. Nem sejthette, hogy a náci rezsim még számtalan effajta, jóval hátborzongatóbb, kegyetlenebb és találóbb példázattal fog neki szolgálni. Szerinte az a bornírt elkeseredés, amellyel a náci törvénykezés Hutzler zsidó befestett nadrágjára rávetette magát, olyan eljárás volt, amely mindenki számára, akinek szeme van, száz vaskos kötetnél hívebben érzékelteti a Harmadik Birodalom pőre nyomorúságosságát. Gingold pedig, ez a vadbarom, ahelyett, hogy örülne, hogy az újságban ilyesmi jelenik meg, a száját jártatja és úgy lehordja őt, mint egy kis nebulót. Nem, kedvesem, Sepp-pel így nem lehet beszélni. – Nagyon sajnálom, Gingold úr – mondja kivörösödött képpel –, hogy a cikk nem tetszik önnek. De megmondom kerek perec, ha ez önnek nem tetszik, akkor önnek halvány gőze sincs az emigránslapok céljáról és értelméről. Okosabb volna, ha ilyen esetekben a véleményét magának tartaná meg. Csak elveszi az ember kedvét, hogy a lapban dolgozzon.

– Ön nagyon könnyen veszi ezt a dolgot, tisztelt professzor úr – válaszolta mézesmázosan, gonoszkodva Gingold úr. – Ha talál valamit, amit viccesnek tart, vagy ha valamivel könnyíteni akar a szívén, felhasználja a lapomat, és se szó, se beszéd, kinyomtatja. Azzal nem törődik, ki issza meg annak a levét, ha az olvasók lemondják a lapot. Az öreg Gingold majd fizet.

– Hát akkor voltaképpen miért vett fel szerkesztőnek? – kérdezte Sepp. Halkan, nyugodtan beszélt, de egészen közel lépett Gingold íróasztalához, s korántse látszott kedélyesnek. Gingold nem is érezte jól magát, ám a Leisegangnak tett ígéretére gondolt, s ezért állta Sepp mélyen ülő, haragosan szikrázó szemének pillantását. Sőt, tetőtől talpig végigmérte őt.

– Hogy néz ön ki, tisztelt professzor? – jegyezte meg válasz helyett csendesen, rosszallóan. – Azt hiszi, emeli a lap presztízsét, ha a szerkesztők ilyen kabátot és inggallért viselnek?

Sepp egyszerre ráeszmélt, hogy itt nem a Hutzler zsidó nadrágjára vonatkozó bírósági hírről s nem is az ő, Sepp öltözékéről van szó. Eszébe jutott, miket híresztelnek Gingoldról. Miért, miért nem, annyi bizonyos: ez az alak meg akar szabadulni tőle. Csak nem ignorálni, merült fel agyában egy sűrűn ismételgetett tréfás fordulat. – Tulajdonképpen mi az ön célja, uram? – kérdezte egyszerre teljesen lehiggadva. – Ki akar innét utálni? Azt akarja, hogy odavágjam az állásomat? Ezt a szívességet nem teszem meg önnek.

Gingold úr valóban azt remélte, úgy felbosszanthatja Seppet, hogy az odavágja állását. Most, hogy ezt ilyen módon nem sikerült elérnie, gyorsan, ügyesen taktikát változtatott. – Hová gondol, professzor úr? – kérdezte mézesmázosan. – Mi okom volna rá, hogy egy ilyen értékes munkatársat kiutáljak? Igaz, gyakran előfordul, hogy nem osztom az ön véleményét, de azért a lap sorsa mindannyiunknak egyaránt a szívén fekszik. Én semmi mást nem kívánok, mint több egyetértést, jobb együttműködést. Annak például nagyon örülnék – mondta atyáskodóan –, ha el tudná szánni magát, hogy a cikkeit megmutassa nekem, mielőtt nyomdába adná őket.

– Nyalja ki a seggem – válaszolta higgadtan Sepp.

 

 

Sepp elmesélte Heilbrunnak, hogyan és miért zördült össze Gingolddal. Heilbrun nevetett, de nem titkolta aggályait. Jogi szempontból nézve Sepp viselkedése kifogásolható. Gingold a szerződésekbe felvett egy záradékot, amely lehetőséget nyújt neki, hogy súlyos fegyelmi vétségek esetén a szerkesztőket elbocsáthassa. Bármilyen indokolatlan és arcátlan is Gingold felszólítása, hogy Sepp megjelenés előtt mutassa meg neki a cikkeit, az mégis csupán tanácsnak, nem pedig utasításnak tekintendő, azt viszont, hogy Sepp e felszólítást trágár ajánlattal válaszolta meg, fegyelmi vétségnek lehet felfogni. Másfelől valószínűtlennek látszik, hogy Gingold perre vigye a dolgot, de ha igen, az efféle rabelais-i fordulatok a francia bíróságoknál akkor is rendszerint megértésre találnak. Akármi is történik, zárta le Heilbrun a beszélgetést, esze ágában sincs, hogy Seppet elengedje. – Előbb megyek el én magam – ismételte meg méltóságteljesen a korábban tett ígéretét –, semmint hogy önt elengedjem.

Sepp hazament. Gingolddal való összezördülése inkább felvillanyozta, semmint bosszantotta, s jókedvűen számolt be Annának a történtekről. Az asszony ugyan felháborodott szavakkal illette Gingold álnokságát, de alapjában véve örült a Sepp és Gingold közti állandó súrlódásoknak. Wohlgemuth másodszor is megkérdezte tőle, elhatározta-e már magát, hogy vele jön Londonba, s most végre választ kell adnia. Máskor mindig határozottan nekivágott a kellemetlen ügyeknek, ezúttal azonban egyre halogatta, hogy Sepp-pel végérvényesen megbeszélje a dolgot. Tudta, hogy minden hiába, Sepp nem akar Londonba menni, észérvekkel nehezen lehet őt meggyőzni, hát akkor már inkább ez a félsz és bizonytalanság, mint a végérvényes, félreérthetetlen „nem”. Ezért aztán Annának, mondhatni, kapóra jött ez a szerkesztőségi incidens, mert ez is csak Sepp állásának bizonytalan voltát igazolta. Nincs választása, meg kell ragadnia a sors által kínált sanszot: Londonba kell mennie. Most, hogy Sepp összekapott Gingolddal, bűnös gyávaság volna, ha elmulasztaná az alkalmat, hogy ezzel a kényes kérdéssel újból előhozakodjék.

Most maga is láthatja, magyarázta Seppnek, hogy Gingold semmilyen aljasságtól nem riad vissza, mindenáron meg akar szabadulni tőle. Sepp túl tisztességes, s ha annak a ravasz fráternek ma nem is sikerült őt kimarnia, holnap sikerülni fog. Nem volna hát okosabb, ha Sepp forditana egyet a dolgon, s ő vágná oda az állását? Ma talán szerencsétlenségnek érzi, hogy átköltözzenek Londonba, de holnap ugyanezt szerencsének fogja tartani. Annának egyenesen jó szórakozás lesz a doktor ügyeit beindítani, Sepp pedig szintén szeretne visszatérni a muzsikához. Bűnös ostobaság volna ezt az alkalmat elmulasztaniuk.

Seppet ugyanúgy, mint az első alkalommal, most is bosszantotta, hogy Anna érveivel szemben semmi okosat nem tud felhozni. Ösztöne, belső renyhesége, amit ő megszépítő fogalmazásban müncheni kedélyességnek nevezett, egyre hevesebben berzenkedett az ellen, hogy Anna kívánsága szerint változtasson életén. Anna, tért ki a válasz elől, a szerkesztőségi incidenst túl tragikusan fogja fel. Gingoldon csak nevetni lehet. Igaz, ez a hülye gazember ki nem állhatja őt, de neki még másfél évre szól a szerződése, többé nem fogja magát elragadtatni, tartani fogja a száját. Pont most fog ottmaradni. Gingold úr nem az a legény, aki őt kitúrhatja. És ha valóban komolyra fordítaná a dolgot, Heilbrun és a többi kollégák egy emberként sorakoznának fel Gingold ellenében. Anna majd meglátja. Neki efelől nincsenek kételyei.

Annát felettébb bosszantotta, hogy férje egy ilyen fontos kérdésben egyetlen szóra se méltatja érveit, egyszerűen kitér előlük. – Csak aztán ne csalódj, kedvesem – mondta. – Nem szeretném próbára tenni a kollégáidat, mit tennének, ha az elé a választás elé kerülnek, hogy az egzisztenciájukról vagy rólad kell lemondaniuk. Azt fogják mondani: előbb kenyérről kell gondoskodnunk magunk és a gyerekeink számára. És ezt még csak nem is lehetne rossz néven venni tőlük, ez emberi. Légy okos, Sepp – kérlelte kedveskedve. – Menjünk Londonba.

Anna higgadtsága, józan esze, de még kedveskedő hangja is csak annál inkább felhergelték Seppet. Annának igaza van, s nincs e kerek világon senki, aki több jót kívánna neki, mint Anna. Az indokolatlan harag azonban kapóra jött Seppnek, s így egyre nagyobb méregbe és eltökéltségbe hajszolta bele magát. Azt mondta magának, ha most ez egyszer szilárd marad, és jobban bízik saját ösztöneiben, mint Anna eszében, ha most ez egyszer nem hagyja magát lehurrogni, akkor végleg eléri, amit akar, s ittmaradhat. – Nem megyek Londonba – rikácsolta hát hevesen, gorombán, harciasan. – Nem akarok. Eszem ágában sincs. – Ott állt, s mélyen ülő szeme sötéten, ellenségesen meredt Annára. Úgy viselkedett, mint egy kisfiú.

Ez az esztelenség Annát szörnyen felháborította. Ahogy nyárra tél jön, ugyanolyan biztos, hogy Londonban neki, Seppnek és még a fiúnak is jobb sora lenne, efelől egy pillanatnyi kétsége se volt. És ezt a jó Londont adja fel csak azért, mert Sepp egyszerűen „nem akar”. Egy ilyen bolond szeszély miatt hagyja maga helyett Elli Frankelt Londonba menni? Már a nyelve hegyén voltak a heves szavak, hogy szembeszegüljön Sepp konokságával. De uralkodott magán. Nem volt már sok ideje, Wohlgemuth holnapután, sőt talán már holnap végleges döntés elé állítja. Nem engedheti meg magának, hogy most mondja el Seppnek igazi véleményét, mert akkor olyasmiről bonyolódna vitába, amit később éppúgy meg lehet beszélni. Most, még ma meg kell győznie Seppet. Ezért még egyszer nyugodtan, meggyőződéssel és meggyőzően elismételte neki az átköltözés mellett szóló összes érvét.

Sepp azonban megmakacsolta magát, nem hallgatott a jó szóra. Hagyja őt Anna békében, a fene egye meg. Még dühösebbnek, még megveszekedettebbnek játszotta meg magát. – Remélem – mondta –, annyit már megtanultál franciául, hogy tudod, mit jelent az, hogy „jamais”? Azt jelenti, hogy soha. Tehát nem megyek Londonba, soha, soha, soha. – És ezzel bevágta maga mögött az ajtót.

21
Nyári vakáció

Amikor Raoul elolvasta a PH támadását az ifjúsági találkozó ellen, jéghideg tárgyilagossággal azt mondta magának, a terve tehát vízbe esett, egyszer s mindenkorra nevetségessé tette magát a németek, a franciák, Federsen, Heydebregg és Spitzi, az anyja és önmaga előtt.

A Rue de la Ferme-i házban, a szép szobájában ült a könyvei, a szorgalommal és ízléssel összeválogatott, kedves bútorai közt, a sarokban állt a házioltár a rulettkoronggal, André Gide fényképével s a koponyával. Odakint perzselő hőség volt, de itt bent a szobában kellemes hűvös.

Raoul mégis otthagyta az árnyas szobát, kiment a tűző napra. Furcsa kábultságban, lassan, öregesen lépkedett, arcán szórakozottság és éveit meghazudtoló komorság tükröződött.

A Bois-ba tévedt. A park tele volt sétálókkal, akik e forró napon itt egy kis hűvösséget kerestek, valamennyi árnyékos padot elfoglalták. Az a pad, amelyre Raoul végül is leült, a tűző napon állt; ő azonban nem is hederített a hőségre, sem pedig a járókelőkre, akik csodálkozva méregették a napos helyen furcsa mód egyenes tartásban, merev, zárkózott arccal üldögélő ifjút.

Hidegvér, hidegvér, gondolta magában. De ki ad nekem bármit is a hidegvéremért, mi szükségem van rá? Most mindennek vége, erre kell beállítanom magamat. A hidegvéremet amúgy is valószínűleg tőle, attól a bizonyos Monsieur Wiesenertől örököltem, aki az apám, de ezt tagadja. Amit meg is lehet érteni, mit hencegjen egy olyan fiúval, aki mindörökre blamálta magát. Valószínűleg igaza volt, hogy pofon vágott. Amellett az ő helyzete se sokkal jobb az enyémnél. A PH uraságok neki éppúgy beadtak, őt éppúgy ízekre tépték, sőt tán még nálam is alaposabban. Egyébként az egész az ő bűne, gyűlöletük őellene irányul, nem ellenem. Bizonyára felingerelte őket. Tudnia kellett volna, hogy csak akkor szabad felingerelni valakit, ha ezt büntetlenül teheti. Monsieur Wiesener, az apám, aki nem akar az apám lenni, tehát még csak nem is gazember, hanem egyszerűen tökfilkó.

Kár rágódni a múlton. A számla le van zárva, itt áll az összeg, nulla egész nulla, sőt kevesebb, mint nulla, végleges, kiegyenlíthetetlen mínusz. A fenségestől a nevetségesig csak egy lépés, de a nevetségestől a fenségeshez nincs visszaút. Elintéztek, a politikai karrieremet még az indulás pillanata előtt elvágták. Nincs számomra más hátra, mint lenyelni a gúnyolódásokat, hidegvérrel vagy anélkül, ahogy tetszik.

– Rosszul van, fiatalember? – kérdezi tőle hirtelen valaki. – Nagyon sápadt és zöld. Minek ül itt a napon, a végén még napszúrást kap.

– Köszönöm, uram – válaszolja udvariasan Raoul. Engedelmesen felkel, s valóban alig áll a lábán.

– Igyekezzen minél gyorsabban elkerülni a napról, feküdjön le az árnyékban – tanácsolja az illető.

– Köszönöm, uram – ismétli Raoul. Engedelmesen elmegy a napról, és lefekszik egy fa alá. Körülötte játszadozó gyerekek, cselédlányok gyerekkocsikkal, szerelmespárok, tömérdek ember; por és izzadságszag úszik a levegőben. Ez azonban a máskor oly kényes Raoult most nem zavarja.

Ami körülötte zajlik, nem létezik számára. Csak a szívét érzi, rettenetesen zakatol; a harag, amelyet eleinte el tudott fojtani, most egyszerre forró, fullasztó hullámokban kavarog benne. Mi értelme van élni, ha valaki a becsvágyait nem elégítheti ki? Bármit is tesz majd vagy nem tesz, éppoly értelmetlen lesz, mint itt a fák alatt feküdni.

A heves vágy, amely az imént a szabadba űzte, most kergeti vissza a szobája csendjébe. Gyors léptekkel hazasiet. A pamlagon fekszik, abban a helyzetben, ahogy kisgyerek kora óta szeretett feküdni, lábát felhúzva, mint egy halálosan szomorú, durcás kis kölyök. Egyetlen falatot se eszik többé, csak itt fog feküdni, mindörökre.

Aztán ebédelni hívták, felállt, és bement az ebédlőbe. Vágyott rá, hogy anyja arcát lássa. Az ebédlő kellemesen hűvös, félhomály; könnyű, ízletes hideg ételeket tálaltak, Émile zajtalan járkált ki-be. Anyjának arca most is halványszínű volt, keveset szólt, de barátságosan, nyugodtan viselkedett. És mégis lerítt róla, milyen súlyos csapás érte. Közelsége jólesett Raoulnak; ugyanaz az ember ugyanolyan fájdalmat okozott anyjának is, mint neki.

A PH cikkének olvasásakor Leában mélységes ellenszenv ébredt Erich iránt, valamiféle harag, olyan érzés, amit eddig még sohase érzett iránta. Esze ugyan azt diktálta, hogy ez a támadás inkább Erich ártatlanságát, mint bűnösségét igazolja, mert ha részt vett volna a szegény ember bárányának elrablására irányuló mesterkedésekben, bizonyára meglelte volna a módját, hogy az efféle támadásokat megakadályozza. Csakhogy érzelmei lázadoztak ezek ellen az észérvek ellen. Erich megérdemelte a támadásokat. Lea szégyellte magát, mert idáig hagyta jutni a dolgokat. Egy biztos: akár bűnös Erich, akár nem, ő, Lea nem tűr el többé ilyen támadásokat. Ebben a hangulatában, szinte önkéntelenül adta ki az utasítást, hogy Arcachonba mennek, azonnal tegyenek meg minden előkészületet az utazáshoz.

Amikor Raoul most bejött a szobába, Leát kissé feszélyezte a gondolat, hogyan közölje vele hirtelen elhatározását. Raoul persze sejteni fogja indokait. Voltaképpen beszélnie kellene vele erről a gyalázatos újságcikkről, hiszen az Raoult még nála és Erichnél is súlyosabban érinti. De tudta, ha ezt megpróbálná, a fiú csak még inkább magába zárkózna. Ebéd közben rejtett aggodalommal figyelte őt. Raoul nemigen szólalt meg, de Lea ismerte fiát, és látta, hogy érzései mintegy feléje áramlanak. Ez a szótlan együttérzés nagy vigasz volt számára.

Most már szinte örült, hogy egyedül lesz Raoullal Arcachonban. – Mégis elszántam magamat – mondta neki egészen könnyedén, csaknem vidáman –, hogy még ma Arcachonba utazunk. Nem is értem, hogyan bírtuk ki ilyen sokáig ebben a pokoli Párizsban.

Raoul, ahogy ezt Lea várta, nem érdeklődött az indokai felől. Egy másodperc töredékéig ő is vigaszt lelt a gondolatban, hogy elmehet innét, nem kell többé mások szemébe néznie, egyedül lehet anyjával, aki szereti őt, és nem tartja nevetségesnek. De aztán ismét elfogta a csüggedés. Mit nyer vele, hogy Arcachonba megy? Akármilyen messze menne, ha az egyik helyről a másikra futna, a nevetségesség elől akkor se tudna menekülni.

Lea látta, mi megy végbe a fiúban. Segíteni akart neki. Idáig mindig magától értetődő volt, hogy Raoul is vele megy. Most – önállóságának hangsúlyozására – Lea megkérdezte tőle: – Velem jössz?

Raoul hálásan e tapintatosságért, világfias könnyedséggel vágta rá: – Hát hogyne, nagyon szívesen.

Lea egyetlen ismerősét sem értesítette, hogy máris elutazik Párizsból. Így aztán anya és fia sokáig kettesben voltak Arcachonban. Tétlen, kellemes nyári heteket töltöttek ott. Fürödtek, teniszeztek, a napon sütkéreztek, beszívták a só, a tengeri szél szagát. Esténként sakkoztak. Nem sokat beszéltek egymással, de jó egyetértés uralkodott köztük. Olykor-olykor Raoul még neheztelt az anyjára, hogy egy ilyen áldatlan apát szerzett neki, de már nem gyűlölte érte, inkább sajnálta.

Lea viszont azt mondta magának, hogy Raoul koraérett, bolond becsvágya miatt kellett neki megszakítania kapcsolatait Erichhel. De hát nem jó, hogy ez a kapcsolat végre megszakadt? A napon sütkérezett, arcát, karcsú hátát barnára süttette. Lassan, lomhán, szakadatlanul egy és ugyanazok a gondolatok keringtek agyában. Valóban végleg szakított Erichhel? Ha most Erich felhívná őt Arcachonban, mit tenne? Természetesen azt kellene üzennie neki, hogy nincs idehaza. De vajon tényleg ezt tenné-e? És ha ezt tenné, nem zakatolna-e a szíve, nem bánkódna-e miatta napokon, heteken keresztül, örökkön-örökké?

Ámde Erich nem telefonált, nem is írt.

Lea gyötrődött hallgatása miatt, de önmagában most már egészen biztos volt: nem fog neki válaszolni, a legcsekélyebb lehetőséget sem fogja neki nyújtani. Bosszantotta, hogy sem annak idején, sem később nem vonta kérdőre Erichet, miféle arcátlan ostobaságot mondott Raoulnak. Miért tagadta le az apaságát? Ő meg rossz anya, hogy ezt szó nélkül lenyelte. Talán csak egy esztelen pillanatában csúsztak ki Erich szájából azok a szerencsétlen szavak. De akárhogy is van, érdekes lett volna hallani, hogyan köntörfalazik, hogyan próbálja letagadni, amit mondott. Ám akármilyen ügyesen is állította volna be a dolgot, kétségtelenül azért tagadta le, hogy Raoulnak ő az apja, mert gyötri a félelem, hogy a kapcsolata egy olyan asszonnyal, akinek ereiben egy csepp zsidó vér is csörgedezik, kínos következményekkel járhat számára. Nem, itt semmiféle köntörfalazás nem segít. Egy férfit egyszer s mindenkorra lealjasít, ha saját elhatározásából egy afféle embercsoporthoz csatlakozik, amely egy ilyen kapcsolatot bűnösnek tekint. És egy ilyen emberrel ő nem akar többé együtt élni. Nem érez iránta többé vonzalmat. Egészen biztosan nem érez. Ha gyűlölné, persze másként állna a dolog. De így csak határtalan ellenszenvet érez iránta. Nem a menekülés vágya hajtotta el Párizsból, hanem inkább az undor Erichhel és önmagával szemben. És ez az egyetlen helyes reakció az afféle egyénekkel szemben, mint amilyen Erich. Az ember nem meghatározott nagyság, változik, másokhoz fűződő viszonyában állandóan változik. Ezzel az Erichhel való viszonyában Lea valamiféle rossz, amit a jó, az igazi Leának ki kell tépnie, egyszer s mindenkorra ki kell irtania önmagából.

De továbbra sem volt módja érzelmeit próbára tenni, kifürkészni, mennyire őszinték, mert Erich nem moccant.

A szép, csendes arcachoni nyár. Tenger. Szél. Nap. A lomha, pár szavas beszélgetések Raoullal. Leát ugyan szakadatlanul gyötri a Wiesener és önmaga iránti utálkozás, de mégse élt át már régen ilyen szép heteket, mint most itt Arcachonban.

 

 

A harmadik héten megérkezett Heydebregg.

Először Raoul vette észre. A strand mentén húzódó keskeny úton sétált, amikor Heydebregg – nyilvánvalóan Lea üdvözlése végett – a vendégpavilon irányából feléje közeledett. Heydebregg lassan, testesen bandukolt, nagy, fénytelen, vizenyős, csaknem pilla nélküli szemét egyenesen Raoulra meresztette. Raoul azt hitte magáról, mindörökre rezignált lett, s így már közömbös számára, hogy nevetségesnek találják-e, vagy sem. Csakhogy amikor Heydebregg most ezen a keskeny úton fehér nyersselyem öltönyben a maga groteszk módján, súlyos léptekkel, kikerülhetetlenül feléje közeledett, a tudat, hogy ez az ember olyan pontosan ismeri az őt ért ostoba szerencsétlenséget, egész lényét elviselhetetlen, mardosó szégyennel töltötte el. Ugyanekkor – és ez volt a legostobább az egészben – Raoul felfigyelt rá, hogy a víziló nem visel többé gyászszalagot, selyemkabátjának karja véges-végig tiszta fehér. Hogy leküzdje szégyenérzetét, minden gondolatát erre a levetett gyászszalagra összpontosította. Vajon kit gyászolhatott a víziló? És tulajdonképpen kár, hogy már nem visel gyászszalagot. A fehér kabát és a fekete szalag közti kontraszt felettébb pikáns volna. De Raoulnak mégsem sikerült elfojtania félelmét, hogy Heydebregg gúnyolódni fog rajta. Bizsergő rosszkedvvel várta, hogy a víziló mély, recsegő hangján menten elárasztja megsemmisítő, fölényes csúfondároskodásaival.

De tévedett. – Hogy s mint, mon vieux? – kérdezte ehelyett a víziló jókedvűen. Ez gyanús volt. Ám később se történt semmi. Hogyan lehetséges ez? Ennek az embernek az egész, rettenetes történet egyszerűen nem létezik? Vagy ez éppen a politika lényege? Az efféle katasztrófák tán nem is olyan szokatlanok, s így Raoul egyáltalán nem is tette magát nevetségessé? Vagy Heydebregg csak alakoskodik, amilyen nagy diplomata?

Lea szívesen látta Monsieur Heydebregget, hisz Erich világából érkezett. Heydebregg egyébként Biarritzban jól kipihente magát, ereje teljében volt, duzzadt az egészségtől, s Lea anélkül, hogy bármi különösebb történt volna, anélkül, hogy Heydebregg valamilyen megjegyzést tett volna, hamarosan újból érezte azt a belőle áradó vonzerőt, amelyet már Párizsban is érzett. Most megint hosszasan üldögélt e nagy darab ember mellett, akinek ünnepélyességében valami félelmetes és ugyanakkor enyhén komikus rejtőzött. Keserűen hasonlította össze e férfinak egy fából faragottságát, határozottságát Erich és önmaga felemás voltával. Igen, ha Erich olyan igazi barbár volna, mint ez itt, akkor ő jó lelkiismerettel átadhatná magát az iránta való érzelmeinek. Ha egy civilizált ember olykor megundorodik a maga kultúrájától, és vonzódást érez a barbárság iránt, ebben nincs semmi szégyellnivaló. De hát Erich maga is a civilizáltak közé, közénk tartozik, s ha a barbárok álarcát hordja, ezt undorító számításból teszi.

Heydebregg elégedetten állapította meg, hogy jelenlétét Madame de Chassefierre kellemesnek találja. Jólesett neki testesen, félelmetesen, félmeztelenül Lea mellett ülni vagy feküdni, ő maga is érezte és élvezte a kettejük közti ellentétességet, s ha némi borzadállyal töltötte is el, hogy egy ilyen nem egészen tiszta vérű személlyel érintkezik, ez még csak fokozta a kaland vonzerejét. Most Odüsszeusz volt Kalüpszó nimfa oldalán.

Nem furcsa, gondolta egyszer-másszor magában, hogy ő fekszik itt e kecses, bájos Madame de Chassefierre mellett s nem Wiesener. A hölgy és Wiesener közt bizonyára egyenetlenkedés támadt. Sajnálná, de egy kissé örülne is neki, ha ennek ő volna az oka. Heydebregg kedvelte Wiesenert. Midőn annak idején hírét vette a Friedrich Benjamin-ügyben megalakult döntőbíróság kedvező összetételének, őszintén örült, hogy ez az esemény bizonyos értelemben rehabilitálja Wiesenert. Most azonban mégis szívesen nélkülözte társaságát.

Ezen a nyáron Arcachonban mind a hárman jól érezték magukat, semmi sem zavarta nyugalmukat. Lea újból és újból átérezte Heydebregg veszedelmes kellemkedéseinek vonzerejét. Raoult elégedettséggel töltötte el, hogy a víziló ugyanúgy viselkedik vele szemben, mint korábban, s így tán mégse tette magát olyan nevetségessé, mint ahogy tartott tőle; a szerencsétlenség ütötte sebei kezdtek hát behegedni. Hát csak a politikai sikerben lelheti meg az ember a boldogságát? A politika terén tett első lépései ugyan siralmas botlásban és kisiklásban végződtek, de egyéniségét végeredményben érvényre juttathatja másutt is, nem csak a politika forgatagában.

Mármost Raoul ezen az arcachoni nyáron lett tizenkilenc éves.

Raoul születésnapjából Lea is, Erich is mindig nagy hűhót csináltak. Ez a nap, amelyet úgyszólván mindenkor Arcachonban ünnepeltek meg, a nyár tetőpontja, az év legszebb napja volt. Lea izgatottan várta, vajon Erich kihasználja-e ezt az alkalmat, hogy megtörje hallgatását. Titokban attól félt, azt remélte, hogy maga Erich is megjelenik.

Ehelyett már korán reggel egy csinos kis autó érkezett. A sofőr átadta a Raoul de Chassefierre nevére kiállított jogosítványt, s ezenkívül egy nagy csomó könyvet is hozott.

Amikor Raoul reggel visszajött a tengeri fürdőzésből, Lea a reggelizőasztalnál várta. A maga ajándékait szépen elrendezte, a karcsú, csinos autó pedig a közelben állt. Raoul azt hitte, ez is az anyja ajándéka, arca felragyogott. De aztán meghökkenve hallotta, kitől jött a kocsi. – Par exemple! – kiáltotta meglepetten, s máris megbánta, hogy nem tudott uralkodni magán. Lea magában mosolyogva olvasta le arcáról, hogyan kavarognak agyában a gondolatok.

– Csinos autó – ismerte el végül.

– Igen – mondta Lea.

– Eszem ágában sincs elfogadni – jelentette ki vadul Raoul. – De azért csinos kocsi – tette hozzá habozva.

– Ne hamarkodd el a dolgot – tanácsolta minden nyomaték nélkül Lea. – Tán maga Monsieur Wiesener is lejön – fűzte hozzá, de tüstént elszégyellte magát, hogy Raoul előtt reménykedésének hangot adott. Ám Raoul nem is figyelt rá, az autóval volt elfoglalva, meg azzal, hogy ebben a helyzetben mitévő legyen.

– Visszaküldöm a kocsit – kötelezte végül is el magát. – Itt van még az az ember, aki hozta? – tette hozzá sietve. – Vigye is mindjárt vissza. De azért egypár sort küldök vele. A könyveket ugyanis elfogadom. Ezt minden megalkuvás nélkül megtehetem. – Igen, ez szerencsés megoldás, világfias és a helyzetnek megfelelő. Nincs többé semmi kapcsolata Monsieur Wiesenerrel, se gyűlöletet, se szeretetet nem érez iránta. Monsieur Wiesener tehát egy idegen úr, akitől olyan értékes ajándékot, mint egy autó, nem fogadhat el, de pár könyvet, azt igen.

Az egész reggeli alatt gondolatban azon a néhány soron törte a fejét, amit Wiesenernek írni akart, s rögtön utána nekiült, hogy megfogalmazza a rövid levelet. Gyorsan meg kellett írnia, mielőtt még megbánja elhatározását, s talán mégis megtartja a szép kocsit. A levél sok fáradságába került, háromszor-négyszer is összetépte, míg végre sikerült. Aztán a sofőrnek szokatlanul nagy borravalót adott, mire a szép kocsi meg a levélke eltűntek, de a becsületét megmentette.

Lea közben eldöntötte magában, hogyan fogja Erichet fogadni; most ugyanis már biztos volt benne, hogy Erich megjön. Ha délelőtt jön, fogadja, de hűvös lesz hozzá. De ha csak akkor jön, miután már asztalhoz ültek, nem lesz számára idehaza. Halogatta az ebédet. Erich nem jött. Csúnya dolog tőle, Lea egész napja el volt rontva.

Ebéd után Raoul a Monsieur Wiesenertől kapott könyvekkel foglalkozott. Ez a halom könyv ugyan gyatra kárpótlás volt az autóért, azt azonban Raoulnak el kellett ismernie, hogy Wiesener ízléssel és jó érzékkel válogatta össze őket. Egyebek közt megkapta szép kötésben Proust összes műveit, Barrére és Leland szlengszótárát, valamint néhány német emigráns író könyvét. Monsieur Wiesener megerőltette magát, előítéletmentesnek mutatkozott, s Raoul mindenesetre örvendetesnek találta, hogy fut utána, és szeretné őt visszahódítani.

A könyvekben lapozgatott. Szeme megakadt az előszón, amelyet egy bizonyos Oskar Tschernigg egy bizonyos Harry Meisel 66. Szonett című művéhez írt. A ragyogó esszé felkeltette kíváncsiságát, s feszült várakozással eltelve nekiállt a kötet olvasásának.

Olvasott. Elfelejtette, hogy Arcachonban van, hogy ma lett tizenkilenc éves, hogy nyár van. Olvasott. Hát ez lehetséges?! Hogy valaki így tudjon írni, a maga mindössze tizenkilenc évével ilyen sokat láthatott, megélhetett, megemészthetett, hogy valaki ilyen bölcs, ilyen keserű lehessen, így felette álljon jónak és rossznak, gyűlöletnek és szeretetnek. Ha ez a Harry Meisel még élne, Raoul a legközelebbi repülőgéppel hozzáutazna, és a keblére vetné magát. Könyörögne neki, hogy legyen a barátja, vagy tán irigységből megölné, amiért tizenkilenc éves, és ilyen sokat tud. Micsoda szörnyű szerencsétlenség, hogy ez a Harry Meisel halott. Micsoda óriási szerencse, hogy ez a Harry Meisel már nem él, s így neki, Raoul de Chassefierre-nek szabaddá tette a teret.

Mert Raoul most rájött, mit kell tennie, miben találhatja meg életének értelmét. Világosan maga előtt látta hivatását. Micsoda szerencse, hogy a sors eltaszította a politikától, ettől az alacsony rendű, undorító tevékenységtől. Micsoda szerencse, hogy Monsieur Wiesenerhez fűződő kapcsolatai úgy alakultak, hogy ezeket a könyveket küldte neki. Micsoda szerencse, hogy rögtön nekiállt a könyvek lapozgatásának, mert így egy-két nappal, sőt talán egy héttel korábban kezébe került ez az értékes könyv, amely egész jövőjének irányt szab.

Akadnak, akik azt mondják, hogy az irodalom öncélú dolog, nincs hatása. Milyen bolondok! Hát akadhat ember, aki Harry Meisel könyvének olvastán nem rendül meg, S tovább folytatja addigi életét? Ami Raoult illeti, őt a könyv megtanította arra, hogy mindaz, amit idáig átélt, időpocsé-kolás, merő esztelenség volt.

Napokig a könyv hatása alatt élt. Minden szót, minden betűt elmélyülten tanulmányozott. A világ megváltozott szemében, az emberek és dolgok lényege kitárulkozott előtte. Tizenkilenc éves létére olyan öreg volt, mint egy teknősbéka. Semmi se állhat meg előtte; felismerte a dolgok jelentéktelenségét, s épp ezért könnyen végzett velük.

De őrá várt a feladat, hogy Harry Meisel bölcsességét, amely csigavonalakban emelkedett felfelé, még egy fokkal feljebb emelje. A dolgok értéktelenek, mert mulandók, de egyetlen értékük mégis van: hogy léteznek, hogy vannak. Ezt az értéket, ezt az önmagában való egzisztenciát, önmagában való létezést kétszeresen kiélvezheti az ember, ha egyszer a dolgok múlandóságát teljesen felismeri. „Többet ér egy élő egér, mint egy döglött oroszlán; mert az élők tudják, hogy meghalnak, a halottak meg semmit se tudnak.”

Életének értelme megvilágosodott előtte. Az élőt kiélvezni annyit jelent, mint ábrázolni azt, mint a múlandóságát megragadni.

Az ábrázolás számára a legtermészetesebb anyag önmaga, Raoul de Chassefierre múlandó énje volt. Megvizsgálta ezt az anyagot meg az összetevőit: Monsieur Wiesenert és az anyját. Gondolatban maga elé állította Monsieur Wiesenert, elfojtotta iránta érzett haragját, mint ahogy Harry Meisel is elfojtott magában minden gyűlöletet és szeretetet; kíváncsian, tudományosan, vámtiszthez illő tárgyilagossággal méricskélte, vizsgálgatta Monsieur Wiesenert. És aztán nekifogott az írásnak.

Rendezte, építette anyagát, ahogy azt Harry Meisel példáján megtanulta. És az anyag nőtt, formát öltött. Raoult az erő érzete töltötte el, Harry Meisel utóda, tanítványa, művének betetőzője volt.

 

 

Noha Wiesener évek óta most először töltötte az egész nyarat a forró, poros Párizsban ahelyett, hogy szabadságot engedélyezett volna magának, mégis kitűnő formában volt, szenvedélyesen dolgozott mind a Beaumarchais-án, mind a politikai cikkein. Úgy tudta leplezni aljas politikai támadásait, hogy azok semmilyen sebezhető felületet nem nyújtottak, ennek a módszernek alkalmazásában páratlan mester volt, a nemzetiszocialisták sorában vitathatatlanul az első újságírónak számított.

Örömét lelte e pökhendi, mérgezett irományok megfogalmazásában, egyre növekvő élvezettel diktálta őket Mariának, aki ellenségesen ült ott, és utálkozását nem is rejtette véka alá. Wiesener megengedhette magának ezt a mulatságot, mert a Beaumarchais-n végzett tisztes munka kárpótolta mindazért a rosszindulatú kisszerűségért, amely újságírói íirkálmányaiban rejtőzött.

Ez az áldott munka, ez a Beaumarchais! Ezzel minden időkre irodalmi alibit szerez magának. A Beaumarchais amolyan kacsintás az utókor felé, bizonyíték, hogy Erich Wiesener mindig tudta, mit csinál; majdani kritikusaival folytatott vitatkozás. A História Arcanában ismét hosszas fejtegetésekbe bocsátkozott arról a szerencsés adottságáról, hogy egy irodalmi műben képes kiírni magából mindazokat a lelkifurdalásokat, amelyeket politikai tevékenysége ébreszt benne.

Egyelőre persze csak a politikai újságírói tevékenységének hatása látható. Cikkei nemcsak a hatalom birtokosainál találnak elismerésre, hanem elaltatják az aggályokat abban a sok-sok emberben is, akik a rezsim nyújtotta előnyöket ugyan örömmel fogadják, de ugyanakkor szemrehányást tesznek maguknak az egyre fokozódó barbárság miatt, amelybe e rezsim az országot, sőt az egész földrészt taszítja. Ha Erich Wiesener cikkeit olvassák, a barbárság többé nem barbárság; erő, amely legrosszabb esetben hébe-hóba kissé veszettül viselkedik.

Persze azért akadtak olyanok is, akiket irkafirkái felháborítottak. Előfordult, hogy valaki névtelenül egy Puskin-kötetet küldött neki, s ebben aláhúzta a következő szavakat: „Aki árnyékszékben él, megszokja a szart.” Más alkalommal pedig egy vendéglőben a szomszéd asztalnál megszólalt valaki: „Ott ül az a Wiesener. Valaha régen emberi ábrázata volt, most a náciknál zabálja magát degeszre. Csak egy vályút kell odatenni, a disznók aztán már maguktól jönnek.”

Wiesener a maga fensőbbséges módján eleresztette füle mellett ezeket a gyalázkodásokat, s ha sértő leveleket kapott, ilyesféle szavakkal nyújtotta át Mariának: – Ez megint a maga malmára hajtja a vizet, mi, Maria? – De azért ezek a gyalázkodások egyre piszkálták. A História Arcanában hosszú oldalakon át igyekezett igazolni magát ellenségei előtt. Mit nyernének vele, ha nagy dérrel-dúrral odavágná a náciknak a hivatalát. Helyébe csak rosszabb jöhetne, aki otrombábban írna. Ezzel semmiféle változást nem lehetne elérni, legfeljebb azt, hogy rosszabbra fordulna a dolog. Ha már valakinek itt Párizsban a nácik újságíró képviselőjének kell lennie, nem az-e a legjobb mindenki számára, ha ő tölti be ezt a hivatalt.

Mióta a döntőbíróság kedvező összetétele a Párizsi Hírek jelentéktelenségét napnál is világosabbá tette, Wiesener szinte élvezettel olvasta a lapot. Ha egy-egy különösen jól megírt cikk került a szeme elé, szakszerű dicsérettel illette. Csak töltsék meg az urak háromszor egy héten a maguk napi tíz oldalát. A cikkek, amiket összeirkálnak, akkor is csak akadémikus stílusgyakorlatok. Neki nem sürgős, a terve lassan, de biztosan érlelődik. Már úgy csücsül ő a PH-ban, mint almában a féreg.

És különben is nem ostobaság egy tevékeny politikus kijelentéseit erkölcsi mércével mérni? Mi egyebek azok, mint fegyverek? Egy politikai kijelentésből éppoly kevéssé lehet a szerző jellemére következtetni, mint egy időjárásra vonatkozó megjegyzésből. A született politikusnak a politika öncél, magáért való művészet, izgalmas játék, s hogy ehhez vagy ahhoz a párthoz tartozik-e valaki, ebből éppoly kevéssé szabad az illető jellemét megítélni, mint abból a tényből, hogy egy játékos vörösre tesz-e vagy feketére. Aki egy politikust helyesen akar megítélni, annak csakis a művészi alkotást, az eleganciát szabad figyelembe vennie, amellyel az a terveit végrehajtja, függetlenül az ügytől, amelyet képvisel. Wiesener a História Arcana oldalain számos variációban fejtegette ezeket a gondolatokat. „A politikus ne tegye magát saját szavai rabszolgájává.” Jól mondta ezt Machiavelli, s ő, Wiesener megszívleli e tanácsot.

Gyakran álldogált Lea portréja előtt. Lea előkelően, enyhe gúnnyal mosolygott le rá, mulatott Erich felemásságán. „Nem szeretném, ha ezt a dolgot tréfára vennéd”, mondta neki, amikor az iránt érdeklődött, nem ártotta-e bele magát a PH ügyeibe. Nem, sajnos egyáltalán nem veheti tréfára a dolgot, másként már rég leutazott volna Arcachonba. Így azonban fél Leával találkozni s ugyanakkor őrjítően vágyódik utána.

Lea portréja gyakran egyáltalán nem létezett számára, elsétált előtte, s úgy pillantott fel rá közömbösen, mintha a fal egy része, valamilyen díszítmény volna. Máskor meg hihetetlenül elevennek látta. Arra gondolt, hogy olykor ölelés közben Lea nyugodt arca hirtelen milyen feszültté válik, majd megint hirtelen milyen odaadóan feloldódik, s ilyenkor Wiesenert féktelen vágy fogta el az asszony után, úgy érezte, egyszerűen nem tud tovább várni, holnap, nem, még ma leutazik Arcachonba.

Ezen a nyáron sok nővel cicázott, nem vetette meg a jót, cinikus, rutinos nőcsábász volt. De épp amikor más nőknél talált élvezetet, fogta el az üresség érzete s a vágy Lea után. Övé kell hogy legyen, most, ebben a pillanatban, az arcát, a testét, a hangját, a csúfolódását, a csodálatát, a gyűlöletét, a szerelmét akarja. De nem, nem szabad szabadjára engednie magát, mindent elrontana, ha most nem türtőztetné magát. Kiszámította: csakis úgy tudja Leát visszahódítani, ha halottnak tetteti magát, ha nem moccan, ha megvárja, amíg Lea jön őhozzá. Ha kibírja ezt a várakozást, Lea magától hull az ölébe. De undok dolog, hogy ez a ravasz taktika ellene fordul.

 

 

Lea ugyanekkor Arcachonban naponta háromszor is végiggondolta, mit tegyen, ha Erich jelentkezik.

Wiesener pedig Lea távolmaradása miatti haragját egyre gyakrabban élte ki abban, hogy Mariát apró-cseprő dolgokkal nyaggassa, évődjék vele. Mindig jól mulatott rajta, hogy Goethe Christianéja a szerelméhez intézett egyik levelét helyesírási hibákkal megtűzdelve így írta alá: „a te csöp kis ciccuskád”. Most, ha Wiesener valami különösen gonoszkodó cikket diktált, egyszer-másszor így szólt Mariához: – Na, én csöpp kis cicuskám, a maga romlatlan lelke, ugye, most megint felháborodik a machiavellizmu-som miatt? – Maria mozdulatlanul ült, talán a szokottnál valamivel sápadtabb, szigorúbb arccal, de uralkodott magán és hallgatott.

Eljött a nap, amikor Wiesener a Beaumarchais utolsó mondatát is lediktálta. Ragyogó arccal, büszkén diktálta tovább: – „Finis.”

Maria leírta: „Finis.” Aztán felállt, s oly hangon, amelybe elkeseredés, dac, megkönnyebbülés és elégedettség keveredett, ő is kijelentette: – Finis.

Wiesener rögtön megértette, mit jelent ez. Hogy Maria csak e munka végét akarta kivárni, s most egyszer s mindenkorra itthagyja. Rávallott, hogy minden ellenszenve dacára sem ment el korábban, s hogy előre egy szót se szólt neki.

Nem szabad így elmennie. Egyáltalán nem szabad elmennie. Az utóbbi időben a lány ugyan szófukar volt, s Wiesener olykor-olykor egy barátságosabb arcot szívesen látott volna maga körül, de egyszerűen nem tudott meglenni Maria nélkül, szüksége volt rá. Maria nemcsak azt tanulta meg, mikor kell gépnek s mikor élő embernek lennie, hanem a szó eredeti értelmében titkárnő is volt, olyanvalaki, akire az ember rábízhatta titkait. Wiesener számára a lányhoz fűződő kapcsolata csaknem éppoly fontos volt, mint a Leával való viszonya. Mindazt az örömet, amit a Beaumarchais befejezése fölött érzett, elrontotta ez a felmondás, az ő „Finis”-ének ez a hetyke, rosszindulatú visszhangja. Mariának nem szabad őt így faképnél hagynia, ez hűtlen, csúnya dolog volna. Hol felháborodott, hol szeretetteljes hangon megpróbálta levenni lábáról a lányt, ékesszólásának egész skáláját bevetette, de eleve tudta, mindhiába. Mariában nincs semmi felemás, amit egyszer fejébe vesz, végre is hajtja.

Kapcsolatuk felbontásánál Maria tisztességesen, lelkiismeretesen viselkedett. Mindent került, ami Wiesenernek kárt okozhatott volna vagy akár csak megbánthatta őt, s az indokok helyett, amelyek elűzték tőle, más, többé-kevésbé hihető indokokat adott meg. Amellett használható utódról is gondoskodott, s minden lényeges munkára betanította. És aztán eljött az utolsó nap is. Maria minden teketória nélkül elfogadta a pénzt, amit Wiesener búcsúzáskor adott neki. De arra a kérdésre, hogy most mihez kezd, nem válaszolt. Egyszerűen eltűnt Wiesener látóköréből.

Maria utódja ügyes lány volt, Wiesener azonban kezdettől fogva valamilyen halvány ellenszenvet érzett iránta, egyszerűen csak azért, mert nem Maria. Charlotte Bittner-nek hívták, de Wiesener – jóllehet a lánynak csinos arca és kellemes hangja volt – gondolatban nem nevezte se Charlotte-nak, se Lotténak, se Bittner kisasszonynak, számára a lány örökre „az új” maradt, s fáradságába került, hogy olyan bűbájos legyen hozzá, mint amilyen bűbájosán puszta megszokottságból másokkal viselkedett. Nem is sejtette, hogy Maria ennyire hiányozni fog neki. A mű befejezésén érzett diadalát, ezt az évek óta áhított diadalt megkeserítette, hogy Maria ennyire megveti őt.

 

 

Most, a Beaumarchais befejezése után már semmi oka nem volt rá, hogy a forró városban maradjon. Utazzon le Arcachonba? Öt nap múlva van Raoul születésnapja, ez jó ürügy volna. Minden bajban van valami jó is, még a zugfirkászok támadásának is megvan az a haszna, hogy a közte és a fiacskája közti viszály tárgyát elsöpörte a színről. Ha Raoul születésnapján betoppan, válogatott ajándékokkal a fiúnak és a befejezett Beaumarchais-val Leának, akkor Lea egész biztosan felenged, nem lesz ereje kitartani eddigi merevsége mellett.

Nem szabad erre rábeszélnie magát. Meg kell várnia, hogy Lea tegye meg az első lépést. Majd különösen szép ajándékokat fog kiválasztani, de csak eddig mehet s nem tovább. Meg kell várnia, ajándékainak milyen hatása lesz. On verra ce que ca donne – majd meglátjuk, mi lesz belőle.

Csak bosszúsága lett belőle. A Raoulnak küldött autó visszajött. Wiesener elolvasta Raoul levelét, olyan levél volt, amit egy igen fiatal ember egy idősebb úrnak ír, udvarias, kimért, kedves levél. Wiesenert nagyon lehangolta. Vállat vont, az autót egyik nőcskéjének ajándékozta, s nem ment le Arcachonba.

De most a Beaumarchais nélkül. Lea nélkül, Maria helyén az „újjal”, nem bírta ki tovább Párizsban. A Földközi-tengerhez utazott, St. Tropez-ba.

Szerette a St. Tropez-i kis félszigetet, de ezúttal nem lelte örömét benne. Kiment a homokos, fehér, hosszan elnyúló strandra, ahol egyedül lehetett. De az egyedüllét is bosszantotta, visszamenekült a városkába. A tarkabarka kikötőben üldögélt. Olykor az öblöt megkerülve elkocsikázott Ste Maxime-ba meg a hegyeken túl Cannes-ba, ahol tudta, sok ismerőst találhat. De az emberek is bosszantották, visszament hát a strand magányába. Micsoda hülyeség! Befejezte legjobb művét, s nincs itt senki, akivel efeletti örömét megoszthatná!

Egyszer, amikor Cannes-ban barátokkal ebédelt, a társaságban volt egy férfi, aki ismerősnek tűnt neki. Ezt a vörösesszőke koponyát, e furcsamód pőre arcot, ezeket a nagy, erős fogakat, a mélyen ülő, fürge szemet, hegyes orrot, mindezt már nemegyszer látta képeken, újságokban. Persze, persze, mondta magának, amikor bemutatták neki a férfit: Jacques Tüverlin. Wiesener örült, hogy végre megismerhette ezt a nagy írót, akit igen-igen tisztelt.

A Szovjetunióról beszélgettek, Tüverlin nemrégiben tért vissza onnét. Egy ismert francia író a közelmúltban kiadott a Szovjetunióról egy röpiratot, barátként ment az országba, és ellenségként tért vissza; esztéticizmusa nem bírta megbocsátani a rezsimnek azt az egyénekkel szembeni soksok részvétlenséget, amellyel a szocialista módszerek következetes alkalmazása együtt járt. Az asztalnál ülők közül valaki hevesen védelmébe vette a szerző álláspontját, azt a kijelentést kockáztatta meg, hogy a részvét az egyén szocializmusa.

Jacques Tüverlin élesen szembeszállt ezzel a nézettel. A szocializmus felépítésének akarata, jelentette ki, számtalan esetben kizárja az egyén részvétét az egyén iránt. A szocialista társadalom megvalósítását nem lehet másként elképzelni, mint hogy a mozgalom vezetői elfojtják egyéni részvétüket. Aki politikai döntéseiben az egyéni részvéttől hagyja magát vezettetni, annak a veszélynek teszi ki magát, hogy szocializmIlsellenesen cselekszik és a közösség érdekeit az egyének érdekeinek áldozza fel.

Wiesener buzgón helyeselt, s gondolatban mindazt, amit Tüverlin a szocializmusról mondott, a maga nemzetiszocializmusára alkalmazta, Lenin és Sztálin helyére Hitlert, Göringet és önmagát ültette. – Aki gyümölcsöző politikát akar folytatni – mondta hát Tüverlin fejtegetéseit felvizezve –, annak egyszerűsítenie kell. Aki az egyes események ezer és ezer esetlegességét és enyhítő körülményeit gondosan mérlegelni akarja, sosem fog tudni határozott „igent” vagy „nemet” mondani. Mert minden esetnek megvan a maga jó és rossz oldala, megvannak a maga enyhítő körülményei. A filozófus kritikus számára nincs fekete és nincs fehér, minden politikai véleményt egyidejűleg tagadni és helyeselnie kell. A tevékeny politikusnak azonban muszáj döntenie, a relativitásból kievickélve abszolút döntéshez kell eljutnia. A túlságosan sok erkölcs, tudás, műveltség, intellektus olyan tulajdonságok, amelyek a politikai vezetőknek csak árthatnak, „Túl sok tudás – fejezte be – csak füst és puszta szó.”

A szálló teraszát, ahol az ebédet felszolgálták, vidám zsivaj töltötte be, a vendégek jó része fürdőöltözékben, könnyű strandköpenyekben üldögélt, a tarka napernyők vígan lebegtek az asztalok felett.

– Az olyan általánosságok – jegyezte meg Tüverlin, miközben egy sült tengeri márnát szeletelt fel –, amilyeneket ön itt elmondott, uram, veszélyes elvek. – És mivel ezt a mondatot, úgy látszik, túl száraznak és tudálékosnak találta, tréfálkozva hozzáfűzte: – Ilyen elvekkel végeredményben akár egy Erich Wiesener is előállhatna.

A többiek mosolyogtak, maga Wiesener is mosolygott, kissé görcsösen. Tán Tüverlin a bemutatkozáskor nem értette meg a nevét? – Én vagyok az a Wiesener – szólalt meg udvariasan.

Jacques Tüverlin gondosan egymás mellé tolta tányérján a halvillát és halkést. Aztán felállt. – Kár ezért a szép márnáért – mondta s a társaság felé biccentve távozott.

Erich Wiesenernek nehezére esett közömbösséget színlelve végigennie az ebédet. De azért sikerült neki. Amikor pedig ezt már illőn megtehette, odábbállt, és visszakocsizott St. Tropez-ba.

Kihajtott az elhagyatott strandra, sokáig úszkált, hogy kiadja magából a mérgét. Nagyon bántotta, hogy egy ilyen ember, mint Tüverlin, így megsértette. Ellenségeskedni szabad Erich Wiesenerrel, de megvetni nem szabad. Maga előtt látta Tüverlin arcát, kiálló pofacsontját, éles pillantású, fürge szemét. Látta erős, szeplős, vörösesszőke szőrrel borított kezét, ahogy a tányéron a halvillát és halkést egymás mellé tolja. Hallotta, amint tiszta, éles fejhangon odavágja: „Kár ezért a szép márnáért”, látta, ahogy szikáran, karját lóbálva távozik. És most hirtelen a pofonra gondolt, amit Raoulnak adott.

Nem, ezúttal, az ő esetében Jacques Tüverlin elhamarkodottan ítélt. Tüverlin az ő lényének csak egyik oldalát ismeri, a Beaumarchais-ról mit sem tud. Majd ha elolvassa a Beaumarchais-t, megváltoztatja véleményét.

Aki nem egyoldalú, annak nehéz a dolga egy olyan korban, amelyet egy nagy barikád vág ketté. Aki távol tartja magát az előítéletektől, bele kell nyugodnia, hogy félreismerik. Mariát elvesztette; kellemetlen, hogy Tüverlin ilyen durván megsértette, s Leában se lehet már egyáltalán biztos. „Felismerten és megvetetten” – ötlött fel hirtelen az agyában egy gyermekkorában olvasott népszerű, szentimentális regény egyik fejezetének címe, amely a maga primitív pátoszával belevésődött emlékezetébe.

Aznap este a História Arcana fölé hajolva igyekezett csúnyán megtépázott önbecsülését összetoldozni-foldozni. A Beaumarchais kiválóságának fejtegetésével vigasztalta magát. De fejtegetései eredeti szándéka ellenére hamarosan a téma szerencsés kiválasztására vonatkozó elmélkedésekbe csaptak át. Ez a téma a könyv nyilvános pályafutása szempontjából is telitalálat. A pártkorifeusok előtt minden további nélkül nyilvánvalóvá teheti, hogy a Beaumarchais a francia szellemiség ironikus ábrázolása, a franciák viszont az árnyalatok iránti érzékükkel maguktól is kiérzik majd azt a rokonszenvet, amelyet hőse iránt tanúsított. Mind a németek, mind a franciák előtt becsületes közvetítőnek játszhatja meg magát, s mivel a pillanatnyi berlini politikát a megbékülési törekvések jellemzik, így a Beaumarchais-val politikai téren is érdemeket szerezhet magának. De a mű irodalmi és könyvkereskedői sikere Németországban ettől függetlenül is biztosnak tekinthető, hisz a Német Birodalom határain belül valamennyi írástudó összes könyvét indexre tették, s ezért az olvasók fellélegezve vetik majd rá magukat a Beaurnarchais-ra.

Elolvasta, amit idáig írt, s megdöbbent. Nem ezért ült le a História Arcanához. Örömét akarta kifejezni a teljesítmény felett, amellyel lélekben Jacques Tüverlin előtt igazolhatta magát.

„Kár ezért a szép márnáért”, hallotta a tiszta, éles fejhangot. Nem, nincs szerencséje ezzel a vakációval. Elpackázott nyár ez. „Felismerten és megvetetten.”

Két nap múlva visszatért Párizsba.

22
Franz Heilbrun lelkiismereti konfliktusa

Gingold úr panaszt emelt Heilbrun főszerkesztőnél Sepp Trautwein goromba és önfejű viselkedése miatt. Ő türelmes ember, jelentette ki, de a PH-t így képtelenség eredményesen vezetni, miért is elhatározta, ezúttal nem veszi tudomásul Trautwein professzor trágár válaszát, élni fog jogaival, és meneszti a fegyelemsértő szerkesztőt.

Sejtette, hogy Heilbrun ezt nem fogja szó nélkül tudomásul venni, de ilyen heves ellenállásra mégse volt felkészülve. És azt is tüstént tapasztalnia kellett, hogy a szerkesztők kivétel nélkül s hozzá fenyegetően Sepp mellett és őellene foglaltak állást.

Elhamarkodottan cselekedett. Az augusztus 5-i határidő, amelyet az ősgonoszok szabtak neki, túlságosan rövid; ezt rögtön meg is mondta Leisegang úrnak. Meg kell várni, amíg Trautwein valamilyen jobb ürügyet szolgáltat; ez előbb-utóbb be fog következni. Leisegang úrnak, mint reálisan gondolkodó üzletembernek be kell látnia, hogy a megszabott határidőt lehetetlenség betartani.

Leisegang úr nem látta be. A Wiesenerrel folytatott megbeszélés után az volt a benyomása, hogy megbízója a PH-ügyet most már véglegesen dűlőre akarja vinni. Gingold hiába magyarázta a legmeggyőzőbb szavakkal, hogy forma szerint ugyan joga volna Trautweint elbocsátani, de nem élhet ezzel a joggal. Trautwein kellőképpen meg nem indokolt, nyers elbocsátása botrányt okozna, márpedig efféle botrány és patália éppoly kevéssé felelne meg Leisegang úr megbízói óhajának, mint az övének. Leisegang úr azonban váratlan makacsságról tett tanúságot. Ez az egyébként olyan nyájas és sima modorú férfiú most éles, száraz, precíz és kellemetlen hangon csak megismételte követelését. Ultimátumszerűen követelte, hogy Gingold úr legkésőbb augusztus 5-ig mondjon fel Trautweinnek.

Gingold úr vállat vont, önmagáról másokra következtetett, s így meg volt győződve, nem eszik olyan forrón a kását, mint ahogy főzik. Hagyta elmúlni az augusztus 5-ét anélkül, hogy Trautweinnek felmondott volna.

Leisegang úr megbízóival nem lehet packázni, ezzel Gingold úr teljesen tisztában volt. Feltételezte, hogy Benedikt Perles a berlini ügyletek terén most megint mindaddig fokozottabb nehézségekbe fog ütközni, amíg Trautwein professzor a PH szerkesztőségi tagja marad. Ez ugyan kellemetlen, de bele kell törődnie, s Gingold úr hajlandó volt ebbe beletörődni.

Csakhogy a Leisegang mögött álló urak sokkal energikusabban, ravaszabbul, kegyetlenebbül és céltudatosabban jártak el, mint ahogy azt Gingold úr feltételezte. Benedikt Perlest-nem bántották, üzleti téren nem gördítettek akadályokat elébe: Gingold urat ennél sokkal sebezhetőbb ponton találták el. Levelet kapott Berlinből, homályosan fogalmazott, kétségbeesett levelet, amelyet Gingold úr félelmében előbb nem is akart megérteni. De aztán kétszer, háromszor is elolvasta, s a végén – akárhogy is irtózott tőle – muszáj volt megértenie. Ilyet még legszörnyűbb li-dércnyomásos álmaiban sem élt át. Az történt ugyanis, hogy az ősgonoszok Danneberg énektartárt és Ida Perlest fajgyalázás vádjával letartóztatták.

Louis Gingold kereskedő lévén sokat megélt már, nemegyszer állt közel a halálhoz, minden hájjal meg volt kenve. Ez a természettől fogva vérmes ember megtanult uralkodni magán, és veszélyes helyzetekben csak a józan eszére hallgatott. Ezúttal erre nem volt képes. Szívverése elállt, ínye kiszáradt, arcbőre sárgábbá, ráncosabbá vált, sovány, száraz keze elejtette a levelet, ujjaival furcsán, értelmetlenül markolászta a levegőt. Nachum Feinberg, a titkár rémülettől tágra nyílt szemmel nézte, hogy főnöke néhány pillanaton belül a szó szoros értelmében megöregszik. A nagy kereskedő, a tettek embere, akihez eddig semmilyen csapás fel nem ért, most egyszerre magába roskadt; szánalmasan, elesetten gubbasztott, akár egy rakás szerencsétlenség, most egyáltalán nem hasonlított Lincoln elnökre.

Gingold úr hirtelen ráébredt a szörnyű valóságra. Minden, amit tett, rossz volt, olyan bűnt követett el, amelyet nem lehet levezekelni, amelyre nincs bocsánat. A csata kellős közepén megfutamodott az ősgonoszok ellen vívott harcból. Ostobán, fennhéjázón áltatta magát. „Istent” mondott, s közben a profitra gondolt, nagy, vastag számokra a főkönyvében. S ezt persze nem akarta tudomásul venni, el akart bújni Isten és önmaga elől. De Isten tudta, hol találja meg, ahogy Káint, a testvérgyilkost is megtalálta.

Gingold úr marcangolta magát. Igen, igen, igen, bűnt bűnre halmozott. De Istennek ilyen rettenetesen mégsem kellett volna megbüntetnie őt, ilyen rettenetesen nem.

Ida, kislányom, siránkozott a lelke, gyermekem, én édes gyönyörűségem, én Őzikém. Mert Gingold úr most nem Idának nevezte lányát, nem hamis világának e hamis nevén, hanem a valódin; azon pedig Őzikének hívták. S noha lánya cseppet se hasonlított az őzhöz, valójában elegáns, kissé molett kurfürstendammi zsidónő volt, Gingold úr számára azonban továbbra is Őzike, a gyereke maradt. Sok mindent olvasott a koncentrációs táborokról, kitapasztalta az emberi aljasságot, álnokságot, kegyetlenséget, képzelőerővel is meg volt áldva, s így szíve összeszorult a gondolatra, mit művelhetnek az ősgonoszok a koncentrációs táborban a gyermekével. – Ajjaj, ajjaj – jajongott. – Megvert az Isten, megvert – siránkozott maga elé. Csak halk vinnyogás volt, de oly elviselhetetlen fájdalommal tele, hogy Nachum Feinberg alig tudta megállni, hogy be ne fogja a fülét.

Gingold úr apái és ősapái számtalan üldöztetésen mentek keresztül, de megőrizték életerejüket, s minden egyes nemzedék dühöt, szánalmat, gyűlöletet, Istenben való megadást és sok-sok kortársuknál hevesebb, kéjesebb bosszúvágyat hordozgatott szívében. S most Gingold úr szívében is düh, bosszúvágy, szánalom és gyűlölet kavargott.

De minden egyébnél fájdalmasabban marcangolta a tehetetlenség érzete. Az ősgonoszok markukban tartják őt, markukban tartják a lányát, akit bolond fejjel, tudatosan ő maga szolgáltatott ki nekik. Állatian ostoba volt, gazember, bűnös, bolond, az Isten jogosan verte meg. Elfelejtette, hogy az Avenue de la Grande Armée-i házában van, Párizs városában, a szellemiekben gazdag, olvasott Nachum Feinberg társaságában, és csak jajveszékelt halkan, értelmetlenül maga elé.

De ez a kitörés nem tartott sokáig. Gingold úr esze hamarosan megint dolgozni kezdett. Hogyan hozhatja ki gyerekét, az Őzikét a koncentrációs táborból? Csak egyetlen mód van rá: Trautweint, ezt a nyomorult frátert ki kell rúgnia a szerkesztőségből.

E felismerés nyomán Gingold úr azonnal meglelte régi eltökéltségét, újból az a ravasz, mézesmázosan mosolygó kereskedő lett. Nachum Feinberg meghökkenve és csodálattal eltelve látta, hogy főnöke két másodperc leforgásán belül az értelmetlenségből és kétségbeesésből a való világba tornássza fel magát, és ismét nagy balzaci kereskedővé változik vissza.

– Azt kell hinnem – mondta ez a nagy kereskedő, és csodálkozva, mintegy bocsánatkérően csóválta a fejét –, hogy kisebb fajta szívroham ért. Egyszer már el kellene mennem az orvoshoz. De mikor van erre az embernek ideje? – A levélről, amelyet kapott, egy szót se szólt.

Másnap a gyerekei nyaralni mentek. Eredetileg úgy tervezték, hogy ő is velük megy, de most nélküle kellett elutazniok. Sürgős üzleti ügyek ürügyén a városban maradt, kettesben Nachum Feinberggel. Vereségét senkinek se vallotta be.

 

 

Most még gyakrabban üldögélt a PH szerkesztőségében, óvatosan, csendesen, udvariasan. Kéziratok és kefelevonatok közt matatott, Sepp Trautweint akarta valami hibán rajtakapni. Ez a naiv, heves, elővigyázatlan ember hamarosan fog neki egy vagy más ürügyet szolgáltatni, hogy nyakon csíphesse és kirúghassa. Ezúttal azonban Gingold majd alaposan megvizsgálja az ürügyet, hogy tényleg kifogástalan-e. Ravasz és leleményes lesz, az Őzike, a gyereke iránti szeretet megélesíti majd elméjét, kiteszi ennek a Trautweinnek a szűrét s kiragadja lányát az ősgonoszok karmai közül.

Még nyájasabb volt, mint eddig, Sepp Trautwein iránt valósággal talpnyaló udvariasságot tanúsított. Így üldögélt, kémlelt, szaglászódott, leselkedett.

Mármost ebben az augusztusban Vichyben, e francia fürdőhelyen nemzetközi zenefesztivált rendeztek, és Sepp odautazott, hogy tudósítást írjon róla. S azt a tréfát eszelte ki, hogy az előadásokról szóló tárgyilagos beszámolót kiegészíti egy költött beszéddel, amelyben a „Vezér” ugyanezekről a zeneszámokról értekezik. Seppnek jó humora volt, kitűnő érzéke a nyelvi fordulatok iránt, bele tudta élni magát mások gondolatvilágába, s így sikerült neki a leghalványabb árnyalatokig elkapnia azt a dagályos hangot, amellyel a Vezér a művészetekről szokott szónokolni. A Vezér e költött beszéde nagy élvezetet okozott a szerzőjének, szerkesztőségi kollégáinak és sok olvasójának is, akiknek a nevetséges e korszak tragikus sivársága közepette se kerülte el a figyelmét.

Gingold úr vigyorogva olvasta e költött beszédet. Ez kellett neki.

És lám, levelek futottak be sok-sok olvasótól; mind attól tartott, hogy a birodalmi kancellár ilyen durva kigúnyolása csakis a Németországban visszamaradt zsidók újbóli zaklatásához vezethet. Mi több: maguk a francia hivatalos körök is, úgy látszik, megütköztek Sepp Trautwein tréfáján. Gingold úr egy magas állású francia kormánytisztviselőtől arról informáltatta magát, hogy a Quai d’Orsay az efféle cikkeket rossz szemmel nézi; mert már-már abba a paragrafusba ütköznek, amely az idegen államfők sértegetését büntetendő cselekménynek minősíti.

Gingold úr erről a kijelentésről pontos feljegyzést készített, gondosan összegyűjtötte és megrostálta a befutott tiltakozásokat; feltűnően sok érkezett, tekintélyes aktacsomó kerekedett belőlük. Gingold úr jó munkát végzett, ravaszul, elégedetten mosolygott. De nem siette el a dolgot. Mindent gondosan előkészített, nehogy másodszor is bakot lőjön. Fülébe jutott, hogy Sepp Trautwein Richard Wagner közelgő emléknapja alkalmából egy hasonló költött beszédet szándékozik a Vezér szájába adni. Gingold úr ezt is ki akarta várni.

Csak amikor már ennek a második beszédnek kefelevonata is elkészült, avatkozott bele a dologba. Franz Heilbrun jelenlétében rendkívül udvariasan közölte Sepp Trautweinnel e második cikkre vonatkozó aggályait, rámutatott azokra a tiltakozásokra és felszólamlásokra, amelyek már az elsőt is követték. Előtte feküdt az összegyűjtött aktacsomó. – Kérem, győződjék meg saját szemével róla – szólította fel Trautweint, és elébe tolta a jókora dossziét. – Ritkán fordult még elő, hogy egy cikk ennyi tiltakozást váltott ki. Az meg most történt meg először, hogy a Quai d’Orsay panaszt emel nálunk. És mindez miért? Egy vicc kedvéért, amely egyik-másik embernek talán tetszik, de amellyel a legtöbb olvasó nem tud mit kezdeni. Szükség van erre, tisztelt professzor úr? Muszáj ezt csinálni? Vállalhatjuk ezért a felelősséget a francia kormány előtt, amely vendégszeretetében részesít minket, s az egész német emigráció előtt? Mit válaszoljak az olvasóknak, ha majd kérdőre vonnak? Kérem, mondja meg nekem. Szívesen hagyom magamat kitanítani. Tisztelem-becsülöm az ön finom humorát, kedves professzor úr, de megéri-e egy ilyen bagatell dolog, hogy a lap létét kockára tegyük miatta?

Sepp aznap nem volt jó formában. Anna reggel elmondta neki, hogy kívánságának megfelelően nemleges választ adott Wohlgemuth ajánlatára, nem megy vele Londonba. Anna csak erre a száraz közlésre szorítkozott, nem fűzött hozzá semmi olyasféle megjegyzést, amitől Sepp félt. Vegyes érzésekkel fogadta e hírt, megkönnyebbüléssel és rossz lelkiismerettel, s már-már szívesebben vette volna, ha Anna legorombítja. Most, amikor Gingold előállt ezzel a hülyeséggel, arra kellett gondolnia, hogy Anna mennyire óvta ettől a varangyos békától, s erre még inkább elkomorodott. Miféle zöldségeket beszél megint ez a Gingold? Amit például a Quai d’Orsay-ról ilyen nyálasan előadott, még ha nem is csak egyszerűen az ő szemetjén termett, akkor is biztosan mértéktelenül eltúlozta. De másodszor Sepp nem hagyja magát elragadtatni.

Tárgyilagos érvekkel tiltakozott az ellen, hogy a kancellár stílusának és műértői dumájának kifigurázását puszta tréfának fogják fel. Az emberek megítélése terén nincs biztosabb kritérium a stílusnál, a stílus félreérthetetlenül feltárja az ember lényét. – Szép és jó – ismerte el békésen Gingold – egy irodalmi újságban egy olyan paródia, mint az öné, nagyon helyénvaló lehet. De a PH-ban egy ilyen cikk csak kárt okozhat. És kárt is okozott. Szíveskedjék, tisztelt professzor úr, végre elolvasni ezt a tömérdek tiltakozást, amely itt befutott.

Sepp Trautwein feltételezte, hogy e tiltakozások többsége magától Gingoldtól vagy hozzá közel álló személyektől származik. – Hagyjam magamnak ezektől az idiótáktól megtiltani – válaszolta hevesen –, hogy Hitler zagyvaságait pellengérre állítsam? Hová jutnánk, ha mindig csak úgy írnánk, hogy sehol se ütközzenek meg rajta? Ha már a kancellár ábrázatát nem csúfolhatjuk ki, mert az egyik paragrafus védelmébe veszi, de az ellen remélhetőleg még tiltakozhatunk, hogy legalább a német nyelvből ne csináljon Augiász istállóját?

– Maradjunk a tárgynál, tisztelt professzor úr – kérte Gingold. – Nem szeretném – fűzte hozzá baljós mosollyal –, hogy megint úgy felizgassa magát, mint legutóbb, de én veszélyesnek tartom, hogy most még ezt a Richard Wagnerről szóló költött beszédet is lehozzuk.

– Én nem – válaszolta szárazon Sepp.

Gingold azonban most már világosan fejezte ki magát: – Nem óhajtom, hogy ez a cikk megjelenjen. – Heilbrun már eddig is több ízben megpróbált véget vetni a vitának, s most megint közbe akart szólni. De Trautweint nem lehetett visszatartani, odaállt szorosan Gingold íróasztala elé.

– A cikk meg fog jelenni – jelentette ki.

– Nem fog – felelte csendesen, szelíden, állhatatosan Gingold.

– A cikk meg fog jelenni – ismételte kivörösödött képpel konokul és fenyegetően Sepp –, másként elmegyek.

– Ebben nem akadályozhatom meg – válaszolta nagyon udvariasan, halvány, torz, diadalmas mosollyal Gingold úr.

– Ne csináljon butaságokat, Sepp – kiáltotta Heilbrun, és megpróbálta őt visszatartani. De Sepp lerázta magáról, megfordult és távozott.

Még be se csukta maga mögött az ajtót, amikor Heilbrun már meg akarta kérni Gingoldot, térjen jobb belátásra. Csakhogy Gingold, ez a máskor olyan fegyelmezett ember, mihelyt Sepp háta eltűnt az ajtóban, szíve mélyéből úgy fellélegzett, hogy Heilbrunnak torkán akadt a szó. Rájött, Gingold számára itt nem egyszerűen egy kellemetlen szerkesztő eltávolítása a tét.

– Hallotta, ugye – szögezte le Gingold, s erőltetett tárgyilagossága alig leplezhette ujjongását –, hogy Trautwein professzor az elbocsátását kérte. Teljesítem a kérését.

– Eszem ágában sincs – válaszolta Heilbrun –, hogy komolyan vegyem ezeket az izgalmában mondott szavait. Ő maga sem veszi komolyan őket.

– Én komolyan veszem őket – jelentette ki egyszerűen Gingold úr, de a kis, diadalmas hangsúly, amit az „én” szócskára tett, felbőszítette Heilbrunt. Ez a holdkóros Sepp. Minden csapdába belelép, aztán én húzzam ki belőle. – Én igazán méltányolom Trautwein professzor érdemeit – folytatta közben színlelt nyíltsággal Gingold –, de magunk között legyen mondva, örülök, hogy végre kint van. Nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Csak tehertétel a lapnak. Hálát adok a teremtőnek, hogy végre kint van – ismételte meg mély, felszabadult sóhajjal.

Heilbrun látta, nem lesz könnyű Gingold karmai közül visszakaparintania a zsákmányt. De szerette Seppet, legértékesebb munkatársának tartotta, megígérte neki, hogy kiáll mellette, s állni is fogja a szavát. Hová jutna, ha egy ilyen fontos kérdésben beadná a derekát? Sörte borította, négyszögletes fejével energikusan Gingold felé bökött. – Ide figyeljen, Gingold – jelentette ki. – Nem fogja elengedni Sepp Trautweint. Ezt nem tűröm. Ha Sepp Trautwein megy, én is megyek.

Gingold a főszerkesztőjére pillantott; arcán továbbra is színlelt barátságos mosoly ült, de belsejében vad vihar kavargott. Felőlem ő is mehet, gondolta magában, ez is éppolyan pimasz fráter, mint a másik, örülnék, ha megszabadulnék tőle. De akkor az egész PH-nak beadtak, ez pedig nem jó, nem válna előnyömre, az ősgonoszok nem ezt akarják, ők belülről lassan, észrevétlen szeretnék a PH-t átbillenteni, s ha most botrány és patália támad, ezt rosszallni fogják és az Őzikémet tovább kínozzák. Meg kell hát rágnom a dolgot, ravaszkodnom kell, Heilbrunt muszáj megtartanom. Hogy megvert az Isten, még azon is törnöm kell a fejemet, hogyan tehetnék olyasmit, amit nem akarok. Valószínűleg esze ágába sincs elmenni, blöff az egész. Nem eszik olyan forrón a kását, mint ahogy főzik. De ezt már egyszer elmondtam magamnak, s jó kis csávába kerültem. Mit lehet tudni, tán mégse blöfföl.

Csúnya tartásban, karját testéhez szorítva ült ott. – Ne idegeskedjék már maga is – könyörgött, jajongott. – Ez a Trautwein mindannyiunkat megőrjít. Legyen okos. Higgye el nekem, nem puszta szeszélyből szeretném ezt a Trautwein professzort kint látni. Higgye el nekem, ennek meg kell lennie. Segítsen nekem, kedves Heilbrun, s meglátja, nem fogja megbánni. Aki nekem segít, annak én is segítek. Már régóta együtt dolgozunk, s jó munkát végeztünk. A PH jó újság, s mindkettőnknek szívén fekszik. Trautweinnel számos okból nem tudok tovább együtt dolgozni. Ez nem megy, ez lehetetlen. Értse meg végre, s ne hagyjon cserben.

Rábeszélő, panaszos hangon, felindulva beszélt, szavai őszintén hangzottak. Szemmel láthatóan kényszerhelyzetben volt. Bizonyára mások állnak mögötte, akik Trautweint ki akarják fúrni, s ezek a mások Gingoldot szilárdan a markukban tartják. Heilbrun már-már megszánta Gingoldot.

Ez a dolog csúnyább, mint ahogy gondolta. Az adott körülmények közt Gingold inkább róla, Heilbrunról is lemond, semhogy Trautwein elbocsátását visszaszívja. De Heilbrun a szavát adta, s állja a harcot. – Ha Sepp Trautwein megy – ismételte meg –, én is megyek.

– Nem, nem – ficánkolt Gingold –, ezt nem akarom hallani. – És valósággal bedugta a fülét. – Ne mondja ki most a végső szót. Fontolja meg a dolgot. Adok önnek két napot. Hármat. Ne hagyjon cserben. Kívánjon, amit akar. Fontolja meg. – És mielőtt még Heilbrun válaszolhatott volna, kereket oldott.

 

 

Heilbrun is elment. Fáradtnak, összetörtnek, öregnek érezte magát. Intett egy taxinak és hazahajtatott. Nagy koponyáját hátrahajtotta, kezeit a tarkóján összefonta, behunyta szemét, süttette magát a tűző nappal.

Gingold panaszos, felindult hangja még egyre a fülében csengett. Egész biztosan úgy áll a dolog, hogy Gingoldnak, ha akarja, ha nem, el kell bocsátania Seppet. Jogi szempontból nézve talán Gingold van erősebb pozícióban. Ez a holdkóros Sepp megkönnyítette neki a dolgot. Tehát Sepp-nek mennie kell. Tehát az ügy őrá is visszaüt. Tehát – diplomata nyelven szólva – érvénybe lép a szövetségi szerződés. Tehát neki is mennie kell, mert persze állja a szavát.

Hülye helyzetbe manőverezte be magát. Gingold és Sepp idióta módra viselkedett, s ennek ő, Heilbrun issza meg a levét.

A taxiórára pillantott. Nyolc frank ötven. Voltaképp utazhatott volna szépen metróval is. Hatvanéves, valaha a Birodalmi Gyűlés képviselője volt, a Porosz Újság főszerkesztője, kiverekedte a burgonyaszesz-adót, elérte, hogy millió és millió embernek éveken keresztül kevesebbet kellett éheznie, sok tökfilkót és gazembert nyomott a víz alá, sok tisztességes fickót segített egyenesbe, egész életében harcolt, robotolt, s most szemrehányást kell tennie magának, mert fáradtan, kimerülve taxin és nem metrón utazik. Íme, a világ hálája. Legjobb esetben is csak munka és hajsza volt az egész.

Fáradtan hátradőlt, a napsütés, amely eleinte jólesett neki, már zavarja. Nem lesz éppenséggel könnyű dolog, ha a PH-tól húzott fizetéséről le kell mondania. Összébb kell húznia a nadrágszíjat. Tartozásai vagy kétszázezerre rúgnak. Egon Franckból ötvenezret tán még kipumpolhat. De nem lesz kellemes ezzel előhozakodni nála, s az a pénz is majd egykettőre elúszik. Még szerencse, hogy legalább a felesége megáll a maga lábán s egyszer s mindenkorra elutasította, hogy segítséget fogadjon el tőle. De Gretát, a lányát és a gyereket mégsem hagyhatja Londonban minden támogatás nélkül, Greta a férjével, az „árja” Kleinpeterrel nem élhet együtt, mert másként az elvesztené a klinikáját, Németországból meg a devizakorlátozások miatt nem küldhet pénzt Gretának. Mi lesz, ha ott kell hagynia a PH-t? És mi lesz magával a PH-val? Mindenütt csak baj. Ez a Sepp az ostoba fegyelmezetlenségével.

Börtön és bolondokháza ez a világ, egymás hóhérai vagyunk. Gingold őt kínozza, Gingoldot meg valaki más, s azt meg valószínűleg egy harmadik.

Heilbrun hazaérkezik. A taxióra tizenegy frank ötvenet mutat. Ha tizenhárom frankot adna, az is elég volna, de amikor a sofőr a tizenöt frankból vissza akar adni, Heilbrun nem tud ellenállni, hogy előkelő mozdulattal el ne hárítsa. Lifttel felmegy a lakásába, kinyitja az ajtót, s egy könnyű sóhajjal belép a tágas, kellemesen félhomályos, a régi, díszes berlini bútoraival berendezett lakószobába. Örül, hogy most e szoba csendjében, homályában lefekhet a díványra, egyedül lehet, kikapcsolódhat, szundikálhat.

De ahogy belép a szobába, látja, a díványon ül valaki, egy magas, molett nő, rosszat sejtetően máris felugrik, odajön hozzá, és segítségért könyörögve a nyakába borul. És ott áll a sarokban megrettenve, sírásra görbülő szájjal egy négyéves gyerek. – Gyere, Hilda, köszönj a nagyapának – szól rá az asszony, nagy nehezen leküzdve zokogását; persze Greta lánya a gyerekével. Még csak ez hiányzott neki.

Heilbrun szereti a lányát. A múltban nemegyszer vigasztalta, amikor egyik-másik kissé aggályos szerelmi kalandja balul ütött ki, s örült, hogy végül olyan hevesen és szerencsésen beleszeretett dr. Kleinpeterbe. Ez a Kleinpeter vérbeli müncheni, nyers, vaskos beszédű, kissé egykedvű ember, rátermett, kitűnő orvos, aki a klinikáját elismerésre méltóan felfuttatta és vezeti. Kettejük házassága nagyszerűen indult, Heilbrun szívből örült neki. Persze jobb szerette volna, ha Greta nem habarodik bele annyira Kleinpeterbe. Nyugtalanul figyelte, ahogy ez a berlini lány ostoba módra a legkisebb árnyalatig utánozza férjének müncheni hanglejtését és táj szólását. Veszélyes dolog, ha valaki az életét egyetlenegy emberre állítja be, ezt Greta a saját bőrén tapasztalta, amikor aztán ott kellett hagynia a férjét.

Most a nyakába kapaszkodik, elegáns útikosztümje furcsa ellentétben van feldúltságával, zűrzavarosan, könnyek közt hadarja a magáét. A gyerek is pityereg.

Heilbrun holtfáradt és ingerült, nagyon sajnálja lányát, ám csaknem ugyanilyen mélyen átérzi a jelenet kínos voltát is. De nem akarja elhagyni magát. Mindenekelőtt azt kell megtudnia, hogy voltaképpen miről van szó. Világos, határozott kérdéseket tesz fel.

Mármost a következő történt. A náci hatóságok nem elégedtek meg azzal, hogy Oskar Kleinpeter és zsidó felesége külön élnek, az elé az alternatíva elé állították a férfit, hogy váljon el a feleségétől, vagy hagyja ott a klinikáját. Greta, ki apja vállalkozó kedvét örökölte, időközben Londonban nem maradt tétlen. Csinos, kissé molett, elegáns nő volt, értette a módját, hogy vonzóvá tegye magát, s ha arra került a sor, egy kis kokettálástól se riadt vissza. Londonban egy török diplomata segítségével sikerült elérnie, hogy Oskarjának egyetemi tanszéket és egy újonnan berendezendő ankarai kórház vezetését ajánlják fel.

Némi huzavona után Oskar Kleinpeter el is jött Londonba, hogy Gretával és a törökkel megbeszélje az ügyet. Igen kedvesen, szeretetteljesen viselkedett Gretával és a gyerekkel. Sőt, az apósa portréját is magával hozta, azt a híres portrét, amelyet annak idején, amikor Franz Heilbrun még dicsősége csúcsán állt, Max Liebermann, a nagy festő készített róla.

Oskar Kleinpeter néhány napot töltött Londonban. Erről-arról beszélgettek, Greta összehozta férjét a török diplomatával, leírta neki, milyen nagyszerű életük lesz Ankarában, Oskar ott is milyen tanúságot tehet képességeiről. A török mindezt igazolta, Oskar egyetlen percig se bírt meglenni Hilda, a gyereke nélkül; Greta, a gyerek, a török, Ankara és az új élet szemmel láthatóan mély hatást gyakoroltak rá. Amellett itt is, ott is tudakozódott, az ankarai életkörülményekről pontos felvilágosításokat szerzett be, tízszer is elolvasta a felajánlott szerződést, szőrözte, javítgatta, mindenkinek arra a meggyőződésre kellett jutnia, hogy ez az Oskar Kleinpeter sohase válik meg a feleségétől és a gyerekétől. Persze világos, határozott „igent” azért nem lehetett kicsikarni belőle.

Heilbrun jól ismerte Kleinpetert, s világosan látta maga előtt, hogyan játszódott le mindaz, amit Greta mesélt neki. A legapróbb részletekig el tudta képzelni magának, ahogy ez a nehézkes ember kelletlenül megjelenik Londonban, habozik, köntörfalazik, s a végső szóval nem tud kirukkolni. Kleinpeter a maga flegmatikus módján kétségtelenül szerette Gretát és a kis Hildát. De egész biztosan szerette a klinikáját, hivatását, Münchent is. Mindkettőt megszokta, a családját és a hivatását, az egyikbe kapaszkodott, a másikat nem bírta otthagyni, s a döntést, hogy melyikről mondjon le, állandóan halogatta. Amíg Londonban volt, bizonyára lehetetlennek tartotta, hogy Gretától és a gyerektől mindörökre elszakadjon. Ám az is nyilvánvaló volt, hogy éppoly kevéssé tud majd elválni a kórházától, mihelyt megint ott dolgozhat és Gretát testi valóságában nem látja maga körül. Greta is ettől félt, s ezért követett el mindent, hogy férjétől még londoni tartózkodása idején határozott „igent” csikarjon ki, aláírassa vele a török szerződést. De erre nem bírta rávenni; Kleinpeter bizonytalan ígérettel lefegyverezte, hol ezzel, hol azzal a kifogással állt elő, s végül Greta kénytelen volt dolgavégezetlenül elkísérni férjét Doverbe, a hajóhoz.

Csak útban vissza Londonba döbbent rá a valóságra. Oskar ezt a londoni utat kezdettől fogva búcsúlátogatásnak szánta, és csupán nem tudta összeszedni bátorságát, hogy ezt megmondja. Már a dörmögő gyengédsége is erre vallott, Gretának ezt azonnal fel kellett volna ismernie. Ha ugyanis a férje Ankara mellett döntött volna, úgy már maga az a tény, hogy ilyen áldozatot hozott érte, rosszkedvűvé, nehezen elviselhetővé, örökkön-örökké zsémbeskedővé tette volna. Még ennél is sokkal csúnyább bizonyíték volt a Liebermann-portré. Ez a kényelemszerető ember mindig irtózott attól, hogy nagy pakkal utazzon. Ha szándékában állt volna a török szerződést aláírni, a festményt a többi átszállítandó holmival együtt egyszerűen Ankarába küldette volna. Hogy nem sajnálta a fáradságot s két vámhatáron személyesen hurcolta át a portrét, félreérthetetlenül bizonyította, eleve eltökélte magát, hogy Münchenben marad. A klinikája mellett és Greta ellen döntött. Greta e felismerés nyomán kétségbeesetten érkezett vissza Londonba, ahol a legszükségesebbet összecsomagolta, s most itt volt.

Heilbrun végighallgatta a szomorú beszámolót; Greta széles münchenies beszédmódja, amelyet férje kedvéért sajátított el, most kétszeresen értelmetlennek és siralmasnak tűnt. Amikor befejezte mondókáját, Heilbrun szótlanul üldögélt, s csak nagy nehezen tudott egy-két béna vigasztaló szót kinyögni.

Midőn végre egyedül maradt, a fáradtságtól szinte betegnek érezte magát. Még ez is. Az a jó szándék vezette, hogy kiáll Trautwein mellett, vállalja a szűkös öregséget, megteszi kötelességét. De mi a kötelessége? Ha Greta most elveszti férjét, és nem támaszkodhatik az apjára, nem kerül-e ebek harmincadjára! És nem kötelessége-e neki, hogy ettől megóvja?

Nem tudja eldönteni. Efelett most nem akar filozofálgatni. Most fáradt fejét lehajtja a párnára és alszik. Majd holnap fog dönteni.

Ágyba fekszik. De túlságosan fáradt és ideges, nem jön álom a szemére. Erős altatót vesz be, lassanként érzi is, hogy hat. Sokáig fog aludni, s majd holnap eldönti a dolgot.

De amíg arra vár, hogy végleg álomba hulljon, rájön, hogy áltatja magát; már réges-rég döntött. Ő, aki itt fekszik, s mindjárt aludni fog, elárulta önmagát és a PH-t. Ő, aki még néhány órával ezelőtt hetvenöt százalékig hős volt, most százszázalékos gazember.

Harmadik könyv

A „Váróterem”

Mikor az emberek elhalnak a félelem

miatt és azoknak várása miatt,

amik e föld kerekségére következnek.

LUKÁCS 21. 26

1
A kék levél és következményei

Sepp még el sem hagyta a PH épületét, s máris megbánta meggondolatlanságát. Milyen szilárdan elhatározta, hogy ettől a nyomorult Gingoldtól semmiképp se hagyja magát provokálni, s lám, már néhány perc után odadobta az állását. Persze nagyszerű mulatság, valóságos szívbéli öröm volt, hogy ennek a tökkelütött hülyének nagy hangon odavágta: „Megyek.” Csakhogy ezért a szívbéli örömért túl nagy árat kell fizetnie; ha azon méri, mennyi bajt okoz ezzel önmagának és Annának, tízszeresen túlfizette.

Hazafelé menet egész úton gyötörte a rossz lelkiismeret. Hát nem azzal kérkedett Annának, milyen szilárdan ül a szerkesztőségben? És tessék! Huszárosan, egyetlen jól irányzott csapással elvágta maga alatt a fát.

Szokatlanul korán érkezett haza az Aranjuez szállóba, még se Anna, se a lurkó nem volt otthon. Sepp rosszkedvűen üldögélt az újonnan áthúzott székben, szívébe egyre mélyebben rágta be magát az önnön ostobasága miatti méreg. Egyszerűen élhetetlen, soha nem nő már be a feje lágya. Mindig a saját esze után kell mennie, ahelyett, hogy Annára hallgatna. Előbb a csökönyösségével elpackázta Annának a londoni dolgot, aztán elfurészeli maga alatt a fát, ezt a siralmas állását is elveszíti a PH-nál. Most Anna majd felkötheti az alsóneműt, hogy őt és a lurkót a víz felszínén tartsa.

Maga elé képzeli, hogyha nem követte volna el ezt a szamárságot, most a szerkesztőségben ülne, még egyszer átfésülné a koholt Wagner-beszédet, s aztán Ernának lediktálná a végleges szöveget. Eszi a méreg, hogy ez a beszéd most egyáltalán nem fog megjelenni. „Jól bebüdösített nekem, most szagolhatom”, morogja maga elé szándékos durvasággal, majd zord pillantást vet a szép faliórára, amelynek ketyegése most épp annyira bosszantja, mint amennyire máskor megihleti.

Semmi az egész, lobban fel benne hirtelen vele született, könnyelmű optimizmusa. Puszta komédia. Egyetlen meggondolatlan szót senki sem tekinthet végleges felmondásnak. Szép is volna! Ezt még Gingold se tudná semmiféle bíróságnál kiverekedni. Amit mondtam, csak amolyan facon de parler, nem jogi aktus. Heilbrun egy szempillantás alatt rendbe hozza, a dolgot, talán meg is tette!

Ezzel megnyugtatja magát, s most az aznap történteknek egyszerre csupán a jó oldalát látja. Egyszerűen csak néhány nem várt szabad órához jutott. Úgy örül neki, mint ahogy gyerekkorában egy váratlan iskolai szünnapnak örült. A zongorához ül. Most jó formában van, az óra ketyegése felajzza, felcsendül benne végre a muzsika: az egyik Walther von der Vogelweide-dal melódiája, az az áhított melódia, amely már régóta örökösen a fejében motoszkált. Hamiskásan mosolyog. Semmi más nem történt, mint hogy furfangos módon egy szabad fél napot szerzett a muzsikája számára, ennyi az egész. Igen, az ösztöne, az jó.

Ennek a Vogelweidének csuda sorok jutottak eszébe, mintha csak az ő szívéből beszélne, s remek, hogy most lekottázhatja a muzsikáját. Rikácsoló hangját halkra fogva maga elé mondja a verset:

 

Bezzeg tetszene néktek,

ha csúszna-mászna Walther úr.

Tejbe-vajba fürösztenétek.

De Walther úr nem ily bolond.

‘Sz úgy rímel ez, mint seggre hold.

Azt énekli, mit ő akar.

 

Igen, mindenki úgy jár, mint Walther úr; ha nem csúszik-mászik, felkophat az álla. De mégiscsak az az igazi, ha az ember azt énekli, amit akar. „A szívből jövő dal.” Sepp elgondolkodva megáll, összeszorítja ajkait, úgyhogy elvékonyított szája erőltetettnek, kissé komikusnak tűnik, aztán megint fel-alá kezd szaladgálni. A zongorán lepötyögteti a melódiát, irkái, rikácsol, leírhatatlanul boldog.

Ilyen hangulatban találja őt Anna. Sepp azt várja, megkérdezi tőle, miért jött ilyen korán haza. De Anna nagyon szótlan kedvében van, saját gondolatai foglalkoztatják. Ez érthető, mert persze rosszul esik neki, hogy a kedves londoni terve füstbe ment. Hogyan tudná legsimábban beadni neki ezt a Gingold-ügyet? Anna nem kérdez tőle semmit, s így talán legokosabb, ha egyáltalán nem is mondja el neki. Úgyis hajlamos rá, hogy sötét színben lássa a dolgokat, és felesleges gondokat csináljon magának. Egyébként is Heilbrun az egész ügyet valószínűleg már elintézte. Hát akkor miért nyugtalanítsa vele Annát?

Ezek a fontolgatások egy időre befelhősítik hangulatát, de aztán megint jókedvre derül. Némi bűntudatot érez, szeretne nagyon kedves lenni Annához, s ezért az asszony szófukarsága ellenére vígan tovább karattyol. Még a munka lázában égve eljátssza és elrikoltozza neki az új Walther von der Vogelweide-dalt. Pontosan tudja, milyeneknek kell ezeknek a daloknak lenniök, de eddig még egyik se sikerült igazán. Ez a dal végre nagyjából az lett, amit elképzelt magának, s most büszke, merész, jókedvű, hetyke. Persze a dal nincs kész. Sepp körülményesen dolgozik, de az máris biztos, hogy ez a dal sikerült.

Anna figyelmesen hallgatja. Jó hallása van, különösen ami Sepp muzsikáját illeti, s amilyen biztos volt benne néhány héttel ezelőtt, hogy a többi Walther-dal nem „jött” igazi ihletből, ugyanolyan biztosan érzi most, hogy ez a dal milyen jól sikerült. És azt is hallja, ami hiányzik még belőle. Ha Sepp nem épp most játszotta volna el neki, szíve megtelne örömmel, ujjongana. És akkor persze elmondhatná az ellenvetéseit is, tanácsokat adna. Talán, sőt valószínűleg veszekednének, Anna felhevülne, de a végén aztán egyetértésre jutnának, mert Sepp tudja, senki a világon nem ismeri fel nála jobban a muzsikája értékeit. Csakhogy ma nem tud úgy viselkedni vele, mint máskor, az az ostoba mód, ahogy Sepp elutasította a londoni tervét, túlságosan mély sebet ütött rajta. Ő sem angyal, nem tud úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Talál ugyan most is elismerő szavakat a dalra, de erőtlenebbül hangzanak, mint máskor, s ahhoz már nincs ereje, hogy tanácsokat adjon, nem meri az érzékeny embert bírálatával ingerelni. Sepp nógatja, mondja meg, mit tart a dalban gyengének, nem eléggé tisztán csengőnek, Anna azonban húzódozik, csak fél válaszokat ad, túlságosan fáradt. Sepp lelkesedése kihuny, sértődöttség váltja fel.

Történetesen másnap vasárnap volt.

Németországban Anna nem örült a vasárnapnak, az üzletek zárva voltak, színházak, mozik zsúfoltak, a személyzetnek kimenője volt. Itt Párizsban megtanulta, mi az ünnepnap. Kialhatja magát, Sepp csak minden második vasárnap van szolgálatban, Anna ilyenkor sokkal többet lehet együtt vele és a fiúval. Csak az emigrációban eszmélt rá, micsoda boldogság, ha az embernek szabad ideje van.

Ez a vasárnap azonban mindkettőjük számára csak szomorúságot hoz. Sepp természettől fogva nyíltszívű, bántja, hogy mégse mondta el Annának a Gingold-ügyet. Azon töpreng, ne pótolja-e be mulasztását. Szeretné megtenni, de miért, miért nem, egyszerűen nem bírja rászánni magát, hogy nekifogjon. Mindenféle ürügyet hoz fel. Ha tegnap hallgatott róla, ma nem rukkolhat egyszerre ki vele. Ennek olyan látszata volna, hogy rossz a lelkiismerete, s éppen ezzel meg nem érdemelt fontosságot kölcsönözne a dolognak. Ezért aztán rossz érzésekkel eltelve továbbra is hallgat, s ez az ostoba ügy mintegy gátat emel kettőjük közé.

Anna a nap első óráiban önmagával van elfoglalva, s így nem veszi észre Sepp elfogódottságát, mesterkélt vidámságát, de aztán persze rájön, hogy valami nincs rendben. De Sepp különös viselkedését annak tulajdonítja, hogy most mégis szánja-bánja, amiért a londoni tervét olyan gyerekes indulattal meghiúsította. Anna előre látta ezt a szánom-bánomot. Csakhogy Sepp szokásához híven most is későn jutott jobb belátásra. Anna igyekezett lehetőség szerint halogatni a Wohlgemuthnak adandó választ, de az orvos addig noszogatta, amíg végül is kénytelen-kelletlen megmondta, hogy nem megy vele, s most ezen már nem lehet változtatni.

Wohlgemuth egyébként nagyon tisztességesen viselkedett. Nemcsak a negyedév végéig adja meg a fizetését, hanem ezen felül számottevő jutalmat is ígért neki. A doktor persze örült, hogy nem megy vele Londonba, mert így Elli Frankelt viheti magával. Anna minden szomorúsága közepette is szinte meghatónak találta, mennyire igyekezett Wohlgemuth a nemleges válasz feletti örömét leplezni.

Mindezt szívesen elmondaná Seppnek, megbeszélnék a dolgot. De attól fél, ha szóba hozza a londoni témát, nem tudja magába fojtani Sepp érthetetlen, ostoba konoksága feletti bosszúságát, ismeri magát, és ismeri Seppet; ebből csak perpatvar származhat. Ami megtörtént, megtörtént, nincs értelme rajta siránkozni. Minek vagdossanak gorombaságokat egymás fejéhez? Anna tehát lenyeli mérgét. De arra persze már nem futja lelkierejéből, hogy még barátságos arcot is vágjon hozzá.

Ám mindaz, amit Sepp elhallgatott, s amit ő nem mondott el neki, falként emelkedett kettejük közé, s így ez a vasárnap szomorúan telt el, mindketten örültek, amikor elmúlt.

 

 

Hétfőn reggel Anna munkába ment, Hanns meg a líceumba, Sepp egyedül maradt odahaza. Elhatározta, hogy bemegy a szerkesztőségbe, és úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Heilbrunnal tisztázza a dolgot. Heilbrun bizonyára szemrehányást tesz majd neki, ezt minden ellenkezés nélkül le fogja nyelni, hisz megérdemli. Komolyan elhatározta magában, hogy jó útra tér.

Amikor már kifelé indult a szobából, jött a postás. – Egy aláírást kérek – mondta és egy ajánlott levelet adott át neki. A borítékon feladóként a PH volt feltüntetve.

Sepp tétován, rosszkedvűen, csodálkozva forgatta kezében a levelet. Tán még valami pénzzel tartoznak neki? Vagy azt akarják közölni, hogy a kifakadását nem veszik komolyan, és a közreműködésére változatlanul igényt tartanak? De ha a PH-nak valami mondanivalója van számára, miért nem telefonálnak?

Mi a csudának töpreng ilyen sokáig, hogy mit tartalmaz a levél? Hisz csak el kell olvasnia.

De mégse bontja fel a levelet, csak áll önmagába mélyedve, esetlen tartásban, a szürkéskék borítékot nézegeti, és azt gondolja: milyen csúnya nyomás. Ugyanezért a pénzért sokkal szebbet lehetett volna csináltatni. Furcsa, hogy írnak nekem.

Aztán hirtelen türelmetlenség fogja el, feltépi, felszaggatja a borítékot. A levél így hangzik: „Igen tisztelt professzor úr. A rend kedvéért tisztelettel írásban igazoljuk, hogy f. év augusztus 8-i felmondását tudomásul vettük és elfogadtuk. F. év augusztus 31-ig számfejtett fizetését egyidejűleg kiutaljuk. Szíveskedjék az összeget pénztárunknál felvenni vagy velünk közölni, hová kívánja küldetni. Kiváló tisztelettel a Párizsi Hírek szerkesztősége. Aláírás: Gingold, Heilbrun.”

Sepp lassan végigolvasta a levelet, de anélkül, hogy a tudatára ébredt volna, mit olvas. Az aláírásokat nézegette, Gingoldé kereskedőhöz illően határozott, Heilbruné lendületes, kapkodó. – Hm, hm – dünnyögte maga elé –, na nézd csak! – Még egyszer elolvasta a levelet. – Ez aztán meglepetés – mondta. Most végre megértette, mi van a levélben, de nem akarta tudomásul venni, nem hitte el.

Mindenekfölött Heilbrun aláírása bántotta, gyötörte. Talán odahamisították. Persze, ez történt; Gingold egyszerűen lemásolta Heilbrun aláírását. Egy ilyen csirkefogó gazembertől minden kitelik. Sepp ismerte Heilbrun aláírását, s alaposan megnézte a levélen levőt. Jól sikerült hamisítás.

Különös. Különös, hogy Heilbrun így cserbenhagyta. Fejét tette volna rá, hogy Heilbrun állni fogja a szavát. Büdös zsidó ez a Heilbrun. Hitler uralomra jutását is az effajta zsidók tették lehetővé. – Büdös zsidók – ismétli meg még egyszer hangosan. Gingoldra és Heilbrunra gondol, s harmadszor is haragosan megismétli: – Micsoda büdös zsidók.

Hirtelen rettenetes fáradtság fogja el, alig bír megállni a lábán, leül a viaszosvászon székbe. Amott az asztalon fekszik a szürkéskék levél, jelentéktelen darab papír. A kék levél, gondolja magában; a császárság idején a hatóságok kék papírra írták a felmondóleveleket, s ez a fogalom: „kék levél” a Harmadik Birodalom idejére is megmaradt. Most hát mindennek vége, morfondírozik tovább, most már nem áltathatom magamat. Annának megint csak igaza volt. Mindig igaza van. Micsoda disznóság! Hogy nézzek most Anna szemébe?!

Anna tán még valahogy nyélbe ütheti, hogy mégis elmehessünk Londonba? Hisz olyan ügyes. Hülyeség. Ezzel már elkéstünk. Épp néhány nappal ezelőtt hosszasan magyarázta nekem, hogy végleges választ kell adnia. Most már ő sem tehet semmit. Hatökör voltam.

Anyagilag ezzel kész vagyunk, az biztos. Most már feltartóztathatatlanul csúszunk lefelé. Elproletárosodunk. És ha elproletárosodunk, mi van abban? Olyanok leszünk, mint Tschernigg vagy Harry Meisel. Számít az? Tschernigg koszosan, piszkosan is jó verseket írt, a 66. Szonett előtt pedig le a kalappal! Bezzeg ha én olyat tudnék írni, akkor még mint proletár is megélnék az írásból. Gondolatban mennyi minden zagyvaságot összehord az ember. De a végeredmény világos, mint a vak ablak: mindennek vége.

Eddig megengedhettem magamnak, hogy elnyűtt ruhában járjak, mert számíthattam Annára, volt állásom meg egy kevés pénzem. Egyszerűen azért nem öltöztem tisztességesebben, mert túl sok fáradságba került volna, s bizonyára valami ellenkező előjelű sznobizmus is közrejátszott a dologban. Ezt többé nem engedhetem meg magamnak. Sepp Trautweinnek ezentúl muszáj előkelőnek lennie, másként a kutyának se fog kelleni.

Felállt, lassú, gépies mozdulatokkal, mint akit hipnotizáltak, vagy mint az alvajáró. Még szerencse, hogy Anna a levél érkezésekor nem volt idehaza. Sepp egyszerűen nem tudta volna, hová bújjon szégyenében. És még most se tudja, hogyan álljon elébe.

A fürdőszobába ment, s gondosan, lassan, szórakozott mozdulatokkal megborotválkozott. Aztán levetkőzött, de most nem dobálta le rendetlenül a ruháját, fehérneműjét egy székre vagy valahova máshová, ahogy ezt máskor szokta, ezúttal mindent szépen összehajtogatott és a maga helyére tett. Aztán gépiesen tetőtől talpig átöltözködött.

Majd pedig elindult az Aranjuez szállóból, s céltalanul ide-oda kószált a forró városban.

 

 

Anna a szokottnál korábban jött haza. Wohlgemuth már délben elengedte, hogy új állás után nézhessen. Egy emigráns segélybizottságnál járt, Monsieur Pereyróval beszélt telefonon, elment bemutatkozni egy ügyvédhez és egy kereskedőhöz. Az utóbbiaknál, úgy látszott, szívesen felvették volna, de aggályoskodtak, hogy nincs munkavállalási engedélye. Ezek után még egyszer elrohant a prefektúrára a munkavállalási engedély miatt. De kár volt magát agyonhajszolnia, örökkévalóságig tartó várakozása után semmitmondó válasszal bocsátották útjára.

A futkározás és utazgatás a forró városon keresztül, a prefektúrán való várakozás, az állandó, görcsös igyekezet, hogy barátságos arcot mutasson, ez az egész értelmetlen hajsza a megfeszített munkánál is erősebben megviselte. Kimerülten ért haza az Aranjuez szállóba. Lerángatta magáról a ruhát, becsukta a spalettákat, és az ágyra vetette magát.

A szobában fülledt volt a levegő, de ha az ember kinyitotta az ablakot, attól csak még rosszabb lett. Anna mezítlen, kimelegedve, rosszkedvűen bóbiskolt az ágyon. Végül aztán elaludt, de nem volt jótékony álma.

Németországban járt. Anyjához indult, Sepp-pel. Anya nem szívelte Seppet, s különben is már régen halott. Csakhogy mégse tehetett mást, mint hogy az anyjához menjen, mert a nácik másutt rátalálnának, anyjánál pedig már keresték, másodszor tehát ott nem fogják keresni. Villamoson mennek. Most kapóra jön, hogy Sepp olyan mocskos és slampos, mert így sokkal kevesebben ismerhetik fel, s valóban nem is ismerte fel senki. Aztán át kellett szállni a 24-es villamosra. Ez újabb veszélyt jelent, a megállónál mindig nagy a csődület, könnyen felismerhetik és fülön csíphetik az embert. És a 24-es nem jött; egyébként az is veszélyes lenne, ha anya nincs egyedül, mert Lene, a cselédlány is bajt hozhat rájuk. És most itt állnak a lakás ajtajánál. Sepp azonban egyszerre kijelenti, hogy mindez hülyeség, ő most megfordul, elmegy az Odeonba, be az osztályába. Anna kétségbeesetten igyekszik őt lebeszélni, egy egész sereg érvet hoz fel. De Sepp már fel is hívta a liftet, Anna azonnal megnyomja a gombot, s mielőtt Sepp még beszállhatna, visszaküldi a felvonót. Sepp erre csak kajánul felnevet, és gyalog indul meg lefelé a lépcsőn. Kétségbeejtő, hogy ez a Sepp mindenben milyen konok. És most – ezt Anna előre tudta – a lépcsőn szembejön vele valaki, és azt mondja: – Á, szóval itt van, professzor úr. – Sepp egyik tanítványa, Anna ismeri, de a nevére már nem emlékszik. És most jönnek is már felfelé, s a tanítvány, Holzmann, vagy valami hasonló – hát mégis eszébe jutott a neve – pimaszul, bizal-maskodón, rosszindulatúan Annára meg Seppre hunyorít, és azt mondja: – Sejtem, miben sántikálnak, de ne féljenek, nem köpöm be önöket. – De Anna tudja, hogy ez csak átejtés. A lift most újból megindul, biztosan Seppért jönnek, és elviszik. A lift tompa zajjal megáll, ajtaja kinyílik, s Anna átizzadva felébred.

Körülnéz és megkönnyebbülve látja, hogy az Aranjuez szállóban van, Párizsban, nem pedig a Harmadik Birodalomban, s itt nem kell félnie, ha a liftet hallja. Gyakran álmodik arról, hogy Németországban van, és a nácik üldözik; az emigránsok közt úgyszólván mindenki efféle álmokról mesél neki. Az emigráció kellemes pillanatai közé tartozik – s bizony, nem sok ilyen kellemes pillanata akad –, amikor az ember felébred, és látja, hogy nem a hazájában van.

Kinyitja a spalettákat. Ilyenkor esténként mégis több levegő jön be. Háziasszony-szemmel végignéz a szobán. Sepp-nek hihetetlen érzéke van hozzá, hogy mindenütt rendetlenséget hagyjon maga után. Az íróasztal most is zsúfolásig tele van, Anna ott csak nagyon óvatosan csinál rendet, nehogy rossz helyre tegyen valamit. Azt a Párizsi Hírek feliratú kékesszürke borítékot nyugodtan a papírkosárba dobhatja. Vagy tán Sepp feljegyzett rá valamit? Nem. A hozzátartozó levél itt fekszik nyitva. Anna felveszi, önkéntelenül, minden kíváncsiság nélkül elolvassa. Seppnek nincsenek előtte titkai.

Elolvassa, s azonnal megérti.

Csalhatatlan biztonsággal megérezte, hogy ez előbb-utóbb be fog következni. De most, hogy géppel írva maga előtt látja, mégis úgy megijed tőle, hogy a térde remegni kezd. Az íróasztalnak támaszkodik, kezét, amelyben a levelet tartja, leejti, de arra nem gondol, hogy leüljön. „Tudtam”, mondja magának, s kétségbeesésében is némi szomorú elégtételt érez, hogy neki lett igaza.

Tehát most mindennek vége, állapítja meg tárgyilagosan.

De aztán ágaskodni kezd, nem hagyja magát legyűrni. Hogy volna mindennek vége? A rádió-előadás honoráriumából még maradt valami, Wohlgemuthtól is megkapja még a jutalmat, ezzel télig kényelmesen kijönnek, s addig majd csak talál magának állást.

Ez igaz is, nem is. Ha csak róla és Hannsról volna szó, nem félne. De Sepp-pel rettenetesen nehéz. Minden józan megoldással szemben berzenkedik, mindent elront, valami félelmetes romboló ösztön van benne, s ezzel nem lehet megbirkózni. Hogy ilyen slamposan, mocskosan jár, hogy nem akar Londonba menni, hogy olyan barátokat keres ki magának, mint Tschernigg, Harry Meisel és Ringseis, mindez ugyanabból a sötét tudatalattiból fakad. Akkor kezdődött, amikor otthagyta Németországot, ez kergette el Münchenből. Sepp elhagyja magát, szándékosan elhagyja magát. Mintha csak Münchennel együtt a tartását is elvesztette volna, s most mint a zsák rogyik össze.

Annát ilyen érzések gyötrik, inkább érez, mint gondolkodik, de ezek az érzések a gondolatoknál mélyebbre hatolnak és veszedelmesebbek. Mint ahogy valaki előbb állja a csapást, s csak később, csak utána kezd el reszketni, úgy fogja el most Annát a történtek feletti düh és elkeseredés.

Fáradtan odavonszolja magát az ágyhoz, ott gubbaszt előrehajolva, megtörten. Az ütött-kopott ágyelőre bámul. Azt a nagy lyukat még mindig nem foltozták be, s alatta a padlódeszkát se javították meg. Már ötször-hatszor szólt miatta Monsieur Mercier-nek, de a füle botját se mozdítja, semmit se akar megjavíttatni, míg csak valaki egyszer ki nem töri itt a lábát.

A levél ma reggel érkezett. Ma hétfő van. Tegnap, vasárnap Sepp nem ment be a szerkesztőségbe. Tehát már szombaton összerúgták a patkót, Sepp már szombaton odavágta az állását. Azért viselkedett hát egész idő alatt olyan furcsán. Miért nem mondta meg neki? Miféle ellenséges konokság ez? Hogyan tudta megtenni, hogy másfél nap és két éjszaka vele legyen, mellette üljön, feküdjön, locsogjon, aludjon, egyen, s egy szót se szóljon neki? Hogy ezt, ami a legfontosabb, dacosan, rosszindulatúan elhallgassa előle? Hát már semmi se fűzi össze őket? Olyan messzire kerültek egymástól? Már ellenségek?

Ez már nem is emberi, töpreng Anna, ahogy Sepp bánik velem. Hát amikor Gingolddal összerúgták a patkót, egyetlen pillanatra se gondolt rám? Hisz tudnia kellett, milyen szörnyű lesz nekem, amit itt művelt. Talán egyenesen irántam való dacból tette. Csak azért, mert most nem Münchenben, hanem Párizsban vagyunk, az a sok, együtt átélt esztendő már semmit se számít?

Ma reggel kapta meg a levelet. Miért nem szólt még akkor se? Miért nem hívott fel, hogy megbeszéljük a dolgot? Ha már szombaton és vasárnap hallgatott, hogyan tudta megtenni, hogy még a levél megérkezése után is tovább folytassa ezt az aljas bújócskát? Meg akarja tán mutatni nekem, hogy már nem tartozunk össze, hogy egyedül is megbirkózik a maga dolgaival?

Ma megint szólok Mercier úrnak. Meg kell javíttatnia ezt a padlódeszkát. Botrány, hogy minden tönkremegy, hogy mennyire lecsúszunk. A padlódeszka. Az ágyelő. „Majd adja még maga, Kohnné, alább is.”

Simmelék sincsenek már itt. Rettenetesen egyedül vagyok. Senki sincs, akivel beszélhetnék. Beszéljek tán Elli Frankellel?

Seppnek valószínűleg igaza van, nem tartozunk már össze, csak őröljük egymás idegeit, csak bénítjuk egymást, ártunk egymásnak. El kellett volna fogadnom Wohlgemuth ajánlatát, s egyedül is el kellett volna mennem vele Londonba. Nem értem meg többé Seppet, és ő sem ért meg többé engem.

Hogyan függ mindez össze? Hogyan kerültem ebbe a nyomorúságos Aranjuez szállóba? Miért kell nekem ezzel a fösvény, ellenszenves Mercier úrral a padlódeszka miatt folyvást veszekednem? Én nem is tartozom ide, én Németországba tartozom. Vajon ha annak idején nem találkozom Sepp-pel, Németországban maradtam volna? Zagyvaság. Kilöktek onnét, ahová tartozom, hogy jogosan-e vagy se, az teljesen mindegy. Ahogy van, úgy van, voltra nem ad a zsidó.

Három perc múlva fél kilenc. Milyen gyorsan elmúlt ez az este. Még egészen világos van, de ez amolyan bántó világosság, és hűvösebb se lett. A falióra szép. Ez az egyetlen, ami megmaradt.

Sepp legalább felhívhatott volna. Mit csinált egész nap? Hol mászkál? Valószínűleg a barátainak meséli el, mi történt. Tán még el is kérkedik vele, eljátssza nekik, hogyan olvasott be annak a Gingoldnak. Másokhoz szaladgál, Tschernigghez, Ringseishez. Vagy tán Erna Redlichhez, a nőjéhez. Nekem még csak nem is telefonált. Aljasság, Holott én csináltam Tscherniggből megint embert, csakis Sepp kedvéért.

Az én hibám-e, hogy idáig jutottak a dolgok? Mindig becsületesen viselkedtem, nem tehetek magamnak szemrehányást. Mióta rosszul megy nekünk, én vállaltam magamra a nagyobbik részt, ezt nyugodtan állíthatom, és nem panaszkodtam; Seppnek soha és magamnak is csak ritkán. Miért bánik így velem? Hisz egyes-egyedül én tudom, mi rejlik benne, s egyes-egyedül csak bennem bízhat. A többiek mind lagymatagok. Tán azt hiszi, hogy adott esetben Tscherniggre számíthat? Vagy arra az Erna Redlichre? Most saját bőrén tapasztalhatta, mennyire lehet bízni az emberekben. A fejét tette volna rá, hogy Heilbrun kiáll mellette, s most itt az aláírása. Senki másra nem számíthat, csak énrám. És még csak nem is telefonált nekem.

Nem szabad önteltnek lennem, nem szabad őt kárhoztatnom. A kapcsolatunkat a körülmények tették tönkre. A művészethez idő kell. Az alkotáshoz és az alkotás befogadásához idő kell, idő és gondoktól mentes fej. Németországban volt időnk, és nem voltak gondjaink, ezért jöttünk ki olyan jól egymással. Most itt a száműzetésben nincs se időnk, se gondoktól mentes fejünk. A száműzetés tette tönkre a szerelmünket.

Még ha Sepp vissza is tért volna a muzsikához, én már akkor se lettem volna számára az igazi. A tennivalóim, ezek az ostoba kis tennivalók felőröltek, lelkileg is. Németországban a mindennapi gondokat a maguk valóságában láttam, kicsinynek, szánalmasnak; itt a száműzetésben úgy szétterebélyesedtek, hogy végül már semmi másnak nem hagynak helyet. Az a dal, amit Sepp tegnapelőtt komponált, persze fontosabb, mint Wohlgemuth, Heilbrun és Gingold együttvéve, ezt azonnal megéreztem. De nem mondhattam meg neki, épp akkor nem mondhattam meg, elcsigázott, agyonhajszolt voltam, túl sok minden összecsapott a fejem felett.

„Hatalmas birodalmak porba dőlnek, de egy Homérosz-vers örökké él”, mondta egy nagy német. Sepp gyakran idézte e szavakat, s Németországban még én is így éreztem. Most meg a munkavállalási igazolvány fontosabb nekem, mint Mozart és Beethoven együttvéve.

Annát egyszerre rettenetes éhség fogja el. Egész nap talpon volt, és régóta nem evett. Talán csak az éhség és gyöngeség okozza, hogy mindent olyan sötéten lát. Mindenesetre most eszik valamit.

A konyhába megy, felüt két tojást, tejet, vajat vesz elő. A tej megsavanyodott. Madame Chaix a friss tejet megint a régihez öntötte. A rántottánál ez ugyan nem számítana, de Anna mégis esztelen dühbe gurul. Miért nem rúgta ki már ezt a nőszemélyt? Reszket a méregtől, féktelen, tehetetlen dühöt érez Sepp, Madame Chaix, Hanns, Hitler, önmaga iránt. Csapot-papot otthagy a konyhában, visszamegy a szobába, az ágyra veti magát és sír.

Két esztendőn át kitartott. Az egyik nap rosszabb volt, mint a másik, az egyik éjszaka rosszabb, mint a másik, ez alatt a két esztendő alatt a hajdani Anna torzképévé változott, de nem hagyta el magát, kitartott. Most már nem bírja tovább. Nem is akarja tovább bírni. Szinte kéjes érzéssel eltelve figyeli, ahogy az energiája elhagyja. Csak puszta látszat volt, s a látszat mögött egy tehetetlen, síró, szétomló asszony van, aki már nem képes több erőfeszítésre.

Gyorsan alkonyodik, már csaknem sötét van, jóleső sötétség. Hosszú nap volt, s amilyen hosszú, olyan rossz. Az órán még éppen ki lehet venni, hogy tíz perc múlva kilenc. Vajon Sepp hol kódorog? Valószínűleg egy bisztróban ül az Erna Redlichével, eszik, és nagy szónoklatokat tart neki. Fél tízre már biztosan sötét éjszaka lesz. Ha sötét éjszaka lesz, és Sepp addigra nem jön haza, ha fél tízre nem jön haza, akkor...

Mi lesz akkor?

Az órát ma fel kell húzni. Szép óra, Anna büszke rá, hogy sikerült megmentenie. De ahhoz, hogy pontosan járjon, gondozni kell, nyolcnaponként fel kell húzni. Rossz vicc volna, ha fél tíz előtt megállna. Anna előkotorja a kulcsot, székre áll, s felhúzza az órát. Egyszer eljön az utoljára.

Csak nagy keservesen tud leszállni a székről. Ez a nap nagyon kimerítette. Csinálja meg mégis a rántottat? Túl fáradt. Teljes hosszában végigveti magát az ágyon, s most megkönnyebbül: fáradtsága nem okoz neki többé fájdalmat, élvezi a fekvést, a nyugalmat.

Elég hosszú ideig állta a sarat, most kissé elengedheti magát. Megtette a kötelességét, most kikapcsolódik. Kikapcsolódik. Joga van hozzá. Sajnos, ez nem sokat segít. Ha mindaz az övé volna, amire joga van, akkor most nem itt ülne, ebben a sötét Aranjuez szállóban, hanem Németországban, a szép házában, a legnagyobb kényelemben. Nem a jogon múlik, nem a tisztességen és nem is a kötelességen. Ha azon múlna, akkor Elli Frankel volna az ő helyében, s ő, Anna menne Londonba. Nem a jog uralkodik, hanem a szerencse, a puszta véletlen.

De nem akar most elmélkedni, aludni akar. Juhnyájat képzel majd maga elé, ahogy az egyik juh a másik után átugrik a karám kerítésén, vagy ezerig számol, s addigra elalszik.

Kétszázhetvennyolc, kétszázhetvenkilcnc, kétszáznyolcvan. Öt perccel ezelőtt még hihetetlennek tűnt, hogy a fáradtság jól is eshet az embernek, nem muszáj fájnia. Pihenni. Kikapcsolódni. Vakációt tartani. Gyerekkorában a nyári vakáció volt a leghőbb vágya, legnagyobb öröme. Most jön a nagy nyári szünet. Rossz iskolaév volt, rossz bizonyítványt kapott. Igazságtalanul rossz bizonyítványt. De most ez nem számít. Tudja, hogy megtette a magáét, igazságtalanul kapott rossz osztályzatot, most itt a vakáció, ez a fő dolog.

Minek köszönheti, hogy az iskolaév olyan rossz volt, s hogy olyan igazságtalan bizonyítványt kapott? „Isten egy sereg lélektani tényező summája”, szokta Sepp mondogatni. Ha Sepp ilyen bizonyítványt kapna, azt gondolná magában: nyaljátok ki a seggemet.

Ötszáztizenhárom, ötszáztizennégy, ötszáztizenöt. Remek itt feküdni. „A beteg ember meghal, az erős harcol.” Milyen jó, hogy ő nem erős ember. Milyen jó, hogy itt fekhet és alhat. Ha nagyobb csend volna, még jobb volna. Ha az ablakot becsukná, nagyobb csend volna. De túl fáradt, hogy becsukja az ablakot.

Ez most jó. Ha Sepp hazajön, már nem lesz nyugalma, Sepp magyarázkodni fog. Hosszadalmasan elmondja majd, miért rúgták össze Gingolddal a patkót, hogy ezt kellett tennie, s hogy mindkettőjük számára így jó. Borzalmas ostobaságokat fog mondani, ő pedig, noha tudja, hogy hiábavaló, s akármennyire is felteszi magában, hogy lenyeli Sepp ostobáskodásait, mégse tudja majd megtenni, válaszolni fog, s mindez erőt kíván, rettenetesen tépi az idegeket. Már két esztendeje ezt csinálja, s nem akarja tovább csinálni.

Megtette a kötelességét, és most nyugalomra vágyik. Legyen már nyugalma Sepptől, a világtól, Hitlertől, istentől, önmagától. Ebből a játékból elege van, kiszáll a buliból.

Kilencszáztizennégy, kilencszáztizenöt, kilencszáztizenhat. Csukott szemmel fekszik. Olyan sokáig harcolt a boldogságért, s mindhiába, most, hogy feladta a harcot, most boldog. Szegény Anna, szép Anna, buta Anna, bátor Anna, milyen értelmetlen volt a bátorságod, milyen balga a harcod, csak most, harmincnyolc éves korodra nőtt be a fejed lágya.

Fáradt, megkönnyebbült arcán egy halvány, hamiskás mosoly, a mosoly árnyéka fut végig.

Teljes sötétség van. Vajon van-e már fél tíz?

Ha fél tíz van, és Sepp még nem jött meg, akkor megteszi. Az órán már nem tudja az időt kivenni, attól meg fél, hogy villanyt gyújtson. És ha Sepp éppen most jön haza? Akkor elvesztette a játszmát, akkor már nem teheti meg. Égbekiáltó igazságtalanság, szörnyű pech volna, ha Sepp most megjönne. Isten, egy sereg lélektani tényező summája, ezt nem engedheti meg. Nem, nem, senki se fog jönni. A fiú elment hazulról, Sepp se jöhetett még haza, máskülönben már régen itt volna.

Tulajdonképpen, morfondírozik magában, írhatnék még valamit Seppnek. Hisz végül is Sepp szeretett, és nagy megrázkódtatás lesz neki, hogy ilyet teszek, s amit a megrázkódtatásnak ebben az órájában írok neki, hatással lesz rá. A legfontosabb az volna, hogy hagyja abba a politizálást. A gyakorlati politikához nem ért, efelől biztos vagyok. Ami a politikát illeti, ehhez az ösztönös jószándékon és segítőkészségen kívül nincs más adottsága. Ez pedig nem elég. Ami hiányzik belőle, az a technika, a rátermettség, a gátlástalanság, az aljasság, holott ez mind kell a politikához. Sepp nemcsak egész szívében, hanem egész gondolkodásmódjában is muzsikus. Talán ezt még meg kellene írnom neki. De hát olyan sokszor elmondtam már, s ha nem hitt nekem, amíg azon a hangon mondogattam, amelyet szeretett, akkor egy darab papírnak még kevésbé fogja elhinni. És különben is túl fáradt vagyok, hogy jó, hatásos szavakat tudjak találni.

Nem szabad, hogy túl korán rám találjanak. Mert még visszarángatnának az életbe, s akkor minden hiába volt, a rémségek elölről kezdődnének. Hogy csináljam? Ha a gázcsövet a szájamba veszem, gyorsabban megy, akkor nem fognak túl korán rám találni. Hanns éjfél előtt biztosan nem jön haza. Valamilyen politikai dologban ügyködik, s ha elmegy hazulról, örökkévalóságig locsog-fecseg a barátaival meg az elvtársaival. De az is lehet, hogy annál a finom Madame Chaix-nél van. Ezek az én férfiaim, mind nagy szoknyavadászok. Hanns miatt nem aggódom. Majd megbirkózik az élettel, nem úgy, mint én.

Kár, hogy még egyszer nem festettem be a hajamat. Szeretnék szép lenni, amikor Hanns utoljára lát. Egészen elidegenedett, eltávolodott tőlem. Hogy szeretném még egyszer megsimogatni azt a buksi fejét. Hát tényleg az volt annak idején az utolsó alkalom, úgy, ahogy gondoltam. Egyszer eljön az utoljára.

Úgy, most felkelek.

A fény valóban nagyon bántja: annyira hunyorog tőle, hogy alig látja az órát. Hét perccel múlt fél tíz. Most már megteheti.

Becsukja az ablakot. És előbb még másutt is rendet kell csinálnia. Ne mondják, hogy disznóólat hagyott maga után. Jó gondolat volt, hogy az órát az imént felhúzta, most ezt a munkát megtakaríthatja.

A fürdőszobába megy. A tojást és a tojássütőt félreteszi, nincs itt semmi rendetlenség. Jó, hogy nem evett, így kevésbé valószínű, hogy rosszul legyen.

Vizet enged a kádba. Igen, a gázcső kényelmesen elér idáig. Mercier úr a gázért bizonyára legalább a kétszeresét fogja felszámítani Seppnek. De ez már nem az ő gondja. Kellemes a víz csobogását hallgatni. Ezt mindig szerette.

Előveszi az altatót. Hányat vegyen be? A Sedormit-tabletták nem erősek, de mégis csak hármat fog bevenni, legfeljebb négyet, mert másként a gyomra nem bírja, s az egészet kihányná. Egy pohár vízben feloldja a tablettákat. Lassan, gondosan kavargatja a vizet, amíg a tabletták teljesen feloldódnak, s aztán megissza. Hű, de keserű! Ne maradjon ilyen rossz íz a szájában. Van itt még egy kis vörös bor, egy megkezdett üvegben. Egy kortyot iszik belőle, leteszi a poharat, mosolyog, még egyet kortyint, ezt ma megengedheti magának. Aztán szép tisztára elmossa a borospoharat, s azt a poharat is, amelyben az altatót bevette, meg a kanalat, s mindent eltesz a maga helyére.

Visszamegy a szobába. Az írógép megint akadozik. Erről most már Hannsnak kell majd gondoskodnia. A PH szürkéskék borítékja a földön hever, felemeli, összehajtogatja, bedugja egy könyvbe, ahol jól látható, de ahonnét nem eshet ki. Ez a könyv itt nyitva fekszik az asztalon. Már korábban is be akarta csukni, a rendetlenség mindig zavarja. Megint kinyújtja a kezét, hogy becsukja a könyvet. De aztán meggondolja magát, hátha Sepp szándékosan hagyta nyitva.

Bekapcsolja a rádiót. Egy darabig keresgélnie kell, amíg valami rendeset talál. De most épp Mozart Kis éji zené-jét konferálják be, ez remek. Nagy hangerőre állítja be a készüléket, mert a fürdőszobaajtót be kell csuknia, s másként nem hallaná a zenét.

Visszamegy a fürdőszobába. A kádban most épp elegendő víz van. Megnézi magát a tükörben. „Önmaga torzképe?” Ezt azért mégse mondhatni. Egyébként egyszer azt olvasta, hogy akik világítógázzal követnek el öngyilkosságot, fiatalosnak, hihetetlenül elevennek látszanak. Szeretné, ha Hanns szép képet őrizne meg róla emlékezetében. Jóindulatú fiú, nem fog rossz szemmel nézni rá.

Kinyitja a gázcsapot, beszáll a kádba, s elnyújtózik a vízben. Elég forró, Anna kissé borzong a hőségtől. De aztán már jól érzi magát, térdét felhúzza, akár egy csecsemő, s megkönnyebbülve fekszik.

Jó érzés így kuporogni, félig fekve; s többé nem gyötri semmiféle gondolat, hogy ezt még ma meg kell tenned, holnap ez meg ez vár rád, s hogy ezt meg kell tenned, azt meg nem szabad megtenned. Most már minden mögötte van, s a víz is kellemes meleg. Nincs annál jobb, mint amikor az ember ilyen jólesőn fáradt, s nincs semmi kötelessége.

Egész idő alatt még úgy tűnt, mintha erős és sértetlen volna. Mindenki dicsérte is érte, de mindannyian tévedtek; ez a két esztendő felőrölte, s csak egyetlenegy erős csapásnak kellett jönnie, hogy minden összeomoljon.

Édeskés, undorító ez az íz, önfegyelemre van szüksége, hogy a gázcsövet a szájában hagyja. Legokosabb, ha a fogai közé harapja. Harmincnyolc év, sok is, meg kevés is, ahogy vesszük. Mit fog Sepp mondani? Sajnálja Seppet, de nem tud rajta segíteni. Szerette Seppet, ahogy csak az egyik ember a másikat szeretheti. És Sepp is „kedvelte” őt. Nem az ő hibája, s nem is Seppé. A körülményeké. „Mert a körülmények nem az igaziak.”

Szánja önmagát. Ez érzelgősség? Ha érzelgősség, hát akkor most megengedi magának, hogy érzelgős legyen.

A szomszédból kopogtatnak, alulról is, valószínűleg a rádió túl hangos. Holott a Kis éji zene nem is olyan hangos. Szép, és épp megfelelő hangerővel szól, ahogy ő ide behallja.

De hát ez nem is a Kis éji zene, ez Sepp Walther-dala. Egészen tisztán hallja. „Bezzeg tetszene néktek, ha csúszna-mászna Walther úr. Azt énekli, mit ő akar.” Minden egyes szó, minden hang a fülébe cseng, ahogy Sepp elénekelte, elrikácsolta neki. Mosolyog. Ez a dal jó, ez a legjobb Sepp Trautwein. Ez volt az utolsó, amit eljátszott neki. Egyszer eljön az utoljára. Nem dicsérte meg eléggé. Pedig a művésznek szüksége van a dicséretre. Ha Sepp tudná, hogy minden egyes szót megőrzött a fülében, a szívében, örülne. Tulajdonképpen azt még megírhatná neki, hogy ez a dal nagyon jól sikerült, s hogy ő első hallásra minden hangot megjegyzett. De nehezére esnék kimászni a kádból. Mosolyog, egyre szélesebben mosolyog.

Alulról még mindig kopogtatnak. De ez már őt nem érdekli. Emeljenek holnap panaszt Mercier úrnál.

Bűn, amit csinál? Elkárhozott! Megváltatott!^[4] A Faust legutolsó berlini előadásához Sepp írta a zenét. A „megváltatott” nagyszerűen sikerült. Ragyogóan hangzott, s mégse úgy, mintha templomban szólna, egyáltalán nem patetikusan és egyáltalán nem érzelgősen. „Megváltatott.”

Sokáig kopogtathatnak.

 

 

A szomszédok valóban sokáig kopogtatnak, mellettük, alattuk, felettük. A Kis éji zené-nek már régen vége van, s a rádió még mindig szól. Híreket ad, majd időjárás jelentést, aztán egy politikai előadást közvetít, áriákat egy olasz operából, tánczenét, mindent egy és ugyanazzal a hangerővel. A rádió még akkor is szólt, amikor Sepp hazaérkezett.

2
Odavágta a lapokat

Sepp, miután elolvasta Gingold levelét, és elment az Aranjuez szállóból, a forró Párizsban erre-arra kóborolt. Előbb a Szajna bal partján bandukolt, földre szegezett szemmel, lábát befelé fordítva, gondolataiba mélyedt, sőt időnként magában beszélt. Aztán visszafordult, gépiesen átment egy hídon, jó darabig sétált a rakparton, majd megint megfordult, újból átment egy hídon, még a szigetre is eljutott.

Mindenféle gondolatok kavarogtak agyában, de újból és újból visszatért az Annával folytatandó beszélgetésre. Gondolatban máris perlekedett vele. Annának sok mindenben igaza volt, de ő mégse adta be a derekát. Igyekezett megmagyarázni neki, ki vagy mi ez az egyszeri lény, ez a sok-sok sötét, sőt tán rossz vágyból meg néhány helyes gondolatból összegyúrt Sepp Trautwein, ez a müncheni nemzedékek hosszú sorának lecsapódott élményeiből, számtalan fogyatékosságból és erényből összegyúrt Sepp Trautwein, akiben a muzsika és a jó szándék vastag üledéke rakódott le. Eltökélte ugyan, hogy kiáll a maga igazáért, de azt is feltette magában, hogy tárgyilagosan meghallgatja és megfontolja Anna érveit. Új, tiszta öltönyt is csak azért vett fel, mert be akarja neki bizonyítani, hogy slampossága miatti dorgatóriuma nem tévesztette el hatását, mert meg akarja mutatni neki, komolyan el van szánva, hogy mindent rendbe hoz és jóvátesz. Most hát bizonyos értelemben lelkileg is rendesen felöltözött, és tisztába tette magát a nagy kimagyarázkodásra.

És különben is éppen Annának örülnie kellene, hogy a dolgok ilyen fordulatot vettek. Hát nem Anna rágta mindig a fülét, hogy hagyja abba a politizálást, teremtsen magának szabad időt a komponáláshoz? Egyébként szíve legtitkosabb rejtekeiben számára is megváltásnak tűnik, hogy most néhány hétig nem kell politizálnia. Tán új öltönyt is csak azért vett fel, mert a régi Sepp már odavan?

Közben dél lett, Sepp már jó ideje kóborolt erre-arra, Gingold aljassága és Heilbrun szószegése nagyon elővette, most aztán megéhezett. Egy kocsma teraszán ült le, gondolatokba merülve evett, rosszat ugyan, de jó étvággyal.

Aztán nyugtalanul tovább kóborolt az utcákon. Öt óra táján a Luxembourg-kertben üldögélt, szórakozott arccal, még mindig töprengve. Felmerült benne a gondolat, hogy tulajdonképpen felhívhatná Annát. Most már, úgy érezte, fel van készülve rá, hogy megmagyarázza neki, miért viselkedett látszólag olyan értelmetlenül. Mert a valóságban persze a viselkedése nem volt értelmetlen, ezt muszáj megértetnie vele. Aztán úgy gondolta, mégiscsak jobb lesz, ha előbb másoknak: Tscherniggnek, Ringseisnek vagy Erna Redlichnek meséli el, mi történt. Ha meghallja, hogyan reagálnak az elbeszélésére, jobban megállja majd a helyét Anna előtt, nem akar semmi hibát elkövetni előtte. Felhívta Erna Redlichet, és estére találkát beszélt meg vele. Annával holnap reggel beszéli meg az ügyet, ha majd mindent jól átgondolt, és meghallgatta mások nézetét.

Az is átfutott az agyán, hogy elmegy a PH-hoz, és Heilbrunnak megmondja a véleményét. De ezt aztán elhalasztotta; ameddig ennyire forr benne a méreg, csak ostobaságot követne el. Inkább az öreg Ringseist látogatja meg. Ringseisben van valami jótékony nyugalom, az embereket és dolgokat kellő letisztultsággal szemléli.

Ringseis titkos tanácsos igen messze kint lakott, Belleville-ben, egy nagy bérkaszárnyában. Sepp csak nagy nehezen akadt rá. Szobácskája magasan feküdt, közvetlenül a tető alatt.

Sepp az öreget ágyban találta. Az aprócska kamra fülledt volt, a levegőben izzadságszag terjengett. Egyre inkább erőt vesz rajta a reumatizmus, mesélte Ringseis, s körülményes szavakkal fejezte ki örömét Sepp látogatása felett. De aztán fájdalmak fogták el, tengerészszakállal keretezett, széles, sápadt, barázdás arca keservesen rángatózott, eltorzult. Sepp okosabbnak tartotta, ha nem mond semmit, ült csendesen, és nézte a beteg embert. Ringseis egy ideig szótlanul feküdt, csak a fájdalmai foglalkoztatták. Aztán, úgy látszik, a legrosszabbján túljutott, kievickélt a kínok szférájából, nagy, kidülledt szemét nyájasan látogatójára függesztette, s arra kérte, mondja el, hogy s mint van.

Sepp elmesélte, mi történt vele. Ringseis figyelmesen hallgatta. – Kár – mondta végül –, hogy csak szavakat tudunk közvetíteni, csak a felismerés, a tapasztalat, az ismeret fogalmait és megjelöléseit, s nem magát az ismeretet. Itt van például a várás tudománya. Aki megtanult várni, annak semmi és senki többé nem árthat. Őszintén szólva – folytatta titokzatosan, nagy erőfeszítéssel –, amikor el kellett hagynom Németországot, magam is jó ideig nyugtalan, sőt szinte azt mondhatnám, boldogtalan voltam. Mindenekelőtt egy bizonyos kéziratért fájt a szívem. – S ha már egyszer belefogott, részletesen elmondta, miről van szó. – Elvállaltam ugyanis, hogy a reálenciklopédiában egy cikket írok Xanthippéről. Húsz esztendő során összegyűjtöttem mindazt, ami erre vonatkozóan fellelhető, s új, határozott eredményekre jutottam, amelyek kétségtelenül Xanthippe védelmezőit igazolják. A világ kedvét leli a rágalmazásban, s kétezerháromszáz esztendő alatt sok minden ocsmányságot összehordott, hogy egy bátor, halott asszonyt befeketítsen. Ez nekem nem tetszett, ma sem tetszik. Így hát, miként ez várható volt, örültem az összegyűjtött anyagnak, s nagyon sajnáltam, hogy a szemináriumi terem hatos számú szekrényében a régi iratok közt kellett hagynom. – Ringseis elhallgatott, majd széles, sápadt arcára lassanként huncutkás mosoly terült. – De látja – folytatta –, midőn most az egész Xanthippe-anyag összegyűjtését úgyszólván elölről kellett kezdenem, egy bizonyos scholionnal kapcsolatban egy feltevésre jutottam, egy igen ésszerű és a céljaim szempontjából igen fontos, sőt döntő feltevésre. Mármost ha egyszerűen felhasználhattam volna a régi anyagomat, egész biztosan nem foglalkoztam volna újból ezzel a magyarázó jegyzettel, s így az a feltevés se érlelődött volna meg bennem. Tehát a bosszúságom elhamarkodott, sőt kezdettől fogva ostoba dolog volt. Mert, látja, kérem, ez az egész munka nem volt sürgős, és még most se sürgős. Amikor eljöttem, a reálenciklopédiában a T betűnél, a Taurisci-Thapsis kötetnél tartottunk, s így legkedvezőbb esetben is még tizenkét esztendeig tart, amíg az X-hez és Xanthippéhez eljutunk. Addig pedig Odüsszeusz már réges-rég visszatér, és a mi barbárainkat sűrű fű lepi. De nem magamról akartam beszélni, kedves Seppem – mondta bocsánatkérően –, hanem magáról. Minden azon múlik, hogy az ember lélekben felkészüljön. Nemigen akad olyasmi, amit holnap ne lehetne jobban megtenni, mint ma. – Ezek ugyan banalitások voltak, s mégis megnyugtatták Seppet, s átsegítették egy nehéz órán.

Aztán eljött az este, és Sepp elment a vendéglőbe, ahol megbeszélés szerint találkája volt Erna Redlichhel. A megbeszélt időpontnál korábban ért oda, de a lány is korábban érkezett. Erna izgatott volt. Nagy hévvel kezdte mesélni, hogy a Sepp-pel történtek milyen hatást váltottak ki a szerkesztőségben. Sepp utódjaként ma megjelent a PH-nál Hermann Fisch – tudja, ugye, kiről van szó, az a Fisch, aki valaha a Berliner Tageblatt-nál volt. Igen, Sepp ismerte őt, Hermann Fisch jó újságíró, de politikailag színtelen, szarházi alak. Igen, s a többiek ezt nem voltak hajlandók lenyelni. Ragaszkodtak hozzá, hogy Sepp tovább folytassa szerkesztőségi tevékenységét, s hogy a cikke, a koholt Vezér-beszéd megjelenjen. Mindannyian szolidárisak vele.

Ezt mesélte hát túláradó hévvel Erna. Kissé érzelgős szeme ragyogott, gyerekes, nyílt arca kipirult, gyerekkezeivel szokása ellenére hadonászott Sepp orra előtt. Csak aztán tett neki szemrehányást, amiért két nap óta nem adott hírt magáról. Erna azt hitte, jó barátok: s most egy ilyen fontos dolgot nem tőle, hanem valaki mástól kell a szerkesztőségben megtudnia.

Seppet meghatotta ez a nagy hév, a lány elbeszélése szívből megindította. Hát nem megmondta, hogy a többiek kiállnak majd mellette. Újból eltöltötte a bizakodás. Milyen jó, hogy várt, és nem szólt még Annának a történtekről. Feleslegesen megalázta volna magát. Igen, holnap, ha majd beszél vele, sokkal biztosabban áll majd a lábán.

Még sokáig tereferélt Erna Redlichhel, egy jó darabig el is kísérte őt, majd jókedvűen és felfrissülve hazament.

 

 

Gáz csapta meg az orrát, elállította lélegzetét. Felrántotta az ablakot, a fürdőszobába rohant, hogy elzárja a gázcsapot. Látta, hogy Anna a fürdőkádban fekszik, teste mélyebbre süllyedt a vízben, de még félig ülő helyzetben volt, a víz épp a szájáig ért. Arca üde, bőre fényes, ajka vörös. Hál’ istennek él!

Megérinti a testét, hideg, hidegebb, mint a víz. Megpróbálja feljebb húzni, de a test nehéz, élettelen. Egy pillanatra elengedi, mélyet lélegzik, s ekkor meglátja Anna mellett a vízben fekvő gázcsövet. Űjból megpróbálja kihúzni a vízből, s végre nagy erőfeszítés árán sikerül is neki. Bevonszolja a szobába, az ágyhoz. A testről csorog a víz, végigömlik a padlón, az ágyon, maga Sepp is csuromvizes lesz.

Kiszalad a lépcsőházba, s bekopogtat a szomszéd ajtókon. – Orvost, orvost! – kiáltja értelmetlen módon németül. Az egyik ajtó kinyílik, egy fej jelenik meg.

– Mi történt? – kérdezi.

– Orvost, orvost! – ismétli Sepp most már franciául. – Baleset történt.

Visszaszalad a szobába. Ügyetlenül próbálkozik Annát életre kelteni, ütemesen nyújtogatja és emelgeti a karjait. Ez nem igaz, gondolja közben. Ez csak agyrém. Megháborodtam. Ezt nem tehette. – Anna, Anna! – kiált rá, és aggódva bámul az arcába, várja, hogy feleljen. De Anna állkapcsa leesett, szája a nagy, fehér fogakkal groteszkül, ijesztően tátva.

A rádió még mindig szól. Sepp elzárja. Majd sietve, vad buzgalommal újból elkezdi hajlítani és nyújtogatni Anna karjait. Csakis az ő kedvéért rendesen felöltöztem, gondolja magában feldúltan. Ezt észre kellett vennie. Ebből látnia kellett, hogy a kedvében akarok járni. És különben is honnét tudhatott erről a Gingold-ügyről? Hisz én nem szóltam neki semmit. Nem, nem, ez nem igaz.

Valaki bejön a szobába: Hanns. Az első rettenetes ijedség után megérti, mi történt, sokkal gyorsabban, mint az imént Sepp. Amíg az orvos megjön, apjával együtt Anna körül tesz-vesz, kurta, szakszerű utasításokat ad. Máskülönben nem beszélnek.

Aztán Mercier úr kíséretében megjelenik az orvos egy oxigénkészülékkel, s egy rendőrtisztviselő is jön vele. Rövid vizsgálat után megállapítják, hogy itt már nincs mit tenni, s egykettőre el is mennek.

Sepp csak most ébred igazán tudatára, mi történt. Hanns, aki szintén magánkívül van, megdöbbenve látja, hogy az apja teljesen összeomlik. Sepp gyámoltalanul gubbaszt, halkan sírdogál, gyerekesen, vég nélkül. Hanns csak nagy nehezen tudja őt rábeszélni, hogy vegye le csuromvizes öltönyét.

Aztán ott ülnek kettesben a zsúfolt szobában, egyedül a halottal. Az ablakok tárva-nyitva állnak, de az enyhe, édeskés gázszag mégse akar távozni a szobából. Tetejébe a kívülről beáradó egyre hűvösebb levegőtől meg a fáradtságtól mindketten szinte már dideregnek.

Sepp lomposan gubbaszt, pizsamájának szára felcsúszott, s Hanns akaratlanul apja lábszárának piszkosfehér szőrzetét bámulja. Sepp locsog, néha egymás után buggyannak ki belőle a mondatok, majd meg hosszú szüneteket tart. Olykor egyenesen Hannshoz szól, máskor csupán önmagához beszél, nem vár válaszra.

Szükségét érzi, hogy a lurkó és önmaga előtt igazolja magát. Gyötri a tudat, hogy olyan sokszor házsártosan és igazságtalanul bánt Annával, s hogy akkor olyan gyerekesen azt kiáltotta: „soha, soha, soha”. És azt is szánja-bánja, hogy a felmondást elhallgatta előle, s hogy ma este olyan sokáig üldögélt Ernával. Mindez helytelen volt tőle, de persze Anna tettének nem ezek az igazi okai. Az igazi okok mélyebben rejlenek, nem őbenne, tehet-e ő arról, hogy az emigrációban minden olyan kicsinnyé, nyomorúságossá, szerencsétlenné válik. Egyszer, kétszer vagy háromszor hősiesen viselkedni nem művészet, a mindennapi élet örökös kellemetlenségeit, idegőrlő eseményeit elviselni sokkal nehezebb. És mivel ezek az állandó apró-cseprő nyomorúságok Annát sokkal jobban elővették, mint őt, ezért most elvesztette bátorságát, bizakodását. – Most odavágta a lapokat – mondja, és ezt a különös mondatot többször is elismétli.

Hannsot e rettenetes élmény tépi-marcangolja. Bármennyire is igyekszik erőt venni magán, gondolatai összevissza kavarognak, nem tud úrrá lenni rajtuk. Igyekszik magyarázatot találni rá, hogy tulajdonképpen mi kergette anyját a halálba. Sepp szavaiból apránként megérti az ösz-szefüggéseket. – Hát az én hibám? Az én hibám? – ismételgeti Sepp. Hanns ugyan hajlik rá, hogy mindig inkább a körülményeket hibáztassa, de Sepp tagadhatatlanul bűnös-könnyelműen viselkedett, s ha Sepp kérdésére Hanns most mégis azt válaszolja: „nem, nem”, ez a „nem” erőtlenül, nem nagyon meggyőzően hangzik.

Örák múlnak el, megvirrad. Sepp szótlanul töpreng. Nagyon is jól hallotta, milyen bénán, vonakodva mondta ki Hanns azt a „nemet”, s ez szíven ütötte. Magával perlekedik, de Annával is perlekedik. Annának igaza volt, ő valószínűleg tényleg nem is konyít a politikához, csak a muzsikához ért. De hát lassú a felfogása, s ezért Annának időt kellett volna hagynia neki, hogy ezt kapiskálja, várnia kellett volna, nem lett volna szabad a lapokat azonnal odavágni. Anna rengeteget segített neki, s amíg ő maga nem hagyta cserben a művészetét, Anna volt a zenei lelkiismerete, nélküle talán megtorpant volna. De Anna gyakran kellemetlen, kibírhatatlan modort vett fel, mindent hússzor elismételt, nem hagyott neki békét, s az az örökös nógatás és abajgatás néha már az idegeire ment, huzamosabb időn át lehetetlenség kibírni, hogy valakitől folyton-folyvást a maximumot követeljék. A rosszallással nem fukarkodott, annál inkább a dicsérettel. Amikor legutóbb eljátszotta neki a Walther-dalt, alig talált rá egy-két jó szót. Az után a sok rossz után, amit Anna mondott neki, igazán kicsit jobban is megerőltethette volna magát, hisz a dal tényleg elég jól sikerült. Ha őszinte akar lenni, néha egyenesen örült, hogy Anna az emigrációban nem vehetett részt a munkájában.

Aljasság tőle, hogy most ilyeneket gondol összevissza. Csak azért teszi, mert rossz a lelkiismerete. Nem viszonozta Anna jóságát.

És újból elkezd beszélni. Ha nézeteltérés támadt köztük, magyarázza Hannsnak, s igyekszik rikácsoló hangját halkra fogni, úgyhogy rekedten, monoton hangon beszél, Annának csaknem mindig igaza volt. De őt is csak a jó szándék vezette, s így végül rendszerint egyetértésre jutottak. Ezúttal is elsimították volna a dolgot, efelől semmi kétség. Csakis ennek a kimagyarázkodásnak kedvéért öltözött fel ilyen tisztán és gondosan. Ezt Hanns legnagyobb csodálkozására többször is hangsúlyozza. Hannsnak nyomatékosan meg kell erősítenie, hogy hazaérve Seppet jó, új öltönyben találta. – Ez nagyon fontos – mondja Sepp, s ezt többször is elismétli.

Hanns nem érti, hogy Sepp tulajdonképpen mire akar kilyukadni. De nem is töri ezen a fejét, teljesen lekötik saját gondolatai. Nemcsak Seppnek, neki is másképpen kellett volna viselkednie ezzel a halott asszonnyal. Érzi az anyja kezét, ahogy megsimogatja a fejét; ezt gyakran megtette, de Hanns jól emlékszik rá, mikor simogatta meg utoljára. És arra is emlékszik, hogy kétszázötven frankot akart adni neki, ez igen buta és csúnya dolog volt tőle. Az utóbbi időben nemigen értették meg egymást, ő és az anyja. Az anyja semmit se tudott az ő új világáról, és nem is akart tudni róla. És mégis, töpreng Hanns, minden tőle telhetőt megtett értem. Nagyon-nagyon megérzem majd, hogy nincs már. Milyen ostobaság volt törni magamat, hogy ezt a fölösleges bachot-t letegyem. Ha ezt nem csinálom, már korábban pénzt kereshettem volna, anyának nem kellett volna így agyonhajszolnia magát, s akkor minden másképpen történt volna.

Az anyjának így holtan tulajdonképpen egészen más az arca, mint amikor még élt, sokkal szigorúbb, szebb. Vagy rosszul látja? Az utóbbi hónapokban az anyja csak örökké szorgoskodó háziasszony volt számára. Most hosszú idő óta először emlékszik vissza, hogy anyját nem mindig csak annak az asszonynak ismerte, akivel kettesben elmosogatja az edényeket. Igyekszik az emlékezetéből régi képeket előásni. Egészen kisgyerek korában, emlékszik vissza, anyja fiatal asszony volt, kivágott báli ruhában; látja a hátát, ragyogó, szép szemét, halvány s mégis üde színű arcát. És aztán maga elé képzeli, később, a párizsi út közben, tevékenyen, energikusan, bundában. Egészen más volt, mint az az asszony, akit gyerekkorában estélyi ruhában és mezítlen háttal látott, de a mosogatónál súrgölődő asszonyhoz sem hasonlított. Voltaképpen mindegyik teljesen más-más asszony, de ez a sok különböző asszony mégis mind az anyja. Milyen keveset tudok róla, töpreng, milyen keveset gondoltam rá.

Sepp hirtelen feláll a viaszosvászon székből. Egyszerre ráeszmélt, hogy az óra ketyegését hallja, s most eszébe jut, hogy már kedd reggel van, márpedig az órát hétfőn este fel kellett volna húzni. Szíve mélyén örül, hogy olyasmit kell tennie, ami elvonja sötét gondolataitól. Feláll, minden tagja fáj, s Hanns meghökkenve nézi, amint egy székre áll, hogy felhúzza az órát.

A kulcs alig-alig fordul, észre se lehet venni: az óra fel van húzva. Anna, mielőtt „azt” tette, felhúzta.

Seppet egyszerre elönti a fájdalom. Egyszerre rádöbben, hogy Anna mindvégig rá gondolt, csak őrá. A Walther-dal számára csak kevés jó szava volt, s mégse lesz soha senki, aki a muzsikáját lélekben úgy átérzi és megérti, ahogy Anna átérezte. És egyszerre szinte testi valóságban látja mindazt, amit Anna érte tett, örök nagy szeretetét, mindennapi apró gondoskodását, s hogy mi mindenről mondott le őérte, önmagát feláldozta érte. Mindezt száz és száz különböző Annában látja, s mégis csupán egyetlen Annában. Látja, ahogy a kis Hanns születése után halál-sápadtan, mosolyogva és véresen fekszik, ahogy a zongoránál áll, amikor a harminchetedik Horatius-ódát először eljátszotta neki, ahogy vele együtt elfogja őt is az az értelmetlen, indokolatlan és mégis olyan indokolt nevetési roham, közvetlenül azelőtt, hogy a miniszter a kitüntetést átnyújtotta őneki, ahogy a Cseh-erdőben a réten fekszik, hasán az árnyékfoltokkal.

És ekkor hirtelen, ebben a derengő virradatban Sepp újból megszólal, és mesélni kezd a lurkónak. A fiatal Annáról mesél, milyen ragyogóan üde volt, tele humorral, milyen jó pajtás, semmit se vett rossz néven, semmilyen buta viccet, semmilyen rossz hangulatot. Elmeséli, milyen volt Anna, mielőtt még Hanns megszületett. Hanns, aki csak ezekben az utóbbi években látta őt tudatos, értő szemmel, nem is tudja felmérni az utóbbi évek Annája és a húsz esztendő előtti Anna közti különbséget. Igen, Seppnek magasztalnia kell a halottat, gyászdalt, halotti dalt kell énekelnie róla. Minden gátlás nélkül lefesti Annát lánykorában, tizennyolc és tizenkilenc évesen, leírja a testét, olyan részletesen, ahogy arról a lurkónak máskülönben sosem mesélne. De most el kell mondania, milyen szép volt ez a halott asszony ifjú korában.

Hanns ijedten, kíváncsian, kellemetlen érzésekkel eltelve hallgatta apját. Most hát hallja, milyen volt az anyja fiatalon. De végül is ő hús a húsából, az egyetlen darab hús, amely megmaradt belőle; Hanns mélyen átérzi, hogy anyja folytatása, s így joga van tudni, milyen volt fiatalon. Ám Sepp szégyentelen leírása mégis feszélyezi, vérvörös lesz, s nem mer apja arcába nézni.

Sepp most témát változtatva folytatja tovább végtelen, összefüggéstelen monológját. Hanns gondolatai elkóborolnak. Anya egy szerencsétlen, pusztulásra ítélt nemzedékhez tartozott, ahhoz a nemzedékhez, amely az arcátlan, balga, imperialista háborút kirobbantotta, s amely most iszonyatos görcsök és vonaglások közepette kimúlik. Anya ezt érezte, határozottabban érezte, mint Sepp, s „odavágta a lapokat”. Maga Hanns nem érti, hogyan teheti le valaki harc nélkül a fegyvert. De annak, aki mint az anyja, az előző nemzedékhez tartozik, nemigen lehet szemrehányást tenni, ha megfutamodik.

Sepp lassanként elhallgat, ezúttal véglegesen. Az ablaknál ülnek egymás mellett, már reggeledik. Sepp elcsigázottan, kimerülve bóbiskol. Most Hanns is érzi, milyen fáradt. Kemény nap volt mögötte, már fáradtan ért haza, a rémes esemény elűzte ugyan fáradtságát, de most annál erősebben keríti hatalmába, érzi, hogy teljesen kikészült.

Szegény anya. Mély szánalom önti el. Milyen borzasztó volna, ha ő is egy ilyen nemzedékhez tartoznék. Azt a dolgot annak idején a kétszázötven frankkal nem lett volna szabad megtennie. Most pedig nagyon megnehezíti az embernek, hogy azt csinálja, amire adottságai vannak, a természetest, az ésszerűt. Ő is éveket veszített azzal, hogy a bachot-ra magolt. Seppnek zenét kellene szereznie, s ehelyett politikai cikkeket ír. És ebbe anya belehalt. Ha majd ránk kerül a sor, mi jobban fogjuk elrendezni a dolgokat. Olyan világ lesz, ahol nincs többé száműzetés. Olyan világ lesz, amelyben nem kell felesleges vizsgákat letenni, és amelyben senki se lopja el az embertől a vitorlását. Szegény anya. Az elveszett nemzedék.

Szeme becsukódik. Kényelmetlenül gubbasztva a széken elalszik. És mégis egészséges álma van, nem gyötrik rémképek, így készül fel a másnapi munkára, amelyről tudja, hogy nem lesz hiábavaló.