Második könyv

„Párizsi Hírek”

Fáradt vagyok, ringass el, óh, halál:

az Érdem itt koldusnak született

és hitvány Semmiségre pompa vár

és árulás sújt minden szent Hitet

és Becsületet rút gyanu aláz

és szűz Erényt a gaz tiporni kész

és Tökéletest korcs utód gyaláz

és Érc-erőt ront béna vezetés

és Észre láncot Doktor-Balga vet

és Hatalom előtt néma a Szó

és Egyszerű kap Együgyű nevet

és Rossz-kapitány rabja lett a Jó.

Fáradt vagyok; jobb volna sírba mennem:

meghalnék, csak ne hagynám el szerelmem!

SHAKESPEARE

Szabó Lőrinc fordítása

1
Chez nous

– Megmondom őszintén, kollégám – heveskedett Sepp Trautwein rikácsoló hangján, miközben befelé fordított lábakkal gyorsan, modortalanul fel-alá trappolt Heilbrun kopár és díszes irodájában –, a Wiesener ellen írt cikke egyáltalán nem tetszik nekem. Legkevésbé se tetszik nekem. Azt a módszert, amit ön ezúttal alkalmazott, nem volna szabad alkalmaznunk. Az efféle módszereket engedjük át a túloldalt levő szarháziaknak odaát.

Heilbrun a pamlagon feküdt, kedvenc tartásában, karjait tarkóján összefonva. Kialvatlan volt, ez azonban a szokottnál kevésbé látszott rajta. Trautwein kritikája rosszul esett neki. De egyelőre csupán arra szorítkozott, hogy enyhe iróniával így válaszoljon: – Igen, mert az előkelőséggel olyan jó tapasztalatokra tettünk szert. Mert az ottani ura-ságok az előkelőségre olyan előkelően reagálnak. – Felült, s kifejtette Trautweinnek, milyen indokok vezették. – Wiesener – mondta – valamennyiük közt a legrosszabb. A többiek tökfejűek, egyszerűen utána szajkózzák, amit a „reklámminisztérium” előordít. Wiesener azonban tudja, mit csinál. Egy ilyen intelligens ellenség veszedelmesebb, mint száz ostoba szitkozódó. Őt megtámadni, az ő pozícióját megingatni, ezt szükségesnek, ezt érdemnek tartom.

Heilbrun logikájának az lett a hatása, hogy Trautwein felhagyott az izgatott fel-alá járkálással. Heilbrun érvei persze helytállóak voltak. Csakhogy a Wiesener elleni vad támadásnak bizonyára nem a jó ügy iránti buzgalom volt az egyedüli oka – ezek ketten már Berlinben is élesen rivalizáltak egymással. Trautwein meggyőződése szerint ez a rivalizálás kölcsönzött Heilbrun támadásának olyan rosszindulatú és személyeskedő színezetet, ez késztette az éppoly becsületes, mint heves embert arra, hogy ellenfelének így nekiugorjon. – Nem támadhatjuk meg csak azért Wiese-nert – tüzelt Trautwein –, mert nem tartja magát azokhoz az elvekhez, amelyek ellen mi magunk is harcolunk, amelyeket mi magunk is kigúnyolunk. Hagyja, hadd kövessen el annyi fajgyalázást, amennyit akar. Nem ez teszi őt gazemberré, hanem a tudatosan hazug politikai magatartása és módszere. Vesse a szemére, ami tényleg szemére vetni való, olvasson be neki olyan gorombán, ahogy csak akar, de hálószoba-titkokat nem kell kiteregetnünk.

Erre aztán Heilbrun már valóban méregbe jött. Halk nyögések közepette kiegyenesedett fekhelyén. Majd felállt. Jól öltözötten, de tartásában kissé lomposan tornyosodott Trautwein fölé, örökké véraláfutásos, barna szemét haragosan meresztette rá. – A PH-nak nem az a feladata – jelentette ki –, hogy akadémikus vizsgálódásokat folytasson, mi a megengedhető és mi nem a politikai harcban. A cikkeimtől azt várom, hogy gyakorlati következményeik legyenek, hogy hatásuk legyen, ezért írom őket. Igaz, nem sokat jelent, ha Wiesener pozíciója megrendül, de valamit mégis jelent. Nem értem, miért éppen ezzel a Wiesenerrel szemben legyünk olyan finomak? Miért tartsam magamat előkelő szabályokhoz, ha mások állandóan tisztességtelen eszközökkel harcolnak? Gondolom, ön is tisztában van vele, kedves Trautwein, hogy élethalálharcot vívunk a nácikkal. Ilyenkor nem lehet mindig kesztyűs kézzel bánni az ellenféllel.

Mind nagyobb elkeseredésbe hajszolta bele magát, s most rosszindulattal eltelve ő ment át támadásba. – „Ne légy túl okos, túl igazságos”, idézte, „mert megadod az árát.” Jó volna, kedves Trautwein, ha ezt a bölcs mondást jobban megszívlelné. A tárcarovatban is. Az írások elbírálásánál az legyen számunkra a döntő kritérium, hogy használ-e ügyünknek, vagy sem?

– Igen, na és? – kérdezte csodálkozva Trautwein, mert fogalma se volt róla, hová akar Heilbrun kilyukadni. – Természetesen – jelentette ki Heilbrun – ennek a Harry Meiselnek az emigránsnovellájáról beszélek, amelyet a kollégáinak feje felett hozott le a lapban. Ilyen vicceket nem engedhetünk meg magunknak. – Vasszürke sörtehajjal borított négyszögletes fejét hevesen Trautwein felé bökte, lekonyult válla most kifeszült. – Én vagyok az utolsó, az biztos – mondta még a szokottnál is fenségesebben –, aki egy fiatal tehetség útjában áll. Fedeztem önt Gingoldnál, amikor a Tscherniggjének verseit lehozta. De így, ahogy ezt most ön csinálja, nem mehet tovább. Ha egy olyan dologról van szó, amely a jó ügynek szolgál, vállalom az olvasók felháborodását. De a Harry Meiselének egy short storyja miatt kihívni ezt a felháborodást, nem, kedvesem, ezt nem vállalom. Ehhez a mi helyzetünk túl komoly. Az olvasók tombolnak. Csak úgy zúdulnak be hozzánk a felháborodott levelek. És a legrosszabb az a dologban, hogy az olvasóknak igazuk van. Nem hozhatunk le afféle történeteket, amelyekben az emigránsok olyan kétes szerepet játszanak, mint az ön védencének irományában. Nem elég, hogy az emigránsokat úton-útfélen befeketítik? Még mi is belepiszkoljunk saját fészkünkbe? Amit ön tett, mélyen tisztelt Trautwein uram, sérti a lap érdekeit. Megértem az olvasókat. Gingold oldalán állok. És önnel szemben.

– Nagyon sajnálom – rikoltotta harciasan Trautwein –, de nem győzött meg. Mire való a lapunk, ha az igazat nem mondhatjuk meg benne? És ha magunkról nem mondhatjuk meg az igazat, honnét vegyük a bátorságot, hogy másokról, az ellenségeinkről megmondjuk? Éppen az és csak az jogosít fel minket rá, hogy másoknak nekimenjünk, hogy mi az igazat mondjuk, ők meg hazudnak. Az olvasók tombolnak – csúfolódott –, a barmok, a hülye fráterek. Szégyellnünk kellene magunkat, hogy ilyen olvasóknak írunk. Tán azt gondolják ezek a szamarak, hogy az emigránsok társadalma csupa hősből meg angyalból áll? Örülniök kellene, hogy egy olyan költő akad köztük, mint Harry Meisel.

– Csakhogy nem örülnek – oktatta ki Heilbrun a szerkesztőjét. Már megint higgadt és tárgyilagos volt. Akarva, nem akarva tetszett neki, hogy ez az ember ilyen vadul háborog, s ezért ismét atyai, életbölcs magatartást vett fel. – Mivel ilyen olvasóknak írunk – magyarázta munkatársának –, s mivel, sajnos, tőlük függünk, így nem célszerű egy olyan novellát lehozni, mint amilyen Meiselé. Valószínűleg jó novella, mérgemben nem is figyeltem, hogy milyen. De az efféle veszélyes dolgokkal a jövőben legyen óvatosabb, még ha jók is.

– Én nem tartottam veszélyesnek a novellát – jelentette ki naivul s már-már bocsánatkérően Trautwein. – Szörnyű nehezen szokja meg az ember a gondolatot, hogy a mi oldalunkon is annyi tökfej akad.

– De meg kell szokni – vonogatta vállát Heilbrun. – Túloldalt kilencvenkilenc százalék a tökfej, nálunk kilencvenöt. – Magába roskadt, újból az örökké fáradt Heilbrun lett. – A dolgok nem úgy mennek, ahogy kellene – mesélte szomorúan, bizalmasan Trautweinnek. – A mi Gingoldunk kissé szőröző úriember, ezt ön is tudja. Talán a PH megalapításakor mégis más pénzembert kellett volna keresnem. De semmire se olyan nehéz az emberektől pénzt kipréselni, mint épp a legyőzöttek irodalmára. Gingold úr nem az én szép szemeimért adott pénzt a PH-ra, s nem is az igazságért, hanem mert kamatot hoz. Óvatos ember, s mihelyt egy-két olvasó háborogni kezd, rögtön betojik.

Heilbrun kissé merev, súlyos léptekkel a pamlaghoz ment, körülményesen leült, most látni lehetett rajta, hogy immár hatvanéves. – Nem könnyű a helyzetem, kedves Trautwein – mondta. – Ha rajtam múlna, szívesen volnék bőkezűbb. Felőlem a Tscherniggjének és a Meiseljének annyi helyet biztosíthatna a lapban, amennyit akar, s annyi pénzt, amennyit akar. De hát ez nem csak rajtam múlik. Számolnunk kell. Ha történetesen húsz előfizető faképnél hagy minket, a mi Gingoldunk menten sír-rí, fogát csikorgatja, ha pedig felszedünk egy kis pénzt, amelyet a lap tökéletesítésére kellene felhasználnunk, azonnal lefölözi. Szörnyen szegények vagyunk, spórolnunk kell. Minden egyes felesleges sor kedvéért, bármilyen jó is, egy-egy szükséges sort kell kihagynunk. Szívesen segítenék a védencein, de a PH, sajnos, nem altruista intézmény. – Hátradőlt, lehunyta szemét, felsóhajtott. – Szememre vetik – mondta –, hogy könnyelmű vagyok. Orrom alá dörgölik, ha olykor-olykor egy elegáns klubban átbumlizom az éjszakát. Rettenetes sokat kell dolgoznom. És soha még egy kis változatosságot, felfrissülést se engedhessek meg magamnak? A munkánknak talán nem sok haszna van, de még mindig kétségtelenül a leghasznosabb munka, amit emigránsok ma végezhetnek. És egy magunkfajta legyen puritán, csökkentse a munkaképességét csak azért, hogy egy éhenkórásznak hébe-hóba száz frankkal többet adhasson?

Trautwein látta, hogy Heilbrun mennyire fáradt és ideges. Megsajnálta, haragja elpárolgott. Tudta, hogy amit itt Heilbrun kipakolt neki, gondjainak csak egy része, még más egyéb szomorúság is akad az életében. Családi ügyei zavarosak. Többnyire külön él a feleségétől, lánya Münchenben dr. Kleinpeterhez, a neves belgyógyászhoz ment férjhez, de most velük is baj van, az asszony nem maradhatott Németországban, s az „árja” orvosnak a zsidónővel kötött házassága, úgy látszik, felbomlik. Heilbrun anyagilag is biztosan rosszul áll. Nem szabad vele szemben túl harciasan fellépnie. Végeredményben meg lehet érteni, hogy Heilbrun a főellensége, Wiesener ellen egyszer már ki akarta adni a mérgét. Magát Heilbrunt a nácik az újságjaikban, a rádióban a legdurvább módon mocskolták, nincs olyan rágalom, amit a fejéhez ne vágtak volna. – Mindig megfeledkezem róla – vallotta be bűnbánóan Trautwein –, hogy már nem a humanizmus világában élünk. Holott velem is megesett, hogy vívótőr helyett vasvillához folyamodtam.

– Valóban megesett, kedves Trautwein – bólintott helyeslése jeléül nagy fejével erőteljesen Heilbrun. Mindketten a seggekre és a fingásokra gondoltak, amelyeket Gingold úr olyan rossz néven vett, s elmosolyodtak.

 

 

Csütörtök esténként Heilbrunnál rendszerint vendégek voltak, köztük nemegyszer Sepp és Anna Trautwein. Sepp-nek nem sok érzéke volt a lakások és bútorok iránt, de azért még neki is újból és újból feltűnt, milyen kísértetiesen hasonlít Heilbrun párizsi lakása a berlini otthonára. Heilbrun sok sorstársával ellentétben ki tudta menteni bútorait Németországból. Ott álltak körös-körül a nagy, régimódi, kényelmetlen, agyoncicomázott bútorok; Anna már az első alkalommal megfigyelte, hogy ugyanolyan elrendezésben állnak, mint Berlinben. És azt is már az első alkalommal észrevette, hogy ugyanabból a túlságosan fényűző készletből esznek, mint Berlinben. Sőt ma is, mint mindig, ugyanazok a vendégek jöttek el, mint Berlinben, és ugyanarról beszélgettek.

Heilbrunné ugyan ma nem volt ott, Heilbrun megint csak külön élt tőle. Hébe-hóba kibékültek; Heilbrunné szenvedélyesen szerette férjét, de a fennhéjázó, nemtörődöm férfi mellett nem volt könnyű az élete, s amennyire vonzották őt Heilbrun ragyogó tulajdonságai, ugyanannyira taszították visszás jellemvonásai. Heiíbrun vendégei sose tudták, illik-e az asszony után érdeklődni.

Ma mindenesetre Heilbrun egymagában játszotta a házigazda szerepét, lármásan, széles mozdulatokkal, s kissé mesterkéltnek látszó vidámsággal.

Mintegy húszan voltak ott. Egyesek oly nevet viseltek, amelynek annak idején Berlinben jó csengése volt, akadt köztük egy hajdani miniszter, egy hajdani államtitkár, egy hajdani egyetemi tanár, egy nagy konszern egykori vezetője, egy nagy berlini lap egykori főszerkesztője és egy zenekritikus – valaha az ő ítéletétől függött, hogy mindazok számára, akiknek Berlinben a muzsikához bármi közük volt, jó vagy rossz szelek fújdogálnak-e. A vendégek pompásan ettek-ittak, élénken beszélgettek, jól öltözötten, kényelmesen üldögéltek a régi, szolid környezetben.

Heilbrun, mint minden alkalommal, most is dicsérte szakácsnőjét. Amit itt a házigazda vendégei elé tálalt, az, mondta, valódi berlini vacsora, amilyet a régi jó köztársaság idejében ettek. A vendégek többsége nyilvánvalóan épp ezt a Berlint, azokat a régi jó köztársasági időket kereste itt, örömmel merült el az akkori idők érzetében. Mintegy közmegegyezéssel kerülték, hogy a máról beszéljenek. Ehelyett emlékeiket idézgették, régi, tovatűnt örömeiken és diadalaikon vidultak, egykori vereségeik felett háborogtak, réges-rég eltemetett vitákat elevenítettek fel, a múlt nem volt többé múlt, újra megjelent, feltámadt, s a vendégek egyenesen méregbe jöttek, ha nem tudtak megegyezni, hogy egy s más közömbös apróság így volt-e vagy amúgy. A német emigránsok túlnyomó többsége ugyanígy érzett, a hajdanitól nem tudtak szabadulni, a múlt megdicsőült szemükben. – Nálunk ez így volt – mondogatták, „nálunk” minden szebb volt, praktikusabb, bölcsebb. „Nálunk”, mondogatták, gondolták, sajnálkoztak, mérlegeltek minden alkalomból németül és franciául: „nálunk – chez nous”. A franciák „chez nous-nak” nevezték őket. Azon az estén tehát, Heilbrunnál maguk közt voltak, chez nous; elfelejtették a mát, s néhány órán át valósággal eufóriában éltek.

Ringseis, az öreg egyetemi tanár Trautweinhez fordult. Ringseis titkos tanácsos európai hírű grécista volt, művei, amelyek jórészt a Homérosz-kutatás vitakérdéseivel foglalkoztak, a szakkörökön kívül is nagy érdeklődést keltettek. Ringseist – jóllehet „árja” volt, és a politika iránt sosem érdeklődött – elűzték hazájából; mi több: bizonyos események, amelyeket a Harmadik Birodalomban átélt, úgy látszik, olyannyira megrendítették, hogy nem is tartották már őt teljesen épeszűnek.

Ez pedig így történt. A legfontosabb jelenkori mű, amelyet a németek az ókori nyelvészet terén alkottak, a Klasszikus ókor reálenciklopédiája volt; már a második nemzedék dolgozott rajta. Mármost a nácik kiebrudalták a zsidó munkatársakat, s ezáltal késleltették a mű megjelenését, minden időkre veszélyeztették értékét és használhatóságát. Ringseis ennek láttán becsmérlő megjegyzéseket tett a náci kormányzatra. Mire, így mesélték, az egyik unokaöccse, egy serdületlen ifjú, akin Ringseis teljes szívével csüggött, feljelentette őt a náci hatóságoknál. Ringseist beidézték, és udvarias formában közölték vele, hogy a kormánynak csak két választása van: vagy megfelel a tényeknek a fiatalember vádja, s ez esetben nem tehetnek mást, mint hogy őt, Ringseist, titkos tanácsost, koncentrációs táborba dugják, vagy nem felel meg a tényeknek, s akkor a fiatalembert javítóintézetbe kell elhelyezniök. Hogy Ringseis ez alternatíva elé állítva, mit tett, senki se tudta.

Most mindenesetre Párizsban élt, s mindenkinek azt mondogatta, milyen jól érzi magát, hogy nem kell többé egyetemi előadásokat, szemináriumokat tartania. Most csak irodalmi munkásságának és a pillanat örömeinek él, és sose gondolta, mekkora élvezetet nyújt az embernek az ilyen életmód. Ringseis rendkívül begubózott ember volt, szinte állandóan mosolygott, békés, mesterséges csend lengte körül, mintha egész lényét nagy igyekezettel vattába csomagolta volna. – Az ember – mondogatta időnként – nemcsak a szirénhangok, hanem más egyéb ellen is védekezhetik azzal, hogy viasszal tömi be a fülét. Az egész az „ara” szón múlik – magyarázta tovább. – Mi „mármostnak”, „következésképpennek” vagy egyszerűen „tehátnak”, esetleg „bízvástnak” vagy valami hasonlónak fordítjuk, vagy éppenséggel töltelék szónak tekintjük, s teljesen elhagyjuk. Holott Homérosz nagyon is jól tudta, miért használja olyan gyakran. Ez a szó eredetileg azt jelentette: „ahogy ez előre látható volt”. Nem volna szabad elhagyni. Ez adja meg a szövegnek az epikus áradást, a nyugalmat, a bölcsességet. Ha ennek az „ara” szócskának nagyobb figyelmet szenteltünk volna, sok minden másképpen történt volna. Egy eljövendő epikus biztosan így fog írni: „S amikor aztán hatalomra jutottak, ahogy az előre látható volt, mindenkit elfogtak, aki nem szerette őket, megkötözték és megverték őket, ahogy az előre látható volt, elorozták minden vagyonukat és elvették drága életüket.” Igen, sok minden rejlik ebben az „ara” szócskában, amelyet olykor „ar”-ra, sőt csak „r”-re rövidítenek le.

– Jól érzik magukat – mondta most Trautweinnek a maga gyerekes mosolyával, a többi vendégre mutatva. – Miért ne? Ezeknek az emberkéknek igazuk van. Van egy olyan változat is, amely szerint Odüsszeusz a phaiákoknál marad. Aki ezt a változatot költötte, biztosan sok mindent megélt.

Trautwein elnézte az öreget, nagy, csendes fejét, őszbe vegyült tengerészszakállát, kidülledt szemét. Ringseis, gondolta, nem engedi magához férkőzni a múltat, a túlnanit, élvezi a száműzetés felelőtlenségét. Valaha bizonyára „méltósággal övezett pihenésről” álmodott, most meg örül a maga „méltóság nélküli pihenésének”. Valahányszor találkozik vele az ember, még boldogabbnak látszik. Holott – amint erről a ruházata is tanúskodik – nemcsak szellemileg tört le; de erre, úgy látszik, rá se hederít.

Időközben a hajdani miniszter és a hajdani főszerkesztő közt heves vita támadt. Bizonyos gabonavámok körül, amelyeket a miniszter tizenkét-tizenhárom esztendő előtt be akart vezetni, s amelyek ellen az újságíró annak idején elkeseredett harcot folytatott. Olyan éles szavakkal estek most egymásnak, hogy a többiek lassanként elhallgattak, és csak őket figyelték. A két férfi mind nagyobb izgalomba jött, arcuk kivörösödött. Mintha a miniszternek engedélyeznék a vámok bevezetését, ha sikerül neki az újságíró érveit megcáfolni. Már rég elfelejtették, hogy a vitatott probléma hosszú esztendőkkel ezelőtt egyszer s mindenkorra lekerült a napirendről.

Ringseis fejcsóválva hallgatta őket. – Hát nem olyanok – kérdezte szelíd, ravaszdi mosollyal Trautweintől –, mint azok az árnyak, amelyeket Odüsszeusz a Hádészben felkeresett? Amelyek odalent ugyanazt művelik, amit életükben műveltek, ugyanúgy gyűlölnek és szeretnek, mint annak idején.

Sepp Trautweint megindították az öreg szavai. Az egész vacsorát s mindazt, mi körülötte zajlott, most kísértetiesnek látta. „Csak én egyedül vagyok józan?” – kérdezte magától. Ha valaki megírja a legutóbbi húsz esztendő történetet, a gabonavámok kérdése legjobb esetben is csak egy apró betűs lábjegyzet lesz, s ez a két bolond mégis még mindig azt képzeli, hogy ők fújják a passzátszelet. Az öreg tatusnak igaza van: halottak, csak még nem eszméltek rá.

Csodálkozva vette észre, hogy ez a nagy hűhó Annát is megfertőzte. Anna természettől fogva vidám volt, s ma este a mindennap apró-cseprő gondjai lehulltak róla, nagyokat nevetett, nagy, fehér fogait villogtatta, ugyanaz az Anna volt, akit valaha minden társaságban körülrajongtak. Jó étvággyal evett, egy keveset ivott is, az öreg szoba az öreg bútorokkal tetszett neki, az emberek is tetszettek neki. Az egykori német levegő lengedezett itt, Anna fellélegzett. Hajdani frissesége, vidámsága, életkedve visszatért. Szép szeme csillogott, széles arca nem látszott többé öregesnek – ragyogott.

Sepp Trautwein nem volt ünneprontó, szívből örült, hogy Anna jól érzi magát. De ez a körülötte zajló gyerekes hűhó felbosszantotta, elszomorította. Kivetettek minket az eleven áradatból, gondolta, pocsolyában taposunk, s bármennyire is rajongva meséljük egymásnak, miképpen volt hajdanában, most másképpen van, s nincs semmi értelme ámítani magunkat. A mesterkélt vidámságot nem bírta tovább elviselni, átment a harmadik szobába, ahol senki se volt.

Bekapcsolta a rádiókészüléket, amelyet ott talált, keresgetett rajta, lehalkítva a hangerősséget, hogy a többieket ne zavarja. A világból mindenünnen sokféle zaj áramlott feléje. A legtolakodóbb egy közönséges tenor volt, amely minden német állomáson újból és újból felhangzott. Sepp Trautwein gyakran hallotta ezt a hangot, az egyik német miniszter hangját. Amit ez az ember mondott, s ahogy azt mondta, úgy tűnt neki, nevetséges és visszataszító. Máskor, ha ezt a hangot hallotta, elcsavarta a rádiót, de most, ebben a borús hangulatában, szinte kapóra jött neki, passzív búskomorságát aktív gyűlöletté érlelte.

Trautwein arcára haragos mosoly ült ki. Micsoda katonai zsargont használnak manapság a Harmadik Birodalomban. Még a nyelvet is militarizálták; olyan pattogó, fennhéjázó, mint ők maguk, a hadsereg világából olyan területekre plántálják át a szavakat, ahol valójában nincs semmi keresnivalójuk. „Munkafront”, „termelési csata”. Hát a gyárak csataterek? És a munka harci vállalkozás? Legközelebb, ha valamelyik miniszter az árnyékszékre megy, az újságok azt fogják írni, hogy megvívta az ürülési csatát.

Egyébként amit ez a hang kikiáltott az űrbe, annyira ellentmondott a valóságnak, hogy Trautwein nem is értette, miképpen vetemedhetik emberi száj arra, hogy ilyen értelmetlen hazugsággal traktálja a világot. A hang azt mesélte egyre mostohább körülmények közt tengődő német hallgatóinak, hogy mennyivel jobb soruk van, mint bármely más ország népének; azt mesélte nekik – akik a legenyhébb bíráló szót se merték elsuttogni anélkül, hogy előbb óvatosan körül ne kémleljenek –, hogy csak ők igazán szabadok. A hang mindazt, ami körös-körül történt, arcátlanul a visz-szájára fordította, „a párt és a nép üdvére”. Ezt a hamisítást minden hallgatójának észre kellett vennie, aki csak valamelyest is megőrizte józan eszét. De azok közül, akik a szónokkal szemtől szemben ültek, nyilvánvalóan már csak kevesen voltak észnél. Trautwein hallotta, milyen lelkesedéssel fogadták e szóáradatot, rekedtre üvöltöttek magukat, tapsoltak és dobogtak, igaz, gyakran nem a megfelelő szavaknál. Nyilvánvalóan már teljesen mindegy volt, hogy a szónok mit mond, az emberek már megszokták, hogy higgyenek a hangnak, megéljenezzék ezt a közönséges hangot, amely bennük is közönséges indulatokat cirógatott, élesztett. Sepp Trautwein a rádió mellett ezt már nemegyszer megélte. De a visszataszító és groteszk hangjáték újból és újból lenyűgözte, aznap pedig – elkeseredésében – hazájának szégyene kettőzött haraggal és kettőzött gyönyörűséggel töltötte el.

A rádióból harsogó, otthoni hang lassanként Heilbrun többi vendégét is odavonzotta, s végül már valamennyien ott voltak. A rádió körül álldogáltak, hallgatták a hangot, arcukon gúny vagy undor tükröződött, fejüket csóválták, nevetgéltek. De a mosoly lassan lefagyott ajkukról. Az arcátlan locsogás egyre gátlástalanabbul visszájára fordította a valóságot. És ez meghökkentette őket. Abból, amivel a hatalom birtokosai a német népet traktálni merészelték, világossá vált, hogy máris mennyire sikerült nekik ezt az értelmes népet elbutítaniok. A vendégek immár néma csendben ültek vagy álltak Heilbrun szobájában. Hová tűnt az iménti vidám hangulat? Súlyos, reménytelen csendben hallgatták a közönséges hang közönséges fecsegését.

Végül aztán Trautwein heves mozdulattal lezárta a rádiót. Olyan váratlanul támadt ez a jótékony csend, hogy valamennyien úgy érezték, mintha szörnyű álomból ébredtek volna. Egymásra bámultak, igyekeztek feloldani arcuk merevségét, nevetni próbáltak, hogy e szívfájdító élményt elhessegessék maguktól. De hiába. A beszélgetés hamarosan elakadt, újabb, még bénítóbb csend támadt.

Ebben az újabb csendben hirtelen megszólalt az öreg Ringseis titkos tanácsos. Nagy fejével lassan, szelíden bólintott egyet, kidülledt szemét barátságosan körüljáratta a többieken. – A kérők – mondta – rátörtek Odüsszeusz házára, elorozták vagyonát, megerőszakolták a ház népét. De Pénelopé tovább sző, Pénelopé ravasz, a kérők nem tudják megkaparintani, csak vár, s Odüsszeusz vissza fog térni. Eleüszetai – ismételte meg eredeti alakjában a reményt keltő szót. De mindezt egészen szenvtelenül jelentette ki, amolyan odavetett megjegyzés volt, a tények higgadt konstatálása. Senki se nevetett, mindannyian megértették a görög szót, még azok is, akik nem tudtak görögül, és szívük mélyén valamennyien egy pillanatnyi hálát éreztek a gyerekes aggastyán iránt.

Igyekeztek újra felvenni a korábbi beszélgetés fonalát, s eközben Anna elővette Sahling zenekritikust, azt a férfit, aki valaha Berlinben a zene terén teljhatalmú úr volt. Annak idején Seppet éppoly szellemes, mint igazságtalan és tisztességtelen támadásainak céltáblájául választotta ki, nemegyszer megkeserítette életét, és Sepp – ha Sahling részéről nem érik e szemtelen és elmés ledorongolások – kétségtelenül többre vitte volna. Ma azonban Anna megfizetett értük Sahlingnak. Felidézte azokat a rosszindulatú, alattomos fordulatokat, amelyekkel Sahling annak idején Seppjét megtámadta, szakértelemmel és buzgalommal védelmezte Sepp munkáját, alaposan beolvasott Sahlingnak. A sarokba szorított férfi bizonytalanul, erőtlenül válaszolgatott. Anna úgy érezte, jó formában van, nagy hangon ugratta, csúfolta ellenfelét. És amikor látta, hogy Sahling, aki olyan pimaszul és ügyesen forgatta a tollat, társaságban milyen félénk és nehézkes, egyre inkább elragadtatta magát, és még csak fokozta vaskos hangú, gonoszkodó támadásait. Sahling sután, gyámoltalanul védekezett, nem keltett jó benyomást, úgyhogy a végén mindenki Anna pártjára állt.

Sepp Trautweinnek Anna viselkedése nem volt ínyére. Világosan látta önnön teljesítményének korlátait, s épp ezért a maga területén annál biztosabbnak érezte magát. Azok a kaján megjegyzések, amelyekkel Sahling illette, már annak idején is egykettőre leperegtek róla, s most, itt a száműzetésben végképpen elfelejtette őket. Rosszallta hát Anna támadásait ez ellen a gyámoltalan ember ellen, s igyekezett kiszabadítani őt felesége karmaiból.

Alapjában véve sajnálta Sahlingot. Trautwein szemében a múlt valóban halott volt, számára csak a mai Sahling létezett, az pedig ugyanolyan emigráns, mint ő maga. Félrevonta, barátságosan, együttérzőn szólt hozzá. Sahling azonban emlékezett rá, mit követett el Trautweinnel szemben, s így nem tudta levetkőzni bizalmatlanságát. Trautwein igyekezett eloszlatni Sahling félénkségét, őszinte érdeklődéssel eltelve tudakolta tőle, min dolgozik, s amikor az elmondta neki, hogy a Tizennyolcadik század zenetörténete című munkája, amelyen immár nyolc éve fáradozik, úgy látszik, véglegesen az íróasztalfiókjában fog elrothadni, Trautwein komolyan fontolóra vette, nem lehetne-e mégis egy kiadót felhajtani. De Sahling nem tudta elképzelni, hogy valaki az ellene elkövetett rosszat elfelejtse; attól tartott, Trautwein barátságosságának álarca mögött kétszeres rosszindulat rejtőzik, s így bizalmatlan és zárkózott maradt.

Trautwein mély töprengésbe merült. Milyen kicsinyek ezek az emberek, mennyire bezárkóztak hajdani világukba. Milyen kevesen vannak, akik a száműzetésben jobbak lettek, s milyen sokan, akik rosszabbak. Harry Meisel a 66. Szonett-jében helyesen ítélte meg az emigránsokat, az emigráció siralmas bolhacirkusz.

– Miért olvastál be olyan gorombán ennek a Sahling-nak? – kérdezte Annától, amikor egy időre kettesben maradtak. – Hát mézesmázos lettem volna vele – replikázott harciasán Anna –, amiért a Vezérfonal-adról azt az aljas cikket írta?

– De hisz mindez már tavalyi hó – csitítgatta őt Trautwein. – Nem látod, hogy ez a Sahling micsoda szegény, elpáholt kutya? – Anna látta, s most még jobban szerette férjét.

Trautwein természettől fogva vidám és jó kedélyű volt, s így az este későbbi folyamán búskomorsága és az emberek iránti megvetése elpárolgott, s a többiek bolond, ártatlan jókedve a végén őt is magával ragadta. Heilbrun vendégei – köztük most már Trautwein is – mind mélyebben elmerültek ifjúságuk még megmaradt emlékeiben. Ezek az emberek, akik közt nem akadt negyvenévesnél fiatalabb, most húszévessé vedlettek vissza, boldogan elábrándoztak a háború előtti gondtalan esztendőkön. Felidézték akkori kegyetlen és vidám csínyeiket, hajdani, nem létező gondjaikat, a müncheni és berlini bohémkávéházakat, a műtermi mulatságokat, e régmúlt kor szokásait, könyveit, képeit.

Egyikük idézte azt a parodikus haramiadalt, amelyet néhány télen át a müncheni bohémek mulatságain annyit énekeltek. A szövegét nem tudták már teljesen visszaidézni. Végül is Sepp volt az, aki a harmadik strófa hiányzó szavait kiásta emlékezetéből. S e haramiadal harmadik strófája pedig így hangzott: „És most az erdőbe / egy kövér dáma jő be, / tanácsosné őméltósága, / körülszimatolják, / majd megerőszakolják, / csak úgy remeg belé a fák sok lombos ága.” Mindannyian elégedettek voltak és hálásak Seppnek, amiért megőrizte emlékezetében e strófa szövegét.

2
Majd adja még maga, Kohnné, alább is

Másnap délután Anna egyet s mást bevásárolt dr. Wohlgemuth részére, s mivel a vártnál hamarabb végzett teendőivel, maradt egy kis szabad ideje. Ahogy e szokatlan eseményen örvendezve átsétált a Tuileriák kertjén, valaki rákiáltott.

Gertrud Simmel, Simmel ügyvédnek, a Beethoven-egyesület kuratóriumi tagjának felesége állította meg. A Beethoven-egyesület Trautwein egyik-másik pártfogoltjának ösztöndíjat juttatott, és anyagi támogatást nyújtott olyan koncertekhez, amelyeket másként nem lehetett volna megrendezni. Gertrud Simmel intellektuális érdeklődésű asszony volt, s a zenéhez is értett valamit. De szeretett az entellektüel szerepében tetszelegni. Ráadásul egy mecénás és fontos személyiség jómódú feleségének érezte magát, s Anna némelykor azzal szórakozott, hogy hízelgett neki, amivel még nagyképűbb viselkedésre ösztökélte.

Párizsban csak ritkán találkoztak egymással. Gertrud Símmel, mint előkelő dámához illik, örömének adott kifejezést, hogy Annát látja, s javasolta, üljenek be egy negyedórára a közeli Rumpelmayer kávéházba. Ez a kávéház tulajdonképpen túlságosan drága volt Annának, de örült, hogy ma jól néz ki – tegnapelőtt festette be ősz haját a Heilbrun által rendezett estély kedvéért – és vágyott rá, hogy épp Gertrud Simmel ilyen csinosnak lássa. Ezért aztán igent mondott.

Ott ültek hát kettesben a Rue de Rivoli árkádjai alatti szép kávéházban, ápolt és jómódú asszonyok közt. Köröskörül folyt a terefere, minden kényelmet és biztonságot árasztott. Anna Trautwein és Gertrud Simmel ugyanolyan üdének és gondtalannak látszott, mint a többiek, szinte Berlinben érezték magukat, ugyanígy üldögélhettek volna a Tiergartenban Dobrinnál.

Mindkét asszonyt furdalta a barátságos-ellenséges kíváncsiság, hogy a másiknak hogy megy a sora. De ezt egyetlen szóval se árulták el, leplezték gondjaikat, magabiztosnak, fensőbbségesnek mutatták magukat, megjátszottak, hogy körülöttük mi sem változott. Most nem száműzetésben, hanem Németországban voltak.

Kiállításokról csevegtek, ahová időhiány miatt sajnos még nem jutottak el, érintették a politikát, a párizsi életről beszéltek, de olyanformán, mintha átutazóban volnának itt, mintha napjaikat nem is ennek az életnek kellemetességei és kellemetlenségei szőnék át meg át. Anna Trautwein elnézte az elegáns, gondtalan Gertrud Simmelt, s azt kérdezte magától, vajon minden baj valóban úgy lepereg róla, mint a vízcseppek az esőkabátról. Gertrud Simmel éppen arról panaszkodott, milyen nehéz betanult, megbízható személyzetet találni. Annának eszébe jutott egy kis történet – a Harmadik Birodalom közelmúltjából –, amelyet egyik barátnője mesélt neki. Ott ugyanis a zsidóknak tilos volt „árja” személyzetet alkalmazniok, ezért aztán a tehetősebbek közül sokan „árja” személyzetüket zsidóra cserélték ki. Mármost Anna barátnője Münchenben felkeresett egy idősebb zsidó hölgyet, aki egy ilyen zsidó lányt fogadott fel. Az öreg hölgy szelíden megpirongatta új zsidó cselédjét, amiért a fonnyadt virágokat már megint a vázákban hagyta, ahelyett, hogy frisset tett volna helyükbe. Amire a zsidó lány szemtelenül, bölcsen és szkeptikusan így válaszolt: – Majd adja még maga, Kohnné, alább is.

Erre a kesernyés kis anekdotára gondolt hát Anna Trautwein, miközben ott ült szemben Gertrud Simmellel. Majd adja még maga, Kohnné, alább is, gondolta magában, s barátságtalanul méregette az asszonyt. De közben igyekezett megőrizni tartását, arca sima és eleven volt, szép szeme ragyogott, kellemes, telt hangja magabiztosan csengett, mozdulatai hanyagok és fegyelmezettek voltak, most semmi se mutatott arra az Annára, aki nemrégiben éjszaka sikoltozva szidta a férjét.

Ehelyett fölényesen, büszkén mesélt Sepp munkásságáról, elmondta, hogy befejezte a Perzsák című oratóriumát; előadását a párizsi rádióban már csaknem biztosra lehet venni.

– És mit hoz tulajdonképpen egy ilyen előadás? – kérdezte váratlanul, minden egyéb megjegyzés helvett elgondolkodva Gertrud Simmel. Anna letette a teáscsészéjét anélkül, hogy a szájához emelte volna. Vajon az a Gertrud Simmel, aki ezt kérdezte tőle, ugyanaz a Gertrud Simmel, aki mindenkor kínosan kerülte, hogy árakról, anyagiakról beszéljen, mert ezt nem tartotta elég előkelőnek, az az elegáns, pöffeszkedő Gertrud Simmel, akit csak a művészet és a nagyvilági dolgok érdekeltek? Anna az adott körülmények közt gyakran számítgatta, milyen anyagi könnyebbséget jelentene, ha sikerülne a rádióelőadást tető alá hoznia, s megkapná a honoráriumot. A rendes operaelőadások jövedelméhez mérve ez a honorárium persze semmiség lesz. De mit akart Gertrud Simmel ezzel a kérdéssel? Őszinte érdeklődésből kérdezte? Talán az emigráció mégis rádöbbentette, hogy az élet nem tűri meg azt az „előkelőséget”, amit ő szükségesnek tartott, s hogy nem szégyen anyagi gondokról beszélni? Gertrud arcáról semmit se lehetett leolvasni. – Mit hoz egy ilyen előadás? – ismételte meg Anna, csaknem ugyanolyan mérlegelő hangsúllyal, mint Gertrud. – Sokat is, meg keveset is – válaszolta –, ahogy vesszük. A Rózsalovag többet hoz – tette hozzá nevetve.

Csakhogy Gertrud nem vette át ezt a tréfálkozó hangot. Bólintott, mintha pontosan tudná, hogyan állnak a dolgok, mintha ezt a választ várta volna, de bólintásában nyoma sem volt a fölényeskedésnek. – Nálunk se megy minden úgy, ahogy szeretnénk – mondta hirtelen, váratlanul. Gondterhelten, szomorúan nézett maga elé, telt arca beesett, vonásai elmosódtak, látni lehetett, mennyi festéket és púdert rakott magára. Körülöttük a kicicomázott hölgyek gondtalanul tovább csiripeltek.

Gertrud kissé előrehajolt, húsos kezét Anna nagy, sovány, szépen formált kezére tette, s így folytatta: – Arthur mint az őrült dolgozik. Úgy sürög-forog, mintha isten tudja, miről volna szó, holott valójában semmi se néz ki az egészből. Amellett megint nehézségei vannak a felügyeleti hatóságokkal. – Dr. Simmel, akit jó ügyvédnek tartottak, egy francia kollégájával dolgozott együtt, de francia vizsgákat nem tett le, s így tevékenysége illegális volt. – Itt nem jut előrébb az ember – folytatta beszámolóját Gertrud –, nem tudja a lábát megvetni, csak igyekszik megtartani magát, kapaszkodik, s mégis feltartóztathatatlanul csúszik lefelé. – Halkan beszélt, nem nézett Annára, de egész idő alatt Anna kezén tartotta kezét. Anna ezt kissé kellemetlennek találta, mégse tudta rászánni magát, hogy elhúzza a kezét.

Megrendítette, hogy Gertrud egyszerre így elengedte magát. Ő maga aznap a szokottnál bizakodóbb hangulatban volt, de azért nem szolgált neki elégtételül, hogy Kohnné egyszerre így alább adta. – Igen – jegyezte meg bizonytalanul –, szörnyű nehéz helyzet.

Így ültek kettesben a kényelmes kávéházban, az ápolt asszonyok között, ugyanolyan ápoltan, mint azok – akár a szomorúság egy kis szigete a jómód tengerében. És amióta csak ismerték egymást, talán most esett meg velük először, hogy nem azt érezték, mennyire különböző a lényük, hanem ellenkezőleg, hogy lélekben milyen közel állnak egymáshoz.

 

 

A legközelebbi napok egyikén úgy adódott, hogy Anna dr. Wohlgemuthhoz menet az út utolsó szakaszát Elli Frankellel együtt tette meg. Ez ritkán fordult elő, holott a metróállomásnál voltaképpen gyakrabban össze kellett volna találkozniuk, hisz délutáni munkájuk ugyanabban az időpontban kezdődött. Csakhogy Elli jóformán mindig elkésett.

Ma azonban pontos volt. Ott tipegett vidáman csevegve Anna mellett. Eleinte szomorúan, mogorván dolgozott dr. Wohlgemuthnál, ám az utóbbi hetekben megváltozott, jókedvű, bőbeszédű lett. Még mindig kissé lomposan járt, de nem látszott többé olyan szürkének és lecsúszottnak, sőt csinos volt és fiatal. És nem is érezte már magát annyira bizonytalannak. Ez nem abból eredt, hogy dr. Wohlgemuthnál most rendesebben végezte munkáját, mint kezdetben, továbbra is inkább bajt csinált, mint segített, de amíg Wohlgemuth emiatt korábban mérgelődött, most csipkelődő megjegyzései nem hangzottak rosszindulatúnak, s már-már úgy tűnt, mintha Elli ügyetlenségében valamiféle gyönyörűséget lelne. Akárhogy is volt, elmúltak azok az idők, amikor az asszonyban csak egy rakás szerencsétlenséget látott. Elli pedig vele született kacérságával arra törekedett, hogy a maga érzékenységét, törékenységét, bizonytalanságát, életképtelenségét mindinkább hangsúlyozza. Wohlgemuth szánalmat érzett iránta, s Elli tudta, hogy a szánalomtól egyenes út vezet a szerelemhez, kihasználta a férfi érzéseit, és kényelmesen végezte munkáját.

Ma, mondta Annának, valamivel korábban kell elmennie. Talált valakit, aki elviszi az operába; a Pillangókisasszony-t adják, s neki csak egy ócska kis ruhája van, meg kell próbálnia, hogy amit lehet, kihozzon belőle. Az a dr. Wendtheim viszi el, akiről már többször mesélt Annának. Merev, unalmas ember, korábban kutyába se vette-volna, de manapság egy férfira, aki az operába viszi, nem nézhet olyan szigorú szemmel. Manapság boldognak kell lennie, ha akad, aki kissé érdeklődik iránta, mert másként az ember teljesen el van veszve.

Anna egy oldalpillantást vet Ellire. Ez volna az az asszony, aki még nemrégiben olyan szívfájdító mohósággal vetette rá magát az ételre? Ma este tehát operába megy. Ezzel a dr. Wendtheimmel. Elli férje koncentrációs táborban pusztult el. Anna jól ismerte ezt az okos, eleven, bátor, jóképű férfit, aki mindenütt mindenkinél rokonszenvre talált. Halála után az első időkben Elli sehogy se tudta felejteni őt, bármennyire is igyekezett az ember másra terelni a figyelmét, gondolatai állandóan körülötte forogtak, csak róla beszélt. De Elli most már nem szívesen hallja, ha a férjét emlegetik. Csaknem két éve, hogy a férfi elpusztult, és senkitől se lehet elvárni, hogy két éven át mélységesen gyászoljon. Anna azonban nem tudja elképzelni, hogy ő maga, ha ilyesmi történne vele... azonnal elhessegeti magától a gondolatot, nem akarja végiggondolni. Elli tehát most meglehetősen gyakran találkozik dr. Wendtheimmel. A férfi nem tetszik neki, ha beszél róla, arcára bocsánatkérő, már-már zavarodott mosoly ül ki, szinte szégyelli magát a férfi miatt. Valószínűleg csak azért jár együtt vele, mert az „érdeklődik iránta”, vagyis mert gyakran kifizeti a vacsoráját, és egyébként is segít neki, hogy néhány száz frankot megtakaríthasson. Hogy lefekszik-e vele? Ha most még nem is, később majd biztosan lefekszik, amennyiben dr. Wendtheim állhatatosan követeli tőle. Nem engedheti meg magának, hogy futni hagyjon egy férfit, aki érdeklődik iránta. Dr. Wohlgemuth is érdeklődik Elli iránt. Vele is biztosan lefeküdne. Anna megértő lélek, de az ilyesmit azért nem nézi jó szemmel.

Megérkeztek Wohlgemuthhoz. Sok a munka, s Elli, mint mindig, most is inkább útban van, mint segít. Maga Wohlgemuth szokott frisseségével sürög-forog, dolgozik, szidja a pácienseit, szóvicceket farag, pontosan úgy, mint máskor. De mégis valami változás van a levegőben, Anna nem tudja, miről van szó, de érzi, hogy valami történt. Nem szereti a változást, az mindig csak rosszat hoz magával.

Egy idő múlva Wohlgemuth tényleg megszólal: – Egyébként szeretnék önnel, Trautweinné, néhány percig beszélni. Nem most – teszi hozzá sietősen, mert a következő páciens már bejött a rendelőbe –, majd alkalomadtán.

Anna szokott módján, higgadtan, nyugodtan, úrinőhöz illőn tesz-vesz, fogadja a pácienseket, nevet, tréfálkozik, telefonál, asszisztál a doktornak. De azért ideges. Rögtön észrevette, hogy valami történt. Holott a doktor talán nem is akar neki semmi különöset mondani. Kérdezze meg tőle egyszerűen két páciens közt? Ostobaság; nem szabad kimutatnia, milyen izgatott. Az emigrációban nemcsak a pénz, hanem az idegek dolgában is lecsúszik az ember. Mindig az az érzése, hogy valami kellemetlen leselkedik rá. Valaha, odahaza, milyen nyugodtan várta, ha valaki beszélni akart vele. Milyen sokáig hagyta kibontatlanul heverni a leveleit. Most pedig minden levelet türelmetlenül felszakít, ami csak érkezik.

Elmúlik a délután, itt az este, Anna kikíséri az utolsó pácienst, segít a doktornak a műszereket letisztogatni, elrakni. Wohlgemuth szemmel láthatóan nem is gondol rá, hogy valamit akart neki mondani. Anna felveszi a kabátját. Bizonyára semmiség az egész, csak nevetségessé teszi magát, ha szóba hozza a dolgot. És most mégis egyenesen megkérdezi: – Ön akart nekem valamit mondani?

– Persze-persze – válaszolja Wohlgemuth. – Nem sürgős dolog, de szeretném, ha idejében felkészülne az eshetőségre. Kaptam egy levelet Sir Jamestől, James Simpsontól. Önnek ez a név nem mond semmit, de fogorvosi körökben valóságos fogalom. James Simpson Londonban él. James Simpson valaki. Sir James, uraim, a fogászat egyik alappillére! Ez a Sir James, ez a Simpson csupa nagybetűvel írhatja a nevét. Pácienseket már korábban is küldött hozzám, többször is, összesen négyszer. Ez még, Trautweinné, az ön ideje előtt volt. Monsieur Lucianit, aki időnként eljön... tudja, akinek alul sín van a fogain... azt is ő küldte hozzánk.

Anna kabátban áll és vár. De jó volna, ha a doktor abbahagyná már ezt az üres szócséplést; hetet-havat összehord, ettől falra kell mászni. Ha most nem szakítja félbe, valószínűleg még órákon át folytatja ezt a szabadelőadást Monsieur Luciani sínjéről.

– Igen – vág közbe Anna –, és mit akar öntől ez a Sir James?

– Kolosszális dologról van szó – válaszolja Wohlgemuth. – Sir James azt kérdezi tőlem, hajlandó volnék-e belátható időn belül összetársulni, együtt dolgozni vele. Hatvannégy éves, fiatalabb munkaerőre van szüksége. Az angolok szívósak, de Sir James mégse tud már egyedül megbirkózni a pacientúrájával. Valahányszor Párizsba jön, felkeres, nagyra értékeli a munkámat, remekül megértjük egymást, száraz, megnyerő humorom elbűvölte, egyszóval most felajánlja nekem, hogy dolgozzunk együtt. Tudja, mit jelent ez, kedvesem? Nem tudja. Ez aztán jelent valamit, ez sokat jelent, ez évi ötezer fontot jelent. Az angoloknak nagy fogaik vannak, adnak a fogukra, nem sajnálják rá a pénzt. Londontól nem vagyok elragadtatva, az éghajlatát nem nagyon szeretem, és szerintem az angolokat túlbecsülik, de elég jól beszélek angolul, és ötezer font, uraim! Frankban ezt ki sem lehet fejezni. A dolog, mint mondtam, nem sürgős, de legkésőbb két-három hónapon belül végleges választ kell adnom. Nyár végén vagy kora ősszel aztán átköltözöm. Idejekorán fel akartam erre készíteni, kedves Trautweinné. Egyáltalán nincs kizárva, hogy magammal vihetem önt; hisz mindig kitűnően kijöttünk egymással. Bár ez az egész ügy még nem érett meg a döntésre. De mindenesetre kérem, gondolkozzék a dolgon.

Anna, már amikor Wohlgemuth beszélni kezdett, tudta, hogy mégis valami komoly dologról van szó. S ahogy az ügy kezdett kibontakozni, amikor a London városnév először elhangzott, s amikor Wohlgemuth ennek a Simpson-nak az ajánlatát említette, Anna csak azt érezte: na, most ez is elúszik. Mindenütt csak baj és baj. Ha a mondanivalójának fogalmazásába elmerült doktor jobban figyelt volna Anna arcára, észrevehette volna, hogy ez a máskor olyan fegyelmezett asszony most elvesztette lelki egyensúlyát. És nem is annyira az eszének, mint inkább az ajkainak köszönhette, hogy többé-kevésbé nyugodtan így válaszolt: – Helyes, majd gondolkozom a dolgon.

Hazafelé menet folyton csak ezen töprengett: Londonba menni. De hisz ez lehetetlen. Itt viszont az ezerkétszáz frankból, amit Sepp keres, hárman nem jövünk ki. Az Aranjuezt minden körülmények közt fel kell adnunk, de hát mi lesz velünk? Új állást nemigen fogok találni. Akinek állása van, foggal-körömmel kapaszkodik bele. Csőstül jön a baj, mindent leépítenek, mindenütt teljes csőd. Így utazott Anna haza, magabiztossága odavolt, aggodalommal eltelve nézett a jövő elé.

Az Aranjuez szállóba érve az ágyra rogyott. Lehunyt szemmel feküdt, jólesett neki, hogy sötétség van körülötte, és már-már élvezte, hogy most nem kell gondolkoznia, beszélnie.

Lassanként, mintegy tíz perc múlva már újból logikusan tudott gondolkodni. Az egész beszélgetést híven megőrizte emlékezetében, s most alaposan átgondolt mindent, amit Wohlgemuth mondott neki, szavainak tartalmát, lejtését; mérlegelte, mi bennük a jó és a rossz. Ha nagyon-nagyon akarja, Wohlgemuth egészen biztosan magával viszi Londonba. Tényleg olyan rossz lenne ott? Zsugorinak nem lehet a doktort mondani. Biztosan eleget ad majd ahhoz, hogy Londonban ne kelljen rosszabbul élniök, mint itt Párizsban. És Seppnek se fog különösebb változást jelenteni. Ugyanolyan helyzetben lesz, mint amikor még nem volt a PH-nál fix állásban. Amennyit a PH-nak annak idején írt, annyit Londonból is írhat. Persze olyan állást, mint amilyen itt Párizsban a Zeneművészeti Főiskolán volt, Londonban aligha fog kapni. De cserébe több szabad ideje lesz a saját munkásságára, s ez tiszta szerencse, talán akkor kettejük közt is megint jóra fordulnak a dolgok. Londonban is lehet boldogulni. A fiúnak se könnyebb, se nehezebb nem lesz, mint itt. Amilyen nyelvtehetsége van, az angollal egykettőre megbirkózik, diplomát Londonban is szerezhet, építeni pedig eleinte éppannyi alkalma lesz ott, mint itt, vagyis semmi. Ha Sepp és önmaga miatt aggódik is, a fiú miatt egyetlen pillanatig se csinál gondot magának. Az majd megáll a lábán. Ha hébe-hóba kissé anyáskodo felette, tűnődik magában, ezt nem annyira Hanns, mint inkább a magam kedvéért csinálom.

Ha az ember alaposabban meggondolja, ez az egész história nem is látszik annyira rossznak. Az idegei mondták fel a szolgálatot, ennyi az egész. Eléggé ki van készülve, össze kell szednie magát. Amellett ez a londoni ügy valószínűleg csak egy egészen bizonytalan terv; a doktor szeret viccelődni, ködös terveiről gyakran beszél olyanformán, mintha tények volnának. Legokosabb, ha Anna ezt az egész ügyet kiveri a fejéből, nem gondol rá többet, van úgyis elég gondja-baja, mit fájdítsa fejét a jövő gondjaival.

Úristen, már háromnegyed nyolc. Sepp legkésőbb fél kilencre hazajön. A fiú ma nem eszik itthon. Ez tulajdonképpen kapóra jön; már több mint egy hete tervezgeti, hogy ma egy szép estét tölt el Sepp-pel, meghitten kibeszélgetik magukat, ahogy azt korábban egyszer-másszor tették. Házassági évfordulójuk van. Seppnek ez valószínűleg kiment a fejéből, bár Hanns születésnapjáról az idén nem feledkezett meg, s így lehet, hogy ez is eszébe jutott. Anna tehát elkészíti a vacsorát, ma a szokottnál valamivel bőségesebben vásárolt be; aztán rendbe teszi magát, s eközben teljesen megfeledkezik a Wohlgemuthtal folytatott beszélgetésről.

Egyébként jókor elkészült, sőt még várnia is kellett Seppre. De Sepp jókedvűen jött haza, észrevette, hogy az étel ma különösen ízletes, s még arra is felfigyelt, hogy Anna milyen csinos és fiatal. Ám Anna iparkodásának okára már nem jött rá, vagyis arra, hogy ma házasságuk tizenkilencedik évfordulója van. Gondolatai nyilvánvalóan egész másutt jártak. És hamarosan kijelentette, hogy sürgős dolga van, s alig egy félóra múlva el kell mennie.

Anna felkészült rá, hogy Sepp semmit se fog észrevenni, tudta, milyen feledékeny. Mégis csalódott volt. Bár erről is, arról is szeretett volna elbeszélgetni Sepp-pel, de az nem volt szándékában, hogy Wohlgemuth londoni tervét szóba hozza; ez, határozta el, maradjon egyelőre az ő gondja. Most azonban, hogy Sepp egyetlenegy gondolatot se szentelt neki, másként határozott. A jövő gondjaiból áthárítja Seppre a maga részét, kegyeskedjék ő is törni egy kicsit a fejét, hogy mi lesz velük. Így hát elmeséli neki a történteket, igyekszik minél kevesebb érzelmet keverni bele, tárgyilagosan beszámol róla, hogy dr. Wohlgemuth talán, sőt valószínűleg Londonba költözik át, s hozzá belátható időn belül. És azt is elmondja, miért.

Sepp kényszeredetten hallgatja, nem nagyon figyel rá. Már épp indulni készült, s nincs ínyére, hogy Anna feltartóztatja. – Úgy? – kérdezi, amikor Anna a mondókája végére ér. – Londonba? Hát akkor majd valami új állás után kell nézned.

– Nem lesz könnyű találni – jegyzi meg Anna.

– Éttől nem félek – válaszolja Sepp könnyedén. – És egyébként se biztos még, odáig még hosszú az idő, s legalább egy darabig valamivel több szabad időd lesz.

Anna Seppre pillant. Vajon ezt a könnyelmű hangot vigasznak szánta, ezzel akarja őt is, meg saját magát is átsegíteni az új gondon, az előttük álló nehéz elhatározáson?

Szó se róla. Sepp nyilvánvalóan nem is akarja megérteni, miről van szó. Nem akarja komolyan venni a dolgot, el akarja hárítani magától. A megbeszélt találkozás jár a fejében, s el akar menni. – Igen, öreg – mondja Sepp már kabátban, s az „öreg” most nem hangzik gyengéden, inkább megszokottságról, zavarodottságról, mehetnékről tanúskodik –, ezt majd máskor megbeszéljük. Most mennem kell.

És már el is megy. A házassági évfordulónak vége, Sepp semmit se vett észre, s a Wohlgemuth miatti riadalmából és gondjaiból se vett semmit észre. Sietnie kellett, a megbeszélt találkozóra ment. Vajon milyen találkozóról van szó? Annának már fülébe jutott, hogy Sepp gyakran találkozik Erna Redlichhel, a PH-beli titkárnővel. Sose kérdezi meg tőle, hová megy. Sepp gyakran magától is megmondja, de az utóbbi időben, Annának úgy tűnik, mintha kevésbé gyakran mondaná meg. És legalábbis ma, amikor szüksége lett volna rá, magára hagyta.

Jobban tette volna, ha a bőségesebb vacsorára költött pénzt az írógépre fordította volna, megjavítását már nem lehet soká halogatni. Lassan levetkőzik, elrakja az ételmaradékokat, elmossa az edényt. Ha legalább Hanns itt volna és segítene. A fiú jóformán minden este elmegy hazulról. Mindenféle fölösleges vacakot tanul. Most azt vette a fejébe, hogy megtanul oroszul. Mi a csudának?

Valamelyik nap megint el kell majd mennie Monsieur Pereyróhoz a Perzsák szerződése végett. És mi lesz érte a köszönet? „Mit hoz egy ilyen előadás?”, kérdezte Gertrud Simmel. Ez ideig Anna inkább az eszmeiekre gondolt: az előadás igazolni fogja Seppet, felvillanyozza; növeli tekintélyét az idegen városban. Most, a Wohlgemuthtal folytatott beszélgetés után, mindannyiuk számára anyagi okokból is keserves szükséggé vált, hogy a dologból legyen valami. Egy ilyen előadás négy-, esetleg nyolcezer frankot is hozhat.

Sepp tehát elment, tűnődik magában Anna. Még egy olyan fontos dolog, mint ez a londoni terv se bírhatta rá, hogy velem maradjon. Nincs többé ideje számomra. Észre se vesz, mintha nem is léteznék.

Valószínűleg nem is érdemlem meg többé, hogy észrevegyen. A régi Anna már csak a múlt. Ez a lázas munka felőröl, lecsúsztam, lélekben is. Németországban helyes mértékkel szemléltem a dolgokat, ott volt érzékem aziránt, milyen jelentéktelenek a mindennapos apró-cseprő dolgok, de itt át- és átjárják az embert, teljesen kitöltik, minden egyébtől elveszik a teret. Még ha Sepp vissza is térne a muzsikához, s egy kis jóakarattal hagyná, hogy én is részt vegyek benne, már akkor se tudnék. Ahhoz, hogy valaki művészettel foglalkozzék, egy bizonyos minimális nyugalomra, biztonságra és kényelemre van szüksége. Ha mindig csak azon jár a fejem, hogyan tudnék a prefektúra és Wohlgemuth közt még Pereyróékhoz is felugrani, nem tudhatom helyesen megítélni, hogy az az átmenet az Asz-dúrba tényleg csakis Seppé vagy pedig Mahler hatására mutat. És ha nem bírok attól a problémától szabadulni, hogy inkább magamnak vegyek-e egy új cipőt vagy Seppnek egy hálókabátot, akkor egyszerűen nincs erőm rá, hogy a Perzsák csatajelenetének lendületét lélekben követhessem. Seppnek persze igaza van, ha a szemét meg a szívét elfordítja tőlem. Mit nézzen, mit szeressen rajtam?

De hát erről nem én tehetek, ezt be kellene látnia. Nem az én bűnöm, hogy az apró-cseprő dolgok minden időmet lefoglalják. Nem lettem rosszabb, egyes-egyedül a száműzetés az oka, hogy köztem és Sepp között a viszony így megromlott.

Elli Frankelnek könnyű. Ha valaki egyedül van, nem olyan nehéz átverekednie magát a bajokon. Annak is megvannak a maga előnyei, ha valaki egyedül van. De azért én nem szeretnék soha, soha, soha egyedül lenni. London. Elég jól tudok angolul. Adja még maga, Kohnné, alább is. Hát nem adtam még eléggé alább?

3
Gumi vagy művészet

Sepp gondolatai ezen az estén egy cikk körül forogtak, amit meg akart írni, amit meg kellett írnia, egy cikk körül, amely egész lényét tűzbe hozta. A nácik ugyanis – ahogy ezt délután olvasta – megbízást adtak egy senkiházinak, hogy Handel Júdás Makkabeus oratóriuma számára új szöveget készítsen, s hozzá oly módon, hogy a zsidó nemzeti hős helyébe a Harmadik Birodalom félistenét, Adolf Hitlert állítsa.

A gondolatok és érzelmek, amelyeket ez a hír ébresztett benne, a nevethetnék és a mardosó szégyen akadályozták meg abban, hogy felesége mondanivalójának olyan figyelmet szenteljen, mint amilyet annak egyébként egész biztosan szentelt volna. Mások talán elsiklanak ez újsághír felett, a nácik többi iszonyatos bűntette mellett ez csupán nevetséges epizód. Őt, Sepp Trautweint azonban épp ez az ostoba csíny gerjesztette haragra; nem hallgathat, a gúny és a felháborodás egész lényét eltölti. Voltaképpen el akarta mesélni Annának a dolgot, de aztán erőt vett magán; tudta, hogy amit beszélgetés során megfogalmaz, az utóbb megfosztja őt az írás élvezetétől.

Tehát ezért sietett el hazulról, ezért rohant most vissza a szerkesztőségbe, ezért lélegzett fel, amikor Erna Redlich végre leült az írógéphez, ő pedig nekifoghatott a diktálásnak.

Fel-alá szaladgált, rikácsolva fogalmazta mondatait, csontos képét előrelökte, mélyen ülő szeme lázban égett, hosszú, aszott karjaival hadonászott. A témától megittasulva keményen, nekikeseredetten szállt síkra a nácik ellenében, vette védelmébe Georg Friedrich Hándelt, ezt a csodálatra méltó nagy demokratát, a harcost, a szabadsághőst. Miközben gondolatait így szavakba öntötte, nevetett, harsányan, haragosan nevetett a képtelen ötleten, amelyet ezeknek az őrülteknek a faji gyűlölet, a bibliával szembeni rögeszmés nordikus ellenszenv sugalmazott. Még a fülébe csengett a nemzetiszocialista miniszternek az a vad szóáradata, amelyet nemrégiben az éter hullámain hallott, csodálta a nagy mestert, akinek művét a nácik így meggyalázták – ez a harag és ez a csodálat szárnyakat adott szavainak. Hándel muzsikája, tüzeskedett, hadüzenet a kizsákmányolásnak és zsarnokságnak, minden egyes taktusa mindannak tagadása, amit a nácik tesznek és hirdetnek. Igen, ez a Hándel, aki udvari zeneszerzőből a nép muzsikusa lett, ez a nagy emigráns, aki németből világpolgárrá magasodott fel, a miénk. Ezt nem lehet gleichsaltolni. Férfias muzsikájának semmi köze a néptársak idegen területek bekebelezését követelő hisztérikus üvöltözéséhez. A Júdás Makkabeus kürtszólóit és diadalmas kórusait az SA-zászlóaljak verekedéseinél és mészárlásainál nem lehet felhasználni, s csataáriák allegrója, az induló kurta, kemény ütemezése a biblia súlyos szavaihoz illik, nem pedig a Mein Kampf hisztérikus ordibálásához.

Sepp Trautwein őszintén átérezte mindazt, amit e cikkében kifejezésre juttatott, s akármilyen ösztönösnek is hangzottak szavai, nyersnek, ahol ez helyénvaló volt, gyengédnek, ahol így illett, mégis átgondolt, és harmonikus egészet alkottak. Sepp Trautwein szíve mélyén szerény volt, nem is sejtette, milyen jó cikket ír, s amikor egyszer Erna Redlich ragyogó szemmel felpillantott rá, s így szólt: – Teringettét, ez aztán jó lesz –, nagyon meglepődött.

Amikor a végére ért, megéhezett, mint mindig, ha kemény munkát végzett. Felszólította Ernát, tartson vele, még elmegy egy bisztróba, hogy egyen valamit. Habozása azon az első éjszakán, amikor nem ment fel a lány lakásába, meghatározta jövőbeli kapcsolatát Ernához. Jó, pajtásias, meghitt viszony alakult ki kettejük közt, de semmi egyéb. A körülmények arra kényszerítették, hogy Annával újból és újból azokról a mindennapos apró-cseprő dolgokról beszéljen, amelyek terhesek voltak neki; Ernával nem kellett másról beszélnie, csak ami a szívén feküdt.

Így hát a meghitt beszélgetésre, amelyre Anna aznap este annyira vágyakozott, most Sepp és Erna közt került sor. Sepp kiöntötte szívét. Épp ez a Georg Freidrich Handel-ről írt cikk újabb fájdalmas emlékeztető volt, milyen messzire sodródott igazi hazájától, a muzsikától. Önként hagyta el ezt a hazát, önmaga ítélte száműzetésre magát. De azért muzsikus, muzsikus s újból csak muzsikus. Csak muzsikálni tud, csak a muzsika érdekli, s miféle átkos idők azok, amelyek őt, a teljesen apolitikus embert a politika karjaiba kergetik. Micsoda gyalázatosság ez! Az ember mindig az utódokért, az unokáiért harcol, sosem önmagáért; hiszen minden politikának épp az a végső értelme, hogy megszabadítson minket attól, hogy politikával kelljen foglalkoznunk.

Úgy tűnt neki, Erna Redlich mindenki másnál jobban megérti. A lányt még mindig eltöltötte a Handel-cikk feletti lelkesedés, s nem fukarkodott a baráti szavakkal, hogy csodálatát kifejezze.

Valószínűleg ez az Ernával eltöltött óra tette a máskülönben annyira szerény Seppet olyan tapintatlanná, hogy most megvalósítsa azt a szándékát, amelyet már régen szívében melengetett. Örömest látta volna egyszer vendégül Tschernigget és Harry Meiselt az Aranjuez szállóbeli szobájában. Jóllehet a környezetre sosem hederített, az emigránsbarakkban vagy a kávéházban mégsem tudta úgy kibeszélni magát, ahogy szerette volna; idegenek jelenlétében nehezére esett, hogy mindent kiöntsön magából. Az Aranjuez szállóbeli szoba – gondolta magában – szörnyűséges lyuk, de e négy fal közt mégiscsak egyedül lehetnek, s a szoba az ő szobája. De valóban az ő szobája? Hisz Annának is az az otthona, Anna pedig nem szíveli Tschernigget. Azt ugyan felismerte, milyen jók és újszerűek Tschernigg versei, ettől azonban a költő még nem lett szemében kevésbé ellenszenves, s ezért bosszantotta volna, ha Sepp ezt a lezüllött férfit meghívja az Aranjuez szállóba. Így aztán Sepp, aki kissé szégyellte magát Anna előtt, mind ez ideig lemondott erről a meghívásról. Most azonban, a Hándel-cikk megírása után nem tétovázott tovább, elhatározta, hogy Tschernigget és Harry Meiselt meghívja magához.

Ott ültek hát négyesben az Aranjuez szállóbeli agyonzsúfolt szobában. Anna, ha egyszer már ezek ketten vendégségbe jöttek a férjéhez, nem akarta elmulasztani, hogy vacsorát adjon nekik. Udvariasan, de jóformán szótlanul ült az asztalnál. És étkezés után valamilyen ürüggyel hamarosan eltávozott. Sepp örült, hogy hármasban maradt barátaival. Enyhe bűntudata, hogy bosszúságot okozott Annának, egykettőre eloszlott. Füstölni- és innivalóval kínálta vendégeit, rikácsolva topogott ide-oda a szobában, remekül érezte magát.

Harry Meisel az ütött-kopott viaszosvászon székben foglalt helyet. Ott ült, mint valami ifjú herceg – az öreg bútordarab, most hogy ő ült benne, díszes trónussá ékesedett –, s gőgös, szkeptikus beszédet tartott. Az emberek szemében, fejtegette, semmi se tesz valakit olyan gyűlöletessé, mint a tehetség. A jó képességeket az emberek talán még csak megbocsátják, sőt, az ilyen képességek olykorolykor akár kedveltté is tehetnek valakit. De a valódi tehetség felbosszantja, felháborítja az embereket, ilyesmit a csőcselék nem tűr meg. És ez érthető is. A valódi tehetség már a nagyságával is gyűlöletet ébreszt. Méretei sehová se illenek be, puszta formátumával mindenbe beleütközik. Valaki egyszer meghirdette a felsőbbrendű ember óriási eszméjét. És mit csinált a csőcselék a felsőbbrendű emberből? Hitlert. Igen, magyarázta Harry Meisel, mi mást jelent a nácik uralomra jutása, ha nem a tehetségtelenek győzelmes felkelését a tehetségesekkel szemben? Harry rossz néven vette a marxistáktól, hogy a fasizmusnak e legfontosabb lélektani tényezője felett egyszerűen elsiklanak. – Ha jól értem a marxisták világképét – gúnyolódott a tizenkilenc éves ifjú trónszékében ülve –, az a végső céljuk, hogy az emberek mindig öt grammal több vajat kenhessenek a kenyerükre. És ha végül a vaj réteg olyan vastag lesz, hogy már mindenkiben undort kelt, akkor, azt gondolják, a farkas és a bárány majd együtt legelnek. Ebből csak annyi igaz, hogy manapság egyesek belefulladnak a zsírba, ezzel szemben a többségnek alig van zabálnivalója. Én is lehetségesnek és kívánatosnak tartom, hogy ez megváltozzék, s olyan helyzet jöjjön létre, amelyben mindenkinek elég vaj jut a kenyerére. Tehát elismerem, hogy a marxisták értenek valamit a közgazdaságtanhoz. De az ember tudományához egyáltalán nem értenek. Holott ez a tudomány, már amilyen mértékben a politikai gyakorlathoz szükség van rá, igen egyszerű. Csak azzal kell egyszer s mindenkorra tisztába jönni, hogy az emberiség túlnyomó többsége menthetetlenül tehetségtelen, s hogy minél nagyobb tömegekbe sűrítik össze az embereket, annál butábbak lesznek. A marxisták tömérdek furfang és elmélet bevetésével igyekeznek kiszámítani, hogyan lehetne legjobban ennyi és ennyi milliárd tonna gabonát termelni és lehetőleg igazságosan elosztani. Ez igen dicséretreméltó dolog, jelentős matematikai, agronómiai, közlekedéstechnikai, sőt bizonyára katonai teljesítmény; mert sok makacskodó embert kell félreállitaniok. De politikai teljesítménynek nem mondható, s akármennyit is érnek el ezen a téren, a nácikat ezzel nem fogják megverni. A tömegeknek kenyeret adni, jó csalétek, vajat kenni rá nekik, még jobb, de a legjobb a butaságukat csiklandozni. Mert az első és a második csak a testet elégíti ki, a harmadik azonban a lelket.

Tschernigg szeretetteljes csodálattal hallgatta az ifjonc fennhéjázó fecsegését, de Trautwein jókedve odalett tőle. Felmerült benne a halvány gyanú, hogy Harry Meisel kirohanása a világ ellen, amely nem érti meg a tehetséget, kissé őellene is irányul. Egyre rosszkedvűbb lett. Miért kell ennek az ifjoncnak marxizmusról és tömeglélektanról ilyen fölényeskedőn ennyi minden zagyvaságot összehordania? Hiszen, isten tudja, vannak témák, amelyek sokkal közelebb állnak hozzá. Így például, akármilyen blazírtnak is játssza meg magát, bizonyára vágyva vágyik, hogy megtudja tőle, milyen hatásuk volt a PH-ban megjelent történeteinek. De szó sincs róla, itt ül ez a főokos, és pöffeszkedve marxizmusról meg lélektanról beszél. Micsoda sznob! Fiatal korára máris ilyen beképzelt. Ez az átkozott tapintatossága. Miért nem nyitotta ki még a pofáját, és miért nem kérdezett még semmit? Nem, ezt nem tartotta elég előkelőnek, ennél neki jobb modora van. Micsoda taknyos, zöldfülű kölyök, fortyogott magában Trautwein.

Hovatovább arra a meggyőződésre jutott, hogy Harry magától sose fogja szóba hozni a 66. Szonett-et, mivel pedig ő maga nagyon szeretett volna a novellák megjelenéséről beszélni, így aztán méltóság ide, méltóság oda, egy kis sóhajjal beszámolt róla, hogy e publikációval mennyire befűtött magának. Nem minden humor nélkül leírta az olvasók és a szerkesztőségi kollégák felháborodását.

Harry udvariasan, de látszólag nem túlzott érdeklődéssel hallgatta, s amikor Trautwein beszámolójának végére ért, csak egy kis gőgös kézmozdulatot tett, olyanformán, mintha ezzel valamennyi olvasóját, a rájuk gyakorolt hatást, esetleges egyetértésüket és kétségtelen felháborodásukat egyszer s mindenkorra elseperte volna az útból. Trautwein elbeszélése, jelentette ki, egyáltalán nem lepi meg. Hát nem éppen az előbb ostorozta a világ dőreségét? Előre látta, sőt természetesnek tartotta, hogy még azok is, akiknek kedvéért e kis történeteket írta, elutasítják őket, s a szerzőjükre támadnak. Éppen erről van szó. Mi mást tegyen a világ egy tehetséges emberrel? Mást nem tud tenni, mint hogy megugatja. És majd ötven esztendővel a halála után értekezni fognak arról, hogy miért ugatták meg ötven esztendővel azelőtt.

Trautwein megpróbálta csillapítani Harry keserű megvetését az emberiség iránt. A novellák közlése, ezt elismeri, talán elhibázott dolog volt, bár ez még egyáltalán nem biztos; mert a gáncsoskodók mindig hamarabb jelentkeznek, mint az egyetértők. De az az ember, aki igazán számít, akibe reményét helyezte, Jacques Tüverlin, az író, egyelőre még semmit se mondott. Harry Meisel tehát a művészet hatására vonatkozó, lenéző ítéletével kegyeskedjék várni, amíg Tüverlin nyilatkozik.

– Nekem elég a hallgatása – válaszolta Harry Meisel. – Hát a hallgatás nem elégséges ítélet?

– Már megint elhamarkodottan beszél, kedvesem – replikázott kissé oktató hangon Trautwein. – Az igaz, hogy Tüverlin eddig semmit se válaszolt, sőt még a kézirat vételét sem igazolta. Talán még nem is kapta kézhez. Ha jól emlékszem, azt olvastam, tanulmányútra indult a Szovjetunióba. Várjon hát, kérem, az ítéletével, amíg Tüverlin hazajön.

Harry Meisel vállat vont, s még borúlátóbb lett. Ha egy mű ér valamit, jegyezte meg, mindig akad egy s más dolog, ami a hatását megakadályozza. A tehetségtelenek belső törvényszerűségből gyűlölik a tehetségeseket. A természet, a sors és az emberek összefognak minden ellen, ami a középszerűt meghaladja. Ezer és ezer alattomos véletlen dolgozik a tehetség ellen. A Tüverlinnek küldött kézirat is valahol majd elvész.

Sepp Trautwein a szokásától eltérően heves hangon megrótta az ifjút indokolatlan fecsegése, türelmetlensége és dölyfössége miatt. Tüverlin, jelentette ki bizakodóan, majd elolvassa a kéziratot, felismeri értékét, s Harry Meisel ügyét sikerre fogja vinni.

– De jó lesz, ha siet vele, professzor – válaszolta közömbösen és udvariasan Harry Meisel –, mert másként már nem nagyon érdekel a segítsége. Az emigránsbarakk, ebben Tschernigg barátunknak talán igaza van, manapság a legmegfelelőbb hely egy költő számára; ha valaki ott él, példázatosan él. De végül is az ember nem csak költő, s a példázatos élet előbb-utóbb unalmassá válik. Nemrégiben kaptam egy levelet az Ohio állambeli Akronból. Mister Patrick L. Meisel az Ohio állambeli Akronból felajánlott nekem egy állást a gumigyára propagandaosztályán; úgy látszik, érzéke van a költői adottságok gyakorlati hasznosítása iránt. Mister Meisel bizonyára rokonom, nagylelkű ajánlata mögött valószínűleg az apám rejtőzik. De ilyen mélyen nem is akarok belelátni a dologba. Tizenkilenc éves vagyok, s olyan öregnek érzem magamat, mint egy teknősbéka. Szeretnek kibújni a teknőmből. „Valaminek történnie kell.” Minden emigráns így érez, naponta tízszer is hallom ezt a mondatot. Hát határidőt szabtam magamnak. Május 15-ig várok még. Ha az ön Jacques Tüverlinje addig nem lép működésbe, elfogadom a hajójegyet és a kétszáz dollárt, amit az Ohio állambeli Akron rendelkezésemre bocsátott, s egy ideig gumiban fogok dolgozni. Mondja meg, Tschernigg, és ön, Trautwein professzor – fejezte be gonoszkodó tárgyilagossággal –, mi értelmesebb: gumit vagy novellákat gyártani? – Ott ült az ócska karosszékben, lábait keresztbe rakta, közönyösen beszélt, a levegőbe, de egymástól távol ülő szemei úgy meredtek a szoba alacsony, piszkos színű mennyezetére, mintha a messzeségbe bámulnának.

Sepp Trautwein nem tudta, mire vélje ezt a beszédet. Valami komoly rejlik mögötte? Vagy csak affektáltság? Kétségbeesés? Elnézte Harry sima, nemes arcát, amelyet, úgy tűnt, semmiféle nyomorúság nem kezdhet ki. Nem, ennek az amerikai levélnek a históriáját csak kifundálta, vagy ha mégis van benne valami, az is csak egészen ködös dolog lehet. Az ifjonc egyszerűen tréfát űz vele. – Milyen határidőt szabott magának – kérdezte minden egyéb megjegyzés helyett –, május 15-ét?

– Igen – felelte barátságosan Harry –, keddre esik.

4
Hanns oroszul tanul

– Orosz órára kell mennem – jelentette ki Hanns. Az utóbbi hetekben esténként gyakran elment hazulról, s Anna már megszokta, hogy ezt szó nélkül tudomásul vegye. De ma nem akarta. Agyonhajszolja magát Wohlgemuthnál, neki kell elvégeznie mindazokat az apró-cseprő elintéznivalókat, amelyek a férjének és a fiának túl terhesek; csak ennyiben vehet részt kettőjük életében. És ebbe nem akart többé beletörődni. – Tulajdonképpen minek tanulsz oroszul? – kérdezte harciasan.

Hanns tudta, hogy anyja a titkolózása miatt haragszik. Igaza van. Gyávaság volt tőlem, gondolta magában, hogy már réges-rég nem mondtam meg a szüleimnek, miért tanulok oroszul. Nekidurálta magát. Most megmondja. A faliórára nézett: húsz perc múlva indulnia kell, ez is kapóra jön. Épp futja az időből, hogy megmagyarázza, ami megmagyarázandó, s jó ürügye van félbeszakítani a beszélgetést, ha azzal fenyeget, hogy nem lesz se vége, se hossza.

– Minek tanulok oroszul? – ismételte meg a kérdést. – Nincs értelme tovább titkolnom előttetek, Moszkvába akarok menni, ezért tanulok oroszul. – És amikor szülei, szinte nevetségesen egyforma mozdulattal felkapták fejüket, sietve hozzátette: – De ez még nem lesz egyhamar. Nehéz dolog Moszkvába jutni, hosszú az út odáig, de biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb sikerül odajutnom. – Igyekezett közömbös hangon beszélni, de most, hogy mondókája végére ért, nehezen lélegzett, s finom bőrű arcát lassan véges-végig pír futotta be.

Seppet egy kurta másodpercre féktelen harag fogta el. De azonnal összeszedte magát. Csak nyugalom, parancsolta magának. Hisz már régen előre láttam, hogy ez lesz a vége. Építeni akar, morfondírozott tovább, s a kommunistákban hisz. Így aztán természetes, hogy Moszkvába akar menni. Az ő helyében én ugyanezt tenném. Moszkvába megy. Majd megél ott egyet s mást. Majd kinyílik a szeme. Azok a moszkvai uraságok majd megtanítják kesztyűbe dudálni. – Miért akarsz Moszkvába menni, lurkó? – kérdezi tőle kissé rekedten, nem olyan felülről, mint különben, de nem is haragosan, inkább szomorúan.

Hanns persze felkészült erre a kérdésre. De azt várta, hogy Sepp a plafonon lesz, s így válaszát erre állította be. Hogy Sepp most ilyen józan maradt, megnehezítette számára a választ. – Mit keresek itt? – kérdezte izgatottabban, mint ahogy szerette volna. – Mit veszítek, ha elmegyek innét? Ha legalább a népfrontot összehoznátok, de még ezt se tudjátok. Itt nincs megfelelő anyag. Minden csődben van. Hát mit lehet itt építeni? – Majd nyugodtabban így folytatta: – Amihez, úgy hiszem, értek, vagy legalábbis amit csinálni szeretnék, az a várostervezés, városépítés, az pedig itt nem létezik. Az talán csak Amerikában létezik, s egész biztosan létezik a Szovjetunióban. Mit csináljak hát itt? – Vállat vont, majd megint szokatlanul hevesen, így fejezte be: – Itt minden halott. Itt nem kap levegőt az ember.

Sepp gyakran találkozott már efféle csüggedtséggel, efféle defetizmussal, és máskor az ilyen kijelentések nagyon elkeserítették; lagymatagságra vallottak, Sepp nem akart ilyesmit hallani, tőle telhetően harcolt ellenük. Ezúttal azonban nem fortyant fel, gondolatai más irányt vettek. Az erős ember harcol, a beteg meghal, gondolta magában. „Bauen, brauen, sauen” – építeni, sört főzni, disznólkodni –, régi mondás ez, amely a müncheni nagypolgárok három életelvét volna hivatva érzékeltetni. De a muzsika és az építészet, fűzte tovább a gondolatait, tulajdonképpen ugyanaz, mindkettő a harmónián alapszik. Az sem véletlen, hogy a matematikusok közt olyan sok a jó muzsikus. A lurkó ritmusérzéke teljesen az építészetbe plántálódott át. A zene számára, sajnos, már semmi érzéke se maradt. Fennhangon azonban ezt mondta: – Te fiatal vagy, én meg már nem vagyok fiatal. Talán butább vagyok nálad, de annyi biztos, hogy többet éltem meg, mint te. Épp ezért nem is próbállak észre téríteni. Azt tapasztaltam, hogy ilyen esetekben nincs semmi értelme észérvekkel hadakozni egymás ellen. Minél öregebb leszek, annál tisztábban látom, hogy mindenkinek megvan a maga belső törvénye, s ez ellen az értelem tehetetlen. Maga az ember legalább annyival hozzájárul a sorsa formálásához, mint a külső körülmények. Itt senki se segíthet, itt az ész sem segít. – Tyűh, de összefüggéstelenül beszél, vélekedett Hanns, s azzal sincs összhangban, amivel máskor elő szokott hozakodni. Tetejébe az egész csak elcsépelt, ócska, idealista duma. „A törvény, mely életutadra indít” és „Kebledben őrzöd sorsod csillagát” satöbbi, satöbbi. Teljesen ellentétes a marxizmussal. És mégis, morfondírozott Hanns, Sepp már régóta nem beszélt ilyen okosan. Amit mondott, akarata ellenére megragadta Hannsot, sokkal inkább megragadta, mintha Sepp nekitámadt volna, már-már elszomorította; s miért, miért nem, közte és Sepp között az együvé tartozás oly erős érzetét teremtette meg, amilyet már régen nem érzett.

Anna csak ült, nehezen lélegzett. Le nem vette szemét Hanns arcáról. Eleve kilátástalan volt, hogy megpróbálja Hannsot áthangolni, szándékának feladására bírni, s ez a tudat tompa dühvel töltötte el. Moszkvába megy, gondolta magában, nekem meg Londonba kellene mennem. Elszakadunk egymástól. Mindenütt csak baj és baj. De még van egy kis kegyelmi időm. Se neki nem kell azonnal Moszkvába mennie, s nekem se kell azonnal Londonba mennem. De a vége ez lesz. A rossz mindig bekövetkezik, hamarabb, mint ahogy az ember várja. Amellett a saját szempontjából nézve igaza van. Egy rendes országban nem hagyják őt építeni. Ezért kell Oroszországba mennie. Moszkva. London. Elszakadunk egymástól. Mindenütt csak baj és baj.

Időközben Hanns egy darab papírt vett elő, s mivel Sepp szavaira egyikük se válaszolt, gépiesen firkálni, rajzolgatni kezdett. Erre azonban Anna e beszélgetés során most először megszólalt: – Nem volnál szíves abbahagyni a rajzolást? Idegesít.

– Bocsáss meg – mondta Hanns. Újból elvörösödött, s gyorsan félretette a papírt és ceruzát. Kellemetlen csend támadt. – Ez még sokára lesz – szólalt meg aztán Hanns –, de helyesebbnek tartottam, ha már most megmondom nektek. És azt is tudom – fűzte hozzá –, hány érvet lehet felhozni az ellen, hogy Moszkvába menjek, már magam is végiggondoltam valamennyit. De ezek mind csak jelentéktelen ellenvetések, nem érdemes foglalkozni velük. – És aztán gyorsan, eltökélten hozzátette: – Rettenetesen vágyom Moszkvába, hazudnék, ha ezt elhallgatnám, de az is szörnyű nehéz, hogy itthagyjalak benneteket.

Sepp és Anna még mindig hallgatott. És ekkor Hanns erőltetett vidámsággal, kissé esetlenül témát változtatott. – Mindannyian elolvastuk – fordult Sepphez – a Júdás Makkabeus-ról írt cikkedet, még Merkle apó is elolvasta. Óriási cikk! Sose gondoltam volna, hogy muzsikával olyan jól és félreérthetetlenül ki lehet fejezni a dolgokat, mint ahogy ez a Hándel kifejezte, s azt se gondoltam, hogy valaki a muzsikát olyan jól meg tudja magyarázni, mint ahogy te megmagyaráztad. Mindannyiunkat egészen lenyűgözött – fejezte be, s megint elvörösödött.

Most azonban már végleg túl akart lenni ezen az egész ügyön. – Úristen – szakította félbe magát eltökélten –, már csak öt percem van, s még meg akartam csinálni a rádió meghosszabbító zsinórját. – És ezzel nekiállt a munkának.

Amikor aztán a fiú elment, Sepp Trautweint nagy-nagy fáradtság fogta el. Mosolygott, amikor arra gondolt, amit Hanns a Júdás Makkabeus-ról mondott, de keserűen mosolygott. Tehát ezért ír az ember, azt éri el, hogy saját fia megveregesse a vállát, és ilyen naivságokat mondjon. Mindig mindent túlságosan finomra akar csiszolni, azt szeretné, ha az emberek minden oldalról megnéznék a dolgokat, ugyanolyan „igazságosan”, mint ő. Mire jó ez az igyekezet? Minél naivabb valami, annál hatásosabb. Heilbrunnak igaza van.. „Ne légy túl okos, túl igazságos, mert megadod az árát.” És Harry Meiselnek is igaza van. Akármilyen butának is nézi valaki a világot, még annál is butább.

Ha az ember így szemléli a dolgokat – gondolja magában –, Hitlernek igaza van, s mindaz, amit csinálok, fabatkát se ér. A Benjamin-ügy. Örvénybe vetettem magamat, úszom, kapálódzom, mint az őrült, nyelem a vizet s már alig kapok lélegzetet. És mi történik, ha tényleg fait accomplit teremtettek? Ha egy halottért harcolunk, olyanvalakiért, aki már régen elporladt? Mi lesz akkor velem? Hogyan állok ki egy ilyen csapást? Mire volt jó sutba dobni a muzsikát? Minden, amit csinálok, esztelenség. Fölösleges. Öregedő mihaszna vagyok. Ha Riemann zeneigazgató, ha Richard Strauss és mind a többiek, akik ottmaradtak Münchenben és Németországban, azt mondják rólam, hogy bediliztem s a bolondokházába való vagyok, igazuk van.

– Ne ülj úgy ott, öreg – mondja Annának erősen bajoros akcentussal, úgyhogy szavai meghitt becézésnek hangzanak. Most mély vonzalmat érez Anna iránt. Nála jobban senki se érti meg őt és a muzsikáját, még vele szemben is védelmébe vette a muzsikát, változatlanul szereti őt, pedig nem fogadta meg jó és helyes tanácsát. Arra vágyik, hogy Anna sajnálja és vigasztalgassa. De látja, hogy az asszonynak nagyobb szüksége van vigasztalásra, mint neki. Suta, és mégis gyengéd mozdulattal átöleli vállát. – A gyerekek felnőnek – mondja –, önállók lesznek, ez már így van. Bele kell törődnöd.

 

 

Másnapra kiderült, hogy az a nagy-nagy fáradtság, amely Sepp Trautweint Hanns tervének hallatán elfogta, nemcsak az izgalom következménye volt, hanem a betegség előjele is. Erős hűléssel ágynak dőlt.

Betegsége heves nátha vagy könnyű influenza volt, de akárminek is hívták, a vérmes férfit szörnyen megkínozta. Köhögés rázta, bőrét láz borzongatta, hol izzadt, hol fázott, krákogott, orrát fújta, egész testében összetörtnek érezte magát, minden hajszála fájt. Anna már ismerte ezeket a rohamokat, tudta, mennyire előveszik Seppet. Ilyen esetekben szeretettel, aggódással, gondoskodással, pirulákkal, kanalas orvosságokkal, alkoholos lemosással ápolta, számtalan leleményes furfanggal könnyített helyzetén; bátorította, felolvasott neki, s minden úton-módon igyekezett gondolatait a betegségről elterelni.

Aznap azonban nem maradhatott mellette. Erre az estére elfogadott egy meghívást Pereyróékhoz. Eredetileg a vonakodó Sepp nevében is elígérkezett, s most biztos volt benne, hogy Sepp – bár az illemre amúgy se sokat adott – legalább annyiból örül a betegségnek, hogy így nem kell Pereyróékhoz vendégségbe mennie. Anna azonban nem mondhatta le a meghívást. Ezt egyszerűen nem tehette. Amikor Monsieur Pereyro telefonon meghívta őt, huncutul megjegyezte, hogy olyan emberekkel fog találkozni nála, akikkel biztosan szívesen lesz együtt, s Anna egy pillanatig se kételkedett, hogy Pereyro ezeken a rádiós urakat érti. Most pedig kétszeresen fontos volt számára, hogy a rádióelőadást nyélbe üsse, már csak a tiszteletdíj miatt is. Egyszerűen őrültség volna Monsieur Pereyrót s a többi urat megsérteni.

Férjére pillantott. Sepp lázasan, boldogtalanul feküdt az ágyban, szívtelenség ilyen állapotban magára hagyni. És mégse tehet mást. Sepp érdekében kell elmennie. Ha most magára hagyja, egy-két kellemetlen órája lesz, s haragudni fog rá. De hát ebben a két esztendőben Anna az ilyesmivel szemben már eléggé megedződött. Az a fontos, hogy a Perzsák előadását tető alá hozza. Ha majd már ott tartanak, Sepp, akármennyire is tagadja most, bőréből fog kibújni örömében. Minden apróságnak szívből tud örülni, akár egy gyerek. A pénz iránt nincs érzéke, és semmibe veszi; de Anna szinte már látja maga előtt, hogyan fog Sepp a szép, lila ezerfrankosok láttán somolyogni, amikor a tiszteletdíjat felveszi. „Kellemes kis ráadás”, fogja mondani, s a nyelvével csettint hozzá. Az előadást mértéktelenül lepocskondiázza, s ugyanolyan mértéktelenül örül majd neki. S ez nem is lesz amolyan futó öröm, hetekig, hónapokig fog tartani, s talán Sepp akkor majd bűnbánóan és véglegesen visszatér a muzsikához. Az előadás – gondolja magában Anna – egész későbbi életemre hatással lesz, s a kettőnk közti régi, jó összhang megint helyreáll. Nem, ha már Sepp olyan ostoba, morog s dühösködik, akkor nekem kell okosabbnak lennem, s nem szabad sajnálnom Seppet, hogy egy-két órára egyedül marad.

Kár, hogy legalább Hanns nem maradhat vele. De Hanns már csak egy fél óráig marad itthon, aztán el kell mennie. Fontos megbeszélésre megy; barátjánál, Merklénél, az elzászi könyvkötőnél néhány elvtársával találkozik. Nem megy másként, az este jó részében Seppet magára kell hagynia.

Még egyszer megigazítja Sepp ágyán a lepedőt, a takarókat, vánkosokat. Könyveket és kéziratokat tesz az ágy mellé, meg citromlevet, köhögés elleni pirulát, hideg teát és kétszersültet, s még egy sor tanáccsal látja el, aztán eltökélten távozik.

Sepp mogorván, nyögve, sóhajtozva, arcát a fal felé fordítva fekszik az ágyban, s az egész idő alatt, amíg még Hanns otthon van, alig-alig szólal meg. Amikor aztán a lurkó elmegy, Sepp felettébb rosszul érzi magát. A szobában hőség uralkodik, Sepp nehezen lélegzik, köhög, s a köhögés elleni pirulákban levő morfin ugyan elkábítja, de eufóriát nem hoz. Még kilenc óra sincs, Anna legjobb esetben is csak fél tizenkettő táján lesz itthon, előbb semmi esetre se. Hanns is aligha fog korábban hazajönni. Sepp meghagyta a PH-nál, hogy ha valami fontos dolog befut, küldjék el neki. Ahogy most itt fekszik, hálásan fogadna mindent, ami kellemetlen gondolatait elterelné a betegségről, de bizonyára a lehető legrosszabb történik majd, vagyis semmi se történik.

Megpróbál olvasni, de nem bír. A fény zavarja, eloltja a villanyt, mire az utcai ívlámpa fénye zavarja. Rettenetes forróság van a szobában, kinyitja az ablakot, ekkor meg huzatot érez, s fázik. Ma még a szép falióra halk ketyegése is, amelyben máskor örömét leli, csupa kín. Amit csinál s amit nem csinál, minden ingerli. Felelőtlenség volt Annától, hogy így itthagyta őt.

Igyekszik méltányos lenni. Anna, morfondírozik magában, mindig a legnagyobb odaadással ápolt, s ha szerintem nem is indokolt, hogy ma elment, szerinte fontos volt, s ez a döntő. Bizonyára szívesebben ülne itt mellettem, mint Pereyróéknál. Igazságtalan vagyok vele szemben. De hát ki mással legyek igazságtalan?

Egy idő után Sepp felkel. Néhány mondat jutott eszébe egy cikkhez. Azonnal leírja. Anna bizonyára nem hagyná, hogy felkeljen, nem tűrné; Sepp elégtételt érez, hogy dacolhat Anna akaratával, hogy kijátssza Annát. Ravaszdi mosollyal, kissé borzongva az írógéphez ül. De annyira azért óvatos, hogy magára terítse viseltes hálókabátját, és a térdére takarót tegyen.

Úgy, most már sokkal jobb kedve van. Nekifog az írásnak. No nézd csak, nem megy. Az írógép már régóta nincs rendben, s most teljesen bedöglött. Épp most, amikor a legnagyobb szüksége volna rá.

Mindig így van. Anna ezer apró, jelentéktelen dologgal fárasztja magát, de a lényegeset elmulasztja. Olyan rettenetesen ügyes, hogy az ember többnyire úgy érzi magát előtte, mint valami kis nebuló, aki rossz fát tett a tűzre; de ha valami fontosról van szó, nem lehet rá számítani. Ha nem volna ilyen fejveszett, belátná, hogy író számára a maga kis szerszámai a legfontosabbak. Sokra amúgy sincs szükségem. De nem, Anna órákat, napokat, heteket tölt azoknál az ostoba Pereyróéknál, azt az ostoba rádió-előadást ambicionálja, bezzeg a fél órára vagy órára, ami alatt beadná javításba az írógépet s megint hazahozná, már nem futja az idejéből.

Szörnyű méreg fogja el. Hát nem kell ettől megpukkadni, hát nem kell ettől falra mászni, szitkozódik a maga ízes, bajor módján. Eszébe se jut, hogy ceruzával vagy tollal is felírhatná azt a néhány mondatot, nem is akarja, hogy eszébe jusson. Most, hogy az írógép Anna hibájából felmondta a szolgálatot, végleg felhagy a szándékával. Anna megint csak megakadályozta, hogy egy jó ötletet megvalósíthasson. Dühöngve a földre löki a hálókabátot meg a takarót, s visszabújik az ágyba. Eloltja a villanyt, mérgelődik az ívlámpa fénye miatt, sötét gondolatokba merülve fekszik az ágyban. Boldogtalan, lázas, haragszik Annára, Hannsra, az egész világra.

Kopogtatnak. Ijedten felül. Ki lehet az? Nyisson ajtót? Akárki jön, jobb, mint egyedül lenni. Felkel, sóhajtva, kissé izzadva, tántorogva, lihegve, kivörösödött arccal, fátyolos szemmel, csepegő orral – felettébb gyenge megjelenésű férfiú.

Az ajtóban Erna Redlich áll. Meg van lepve, hogy Sepp nyit neki ajtót, s hogy ilyen lompos, a pizsamájának egyik szára felcsúszott. – Nem gondoltam, hogy egyedül van itthon – mondja Erna.

– Erre nem is lehetett felkészülve – válaszolja Sepp kissé morcosan, de elégedetten, hogy Anna feletti felháborodása íme, igazolást nyert. Beengedi Ernát, és visszabújik az ágyba. Erna, mint kiderül, egy cikk kefelevonatát hozta magával, nem éppen sürgős, de jobb volna, ha a cikk a következő számban megjelenhetnék, csakhogy jelenlegi formájában – Erna véleménye szerint – nem lehet leközölni. – És egyébként is – mondja a lány mosolyogva – szerettem volna megérdeklődni, hogy van.

Amennyire haragszik Sepp a feleségére, annyira hálás Ernának. Tüstént nekiállnak a cikk korrigálásának. Erna ügyes lány, és Sepp örömmel állapítja meg, milyen könnyen és kellemesen tud vele dolgozni. Mihelyt végeznek a korrigálással, a lány indulni készül. De Sepp visszatartja. Erna tiltakozik, semmiképp se helyes, ha Sepp jelenlegi állapotában látogatókat fogad és társalog; a férfi azonban úgy kérleli, hogy nem tud nemet mondani. Marad. Később aztán még többször is kijelenti, hogy mennie kell; de Sepp a szó szoros értelmében esdekel, hogy maradjon vele. Nem fog beszélni, lehunyja a szemét, s Erna se mondjon semmit, ha ezt helyesebbnek tartja, de maradjon vele. Szörnyűség egy ilyen szörnyűséges szobában egy idegen városban betegen, egyedül feküdni, csak az ívlámpa kukucskál be az ablakon.

Telik-múlik az idő, s Anna váratlanul korán, már néhány perccel tizenegy előtt hazajön. Sietett, hogy minél előbb itthon legyen. Nemcsak a Sepp miatti aggodalom hajtotta haza, hanem az a jó hír is, amit nem lehet elég hamar meghozni. Minden rendben van, a rádióval a szerződés végleges, most már pénz és dicsőség áll a házhoz.

De itt áll Erna Redlich, s Annának, aki már készül kikiabálni a jó hírt, torkán akad a szó. De azért sikerül uralkodnia magán. Sepp próbál magyarázkodni, elmondja, mi történt: Redlich kisasszony volt olyan szíves, és elhozta neki egy sürgős cikk kefelevonatát, ő meg, hogy ne legyen egyedül, megkérte, maradjon vele, amíg Anna haza nem jön. Mindezt meglehetősen morcosan magyarázza. Haragszik Annára, bosszantja, hogy ez a kedves lány önhibáján kívül ilyen kétértelmű helyzetbe került.

Anna hűvösen fogadja a magyarázkodást, de továbbra is uralkodik magán. Csak nagyon szárazon beszél. Így aztán öt percig tartó kényszeredett társalgás után Erna elbúcsúzik. – Nem mutatnád rneg Redlich kisasszonynak a liftet? – kérdezi szokatlanul parancsoló hangon Sepp. Anna szó nélkül engedelmeskedik, noha Erna tiltakozik, hogy magától is eltalál a lifthez.

Anna visszajön. Estélyi ruhában van, nagyon jól fest, mutatós asszony, ezt Sepp még bosszúsága ellenére is elismeri. Igen, szép asszony, s láttára Seppben felmerül valami azokból a vonzalmakból, amelyeket a fiatal Anna iránt érzett. De amikor alulról halk, tompa zajt hall, s a szálló nagy, öreg ajtaja Erna mögött becsukódik, Sepp érzelmei máris kihunynak, és csak a bosszúság marad vissza az egyedüllét, az írógép s Erna kellemes látogatásának megszakítása miatt.

Morcosan, némán fekszik az ágyban. – Na legalább volt társaságod – állapítja meg egy idő után Anna. – Igen – válaszolja Trautwein s haragosan néz az asszonyra. – És nagyon jól jött – teszi hozzá.

– Mellesleg a rádiószerződés tető alatt van – jegyzi meg Anna. Nem így képzelte ezt a pillanatot. Egész idő alatt örült, milyen ragyogó arccal fogja közölni a hírt, s hogy Sepp arca is majd felragyog s majd dicséri ügyességét. És most mindennek fuccs. Igazán nem féltékeny erre a jelentéktelen kis teremtésre, de vad haragot érez, hogy Sepp hülye modortalansága meg ez a szerencsétlen Erna életük egyik legszebb óráját így tönkretette. Ki akarta Seppnek kiabálni a jó hírt, most meg nem tehetett egyebet, mint hogy így a fejéhez vágja. „Mellesleg a rádiószerződés tető alatt van.” Nem, ezt nem így képzelte.

– Úgy? – válaszolja Sepp. – Hát akkor tulajdonképpen nem is kellett volna Pereyróékhoz elmenned.

E rosszindulatú megátalkodottság, e szándékos szemellenzősség, a mértéktelen sértés, ez már mindennek a teteje. Miért mondja ezt Sepp? Csak azért, hogy fájdalmat okozzon neki. Egész életében érte robotolt. Az utolsó két esztendőt csak érte csinálta végig. És ez a köszönet.

Beteg, magyarázza magának Anna. Úgy érzi, leköteleztem. Ezért ágaskodik. És hogy tető alá hoztam a rádióelőadást, hogy épp akkor jöttem meg a hírrel, amikor ez a teremtés itt volt, persze még csak fokozza bűntudatát. Bizonyára azt mondja magának: Anna agyonhajszolja magát miattam, én meg közben itt szórakozom ezzel a kis ribanccal. Esetlen ember, mindent azonnal ki kell adnia magából, nem törődik vele, milyen hatással van ez másokra. Fájdalmat akart okozni nekem, de valószínűleg csak abban a másodpercben, amikor azt a megjegyzést tette, s most már meg is bánta. Nem az ő hibája, hogy nekem olyan rosszul esett. Ebben az emigránséletben az ember túlságosan érzékennyé válik. Nem szabad elengednem magamat. Nem szabad, hogy megint elveszítsem a fejemet. Sepp beteg. Adok neki még valami izzasztót, és semmi mással nem foglalkozom, csak az influenzájával. Sepp ostoba, neveletlen férfi, de a férjem, nem szabad megtorolnom, hogy betegen ilyen ostobaságokat művel.

Anna tehát nem szól semmit. Szótlanul levetkőzik, gondosan elteszi az estélyi ruháját – ennek még sokáig ki kell tartania.

Sepp időközben belátja, milyen goromba, szeretetlen, rosszindulatú és ostoba választ adott, s nagyon megbánja. Arra vár, hogy Anna mondjon valamit. Elhatározza, hogy nagylelkű lesz. Minél gorombább szemrehányást tesz neki Anna a modortalanságáért, annál udvariasabb lesz, bocsánatot fog kérni tőle s igyekszik mindent jóvátenni. De Anna nem tesz neki szemrehányást. Csak hallgat s átöltözik. Aztán aszpirint ad neki, tiszta ágyneműt, friss hálóinget készít oda, hogy idejében kicserélhesse a fehérneműt, ha Sepp megizzadna.

Tehát nem akarja magát kibeszélni velem, gondolja magában Sepp. Azt kívánja, hogy hamut hintsek a fejemre. Azt akarja bizonyítani, hogy én vagyok a hibás, meg akar alázni. Előbb magamra hagy, s ha emiatt zabos leszek, fel-hergelődöm, és egyszer nem a legszebben válaszolok neki, megjátssza a sértett anyacsászárnőt. Nem, ha így viselkedik, akkor ne csodálkozzon, ha én is megmakacsolom magamat. Nem fogok Canossát járni. Végül is beteg vagyok, lázam van, s Annának nincs joga hozzá, hogy még nehezebbé tegye az életemet. Az írógépet persze nem javíttatta meg. És mindez e miatt az ostoba, átkozott rádió miatt.

Sepp egy idő múlva az aszpirin hatására izzadni kezd, mire Anna a megfelelő időben egykettőre ügyesen áthúzza az ágyat, tiszta hálóinget ad Seppre. Minden szükséges tennivalót elvégez, gyengéden és gyorsan, de egy szót se szól. Csak a legszükségesebbre szorítkozik.

Sepp haragszik. Magára haragszik. Anna jó, öreg bútordarab, ők ketten egymáshoz tartoznak, Sepp érzi, hogy engednie kellene. De nem tud, egyszerűen nem bírja rászánni magát.

Anna is azt mondja magának, hogy okosabb volna engednie. De ami sok, az sok. Ez egyszer nem hagyja magát, nem lesz mindig ő az okosabb.

Így fekszenek hát egymás mellett, szótlanul. Órák múlnak el. Anna holtfáradt, Sepp összetörtnek érzi magát, de egyikük se alszik, s egyikük se szólal meg.

5
Madame Chaix és a szamothrakéi Niké

Hanns azért magyarázgatta kissé hosszadalmasan, miért kell épp ma elmennie, mert az elmenetelének igazi okát nem vallhatta be. Ugyanis nem Merkle apóhoz indult; a „Chasseur d’Afrique” kávéházban volt randevúja.

Bement a kávéház forgóajtóján. A „Chasseur d’Afrique”-ben, ebben az olcsó, közkedvelt tánchelyiségben már minden asztal foglalt volt, s a kikanyarított táncparkett nem valami sok helyet nyújtott a táncotoknak. Hanns, elfogultságát tőle telhetőén leplezve, átfurakodott a tömegen, kissé azért belepirult. Negyedórával a megbeszélt idő előtt érkezett, és Germaine persze még nem volt itt. Eltökélten megragadott egy széket, s egy asztalkához vonszolta, amelynél már egy lány és egy fiatalember ült. Végigmérték Hannsot, nem éppen barátságos pillantással. Hanns egy üveg baksört rendelt. Új táncszám kezdődött. Asztaltársai felálltak, a lány gyanakvón nézegetve Hannsot előbb az asztalon hagyta a táskáját, de aztán mégis jobbnak látta, hogy felkapja és magával vigye. Hanns elvörösödött.

A szűk táncparketten a párok lassan forogtak körbekörbe. Hanns körülnézett. Akadt néhány egyedül üldögélő lány is, egyik-másik kihívó pillantást vetett rá. Arra a gondolatra, hogy a korábbi alkalmakkor ismeretlen lányokat kellett felkérnie, mert pajtásai ezt elvárták tőle, tüstént elfogódottság vett rajta erőt, s izzadni kezdett. Hál’ istennek, ma erre nincs szükség, ma nem kell senkit se leszólítania.

Jóleső érzés fogta el. Milyen más ez a mai nap, mint az előző két alkalom volt, amikor barátaival egy hasonló kávéházba ment el! Az első ilyen este Gaston Lebeau „bumlija” volt, s Hanns nagy sikernek könyvelte el, hogy Gaston, akinek tetszésétől vagy nemtetszésétől függött minden az osztályban, őt is felszólította, hogy tartson velük. De magán a „bumlin” minden balul ütött ki. A többiek vadidegen lányokat szólítottak le, és számára érthetetlen természetességgel táncoltak velük. Ő pedig ezalatt félszegen és szűkszavúan üldögélt egy sarokban; ha valaki szólt hozzá, csak dadogott, a többiek persze állandóan ugratták.

Igen, ebben a dologban járatlan s mindig is az fog maradni. Pajtásai már rég túl vannak rajta, s nem csinálnak nagy ügyet belőle, csak neki vannak ilyen ostoba gátlásai. Tizennyolc éves, és úgy viselkedik, mint egy pólyás.

De mától fogva másképpen lesz. Ma nagy nap van. Germaine ma egész biztosan hajlandó lesz „hetyegni” vele. Micsoda jó szó, „hetyegni”. Amikor elmesélte Gastonnak, mi történt közte és Germaine közt, Gaston is azon a véleményen volt, hogy Germaine biztosan lefekszik vele. Nemcsak hagyta, hogy megcsókolja, hanem viszonozta is a csókot, Hannsnak szinte a lélegzete is elállt tőle. Szédült, amikor Germaine végre elengedte, s ha egy asszony valakit így csókol, voltaképpen már oda is adta magát neki.

A táncszámnak vége. A fiú és lány kimelegedve visszajönnek. Hannsnak az az érzése, már nem méregetik őt olyan barátságtalanul. Hogy egy kis tartást kölcsönözzön magának, az étlap üres hátoldalára rajzolgatni kezd.

Néhány óra múlva tehát ő is tudni fogja, milyen az. Azt mondják, az a legjobb a világon. Ostobaság tőle, hogy tizennyolc éves létére ezt a legjobbat még nem kóstolta ki. Eszébe jut egy színdarab, egy német költő színdarabja, amelyet mohó vágyakozással eltelve olvasott, egy színdarab, amelyben egy vele egykorú ifjú agyonlövi magát anélkül, hogy „abba” belekóstolt volna. Egyiptomban volt, mondja a színdarab, anélkül, hogy a piramisokat látta volna.

Ma tehát látni fogja a piramisokat. Ma megmássza a piramisokat. Ma nem kell egyebet mondania, mint „bonsoir, Germaine”. Germaine kedveli őt, Germaine szereti őt, nem neveti ki, s minden egyéb aztán már magától jön.

Az asztalnál ülő lányt kezdi rajzolni. A lány észreveszi, kíváncsian nézi, hízeleg a hiúságának. Nem, a lány már nem barátságtalan, ha arra kerülne a sor, bizonyára hagyná magát leszólítani, bár egy barátjával van itt. De Hannsnak hál’ isten erre most nincs szüksége. Germaine mindjárt itt lesz, és Germaine sokkal csinosabb.

Remélhetőleg Gastonnak igaza lesz. Remélhetőleg ma valóban célt ér Germaine-nél. Még egyszer, immár vagy huszadszor pontosan az emlékezetébe idézi, mi játszódott le közte és Madame Chaix között – mert gondolatban olykor még mindig Madame Chaix-nek nevezi.

Két héttel ezelőtt kezdődött. Madame Chaix akkor arra kérte anyát, hogy késő délután jöhessen dolgozni, s úgy adódott, hogy ebben az időben Hanns egyedül volt otthon. – Nem zavarom magát, Monsieur Hanns? – kérdezte tőle az első alkalommal. Magas, kissé éneklő hangja van, Sepp-nek valószínűleg nem tetszene, de ő, Hanns kellemesnek tartja. És milyen viccesen ejti ki a nevét: Anns, Anns. Elmagyarázta neki, hogyan kell helyesen kiejteni, s azt is, hogy őt egyszerűen Jeannak hívják, de Germaine továbbra is inkább Monsieur Annsnak szólítja. Magától adódott, hogy megkérdezte Madame Chaix keresztnevét, s ettől kezdve már minden magától ment.

Látja, ahogy Germaine a földön térdel, s a port törülgeti a láda mögött. Anyja azt állítja, hogy igen slamposan, nagyon rendetlenül végzi a munkáját, de esztétikai szempontból pompás látvány, ahogy itt a földön kuporog. Valószínűleg nem egészen tisztességes dolog egy asszonyt ilyen helyzetben így megbámulni, olyasféle, mintha fürdés közben lesné meg. De egyszerűen nem tudja levenni a szemét a lányról. Már amennyiben lány. Madame Chaix-nek nevezi ugyan magát, férjes asszony, de a férje faképnél hagyta, és csak rá kell nézni, hogy az ember lássa – lány. Azt a csavargó férfit néhány nagyon is keresetlen szóval illette, Hanns nem mindent értett meg belőle, pedig már egy sereg argókifejezést ismer. Madame Chaix tehát egyedül él, szabad, nincs senkinek elígérkezve, s csodaszép lány, ezt meg kell hagyni, egyenesen kimelegszik tőle az ember. Igen fehér bőre van, gyönyörű, vörösesbarna, göndör haja. Anya azt mondja, mindig lomposan jár, és disznóság, milyen kócos a haja. De szép haj, jól áll a fehér bőréhez. És micsoda remek melle van, finom, egészen halvány, a blúzának legfelső gombja nyitva volt, Hanns jól odalátott, nem tudja, a lány észrevette-e.

Most hát a legrövidebb időn belül megsimogathatja ezeket a melleket. Végre-valahára! Az utóbbi időben rossz éjszakái voltak, kellemetlen éjszakái, tele sóvárgással, bizsergéssel, reggel fáradtabban ébredt, mint ahogy este lefeküdt. Nem az igazi, ha valaki lány nélkül próbálja elintézni a dolgot. Amellett ártalmas is, s utána az ember az egész testét mocskosnak érzi. Francia pajtásaival ezt nem tudja rendesen megbeszélni, a németekkel könnyű lett volna.

Asztaltársai megint táncolni mennek. A levegő csupa füst, s a zene, ez még neki is feltűnik, harsány és gyatra. Kilenc óra huszonhét. Fél tízre beszélték meg a randevút.

Germaine szereti őt, ez nem is kérdéses. Találna Hanns-nál gazdagabbat is, idősebb, jobb kiállású férfiakat, hisz nagyon csinos. És Germaine azt is tudja, milyen szerény körülmények közt élnek. Tehát nem pénzért teszi, hanem őérte; egész biztosan. Másképp nem csókolta volna úgy meg.

De azért valamit mégis költenie kell majd rá. A mikroszkópért a vártnál többet kapott. Ha Germaine nem volna, a pénz egy részéért könyveket vásárolna, a többit pedig ráerőszakolná az anyjára. Tulajdonképpen helytelen, hogy nem ezt teszi.

Szereti Germaine-t? Mi a szerelem? Nyugtalanság fogja el, ha látja, ha csak rá gondol, kiveri a veríték a vágytól, s gondolatban százszor is meztelenre vetkőzted. Túlságosan sokat gondol rá, s a mikroszkópért kapott pénzt is miatta tartotta meg.

Germaine néha nagyon sápadt, borzasztóan néz ki. Talán beteg? Hanns sok minden szörnyűséget hallott ezekről a betegségekről. A maga hanyag, világfias módján Gaston is figyelmeztette rá, hogy azok a nők, akik alkalomszerűen űzik a dolgot, veszedelmesebbek, mint a legutolsó bordélyháziak. Vajon másokkal is lefekszik-e? Gaston mindenesetre adott neki egy óvszert. De helyes-e, ha használja?

Nem sértés az ilyesmi? És egyáltalában fogja-e tudni, hogyan kell használni?

Ez a táncszám is véget ért, a fiú meg a lány visszajön az asztalhoz. Mindketten kiizzadtak; rettenetes meleg van a teremben, hát még milyen melegük lehet azoknak, akik táncolnak. Lihegnek, közönségesnek és boldognak látszanak. Utálatos látvány, ahogy egymást bámulják, és egymás kezét fogják. Szerelemhez ennek nem sok köze van, nem egyéb, mint testi vágy, de, úgy látszik, ez nekik elég. Hannsnak egyszerre elmegy a kedve a rajzolástól. A lány feléje sandít, kissé csalódottan, hogy abbahagyta.

Helyes-e, hogy épp Germaine legyen az első nő az életében?

 

S ragyogva, mint egy égi drága

képet, ugy látja ott viszont

szemérmes arccal, ifjúsága

pompájában a hajadont.

Névtelen vágy dúlja szivét föl,

tűnődve bolyong, egyedül,

könnyek fakadnak a szeméből,

vad társaitól menekül;

pirulva követi a lánykát,

s boldog, ha az csak rátekint;

letarolná a rét virágát,

hogy szerelmére hintse mind.

Ó, drága vágy, édes reménység,

első szerelem szép kora!

Előttünk tárva áll a kék ég,

kicsordul szivünk mámora.^[3]

 

Hát erről szó sincs. Sőt, ha az ember alaposabban meggondolja, micsoda ostoba sorok. Schillernek fogalma se volt a nemek közti kapcsolatról. Osztályhelyzete miatt irkált ilyen buta, hazug sorokat. A szerelem ugyanolyan testi funkció, mint az összes többi, mint az evés és ivás, s a polgári költők nyilvánvalóan csak társadalmi okokból csinálnak olyan nagy hűhót belőle. Persze azért valamivel mégiscsak különb, mint az evés-ivás. Neki ugyan esze ágában sincs, hogy könnyeket fakasszon a szeméből, a rét virágait letarolja, és Madame Chaix-re hintse, de azért közte és Germaine közt mégse lesz az egész olyan közönséges, mint e között a fiú és lány között.

Germaine – tűnődik Hanns – csudára tetszik nekem. Jó, meleg szaga van. Ha csak rám néz, elönt a forróság. És ahogy ott a földön térdelt, az a domborulat ott hátul, abrakadabra, szokta erre mondogatni Gaston. Igaz, kicsit sokat beszél, egy pillanatig se tart szünetet. Valódi beszélgetésről azonban szó se lehet. Ha Germaine-nel olyasmiről akarnék beszélni, ami igazán a szívemen fekszik, például az új világomról, abból semmi se sülne ki. És a keze se szép. Még ha igazi jó munkáskéz volna. De így, azokkal a lakkozott körmökkel, se nem úrinő-, se nem proletárkéz, nem finom, s nem is erős. Anya a házimunkához kesztyűt vesz fel, ezt mindig kényeskedésnek tartottam. Most bizonyára a munkája miatt is muszáj vigyáznia a kezére. Talán mégse szeretem Germaine-t. A kikristályosodás, amely Stendhal szerint a szerelem kritériuma, nálam, úgy látszik, nem következett be, mert különben nem vizsgálgatnám ilyen kritikusan a kezeit.

Még csak öt perccel múlt fél. Várás közben milyen kusza gondolatai támadnak az embernek. Szeretem Germaine-t? Ez a kétely már önmagában is azt jelenti, hogy a szerelmem nem az igazi. De ha nem szeretem, akkor máris túl sok gondolatot, időt és ideget fecséreltem rá. És tetejébe épp a bachot előtt.

Most egyszerre égetni kezdik a zsebében lapuló bankjegyek, a mikroszkópért kapott pénz, amelyet testi vágyainak kielégítésére félretett. Sepp betegen, egyedül fekszik odahaza, szüleinek nincs elég pénze, mindenben spórolniok kell, ő meg itt ül, s egy nőre vár, akit nem is szeret, s mégis ki akarja rá szórni a pénzét.

Ostobaság, hogy olyanvalaki legyen az első nője, akit nem szeret. A germánok huszonegy éves korukig szüzek maradtak. Szívesen beszélne valakivel, aki ebben a dologban járatos, de senkit se ismer. Pajtásainál nem hozhatja szóba, ezen a téren egészen mások, mint ő. Hanns haragszik magára. Mennyire lenézi Seppet, pedig ő semmivel se különb. Jobb volna, ha egy kicsit szerényebb lenne, és Sepptől kérne tanácsot. Sepp ezekben a kérdésekben valószínűleg nagyon „emberi”. De nem képes beszélni vele. Nem tudná kinyitni a száját.

Beképzelt kölyök vagyok, dühöng magában, ostoba hólyag. Az apámat akarom „hasznosítani”. A népfront összehozását akarom elősegíteni. Másokat akarok kioktatni, én akarok kioktatni másokat. Itt állok a piramisok előtt, s nem tudom, tényleg piramisok-e, be vagyok tojva, nem merem megmászni őket. Egy ilyen trotlinak nincs joga, hogy nagyképűen szájaljon, főokosnak játssza meg magát, s az apját úgy kezelje, mint a tanár a nebulót.

Kilenc óra negyvenöt. Ha öt percen belül nem jön meg, elmegyek, jobb, ha az ember nem kezdi el ilyen korán. Tán egyenesen szerencse, hogy Germaine ennyit késik. A szerelem lehet szép vagy csúnya, de Germaine, ez most már biztos, nem az igazi. Nem könnyű lemondani erről az éjszakáról, amelyről annyit álmodtam. De az embernek tudnia keli önrnegtartóztatónak lenni. Elég erősnek kell lennie, hogy olyasmiről is le tudjon mondani, ami csábítja.

Jobb, higiénikusabb, ha valaki nem kezdi el túl korán. Valószínűleg mindenkinek van egy bizonyos erőtartaléka, s ezt nem szabad elpocsékolnia. Ha Antonius nem pocsékolja Kleopátrára az erejét, a világ ura lehetett volna. „Sich verliegen” – elnőzni – mondja a középfelnémet, ha valaki nőkhöz jár, ahelyett, hogy nagy tetteket hajtana végre. A katolikus papoknak is valószínűleg e belső tartalék miatt kell szűznek maradniok, szellemi dolgokra kell az erejüket tartalékolniuk.

Kilenc óra ötven. A fiú meg a lány megint táncol, Hanns egyedül ül az asztalnál. A pincér arra jön, Hanns fizet. Aztán átfurakszik a termen. Mi történne, ha Germaine épp most jönne? Valamit dadogna neki s eliszkolna. Ha legközelebb találkozik vele, bocsánatot kell kérnie tőle. És ha Gaston megkérdezi majd, hogy s mint volt, persze el fog pirulni. De az ember megtanul hazudni. Már a kijárat közelében van. Körülleselkedik, pontosan úgy, mint nyolc-tíz évvel ezelőtt, amikor még indiánosdit játszottak. Itt a forgóajtó. Emberek tolakodnak be rajta, Germaine nincs köztük.

Kimegy a forgóajtón, a szabadba. Gyors léptekkel elindul, csaknem futva. Már a sarkon túl van, jóformán teljes biztonságban.

Fellélegezve megáll. Milyen jó ez a friss levegő. Most hazamehetne, hogy a beteg Sepp mellett legyen. De akkor kénytelen volna kifundálni valamit, hogy miért hagyta ott ilyen korán a társaságát, megint hazudnia kellene, s ebből mára elege van. E miatt a Germaine-ügy miatt mindenféle kis becstelenségekbe gabalyodott bele. Ez nem neki való dolog. Boldog, hogy túl van az egészen.

Mit kezdjen az estével? Fél tizenkettő előtt nemigen mehet haza. Eszébe jut, hogy szerda van, és szerdán a Louvre szoborkiállítási termei este is nyitva vannak. Remek ötlet.

A Louvre-ban sokan vannak. Az emberek ide-oda járkálnak a fényesen megvilágított szobrok között, némelyek unatkoznak, némelyek bambán kíváncsiak, a legtöbbjükről lerí, hogy csak kötelességből adóznak a művészetnek, anélkül, hogy bármit tudnának kezdeni vele. Sűrű tömeg állja körül a tárlatvezetőket, akik az egyes szobrokról elmagyarázzák a tudnivalókat. Hannsot abba a terembe sodorják, ahol a Parthenon nagy frízdarabja van kiállítva. Ismeri a domborműveket, de ma nincs megfelelő hangulatban, közönyösen áll a műalkotás előtt.

Tovább lődörög, az egész nem nagyon érdekli. Meztelen istennők előtt álldogál, gondolatai akarata ellenére Germaine-hez térnek vissza.

Most a lépcső előtt áll, amelynek tetejéről a szamothrakéi Niké-szobor néz le rá. És fásultsága egyszerre tovatűnik. Odafent, fénykúp közepén, egy hajó orrában áll a győzelem istenasszonya, nem is áll, hanem feléje lép, sőt nem is lép, egyenesen vágtat. Feje, karjai hiányoznak, de hol akad a világon párja, hol akad szobor, amely a merész vágtatást ennél a csonka figuránál érzékletesebben fejezné ki? Az istennő sűrűn redőzött, súlyos öltözéket visel, szél duzzasztja, testéhez szorítja, s már egyszeribe nem is súlyos. Szárnyai vannak, s mégse mesebeli lény, valami csodálatosan emberi lengi körül, a mi világunkból való, óriási bizakodás árad belőle, át- meg átjárja, felemeli az embert.

Hanns Trautwein jól ismeri ezt a szobrot, már sokszor álldogált előtte, de most először életében látja igazán. Balul sikerült randevúról jön? Gondolatai az imént még Madame Chaix körül forogtak? Most mindez tovatűnik, tovatűnnek körös-körül az emberek is, elbűvölten áll a szobor előtt. Ezt a vágtató asszonyt nem lehet elnézni anélkül, hogy az emberről le ne hulljon minden szomorúság. Hanns mellkasát nagy-nagy boldogság feszíti. Ilyen boldogság töltötte el, amikor az Ammer-tavon a vitorlásával a szél előtt száguldott. Bizakodás árasztja el, bizonyosság az új világa felől.

Sokáig álldogál a szobor előtt, olyan sokáig, hogy az őrök és a látogatók felfigyelnek rá. Végre vonakodva megfordul, kimegy a múzeumból. Ez a „győzelem” most már az övé, senki se veheti el tőle.

6
Levél a börtönből

Von Gehrke úrnak még nem is olyan régen a mostaninál sokkal ragyogóbb kedve volt. A sors egy figyelmeztetést küldött a címére, s most a kifogástalanul funkcionáló új fogsora ellenére sem érezte magát elég fiatalnak ahhoz, hogy ezt a figyelmeztetést félvállról vegye.

A medve ugyanis váratlanul megbetegedett, s két napig úgy látszott, nem ússza meg a dolgot. E két nap alatt Spitzi érezte – még a máskor olyan udvarias nagykövet is éreztette vele –, milyen bizonytalan a lába alatt a talaj. Ha a medve beadja a kulcsot, neki is befütyültek. A medve nem adta be a kulcsot, Spitzi pedig már megszokta az efféle fel-le hintázást. Ennek ellenére nem siklott el a szokott könnyedségével a figyelmeztetés felett: benőtt már a feje lágya, biztonságra vágyott.

Butaság volt, hogy a Heydebregg idejövetele nyújtotta lehetőségeket nem használta ki. Heydebregg számára bizalmi emberként elsősorban ő jött számításba, s egyszerűen kényelmességből, közönyösségből Wiesenernek engedte át a teret.

Végleg elkésett vele? Ez a PH-cikkel kapcsolatos incidens új lehetőséget nyújt neki. Spitzi jóindulattal viseltetett Wiesener iránt. Nem sajnálta tőle kellemes viszonyát Lea de Chassefierre-rel, s mivel nem voltak különösebb ambíciói, nem sajnálta a becsvágyó férfitól a pozícióját, növekvő befolyását sem. De hiába, Heydebreggnél muszáj bevágódnia, Wiesenernek el kell onnét tűnnie, s így kapóra jött neki, hogy ez a PH-csürhe éppen most állította pellengérre Wiesenert a német vér tisztasága ellen elkövetett vétkei miatt.

Spitzi tehát újból megkörnyékezte Heydebregget. Heydebregg politikailag ugyan fedezte Wiesenert, de mint magánember a cikk megjelenése óta távol tartotta tőle magát, és Spitzi most azon fáradozott, hogy elhódítsa az így szabaddá vált teret. Kamaszosságát játszotta ki. Őszintén beismerte, milyen hálára van kötelezve Heydebregg iránt, mert a Benjamin-ügyben elkövetett baklövéséért nem mosta meg jó alaposan a fejét. Buzgón szánta-bánta, hogy meggondolatlanságával a pártnak ilyen kellemetlen dolgot akasztott a nyakába.

Heydebregg figyelmesen s láthatólag nem minden jóindulat nélkül hallgatta Spitzit. Sok fontos elintéznivalója volt Párizsban. Persze nem csak azért jött ide, hogy a Benjamin-ügyet felszámolja, s a PH-t ártalmatlanná tegye, bármennyire is vonzotta e két cél elérése. De nagyobb feladatok álltak előtte, s ezeknek keresztülviteléhez rátermett, megbízható emberekre volt szüksége. Eddig tulajdonképpen csak Wiesenert találta alkalmas embernek, s ezért nagyon sajnálta, hogy a kényszerű körülmények folytán ettől az ügyes, rokonszenves embertől legalábbis egy időre távol kell tartania magát. És mi a figura ezzel a Gehrkével? Tanácsos-e legbelsőbb munkatársként igénybe vennie? A medve ajánlása alapján erre az úgynevezett Spitzire eleve barátságos szemmel nézett. Kellemes embernek, „remek pofának” találta, birtokában van annak a bevetésre való készségnek, amelyet a párt olyan nagyra értékel. Ámde Heydebregg a maga éppoly primitív, mint tévedhetetlen pszichológiájával azt is felismerte, hogy von Gehrke úr szeleburdi alak, ahhoz a fajtához tartozik, akit a Varázshegyen, a Vezér vidéki kastélyában hebrencsnek neveznek. Így aztán Heydebregg, bár jó néven vette, hogy Spitzi legyeskedik körülötte, de azért esze ágában se volt Wiesenert emiatt végleg elejteni. Spitzi töredelmes, ifjonti vallomása közben Heydebregg jóindulatúan és fontoskodva járkált fel-alá, szinte teljesen betöltötte a Watteau szálló cicomás, kék rokokó szalonját.

– Ha ön, kedves Gehrke – válaszolta a vallomás meghallgatása után oktató hangon –, ebből a Benjamin-ügyből azt a tanulságot vonta le, hogy az igazi nemzetiszocialista egy efféle vállalkozásba csak akkor vágja a fejszéjét, ha az legalább ötvenegy százalékos sikerrel kecsegtet, úgy ennek a dolognak megvolt a maga jó oldala is. Egyébként ezzel a Benjamin-üggyel végeztünk. Magam vettem kézbe a dolgot.

Spitzi akaratlanul is Heydebregg kezére pillantott. Tehát mégis fait accomplit teremtettek? Csakhogy hamarosan kiderült, a látszat ezúttal is csalt. A tagtárs ugyanis jóindulatú bizalmassággal így folytatta: – Elfogadjuk Svájc javaslatát, s akceptáljuk a hasonló esetekre szerződésileg kikötött döntőbíróságot. A döntőbíróság felállítását a lehetőség szerint halogatni fogjuk. Megpróbálunk a bíróságba megbízható embereket beültetni. És hogyha legrosszabb esetben arra kényszerülnénk, hogy az ön Benjaminját kiadjuk, ezt mindenképpen már csak akkor fogjuk megtenni, amikorra ez a hűhó réges-rég elaludt. Hadd hozsannázzon néhány ezer emigráns, ott egye a fene, a világ rájuk se fog hederíteni. – És aztán ez a nagydarab ember egy lépéssel közelebb ment Spitzihez, megállt előtte, elmosolyodott, ábrázatát barázdák szántották keresztül-kasul, úgyhogy az arca félelmetesen ravasz és mogorva kifejezést öltött, s a nemzetiszocialista külpolitikáról egy barátságos kiselőadást tartott Spitzinek. – A svájci szövetségi államok – fejtegette – egy rakás pénzt kölcsönöztek nekünk, amelyet aligha fognak viszontlátni. Ha minden kötél szakad, kárpótlásként isten nevében kiszolgáltatjuk nekik Friedrich Benjamin urat, s részünkről a fáklyásmenet.

Tehát a bázeli halál még nem jött el a kis poloskáért. Spitzi vegyes érzelmekkel hallgatta Heydebregg szavait. Jóllehet a tagtárs szemmel láthatóan nem rótta fel neki a dolgot, ennek ellenére a Benjamin-ügy, ameddig a főszereplője még él, Spitzi számára továbbra is kellemetlen következményekkel járhatott. Másfelől, mérlegelte Spitzi agyafúrtan, villámgyorsan, ez lehetőséget nyújt neki, hogy Heydebregg Wiesener iránti neheztelését kellőképpen felszítsa.

Ha már egyszer a Benjamin-ügy, jegyezte meg, ilyen nyílt négyszemközti beszélgetésben szőnyegre került, szeretné a figyelmet felhívni egy rosszindulatú pletykára, amely ebben a kellemetlen ügyben újból és újból undorító csaholásra szolgáltat ürügyet. – Az emigránsok ugyanis – jelentette Spitzi – azt a hírt terjesztik, hogy már elintéztük Benjamint, ezt a Fricikét, vagyis fait accomplit teremtettünk. Még a legjobb tagtársaink se merészelik ezt – tette hozzá – olyan nyíltan és egyértelműen visszautasítani, mint ahogy kellene. A mi Wiesener barátunkat például valósággal mardossa a kétely, hogy vajon a kis poloska él-e még.

– Tényleg? – kérdezte Heydebregg. Ennyi volt az egész, de Spitzi tudta, jól célzott, a nyíl talált. Ha Heydebregg a Benjamin-ügyet kezébe vette, bizonyára gondosan mérlegelte, vajon tanácsos-e fait accomplit teremteni vagy sem. Ha pedig nem teremtett fait accomplit, nyilvánvalóan ostobaságnak tartotta az ügyet ilyen módon elintézni. Ha pedig ostobaságnak tartotta, bizonyára bosszantja, hogy ilyen ostobaságot tételeznek fel róla. Az a tény tehát, hogy Wiesener ilyen ostobaságot tételezett fel Heydebreggről, még inkább alá fogja ásni helyzetét.

Csak az a kérdés, Heydebregg hitelt ad-e Spitzi szavának. Fénytelen szeméből semmit se lehetett kiolvasni. Tartásából sem. – Köszönöm – csak ennyit válaszolt Spitzinek. – Ezt a pletykát majd elhallgattatom.

Amit meg is tett.

 

 

Ilse Benjamin szerényen metrón utazott haza. Mostanában takarékoskodott, minden nélkülözhető centime-ot férje dolgára kellett fordítania.

Egyszerűen, feltűnésmentesen öltözködött, hetyke, divatos tiroli kalapjai a szekrényben pihentek. Nem volt többé a régi Ilse, a kényeskedő, finnyás „szász hölgynek” nyoma se maradt.

A Vöröskereszttől jött. A Vöröskereszt útján hetente írt Fricikének, bár persze senki se tudta, eljutnak-e levelei a címzetthez.

Fricike képe is nagyon megváltozott szemében. Olyan férfinak látta, akire egész életében alázatosan felnézett; akinek egy-egy jó órában ihletet nyújthatott. Így hát most mintegy mögötte állt az árnyéka, egy sötét, nagy, jelentős árny, amely Ilse törékeny, gyengéd alakját még vonzóbbá tette. Ilse nem volt buta, mindig érezte önnön ürességét, s ha korábban ki is nevette a férfiakat, akik „lelket” akartak beletölteni, most hálás volt a sorsnak, hogy bizonyos értelemben tartalmat erőltetett belé. Most egy nagy ügy szolgálatában állt, Friedrich Benjaminért és az igazságért viaskodott, az emigráció Madame Legros-ja lett. Ügyvédekkel tárgyalt, megtanulta a szakkifejezéseket, s állandóan ezekkel dobálódzott. Miként korábban arcfestékkel és rúzzsal sminkelte magát, úgy ékesítette most a nemzetközi büntető-és magánjog szavaival és kifejezéseivel beszédét.

Így hát a metróban ült, ez a karcsú, csinos, gyámoltalan, megindító teremtés, s még ellenségeinek is el kellett ismerniök, hogy ez az új egyszerűsége jórészt őszinte.

Kiszállt, az Atlantic szállóba ment. A portás a kulccsal együtt átadta postáját. A liftben megnézte a leveleket, az egyiken német bélyeg volt, a címzés Fricike írására vallott. Ilse még a liftben megpróbálta felbontani a levelet, de nehezen nyílt, az asszony ügyetlenül tépdeste a borítékot, s a végén még magába a levélbe is beleszakított.

Félig nyitott szájjal, mohó szemmel futotta át a sorokat. Az egész levelet, a betűket, sorokat, a megszólítást és az aláírást egyetlen képben látta, s ugyanakkor felfogta és megérezte a levél tartalmát is. Egyetlen pillanat alatt felmérte a szavakat, és máris tudta, hogy miért vannak így fogalmazva és nem másképpen, s hogy az egész levél és az egyes szavak mit jelentenek.

A levél nem mondott sokat. Fricike igazolta, hogy két levelet kapott tőle. Egészséges, írta, s ha nem jön semmi közbe, havonta írhat és kaphat egy-egy levelet. Jól bánnak vele. A levél négy nap előtt volt keltezve, feladási hely hiányzott róla, a borítékot Berlinben bélyegezték le.

Ilse minden tagjában reszketett. Veríték öntötte el, térde rogyadozott. Nem is tudta, hogyan jutott el a szobájáig. Leült az ágyra, s a levélre bámult. Gépiesen kisimította a borítékot meg a beszakított helyeket, újból és újból elolvasta a levelet, noha már réges-rég kívülről tudta; pontosan meg tudta volna mondani, hol milyen betű van, milyen az alakjuk, minden vessző, minden pont helyét ismerte. Fricike képére pillantott, majd a levélre, majd újból a képre. Felállt, fel-alá járkált, nagyon gyöngének érezte magát, s mégis muszáj volt fel-alá járkálnia. Eközben állandóan kezében tartotta a levelet, nem bírta letenni. Úgy érezte, ha kiengedi kezéből, elveszti, s hozzá nemcsak a levelet veszti el, hanem Fricikét is.

Mi történt? Megváltozott valami? Minden megváltozott. Mostanig körülötte és a Németországban levő férje körül iszonyatos félhomály honolt. Fricikére, mint halottra, mint elveszett emberre gondolni, szörnyű, fájdalmas s mégis kissé édes dolog volt. Most egyszerre mindent éles fény árasztott el, az egész ügy, mondhatni, józanabbá vált; kétségtelenül jobb így, ahogy most van, Fricike mindenesetre él. De ez az új fényesség bántotta. És mégis jó volt tudni, hogy Fricike életben van. Ilse erőtlensége és kételyei közepette is mély elégedettséget érzett. Nagyon szerette férjét, ebben az első pillanatban egyáltalán nem – vagy legalábbis csak nagyon keveset – gondolt önmagára; az az érzése támadt, mostantól kezdve még többet kell tennie, mint eddig; jó jel, hogy a nácik megengedték Fricikének, hogy írjon, s egész biztosan minden jól fog végződni.

Most érezte csak igazán, hogy az egész idő alatt milyen egyedül állt a világban. Persze abban is volt valami, hogy eddig teljesen magára utalva küszködött, hogy nem egy valóságos embernek tartozott felelősséggel és kötelezettséggel, hanem Valaminek, amiről senki se tudhatta, létezik-e vagy sem. De mégis sokkal jobb tudni, hogy az az egyetlen férfi, akihez tartozik, életben van. Csak még meg kell szoknia ezt az új állapotot. Most egészen másféle ösztönzést kapott, most már rettenetes feneség volna, ha Fricikét nem tudná végképpen kiszabadítani.

Amikor gondolatban idáig eljutott, mindinkább jókedvre derült. Fricike levelét eleven fantáziájával máris azzá az értesítéssé varázsolta át, hogy férje hamarosan Párizsba érkezik. Hát megadták volna a náci hatóságok ilyen hirtelen ezt a kedvezményt Fricikének, ha nem sejtenék végleges vereségüket? Ilse egyre inkább felvillanyozódott. Felvette a hallgatót, hogy a jó hírt barátaival, elsősorban Edithtel közölje. De máris letette a kagylót. Mindenekelőtt rendbe akarta tenni magát. Ezt meg is tette, nagy gonddal és kedvvel. Aztán ragyogó arccal, fontoskodva mindenkit felhívott, s tudtul adta a nagyszerű hírt.

 

 

Spitzi egy aktával foglalatoskodott, végigolvasta, pontról pontra megvizsgálta. Évek óta nem dolgozott ilyen serényen. Az akta Wiesener feljegyzése volt a PH ártalmatlanná tétele dolgában. Heydebregg „véleményezés végett” küldte át neki.

Ez a Wiesener pokolian ügyes dolgot hordott itt össze. Tehetséges fráter, csudajó kombinátor, s a PH iránti gyűlölete még csak találékonyabbá tette. Hülyeség volt tőlem, rótta meg magát Spitzi, hogy Gingoldra és társaira vonatkozóan ilyen bőséges anyagot adtam neki. De amit Wiesener ebből az anyagból kihozott, le a kalappal! Spitzi, a szakértő teljes elismeréssel adózott vetélytársának. Wiesener messze túlhaladt az elébe kitűzött célon: a PH elhallgattatásán. Terve arra irányult, hogy a PH-t kezükbe kaparintsák, s náciellenes harci orgánumnak álcázva vezessék tovább; persze csak a kormányzat jelentéktelen visszásságait támadnák, s így az olvasókat akaratuk ellenére is arra a felismerésre kényszerítenék, hogy a Harmadik Birodalomban kitűnően mennek a dolgok, és csupán rosszindulatú vagy elvi okokból mindenben gáncsoskodó emberek lődöz-hetnek ilyen apró hiányosságokra ekkora ágyúkkal. Wiesener nem szorítkozott puszta általánosságokra, tervét a legapróbb részletekig kidolgozta. Megjelölte a módszereket, amelyekkel Gingoldot térdre lehet kényszeríteni, költségszámítást készített, s megszabta az irányelveket, hogyan adjanak a lapnak, ha már kezükbe kaparintották, ellenzéki orgánum jelleget, de úgy, hogy a párt a maga propagandacéljaira mégis felhasználhassa.

Ha a medve betegsége, a sorsnak ez a figyelmeztetése nem jön közbe, Spitzi megelégedett volna azzal, hogy a feljegyzést átfussa és kitűnőnek találja. Most azonban gyenge pontját kereste. És meg is találta. A terv, amit Wiesener tagtárs kifundált, a nordikus furfang diadala, csakhogy kivitelezése rendkívül hosszú időt vesz majd igénybe. Akarnak-e, szabad-e nekik ennyi időt rászánniok? Ha csakis arra szorítkoznának, hogy a PH-t megbénítsák, néhány hét alatt célhoz érhetnének. Wiesener terve viszont hosszú hónapokat igényel. Ez hát Wiesener Achilles-sarka.

Heydebregg mindkét urat, Wiesenert és Gehrkét magához kérette, hármasban kívánta megbeszélni a dolgot. Amikor Spitzi megjelent a Watteau szállóban, azonnal ésarevette, hogy Wiesener nyilvánvalóan már túljutott a Heilbrun-cikk feletti megrázkódtatáson, s újból biztos a dolgában.

És nem is tévedett. A feljegyzés kidolgozása Wiesenert mély elégedettséggel töltötte el. Rendkívül derült a gondolatra, hogy Heilbrun és Trautwein feneke alól olyan szép simán, olyan észrevétlen húzzák ki majd a széket, hogy egyszerre csak legnagyobb meghökkenésükre a földön csücsülve találják magukat. Tervével egészében és részleteiben is meg volt elégedve. Jó, tiszta munkát végzett, az elébe tűzött feladatot nagyszerűen megoldotta, feljegyzése Heydebregg szemében egész biztosan rehabilitálja.

Gehrke mindezt megszimatolta. De abban se kételkedett, hogy a terv gyenge pontját sikerült kifürkésznie, s ezúttal esze ágában se volt ellenfelének harc nélkül átengedni a terepet. Heydebregg a maga részéről tüstént észrevette a két férfi közt támadt vetélkedést. Amikor megbeszélésre hívta őket, nem várta, hogy bármi újat fog hallani. Wiese-ner terve kezdettől fogva vonzotta, de ő is felismerte, hogy a terv kivitelezése sok időt vesz majd igénybe. A megbeszéléstől tehát csak azt várta, hogy a pro és kontra érveket világosabban fogja látni, s ez majd megkönnyíti neki a döntést.

Így hát e három ápolt uraság ott ült a Watteau szálló kis szalonjának kék bársonnyal borított, kecses székein. Ez a három uraság sok ember sorsa felett döntött, s a jövőben is fog még jó néhány ember sorsa felett ítélkezni. Mindhárman falánk, életerős vadállatok voltak, nem éppen vérszomjasak, de ha ingerelték őket, veszedelmessé váltak. Ha egy élénk fantáziájú ember így együtt látta üldögélni őket ezeken a kis kék székeken, képzeletében esetleg idomított ragadozókká változtak át, amelyek a cirkuszban az állatszelídítő akaratának engedelmeskedve a maguk zsámolyán csücsülnek, alig-alig morognak, de macskatermészetük mégis bármely pillanatban felülkerekedhetik az idomítás művészetén.

Heydebregg rövid bevezetés után felszólította Gehrkét, mondja el Wiesener tervéről a véleményét. Spitzi tüstént nekilátott, s kifejtette a terv finomságait, szakértő módra dicsérte azt a nordikus furfangot, rafináltságot, amellyel e terv a modern machiavellizmust egy jó ügy szolgálatába állította, azt a körültekintést, amellyel Wiesener minden kis részletet figyelembe vett.

Wiesener nyájas arckifejezéssel, figyelmesen hallgatta Spitzi szavait, és várt. A nagy DE-re várt, amely egész biztosan jönni fog. Mindig rokonszenvvel nézett Spitzire. Még most is kedvelte őt, ahogy itt ült, és a PH-ról beszélt, nemtörődöm, orrát kissé rézsútosan az égnek bökve, egész halkan és gőgösen szipákolva. Ezt az úrias hányavetiséget nem lehet megtanulni, ez vagy vele születik az emberrel vagy nem. Amellett Wiesener úgy érezte, lekötelezettje Spitzi-nek. Mert Spitzi nem „ugratta ki” a bolhát, amit a fülébe dugott, kifogástalanul viselkedett, megszerezte neki a PH-ra vonatkozó anyagot; sőt, ha alaposan meggondolja az ember, Wiesener valójában neki köszönheti, hogy a legutóbbi slamasztikából kihúzhatta magát. De ennek s minden kollegiális elismerésnek ellenére, amellyel Spitzi a tervének adózott, Wiesener megszagolta a kettejük közt egyik napról a másikra támadt rivalizálást, érezte, hogy a DE jönni fog.

És már itt is volt, a nagy DE. A tervnek, mondta ugyanis elgondolkodva, baráti aggodalommal eltelve von Gehrke úr, minden kiválósága ellenére van egy nagy hátránya. Keresztülvitele időt, sok időt vesz majd igénybe. – És bár uralmunk – tette hozzá mosolyogva – ezer évig fennmarad, mégis mindenki számára örvendetes volna, ha ezeknek a mocskot hajigáló emigránsoknak már előzetesen lefoghatnánk a kezét. Ha jól értettem Heydebregg tagtársat – fejezte be Spitzi mondókáját –, Berlinben is azt kívánják, hogy a PH-t egykettőre kicsináljuk, s nem évek múlva.

Wiesener ezt az ellenvetést éppoly nyájas arckifejezéssel fogadta, mint a dicsérő szavakat. Magában elismerte, hogy Spitzi jól célzott, s jól lőtt. – Von Gehrke tagtársnak – állapította meg udvariasan – igaza van. Csak azt kell megfontolnunk, hogy ha a PH-t egyszerűen megfojtjuk, ez az eljárás kínos feltűnést fog kelteni. Az én módszerem időveszteséggel jár, ez igaz. De nem kárpótolnak-e minket ezért az időveszteségért az abból fakadó előnyök, hogy egy ellenséges újságot észrevétlenül saját propagandánk eszközévé változtatunk át?

Spitzi még udvariasabban mindezt elismerte. De ezek után rendíthetetlenül visszatért iménti ellenvetésére. Célszerű-e ilyen sokáig várni? Nemzetiszocialista módszer-e ez? Megfelel-e ez a párt ideológiájának és szokásos gyakorlatának? Mindezt tárgyilagosan, kellő lendülettel adta elő. De aztán belefáradt a tárgyilagosságba, és személyes-kedőbb hangot ütött meg, egyszeribe a régi, frivol Spitzi lett. – „Tűrj, légy türelmes”, így tanultuk persze az iskolában – mosolygott könnyedén. – De ez a verssor egy félzsidó tollából származik, túlhaladott dolog. Szerintem nem volna illő többé e tanácsot megszívlelnünk.

Furcsa módon épp ez a kissé bárgyú évődés buktatta meg Spitzi ravaszul kitervelt hadjáratát, és biztosította Wiesener számára a végső győzelmet. Heydebregg ugyanis ez ideig még tétovázott. Ráncos szemhéját leeresztve hallgatta a vitát, anélkül, hogy beleavatkozott volna. Jóllehet Gehrke aggályai hatással voltak rá, eddig még nem döntött sem az igen, sem a nem mellett. Most azonban Spitzi kön-nyelmű enyelgése egyszeribe lerombolta ellenvetései hatását. Heydebregg Wiesener javára döntött.

Magát Wiesenert még Heydebreggnél is inkább felingerelte Spitzi olcsó, bárgyú csúfolódása. Ellenfele viselkedésében eddig csupán érthető vetélkedést látott. Spitzi vissza akarta hódítani helyét Heydebreggnél, Wiesener ezt rendben levőnek találta, adott esetben maga is ugyanezt tette volna. De az már ostoba arisztokrata gőgre vallott, hogy ez a legényke az ő oly sok elmésséggel és fáradsággal kidolgozott tervét egy buta viccel akarja elintézni, így aztán az alacsony származásának tudatában levő Wiesener alaposan felhergelődött. Most már a puszta vetélkedésnél többről volt nála szó, gyűlölet kerítette hatalmába, gyűlölet minden iránt, amit Spitzi mondott, tett, képviselt.

Egyelőre azonban ebből mit se árult el. Megelégedett azzal a megjegyzéssel, hogy szerinte tervének lassú tempója nem mond ellent a nemzetiszocialista szellemnek. Nem a fejlődés tempója a döntő, idézte a Vezért, hanem az egyszer helyesnek elfogadott cél könyörtelen, szívós megvalósítása.

Ezek után nem is volt több mondanivalójuk. – Köszönöm, uraim – fejezte be a megbeszélést Heydebregg. – Úgy határoztam, hogy megvalósítjuk Wiesener tagtárs tervét. Felhatalmazom önt, Wiesener tagtárs, hogy minden, ön által szükségesnek tartott intézkedést megtegyen. Ön pedig, kedves Gehrke, legyen segítségére Wiesenernek.

A két uraság meghajolt. Spitzi megnyerő, ifjonti mozdulattal kezet nyújtott Wiesenernek. – Szívből örülök – mondta nyájasan –, hogy ezt a szép tervet módja lesz megvalósítani. Remélem, hatékony segédeszközöket tudok majd rendelkezésére bocsátani. – Wiesener magában elismerte, hogy Spitzi milyen kitűnően viseli el vereségét.

De tévedett. Spitzi nem tudta megállni, hogy még egyszer meg ne szurkálja. Amikor nemrégiben Wiesenert a Benjamin-ügyben tanúsított bosszantó hiszékenysége miatt bemártotta, Heydebregg, úgy látszott, nem volt meggyőzve. Spitzi ebből a mai összejövetelből legalább egy előnyt akart kicsiholni: be akarta a tagtársnak bizonyítani, hogy Wiesenert annak idején nem légből kapott váddal illette. – Egyébként, kedves Wiesener – mondta s még a karját is könnyedén ellenfele vállára tette –, még egy örvendetes hírem van az ön számára. Mindjárt mondtam önnek, hogy Frícike hogyléte miatt fölösleges aggódnia. Ezt most az erre legilletékesebb személy is megerősítheti. Kérem, Heydebregg tagtárs, nyugtassa meg a barátunkat. Mondja meg neki, hogy a kis poloskát nem tapostuk el, hogy a kis poloska vidám és egészséges. Gondolja csak meg, mon vieux, az ön Friedrich Benjaminja még Párizsba is hírt adott magáról. Saját kezű, kétségtelenül hiteles levelet írt a feleségének. Az egész emigráns banda fejtetőre állt. Az emberiesség győzedelmeskedett. Kielégíti ez az ön indogermán lelkületének buddhista vetületét?

Wiesenert fényes rehabilitálása feletti örömmámorában Spitzi alattomos sakkhúzása teljesen váratlanul érte. Minden önuralmára szükség volt, hogy le ne rázza magáról Spitzi karját, amit az még mindig a vállán tartott. Nagy nehezen kinyögött egy-két tréfálkozó szót, igyekezett a kételyeire, hiszékenységére vonatkozó vád alól tisztára mosni magát. De erőtlen szavak voltak, ezt maga is tudta, s beszéd közben nem is mert Heydebregg merev arcába nézni. Majd pedig sietve odábbállt.

7
Ármány és szerelem

Hazahajtott, jó autóvezető lévén gépiesen is el tudta vezetni kocsiját, ösztönösen állt meg a vörös közlekedési lámpák előtt, és indította el újból a kocsit. Még nem nyerte vissza lelki egyensúlyát. Kimerítette a Spitzivel vívott harc okozta feszültség, s a tőrdöfés, amellyel közvetlenül a győzelme után ellenfele orvul le akarta teríteni, túlságosan váratlanul érte.

Miféle bolond szerepet játszatott vele ez a Spitzi Heydebregg előtt? Wiesener azonnal, villámgyorsan átlátta az összefüggéseket. Természetesen maga Heydebregg akadályozta meg a fait accomplit, s most milyen kishitűnek tartja őt, amiért a nemzetiszocialista vezetésről efféle ostoba brutalitást tételezett fel. Spitzi aljas tréfát engedett meg magának. Erre a denunciálásra egyszerűen nem volt mit válaszolni. Amit Wiesener elmakogott, tiszta hülyeség volt. Úgy állt ott, mint egy tökkelütött.

De ahogy a párizsi tavaszban hazafelé hajtott, ennek az utolsó pillanatnak szégyene apránként elhalványodott emlékezetében, s a győzelem feletti öröme újra feléledt. Mi több: a bizonyosságot, hogy Friedrich Benjamin életben van, hovatovább győzelme betetőzésének érezte. Milyen különös, hogy erre csak most eszmél. Milyen furcsa, hogy kezdetben csupán bosszankodott a miatt az otromba mód miatt, ahogy Spitzi ezt az örvendetes hírt a tudomására hozta. Milyen csekély szerepet játszik az ember összalkatában az értelem, s milyen hatalmasat a vak érzelem.

Hát nem árnyékolta-e be a PH elleni hadjárata feletti örömét kezdettől fogva az aggodalom, hogy mit fog szólni Lea az eljáráshoz? Persze ennek a zugújságnak gyalázatos uszítása mindkettőjük ellen irányult, s így Lea is ráeszmélhetett, hogy védence nem éppen a szegény ember báránya. Csakhogy Leánál sose lehet tudni, hogy az értelmi megfontolások képesek-e legyőzni makacsságát s némely előítéletet. Rideg hangja annak idején a telefonban, az elhallgatása, a „Beszél még?”, a „Ne legyen disznó”, ez mind olyanfajta érzelmi indulat, amellyel szemben a logika egyszerűen tehetetlen.

Olyan rosszul azért mégse alakultak a dolgok, mint ahogy az után a végzetes telefonbeszélgetés után várni lehetett volna. Egy kívülálló arra a feltevésre juthatna, hogy kettejük viszonyában a PH-cikk után se történt különösebb változás. Holott valami változás mégis történt. Amikor Lea visszatért Párizsba, és Wiesener erről az átkozott cikkről beszélni akart vele, amikor el akarta neki mondani, hogy a tagtárs előtt milyen lovagiasan kiállt mellette, Lea azonnal belefojtotta a szót. Félelmetes nyugalommal kijelentette, hogy a szavak mit sem változtathatnak az érzelmeken, hiába, Wiesener társasága többé nem szerez neki olyan örömet, mint korábban okozott, s a gondolat, hogy a kapcsolatuknak egyszer vége szakad, már nem tűnik neki olyan vigasztalannak, mint még nemrégiben tűnt. Ezeket az imfámis megállapításokat barátságos hangon közölte vele, de nem hagyta, hogy válaszoljon rájuk, s Wiesenernek nem volt bátorsága gúnyolódni felettük, vagy lekicsinyelni őket. Sem Lea, sem önmaga előtt. Tudatára ébredt a kínos valóságnak, hogy életét e nélkül az asszony nélkül nem tudja elképzelni. Érzelmei ellen hiába hívta segítségül értelmét. Persze a valódi Lea és a könyvtárszobájában függő festmény közt már nagyon nagy a különbség. A festmény egy finom, fiatal, rendkívül vonzó asszonyt ábrázol, ezzel szemben a valódi Lea nagy, csontos, meglehetősen csúnya orrú, öregedő zsidónő, aki néhány esztendőn belül teljesen elvirágzik. De bármilyen rideg és világos szavakkal ismételgette el mindezt magának, mit sem segített. Az ő szemében a festmény és az eleven Lea egy és ugyanaz volt. És azt is hasztalan bizonygatta magának, hogy az asszonyhoz fűződő kapcsolatai a jövőben is inkább ártalmára, mint hasznára lesznek. Az efféle érvek hatástalanok voltak. Wiesener csüggött Leán, szüksége volt rá. Ha nem számíthatott arra, hogy az ügyeit megbeszélheti vele, akkor ezek az ügyek – akár örvendetesek, akár bosszantóak – elvesztik számára jelentőségüket. Lea nélkül az életének nincs többé értelme. El kellett ismernie, hogy Lea iránti érzelmeit csak egyetlenegy szóval jelölheti, ezzel az ostoba szóval: szerelem. És ha arra gondolt, hogy a PH ellen tervezett hadjárata e szerelmet komoly veszélybe sodorja, ez terve és rehabilitálása feletti örömét egyaránt megkeserítette.

Ez volt a helyzet kettejük közt még tíz perccel ezelőtt. Most azonban az a kétségtelen tény, hogy Friedrich Benjamin életben van, egyszeribe eloszlatta Wiescner minden aggályát. Minden teljesen megváltozott.

A ház elé ért. Lifttel felvitette magát a lakásába, bement az öltözőszobájába. – Toreador, toreador – fütyürészte, majd pedig gúnyosan rázendített: – Ó, kedves bázeli halál. – Közben levetkőzött, és kényelembe tette magát. Aztán pazar, fekete hálókabátjában fel-alá járkált, most megint félig Cézár, félig szamuráj volt, s úgy érezte magát, mint akivel szemben legközelebbi hozzátartozói szörnyű igazságtalanságot követtek el, de akit utóbb az események fényesen igazoltak.

Mert hogyan is áll most Leával? Lea hagyta magát egy bizonyos Trautwein cikkének mellékzöngéitől rászedni, hitt a fait accompliban. Megvádolta, hogy szellemi bűnrészese ennek a fait accomplinak, lehetségesnek tartotta, hogy „disznó” lesz, s kierőszakolta tőle az ígéretet, hogy a PH ellen semmit se fog tenni. Most azonban kiderült, hogy Benjamin él, Lea rettenetes igazságtalan volt ővele szemben, s mindazok a feltételezések, amelyeken Lea vádjai és az ő ígéretei alapultak, hamisak. Még a legszőrszálhasogatóbb erkölcsbírónak is el kell ismernie, hogy fel van oldva ígérete alól. Lea se értelmi, se érzelmi alapon a legenyhébb szemrehányást se teheti neki, ha végrehajtja a PH-val szembeni tervét.

Hogy annak a végzetes telefonbeszélgetésnek alkalmával olyan gátlásosan, elfogódottan és ügyetlenül viselkedett, ezt is egyes-egyedül az a kétely okozta, hogy vajon a bázeli halál nem avatkozott-e mégis bele az ügybe. De most ezeken a gátlásokon túl van. „A házunkra rátört felhősereg a világtenger mélyébe hanyatlott.” Wiesener gyerekesen örült, hogy ha legközelebb találkozik Leával, milyen közömbös gesztussal jelenti majd be neki, hogy Friedrich Benjamin életben van. És máris felkészült arra a tapintatosságra és nagylelkűségre, amelyet ennek a beszélgetésnek során tanúsítani fog.

Felhúzta a gramofont, leült a mély bőrfotelba, s lejátszotta a Coriolanus-nyitányt. Újból elfogta az a győzelmi mámor, amelyet Heydebregg e szavainál érzett: „Úgy határoztam, hogy megvalósítjuk Wiesener tagtárs tervét.” Eltöprengett, mit fog Leának mondani, mit fog Lea válaszolni neki. A lemez lejárt, Wiesener másodszor is feltette. Miközben újból felhangzottak a Coriolanus-nyitány halk, tompa dobpergései, Wiesener élénk fantáziája a jövővel játszogatott. Már odáig jutott, hogy sikerült neki a puritán Heydebregget megrontania, markába kapnia. Csupa diadal volt. Szinte hálát érzett Friedrich Benjamin iránt, hogy életben van, s Heydebregg iránt is, hogy életben hagyta Benjamint.

 

 

E mozgalmas nap után Wiesener még késő éjjel is ott ült a História Arcana tartós, vászonborítású fedőlapok közé kötött, nagy, vastag kézirata mellett. A hálószobájában ült, pizsamában, és töltőtollával sietős gyorsírási jelekkel a következőket jegyezte fel:

„»Egyébként Friedrich Benjamin él, felesége levelet kapott tőle.« Alaposan felkészültem rá, hogyan tárom ezt elébe, hidegen, odavetve, és sikerült is így elmondanom. Nem ragadtattam arra magamat, hogy például azt mondjam, a »mi Friedrich Benjaminunk« vagy »az ön Friedrich Benjaminja«, s azt sem tettem hozzá, hogy »erről persze az ön finom Trautwein urasága semmit se mond majd az olvasóinak«. Jó formában voltam, uralkodtam magamon, egyesegyedül a tény száraz, odavetett közlésére szorítkoztam, s minden pontosan úgy hangzott, ahogy akartam.

Jól számítottam, s e hír hallatán Lea teljesen elvesztette a talajt lába alól. Most láthatta: igazságtalanul vádolt, makulátlanul állok előtte. Lea alapjában véve igazságosan gondolkodó teremtés, lerítt róla, mennyire bántja, hogy igazságtalan volt velem szemben.

Egy szamárságot azért minden önuralmam ellenére is elkövettem. »Ez a Trautwein«, mondtam, »talán valóban elhitte, hogy Friedrich Benjamin már nincs az élők sorában. Ezeket az embereket annyira elvakítja a gyűlölet, hogy a legnagyobb ostobaságot is beveszik. A PH-nál, úgy látszik, azt is feltételezik, a párt tényleg bűnnek tekinti, hogy önhöz járok.« És itt, ebben a lendületben követtem el azt a szamárságot. »Holott«, folytattam nagyhangon, »maga Heydebregg is ezer örömmel újból eljönne önhöz, ha megengedné.«

Lea semmit se válaszolt. Ha ezt az ügyet szóba hozom, nem reagál rá. De most persze arra vár, hogy Heydebregg előbb-utóbb megint jelentkezik nála. Ha nem sikerül erre rávennem, úgy állok majd Lea előtt, mint valami Goebbels. De nem tudom, hogyan vehetem őt rá. Ez a megjegyzésem egyszerűen pökhendiség volt.

Lea egész este szemmel láthatóan töprengett; pedig nem ezt kívántam magamnak, s nem is így képzeltem a dolgot. És az ágyban sem volt az igazi. Azt hittem, kicsinek, bűnösnek érzi majd magát, s ahogy ilyenkor olvadozik, az mindig nagy gyönyörűséget okoz nekem. De most ilyesmiről szó se volt. Inkább valami fenntartást, bizalmatlanságot mutatott, valami korlát volt közöttünk. Borzasztó, hogy mindig milyen bizonytalannak érzem magamat Lea előtt. Aki olyan szűkös körülmények közt nőtt fel, mint én, sose tudja egészen túltenni magát rajta.”

Wiesener hangosan, illetlenül ásított egyet, becsapta a könyvet, bezárta a széfbe, egyet nyújtózott, s lefeküdt.

 

 

Leát korábban, valahányszor együtt volt Wiesenerrel, utána mindig kellemes bágyadtság fogta el, s rendszerint olyan mélyen, álomtalanul aludt, mint egy kisgyerek. De a hülye PH-affér óta mindez megváltozott. Együttlétük nem okozott már neki olyan tiszta örömet: amíg Erich vele volt, valamilyen enyhe, ostoba bűntudat töltötte el, aztán pedig rossz utóízt érzett.

Amikor a Harmadik Birodalom megszületett, s Erich a nácikhoz állt át, Lea beletörődött, hogy a férfi együtt üvölt velük. Lea a céljainak megfelelően erősen felvizezte Nietzschét. – Nem lehet egy férfitól rossz néven venni – magyarázta Marieclaude barátnőjének –, ha hatalomra vágyik, és a hatalom mellé szegődik. – Ha pedig Marieclaude azt hozta fel ellene, milyen ostobán és brutálisan járnak el a nácik, Lea védelmébe vette módszereiket, egy átmeneti időszak szükséges intézkedéseinek minősítette őket, s abba is belenyugodott, hogy Notre-Dame-des-Nazis-nak nevezik.

De lélekben persze kezdettől fogva érezte, hogy nincs igaza, hogy szeretője, Erich, az ostobaság, a barbárság, a megtestesült gonosz, a gusztustalan, a csőcselék érdekében dolgozik. Csakhogy mindezt mégse akarta tudomásul venni, újból és újból megpróbálta, hogy eszének és érzéseinek ellenvetéseit olcsó filozofálgatással elhallgattassa.

Ámde amikor Erich telefonon beszámolt neki az afférról, ez az egész mesterséges építmény végleg összeomlott. Hirtelen világosan, végérvényesen felismerte, hogy ez a kettejük közti viszony szégyen és gyalázat.

És a PH nem véletlenül hozta le azt a cikket. Erich kihívta maga ellen e támadást, léha módra elhozta ide Heydebregget, s ő is bűnös, hisz jobb belátása ellenére beleegyezését adta, hogy a tagtárs ellátogasson hozzá.

Lea az ágyban feküdt, de álom nem jött a szemére. Az ablak tárva-nyitva állt, beáramlott a gyep és a fák éjszakai illata, de Lea még mindig Erich szagát érezte a szobában. Szégyenkezett, csupa keserűség volt önmaga iránt, hogy ilyen sokáig áltatta magát, s hogy csak ez a PH nyitotta ki végre a szemét. Már amikor Erich a nácikhoz pártolt át, választás elé kellett volna állítania őt, hogy vagy velük szakít, vagy vele.

Erich kétszer-háromszor is megpróbált az afférról beszélni vele. Ő azonban mindannyiszor rögtön a szavába vágott, s ezt jól tette. Pontosan tudja, mi mondanivalója van Erichnek erről az afférról, ismeri a szótárát, a hanglejtését, gondolatban hallja őt, akkor is, ha nem beszél. Nem, nem bírja többé hallgatni arcátlan, csalafinta, hazug beszédét. Undorral határos érzés kényszeríti rá, hogy kitérjen Erich magyarázgatásai elől. Ha most itt a sötétségben arra gondol, miféle magyarázatokkal állna elő Erich, krémmel bekent arcát keserű fintor torzítja el. Szégyen-gyalázat, gondolja magában, hogy nem szakítok ezzel a férfival.

Ha elővettem volna a jobbik eszemet, már réges-rég beláttam volna, hogy ez a viszony semmi jóra nem vezethet. Csoda, hogy ennyi ideig jól ment. De tényleg jól ment? Raoullal bizonyára történt valami. Megváltozott, néha egészen zavarodottnak látszik. Ha nem volnék olyan gyáva, nem hagynám annyiban a dolgot, beszélnék vele az afférról. De egyszerűen szégyellem magamat előtte. Olykor megpróbálom bebeszélni magamnak, hogy tán még nem is hallott róla. Ami persze ostobaság. Persze hogy tud róla; másként nem vált volna egyik napról a másikra olyan hallgataggá, éveihez képest olyan öreggé és nyúzottá. Gyalázatos dolog tőlem, hogy nem beszélek vele; csak félek az egyébként is zavaros érzéseimet még inkább összezavarni.

Rettenetesen nehéz a dolgokat nevén neveznem, de nincs értelme továbbra is ámítani magamat. Minek tagadjam: ugyanazért tartok ki Erich mellett, amiért egy kis bolti lány kitart a szeretője mellett, még akkor is, ha tudja, hogy semmirekellő. Vagy amiért egy kurva kitart a stricije mellett. Azért tartottam ki mellette, mert szeretem. A többi nem érdekes, nincs itt semmi probléma vagy tragédia, az egész roppant szimpla és banális. Erich egyszerűen nem akarja feladni a karrierjét, ennyi az egész, én meg tudom, hogy csirkefogó, s ha mégis kitartok mellette, ez csak azért van, mert egyszer és mindenkorra belehabarodtam. Szeretem, s az ész itt nem segít.

De tényleg csirkefogó? Ebben a Benjamin-ügyben meg a PH dologban igazságtalan voltam vele szemben. És legalábbis a kettőnk viszonyában nem mutatkozott karrieristának. Ez a cikk, ez a PH-história neki sokkal kellemetlenebb, mint nekem, s Erich elég okos, kezdettől fogva tudta, hogy előbb-utóbb valami hasonló fog történni. Nekem nincs vesztenivalóm, független vagyok, nekem mindegy lehet, hogy az emberek micsoda ocsmányságokat mondanak rólam, mert viszonyom van Erichhel. De Erich ennek a kedvéért mindent kockára tett. Valószínűleg rengeteg ember rossz néven veszi tőle, hogy ennyi ideig kitartott mellettem.

De ez nem az én dolgom. Ez mit sem változtat azon a tényen, hogy a viszonyom Erichhel nincs rendjén, szégyen és gyalázat. Nem kezdem el újra elködösíteni a dolgot.

Milyen közömbösen közölte velem, hogy Friedrich Benjamin él. Ha az arcára gondolok, amit eközben vágott, meg a hanglejtésére, még itt a sötétben is nevetnem kell. Ismerem Erichet, mint a tenyeremet. Biztosan hosszú órákon át gyakorolta. A tapintatossága, amivel elhallgatta, hogy szóval mégis neki volt igaza, szinte ordított róla. Tulajdonképpen megható, mennyire igyekszik rendbe hozni velem a dolgát.

Nem hagyom meghatni magamat. Szakítanom kell vele. Még ha az iránta érzett megvetésen túl is jutnék, a magam iránt érzett megvetésen sose juthatok túl.

Persze hogy nem fogok vele szakítani. Szeretem. Szégyen-gyalázat, de szép. Szép szeretni valakit. Mi marad az életemből, ha szakítok Erichhel? Marieclaude azt mondaná, bátor dolog volt tőlem, s még mások is ugyanezt mondanák, s én is elmondhatnám magamnak. De mi hasznom volna ebből? Igen, szeretem őt. És ez jó, s örülök, hogy nem nekem volt igazam, hogy Friedrich Benjamin él, s hogy Erich igazolva van.

Wiesener, a fatalista, úgyszólván örömét lelte abban a kényszerhelyzetben, amelybe a Leának tett elbizakodott megjegyzésével belemanőverezte magát. Most aztán akár akarja, akár nem, ki kell verekednie, hogy a víziló újból megjelenjen a Rue de la Ferme-en. A legrövidebb időn belül ismét jóbarátságba kell kerülnie Heydebregg-gel.

Okos számítással egyelőre betartotta a hivatalos formákat, de olyan árnyaltan rendelte alá magát felettese akaratának, hogy az bármikor bizalmasabb hangot üthessen meg s hozzá anélkül, hogy a magas lóról le kelljen szállnia. A PH elleni akció, jelentette ki például Wiesener, sok időt vesz igénybe, ebben von Gehrke úrnak igaza van, s az ember könnyen kísértésbe eshetik, hogy meg nem engedhető halogató taktikához folyamodjék. Ezért ne vegye a tagtárs rossz néven, ha arra kéri, állapítson meg számára határidőt. Nagyon örülne, ha ezt úgy szabná meg, hogy ő, Wiesener, még a tagtárs személyes ellenőrzése és legfelsőbb irányítása mellett hajthatná végre feladatát.

Mivel Heydebregg Spitzit megmérte, és szeleburdinak találta, Párizsban senki se akadt, akinek társaságában kissé felengedhetett volna, s így nagyon vágyódott rá, hogy Wiesenerrel megint mint férfi a férfival beszélhessen. Wiesener ugyan túllépte a megszabott határokat, Heydebregg azonban ezt az eljárását már kellőképpen megtorolta, s így most megengedheti magának, hogy a bűnbánónak baráti kezet nyújtson. – Nem szeretném önt határidőhöz kötni – válaszolta. – Az ilyen kényes ügyekben magam is gyűlölöm az úgynevezett terminusokat. De ha már megkérdezte, tudatom önnel, hogy Párizs városát ősszel szándékozom elhagyni. Ha addigra elérné a kitűzött célt, ennek nagyon örülnék. – Hogy Heydebregg, aki a maga terveiről egyébként sose árult el semmit, most ilyen nyíltan beszélt vele, ez újbóli közeledésről tanúskodott.

– Addigra célba érek – jelentette ki lendületesen Wiesener.

Ettől a pillanattól kezdve már rohamosan tért nyert. Még egy hét se telt el, s a tagtársat már megkörnyékezhetőnek tartotta. Ártatlan ábrázattal csak amúgy mellékesen megkérdezte tőle, nem óhajtana-e megint egyszer ellátogatni a Rue de la Ferme-re. Heydebregg fénytelen, vizenyős szemmel egy rövid ideig maga elé bámult, hatalmas kezét ökölbe szorította, majd megint kinyitotta, mozdulata bábjátékban is megállta volna helyét. Wiesener visszafojtott lélegzettel várt; úgy érezte magát, mintha egy magas toronyból a vízbe ugrott volna, a tenger összecsapott a feje felett, és ő soha többé nem fog a felszínre kerülni.

Eközben Heydebregg súlyos koponyájában a gondolatok és érzelmek mint sűrű fellegek gomolyogtak. Ez a Wiesener ravasz róka, gondolta magában, arcátlan fickó. Be akar hálózni, bűntársává, cinkostársává akar tenni. De igaza van. Derék dolog, hogy hű marad önmagához. Ha nem volna belevaló legény, a PH-affér után ezt a Madame de Chassefierre-t egyszerűen faképnél hagyta volna. Ezzel szemben a képe még mindig ott lóg mindenki szeme láttára a fogadószobájában. A Madame kissé ugyan már megváltozott, de azért mindenki felismerheti a képen. Ugyanaz maradt. Hisz mindannyian megöregszünk. A képen is csupaszak a karjai. Ha egyszer igent mondtam Wiesenernek, nem fogok visszakozni. „Legyen a ti beszédetek: úgy úgy, nem nem.” „Mindenekelőtt, gyermekem, légy hű s igaz.” Hát én is hagyjam magamat ennek az úgynevezett emigráns csürhének bárgyú locsogásától megfélemlíteni? Szóval-tettel elköteleztem magamat. Kihúzom Wiesenert a csávából, védelmére kelek.

Így aztán fennhangon, lassan, a maga mély, csikorgó hangján megszólal: – Majd meglátjuk, fiatalember. Majd a magunk részéről megfontoljuk a javaslatát. – És Wiesenert csaknem ugyanolyan boldoggá tette a tagtárs beleegyezésének évődő formája, mint az, hogy sikerült őt behálóznia.

 

 

Lea halvány arca mozdulatlan maradt, amikor Wiesener közölte vele, hogy Heydebregg örülne, ha megint tiszteletét tehetné nála. Makacs, kissé túlságosan is magas homloka derült volt, mint mindig, de e homlok mögött a gondolatai már sokkal zavarosabbak voltak.

Tehát tényleg úgy van, ahogy Erich bizonygatta nekem: ami a faji kérdést illeti, a nácik a gyakorlatban korántse eszik olyan forrón a kását, mint ahogy azt elméletben hirdetik – igazolja ezt az a tény, hogy a víziló szeretné újból tiszteletét tenni nálam. A PH-sok hisztérikusak, elgaloppozták magukat. De vajon kellő bizonyíték-e erre, hogy Heydebregg továbbra is hajlandó érintkezni velem? Szabad-e nekem, muszáj-e nekem ezzel a férfival e meggondolandó, botrányos kapcsolatot fenntartanom?

Maga Heydebregg nem is látszik olyan rossznak. A „víziló” név, amelyet Marieclaude barátnőm kiötlött rá, nagyon találó. Van valami ormótlan nagyság benne. Ha pedáns, kimért modorára gondolok, nevethetnékem támad, s tulajdonképpen szívesen találkoznék vele megint egyszer. Ha nem volna náci, épp ezzel a lappangó, brutális ünnepélyességével jobban vonzana, mint azok a férfiak, akik általában megfordulnak nálam. Egészen más, mint a többiek, az biztos.

Erich az íróasztalnak támaszkodva áll Lea előtt. Bejelentését a legenyhébb hangsúllyal se kísérte, egyszerűen, minden megjegyzés, minden hűhó nélkül adta elő, s most megjátssza a közömböst. De Lea mégis nagyon jól tudja, milyen feszülten vár a válaszára. A Friedrich Benjamin-ügyben igazságtalan volt Erichhel szemben, ugyanígy a PH-cikkel kapcsolatban is, s annak idején a telefonnál megbocsáthatatlanul viselkedett. Ha mindennek tetejébe most még azt mondja neki, hogy nem akarja a vízilovat többé látni, Erichnek jó oka lesz a szeszélyessége, kényeskedése, fennhéjázása miatt dühöngeni rá.

De azon a fájdalmas éjszakán hosszú töprengés után nem arra határozta-e el magát, hogy pontot tesz erre az ügyre? Ha arra már nem is tudja rászánni magát, hogy Erichhel szakítson, muszáj-e azért azt az egész bandát elviselnie, amellyel Erichnek dolga van? Hát nem eleget bűnhődött már azért, hogy annak idején ösztönei ellenére meghívta Heydebregget? Újból elkövesse ugyanazt a hibát?

Lea a sárga fotelban ül, amely hálás keretül szolgál neki, s Wiesenerre pillant. Látja erős arcát, magas, alig-alig redőzött homlokát, kis, egyenes orrát, széles, jó vonású száját. Ezt az eleven, férfias arcot lehet merésznek, lehet pimasznak nevezni, Lea mindenképpen szereti. Itt az ideje, hogy válaszoljon Erichnek. Napok óta szerette volna azt mondani neki: hagyjuk már abba ezt az ostobaságot, felejtsük el ezt a néma, kilátástalan viszályt, legyen úgy, mint azelőtt. Minden józan eszére szüksége volt, hogy ne ilyen hangot üssön meg Erichhel. És most itt az alkalom, hogy e néma, ostoba, kínos civakodást nagyobb vita nélkül befejezzék.

De van az éremnek másik oldala is. Ha beleegyezik, lemond arról a taktikáról, amelyet hosszú, kínos éjszakákon át egyedül helyesnek ismert fel. Ha Erich most újból el akarja hozni hozzá Heydebregget, ezt egyébként is csak azért teszi, hogy neki legyen igaza, mert szükségét érzi, hogy diadalmaskodjon felette.

És mégis, mégis, mégis. Feltétlenül helytelen, amit tesz, de mégse tudja Erich e kis kívánságát megtagadni. – Ha Heydebregg úrnak ez az óhaja – válaszolja Lea –, mondd meg neki, hogy szívesen látom.

 

 

Leának kapóra jött, hogy a május szokatlanul meleg napokkal köszöntött be, mert így amikor Heydebregget első alkalommal ismét fogadta, nem kellett a vendéglátást a házra korlátoznia. Mintegy húsz vendéget hívott meg. Ne jöjjenek estélyi ruhában, kérte őket; ezért aztán mindannyian világos, tavaszias öltözékben jelentek meg, az estén kezdettől fogva vidám hangulat uralkodott.

Az ebédlőből a kertbe vezető ajtók tárva-nyitva álltak, az enyhe szélben a gyertyák lobogtak. Konrad Heydebregg Lea mellett ült. Elnézte a vendégeket: Pereyróékat, akik korántse látszottak nordikusnak, a holland követet, Marieclaude-ot, Lea barátnőjét, az ifjú Raoult meg a többi fekete és szőke vendéget, köztük az ő két fiatalemberét, Wiesenert és von Gehrkét. Merész dolog volt két tagtársával együtt ebben a szedett-vedett társaságban mutatkoznia; nagyon biztosnak kell lennie a dolgában, aki ezt megengedheti magának. Heydebregg biztos volt a dolgában.

Szeme sarkából Leára pillantott. A gyertyafény színt kölcsönzött halvány arcának, meleggé, gyengéddé, fiatalossá tette, nagy orra, széles orrcsontja intelligenciával ruházta fel. Ezúttal sárga ruhát viselt, felette hosszú ujjú kabátot, amely elrejtette szépen elvékonyodó, csupasz karjait. Heydebregg Angliában megtanulta, hogy asztalnál társaságban sem személyes jellegű, sem pedig komolyabb dolgokról nem szabad beszélni. Csakhogy szerette volna eloszlatni azokat a hamis nézeteket, amelyeket Lea a nemzetiszocializmusról a PH-hoz hasonló lapok torzításai alapján netán alkotott magának. Tőlünk, nemzetiszocialistáktól azt veszik leginkább rossz néven, magyarázta, miközben lassan, körülményesen kanalazta rákraguját, hogy elvetjük a demokráciák hazug erkölcsfilozofálgatásait. Mindenki tudja, hogy a jog és a szerződések világa merő fikció; dőreség úgy tenni, mintha a jog csak a gyengéket védené. A tények helyett a vágyakból kiindulni kényelmes képmutatás. A farkas nem legel együtt a báránnyal, hanem felfalja, s értelmetlenség, ha valaki ennek az ellenkezőjével ámítja magát. A nagy franciák és angolok, például Swift vagy La Rochefoucauld erről ugyanúgy gondolkodtak, mint mi, nemzetiszocialisták. De amiért ezeket az embereket tisztelik, azért minket, nemzetiszocialistákat, hunoknak és barbároknak bélyegeznek.

Ezt magyarázta hát Leának, diákos franciaságával, kimérten, korrektül. Lea rápillantott, Heydebregg méltóságteljesen, testesen, öregurasan ült mellette, hosszú, világosszürke kabátjának szárnyait gondosan hátrahajtotta – súlyos koponyáján meg-megcsillantak a gyertyák halvány fényei.

Mennyire erőlködött, hogy a náci ideológiát elfogadhatóvá tegye. Ó, ezzel nem lesz nála szerencséje. Amit magyarázgat, azt ő már mind elmondta magának, réges-rég tovatűnt időkben. Van abban valami, amit itt mesél neki, s a víziló biztosan meg van győződve róla, hogy igazat mond; de hát ő tudja, hogy mindez ostobaság. És mégse haragszik rá buta beszédéért, s nincsenek azok a rossz érzései se, amelyektől félt, amikor gyengeségében engedett Wiesenernek. De csak fél füllel hallgatja Heydebregget, nincs kedve fejtegetéseire reflektálni.

– A gyertyafény jól áll önnek, Heydebregg úr – mondja válasz helyett. – Önnek az efféle hagyományos keret nagyon jól áll. Korábbi évszázadból való arca van. Hébe-hóba műkedvelő előadásokat tartunk a kertben, remek volna, ha egyszer ön is részt venne.

Heydebregg meghökkent. Csak erre a válaszra méltatja Lea a fejtegetéseit? Amellett ez a bók is, amellyel szolgált neki, igen kétes értékű. A párt mindent frissé, újjá alakít, a párttagok új emberek, fütyülnek az úgynevezett hagyományra. De Madame de Chassefierre valószínűleg valami kedveset akart neki mondani. Heydebregg tehát megelégszik egy elnéző mosollyal, s azon töpreng, a maga részéről milyen kellemetes megjegyzést tudna tenni.

Lea a barátnője, Marieclaude mellé kajánságból és tréfából von Gehrke urat ültette. Spitzi csinos arca az őzbarna, angolosan hanyag szabású ruhája felett fiatalosan, hetykén, megnyerőn ragyog. Mosolyogva szívja be az ellenséges levegőt. Lea nemigen hasonlít a festményhez, amelyet Wie-sener könyvtárszobájában látott. Az ilyen halvány bőrű asszonyok hamar megöregszenek, már látszanak rajta a hervadás első kis nyomai. Az arca azonban élénkebb, mint a festményen, bizonyára már sokat megélt, sokat gondolkodott; Spitzi ugyan nem szívesen foglalkozott túlságosan intellektuális asszonyokkal, de azt ő is elismerte, hogy Leából nagy vonzerő árad.

Sejtette, hogy Wiesener a karrierjéért vívott harcban ezt az asszonyt és a házát, vagyis a saját magánéletét is latba veti. Bevetési készségben nincs nála hiány, azt meg kell hagyni. Voltaképpen pimaszság, hogy őt is meghívatta. Wiesener valószínűleg meg akarja neki mutatni, hogy a PH-cikk körüli bonyodalom már teljesen a múlté. És ez tagadhatatlanul így is van. Wiesener feltételezte a tagtársról, hogy fait accomplit teremtett, ez azonban nem rendítette meg a helyzetét, kétségtelen, diadal számára, hogy Heydebregg ismét ellátogatott a Rue de la Ferme-re, s Wiesener szemmel láthatóan nem tudta magától megtagadni az örömet, hogy a Rue de Lille-t fel ne szólítsa, legyen jelen a diadalán.

A vacsora véget ért, a kávét a szabadban szolgálták fel. Az enyhe estén kellemes volt a félhomályos kertben a ház megvilágított homlokzata előtt üldögélni. Lea ivott is egy keveset, s jól érezte magát. Igazságtalan volt Erichhel szemben, gondolatban még inkább, mint szóban. Megbízhatóbb férfi, mint amilyennek tartotta. Erich azt mondta, Friedrich Benjamin él, s valóban él. Azt mondta, a PH-sok firkálmányai a nácik faji őrületéről nem egyebek hisztérikus túlzásnál, s lám, a víziló újból eljött hozzá. Nem, nem szabad állandóan hibát keresnie a szeretőjében, nem szabad minden jóhiszeműséget megtagadnia tőle.

Lea látja, hogy Wiesener kissé távolabb egyedül áll, s elindul, oda akar menni hozzá, hogy valami kedveset mondjon neki, s titokban megfogja a kezét. Az együvé tartozás kellemes érzését kelti, ha egy asszony társaságban odamegy a barátjához, s titokban megcirógatják egymást. De félúton észreveszi, hogy a víziló egyedül üldögél. Heydebregg egy alacsony, túlságosan törékeny kerti széken ül. Groteszknek, esetlennek, veszedelmesnek látszik. Lea lassan, mintha mágnes vonzaná, letér útjából, s Heydebregg-hez megy. Úgy érzi magát, mint az a gyerek az állatkertben, aki már indulóban van, de még egyszer visszamegy a ragadozó állatok ketrecéhez.

Elcseveg Heydebregg-gel; a férfi azonban szűkszavú, a beszélgetés csakhamar akadozni kezd. Lea leteszi a kabátját, előbukkannak szép karjai. Később, amikor hűvösebb lesz, egy bolyhos, szürke gyapjúsálat vesz magára, amely arcát kecsessé, okossá teszi. Heydebregg Lea mellett ül az alacsony kerti széken. Azt mondja magának, nem ülhet itt egész este, mint valami faszent e mellett az asszony mellett. De mégse mozdul.

Raoul odajön hozzájuk. Milyen kisfiús ebben a világos ruhában, gondolja Lea. Talán tévedett, s Raoul zavarodottságát egyszerűen csak beképzelte magának. Ma legalábbis egész este élénknek és gyerekesen jókedvűnek látszott. Raoul kecses mozdulattal a szék fölé hajol, s átöleli anyja vállát. – Jól érzed magadat, drágám? – kérdezi, majd hozzáteszi: – Örülök, hogy jól szórakozol –, s karcsún, illendőn meghajol Heydebregg előtt. Heydebreggnek már az első alkalommal is tetszett a fiú, jólesik neki az a tiszteletteljes udvariasság, amelyet iránta tanúsít.

Raoul Spitzivel szemben is igen szeretetreméltóan viselkedett, amit az nagyon méltányolt. A fiú megkérte, hadd mutathassa meg neki a német könyveit. Spitzi a koponyával, André Gide fényképével s a rulettkoronggal ékesített házioltár előtt megtalálta a helyes hangot, a nevethetnék és az őszinte érdeklődés keverékét. Találó szavakkal, egészen enyhe iróniával a nemzetiszocializmus nyelvére fordította át a szimbólumok tartalmát; most ezt halálkészségnek, művészetkészségnek és bevetési készségnek nevezik. Raoullal nagyon jól megértették egymást.

Wiesener eközben a félhomályos kertben ült, egy bozót árnyékában, s leszívta a kellemes levegőt. Örült, hogy pár percig egyedül lehet. A dolgok kedvezően alakultak. A PH támadása miben sem csökkentette a tagtárs Lea iránti rokonszenvét. Sőt a társadalmi érintkezés feslett, „bűnös” volta tudat alatt bizonyára vonzza ezt a puritán férfiút.

Wiesener félig csukott szeme mögül jóllakottan, elégedetten figyelte, amint a cigaretták világító pontocskái felvillannak, eltűnnek, majd megint felvillannak. Egy úr meg egy hölgy ment el közvetlenül a széke előtt; s az úr – Wiesener a hangjáról Pereyróra ismert – így szólt a hölgyhöz: – Nem értem Leát, miért engedi be a házába még mindig ezt a csűrhét. – „Ce tas de pleutres”, mondta, „a csürhe, a banda”. Tehát rá, Wiesenerre s a tagtársaira ugyanazt a szót használják, amellyel ő Trautweint és társait olyan szívesen illeti. Nem mesélte-e neki Lea, hogy az a bizonyos Trautwein bejáratos Pereyróékhoz? Wiesener eivigyorogja magát. Pereyro és Trautwein urak csak nevezzék őt nyugodtan csürhének. Trautwein úr nem sokáig fogja őt csürnének nevezni, az biztos. Trautwein úr ahhoz a tyúkhoz hasonlít, amely még vígan kotkodácsol a szemétdombon, de a szakácsnő már kifente a kést, amellyel ebédre levágja.

Wiesener felállt, odament Monsieur Pereyróhoz, s udvariasan megkérdezte tőle, hogy nem hozhatna-e nekik székeket. Megjátszotta a házigazdát. Épp Monsieur Pereyro előtt.

Émile-t, a komornyikot, akinek jó érzéke volt az árnyalatok iránt, bosszantotta ez a fontoskodás. Nem szerette Monsieur Wiesenert, azt meg egyáltalán nem tudta elviselni, ha ez a boche itt házigazdának játssza meg magát. Mit kell neki székekkel törődnie? Ameddig ő, Émile itt van, a Rue de la Ferme-en minden úgy megy, mint a karikacsapás, minek itt bárkinek fontoskodnia? Monsieur Wiesener nem panaszkodhatik, hogy a barátait, még ha boche-ok is, nem ugyanolyan figyelemmel szolgálják ki, mint másokat. Madame éppen elég súlyos árat fizetett ehhez a Monsieur-höz fűződő barátságáért; Émile persze hallott a PH-ban megjelent cikkről. Meg kellene tanulnia németül, hogy jobban tájékozódhassék. Odette, a komorna ugyanezen a véleményen van. Monsieur Wiesenernek semmiképpen se volna szabad így viselkednie. Nélküle is minden rendben megy.

Spitzi Raoul közreműködésével igyekezett a társaságnak egy kis fiatalságot és lendületet kölcsönözni. Mindenféle gyerekes játékokat javasolt, s a végén találós játékban egyeztek meg. Heydebregg kedélyesen szintén részt vett benne. Amikor rákerült a sor, Lea nem tette neki sem túl nehézzé a dolgát, s Heydebregg büszke volt, hogy aránylag rövid időn belül sikerült a szót kitalálnia.

Wiesener különösen nehéz feladatot kapott. Nem bánta, mert gyakorlott talányfejtő volt, alig akadt olyan szó, amit előbb-utóbb ki ne talált volna. Ezúttal is igen magabiztosan fogott neki. De ahogy erősen elgondolkodva a kör közepén állt, hirtelen meglátta Raoult, amint kívül a körön előrehajolva, mereven nézi őt. Raoul az óta a kínos jelenet óta udvarias, de zárkózott volt vele szemben. Most azonban Wiesener a fiú szeméből olyan gyűlöletet olvasott ki, hogy egyenesen megijedt. Elvesztette a fonalat, nem bírt úgy koncentrálni, ahogy a szó kitalálásához szükséges lett volna. Lea csodálkozva látta, hogy Erich belesült.

Ha már ilyen gyerekes játékokat játszanak, súgta oda Marieclaude Monsieur Pereyrónak, akkor játsszanak olyasmit, ami a nácikhoz illő. Mire a társaságnak egyfajta detektívjátékot javasolt. Húzzanak sorsot, s aki a gyilkos céduláját húzza, ne árulja el. Utána oltsák el a villanyokat, a játékban résztvevők rejtőzzenek el, s a gyilkos a sötétben támadjon rá az általa kiválasztott áldozatra. Az áldozat sikolya és még pár pillanatnyi sötétség után a detektív a jelenlevők kikérdezése útján igyekezzék megtudni, mi játszódott le a sötétségben, és ki volt a gyilkos.

Tehát sötétet csináltak, s a játék kezdetét vette. Hamarosan felhangzott egy vérfagyasztó kiáltás, a gyilkos rátámadt áldozatára, s amikor pár pillanattal később felgyújtották a villanyokat, a detektív munkához fogott. De nem került rá sor, hogy képességeit bebizonyítani tudja. Mert alig tett fel a jelenlevőknek néhány kérdést, megjelent vérrel borítva, ijesztően és mindenki előtt leleplezve magát a „gyilkos”: egy fiatal olasz szobrász. Tettének végrehajtása után ugyanis most ő akart elbújni, s a sötétben az egyik bútor szélébe beleverte homlokát.

Közben késő lett, a második menetre már nem került sor. A közvetlenül érdekeltek szerint az estély jól sikerült. Lea Wiesener iránti kínos kételyei csillapultak, maga Wiesener úgy érezte, közelebb jutott céljához, Raoul mindkét befolyásos náci személyiséggel összebarátkozott, Heydebregg nem bánta meg az elhatározását, hogy ismét ellátogatott a Rue de la Ferme-re.

A tagtársnak nem volt autója, Wiesenernek és Spitzinek viszont volt. Wiesener megkérte Heydebregget, szabadjon őt hazavinnie. Spitzi a kocsi ajtajánál állva tereferélt. Ezeknek a francia uraságoknak nem épp a legtökéletesebb a modoruk. Monsieur Pereyro például, amikor a hölgyek visszavonultak, a portói boros üveget nem az óramutató irányának megfelelően adta körbe. – És ez a gyilkosjáték – tette hozzá fejcsóválva –, ez a gyilkosjáték, amit a végén még bedobtak, ezt biztosan Amerikából importálták. Vadnyugati farmereknek való. Micsoda otromba, gyerekes ötlet. Nem gondolják? – Majd ragyogó mosollyal búcsút vett s eltávozott.

Heydebregg akár egy torony ült Wiesener elegáns kis kocsijában. Mialatt Wiesener beindította a kocsit, a tagtárs elgondolkodva megszólalt: – Furcsa, hogy épp von Gehrke tagtárs tartja ezt a játékot otrombának.

Wiesenernek másodszor is be kellett indítania a kocsit. Heydebregg szavai nyomán hirtelen felvillant agyában a megdöbbentő felismerés, mi volt az a „szolgálat”, amely ellenségének, Spitzinek helyzetét olyan rendíthetetlenné teszi.

„Kívül az ember bármi szép, / belül mégis csupa szemét”, idézett gondolatban Freidank Jó belátás-ából egy mondást. Mert Wiesener rendkívül olvasott ember volt.

8
Louis Gingold úr lelkiismereti konfliktusa

A svájci Churban működött egy „Háztulajdont Értékesítő Társaság”, a lichtensteini Vaduzban egy „Ingatlankölcsönt Folyósító Társaság”, a svédországi Göteborgban egy „Nemzetközi Ingatlanbank”, volt továbbá egy-egy hasonló jellegű társaság Hollandiában, Dániában és Norvégiában is. De ha valaki alaposabban szemügyre vette a dolgot, valamennyi társaság egyetlen személyiséggé zsugorodott össze, nevezetesen Louis Gingold úr személyévé, s e társaságokat abból a célból hozták létre, hogy értékesítsék mindazokat az ingatlanokat, amelyeket Gingold úr az utolsó évtized során Berlinben és más német nagyvárosokban szinte bagóért összevásárolt.

Gingold úr egy meglehetősen jómódú zsidó kereskedő fiaként egy romániai kisvárosban született. Talmudiskolába járt, igen serényen és eredményesen részt vett apja üzleti ügyeiben, fiatalon megházasodott:, és a háború kitöréséig teljes elégedettségben élt hazájában. Sikerült neki a román hadseregben való katonai szolgálat alól kivonnia magát, de a németek aztán megszállták szülővárosát, őt meg arra kényszerítették, hogy a tűzvonalban lövészárkot ásson. A visszavonuló német hadsereg Gingold urat magával rántotta a Német Birodalomba; Berlinben telepedett le, ahová utóbb feleségét és gyerekeit maga után hozatta. Fürge szemmel felmérte a gazdasági élet jövőjét, s ez lehetővé tette számára, hogy rövid időn belül a német föld számottevő darabjának, s rajta jó német házaknak tulajdonosává váljon.

A németek fűt-fát ígértek „kedves zsidajuknak”. Gingold úr azt remélte, hogy őt és az övéit megvédik majd egy antiszemita rezsim elnyomó intézkedéseitől, és ezért szerény erejéhez mérten segített nekik. De hálából e segítségért a nemzetközi jog ellenére katonai szolgálatra, a legnehezebb és legveszedelmesebb munkára fogták be. Nem, Gingold úrnak ezekkel a németekkel szemben nem voltak kötelezettségei, sőt igényei voltak velük szemben, s így nem látott okot rá, miért ne vegye ki részét a biblia eme áldásából: „Olyan házakban fogsz lakni, amelyeket nem magad építették.” A nácik a maguk részéről igyekeztek Gingold úr megszerzett vagyonának egy részét kemény adótörvényekkel és éles deviza-előírásokkal megkaparintani. Ravaszkodásaikra Gingold úr még agyafúrtabb ravaszkodással felelt, ledobta bőrét, „Háztulajdont Értékesítő Társasággá”, „Nemzetközi Ingatlanbankká” és más hasonló, nehezen elkapható külföldi jogi személyekké vedlett át. A Birodalom urai a furfangosságával tehát nem tudtak megbirkózni, s így ahhoz a brutális erőszakhoz folyamodtak, amelyet vele szemben egyszer már alkalmaztak, speciális rendeleteket bocsátottak ki ellene s az övéi ellen, s őt, akit előbb a hadi szolgálatai miatti hálából ígérgetésekkel az országukba csalogattak, most rút szidalmazások közepette kitessékelték onnét, vagyonának jó részét pedig „kisajátították”. De e vagyon nagyobb része azokban a külföldi vállalatokban feküdt, amelyekké Gingold úr átvedlett, s ebben az alakban folytatta most magánháborúját Párizsból a Német Birodalom ellen, hogy pénzéből minél többet ki tudjon hozni.

Itt ül tehát Louis Gingold úr az Avenue de la Grande Armée-i tágas lakásában, egy nagy, csúnya házban, amely mellesleg szólva már Gingold úré. A bőségesen, de összevissza bebútorozott lakás inkább bútorraktárnak látszik, Gingold úr jó néhány németországi lakásból jó néhány bútordarabot mentett ki. Itt ül hát két lányával, a fiával meg a titkárával, reggelizik, s a postáját olvassa. Gyakran kényszerült rá, hogy üzleti tevékenységét a legnehezebb körülmények közt végezze, s így nemigen zavarja őt a posta olvasásában, hogy Ruth lánya zongorázik, Melanie lánya a cselédet hordja le, Sigbert fia hangosan magolja a görög nyelvtan szabályait, Feinberg, a titkárja pedig telefonál.

Gingold úr bonyolult levelezésében – ez magától értetődik – csak az ismerheti ki magát, aki gyors kombinációs képességgel és jó emlékezőtehetséggel rendelkezik. De Louis Gingold úr és Feinberg titkár töviről hegyire ismerik e különféle módokon álcázott üzleti ügyeket, és félszavakkal is megértetik magukat. Rejtjeles nyelven beszélgetnek. Gingold úr recsegő hangon néhány szót dob oda Feinberg úrnak, Feinberg úr az egyik levél margójára néhány gyorsírási jelet biggyeszt, mire aztán bírák és pénzügyi hatóságok lépnek működésbe, sorsok dőlnek el, üzemek nyílnak meg vagy eresztik le redőnyüket, családokat raknak ki lakásukból az utcára.

Itt ül tehát Gingold úr, vaj, méz és pörkölt mandula keverékével megkent, édes kalácsot mártogat a kávéjába, egy kis tojássárgája ráragadt négyszögletes, szürkésfehér szakállára. Kapkodva eszik, zajosan, időnként egy-egy kortyot iszik a csészéjéből, s újra és újra megtörli szalvétájában a kezét, nehogy bepiszkolja a leveleket, amelyeket szemüvege mögül fürkészve átfut. Közben még a gyerekeivel is beszélget, Melanie lányának odavet egy érvet, amit az a cselédlánnyal folyó viszályában felhasználhat, figyelmezteti tizenhat esztendős Sigbert fiát, hogy ne civakodjék a zongorázó Ruthtal, foglalkozzék inkább az iskolás könyveivel. Mindezt nem amúgy közömbösen teszi; hévvel eszik, hévvel iszik, hévvel csámcsog, hévvel korhol, hévvel dicsér, hévvel olvas. Ahogy ez a kemény, csontos arcú, szikár férfi ott ül, a megtestesült vitalitás, s mindig fel van készülve rá, hogy valahonnét valamilyen váratlan veszély tör rá. Táplálkozik, neveli a családját, üzleti tevékenységét folytatja, de mindezt úgy, mint ahogy a macska a tálból nyalakszik: a legkisebb zajra is figyel, újból és újból, biztos, ami biztos, körülkémlel, és bár soha nem feledkezik meg róla, hogy élete csupa veszély, de azért közben élvezi a nyalakodást.

Nachum Feinberg, a titkár, minden figyelmét összpontosítva lesi főnöke száját. Kicsi, vézna, hajlott hátú, nagy fejű, sápadt arcú férfi, szürke szemével szelíden, figyelmesen nézelődik. Sokat és szívesen olvas, s mint a szellem embere csodálja ugyan a tettek embereit, de ehhez a csodálathoz egy csepp megvetés is keveredik, hisz a tettek emberei csak az ő álmait váltják valóra, s hozzá nem is olyan tökéletesen, ahogyan ő megálmodta. Nachum Feinberg tehát vegyes érzelmekkel eltelve pillant Gingold úrra, akiben valamiféle balzaci nagy kereskedőembert lát. Nachum Feinberg azzal a szerencsés megjegyzéssel nyerte el gazdája bizalmát, hogy Gingold úr megtévesztésig hasonlít Abraham Lincoln amerikai elnökre. De a titkárnak ezt a bizalmat naponta újból ki kell érdemelnie – feltétlen odaadásának bizonyítékaival, szakadatlan iparkodással, rendkívüli használhatóságával. A vérmes Gingold úrnak sosincs egy elismerő szava a titkár számára, viszont gyakran szidja őt, mértéktelenül, éppúgy, mint a gyerekeit; nem fizet ugyan rosszul neki, de ezt minden alkalommal az orra alá dörgöli. Nachum Feinberg ennek ellenére tudja, hogy Gingold urat erős szálak kötik hozzá s nemcsak az üzletiek.

Ezúttal is sok posta érkezett, egyre halmozódnak az üres borítékok. A bélyegek körül a szokásos civakodás támad. Melanie szeretne néhányat félretenni a bejárónő számára, Ruth egyet-kettőt az egyik osztálytársnőjének, maga Gingold úr egy pénzügyminisztériumi írnok részére gyűjti a bélyeget, hogy kevesebb borravalót kelljen adnia neki. Nachum Feinbergnek, aki hasonló célokra szeretné a bélyegeket felhasználni, már semmi se esik le.

Postájának jó részét Gingold úr a szokásos módon elintézte. Most egy újabb levelet vesz a kezébe, átfutja. Nachum Feinberg várakozóan néz főnökére. Gingold úr rendszerint egykettőre tudja, mit akar válaszolni; ha nem, heves vitába bocsátkozik Feinberggel. Ezúttal azonban nem adja tovább a levelet, egyetlen megjegyzést se tesz, minden kommentár nélkül félreteszi a levelet, lassú, töprengő pillantást küld utána. A titkárnak feltűnik, hogy Gingold úr a levelezés hátralevő részének elintézésénél nem tanúsítja a szokásos figyelmet, s Feinberg töri a fejét, mi lehet abban a félretett irományban.

A posta végére érnek. – Kezdjen már hozzá a gépeléshez – dörren rá Feinbergre Gingold úr. Ő maga Melanie-val még egy csésze kávét töltet magának és még egy, mézzel vastagon megkent kalácsot mártogat bele. Orvosa szerint valóságos rejtély, hogyan képes Gingold úr ennyi nehezen megemészthető étel elfogyasztása ellenére ilyen sovány maradni.

Gingold úr tehát tovább eszik, iszik, csámcsog, Nachum Feinberg az írógépen kattogtat, Ruth zongorázik, odakintről behallatszik Melanie heves perpatvara a cselédlányai, Sigbert – ujját a fülébe dugva – halkan memorizálja a görög igealakokat, Salselesz, a kanári dalol, Gingold úr pedig töpreng.

A félretett levél a Gellhaus & Co. hirdetővállalattól érkezett.

Gellhaus & Co. jó hírű cég, nagy, szolid, nemzetközi vállalatokat képvisel, elsősorban németeket. Gingold úr feleslegesen elvesztegetett időnek tartotta volna, hogy akár csak egyetlen levéllel is megpróbáljon a PH és a Gellhaus & Co. közt üzleti kapcsolatot teremteni. Annál meglepőbb számára a Gellhaus & Co. cég rendkívül udvarias hangú közlése, amely szerint a cég érdeklődéssel figyeli a PH növekedését, és örömmel felvenné vele a kapcsolatot. Gingold úr volna olyan szíves a cég alulírott képviselőjével közölni, hogy személyes kapcsolatfelvétel céljából felkereshetné-e, s ha igen, hol és mikor. Feltűnő, hogy Gellhaus & Co. nem a PH kiadóhivatalához, hanem személyesen Gingold úrhoz fordult. A levelet a párizsi fiók főnöke, egy bizonyos Gustav Leisegang írta alá.

Gingold úr pontosan tudja, mit érnek és mit nem érnek a hirdetések a PH-ban. Ennek a Leisegang úrnak ajánlata mögött biztosan nem üzleti érdekek, hanem sötét, politikai szándékok rejtőznek. Lehetséges, hogy a levelet a német titkosrendőrség egyik ügynöke sugalmazta, aki személy szerint nála vagy a PH hivatalában spicliskedni akar. De akárhogy áll is a dolog, a levél azt bizonyítja, hogy a másik oldal a PH-t komolyan veszi; s ez Gingold úr sikeres tevékenységének jóleső igazolása.

Gingold úr tisztes kereskedő volt, s a barátai, sőt ő maga se nagyon értette, mi vitte rá, hogy a PH finanszírozását elvállalja. Üzleti szempontból az effajta újság a legkevésbé sem érdekes. Az elérhető nyereség még legjobb esetben sem áll a befektetett tőkével ésszerű arányban, arról már nem is szólva, hogy Gingold úr drága idejének és erejének aránytalanul nagy részét arra kénytelen fordítani, hogy a PH könnyelmű s mértéktelenségekre hajlamos alkalmazottait a politikai és gazdasági túlkapásoktól visszatartsa. Amellett maga Gingold úr a nácik iránti érthető gyűlölete ellenére ami a politikát illeti, teljesen közömbös. Miért áldoz ennyi pénzt, időt, energiát erre az ügyre?

Mindezt az Istennél vezetett magánkontójára való tekintettel teszi. Igen, Gingold úr, a józan, gátlástalan kereskedő hisz Istenben, egy igen egyéni jellegű Istenben, aki valahol kékben és aranyban trónol, pontos könyvet vezet, és annak, aki netán túllépi számlakeretét, nagy-nagy kellemetlenségeket okozhat. Ez az Isten, aki Gingold urat annyi áldásban részesítette, elvárja, hogy Gingold úr a maga részéről jámbor életmóddal, példás családi élettel, jótéteményekkel és különféle más dolgokkal meghálálja ezeket az áldásokat.

Gingold úr szíve titkos könyvelésében a PH finanszírozása ebbe a „különféle” rovatba tartozott. És hogy a PH létrehozatalát joggal könyvelte el ilyen módon, hogy e tettével valóban Istennek tetsző dolgot művelt, arra Leisegang úrnak, a Gellhaus & Co. főnökének e levelében égi bizonyítékot látott. Isten ezen az úton hozta tudomására, hogy egyetért a PH finanszírozásával.

Gingold úr a Gellhaus & Co. levelével a kezében nyomatékosan elismételte magának, hogy a PH finanszírozásával milyen kockázatokat vállalt. A Német Birodalom határain belül levő ingatlanai arra kényszerítették, hogy a nácikkal továbbra is üzleteket kössön, közte és a nácik közt ezer szál húzódott: Gingold úr fenyegetőzött, alkudozott, harcolt, vesztegetett, mint külföldi állampolgár idegen kormányok mögé bújt, mézesmázos volt a náci funkcionáriusokkal, ha helyénvalónak találta, kimutatta karmait, ha ezt tartotta indokoltnak, egyszóval tömérdek kapcsolata volt a nácikkal, ez nem is lehetett másképp. Ráadásul a veje, Benedikt Perles, meg a lánya, Ida, még Berlinben éltek. Ilyen körülmények közt bátorság, jámborság és Istenbe vetett bizalom kellett ahhoz, hogy az emigránsok napilapját finanszírozza.

Gellhaus & Co. levele tehát a szó eredeti értelmében istenküldötte üzenet volt, s Gingold úr már az első pillanatban elhatározta magában, hogy kellő figyelmet szentel neki. Persze óvatosság ajánlatos, s ezért Gingold úr kezdettől fogva óvatosan viselkedett, még a hűséges Nachum Feinbergnek se adta oda elolvasásra a levelet. Ezzel az óvatosságával máris némi előnyre tett szert Leisegang úrral szemben. Gingold úr nem értette, hogy Leisegang úrnak egy ilyen kényes ügyben miért kellett bármit is írásba fektetnie és kiadnia a kezéből? Hát mire való a telefon?

Héber betűkkel lassan felírta Leisegang nevét egy darab papírra. Aztán pedig, mivel a héber írásjelek egyúttal számjegyek is, összeadta az egyes betűk számértékét, utána meg – ez régi, babonás szórakozása volt – olyan szavakat keresett, amelyeknek betűi, mint számjegyek, azonos számértéket képviseltek. Az ily módon megkérdezett jóshely a „pléta” szóval válaszolt. Mármost ez a szó eredeti értelmében „menekülést, menekvést” jelent; Gingold úr ezt jó jelnek fogta fel, felhívta Leisegang urat, s megbeszélt vele egy időpontot, amikorra a lakásában várja őt.

 

 

Gustav Leisegang úr szőke, rózsás arcú, apró, kék, ravaszkás szemű, kissé kopaszodó, kövérkés, jól öltözött úrnak bizonyult, amolyan átmenetnek a diplomata és a kocsmáros közt. Szemmel láthatóan nemigen zavarták a különféle zajok, amelyek kívülről, a lakás minden zugából beszüremlettek, Ruth Gingold kisasszony zongorázása, Melanie kisasz-szony zsörtölődése s a többi lárma.

Gustav Leisegangot tehát mit sem zavarta Gingold úr környezetének tarka összevisszasága, mondanivalóját szakadatlan, lágyan csörgedező, kellemes svádával adta elő, A Gellhaus & Co. hirdetési ügynökség, mondotta, abban a helyzetben van, hogy a PH-nak bizonyos körülmények közt jelentős rendeléseket juttathat, s megnevezte a szóba jövő cégeket is. Gingold úr várakozó arckifejezéssel hallgatta látogatóját; természetesen nagyon jól tudta, hogy a rendelések mellékesek, a fődolog azok a bizonyos körülmények. De tanácsosnak tartotta, hogy ezt a bizonyos körülményekre vonatkozó célzást egyelőre elengedje a füle mellett, és recsegő hangon csupán annyit jegyzett meg, hogy számottevő rendelések esetén persze jelentős árengedmények is szóba jöhetnek. Árengedmények természetesen kívánatosak volnának, válaszolta erre Leisegang úr, de ha a megbízók tényleg elhatároznák magukat, hogy a PH-t mint propagandaorgánumot igénybe vegyék, úgy az árengedmény nagyságának voltaképpen nincs is túlzott jelentősége. Sőt a megbízói szemében ezeknek az árengedményeknek végső soron éppoly csekély jelentőségük van, mint egy Gingold úrhoz hasonlóan jómódú ember szemében a PH egész hirdetési bevételének. Miközben ezeket előadta, apró, kék szemével ravaszul, barátságosan nézett Gingold úr szemüveges, barna, fürkésző szemébe.

Az immár igen éber Gingold úr jobbnak tartotta, ha még mindig nem hozakodik elő a kérdéssel, hogy akkor tulajdonképpen a javasolt üzletnek milyen jelentősége van számára. Enélkül is tudta, miről van szó. Azok a nem-gazdasági jellegű engedmények, amelyekre a katonás, kövérkés Gustav Leisegang itt ködös és csábító formában célozgatott, csakis és kizárólag a Perles házaspárnak: vejének, Benediktnek és lányának, Idának berlini tartózkodására vonatkozhattak. E házaspár ugyanis mindaddig, amíg Berlinben élt, és Gingold úr üzleti érdekeit képviselte, svéd állampolgársága ellenére is veszélyben forgott. Valamennyi „nemárja”, aki még kitartott Berlinben, a szó szoros értelmében az oroszlán torkába dugta fejét – Svédország kis ország, a Perles házaspár végett aligha fog a Német Birodalommal háborúskodni, s így az oroszlán kedve szerint bármely pillanatban leharaphatja Perlések fejét. Gingold úr nagyon szerette volna lányát és vejét Berlinből magához rendelni, de Benedikt Perles fanatikusan ragaszkodott ottani ügyleteihez, Idát pedig, aki Berlinben énekelni tanult, semmiképpen se lehetett Danneberg énektanártól elszakítani. Leise-gangnak tehát, amikor ez üzleti kapcsolatból származó, nem-gazdasági természetű előnyökről beszélt, csakis az lebeghetett a szeme előtt, hogy a Benedikt házaspárt majd valamilyen befolyásos személyiség védelemben részesíti. Gingold urat ezért szerfelett érdekelte az ajánlat, ennek ellenére uralkodott magán, csak ült, hallgatott, várt.

Leisegang viszont a maga részéről megvárta amíg Ruth Gingold kisasszony befejez néhány, éppen fortissimo játszott ütemet, aztán folytatta mondókáját. Csakhogy most ő is óvatos lett, s a további mondanivalóját kizárólag mint a Gellhaus & Co. hirdetési ügynökség képviselője kívánta előadni. Bármennyire is szeretnék azok az üzletemberek, jelentette ki, akiknek nevében rendeléseket adhatna fel, hogy hirdetéseik a PH vásárlóképes olvasóihoz is eljussanak, azt mégis aggályosnak tartják, hogy gyártmányaiknak uszító hangú újságokban csináljanak propagandát. Ezeknek a megfontolásoknak hátterében, tette hozzá már-már bocsánatkérő mosollyal, nem annyira politikai, mint inkább esztétikai szempontok húzódnak meg; a vulgáris hangú szitkozódások egyszerűen sértik megbízói ízlését. Gingold úr legyen szíves és fontolja meg ezeket a fejtegetéseit. Ha a PH el tudná határozni magát, hogy ellenzékieskedését mértéktartóbb hangon juttassa kifejezésre, ez esetben létrejöhetnének az említett s véleménye szerint mindkét fél számára gyümölcsöző üzleti kapcsolatok.

Gingold úr természetesnek vélte, hogy a neki teendő engedmények fejében tőle is engedményeket várnak. Leisegang tétova szavaiból arra következtetett, hogy a helyzetét erősnek tartják, következésképpen csekély ellenszolgáltatásokkal is be fogják érni. Szíve mélyén ujjongott, és elhatározta, hogy elfogadja az ajánlatot. A követendő taktika tekintetében viszont még nem tudott határozni. Azt kérdezte magától, vajon így, első nekifutásra gorombán elutasítsa-e a javaslatot vagy csak kitérő választ adjon-e rá. Erősen törte a fejét, mégpedig jiddisül. Mármost a jiddis keverék nyelv, egyötöde héberből, Ézsajás és az Énekek Éneke nyelvéből, négyötöde pedig középfelnémetből, Walther von der Vogelweide meg a Nibelung-ének nyelvéből tevődik össze. Valahányszor Gingold úrnak alaposan meg kellett fontolnia valamit, ezt jiddisül tette, ámbár több más nyelven: románul, franciául és németül is jól értett, és folyékonyan beszélt. Talán éppen mert nehezére esett jiddis gondolatmenetéből Leisegang úr nyelvéhez visszatalálnia, néhány másodpercet még várt, mielőtt válaszolt volna.

Leisegang azonban ezt a hallgatást arra magyarázta, hogy Gingold úrral nyilvánvalóan még mindig nem sikerült világosan megértetnie magát, ezért aztán kiegészítette szavait, megjegyzéseket fűzött hozzájuk. Megbízói, magyarázta, olyan emberek, akiknek a Harmadik Birodalomban nagy befolyásuk van, nyájas urak, elvük: élni és élni hagyni, s készek rá, hogy jó szolgálatokat jó, akár személyes természetű szolgálatokkal háláljanak meg. Gingold úr most már bizonyára érti, miről van szó.

Jóllehet Gingold úr már régen elhatározta magát, hogy megköti az alkut, mégis úgy döntött, egyelőre csak halogató választ ad. Recsegő hangon egy-két semmitmondó megjegyzést tett, az ügyet alaposan meg kell gondolnia, e pillanatban se igent, se nemet nem mondhat és így tovább. Aztán tiszteletre méltó bátorsággal felegyenesedett ültében, igyekezett Abraham Lincoln elnökhöz még hasonlatosabbnak mutatkozni, és harcias hangon kijelentette, remélhetőleg Leisegang úr tisztában van azzal, hogy neki esze ágában sincs üzleti előnyökért meggyőződésbeli áldozatokat hozni. Senkinek nincs szándékában, biztosította őt sietősen Gustav Leisegang, ilyesmit követelni tőle. Megbízói aggályai csak a Párizsi Hírek formájára vonatkoznak; mindaz, amit volt szerencséje Gingold úrnak előadni, elsősorban esztétikai természetű megfontolás. Miután e kérdést így tisztázták, mondta befejezésképpen, az érdekelt ügyfelek az elkövetkező hetekben figyelemmel fogják kísérni a PH magatartását, s ő reméli, hogy ezek után a javasolt üzleti kapcsolat létre fog jönni. Ezzel Leisegang úr eltávozott.

Gingold úr egyedül maradva mély elégedettséget érzett. Fel-alá járkált, egy jiddis dalt zümmögött, odanyújtotta ujját Salselesznek, a kanárimadárnak, hogy megcsipkedhesse, majd kinyitotta a szomszéd szoba ajtaját és bekiáltott: – Játssz csak tovább, Ruth, minek adok ki annyi pénzt a zongoraóráidra, ha nem gyakorolsz? – Gondolatai azonban Gustav Leisegang és a tőle kapott ajánlat körül forogtak.

De mi van akkor, fogta el hirtelen a félelem, mi van akkor, ha ezt a Leisegangot mégsem Isten küldte? A Párizsi Hírek-tétel Isten kontóján van. Ezen a kontón nem szabad semmiféle kétséges feljegyzést, semmiféle pontatlan könyvelést eszközölnie. Ez a PH-ügy azonban nem egyértelmű, sok minden kuszaság van benne, Leisegang ajánlatának különféle arculatai vannak. És most Gingold úr egyszerre megdöbbenten, zavaros érzésekkel eltelve két ellentétes kötelesség kereszttüzében találta magát.

Mert Gingold úrnak kötelességei voltak mind a zsidó közösséggel, mind a családjával szemben. Hogyan áll hát a dolog a PH-val? A PH szubvencionálását csak azért tekintheti Istennek tetsző cselekedetnek, mert ez az újság a zsidó közösséget védelmezi, és részt vesz a nácik, a zsidógyűlölők elleni szent háborúban. A zsidógyűlölet Gingold úr nyelvén „risusz”, a „gonosz” volt, a bajok gyökere, az ősgonosz; a nácik pedig a „resojkn”, az „ősgonoszok” voltak. Az ősgonoszok elleni harcnak szentelnie magát, érdem, e harc alól kivonnia magát, bűn. Vajon ha most Leisegang ajánlata alapján a PH-t megzabolázza, kivonja-e ezzel magát a zsidó közösséggel szembeni kötelessége alól?

Kivonja magát. Nem vonja ki magát. Az „ősgonoszok” elleni harcot hatékonyan, azaz mértéktartóan kell folytatni. A túlságosan heves támadások magukra a zsidókra ütnek vissza, a még Németországban élő zsidókra. Mert az ős-gonoszoknak Németországban túszaik vannak, sok százezer túszuk van, s ha az emigránssajtó kellemetlenkedik nekik, a zsidókon verik el a port.

És itt merül fel a másik kötelessége, az a második, a családjával szembeni. Mert hiába, számolnia kell vele, hogy Benedikt, a veje és Ida, a lánya mindenképpen Németországban akarnak maradni. Bizonyos igényük van rá, nekik is vannak kötelességeik. Ha Isten Benediktet, a vejét kellő ésszel ajándékozta meg ahhoz, hogy az ősgonosz által elorzott javak egy részét visszaszerezze, s elegendő bátorsággal, hogy ebben az előretolt állásban, az ősgonoszok közt kitartson, akkor neki, Gingoldnak nincs joga, hogy ezt az okos, bátor fiút visszarendelje. És ha Isten Idát, a lányát szép hanggal ajándékozta meg, akkor Idának kötelessége, hogy ebből a hangból mindazt kihozza, ami kihozható, s ha ezt csakis Danneberg énektanár segítségével teheti meg, akkor nebich Berlinben kell maradnia. Gingold úr példás családapa volt. Szenvedélyesen korholta gyermekeit, de éppoly szenvedélyesen törekedett arra is, hogy kívánságaiknak eleget tegyen. Az ősgonosz elleni harc, a zsidó közösség védelme a legfontosabb kötelesség, de a lányának és vejének megoltalmazása éppoly fontos. Hogy kivonja-e magát az első kötelesség alól, ha a PH-t megzabolázza, az kérdéses, de ha ezt nem teszi, a második kötelesség alól egész biztosan kivonja magát.

Gingold úr tehát megoldotta e kötelességek közti konfliktusát. Tovább tárgyal Gustav Leiseganggal. A lelkében felmerülő ellenvetéseket sikerült elhallgattatnia.

 

 

De mégse sikerült elhallgattatnia. Másnap reggel újult erővel törtek rá. Gingold úr feje és bal karja köré tekerte az imaszíját, úgyhogy a szíve a hitvallást tartalmazó tok alatt verdesett, ott állt összezárt lábakkal, ahogy azt a hagyomány előírja, kelet felé, Jeruzsálem irányába fordulva, és elimádkozta a tizennyolc áldást. Gingold úr immár több mint negyven esztendeje naponta kétszer mindig ebben a pózban gépiesen elhadarta ezt a hosszú imát, olyan sebesen, hogy az egyes szavakat már alig lehetett érteni.

„Óvd meg, Istenem, a nyelvemet a gonosztól és ajkaimat a hamis beszédtől. Azokkal szemben, akik átkoznak, hallgasson a lelkem s a szívem legyen süket minden külső pompa iránt.” Így imádkozott lázas sietséggel, amikor hirtelen rátámadtak a Gustav Leisegang, a nácik és az ajánlatok felőli kétségek. Ha elfogadja az ősgonoszok ajánlatát, nem fogja-e ez az Istennél vezetett kontóját mégis összezavarni? Hiába kiáltotta oda neki a lelkiismerete, hogy eljátssza lelki üdvösségét, ha imádkozás közben másra gondol, sem Gustav Leisegang rózsás arca, sem pedig a fülébe duruzsolt halk, ékesszóló szavai nem mentek ki a fejéből.

„Irgalmaddal táplálod az élőket”, imádkozta, „végtelen könyörületességedben elevenné teszed a holtakat, támogatod az esendőket, meggyógyítod a betegeket, megszabadítod a fogságba esetteket.” A ricsaj, amit a szerkesztői a Friedrich Benjamin-ügy körül csaptak, odavezetett, hogy az ős-gonoszok a fogoly Friedrich Benjaminnak engedélyt adtak a levélírásra; ő, Louis Gingold megmutatta az ősgonoszoknak, hogy nem megvetendő ellenfél. Most az ősgonoszok, mondhatni, fegyverszünetet ajánlanak fel neki. Ez az ajánlat kétségtelenül Isten ujjmutatása. Jutalom azért, hogy ő, Gingold, Friedrich Benjamin ügyét olyan bátran és eredményesen felkarolta.

„Köszönjük neked”, imádkozott s törzsét mélyen meghajtotta, „mert te vagy az Örökkévaló, a mi Istenünk, atyáink Istene, életünk sziklája, üdvösségünk pajzsa nemzedékről nemzedékre.” A nácik saját húsukba vágnak, amikor azt kívánják, hogy a PH mértéktartóbb legyen. Ha eleget tesz kívánságuknak, a PH hatása a jövőben talán nem lesz olyan élesen szembeötlő, s a Friedrich Benjaminéhoz hasonló ügyekben is tán kevesebbet fog elérni. Ezzel szemben Gingold úrnak lehetősége nyílik majd arra, hogy Leisegang úr és annak megbízói útján amúgy suba alatt egy egész sereg más ügyet „rendbe tegyen”. Egy efféle eljárás voltaképpen jobban meg is felel Gingold úr hajlamainak és képességeinek, mint például a PH-s uraknak a Benjamin-ügyben tanúsított féktelen rámenőssége. Amellett így suba alatt nemcsak egyetlenegy embernek lehet majd segítségére, hanem sokaknak. Szerkesztői forrófejű emberek. Nem szabad félúton megállni, mondogatják, olyan harcot kell folytatni, amely az egész rezsim megbuktatásával mindenki számára meghozza a szabadulást. Ő, Louis Gingold erre csak azt mondhatja, köszöni szépen. Hát mi ő, Napóleon? Hogy jön ő, egy szerény zsidó kereskedő ahhoz, hogy az ősgonoszok rezsimjét egymagában meg akarja buktatni? Csak akiknek nincs vesztenivalójuk, a nebichek tartják magukat efféle tettekre elhivatottaknak. Isten óvja tőle, hogy ő, Louis Gingold ilyen dölyfösségre ragadtassa magát, őneki, hál’ istennek, van egy s más vesztenivalója, és az Isten kegyelméből való szerzeményeit nem fogja könnyelműen elprédálni. Ha mértéktartásra int, alkalmazottai azt vetik ellene, hogy csakis a tiszta igazságot nyomtatják ki. De hogy jön épp ő, Gingold ahhoz, hogy ezeket az igazságokat kinyomtassa? És ha igazság is, muszáj mindig a teljes igazságot kinyomtatni? Gyakran hasznosabb, ha csak egy részével állnak elő. Leisegang úr ajánlata tulajdonképpen kapóra jön neki, mert ürügyül használhatja fel, és a szerkesztőit leszállíthatja a magas lóról. A nagy szavakkal, amelyekkel dobálódznak, nem sokra lehet menni. Azzal viszont sokat elér, ha például a pénzének egy részét sikerül Németországból kimentenie. És a jelenlegi új konjunktúrának segítségével ezt most sokkal gyorsabban megteheti. Az ily módon kimentett pénznek nagy részével majd megint jótékonykodik. Bár a vagyonának egytizedét az előírás szerint már eddig is jótékony célokra fordította, zsinagógák, jótékonysági intézmények számára alapítványokat tett, egyénileg is jótékonykodott, de megengedte magának, hogy ezt a tizedet olyan pénznemben rója le, amely a tényleges bankkontója számára a legelőnyösebbnek látszott, s mivel mindig újabb és újabb országok devalválták a pénzüket, így Gingold úr e tized lerovásánál jelentős megtakarításokat érhetett el. A jövőben azonban, fogadkozik, ezt a tizedet mindig fontban vagy dollárban fogja leróni.

 „Aki fent a magasságban békét teremt, az nekünk és egész Izraelnek is békét fog teremteni, s mondjátok rá: ámen”, imádkozott Gingold. Előírásszerűén három lépést tett hátra, majd három lépést tett előre, s mélyen meghajolt.