3
Szolidaritás

Heilbrun vasárnap délelőtt sokáig aludt, s amikor felébredt, úgy tűnt neki, a helyzete tán mégse olyan kilátástalan. Ebédnél Gretával jókedvűen, vigasztalón, atyailag, sőt kissé már megint fensőbbségesen viselkedett.

Délután a klubban találkozott Egon Franckkal, s mivel úgy érezte, jó formában van, tüstént félrehívta, és előadta kérését. Egon Franck nem volt éppenséggel elragadtatva, de némi vonakodás után mégis megígérte a pénzt, s Heilbrun fellélegzett.

Este egyetértésre jutott önmagával. Sajnálta Sepp Trautweint, de hát Sepp rettenetes bután viselkedett, s ha a dolga most balul ütött ki, a következményeit nem szabad rá, Heilbrunra hárítania. A lánya és az unokája iránti kötelességei előrébb valók. Amikor Gingold felhívta, és nyomatékosan közömbös hangon, amelyből az aggodalmas feszültséget alig-alig lehetett kiérezni, az elhatározása után érdeklődött, sikerült neki nem túlságosan rossz lelkiismerettel és sok-sok fellengzős szóval igent mondania.

Előre látta, hogy a szerkesztőségben Sepp Trautwein elbocsátása miatt lesz mit hallania, s ezért alaposan felkészült a válasszal. Így aztán, amikor Pfeiffer és Berger kollégák – szemmel láthatóan a többiek nevében is – megjelentek nála és izgatottan az iránt érdeklődtek, mi történt Sepp-pel, méltóságteljesen, magabiztosan, de igen emberien beszélt velük. Természetesen, jelentette ki, esze ágában sincs Seppről lemondani, hisz ő maga hozta Seppet ide, és Sepp továbbra is a PH munkatársa lesz. De jogilag Gingold kifejezett felmondása ellen nem sokat lehet tenni. Ebben Gingold részéről valamilyen politikai manővert látni puszta értelmetlenség. Ha Gingold az öreg Heilbrunnál ilyesmivel próbálkoznék, megkapná a magáét.

De a két kolléga nem hagyta ennyiben a dolgot. Világos és félreérthetetlen választ akartak kapni, vajon Heilbrun hozzájárult-e – ahogy ezt Gingold állítja – Sepp elbocsátásához, vagy sem. Mire Heilbrun kedélyessége és fenségessége lassanként szertefoszlott, s köntörfalazva be kellett vallania, hogy nem mondott nemet. – Ez nekünk elég – zárta le a beszélgetést szárazon Berger szerkesztő, s az urak sötét, baljós arccal távoztak.

Heilbrun egyedül maradva nagyon rosszul érezte magát, homlokán a vasszürke sörtehaj alatt kiütött a veríték. „Ez nekünk elég”, csengett még egyre a fülében. Alapjában véve becsületes ember volt, s így nem tagadhatta le maga előtt, hogy Bergernek, Pfeiffernek és a többieknek igazuk van. Nem mondott nemet, s ez elég; a lánya, Greta, legfeljebb enyhítő körülményt jelent számára, de nem menti fel.

Odakint a szerkesztők haragosan összedugták fejüket. Hogy egy olyan tehetséges, ízig-vérig becsületes kollégát, mint amilyen Sepp, ilyen gyalázatosan kirakjanak az utcára, ezt nem szabad szó nélkül tudomásul venniök, nem hagyhatják, hogy Gingold simán keresztülvigye akaratát. Sepp szegre akasztotta muzsikáját, hogy teljes erejét bajtársiasságból, szolidaritásból a Friedrich Benjaminért vívott harcnak szentelje. Ha arra az elhagyott, ütött-kopott íróasztalra néznek, amely mellett valaha Friedrich Benjamin s most utóbb Sepp Trautwein dolgozott, rettenetes méreg fogja el őket. Nem, ezt az embert nem szabad cserben-hagyniok. Sepp Trautwein esetében egyenesen a PH létjogosultságáról, életben maradásáról van szó. Jóllehet a szerkesztők mindig megvető gúnnyal beszéltek erről a vacak lapocskáról és saját munkájukról, de lélekben valamennyien meg voltak győződve, hogy jó munkát végeznek, jó ügy érdekében fáradoznak. Ha a munkájukat nem tartanák értékesnek, ezt a siralmas létet nem is bírnák tovább tengetni. De vajon mit ér a PH, ha Sepp Trautweint ilyen egyszerűen kirúghatják? Nem forog-e a lap Heilbrun fellengzős bizonygatásai ellenére legalábbis abban a veszélyben, hogy holnap már Louis Gingold úr puszta profitvállalkozásává süllyed?

A szerkesztők nyugtalanul, rosszkedvűen dugták össze a fejüket. Ott állt köztük a pocakos, egykedvű, asztmatikus, ötven év körüli Bernhard Pfeiffer. Immár három évtizede tevékenykedett mint újságíró, sok mindent megélt, bizalmat keltő nagy-nagy kényelemszeretet áradt belőle, szokásává vált, hogy minden izgalmat kilenctized részben az első pillanat megrázkódtatásának tudjon be. „Csigavér”, ez volt a szavajárása. Most azonban nem élt vele. És ott állt a sovány, hórihorgas, epés, szkeptikus, száraz és precíz Georg Berger, aki sokat adott rá, hogy a jogi formákat pontosan betartsa. De most ilyenféle aggályoknak nem adott hangot. És ott állt a belevaló, fürge H. B. Weissenbrunn, ez a szépen faragott, olajbarna arcú, csinos, karcsú, pökhendi, sürgő-forgó emberke, aki a szenzációk iránt nagy előszeretetet tanúsított. Most azonban fékezte magát, a történtek maguk helyett beszélnek, itt nincs szükség semmiféle körítésre. Bármilyen különbözők is voltak a szerkesztők, most egy véleményen voltak. Tudták, hogy ami Sepp-pel ma történt, az holnap akármelyikükkel megtörténhet. Gingold aljassága valamennyiük ellen irányult, a PH célja és értelme, az egész német emigráció ellen. Ha most Sepp-pel szolidaritást vállalnak, ezt mint az egész német emigráció szószólói teszik.

Egyelőre azonban csak fojtott felháborodás élt bennük, amely sem világos döntéssé, sem meghatározott akcióvá nem érlelődött. Idáig csak akkor jutottak, amikor Peter Dülken, a gyakornok is csatlakozott hozzájuk.

Ez a sovány arcú, hegyes orrú, makrancosan lógó hajú, barna, magas, szikár fiatalember ma elkésve jött be a szerkesztőségbe. Nemegyszer elkésett, noha minden trehánysága ellenére korántsem volt lusta. Aznap egy antikváriumban járt, amely egy Haydn-zenemű első kiadását ajánlotta fel neki; Peter Dülken ugyanis szenvedélyesen gyűjtötte klasszikus zenedarabok kéziratait és első kiadásait. A többiek gyakran mulattak e szenvedélyén, s azt mondogatták, hogy a klasszikus zenedarabok kritikai vizsgálatát és kiadását sokkal inkább a szívén viseli, mint az újságírást. Mindamellett a PH-beli tevékenységét is nagyon komolyan vette. Munkakörét nem határozták meg pontosan, de mindenütt hasznossá tette magát, s bár a többiek hébe-hóba jóindulatúan gúnyolódtak ügyködése felett, de ha egyszer nem volt ott, mégis mindenkinek hiányzott.

Peter Dülken – vagy ahogy általában nevezték: Pitt –, mihelyt a barbárok Németországban hatalomra jutottak, szülei ellenkezésére s anélkül, hogy erre bárki kényszerítette volna, rögtön elhagyta hazáját. A fiatalember érdeklődése Németországban nem a politikának, hanem csakis a zenének szólt. Eleinte dalokat írt, meg egy-két szonátát, s nem is egészen sikerületleneket, mivel azonban az volt az érzése, hogy a maga elé tűzött végső célt sose fogja elérni, ezért arra váltott át, hogy nagy zeneszerzők egyes partitúráit eredeti tisztaságukban helyreállítsa. Nagyon bántotta, hogy a klasszikusok számos műve a partitúrákba becsúszott írás- és sajtóhibák miatt eltorzult – ahogy neki tűnt, menthetetlenül eltorzult –, és szívós harcot folytatott, hogy a kéziratokból e hibákat kiirtsa, s a műveket eredeti tisztaságukban és harmóniájukban helyreállítsa.

Ezzel töltötte hát e most huszonkilenc éves fiatalember az idejét Németországban. Amióta azonban Párizsban élt, e szenvedélyének már csak mellékesen áldozott, fő tevékenysége immár a nácik elleni harc, a PH-beli közreműködése volt. Szülei – gazdag kölni zsidók – könyörögve kérték, hagyjon fel vele. Kérték, sőt azzal fenyegették, hogy megvonják tőle anyagi támogatásukat. Peter Dülken sajnálta szüleit, de kívánságuknak nem tehetett eleget. Egyébként szülei e fenyegetések ellenére külföldi rokonok útján továbbra is havonta küldtek neki egy bizonyos összeget, s igyekeztek, hogy kézirat- és elsőkiadás-gyűjteményét darabonként, nem minden veszély nélkül Németországból utánaküldjék.

Pitt hálás volt szüleinek. De ha beváltották volna fenyegetésüket, akkor se változtatott volna magatartásán. Úgy élt, ahogy neki tetszett, s ahogy helyesnek tartotta. Minden, amit tett, magától értetődő volt. Olyan emberek közt, akik számtalan régi és új konvenció kötelékében éltek, ő egyesegyedül viselkedett természetesen, s ezért a többiek szemében természetellenesnek, kivételnek tűnt. De nem volt senkinek terhére, s így elfogadták őt olyannak, amilyen, s ahol megfordult, mindenütt szerették.

Sepp Trautweinnel nagyon összebarátkozott. Sepp ugyan a klasszikus zenedarabok eredeti tisztaságának helyreállításáért folytatott harcát nem vette olyan komolyan, mint ő maga, de Pitt érezte, hogy Sepp milyen jelentős muzsikus. Peter Dülken hitt Seppben, sokat várt tőle, ám saját élményei alapján megértette, hogy Sepp ennek ellenére miért fordult el a zenétől, és vetette bele magát a barbárok elleni harcba. A munkatársi kapcsolatot jóval meghaladó barátságot érzett Sepp iránt, olyan szívélyes barátságot, amelyet az inkább eltűrt, mint viszonzott.

Amikor Peter Dülken most meghallotta, mi történt, nem tartott hosszú szónoklatot. – Ez mindennek a teteje – csak ennyit mondott. Aztán elgondolkodva fel-alá kezdett járkálni a nagy szerkesztőségi teremben, olykor-olykor barna haját hátravetette homlokából, mindig így tett, ha valami felizgatta. Majd megint odament a többiekhez, s a maga hanyag módján, de igen határozottan megállapította, hogy Gingoldnál jóindulattal semmit se lehet elérni. Az általános kijelentések itt mit sem érnek. Az egész szerkesztőségnek el kell határoznia, hogy amennyiben a Seppnek szóló felmondást huszonnégy órán belül nem vonják vissza, valamennyien sztrájkba lépnek. Nincs más megoldás.

Lélekben mindannyian nagyon jól tudták, hogy valóban nincs más megoldás, de egyiküknek se volt bátorsága, hogy ezt kimondja. Most, hogy Peter Dülken a maga kissé pomádés, de igen határozott módján fiatalos, nagy szájából kibuggyantotta a sztrájk szót, a szerkesztőket elfogta a félelem, hogy a sztrájk deklarálásával milyen kockázatokat vállalnak magukra. A pocakos Pfeiffer szerkesztő szemére nagy, szürke árnyékot terített a gond: mi lesz belőle, a feleségéből és gyerekeiből, ha elveszti a PH-tól húzott fizetését. Berger szerkesztő verejtékezve, nyugtalanul gondolta végig, mennyit kell majd szaladgálnia a forró Párizsban, hogy valami munkát találjon, néhány frankot felhajkurásszon, s még a szapora járású, sürgő-forgó H. B. Weissen-brunn is megijedt a következményektől.

Ennek a Pittnek, gondolták, könnyű, apanázst kap, de mi lesz velünk? Ám ugyanakkor arról is meg voltak győződve, hogy igazságtalanok vele szemben; jól tudták, ha semmije se volna, akkor is ugyanezt mondaná. – A sztrájk, Pitt – jegyezte meg végül a pocakos Pfeiffer, és hatalmas fejét csóválta –, nagy szó. És ki mondja önnek, hogy nem éppen ezzel tesszük lehetővé, hogy Gingold végrehajthassa szándékait? Hisz ha valóban meg akarja változtatni a lap politikai irányvonalát, a sztrájkkal egyenesen szívességet teszünk neki, mert így könnyűszerrel megszabadulhat tőlünk.

Tudta, hogy ez igaz is, meg nem is. De még mielőtt a szerkesztők a pro és kontra érveket mérlegelhették volna, ünnepélyesen hosszú, fekete, kissé viseltes kabátban egy kövérkés, sápadt úr lépett be a terembe. – Jó napot, uraim – mondta némileg bizonytalanul, de nyájas mosollyal –, hát itt volnék. Remélem, együttműködésünk zavartalan lesz. Hová ülhetek le? – És Hermann Fisch úr, az új ember, akit Sepp Trautwein helyébe vettek fel, barátságosan végignézett a társaságon.

Igen, Gingold úr nem maradt tétlen, vasárnapját jól kihasználta, mindent megbeszélt Hermann Fischsel, s most itt volt ez a Hermann Fisch.

– Azt hiszem – mondta, mivel a többiek részéről ellenséges zárkózottság fogadta –, mindenekelőtt köszöntöm az öreg Heilbrunt.

– Helyes, menjen csak – biztatták, mire Fisch kissé zavarodottan eltűnt Heilbrun szobájának ajtaja mögött.

A szerkesztők egymásra néztek. Hermann Fisch megjelenése kiélezte a helyzetet. Ha Gingoldnak tényleg az a szándéka, hogy sorba kirakja őket, és helyükbe számára kellemesebb embereket vegyen fel, úgy ezt a szándékot legsikeresebben valóban egy azonnali sztrájk ultimátumszerű bejelentésével hiúsíthatják meg. Ha valamennyien leteszik a tollat, Gingoldnak nem marad más választása, mint hogy elfogadja követelésüket, vagy beszünteti a PH megjelenését. Mert legalább két-három hétre lenne szüksége, hogy félig-meddig megfelelő emberekből új szerkesztőséget verbuváljon össze, márpedig ilyen hosszú szüneteltetés egyszer s mindenkorra beadna a lapnak.

Pitt és Weissenbrunn legszívesebben még aznap átadták volna Gingoldnak az ultimátumot. De Pfeiffer és Berger azt kívánta, halasszák a döntést másnapra.

Ezen a hétfőről keddre virradó éjszakán a PH-sok közül senki se aludt jól. Szolidárisnak kell lenniök, gazemberség volna Sepp Trautweint cserbenhagyni. De ha sztrájkba lépnek, számolniok kell vele, hogy az önfejű, bosszúvágyó Gingold beszünteti a lapot, s akkor rájuk – legalábbis az elkövetkező hónapokban – nehéz idők várnak.

Kedden tehát vegyes érzelmekkel eltelve állítottak be a szerkesztőségbe, akarták is a sztrájkot, meg féltek is tőle. Ekkor érkezett Anna halálának híre. Valamennyien úgy érezték, bűnrészesek a halálában, mert nem bírták elszánni magukat a cselekvésre. Most azonban eldőlt a kérdés, ebben mindannyian egyetértettek, most, azonnal átadják Gingoldnak az ultimátumot.

Az óvatos Pfeiffer azt javasolta, fontolják meg, nem volna-e helyes előbb Heilbrunt értesíteniök. Fontolgatni kezdték a dolgot. Peter Dülken noszogatta őket; nincs idő, mondta, hosszas tárgyalásokra, Heilbrunt befejezett tények elé kell állítaniok, ugyanúgy, ahogy ő tette. Végül is Pfeiffer, Berger és Weissenbrunn bementek Gingóidhoz, Pittet is magukkal vitték.

 

 

Gingold úr két reményteljes napot élt át. A dolgok, úgy látszik, rendbe jönnek. Heilbrun beletörődött, hogy Seppet elküldték, Hermann Fisch pedig azonnal kapiskálta Gingold halvány célozgatásait, könnyű lesz vele együtt dolgozni. Sahling, a kritikus is késznek mutatkozott, hogy Sepp helyett átvegye a zenei rovatot. Gingold úr hamarosan jelentheti megbízóinak, hogy Trautweinnek kitette a szűrét, s egy megbízható, mértéktartó ember ül a helyén. Az ősgonoszok ugyan gyorsan lecsapnak az emberre, és csak lassan eresztik el, de eddig, igaz, ami igaz, eleget tettek kötelezettségeiknek, s a PH megzabolázása még mindig érdekükben áll. Ha Leisegang látja majd, hogy minden rendben van, akkor néhány napon, egy héten, legfeljebb két héten belül az Őzike szabad lesz.

Gingold ilyen reményekben ringatta magát, amikor Anna halálának híre befutott. Megdermedt a rémülettől. Ez minden tervezgetését halomra döntötte. Ezt ezek a Trautweinék csakis azért csinálták, hogy neki ártsanak, hogy a gyereke, az őzike az ősgonoszok karmai közt maradjon. Szedd össze magadat, intette magát jiddisül. Erőltesd meg az agyadat, törd a fejedet. Ne kövess el újból hibát. Ne adj a pimaszoknak támadási lehetőséget. Csellel kell megzaboláznod őket, udvarolnod, hízelegned kell nekik, míg csak a gyereked, az őzike ki nem szabadul. Akkor aztán csinálhatnak, amit akarnak. Dőljön össze az egész PH, veszítsem el a jó zsidó nevemet. Menjen tönkre minden németországi üzletem, lopják el az ősgonoszok mindenemet, amim még ott van. Ha a gyerekem kiszabadul, az egészre azt mondom, annyi baj legyen, hálát adok a Mindenhatónak, áldott legyen a neve.

Ilyen gondolatok kavarogtak Louis Gingold agyában, amikor a szerkesztőség küldöttsége megjelent nála. Noha igen fenyegetően vonultak be, Gingold felettébb udvariasan fogadta őket. Tüstént arról a súlyos csapásról kezdett beszélni, amely a mi kedves barátunkat és kollégánkat, Trautwein professzort érte. A professzor már jó néhány hete nem tetszett neki. Olyan izgatottan, olyan szörnyű idegesen viselkedett. Gingold a legrosszabbtól tartott, különösen, amikor a végén még az állását is odadobta.

– Igen, Sepp végett jövünk önhöz – jelentette ki szárazon Peter Dülken, mivel a többiek nem tudták, hogyan kezdjenek hozzá. Gingold, bár feltette magának, hogy meggondoltan viselkedik, most mégsem bírta türtőztetni magát, s a szemüvege alól csúnya, leskelődő pillantást vetett erre a nagyhangú, pimasz kölökre. De mielőtt még válaszolni tudott volna, Weissenbrunn közbevágott:

– Mi azt, ami a Sepp-pel történt – attakírozott –, nemcsak szomorúnak, hanem felháborítónak is találjuk.

– Igen – válaszolta Gingold úr –, micsoda aljas gazemberek ezek a nácik, akik mindezt ránk hozták.

– Ezúttal – jegyezte meg nyugodt hangon Peter Dülken, de a szeme szikrázott – felháborodásunk nem a náciknak szól, hanem valaki másnak, Gingold úr.

Gingold ott ült és négyszögletes, szürkésfekete szakállát fésülgette. Le kell csillapítani ezeket az embereket, akik az őzikét újból veszélyeztetik, jobb belátásra kell bírnia őket. – Mondják el, uraim, ami a szívükön fekszik – válaszolta udvariasan. – Nem szeretném, ha ebből az ügyből kifolyóan bármilyen nézeteltérés támadna köztünk. Mondják meg nyíltan, miről van szó.

– Megmondjuk – válaszolta epés hangján Berger szerkesztő, aki most is sokat adott a precizitásra. – ön azt állítja, hogy Trautwein professzor odadobta az állását. Szerintünk ez a történet korántse olyan egyértelmű, mint ahogy azt ön beállítja. De alaki szempontból akár jogszerűen mondtak fel Seppnek, akár nem, a szerkesztőség egyetlenegy tagja sem hajlandó a munkáját Trautwein kolléga nélkül tovább folytatni. Felszólítjuk önt, Gingold úr, igyekezzék Trautwein professzort rábírni, hogy munkakörét tovább is ellássa, vagy, ha ez így jobban tetszik önnek, hogy újból átvegye. Ha holnap reggelig nem kapunk biztosítékot arra, hogy Sepp Trautwein holnapután reggeltől kezdve a PH-nál mint fix fizetéses munkatárs dolgozik, együttesen beszüntetjük a munkát.

A PH-nak most nem szabad összedőlnie, gondolta magában Gingold, most nem. Még nem. Ha most összedől, az ősgonoszoknak nem lesz többé okuk rá, hogy szívességet tegyenek nekem, a koncentrációs táborban tartják majd a gyerekemet, s addig sanyargatják, míg belepusztul. Mert bosszúvágyók. Gingold szíve úgy forrt, mint egy szamovár. Nyugalom, intette mégis önmagát, szedd össze az eszed, ne mutasd ki a mérgedet és jajaidat. Adj egy gondolatot, te nagy, te jóságos Úristen, adj egy jó ötletet. – De uraim – mondta csillapítóan, könyörögve. – Miért rögtön ilyen hevesen? Miért állnak elő rögtön követelésekkel, miért nem tesznek előbb valamilyen javaslatot? Javaslatokról lehet beszélni; nem kell elhamarkodni a dolgot. Különösen nem, ha ilyen kényes ügyről van szó. Olyan régóta dolgozunk jól együtt, nem okosabb, ha nyugodtan, békésen meg-hányjuk-vetjük a dolgot, míg valamilyen megoldást találunk? Tán azt hiszik, engem nem érint súlyosan a Trautwein professzort ért szerencsétlenség? Javaslataikat meg fogom fontolni. Egész biztosan szót fogunk érteni. – Előveszem Heilbrunt és Hermann Fischt, gondolta közben, gondolta sietősen, logikusan. Ha Heilbrun és Hermann Fisch hajlandók tovább vinni a boltot, a látszatot megőriztük, s ez pontosan megfelel az ősgonoszok kívánságának. Akkor az ősgonoszok dicséretben fognak részesíteni, s az Őzike még ezen a héten kiszabadul. Adja Isten, adja Isten.

– Beszéljen nyugodtan, Gingold úr – mondta Peter Dülken –, de, ha szabad tanácsot adnom, beszéljen elsősorban Sepp-pel. Ha holnap estig nem kapjuk meg a kívánt biztosítékot, úgy sokkal hosszasabban kell majd beszélnie. – Gingold már-már felfortyant. Mit meg nem enged magának ez a taknyos kölök. Hogy a fene essen belé. De aztán újból intette magát: hitegetnem kell ezeket a pimaszokat. Szemtelenségeiket el kell engednem a fülem mellett. Elvakult emberek, nincs szemük, nincs eszük. Nem tesznek különbséget Trautweinné és az én Őzikém között. Nekik már az is szörnyűség, hogy ez a Trautweinné meghalt. Nem tudnak róla, hogy az Őzikém koncentrációs táborban van. Nem tudják, az milyen szörnyűség.

Fennhangon így szólt: – Kérem, uraim, próbáljanak nyugodtan és igazságosan gondolkodni. Én is igyekszem. Hallottam a javaslataikat, és meg fogom fontolni őket. Trautwein professzor ugyan nagyon csúnyán viselkedett velem szemben, de kész vagyok újból beszélni vele, hátha hajlandó lesz a zenei rovatot tovább is ellátni. Bár Sahlingot is megkaphatnánk, uraim. Talán sikerül valamilyen kompromisszumot találnunk. Egész biztosan sikerül kompromisszumot találnunk. De kérem, beszéljenek javaslatokról, ne pedig követelésekről, amelyeket csak elfogadni vagy elutasítani lehet. Ezt talán később önök is megbánják. És mindenekelőtt hagyjanak nekem időt. Adjanak öt napot, három napot. Hogyan lehet egy ekkora horderejű dolgot ilyen rövid határidőn belül tisztességesen eldönteni és elintézni? Még a Mindenható Istennek is hat nap kellett a világ teremtésére. – Beszélnem kell Heilbrunnal, gondolta magában, beszélnem kell Hermann Fischsel. Jó jel, hogy Heilbrun nem jött velük. Több pénzt kell felajánlanom neki.

– Nem vagyunk hősök, Gingold úr – mondta neki eközben a pocakos Pfeiffer –, de nem vagyunk kufárok sem. Nem javaslatokat terjesztettünk elő önnek, hanem egy követeléssel álltunk elő, egy alaposan meggondolt követeléssel, s nem hagyjuk csűrni-csavarni a dolgot.

– Tehát mondhatni, revolvert szegeznek a mellemnek? – kérdezte Gingold úr erőltetett mosollyal.

– Ultimátumot adtunk át önnek, Gingold úr – erősítette meg magas hangján, egykedvűen Peter Dülken –, holnap este nyolckor jár le.

 

 

Franz Heilbrun eközben a szűkös pompával berendezett irodájában ült. „Ez nekünk elég”, mondta a sovány Berger. De nem volt elég, még Anna Trautweinnek is ki kellett nyitnia a gázcsapot. Most elég. Most itt ül, gyalázatban a világ és önmaga előtt.

Feldúlt arccal gubbasztott, vastag ajka lebiggyedt, szája kissé eltorzult. Mire készülődnek azok odakint? Elrejtőzhetik előlük a párnázott ajtaja mögé, azt azonban nem tudja megakadályozni, hogy a megvetésük ne törjön át ezen a párnázott ajtón.

És ez még nem is a legrosszabb. A legrosszabb az, hogy ő maga mindenki másnál jobban tudja, hogy mit tett, s hogy mit kellett volna tennie. Az enyhítő körülmény: Greta, a lánya merő humbug, amelyet önmaga altatására eszelt ki. Pontosan látta az értékek és kötelességek skáláját, de kényelmességből szándékosan hunyorgatott, és úgy tett, mintha nem látna jól. Most megkapta a magáét. „Ez elég.”

Hermann Fisch jött be. Megneszelte, hogy a többiek sztrájkkal fenyegetőznek, s Heilbrunhoz, mint természetes szövetségeséhez jött.

Két nappal ezelőtt Heilbrun csak nevetett volna, ha valaki azt mondja neki, hogy a szerkesztői a feje felett határozatokat hoznak. De most önmegbecsülése már olyan mélyre süllyedt, hogy Hermann Fisch beszámolója jóformán nem is rendítette meg. Legfeljebb azért szégyellte magát, hogy éppen ezzel az emberrel van szövetségben a többiekkel, a tisztességesekkel szemben. Egyébként Hermann Fisch is kényesnek találta a helyzetet. Sejtette, hogy valamilyen nem tiszta dologba botlott bele. És ez a Heilbrun csak egy rakás szerencsétlenség, csak tehertétel, többet árt, mint használ. Úgy gubbasztottak ott kettesben, mint tyúkok az esőben.

Gingold jött be. Közben összeszedte magát. Ha Heilbrunt és Hermann Fischt horogra akarja kapni, mindenekelőtt önbizalmat kell mutatnia. Tárgyilagos hűvösséggel beszámolt a szerkesztők ultimátumáról; a két csüggedt ember mellett kétszeresen eltökéltnek látszott. Ha okosan fogják meg a dolgot, jelentette ki, úgy az, amit a szerkesztők a PH elleni halálos csapásnak szántak, csak hasznára lesz a lapnak. Ő úgyis már régen készülődött, hogy személyi változtatásokat hajtson végre, s így ez az ultimátum egyenesen kapóra jön neki. Most minden Heilbrun és Hermann Fisch urak magatartásán múlik. Majd pedig azzal a javaslattal állt elő, hogy Heilbrun a többiek ellenállása dacára tartsa meg a főszerkesztőséget. Az ügyes, simulékony Hermann Fisch segítségével egész biztosan a legrövidebb időn belül képes lesz tehetséges szerkesztőkből álló stábot összeverbuválni, s mindannyiuk számára csak előnyös, hogyha az örökös kötekedőktől és gáncsoskodóktól már előbb megszabadulnak. – Aki mindenkinek a száját tele akarja tömni – mondta kissé összefüggéstelenül –, annak sok kenyérre van szüksége, mindenesetre több kenyérre, mint amennyi az öreg Gingoldnak van. – Persze ha Heilbrun és Hermann Fisch urak nemet mondanak, folytatta, akkor aligha van rá lehetőség, hogy a PH-t fenntartsák. Ha meg tényleg arra kényszerülnek, hogy a PH-t beszüntessék, micsoda örömujjongásba fognak akkor a nácik – Gingold úr sietségében „ősgonoszokat” mondott – kitörni. Tehát bizonyos értelemben az egész emigráció nevében kéri az urakat, akadályozzák meg, hogy ebben a kritikus időben a német ellenzék legtekintélyesebb lapja kénytelen legyen beszüntetni megjelenését.

Ha Gingold nem Hermann Fisch jelenlétében tette volna meg javaslatát, Heilbrun valószínűleg habozás nélkül, igen határozottan elutasította volna. „Elég volt”, nem akart újabb, piszkos kompromisszumokba belemenni. Így azonban eleinte nem is jutott szóhoz, mert Hermann Fisch azonnal kifejtette elképzeléseit, hogyan lehetne a lapot az átmeneti időn keresztülsegíteni, neveket említett, részletesen taglalta a teendőket, s hosszú beszéde alatt Heilbrunt újból elfogták a kételyek. Jóváteszi-e azzal a történteket, ha most duzzogva félrehúzódik? Gingold ravasz spekuláns, ha rá akarja őt beszélni, hogy maradjon, ezt biztosan valamilyen sötét üzlet végett teszi. De abban igaza van ennek a vén gazembernek, hogy ha a PH nem jelenik meg többé, az egész német ellenzék tán egyszer s mindenkorra elveszti szószólóját. Szabad-e Heilbrunnak ehhez passzivitásával segédkezet nyújtania? Nem cselekszik-e elhamarkodottan, ha most büszkén, öntelten odavágja: én kiszállok ebből a dologból, csináljatok, amit akartok? Nem ugyanolyan esztelenség volna ez, mint amit Sepp elkövetett? Heilbrun ingadozott. Egy hang azt súgta neki: ne szállj ki, s egy még mélyebbről jövő hang azt súgta neki: szállj ki.

Amikor Hermann Fisch a mondókája végére ért, mindketten: Gingold meg Fisch Heilbrunra nézett, s Heilbrun felismerte, hogy a PH sorsa és ezzel a német emigráció egyik fontos politikai eszközének léte az ő döntésétől függ. Ez a tudat egy pillanatra visszaadta régi önbizalmát, újból a hajdani nagyúrrá vedlett vissza. Szokott széles kedélyességével kijelentette, a szóban forgó kérdés túlságosan nagy horderejű ahhoz, hogy azonnal dönteni tudjon. Bármennyire sietős is az ügy, gondosan meg kell vizsgálnia az érveket és ellenérveket, s így este előtt nem adhat választ. Ezt olyan határozottsággal jelentette ki, amely minden ellenkezést lehetetlenné tett, s Gingold aggódva, feszülten nézte, ahogy ez az ember, akinek kezébe az ő és gyereke, az Őzike sorsa van letéve, távozik a szobából.

 

 

Heilbrun hazament. Greta a gyerekkel sétálni volt. Most jól jött neki, hogy nincsenek körülötte. A lesötétített szobában a pamlagon feküdt, szájában voltaképpen már kialudt szivarral, s töprengett. Ha a PH ezentúl nem jelenik meg, eltűnése többet árt az emigránsoknak és az ügyüknek, mint amennyit a lap kétesztendős fennállása alatt használt nekik. Tetejébe ő maga elveszti a külsődleges kényelem legutolsó maradványait is, elproletárosodik, s vele együtt elproletárosodik a lánya és az unokája is. Ha viszont elfogadja Gingold javaslatát, és a PH fennmaradásához segédkezet nyújt, ez a PH lagymatag, kétes színezetű lap lesz, s ő, aki felelősséget visel érte, egyetlen becsületes embernek se nézhet többé a szemébe.

Házvezetőnője beszólt, hogy telefonon keresik. – Hagyjon nekem békét – morogta bosszúsan.

– A nagyságos asszony van a telefonnál – makacskodott a házvezetőnő –, önnel vagy Greta nagyságos asszonnyal akar beszélni. – Heilbrun hirtelen felült. Nem tudta, örüljön-e, vagy se, hogy Brigitte megint egyszer váratlanul megjelenik Párizsban. Felesége Bécsben élt, ahol egy nagy leíró- és fordítóirodát nyitott, Heilbrun már régen nem látta őt, de az asszony időnként váratlanul felbukkant, hogy megnézze, mi van vele és Gretával. Most bizonyára a Gretát ért szerencsétlenség miatt jelent meg a színen. Heilbrun félt Brigittétől, de örült is a jövetelének. Energikus, szókimondó asszony, átlát az emberen, legrejtettebb titkait is kifürkészi. Heilbrun félt tőle, ám ugyanakkor vágyott is rá, hogy kiöntse neki szívét.

Így hát egy kis ijedséggel és nagy örömmel eltelve hallgatta hangját a telefonban. – Mi történt? – tudakolta az asszony rögtön szigorúan, majd hozzátette: – Hogyhogy nem vagy a szerkesztőségben? És igaz az, hogy Greta nálad van? Úgy látszik, szép kis dolgokat műveltek. Gondolom, muszáj megint egy értelmes embernek körülnéznie a portátokon.

– Nincs kizárva, Brigitte – próbált ernyedten tréfálkozni Heilbrun. – De nem volna okosabb ezt szemtől szemben megbeszélni? – Mire megállapodtak, hogy Brigitte nála fog ebédelni.

Furcsa módon mihelyt meghallotta Brigitte hangját a telefonban, szilárdan eltökélte, hogy visszautasítja Gingold javaslatát, sőt még azt sem volt hajlandó magában elismerni, hogy ez ügyben valaha is ingadozott. Gingoldnak csak azért nem mondott azonnal nemet, mert éppen Sepp Trautwein meggondolatlansága láttán elvként fogadta el azt, hogy fontos dolgokban mindig vár egy-két órát, mielőtt véglegesen elkötelezi magát.

Brigitte megjött. Heilbrun jókedvűen üdvözölte „zöldruhás Jantjéjét”. Zöldruhás Jantjének nevezte őt, mert szerinte egy berlini állítólagos Franz Hals-csoportkép egyik alakjára: egy életvidám, szőke, kissé megfakult, öreges arcú asszonyra hasonlított. Brigittének már az ifjúkori, ragyogóan vidám arca is – mondhatni, a bőre alatt – ennek a zöldruhás Jantjének vonásait viselte magán. Heilbrun ezzel gyakran ugratta feleségét, s most egyfajta szánakozó, tréfás elégedettséggel állapította meg, hogy ezek a vonások egyre inkább kiütköznek arcán.

Brigitte rögtön észrevette, hogy Heilbrun nem csupán Greta miatt olyan rosszkedvű és elesett, s okos, céltudatos kérdésekkel kiszedte belőle, mi történt. Heilbrun előbb kissé fölényesen számolt be a történtekről, de hamarosan felhagyott minden szépítgetési kísérlettel. Sőt akkor is csak erőtlenül védekezett, amikor az asszony a fejéhez vágta, nem igaz, hogy Gingold javaslatának elutasítására eleve elhatározta magát. De végül aztán fellélegzett, midőn Brigitte megállapította: a fő dolog az, hogy most nemet mondjon.

Ekkor megjött Greta, s Brigitte asszony vele se bánt éppenséggel kesztyűs kézzel. Nem ment a fejébe, hogyan kételkedhetett Greta egyetlen pillanatig is abban, hogy Oskar Kleinpeter faképnél fogja hagyni. Különösen nagy hiba volt, hogy kicsikarta Oskartól azt a londoni utat. Ez mindkettőjük számára csakis gyötrelmekhez vezethetett. A pénzt, amibe került, valóban okosabbra is fordíthatták volna.

Ebéd után Greta visszavonult, kissé ugyan sértődötten, de mégis felfrissülve attól a kemény, józan módtól, ahogy anyja a dolgokat szemlélte. Heilbrun és zöldruhás Jantjéje újból kettesben maradtak.

Brigitte tulajdonképpen azért jött Párizsba, mert évek óta most először igénybe akarta venni Heilbrun gyakorta felkínált segítségét. Kedvezőnek látszó feltételek mellett fúziót ajánlottak neki a bécsi irodája és egy másik hasonló, nagyobb iroda közt, ehhez azonban tőkekiegészítésre lett volna szüksége. Azt remélte, Franz kisegítheti, de hát nyilvánvalóan nem a megfelelő időpontban érkezett.

Látja, ahogy férje fáradtan, megöregedve gubbaszt, fejénél lóg a Liebermann-portré, az egyetlen tárgy, amely Gretának a Kleinpeter családi vagyonból megmaradt. Brigitte, akár együtt élt a férjével, akár nem, Franzot mindig e portré nagyúri pompájában látta, büszke, kedélyes, magabiztos, nagyvonalú s örök optimizmusában szeretetre méltó úrnak, aki éppen azért szeretetre méltó, mert önmagának és másoknak mindig olyan impulzív, betarthatatlan ígéreteket tesz. De ennek a véraláfutásos szemű, fáradt férfinak, aki nagy kezét ernyedten lógatva itt gubbaszt előtte, ó, ennek a férfinak, aki ősz sörtehajjal borított fejét olyan bágyadtan csüggeszti le, már nagyon kevés köze van a portrén látható férfihoz. Brigittét szinte megrendíti ez a felismerés. De ezért még ugyanúgy szereti a férjét, sőt szánalmat, szokatlan gyengédséget érez iránta, mert most ilyen elesett, most nem tereget ki elébe száz és száz nagyszerű tervet. Magában keserűen mosolyogva megállapítja, teljesen céltalan volna kérését még csak szóba is hozni; Franz már amúgy is épp eléggé összetört, megtépázott, nem akarja még ő is megszégyeníteni.

Éppen nagyvonalúsága miatt nem tudott vele kijönni; Franzot minden újabb szivárvány elcsábította, valamennyin roppant lendülettel végig akart rohanni. De Brigitte éppen ezért szerette őt. Most, hogy férje ennyire megváltozott, az asszonyban nagy-nagy remény kezd éledezni, hátha megint együtt élhetnének: egy pompázatos Franz Heilbrun, akit azonban a sors kissé már megkopasztott, s egy energikus, zöldruhás Jantje, aki néha ugyan kellemetlenkedik, de akire azért hallgat.

Látja a régi, kedves bútorokat, amelyek közt oly sok esztendőt töltött, és szívét melegség önti el. De aztán energikusan kirángatja magát töprengéseiből. Hányszor és hányszor hitegette magát, hogy Franz megváltozott, s mindig csalódás volt az ára. Most, hogy végre benőtt a feje lágya, nem szabad beleesnie a régi hibákba. Brigitte tudja, ha újból megpróbálnának együtt élni, abból semmi jó nem jönne ki.

Sóhajtva megadja magát a sorsának. E pillanatban az égvilágon semmi egyebet nem tehet, mint hogy ebbe a csúnyán elanyátlanodott emberbe egy kis bátorságot önt. Mostani állapotában nem hagyhatja magára. Ennél még az is jobb volna, ha a szokott módján pöffeszkedne előtte. Így aztán Brigitte óvatosan, fejmosást és bátorítást ügyesen adagolva, megpróbálta férjét kisegíteni csüggedtségéből.

Heilbrun hamarosan vissza is nyert valamit régi frisseségéből. Már megint adta a bankot Brigitte előtt. Elhatározta, hogy felesége jelenlétében adja meg Gingoldnak a választ. Felvette a kagylót, s Gingoldot kérte. Mihelyt Gingold meghallotta, ki van a telefonnál, gyors, csúnya hangján máris rákezdte: – Na végre! Tehát elfogadja a javaslatomat. Mellesleg teljesen megfeledkeztem róla: természetesen kész vagyok a többletteljesítményért megfelelő ellenszolgáltatást adni. Harmincszázalékos fizetésemelést ajánlok fel önnek. Igent mond, ugye, kedves Heilbrun?

– Nemet mondok – válaszolta Heilbrun határozottan és nem is különösen nagyképűen –, csatlakozom a többiek ultimátumához. – És ezzel letette a kagylót, mielőtt Gingold még válaszolhatott volna.

– Na, zöldruhás Jantje – mondta utána Brigittének, és szívélyesen, kedveskedve, szkeptikus önismerettel eltelve átölelte a derekát. Brigitte azonban a hús és vér Franz Heilbrunról a Liebermann-portréra fordította tekintetét, s a kettő közti különbséget máris valamivel kisebbnek látta.

4
Huszárcsíny

Pfeiffer, Berger és Peter Dülken urak egymást váltogatva mindazt elmondták, amit jogi helyzetük megítéléséhez fontosnak tartottak. Most aztán feszülten néztek Zarnke jogtanácsosra, hogy az mit fog mondani.

Elbeszélésük közben Zarnke fel-alá járkált, figyelmesen hallgatott, szivarjának hamuját gondatlanul a szőnyegre szórta. Olykor-olykor hirtelen megállt, s nagy, figyelmes, barna szemét az éppen akkor beszélő személyre függesztette. Most a kávézóasztalkához lépett, egy pohárka cseresznyepálinkát töltött magának, lehajtotta, majd így foglalta össze a helyzetet: – Az egész ügy nyilvánvalóan úgy áll, hogy erkölcsi szempontból önöknek, jogi szempontból viszont az öreg Gingoldnak van igaza.

– Én is pontosan így gondoltam – jegyezte meg melankolikusan Berger. De Peter Dülken hamiskás mosollyal a jogtanácsos arcába nézett.

– Hisz éppen ezért vagyunk itt – mondta. – A jó ügyvédnek az a feladata, hogy a jogot a jó ügy érdekében a rossz törvényekkel szemben érvényre juttassa. Jog pedig az, ami az öreg Gingoldnak árt.

Zarnke elnevette magát. A megbeszélés kedélyesen, korántse komoly konferencia módjára folyt, Zarnke súlyt helyezett rá, hogy az ügyfeleivel folytatott megbeszéléseinek ne legyen üzleti színezetük. Kényelmesen, kávé mellett üldögéltek, ott ült köztük Zarnke unokahúga, Sophie is, aki előtt a jogtanácsosnak nem voltak titkai. Zarnke tárgyalásai mindig hosszúra nyúltak, a jogtanácsos szerette a kitérőket, elkalandozásokat, beszédét anekdotákkal fűszerezte. „Nekem a szaft fontosabb, mint a sült”, szokta mondogatni. Ezt a szeszélyét azonban még azok is szó nélkül tűrték, akiket ügyeik sürgettek, mert Zarnke nemcsak kiváló jogász volt, hanem gyakran még ezen túlmenően is jó, ravasz tanácsokkal tudott szolgálni, és értette a módját, hogy a hosszadalmas, tárgytól elkalandozó megbeszélések végén a tényállást precízen összefoglalja.

Ezúttal sem volt másképp. – Az önök szerződései – jelentette ki – természetesen attól a pillanattól kezdve, hogy sztrájkba lépnek, hatályukat vesztik. Ha jól értem, önök hajlandók vállalni a kockázatot, hogy alaki szempontból jogtalanságot kövessenek el?

– Igen – válaszolta Pfeiffer.

Zarnke fejét csóválta; húsos arcán ékeskedő tömött bajszát valószínűleg festette, másként nem lehetett volna ilyen koromfekete. Mereven nézett a három úrra. De bármennyire kétkedők és aggodalmasak voltak mozdulatai, vastag ajkán mégis mosoly ült. És aztán ez az alacsony, fürge, sürgő-forgó úr újból elkezdett fel-alá szaladgálni, jól fejlett lúdtalpai mély nyomokat hagytak a hamuval teleszórt, vastag szőnyegen, karjaival evező mozdulatokat tett, mintha vizet taposna. A szerkesztők szándéka tetszett neki. Az emigráció valamiféle rezígnációt, egy helyben topogást hozott magával, jólesett olyan emberekkel találkozni, akik cselekedtek, akik készek voltak a támadásra.

Julian Zarnkét nemigen érdekelte a politika, de a nácikkal szemben vérbő gyűlöletet érzett. Volt is oka rá. Ő maga „árja” apától és zsidó anyától származott, és mint „kevert fajú” a nácik hatalomra jutása után már nem fejthetett ki védőügyvédi tevékenységet. Viszont megtehette ezt Robert, a fia, akit társnak vett be az irodájába. Mert Robertnak csak egyetlen zsidó nagyszülője volt, Julian Zarnke anyja, s így a Harmadik Birodalomban már „háromnegyed árjának” számított. Mármost úgy állt a dolog, hogy az idősb Zarnkénak jutott a tehetség, az ifjabbnak pedig csupán a csaknem megfelelő vér. Eleinte azt az eljárást követték, hogy Julian Zarnke dolgozta ki a védőbeszédeket és látta el egyebekben is tanáccsal a fiát, s amikor Robert védőbeszédet tartott, Julian Zarnke maga is gyakorta ott volt Moabitban, a berlini igazságszolgáltatás központjában. Julian Zarnke szerette a moabiti levegőt.

Csakhogy a Harmadik Birodalom hatóságai nem tartották kívánatosnak, hogy a „csaknem-árja” ifjú Zarnke a „nem-árja” apjával érintkezzék. Robert Zarnke ezért értésére adta apjának, ne mutatkozzék Moabitban, amikor ő ott védőbeszédet tart. Julian Zarnke ezt azonban elengedte a füle mellett, szerette Moabitot, nem tudott meglenni a moabiti levegő nélkül. Apa és fia közt torzsalkodásra került sor. Az ostoba fiú mind erélyesebben követelte tehetséges apjától, hogy hagyjon fel a bírósági tárgyalóteremben való nemkívánatos látogatásaival. Idősb Zarnke bölcs ember volt, mint nagy ügyvéd mélyen belelátott az emberi dőreség nyüzsgő világába, fia becsvágyát is megértette. Ha Robert Zarnke pusztán karrierizmusból tagadta volna meg őt, ezt még lenyelte volna. De a fia a szükségesnél sokkal messzebbmenően megtagadta apját, el akarta rejteni őt, el akarta kergetni a nyilvánosság elől, a hátsó szobába akarta kényszeríteni. Az apa és fia közti kapcsolat tűrhetetlenné vált, Julian Zarnke helyesebbnek vélte, ha elhagyja Berlint.

Most hát Párizsban élt. Látszatra nem is rosszul, mert vagyonának egy részét még idejében biztonságba helyezte. Úgy tett, mintha jól érezné magát. De valójában egyikük sem érezte jól magát, sem Julian Párizsban, sem Robert Berlinben. Az ifjonc érezte, hogy az ügyvédi iroda követelményeinek nem tud eleget tenni, apja tanácsai keservesen hiányoztak neki. Julian Zarnkénak pedig itt nem volt rá lehetősége, hogy a jogi csűrés-csavarásban, a bírák és a felek kezelésében kimutassa képességeit, hiányzott neki Berlin, Moabit.

A PH-ügy tehát szíve szerint való volt. Itt most győzelemre segíthette azt a felet, amelynek erkölcsileg igaza volt, de amely a törvény betűivel szembekerült; rokonszenves embereket segíthetett győzelemre egy csirkefogóval, egy ellenszenves alakkal szemben. Elsősorban ez a fiatalember, ez a Peter Dülken a maga laza, szentimentalizmustól mentes valóságszemléletével nyerte meg az ügyvéd tetszését.

– És mi történik, ha Gingold nem veszi tudomásul az ultimátumot, s beszünteti a PH megjelenését? – érdeklődött az ügyvéd. – Mit csinálnak akkor?

– Akkor meg kell próbálnunk saját lapot indítani – válaszolta nyögve Pfeiffer, s Zarnke nem tudta, vajon e nyögés a férfi asztmájára vagy pedig a nehéz helyzet miatti aggodalmára vezetendő-e vissza.

– Nem éppen épületes dolog, hogy az emigránsok így torzsalkodjanak egymás között – vélekedett Zarnke. – Pecsenye lesz a náciknak. Amellett elég költséges is.

– A termelési eszközök Gingold birtokában vannak – állapította meg komoran Berger –, de nálunk vannak az emberek.

– Hát akkor el kell venni tőle a termelési eszközöket – foglalta össze a helyzetet tárgyilagosan, pökhendien Peter Dülken. Majd ő is felállt, hanyagul fel-alá kezdett járkálni, makrancos fürtjeit egy heves mozdulattal hátravetve homlokából, mogorván töprengve.

– Kitűnő ötlet – gúnyolódott Berger. – Csak el kell vennünk Hitlertől a Harmadik Birodalmat, s akkor a nemzetiszocializmus el van intézve.

– Úgy képzelem el a dolgot – fejtette ki tervét Pitt anélkül, hogy Berger gúnyos megjegyzésére reflektált volna –, hogy kissé megváltoztatott cím alatt saját számlára tovább visszük a lapot. Az előfizetők listája a kezünkben van. A Redlich vagy a Glücksmann majd legépeli nekünk. A nyomdának édes mindegy, kinek a számlájára dolgozik, ha egyszer a megrendelő fizet. Az előfizetőknek tovább szállítjuk a lapot; ők biztosan nem törődnek vele, hogy ki a lap tulajdonosa, a Jóreménység konzorcium-e vagy pedig a Rebbach kiadóvállalat. Az új PH-nk vagy PN-ünk, nevezzék el, aminek akarják, két szám után olyan szilárdan ül majd a nyeregben, hogy senki se fog többé gondolni rá, hogy valaha PH-nak hívták.

Berger és Pfeiffer ironikusan vigyorogtak. A jogtanácsos híres volt valóságérzékéről, s a két szerkesztő már előre mulatott, milyen zaftos megjegyzéssel intézi majd el a kis Pittet és a bolond tervét. – Ez jó kis huszárcsíny volna – vélekedett ehelyett Zarnke. Megállt Pitt előtt, gépiesen megsimogatta tömött, fekete bajszát, s elgondolkodva nézett a fiatalember szemébe. Aztán elmosolyodott, és elmesélte egyik kedvenc anekdotáját. – Egyszer Csernovitzban egy öreg zsidó odament a színház kasszájához, karjával eltakarta hosszú ősz szakállát, és azt mondta: „Kérek egy diákjegyet.”

– És? – kérdezte kíváncsian Pfeiffer.

– És kapott – válaszolta Zarnke.

Nevetésbe törtek ki. – A fő kérdés az – jegyezte meg az ügyvéd –, hogy honnét veszik majd a pénzt?

– Egy keveset én is tudok szerezni – jelentette ki rövid gondolkodás után Pitt. – Valaki érdeklődik a Handel-kéziratom után. Komoly dohányt lehetne kapni érte. Legfeljebb fotókópiával kell majd beérnem; már mások is beérték vele. – Pfeiffer és Berger barátságos pillantást vetett Pittre. Gyakran gúnyolódtak a szenvedélyén, de tudták, milyen fájó szívvel válna meg a Handel-kézirattól. A jogtanácsosnak első pillanattól kezdve tetszett Peter Dülken laza, gunyoros, pomádésan energikus lénye, nyíltszívűséggel párosuló agyafúrtsága s most ez az áldozatkészség egészen meghódította.

– Én is igyekezni fogok valami pénzt előteremteni – ígérte.

– Nem akarsz még egy csésze kávét? – avatkozott be most energikusan az unokahúg, aki eddig szótlanul, de figyelmesen hallgatta a beszélgetést. Zarnke azért vette magához az unokahúgát, Sophie-t, hogy az gondját viselje, és a könnyelműségektől visszatartsa. Zarnke jóindulatú, könnyen lelkesedő ember volt, egykettőre igent mondott, amellett szerette meggondolatlanul járatni gyorsan pergő beszélőkéjét. Ilyen esetekben Sophie kötelessége volt figyelmeztetni őt. Ami néha sikerrel járt, de sokkal gyakrabban ezt kapta válaszul: – Látom, Sophie-kám, hogy megint valami butaságot akarok csinálni, de ezt az egyet még meg kell mondanom. – És ekkor tényleg valami butaságot mondott.

Ezúttal mosolyogva csak ennyit válaszolt: – Köszönöm, Sophie, nem kérek. – De aztán, éppen mert Peter Dülken terve vonzotta, szakszerűen felsorolta mindazokat a nehézségeket, amelyekbe az esetleges kivitelezés során ütköznének. A paragrafusok Gingoldot védik. – Ha nekivágnak a dolognak, uraim – magyarázta Zarnke –, fel kell készülniök rá, hogy a bírósági küldönc ki-be fog járni önöknél. Gingold úr naponta borsot tör majd az orruk alá valamilyen határozattal. Ehhez pedig jó idegekre van szükség.

– Azt hiszem, jó idegeink vannak – jegyezte meg Peter Dülken.

Pfeiffer és Berger tisztában volt a vállalkozás nehézségeivel. De hát ha egyszer ünnepélyesen, őszinte szívből szolidaritást vállaltak Sepp-pel, most nem lehet többé visszakozni, cserbenhagyni őt. Még így öregen, asztmatikusan, aszottan, gondokkal küszködve is egy sorba kell állniok az ifjú Pitt-tel.

Zarnke feltárta ügyfelei előtt a kockázatokat, s ezzel eleget tett kötelességének. Ha van merszük, s mégis belefognak a vállalkozásba, ez az ő dolguk. Tetszett neki az ügy, s ezért kétszeres buzgalommal segített nekik. Noha Sophie még egyszer megkínálta egy csésze kávéval, kijelentette, hogy minden valószínűség szerint sikerül majd valami pénzt előteremtenie. A többiek lelkesedése Pfeiffer és Berger urakat is magával ragadta, a kalandos terv egyre inkább vonzotta őket. Csirkefogók módjára mint az összeesküvők dugták össze fejüket, kávé, cseresznyepálinka és édesség mellett, szivarhamut szórva szét, így készítették elő a huszárcsínyt.

Nyitva maradt még a kérdés, mivel álljanak Heilbrun elébe. A Sepp-ügyben ugyan gyalázatosan viselkedett, de a hírneve és nagy tapasztalata nélkül mégis nehezen tudnának boldogulni. Amellett azzal is számolni kellett, hogy Gingold megpróbálja a régi PH-t tovább vinni, s ha ehhez még Heilbrunt is sikerül megnyernie, úgy az ő vállalkozásuk az első pillanattól fogva diszkreditálva volna.

Pfeiffer és Berger elhatározta, hogy tárgyalásokba bocsátkoznak Heilbrunnal. Kellemes éppenséggel nem lesz ez a megbeszélés. Már régóta együtt dolgoztak vele, évtizedek óta ismerték egymást. Végül is ő alapította a PH-t, most pedig megsértették, az ellenség szövetségeseként kezelték. Ilyen körülmények közt nem lesz kellemes dolog bevallani neki, milyen nélkülözhetetlen.

Csakhogy Heilbrun könnyűvé tette a dolgukat. – Szépnek persze nem tartom – kezdte –, hogy bizalmatlanságot szavaztak nekem. De megértem. – Mély lelki elégedettség töltötte el, ám óvakodott tőle, hogy a sértődöttet játssza. – Na de ne tartsunk haragot – mondta –, inkább vizsgáljuk meg a való tényállást. Gingold urunk felajánlotta nekem, hogy vezessem tovább a PH-t, és Hermann Fischsel szedjek össze egy új szerkesztőséget. Ezt persze elutasítottam. Ennek ellenére nem hinném, hogy Gingold leteszi a fegyvert. – Heilbrun véraláfutásos szemét töprengve látogatóira függesztette. Kínos szünet állt be.

– Ha ön nemet mondott neki – mondta Pfeiffer –, nehezen fog megfelelő embert találni.

– Sajnos, mi is – tette hozzá epésen Berger. Heilbrun szíve mélyén megkönnyebbülést érzett, de igyekezett továbbra is szerény maradni.

– Ha akarják – mondta halkan –, rendelkezésükre állok.

Tehát az öreg főszerkesztőjük megbocsátott nekik. Még szóban és gesztusokban sem volt fennhéjázó. Pfeiffer és Berger megszégyenülten álltak előtte.

Azon a szerdai napon, amelynek estéjén az ultimátum lejárt, Gingold nem is mutatkozott a szerkesztőségben. Odahaza ült, és lázasan igyekezett embereket toborozni, akik a PH-t tovább viszik.

A szerkesztők viszont a maguk részéről lelkiismeretesen összeállították a PH legközelebbi számát. Aztán beszüntették a munkát, átköltöztek az új helyiségükbe, s előkészítették saját lapjuknak, a Párizsi Német Újság-nak első számát.

Mindannyian nagy hévvel vetették bele magukat a munkába. Az új lapot kezdőbetűivel már csak PNÚ-nak nevezték, s feszülten néztek a PNÚ első számának megjelenése elé.

5
A kísértés

Az Anna halála utáni napokon kiderült, hogy Seppnek több barátja van, mint hitte. Monsieur Mercier úrnak szeme-szája elállt a csodálkozástól, milyen sok tisztes külsejű ember tesz részvétlátogatást Trautweinnél. Amellett nagy halom posta érkezett; még Leonhard Riemann is – dacolva a cenzúrával és az államrendőrséggel – őszinte, baráti megrendülésről tanúskodó levelet küldött neki.

Sepp mindezt szinte érzéketlenül vette tudomásul. Szomorúan gubbasztott a karosszékben, amelyet Anna behúzatott számára, lábán a papuccsal, amit vett neki, s így perlekedett magával, a világ iránti haraggal eltelve.

Anna alakját idézgette. Sikerült is felidéznie, testi valóságában látta maga előtt, hallotta szeretett, csengő hangját. Visszaemlékezett arra a csúnya estére, amikor Anna életében először ráripakodott. – Megőrültél – sikoltozta. – Ne törd a politikán azt a buta fejedet. – Olyan tisztán hallotta hangját, hogy megrázta fejét, mint akinek vízcsepp ment a fülébe, s attól akar szabadulni.

De a hang csak nem hallgatott el, s a halott Anna hangja furcsa módon meggyőzőbben szólt hozzá, mint ahogy az élő valaha is szólni tudott. És egyszerre Sepp úgy érezte, mintha most megértené Anna halálának értelmét: azért halt meg, mert nem tudta őt meggyőzni. Nem tudta világossá tenni számára, hogy a politikához csak a jó szándéka van meg, tehetsége nincs hozzá, s így az a kötelessége, hogy visszatérjen a muzsikához. Hogy ezt világossá tegye számára, ezért hozta meg a legnagyobb áldozatot, amit ember valakiért meghozhat: az életét áldozta fel. S a halála csak akkor válna értelmetlenné, ha ő ezt az áldozatot nem fogadja el.

Mihelyt erre ráeszmélt, nagy megkönnyebbülés fogta el: most megkapta az engedélyt, hogy visszatérjen a muzsikához. Mély, őszinte hálát érzett Anna iránt. Igen, most visszatér igazi hivatásához, s behozza a hosszú időpocsékolást. Úgy ígéri ezt meg Annának, mint egy nebuló, aki rossz fát tett a tűzre. – Jöjjön, aminek jönni kell, öreg – mondja fennhangon, s nem tudja, Annához szól-e vagy önmagához –, ezentúl csak muzsikával foglalkozom. És meglátod, olyat csinálok, amire azt mondod, ez igen, ez már döfi. „Isten hozzád, szép tájék” – teszi hozzá az idézetet, s a szép tájékon valószínűleg a PH-t és az egész politikai irkálást érti.

Ez délelőtt volt. Délután beállított Peter Dülken azzal, hogy fontos dolgokat szeretne vele megbeszélni. Sepp vonakodva azt válaszolta, most nincs türelme hivatalos dolgokhoz. Ám Pitt a szokott pomádés, energikus módján ragaszkodott hozzá, hogy Sepp meghallgassa, s részletesen beszámolt neki a szerkesztőségben történtekről.

Seppet előbb nagy, értelmetlen öröm fogta el. Tehát igaza volt: a világban nem csak Gingoldok vannak. Valamennyien, ez a Pitt, a Pfeiffer, a Berger kiálltak mellette, még Heilbrun, az a csirkefogó sem tudott tovább lapulni. Hogy Anna ezt meg nem érhette, gondolta magában. Minden mindig későn jön. Éppen úgy, ahogy Tüverlin levele is későn jött Harry Meiselnek. Ringseisnek igaza van, amikor a várakozás tudományáról prédikál.

– Nem kell, ugye, mondanom magának, Pitt – rikoltotta ki örömét –, hogy ez milyen jólesik nekem. Ha cserbenhagytak volna, azt egész életemben ki nem heverem. Kutyául éreztem magamat. Megmondom őszintén, Heilbrun-ról már azt mondtam magamban: büdös zsidó. Most itt állok megszégyenülten. Ön igazi jóbarát, Pitt, önök mind nagyszerű emberek. – Megragadta és alaposan megszorította Pitt kezét.

Pitt, hogy elkerüljön minden érzelgősséget, a tárgyra terelte a szót. – Azért alapítottuk meg ezt a Párizsi Német Újság-ot – magyarázta –, mert nem akartunk lemondani önről. Szükségünk van önre, muszáj önt megnyernünk. Nem szeretem a nagy szavakat, de az ön neve, ezt nemigen lehet másképpen kifejezni, most aztán igazán zászló lett. Az első számban, a legjobb helyen hozzuk azt a cikkét, amely miatt Gingolddal összerúgta a patkót, azt a koholt Hitler-beszédet Richard Wagnerről.

Sepp elkomorult. Megint butaságot követett el. Nem lett volna szabad ilyen nagy hangon kirikoltania örömét. Pitt most persze azt hiszi, hogy ő, Sepp, mindörökre ott ragad abban a nyomorult szerkesztőségben. De nagyon téved! Sepp kiszáll a buliból. Sepp ezentúl csak muzsikát ír, semmi mással nem foglalkozik. S mivel ez szilárd, visszavonhatatlan elhatározása, ezért ezt most tüstént be is olvassa Pittnek, s hozzá igen határozottan. Inkább legyen két percig goromba fráter, mint hogy egész életére szarban üljön.

– Ide figyeljen, Pitt – kezdte szokatlanul könnyed hangon –, ön igen okos fiú, ért is valamit a zenéhez, önnel őszintén beszélhetek. Persze igen szép önöktől, hogy ilyen szolidárisak velem, de ez tulajdonképpen természetes. – Ha azt hiszitek, gondolta magában, hogy másodszor is átejthettek, másodszor is befoghattok a PH-tokba vagy a PU-tokba, vagy ahogy azt a vacak lapotokat nevezitek, nagyon csalódtok. Másodszor nem fogtok engem megkapni, erre mérget vehettek. – Ezt csak azért mondom – tette hozzá fennhangon, komoran –, nehogy a szerkesztőségben hamis elképzelésekben ringassák magukat. Végül is a PH kedvéért a muzsikámat is sutba dobtam; senkitől nem vártam köszönetet érte, de nem is kaptam. – Elkeseredetten beszélt, s lekicsinylő, münchenies beszédmódja még csak hangsúlyozta keserűségét.

Pitt figyelmesen hallgatta Seppet. Sovány fejét, hegyes orrát kissé lefelé buktatta, nyílt, élénk arcán elfogódottság tükröződött. Sepp máris megbánta, hogy ilyen gorombán nekiesett. Peter Dülken munkáját nem sokra tartotta, alantas munkát végzett, „ha királyok építenek, izzadnak a kubikusok”; de Pitt mégis értett valamit a zenéhez, s bizonyára alaposan meggondolta a dolgot, mielőtt e kívánsággal előhozakodott. Így hát Sepp békésebben, szinte bocsánat-kérően folytatta mondókáját: – Ön moralista, Pitt. Igen udvariasan fejezte ki magát, de végeredményben mégiscsak kiselőadást tartott arról, ami az ön véleménye szerint az én átháríthatatlan kötelességem. Mondjam el önnek, mit jelent egyszerű szavakra lefordítva, amit ön nekem ilyen óvatosan elprédikált? – És ekkor nekiállt, hogy Pitt kívánságát a maga nyelvére fordítsa le: – A világ romlásba dől – rikoltotta –, s ekkor ez a Sepp, ez a hóhányó azt képzeli, hogy ő valami nagy kivétel, neki semmi mást nem kell csinálnia, csak muzsikálni. Mit képzel ez az alak? Hát nem lehet valaki nagy művész úgy, hogy amellett még valódi hivatása is legyen? Hát Goethe, Shakespeare, Gottfried Keller örökké csak írt? Valószínűleg egy egész sereg példát tudna nekem felsorolni. És most jön ez a kis Sepp Trautwein és egyszerűen kijelenti: én dalolok, mint a madár, s minket meg faképnél hagy, hadd gürcöljünk csak egyedül. Valami ehhez hasonlót akart mondani, Pitt, ugye? Ne tagadja.

Peter Dülken még mindig elfogódottan mosolygott; Sepp szemében kamaszosnak tűnt, úgy találta, kissé az ifjú Schillerre hasonlít. Peter Dülken bele tudta élni magát mások lelki világába, és Sepp szavaiból kiérezte egész, indokolt muzsikus-gőgjét. De hát nem adtam-e el végeredményben én magam is a Hándel-kéziratot, futott át az agyán. És ez sem csekélység. Igaz, a technika nagyot fejlődött, fotókópiával is elboldogulok, de azért az eredeti kézirat mégis más, számomra egészen más. Mielőtt a kéziratot elvitte a vevőhöz, sokáig simogatta a megsárgult papírt, azt a papírt, amelyre Handel írt, egész szívével csüggött rajta. Jó, töprengett tovább, Sepp alkotóművész, én meg nem vagyok az. De ha egyszer hallok egy Beethoven-, egy Mozart- vagy egy Haydn-darabot, és észreveszem, hogy itt valami nincs rendben, itt egy-két ostoba írás- vagy sajtóhiba elrontja az eredeti hangzást, s tudom, hogy megtalálnám a hibát, helyreállíthatnám a mű megzavart harmóniáját, visszaállíthatnám eredeti tisztaságába, s ehelyett mégis a szerkesztőségben ülök és gürcölök, ez tán nekem nem fáj? Én is tudom, mit jelent áldozatot hozni. És Seppnek most nem szabad kiszállni, ez egyszerűen lehetetlenség, muszáj az igát tovább húznia. Jogom van hozzá, hogy ezt kívánjam tőle, sőt kötelességem. Egyszerűen bűn volna, ha nem tenném.

– Igen – válaszolta hát magas hangján, s ideges zongoristaujjait hajlítgatta –, valóban valami ilyesmit gondoltam. Csak tán nem ilyen hangnemben; tudom, hogy ön milyen nagy zenész, s át tudom érezni, mit jelent az ön számára lemondani a munkájáról, és helyette a mi siralmas lapocskánknak írni. Nem szeretek tolakodni, s mindez nagy megerőltetésembe került, de hát mégis eljöttem, s arra kérem önt, tartson ki, dolgozzon továbbra is nekünk. – Látta, ahogy Sepp ott ül, komoran, széles ajkait erősen összeszorítja, homlokán mély redők, s úgy érezte, durvaságot követett el. De hát bizonyos esetekben a tapintat nem helyénvaló, s épp az emberiesség érdekében brutálisnak kell lennie. – El tudom képzelni – folytatta –, mit gondol most ön, Sepp, valószínűleg olyasmit, hogy „nyaljátok ki a seggemet”, s én ezt nem is veszem rossz néven öntől. Gondoljon, amit akar, gondoljon valami nagyon bajorosat, nagyon gorombát, de maradjon nálunk. Azt hiszem, ha nem maradna nálunk, nem is érezné jól magát.

Sepp az egész idő alatt már-már kárörömet érzett, hogy Pitt mennyire erőlködik, s valamennyi érve lepergett róla. De ez az utolsó érv, Pittnek az a kijelentése, hogy nem fogja jól érezni magát, ha nem marad a lapnál, elevenébe vágott. Ha Pitt folytatta volna a rábeszélést, Sepp valószínűleg képtelen lett volna tovább ellenállni.

Csakhogy Pittnek többre már nem futotta erejéből. Minden rámenőssége és rábeszélő képessége kimerült. S mivel Sepp hallgatott, most másra terelte a szót. – Pénzünk lesz egy időre – mesélte –, Zarnke jogtanácsos felhajtott százezer frankot, én meg eladtam a Handel-kéziratomat, tudja, az opus 59-et.

Szokásos módján beszélt, hanyagul elnyújtva a szavakat, de Seppet éppen ezek az egyszerű szavak jobban megindították, mint az, amit odáig mondott. Már hajszál híján azt válaszolta: itt a kezem, persze hogy önöknél maradok. De aztán meggondolta magát: hohó, álljon meg a menet, ne csinálj újabb butaságokat! Így hát összeszedte magát, s csak ennyit válaszolt: – Mindenesetre nagyon köszönöm a tanácsát, Pitt.

Amikor Pitt elment, Sepp komoran üldögélt. Micsoda falánk társaság! De nem leszek tovább a paprikajancsijuk, ilyen őrültséget nem csinálok. Azt hiszik, hogy ezzel a kis szolidaritással és bajtársiasságukkal egész életemre befoghatnak. Miért halt meg Anna, ha most még csak meg sem szívlelem a felismerést, amit a halála hozott nekem?

És ha Pitt ezzel a hülye Handel-kéziratával áll elő, ez csak arcátlan blöff, semmi más. Ennek nem dőlök be, az ilyesmi nekem nem imponál. Egy kézirat, egy vacak papír – én meg a hivatásomat, az egész életemet feláldozzam? E kettőt egy kalap alá venni egyenesen szemtelenség.

Sepp dühös elégedettséget érez, hogy nem hagyta magát lerohanni. De a muzsika feletti öröme, az a mély öröm, ami Pitt látogatása előtt eltöltötte, mégis odavan. Annát hívta segítségül. De most már nem tudta alakját olyan híven felidézni. Anna csengő hangja helyett csak Peter Dülken hanyag, kölni hanglejtését hallja. „Én meg eladtam a Handel-kéziratomat, tudja, az opus 59-et.”

 

 

Másnap reggel veszi először kézbe a Párizsi Német Újság-ot. PNU, morogja maga elé elkeseredetten, megvetően, de aztán mégis rögtön nekiáll, hogy elolvassa. Eleinte görcsös egykedvűséggel olvas, majd egyre mohóbban, a szakember érdeklődésével. Megnézi a címoldalt, az új lapfejet. Elolvassa a lap címváltozását megindokoló közleményt. Ügyesen fogalmazott cikk, a kiadó és a szerkesztőség közti nézeteltérésekre utal, de nem támadja Gingoldot, nem nyújt semmi alkalmat ellenakcióra. Amellett nincs is feltűnő helyen, úgyhogy csak kevés előfizető veszi majd észre, hogy új lapról van szó. Aztán elolvassa saját cikkét: a „Vezér-beszédet” Richard Wagnerről. A fiúk valóban úgy helyezték el, hogy mindenkinek el kell olvasnia. Így böngészi végig az egész számot, az első betűtől az utolsóig, nem mint olvasó, hanem mint szerkesztő. Belemerül az olvasásba, ahá-zik, nyelvével csettintget, bosszankodik, „disznóság, gügye banda”, „pompás”, „na ezeknek jól megadtuk”, morogja maga elé.

Csak amikor a végére ér, s a lapot visszadobja az íróasztalra, eszmél rá csodálkozva, ijedten, önmegvetéssel, hogy az olvasmány mennyire lekötötte, mennyire belegabalyodott, beleszeretett a szerkesztőségi munkába.

Ez most történt utoljára. Ezzel be van fejezve, egyszer s mindenkorra. Dühösen leül a zongorához.

Az egyik Walther-dalhoz fog. „Ó jaj, mi messze tűntek az ifjú éveim”, így kezdődött a vers, s ez Seppet mélyen megindította. „A régi játszótárs már mind vén és reszkető – folytatódott tovább –, kiirtották az erdőt, a réten dudva nő, csak a patak folyik még, mint egykor csordogált.” Igen, ez nagyon meghatotta Seppet, meg az is, hogy: „Közömbösen köszönt már sok régi jóbarát”, s az a „jaj, mindörökre már”, amellyel a vers befejeződött. A melódiája már régóta a fejében motoszkált, jó melódia, sokkal találóbb és közvetlenebb, mint amilyet annak idején a „tovaszálló évekről” szóló Horatius-ódához írt. De aznap az agya nem engedelmeskedett neki, semmi se „jött”, minden halott és hideg maradt. Szinte örült, amikor a szomszédban valaki ügyetlen ujjakkal egy Mozart-szonátát kezdett klimpírozni, ez ürügyet szolgáltatott neki, hogy a zongora fedelét fellélegezve, nagy dérrel-dúrral becsapja.

Karját tornáztatta; nemet mondott, nem hagyta magát rábeszélni, most már csak muzsikával fog foglalkozni. Ez jó, ez nagyszerű, s ha ez a dal ma reggel nem is sikerült, majd sikerül délután.

De délután sem sikerült, és másnap és harmadnap sem. Az ihlet cserbenhagyta. Sepp újból és újból elismételte magának, milyen boldog, hogy most zenét szerezhet. De valahányszor meglátta a PNU-t, úgy érezte magát, mint egy bliccelő diák.

Ezen a harmadik napon Tschernigg jött el hozzá látogatóba. Tschernigg hűséges barát volt, már többször is járt nála. Sepp eddig hallgatagon, elutasítóan viselkedett vele szemben; aznap izgatott, elkeseredett bőbeszédűséggel fogadta, rajta töltötte ki önmaga feletti haragját, szerette volna felbosszantani. – Ön az egyetlen ember, Tschernigg – mondta neki harciasan –, akinek nincs joga engem sajnálni. Hát nem éppen ön volt az, aki verseiben kigúnyolta a nyomorúságos, nyárspolgári családi kötelékeket és a házastársi kapcsolatok undorító lagymatagságát? Ha most ön sajnálkozik rajtam, mi másnak fogjam fel, mint gúnynak? – És ezzel idézni kezdte Tscherniggnek a saját verseit.

– Dicséretére válik, professzor – ismerte el higgadtan Tschernigg –, hogy kívülről tudja a verseimet. Jómagámnak már idegenek. Nem akarom megtagadni őket, kitűnő versek. De a test valamennyi sejtje, mondja valahol Strindberg, minden hét esztendőben megújul, az ember tetőtől talpig átalakul; én egyszerűen kinőttem a verseimből. Mint tudja, vitalista vagyok – folytatta Sepp előtt önigazolását –, és szerintem aki helyesen akar élni, és abszolút szabadnak kívánja érezni magát, annak minden lehetséges élményt vállalnia kell, a veszélyeket és szakadékokat nemcsak hogy nem szabad elkerülnie, hanem egyenesen fel kell őket keresnie. Ezért vállaltam magamra a vízözönt, és azt a kockázatot, hogy elpusztulok benne. Átéltem, megismertem a vízözönt, de most, hogy egyre inkább öregszem, elegem lett belőle, most már a bárkát is szeretném átélni. Az ember különös keverék: olykor Faust, olykor Mefisztó, olykor Müller úr vagy Schulze úr. Jelenleg Schulze úr vagyok. – És mivel Sepp válasz helyett csak kajánul vigyorogva hallgatott, így folytatta tovább fejtegetéseit: – Manapság kivert állatként kóborolni olyan merészség, amely már-már az ostobasággal határos, mert aki manapság nem áll be a sorba, aligha kerülheti el, hogy a tömegek agyon ne tapossák. Ezt jómagam mindig pontosan tudtam, és mégis volt bátorságom hosszú éveken át individualistaként élni, feltehetőleg én voltam az utolsó individualista. De ezzel végeztem, ez már történelem, túl vagyok rajta. Az ön történelem iránti finom érzékéről tanúskodik, professzor – fejezte be Tschernigg udvariasan a mondókáját –, hogy így csügg az én individualista koromból származó verseimen.

Seppet bosszantotta, hogy Tschernigg ennyire elmerült a polgári kedélyességbe, és ráadásul, úgy látszik, jól is érzi magát benne. Hát ennyire állhatatlan az emberi természet? Hát éppoly kevéssé találkozhatunk másodszor ugyanazzal az emberrel, mint ahogy ugyanabba a folyóba se tudunk másodszor belelépni? De Sepp rosszkedvének titkos oka ennél mélyebben rejlett. Vágyott valakire, aki előtt önmagára panaszkodhatik, hogy aztán szárnyszegettségére, lelki ürességére vigaszt nyerjen. De ennek a Tscherniggnek, aki itt ült előtte, nem tárulkozhatott ki. Ez nem az az ember volt, aki annak idején a Jóreménységhez címzett kávéházban felolvasta neki a verseit. Ezzel a Tschernigg-gel nem érzett semmi közösséget.

A 66. Szonett-ről kezdtek beszélgetni. Sepp nagy elfoglaltsága miatt az egész ügyet Tscherniggre hagyta, így aztán a kiadás olyan lett, amilyennek Tschernigg kívánta, nagy igényű bevezetéssel ellátott, drága kivitelű kötet. Az utóbbi hetek eseményei megakadályozták Seppet, hogy megmondja Tscherniggnek, mennyire nem tetszik neki ez a sok cicoma. Most épp a legmegfelelőbb hangulatban volt, hogy kipakoljon. Elfogultan, rosszindulatúan gúnyolni kezdte a választékos papírt, betűtípusokat, kötést, majd szőrszálhasogatóan ízekre szedte szét Tschernigg bevezető esszéjét. Elkeseredésében igen sértő szavakat használt. Tschernigg eleinte türelmesen válaszolgatott, de aztán ő maga is dühbe gurult, s fájó pontján akarta találni Seppet. – Ez a kaján hang – mondta és igen halkra fogta magas gyerekhangját – nem illik önhöz, professzor. Ön természettől fogva jóindulatú, de ha egyszer rosszindulatúvá válik, meghökkentően elfogult lesz. Ön már réges-rég nem is az esszémről beszél, a kifogásai az egész mai Oskar Tschernigg ellen irányulnak. És ezt a Tschernigget is sajnálatra méltó egyoldalúsággal szemléli. De csak azért szemléli őt ilyen rosszaka-ratúan, mert önmagával olyan kevéssé ért egyet. Már egyszer említettem önnek, milyen különös, hogy az ember a változó életkörülményei közt mindig más-más ellenséges elvet tart a legrosszabbnak. Annak idején a menhely házirendjében láttam a legnagyobb ellenségemet. Most rájöttem, hogy az ősellenség nem valami külső dologban rejlik, hanem mindig önmagunkban. Legelkeseredettebb ellenségem nem Hitler és az ostobaság, önmagam legelkeseredettebb ellensége én magam vagyok. És ami ma önnek úgy az idegeire megy, kedves professzorom, az nem Oskar Tschernigg és nem az ő kiváló esszéje Harry Meiselről, hanem egyes-egyedül ön saját maga.

Tschernigg szavai Sepp elevenére tapintottak, s még barátja távozása után is sokáig benne kavarogtak. Dacosan teleitta magát Tschernigg verseinek édes mérgével, azokkal a versekkel, amelyek iránt maga a költő már közömbössé vált; s a mai Seppet csaknem ugyanolyan ellenszenvesnek találta, mint a mai Tschernigget.

Aztán leült a zongorához, és újból megpróbálta e két elmúlt esztendő feletti rosszkedvét, e két meggondolatlan, elpocsékolt év feletti kedvetlenségét a Walther-versbe beletölteni. „Ó jaj, mi messze tűntek az ifjú éveim.” De nem támadt benne visszhang, minden halott maradt. Éppúgy kontárkodom, gondolta, mint az a klimpírozó ott a szomszédban. Kiírtam magam, nekem már befellegzett.

 

 

Ezen az estén találkozott Anna halála óta először Erna Redlichhel. Vágyott rá, hogy kibeszélje magát vele, úgy, ahogyan ezt annak előtte tette. Erna mindig figyelmesen hallgatta; amellett – ahogy ezt Trautwein Peter Dülkentől tudta –, bátran, bár nem épp korrekten, s persze az ő, Sepp kedvéért, elemelte a PH előfizetőinek jegyzékét, s ebből kifolyóan a hatóságokkal bizonyára kellemetlenségei támadtak. Erna hűséges barátnő, aki előtt kitárulkozhat, akinek elpanaszolhatja, hogy úgy érzi, tehetsége kiapadt, s a politikai irkálásainak a művészete adta meg az árát. Remélte, hogy megszabadulhat félelmeitől, ha nevén nevezi őket.

Csakhogy amikor Erna a valóságban szemtől szemben ült vele, Seppnek torkán akadt a szó. Most valahogy hiányzott az a meghitt érzés, amely korábban kettőjüket összefűzte. Mintha a halott Anna óhajainak nagyobb hatalma lett volna felette, mint amilyen hatalma az élőnek valaha is volt. Seppnek nem ment a fejébe, hogyan is önthette ki korábban Anna helyett ez előtt a kicsi, bolond lány előtt a szívét, s így aztán fagyos estét töltöttek együtt.

6
A „Váróterem”

Az elkövetkező napokban Sepp újból és újból megpróbálta munkára kényszeríteni magát. De a Walther-versek helyett Peter Dülken szavait hallotta, és semmi sem akart sikerülni. Sose fordult még elő vele, hogy ilyen terméketlennek, ilyen sterilnek érezze magát. Kiapadt, mehet zabot hegyezni. De még ez a provinciális kifejezés is inkább csak bagatellizálta nyomorúságát. Gyorsan helyesbítette magát: „a daimonionom hallgat”.

A daimonion szó az öreg Ringseisre emlékeztette. Ha valaki előtt, úgy előtte kiöntheti a szívét. Hogy ez nem jutott rögtön eszébe?! Felkereste őt.

Ringseis még mindig az aprócska, áporodott szagú szobájában feküdt, ápolatlanul, öregen, elesetten. – Ritka madár! – kiáltott fel latinul, amikor Sepp belépett, és szemmel láthatóan tüstént felélénkült. – Ebben a házban – magyarázta – kizárólag idevalósiak laknak, s ezekkel már alig tudok beszélni. A francia és angol nyelvismereteim valószínűleg sosem voltak valami kiválóak, de eddig ezeken a nyelveken még a humán műveltséggel nem rendelkező emberekkel is meg tudtam azért értetni magamat. Most azonban az emlékezőtehetségem lassanként cserbenhagy, egy egész sereg fontos francia és angol szó kiment a fejemből, félig-meddig folyékonyan már csak németül, latinul meg görögül tudok beszélni. Így hát gondolhatja, mennyire örülök, ha német látogatók jönnek hozzám.

Sepp megdöbbenve látta, hogy a legutóbbi látogatása óta eltelt néhány nap alatt Ringseis valósággal csont és bőr lett. De várakozásaiban mégsem csalatkozott; az öreg nógatta, hogy számoljon be magáról, s előtte kiönthette szívét. Arról a nagy, végzetes hibáról beszélt neki, amelyet elkövetett: hogy mennyire belegabalyodott a politikába, s hogy Anna azért halt meg, hogy ezt a köteléket elvágja, s a kötelék el is szakadt, de ő azért még mindig érzi, mint ahogy egy amputált végtag is még hosszú ideig fáj. Arról mesélt, hogy nem tud többé zenét szerezni, s attól fél, tehetsége mindörökre elapadt. Kételyeiről és bajairól beszélt, semmit se hallgatott el, azt sem, hogy úgy érzi magát, mint egy bliccelő iskolás fiú. Őszintén beszélt, olyan emberként, aki semmit se akar szépíteni, de nem is akarja magát a valóságosnál rosszabbnak feltüntetni.

Ringseis figyelmesen hallgatta. Tengerészszakállal keretezett nagy, súlyos koponyáját az összegyűrt, piszkos párnára fektette. Nem mozdult, nem is nézett Seppre, öreg, fénytelen, dülledt szemét a plafonra függesztette. Arcán szelíd, kissé szórakozott kifejezés ült. De Sepp mégis úgy érezte, mintha a bírájához szólna, mintha az aggastyán joga volna, hogy felmentse őt, vagy elítélje.

– Igen, kedves Sepp – szólalt meg végül Ringseis –, tehát az ön szegény Annája se bírt tovább várni, elment, odavágta a lapokat, ahogy ön kifejezte magát. A fiatalok nehezebben bírják, mert türelmetlenebbek. És mégsem a legrosszabb, ha valaki ilyen módon távozik. Egy ókori bölcs azt mondta, az ember legnagyobb java, hogy önként mehet a halálba, ez ugyanis a legemberibb, az egyetlen képesség, amely mind az állattól, mind Istentől megkülönbözteti. De nekünk, többieknek, az öregeknek, nekem, s gondolom, önnek is az a kötelességünk, hogy tovább várjunk. Ez idő szerint önnek nehezére esik a várakozás. Ijedtséggel, félelemmel tapasztalja, hogy a hangok egyszerre nem engedelmeskednek úgy, mint azelőtt, s ráadásul még szemrehányást is tesz magának, hogy bizonyos szempontból ön a hibás ebben. Ez, ahogy gondolhatni, igen kínos, áldatlan állapot. De mégis meglesz az értelme annak, hogy most várnia kell, és olyan munkán kell fáradoznia, amely hiábavalónak tűnik. Higgyen nekem, az öregnek, Sepp, ne keseredjen el. Várni tudni, ez a legfontosabb az életben.

Ringseis régimódi, tudálékos fordulatokkal már többször is elmondta Seppnek ezt az elméletét a nagy várakozásról. Fejtegetéseit Sepp olykor kissé frázisosnak találta, most azonban az élményeitől és a vallomásától megkönnyebbülve fogékonyabb volt az öregember csöndes szavai iránt, s így azok mélyen beivódtak leikébe.

Eszébe jutott az a mondás, az a tanács, amelyet szülőföldjének parasztjai minden alkalommal már-már köszöntésformán adtak egymásnak: „bízd az időre”. És az is eszébe jutott, hogy amikor az apja egyszer a közeli hegyekben egy parasztházat vásárolt, azontúl a környékbeli parasztok soha többé nem nevezték Trautweinnek, Bichler lett számukra és az is maradt, mert a megvásárolt házban ősidők óta egy Bichler lakott, s aki odaköltözött, az Bichler lett. Ennek a Bichlernek volt ideje, ezer esztendeje volt. „Bízd az időre.”

Ez ugyanaz a jóravaló bölcsesség volt, mint Ringseisé, de az öreg mégis valami másra, valami mélyebbre gondolt. Sepp lelki szemeivel látta a „várakozást”, amelyről Ringseis beszélt, sőt a fülébe csengett. És csodák csodája, egyszerre elmúlt a süketsége, kiáltozást, hangokat, emberi szót, hangsorokat hallott és látott. Az aggastyán szobácskája nagy teremmé tágasodott. Sivár váróteremmé, igen, kétségtelenül terem volt, négy fallal, de olyan roppant tágas terem, hogy a falakat nem lehetett látni. Végtelenül szegényes terem, az emigránsbarakkokhoz hasonlított, s bár e barakkok szörnyű, mészfehér, könyörtelen fénye világította meg, mégis a sarkaiban és az elmosódott szélein árnyék honolt. És ezt a termet nyüzsgő emberi sokaság töltötte meg, nemcsak a mi szánalmas német emigránsaink serege, hanem Sepp Trautwein valamennyi kortársa. Ott gubbasztottak a fejetlenül összekapkodott holmikkal teletömött, ütött-kopott batyuikon és koffereiken, ott gubbasztottak, de ugyanakkor járkáltak is, izgatottak és egyidejűleg rezignáltak voltak, este volt, hisz égett a mészfehér fény, de nappal is, nyár volt és tél is, olyan régóta vártak ott, hogy már megszűntek az évszakok, megszűnt a különbség nappal és éjszaka közt. Az emberek üldögéltek s ugyanakkor fel-alá járkáltak, lázas izgalomban s ugyanakkor tompa rezignációban éltek, összevissza nyüzsögtek, s mégse mozdultak a helyükről. Senki se ment el, a terem zsúfolásig tele volt, de még mindig újabbak jöttek, csoda, hogyan találtak még helyet. Váróterem volt s ugyanakkor börtön. Csengők csilingeltek, jelzőberendezések harsogtak, mozdonyok fütyültek, hangszórók üvöltöztek, vonatok indulását jelezték. De azoknak a vonatoknak, amelyekre az itteniek vártak, sosem jelezték az indulását. Az emberek minden újabb jelzésnél felkapták fejüket, de az igazgatósági tisztviselők megakadályozták, hogy azok a vonatok is beállhassanak, amelyekre az emberek vártak. Mindig újabb és újabb vonatokat indítottak, de azokat a már régen bejelentett vonatokat, amelyekre ők vártak, nem engedték elindulni. És azt is megmondták, miért nem engedik; nagyon átlátszó kifogásokat mondtak, végül már olyan bosszantóan szánalmas kifogásokat, hogy a várakozók közt még a legostobább is rájött, milyen cinikusak. De mi egyebet tehettek, mint hogy tovább várjanak? Hisz a hatalmat, amelynek alá voltak vetve, állítólag ők maguk gyakorolták; hisz az igazgatóság állítólag ővégettük indított vonatokat, csakis ővégettük.

Ezt a várótermet látta hát Sepp Trautwein, miközben Ringseis egyre mondta a magáét, s még azután is. Látta a várótermet, de még inkább hallotta. Hallotta, ahogy a vonatok érkezését jelezték, ahogy a szerelvények befutottak, és üresen továbbindultak, vagy pedig gúnyos lassúsággal átdöcögtek az állomáson a várakozók orra előtt. Sepp hallotta az emberek jajgatását, kétségbeesését, átkozódásaikat, rezignációjukat, összeomlásukat és minden csalódásuk ellenére is újból feléledő reménykedésüket.

Ebben az órában, ebben a kis, szellőzetlen kamrában, ahol az öreg Ringseis szelíd, csöndes, türelmes, csaknem boldog elesettségben feküdt, s bóbiskolva nézett utolsó, rövid, átmeneti gyógyulása elébe, tehát itt és ebben az órában hallotta Sepp Trautwein az első hangjait a Váróterem-nek, annak a szimfóniának, amely hírnevet szerzett neki.

Amikor eljött Ringseistől, még hosszú órákon át szaladgált Párizs városában, víziójával eltelve. Soha, soha életében nem volt még ilyen boldog! Az öröm, hogy újból meglelte énjének áradó forrását, bőségesen kárpótolta azoknak a napoknak szenvedéseiért, amikor azt hitte, hogy tehetsége elapadt. A muzsika szárnyaira vette, felemelte. Úgy érezte, nincs oly nehézség, amellyel ne tudna megbirkózni.

Egyszer régebben azzal a gondolattal foglalkozott, hogy Inferno néven ír egy oratóriumot. Annak idején Dante verssorai „csendítették” fel benne az ötletet – mennyivel messzebbre jutott most, amikor maga az élet csendül fel benne. Íme, megszabadult korábbi évei kissé mesterkélt, hűvös humanizmusától. Művészetének nincs többé szüksége mások művészetének kerülő útjaira, eltalált a valósághoz; hisz a váróterem nem más, mint az inferno, csak annál sokkal valóságosabb, sokkal életteljesebb. Ringseis nem üres vigaszszavakkal traktálta őt, az utóbbi idők „kínos, áldatlan állapotát” nem hiábavalóan szenvedte végig.

Amilyen szegény és üres volt még néhány órával ezelőtt, olyan gazdag most. Ide-oda szaladgált Párizs városában, nem bírta volna ki odahaza, a szűk, áporodott szoba falai agyonnyomták volna. Ide-oda futkározott, egyre messzebbre és messzebbre futott.

 

 

Így jutott el a külvárosba, egy beépítetlen városnegyedbe. Nagy, rémséges bérkaszárnyák közt még egy-egy régi, alacsony villa álldogált; dölyfösen, rezerváltan bújtak meg a magas, pimasz, sivár házak között.

Késő este volt, Sepp szinte egymagában baktatott az utcákon, a csendességben léptei visszhangzottak.

Az egyik villa előtt meglátott egy embert, amint buzgón turkál a szemétládában. A férfi felpillantott, aggódva, feszülten figyelte, hogy Sepp továbbmegy-e, majd meghökkenve folytatta a turkálást a szemét közt, és csak amikor Sepp már húsz-harminc lépéssel odább volt, hagyta ott a szemétládát, s indult meg utána.

Sepp nem érezte éppenséggel jól magát, hogy ez a gyanús egyén mögötte oson. Meggyorsította lépteit, mire a gyanús alak is ugyanezt tette. Gyéren megvilágított környék volt, amellett a városba vezető visszaút egy nyilvános kerten vezetett keresztül, ahol meglehetős sötétség uralkodott.

Sepp egyszerre egy hangot hallott maga mögött: – Hová szalad úgy, professzor úr? – kiáltotta az illető németül, s kellemetlen nevetést hallatott. – Talán fél?

Sepp megfordult. A bizonytalan fényben egy férfi közeledett feléje, minél közelebb került hozzá, annál rongyosabbnak látszott. Nadrágja, kabátja, cipője csupa lyuk volt, mindenütt kilátszott a csupasz bőre, ez az ember rongyaiban meztelennél is meztelenebbnek tűnt. Vörösesszőke borostával ellepett arcában gyulladt szeme kissé elfogódottan, de mégis barátságosan hunyorgott. – Ne tagadja – mondta az alak félénk s ugyanakkor pökhendi hangon –, ön Trautwein professzor. – És úgy nézett rá, mint akit Seppnek jól kell ismernie.

– Persze hogy Sepp Trautwein vagyok – válaszolta hevesen, kissé mogorván Sepp, és hiába kutatott emlékezetében, hogy ki lehet ez az ember. – Ne erőlködjék, professzor úr – jegyezte meg az ember már-már jóindulatú gúnnyal. – Sose fog rájönni. Én ugyanis Sigmund Manasse vagyok.

Sepp megdermedt. Sigmund Manase, aki Johann Stamitz-ról azt a nagy monográfiát írta, aki egyszer s mindenkorra bebizonyította, hogy ez a Stamitz a modern instrumentális muzsika zseniális megteremtője volt? Igen, semmi kétség, ez Sigmund Manasse. Sepp egyszer-kétszer találkozott vele: ő volt az.

– Ha nem undorodik tőlem – mondta Sigmund Manasse –, elkísérem egy darabig. Régóta nem beszéltem már németül, szeretnék egypár szót németül beszélni, mert a végén még elfelejtem a nyelvet. Amúgy is keveset beszélek.

Sepp Trautwein még mindig egy helyben állt, lábait befelé fordítva, csúnya, görcsös tartásban, s a férfira meredt. Ez Sigmund Manasse? – Hát hogyne, kísérjen csak el – válaszolta, és rikácsoló hangja idegenül csengett az éjszakai magányban. – De akkor jöjjön vissza velem – kérte a rongyos ember –, oda, ahol megláttam önt. Másként jönnek a kutyák, s mindannak, amit az imént összeszedtem, bottal üthetem a nyomát.

Sepp megdöbbenten ment a férfi mellett a kihalt külvárosi utcán, és hallgatta elbeszélését. Sigmund Manasse nem panaszkodott, ha beszámolójából itt-ott mégis valami érzelem csendült ki, akkor is csak a komor elégedettség afelett, hogy a sors érdemes emberekkel ilyen rútul bánik.

Mint Sigmund Manassénak, mint „nem-árjának” rögtön a nácik uralomra jutásakor le kellett mondania szerény tanári állásáról; magántanítással sem foglalkozhatott többé. Kivándorolt. A bizottságok eleinte támogatták, de – sose volt ügyes ember – nem talált semmilyen munkát, semmilyen állást. A zenetudomány, különösen az a fajta, amellyel ő foglalkozott, nem keresett cikk. S noha bárhol szívesen játszott volna, ahol felfogadják, de ehhez munkavállalási engedély kell, azt meg nem kapott. Így hát egyre lejjebb csúszott, a bizottságok csak átmeneti időre adtak támogatást, egy ideig olcsó, tréfás zeneszerszámokat készített esti mulatságokhoz, két hétig éjjeli lokálokban kucsébereskedett, ruhája, fehérneműje a házalókhoz vándorolt, végül a barakkban kötött ki, ott élt, amíg megtűrték, a Szajna-hidak alatt aludt, újból befogadták két hétre barakkba, lassanként az utolsó ruhadarabja is szétrongyolódott, s most hát foglalkozására nézve clochard. – Olykor – mondta – megfordult persze a fejemben, hogy végzek magammal. Örülök, hogy nem tettem. Először is nem olyan egészen egyszerű clochard-nak lenni. Nekünk is van céhbeli öntudatunk, vannak törvényeink, s ahhoz, hogy valakit befogadjunk és megtűrjünk magunk közt, az illetőnek egy bizonyos mélységet kell elérnie. De ha valaki egyszer idáig eljutott, nem is a legrosszabb. Különösen nyáron nem. Amellett szerencsém is volt, hogy ezt a vidéket, amely a többieknek elkerülte a figyelmét, felfedeztem, s most egyfajta birtokjogom van rá. A többiek azt hitték, ide hiába jönnek, hisz itt csupa szegény ember lakik. De nekem jó orrom volt. A közbeeső villák bő termést adnak, csak meg kell őket találni. Különösen jó hely a 37-es szám. Szavamra, Trautwein professzor, legalább minden harmadik este kihalászok valamit a szemétládájukból. Gyerekek nincsenek a 37-ben, kutyák sincsenek, csaknem az egész maradék nekem jut. – És ezzel újból a szemétládában kezdett turkálni. Rámeredt az ezüst húszfrankosra, amit Sepp feléje nyújtott. – Vannak még gazdag emberek – mondta –, gazdagok, ricconi, richards. Furcsa, hogy franciául richard-nak nevezik őket. – Seppnek hazamenet állandóan a fülében csengett a férfi zavarodott nevetése, nem bírta kitörölni emlékezetéből azokat a gyulladt szemeket, azt a félénk s mégis pökhendi pillantást, amelyet Sigtnund Manasse, a Stamitz-monográfia szerzője, a clochard rávetett.

Richard, a gazdag, töprengett magában, clochard, a csavargó, a vándor, a hóhányó. Valószínűleg nincs semmi köze a „cloche”, a harang szóhoz, inkább a clocher-ból, a „sántítani”-ból származik. A hóhányó – a mi „Schlawiner” szavunk – a „szlovák” szóból származik. Hitler valószínűleg szlovák fajú, tehát Schlawiner, vagyis hóhányó. La comparaison cloche, a hasonlat sántít. „Ám ha semmid sincs, te lump, úgy temettesd hát el magad, élni annak van joga, kinek valamije akad.” Az ember ne képzeljen túl sokat magáról. II ne faut pas clocher devant le boiteux – a sánta előtt ne bicegj. Én meg zenét akarok szerezni? Én meg félre akarok húzódni a PNU-tól, muzsikálni akarok, meg akarom írni a Várótermet? Szabad-e addig zenét szerezni, ameddig Sigmund Manasse a kutyákkal együtt szag-lászódik a szemétládák körül? Szabad-e ábrázolnom a Várótermet, ahelyett, hogy arról gondoskodnék, hogy eltűnjön? Sepp Trautweint rosszkedv, rezignációval határos elkeseredés töltötte el, mert íme, láncot hord és nem bír tőle megszabadulni. Egyszerre rettenetes fáradtság vett erőt rajta.

Balga, kétségbeejtő asszociációk forogtak fejében: clochard, csavargó, clocher, sántítani, la cloche, harang. A harang hív. Nem szabad a templomot elbliccelni. Ha az ember elblicceli a templomot, a harang utána jön. „Nem szól, nem szól már a harang, bicegve jő utánad.”

Ezen változtatni kell, muszáj. Nem szabad bliccelni, alkalmazkodni kell a körülményekhez. Politizálni kell, ha akarom, ha nem. Nem szól, nem szól már a harang, a Váróterem várjon.

De másnap reggel felébredve meggondolta magát, önmagán felháborodva megmásította előző esti elhatározását. Csak azért lett annyira úrrá rajta a Sigmund Manasse iránti szánalom, mert olyan fáradt volt. Ha egy Peter Dülkennel szemben kitartott, akkor majd még egy Sigmund Manassé-val is megbirkózik. Már mindent átgondolt, jó érvei vannak önmagával és másokkal szemben is. Arra született, hogy zenét szerezzen, nem pedig hogy megváltoztassa a világot. Arról kegyeskedjenek azok gondoskodni, akiknek arra van tehetségük.

Nem a sors akarata-e, nem hivatásának világos bizonyítéka-e, hogy most tehetségének forrása újból bugyog? A zongorához ült. De nem a Váróterem-hez fogott hozzá, hanem ahhoz a Walther-dalhoz: „Ó, jaj, mi messze tűntek az ifjú éveim”, s most megjött az ihlet, most a hangok engedelmeskedtek akaratának, Sepp boldogan dolgozott.

 

 

De munka közben váratlan látogatója érkezett – Ilse Benjamin.

Igen, Ilse volt, de tényleg ő volt-e? A kétség s remény váltakozásai, a bizonyosság, hogy feladata van, az elképzelés, hogy Fricike a nácik börtönében szenved, siralmas végtől rettegve, s nem tudja, hogy a civilizált világ jelentős része a megmentésén fáradozik, mindezek az élmények hatására Ilse más ember lett. A fél év előtti drága babából ember lett. Olykor, a tükörbe nézve csodálkozva kérdezte magától: – Jóságos Isten, ez én vagyok? – És a halvány mosoly, meg a szászos hanglejtés, amellyel ezt mondta, persze a hajdani Ilséé volt.

Anna halálának híre Ilsét mélyen megrázta. Noha végső összefüggésükben nem ismerte fel azokat az okokat, amelyek Annát halálba kergették, de azt tudta, hogy a PH-nál bekövetkezett változás s Anna halála valamilyen homályos úton-módon kapcsolatban van Sepp szerkesztőségi munkájával: Fricikéért vívott harcával. Ezért úgy érezte, hogy – még ha akaratlanul és tudtán kívül is – részesévé vált Sepp tragédiájának.

Azért kereste fel, hogy együttérzéséről biztosítsa.

Seppet bosszantotta, hogy munkájában zavarja. Első impulzusa az volt, hogy mogorva viselkedéssel minél gyorsabban elkergeti. De amikor meglátta az asszony élénk arcát, most először ébredt teljesen tudatára, mennyire megváltozott. Azt mondta magának, igazságtalan volt ezzel az asszonnyal szemben, s ezért letett szándékáról.

De azért szófukar maradt, s Ilse se beszélt sokat. Ott ült, cigarettázott – az utóbbi időben nagyon rákapott a dohányzásra –, s ilyesféléket mondott: – Az ilyen esetek, mint ez, mutatják, hogy mi, emigránsok, akár akarjuk, akár nem, egyetlen család vagyunk. Ami egyikünknek fáj, mindannyiunknak fáj. – Meg azt mondta: – Egyikünk sem ártatlan, mindannyian bűnösek vagyunk, mindannyian mindenben. – És később még hozzátette: – Olykor úgy érezzük, túl kicsik vagyunk a sorsunkhoz.

De amikor ezt az utóbbi megjegyzést tette, Sepp már nem figyelt rá, csak dobhártyájával fogta fel a szavakat, tudatáig hatoltak el. A bűnre vonatkozó megállapítását Ilse csak amúgy félhangon mormolta maga elé, anélkül, hogy olyan cselekedetekre vagy beszélgetésekre célzott volna, amelyeket Sepp vagy ő tett vagy folytatott. De Seppet ezek a szavak mégis felkavarták, hirtelen felvillant agyában a gondolat, amely egész idő alatt ott szunnyadozott, és ezekben az utóbbi napokban úgy megkeserítette életét.

Igen, igen, igen, bűnös. Nem a PNU munkatársaival szemben vannak kötelességei, valaki másnak van követelnivalója tőle, ennek a Friedrich Benjaminnak. Sok fennkölt dologgal áltatta magát, amikor visszatért a muzsikához, de az mind humbug, a dolog lényegét úgy kerülgette, mint macska a forró kását, az igazi, a jobbik énje ezt kezdettől fogva tudta. Egyszerűen meg akart futamodni, megfutamodott, de most nyakon csípték. A harc kellős közepén elfutott a csatatérről, lapulni akart.

Igen, igen, igen. És ez a bűn nem is a legutóbbi napokból ered. Eddig nem akarta bevallani magának, de most már tudja. Már abban a pillanatban dezertőr lett, amikor a döntőbíróság kedvezőtlen összetételére vonatkozó közleményt olvasta. Abban a pillanatban úrrá lett rajta a csüggedés, feladta a harcot, lélekben elhatározta, hogy dezertál. Igen, akkor adta fel a nácik elleni harcot, s hozzá egy bizonyos megkönnyebbüléssel, ahogy ezt most bevallja magának. Akkor hagyta cserben, árulta el Friedrich Benjamint és az emigránsok ügyét. Egyszerre minden megvilágosodik előtte. Ha akkor, a pániknak abban a pillanatában nem jut erre a gyáva elhatározásra, másként viselkedett volna Gingolddal, Heilbrunnal, Annával és önmagával szemben. „A gyenge ember meghal, az erős harcol.” Ő nem halt meg, de nem is harcolt: ő, a gyáva, másokat hagyott meghalni önmaga helyett.

A hajdani Ilse a férfi hallgatagságán csodálkozva, sőt, tán bosszankodva, megpróbálta volna Seppet kacérkodással kirángatni lelki zavarodottságából, ám a mai Ilse sejtette, mi megy benne végbe, és csakhamar magára hagyta őt.

Sepp egyedül maradt dühös zűrzavarával. Milyen másképp látja most, mint egy fél órával ezelőtt mindazt, amit ebben az elmúlt két esztendőben tett. Mint valami stréber kis diák nyújtogatta az ujját egy nem kötelező, egy „szorgalmi” feladatnál, amely az első pillanatban csábította, de amelynek megoldására sosem voltak meg az adottságai. És ennek kedvéért talán egyszer s mindenkorra feláldozta azt, amire tehetsége van, amire született. És most íme, kiderült, hogy nincs számára többé kiút. „Ó, jaj, mi messze tűntek az ifjú éveim”, ez volt tán az utolsó dala.

S most hirtelen gúnyosan újból felbukkant előtte Friedrich Benjaminnak az az ostoba, félelmetesen kísérteties árnyalakja, újból felhangzott az a halk, kísérteties muzsika. Nem, ezzel a Fricikével nem lehet viccelni, ez a Fricike többé nem engedi őt el, ez a Fricike ragaszkodik a kötelezvény beváltásához. Milyen bolond volt, hogy ezzel a Friedrich Benjaminért vívott harccal így befutott magának. Fricike elvitte őt abba az átkozott butikba, a Coq d’Argent-ba, megvendégelte, még csak nem is ízlett neki olyan különösen az étel, s ő, Sepp, eladta a művészetét, a szabadságát egy tál lencséért a Coq d’Argent-ban.

Ilse látogatása óta gyötrő bizonyossággal tudta, hogy többé nem szabadulhat. Ahhoz még volt bátorsága, hogy Peter Dülkennel két percig gorombáskodjék. Ez valami volt, ehhez eltökéltség kellett, de sajnos, ez az eltökéltség későn jött. Amikor Fricike kért tőle valamit, akkor lett volna benne annyi virtus, hogy nemet mondjon. De nem tette, s ezzel mindörökre jó, erős láncot rakott magára. Micsoda barom volt! Mert most Friedrich Benjamin éjjel-nappal lobogtatja az orra előtt a kötelezvényt, s az utolsó gatyáját is oda kell adnia neki. Ha nem tenné, s ha Fricike elpusztulna, ez az ő, Sepp Trautwein bűne volna, s oly bűn, amely egész életén át kísértené, egyetlen nyugodt pillanatot se hagyna neki.

Vajon mi az, kérdezte magától, ami őt ezzel a Friedrich Benjaminnal ilyen elszakíthatatlanul összefűzi. Efeletti töprengései közepette akarata ellenére régi élmények merültek fel emlékezetében, szörnyű frontélmények, a halálfélelem meg a pusztulás lidérces álmai. A háborúból visszatérve igyekezett ezeket az iszonyatos emlékeket elfojtani magában, hogy többé ne zaklassák. Friedrich Benjamin azonban a militarizmussal szembeni roppant gyűlöletét hazahozta magával a frontról, konzerválta, s a háború őrülete, embertelensége elleni harcban, az örök békéért vívott küzdelemben az életét tette kockára. Bár kezdettől fogva tudta, hogy az egyén legjobb esetben is csak elenyészően kicsi eredményt érhet el, s mégis ezért az utópista célért az életét tette fel. Sepp talán emiatt érzi magát adósának.

De akármi legyen is az oka, kötelezettsége fennáll, nem vonhatja ki magát alóla, mett ha ezt tenné, soha életében nem tudna többé zenét szerezni. Peter Dülkennek igaza volt, amikor ezt felismerte és együttérzéstől vezettetve azt tanácsolta neki, hogy maradjon náluk. Nincs más kiút.

Sepp elhatározta, hogy amíg a Benjamin-ügy el nem dől, a PNU szerkesztőségében fog dolgozni.

Aznap este – egy héttel Anna halála után – Sepp felhúzta a szép, a Münchenből átmentett órát. Ez volt az utolsó alkalom, hogy Annát a semmiből testi valóságában fel tudta idézni; alakja, hangja ezentúl már csak emlék lesz, semmi több.

S aztán telefonon értesítette a PNU szerkesztőségét, hogy másnap reggel a szokott időben bemegy; közömbös hangon beszélt, mintha az egésznek nem volna semmi jelentősége.

És mégis bosszankodott, amikor másnap délelőtt a kollégái, noha szívélyesen üdvözölték, de megjelenéséből semmi különösebb cécót nem csináltak. Még Peter Dülken is megelégedett azzal, hogy megszorítsa a kezét, s csak ennyit mondjon: – Szóval megjött, Sepp.

A PNU új helyiségei nem voltak olyan tágasak és üresek, mint a PH-é, de talán még sivárabb, vigasztalanabb látványt nyújtottak. Sepp pillantásával azt az ütött-kopott íróasztalt kereste, amelynél valaha Friedrich Benjamin, legutóbb meg ő dolgozott. Az íróasztalt persze nem láthatta, az ott maradt a PH helyiségében, Gingoldnál. Sepp örült, hogy nincs itt, de ugyanakkor hiányzott is neki.

Heilbrun jött oda hozzá, hogy üdvözölje. Árulása óta csak Anna elhamvasztásakor találkozott Sepp-pel, akkor megszorította a kezét, Sepp azonban ezt olyan érzéketlenül tűrte, hogy Heilbrun nem is tudta, egyáltalán tudomást vett-e róla, vagy sem. Most azonban majd ki kell magyarázkodnia. Heilbrun félt ettől a magyarázkodástól, de kívánta is, sőt egyenesen vágyott rá. Lelkiismerete nógatta, hogy megmondja Seppnek, időközben belátta, milyen csúnyán viselkedett vele szemben, milyen súlyos bűn terheli, ám közben gúnyolta is magát ezért a dosztojevszkis hangulatáért.

Heilbrun magatartását akkoriban vagy legalábbis aznap, valami feltűnő lefojtottság jellemezte, mintha csak hangfogót rakott volna önmagára. – Talán már korábban is beszélnem kellett volna önnel, Sepp – mondta –, el kellett volna mondanom, mindez hogyan történt. Most már tudom, hogy helytelenül viselkedtem.

– Valóban helytelenül viselkedett, Heilbrun – válaszolta szárazon, rosszindulatúan Sepp. – De jobban tette, hogy nem jött el hozzám, mert valószínűleg kidobtam volna. Egyébként megmondom őszintén, jobb szeretném, ha nem nevezne többé Seppnek. Nem venném szívesen. Nevezzen csak Trautweinnek, ahogy én is Heilbrunnak nevezem önt.

Heilbrun megkönnyebbülve fogadta Sepp haragos kirohanását. – Nem akarok sokat beszélni róla – válaszolta, kerülve, hogy a másikat akár Seppnek, akár Trautweinnek nevezze. – Mondhatnám, hogy részben ön is hibás a dologban, s hogy az egész a kedvezőtlen körülmények láncolatából adódott. De nem óhajtok olcsó kifogásokkal élni, ez hitvány dolog volna. Csúnyán viselkedtem önnel szemben, sajnálom, s megbántam. Hasonló helyzetben másodszor nem tennék ilyet. De talán vannak bizonyos enyhítő körülmények. – És ezzel elmesélte Seppnek a Gretával történteket.

– Ha nagyon igyekszem – felelte Sepp –, tán meg tudom érteni eljárását. De mégis úgy érzem, csúnya, piszkos eljárás volt. Ha azt mondom, megértem, ez nem jelenti, hogy meg is bocsátom. Nem vagyok haragtartó ember, de nem vagyok őskeresztény sem. Rettenetesen haragudtam önre, s még korántse vagyok túl rajta, igazságtalanság volna, ha a teljes cechet egyes-egyedül nekem kellene fizetnem, ön pedig az egészet ép bőrrel úszna meg. Őszintén szólva elégtétel nekem, hogy önnek is le kellett nyelnie egy-két keserű pirulát. Na jól van, most, hogy tisztáztuk személyes kapcsolatunk ügyét, lássunk munkához.

És ezek után Sepp nekifogott, hogy megírja első cikkét a PNU számára, egy haragos hangú cikket arról, miként igyekszik a Harmadik Birodalom a Benjamin-ügy döntőbírósági tárgyalását húzni-halasztani.

7
Nyári telefonbeszélgetések

Amikor Gingold úr a PNU első számát meglátta, arca eltorzult, dühöngeni kezdett, egy időre tompa kétségbeesésbe zuhant, majd tovább őrjöngött. Összehasonlította a PNU számát a PH-nak azzal a számával, amelyet Hermann Fisch tallózott össze neki. A PNU-hoz képest milyen szegényesen, milyen megtépázottan fest új kiállításában a PH. Egy halom érdektelen, rosszul elrendezett, revideálatlan, alig-alig kommentált hír – ennyiből áll az ő újságja. A puszta semmi. Ez Gingold végét jelenti. Ennek a Párizsi Német Újság-nak a megjelenése megpecsételte a gyereke, az Őzike sorsát.

A sivár szerkesztőségben megbeszélést tartott Hermann Fischsel. Fisch fel akarta adni a harcot. Ilyen körülmények közt kilátástalan a boltot tovább vezetni, az ember csak önmagát mocskolja be, ha ennél a kétes hírű PH-nál marad. De Gingold úr egyre csak kapacitálta, nem ment le róla, egyidejűleg könyörgéssel és szitkozódással árasztotta el Hermann Fischt. Tovább kell vezetnie a PH-t, a PH-nak ki kell készítenie pimasz, ostoba, arcátlan vetélytársát. – Erőltesse meg magát, kedves, jó, tisztelt Hermann Fisch – recsegte, vinnyogta. – Ne takarékoskodjék. Vásároljon meg mindenkit, aki írni tud. Semmi pénz nem sok nekem, hogy a PH-mat ezektől a tolvajoktól visszaszerezzem.

Aztán az ügyvédjéhez ment. Különféle intézkedéseket foganatosítottak, magánjogi keresetet indítottak a PNU, valamint egyes szerkesztők és alkalmazottak ellen, csalásért és lopásért feljelentéseket tettek, a nyomdát fenyegetésekkel és hízelgéssel próbálták meggyúrni, egyszóval Gingold úr minden tőle telhetőt elkövetett.

És aztán, amidőn már a legjobb akarattal sem tudott többet tenni, hazament a tágas lakásába, amelyben most, hogy a gyerekei nyaralni voltak, szokatlan csend uralkodott. Egyetlen pillanatnyi okos cselekedet többet ér, mint háromnapi jajongás, magyarázta magának, de ez mit sem segített rajta. Lélektelenül, elcsigázva üldögélt egymagában, gyengeség fogta el, csak nyöszörgött. A PH és a PNU számait magával hozta, újból és újból összehasonlította őket, kemény, mohó, izgatott pillantását a szemüvegén át hol az egyik, hol a másik újságra vetette. Azt a szerkesztőségi közleményt, amellyel a PNU az olvasóit a címváltozás okairól tájékoztatta, már kívülről tudta, az ügyvédjével ismételten végigvizsgálta, a közlemény pokolian ügyes volt, ezen az alapon semmit nem lehetett azokkal a pimaszokkal elkezdeni. Hasztalanul őrjöngött és siránkozott az ügyvéd előtt. Lehetetlenség, üvöltözte, hogy egy tisztes kereskedőt Párizs városának kellős közepén mindenki szeme láttára nyilvánosan kirabolhassanak, ez még a bolsevizmus-nál és a Harmadik Birodalomnál is rosszabb. De az ügyvéd a jogi tényállást korántse tartotta egyértelműnek, azok a legények ravaszul fogták meg a dolgot, kérdéses, sikerül-e a lapot kicsavarni a kezükből. Gingold úr kétszeresen, háromszorosan megvert ember volt, még ha a perben győzedelmeskedik is a pimaszok felett, valószínűleg akkor is már késő lesz, sose látja viszont a gyerekét, az őzikét.

 

 

Ameddig még valamit tehetett-vehetett, ameddig még a szerkesztő és az ügyvéd előtt terveket kovácsolhatott, heveskedhetett, kiönthette haragját, addig még bírta valahogy. De most itt egyedül, ebben a forró lakásban, ernyedten, önmagát kárhoztatva, látomásoktól gyötörve, már nem tehetett mást, mint hogy imádkozzon, várjon, mind nagyobb méregbe lovalja bele magát.

Nem bírt ülve maradni. Fel-alá járkált a tágas, csúnya szobákon, előbb csak lassan, szinte vonszolva magát, később gyorsan, a végén már szaladgált, fel-alá szaladgált, mint egy ketrecbe zárt állat.

Nachum Feinberg jött meg. Már hetek óta figyelte, borzalom, szánalom és egyre erősbödő rosszallás közt ingadozva főnökének önpusztító magatartását. Hát ez a Louis Gingold valóban az a nagy balzaci kereskedő, akinek ő olyan hosszú időn át hitte? Valahányszor Nachum Feinberg ezekben az utóbbi napokban olyasmiről szerzett tudomást, ami főnökét bizonnyal újból csak súlyosan érintette és megsebezte volna, mindig tétovázott, hogy kímélje-e őt, vagy mondja-e el neki a hírt. De a végén minden esetben úgy döntött, hogy tájékoztatja Gingold urat. Ebben az olvasott és lélektani tapasztalatokra áhítozó Nachum Feinbergben egy kis bűnös kíváncsiság lapult, állandóan feszülten figyelte, hogy az egykor olyan fegyelmezett gazdája most milyen zavarodott, milyen gátlástalanul reagál minden újabb rossz hírre. Nachum Feinberg persze sejtette az ösz-szefüggéseket. Amikor aznap reggel meglátta a PNU első számát, rögvest körülszimatolt, hogy a lap milyen fogadtatásban részesült. Már ezekben az első órákban is bebizonyosodott, hogy a szerkesztők merész csínye sikerrel járt, s hogy ilyen módon Gingold úrnak a nácikkal kötött ügylete véglegesen kudarcba fulladt. Nachum Feinberg őszinte részvétet érzett megvert gazdája iránt, de hát Gingold úr kereskedő ember, megkövetelheti, hogy a titkára az eseményekről tájékoztassa. Nachum Feinberg tehát jelentést tett Gingold úrnak.

Gingold úr meghallgatta a jelentést, Gingold úr látta a titkárja zsebében a PNU egyik példányát. Nem bírta tovább türtőztetni magát, nem bírta már fájdalmát és kétségbeesését egyedül viselni, beavatta hát a hűséges Feinberget a titokba: az őt ért szerencsétlenségbe.

Ettől az órától kezdve Nachum Feinberg a nácikkal kötött ügyletet csendesen, de ellentmondást nem tűrve kivette Gingold úr kezéből, s maga vette kézbe. Bármennyire fájt is neki a gazdáját ért szerencsétlenség, mégis már-már elégedettséggel töltötte el, hogy most képességeiről végre tanúságot tehet. Hisz ő eleve tudta, hogy abból csak baj származhatik, ha Benedikt Perlest küldik Berlinbe, ő minden erejével azon volt, hogy Gingold urat erről lebeszélje. Most – hogy vetélytársát megalázza – annál buzgóbban igyekezett Perlest és feleségét kiszabadítani a pokolból. – Lépéseket kell tenni – ismételte el naponta többször is, s valóban tett is lépéseket. Elrohant a svéd konzulhoz, rábírta a követséget, hogy a svéd állampolgár Ida Perles ügyében panaszt tegyen a berlini hatóságoknál. Óvakodott tőle, hogy ebből bármi is nyilvánosságra kerüljön, mert ez csak súlyosbíthatta az asszony helyzetét. Kipuhatolt – ez persze nem okozott nagyobb nehézséget – egy-két befolyásos és korrupt náci funkcionáriust, megegyezett velük, hogy Ida Perles érdekében interveniálnak. Megszerezte a nyári szabadságon levő Leisegang úr címét. Rábírta Gingold urat, hogy hívja fel őt.

Ez a telefoni segélyakció azonban teljes fiaskóval végződött.

A PNU megjelenése Leisegang urat is kellemetlenül érintette. Szabadságát a Cap Martin hotelban töltötte. Ez ugyan túlságosan drága volt számára, de hát a felesége meg a két, éppen eladó korba került lánya kedvéért tette, akik ott, elsősorban a strandon, hasznos ismeretségeket köthettek. Maga Leisegang úr szívesen és sokat járt Mentonba vagy Monte-Carlóba, ez volt számára az év legszebb része. És pont most kellett ezeknek a büdös zsidóknak megjelentetni a PNU-t, hogy ezzel a zuglappal tönkretegyék az ő kurta szabadságát.

Most mitévő legyen? A PNU megjelenésével a PH elleni egész fáradságos, költséges, ravasz vállalkozásnak valószínűleg befütyültek. De ki ismeri ki magát ezeknél a nagyfejűeknél? Lehet, hogy mindennek ellenére tovább folytatják az akciót. Legszívesebben felhívta volna Wiesenert, és a jövőre nézve utasításokat kért volna tőle. Már kérte is a kapcsolást, de aztán mégis lemondta. Ha egy ügy rosszul áll, a felsőbbségtől nemigen lehet értelmes utasításokat kapni, rendszerint csak bosszantó szitkokat vágnak az ember fejéhez. Leisegang úr ismerte a náci hatalmasságok módszereit. Most is ugyanaz lesz, mint máskor. Berlin mérgelődni fog, Heydebreggnek enyhén beolvasnak, az a beolvasást erősebb formában továbbadja Wiesenernek, s az ostor aztán isten igazában rajta, Leisegangon, vagyis azon csattan, aki az egész munkát végezte. Pedig ő jó munkát végzett, ezt nyugodtan állíthatja. És ha mégis ilyen nagy felsülés lett belőle, ez csak azért történhetett, mert – s ezt valóban senki se láthatta előre – ezeknek az emigráns zugfirkászoknak meggyőződéseik vannak, nem olyan realista észjárásúak, mint a nácik.

Magában egész nap reménykedett, hogy Wiesener talán mégis megtanácskozza vele a dolgot, és utasításokat ad neki. És amikor este tényleg Párizsból telefonhoz hívták, fontoskodva és izgatottan lépett be a fülkébe. Annál kínosabb csalódás volt számára, hogy Gingold úr hangját hallja a kagylóban.

Ott állt hát Gustav Leisegang a Cap Martin hotel telefonfülkéjében szőkén, napbarnítottan, simán, kövérkésen, s az Avenue de la Grande Armée-i lakásában ott ült az íróasztalánál soványán, hideg verítékben fürödve, izgalomtól csillogó szemmel Louis Gingold. Gingold mindenekelőtt bocsánatot kért, hogy Leisegang urat jól megérdemelt pihenése közben zavarja. Igyekezett hangjának gyakorlott udvarias kereskedői színt kölcsönözni, de ehelyett szavai közt olyannyira izgatott, kétségbeesett ravaszkodás bujkált, hogy a figyelmesen hallgató Nachum Feinbergnek megesett rajta a szíve. De, folytatta Gingold úr, sajnos, bekövetkezett, amitől ő már akkor félt, amikor Leisegang úr annyira siettette. A rövid határidőn belül a szerkesztőség súrlódásmentes átalakítását nem lehetett lebonyolítani, a személyzet fellázadt, s ahogy azt Leisegang úr bizonyára már hallotta, saját lapot indított. Gingold úr persze megpróbálja tovább vezetni a boltot. Mi több: a dolgok ilyetén alakulása bizonyos előnyökkel is jár, mert most maguk az uszítok akolbólították ki önmagukat, s így könnyebb lesz azt a mértéktartó alapbeállítottságot biztosítani, amit Leisegang úr megbízói a PH-tól kívánnak. Másfelől Gingold úr attól fél, hogy az új sajtóorgánum megindulása Leisegang úr megbízóinál esetleg bizonyos félreértéseket okozhat. Ennek elkerülése érdekében vette magának a bátorságot, hogy Leisegang urat pihenése közben megzavarja. Nyomatékosan kéri Leisegang urat, hogy a szerkesztők pimaszságát semmiképp se vezesse vissza az ő, Gingold magatartására. Nagyon kéri, hogy ne rajta, a teljesen ártatlanon torolja meg mások bűneit.

Leisegang úr örült, hogy talált valakit, akin Wiesener baljós hallgatása feletti mérgét kitöltheti. Hangja válasz közben immár korántsem volt lágy, sőt elég élesen csengett. Mit képzel tulajdonképpen Gingold úr? Miféle arcátlanság, miféle – így kell magát kifejeznie – zsidó szemtelenség, hogy pihenése közben ilyen lappáliákkal zavarja őt. Ha a múltban puszta szívességből tanácsokat adott Gingold úrnak, ez a tény semmiképp se jogosítja fel ezt az urat arra, hogy mondhatni, kötelezettségeket rójon rá, és tolakodásával egészen idáig, a tengerparti hotelig üldözze. Ha Gingold úr az ügyet rosszul fogta meg, úgy méltóztassék azt egyenesbe hozni, de őt hagyja békében.

Mivel a kérlelés nem járt eredménnyel, Gingold úr ezek után enyhe fenyegetőzésekkel próbálkozott. Megemlítette, milyen rosszallást váltott ki lányának ügye a svéd hatóságoknál, s ő mennyire igyekezett, nehogy ez az ügy a nyilvánosságra kerüljön. Ezzel azonban jól kifogta Leisegang úrnál. Svédország, gondolta magában, s már-már derültséggel határos megvetés töltötte el ekkora értetlenség felett; Svédország egy hatmilliós és demokratikus ország, nekünk meg hetvenmillió emberünk van és egy Vezérünk. És én még azt képzeltem, hogy ennek a Gingoldnak van valami sütnivalója, s most Svédországgal áll elő. – Mi az ördög bújt magába, ember? – kiáltotta hangosan, élesen a telefonba. – Napszúrást kapott? Én Leisegang vagyok, a Gellhaus & Co. cég megbízottja, kereskedő, nem pedig ügyvéd vagy rendőrfelügyelő. Hát a tárgyalásaink során érdekelt engem, hogy az ön tisztelt családtagjai szentek-e vagy liliomtiprók? Határozottan meg kell kérnem önt – zárta le most már őszintén felháborodva a beszélgetést –, hogy a magánügyeivel ne zaklasson engem. S hozzá a szabadságom ideje alatt. Végeztünk – mondta és letette a kagylót.

Gingold úr a vonal másik végén ezt az utolsó szót nem akarta megérteni, úgy tett, mintha nem hallotta volna a telefon kattanását, tovább beszélt, könyörgött, rimánkodott, megalázta magát, olyan alázatosan beszélt, hogy Nachum Feinberg egészen megijedt; Gingold úr most már csak egy meggyötört apa volt, aki gyereke életéért rimánkodik. – Letették a kagylót – mondta a telefonhivatal, de Gingold úr ezt sem akarta megérteni, úgyhogy a telefonkezelő kénytelen volt még egyszer, immár türelmetlenül megismételni a figyelmeztetést. És még akkor se tette le a kagylót, Nachum Feinbergnek kellett helyette letennie.

 

 

Amikor Heydebregg még Arcachonban a postájában meglátta a Párizsi Német Újság első számát, azt mondta magában: – Na, most aztán van hírünk Afrikából.

Madame de Chassefierre birtokán a vendégpavilon egyik csinosan, egyszerűen berendezett szobájában ült. Késő délutáni, erős napsütés tűzött be az ablakon, Heydebregg tagtársnak hamarosan át kell öltöznie a vacsorához. Egyelőre azonban még volt ideje, hogy kissé átgondolja a dolgot. Termetesen üldögélt egy világos faszéken, amelynek ülését és támláját valamilyen élénk színű anyag borította. Fejénél egy igen finom színekben pompázó, túl modern festmény függött, Heydebregg véleménye szerint kissé elfajzott művészi alkotás volt, de ezzel most nem törődött.

A PH elleni akció tehát visszafelé sült el. Három hónappal ezelőtt ez még érzékeny pofon lett volna neki, most azonban Berlin már nem fogja olyan rossz néven venni, hogy ezzel az emigránscsürhével így kihúzta a lutrit, ez az egyetlen felsülés már mit sem változtathat azon, hogy a párizsi küldetését egészében véve siker koronázta.

Igen, jó munkát végzett, elégedett lehet magával. Itt van ez az ügy a nagykövettel, ezzel a jellegzetesen „finom úrral”, aki – mint a külügyminisztérium nem egy tagja – a párt számára túlságosan kényeskedő, túlságosan „európai”. Ő, Heydebregg magára vállalta, hogy ezt az ellenszenves férfiút elintézi anélkül, hogy e közszeretetnek örvendő diplomata formális visszarendelésével botrányt idéznének elő. S a feladatát – ezt még a legrosszabbindulatú bírálóinak is el kell ismerniök – elegánsan oldotta meg. Először is igen óvatosan, mértékadó francia helyeknél tett bizalmas célzásokkal aláásta a nagykövetség tekintélyét; a párizsiak most már tudják, hogy a Harmadik Birodalmat nem a Rue de Lille-i díszes palota, hanem a Rue de Penthiévre-i Német Ház képviseli. Mi több: a kulisszák mögött Heydebregg még nagyobb sikert ért el. Kikémlelte a nagykövetséget, sőt, titokban magának a nagykövetnek embereivel még az íróasztalát is feltörette. Ez vakmerőség lett volna, ha nem jár eredménnyel. De eredménnyel járt, olyan anyag került napfényre, amely az államrendőrséget nagyon érdekelte. A nagykövet, ez az egyébként okos, tartózkodó úr ingerültségében és keserűségében meggondolatlanságokra ragadtatta magát. Mindenesetre Heydebregg elérte célját, a nagykövetség és a párt közti harc végérvényesen eldőlt.

És a Német Birodalom nyugat-európai propagandája is másként festett, amióta ő, Heydebregg vette kézbe. Az olyasféle ülepet hizlaló, úgynevezett diplomatikus módszerekkel, mint amilyenekkel a Rue de Lille-en ezt az ügyet kezelték, persze hogy nem lehet célt érni. Heydebregg ezt a problémát vérbeli nemzetiszocialista módon, nordikus furfanggal oldotta meg. Magában somolygott, ha arra a két napilapra gondolt, arra a két jónevű, de alig olvasott sajtóorgánumra, amelyek most Párizsban rendelkezésére állnak. Milyen egyszerű minden, ha valaki egyenesen a célra tör. Most már ha a Német Birodalom valamilyen hírt vagy nézetet Franciaországban el akar ültetni, vagy ha franciaországi eseményeket egy bizonyos beállításban akar kommentálni, nem kell egyebet tenni, mint ennek a két újságnak megadni a jelt. A mi sajtónk és rádiónk aztán ezeknek az újságoknak cikkeit és kommentárjait a forrás megadásával mint a francia közvélemény megnyilvánulásait idézheti. Arra a gondolatra, hogy ezekkel a módszerekkel tetejébe még a nagykövetnek is befutott, Heydebregg még szélesebben mosolygott. Mert az efféle kellemetlenségeknek a nagykövet issza meg a levét, a francia hivatalos helyek hozzá fordulnak, ha a sajtónk túlságosan vadul vagdalkozik, nála emelnek panaszt, neki kell őket lecsillapítania.

Na és ami a fő feladatát, a francia közvélemény meggyúrását illeti, Heydebregg itt-tartózkodásának néhány hónapja alatt tízszer annyit ért el, mint a Rue de Lille a hatalomátvétel óta eltelt egész idő alatt. Sikerült céljai számára befogni mindazokat, akiknek érdekükben állt, hogy Németország békés magatartásában higgyenek, a francia jobboldali körökben megsokasodtak a német-francia megbékélést követelő tüntetések, a megbékélés előmozdítására külön társaságot hívtak életre, új frontharcos-találkozót készítettek elő, s az ifjú Monsieur Chassefierre által szorgalmazott ifjúsági találkozót is messzemenően támogatták; bár sajnos az persze már nem jöhet szóba, hogy azon az ifiúr is vezetőként részt vehessen. Heydebregg, mialatt mindezt végiggondolta, akaratlanul is nehézkes ünnepélyességgel vegyes kacsingatón kedélyes magatartást vett fel, oly tartást, amellyel a francia gazdasági vezetők, politikusok és újságírók előtt sikeresen bizonygatta, hogy a német fegyverkezés mögött semmiféle nyugatellenes agresszív szándék nem rejtőzködik.

Ha tehát ebben az egy tekintetben, az emigránscsürhe elintézés dolgában talán valóban nem végzett Berlin teljes megelégedését kiérdemlő munkát, ezt a csorbát bőségesen kiköszörülte egy sereg sikerrel, olyan sikerekkel, amelyekkel van mit hencegnie.

Itt az ideje, hogy átöltözködjék a vacsorához. Megborotválkozott, lezuhanyozta magát, megfésülködött. Ez az utóbbi művelet most több fáradságába került, mert immár nem viselte olyan egészen rövidre nyírva a haját. Capua, gondolta magában, s az ingébe bújt. Ebben az évben, életében először viselt szmokinghoz puha inget.

De a Párizsi Német Újság megalapítása mégiscsak pofon, ezt hiába csűrjük-csavarjuk. Annyi bizonyos, hogy jobban tette volna, ha von Gehrke tagtárs tanácsát fogadja meg s nem Wiesenerét. Tulajdonképpen furcsa, hogy ilyen előszeretettel viselkedik Wiesener iránt. Eredményei ezt nem indokolják. És ez a fiú egyébként se százkarátos, a „rastaquouére” kisded illata lengi körül.

Puha ing a szmokinghoz, ilyen szavak, mint „rastaquouére” – hát már egészen elfranciásodott? Heydebregg helyesbítette magát: – Wiesenerben van valami a szélhámosból.

Egyébként Wiesener tagtársnak és szélhámosnak ma fene rossz lelkiismerete lehet. Heydebregg nem szánja érte. Sok idő és pénz ment fuccsba, ez a mi Wiesenerünk alaposan elszúrta a dolgot.

Heydebregg berakta az inggombokat. Milyen összehasonlíthatatlanul könnyebben és gyorsabban megy ez, mint a kemény ingnél. Megint elmosolyodott, egyfelől mert az inggombok kényelmes berakása elégedettséggel töltötte el, másfelől, mert Wiesener rossz lelkiismerete kapóra jött neki. Egész idő alatt úgy érezte, mintha az ő arcachoni jelenléte akadályozná meg Wiesenert abban, hogy lejöjjön Madame de Chassefierre-hez, bibliai emlékek lebegtek elmosódottan a szeme előtt: David, aki Uriastól elrabolta Bathsebát, s más hasonlók. Wiesenerrel szemben, úgy érezte, bűnt követett el. Ezért jött neki kapóra, hogy most ő is megbocsáthat valamit Wiesenernek. Miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek, gondolta magában, s felhúzta a kabátját.

Elnézte azt a jól megtermett urat, aki a tükörből rábámult. Nem, még ebben a Capuában se vesztett semmit a méltóságából. Egyébként esze ágában sincs, hogy Wiesenernek teljesen elengedje a büntetést. Csak épp enyhén fogja kiszabni.

Heydebregget tehát a Párizsi Német Újság megalapítása nem túlságosan izgatta. De azért mégse ment ki a fejéből. Vacsora közben nem viselkedett olyan könnyedén, mint máskor; Lea és Raoul megállapította, hogy gondolatai valahol másutt járnak.

Az éjszakai pihenése sem volt zavartalan. A PNU felbukkanásával a nyári szabadságának vége lett, Heydebregget újból elkapta a politika.

Másnap már korán reggel telefonálgatni kezdett, Párizs-zsal, Berlinnel, sőt Berchtesgadennel. Emilé, a komornyik rosszallással fogja majd tapasztalni, mekkora telefonszámlát hagyott ez a vendég. Heydebreggnek lelkifurdalása volt, hogy ilyen módon a Német Birodalom és a párt egy nem egészen tisztavérű személynek számottevő kiadásokat sóz a nyakába. De mégse látott semmi módot rá, hogy a hölgynek az így előállt költségeket megtérítse, még a legdrágább virágcsokor is csak gyenge kárpótlás lenne.

A telefonon folytatott eszmecsere alapján elhatározta magát, hogy még aznap elutazik, s hozzá egyenest Berlinbe, anélkül, hogy Párizsban megszakítaná útját s Wiesenerrel beszélne.

Elbúcsúzott Leától. Az asszonynak feltűnt, hogy Heydebregg egyszerre megint ugyanolyan merev, korrekt vastagbőrűvé vedlett vissza, mint amilyen párizsi tartózkodásának kezdetén volt, még a francia beszéde is újból kelet-poroszosabban hangzott. Fehéres, fénytelen szemét a csaknem pilla nélküli szemhéja alól Leára függesztette, a maga bábjátékba illő módján meghajolt, s így szólt: – Engedje meg, Madame, hogy köszönetemet fejezzem ki azokért a rendkívül kellemes napokért, amelyeket Tusculumában tölthettem. – És szokásból már-már hozzátette: – A Vezér és a párt nevében köszönöm.

Aztán Párizsba utazott, s onnét azonnal továbbrepült Berlinbe.

Termetesen ült a repülőgépen, miközben az északfrancia táj elsuhant alatta. Sokszor utazott már repülőgéppel, de most először figyelt fel rá, milyen üresnek tűnik még a legsűrűbben lakott vidék is, ha felülről nézi valaki. Csak erdőt, földeket és mezőket látott, semmi mást. Az ember nem hagy a földön túl sok nyomot, s ha valaki egy szélesebb területet tekint át, e nyomok teljesen eltűnnek. Ám később, amikor a vécére ment, s az erdők-dombok a lyukon át köszöntötték, elkergette magától ezeket a defetista gondolatokat s helyettük büszkén mondogatta magának: csoda, hogy mégis milyen sokra vittük.

A lét határozza meg a tudatot? Ostobaság: a tudat határozza meg a létet. Csak néhány órája, hogy elindult Arcachonból, s az máris olyan messze van tőle, mint Jokohama, elsüllyedt, feledésbe merült. Már csak Berlin létezik számára, ahová repül, amelyhez – percenként három kilométeres sebességgel – közeledik.

 

 

Lea szívesen látta vendégül Heydebregget, de most mégis inkább örült, semmint sajnálta, hogy eltávozott. Azt remélte, most, hogy kettesben maradt Raoullal, sikerül visszaidéznie azt a kellemes, meghitt viszonyt, amely a nyár elején volt közöttük. Ezekben a napokban nagyon szerette Raoult, büszke volt rá. A fiú egy ideig nyilvánvalóan vadul hadakozott csalódottsága ellen, de most már szemmel láthatóan túl jutott rajta. Olyan nagyszerűen festett, hogy az arcát nehezen lehetett elfelejteni; ha az utcán ment, mindenki felfigyelt rá, a nők megfordultak e csinos, komor, értelmes tekintetű fiatalember után.

De ezekben az utolsó arcachoni hetekben Raoul nem sokat hederített a nőkre. Még anyja számára se maradt sok ideje, épp csak az étkezésnél találkoztak, néha játszottak egy-egy parti sakkot, vagy egy-egy órán át teniszeztek. Egyébként a fiú csaknem állandóan egyedül volt, a strandon vagy a tengeren. Nem mondhatni, hogy úgy elzárkózott volna anyja elől, mint az utolsó párizsi hónapokban, de nem is tárta úgy fel előtte a szívét, mint Arcachonban az első hetekben. – Ne haragudj – mondta egyszer a maga kedves, udvarias modorában –, ha néha-néha kissé szórakozott vagyok. Most nagyon sokat dolgozom.

– És min dolgozol, fiam? – kérdezte Lea.

– Bocsáss meg – felelte Raoul –, ezt most még nem árulom el neked. De mihelyt olyan állapotban lesz, hogy érdemes megnézni, megmutatom.

Ezeknek a késő augusztusi szorgos napoknak egyikén Raoult egy normandiai fürdőhelyről keresték telefonon. A telefonáló hajdani barátja, Klaus Federsen volt. Raoul bizonyára csodálkozik, mondta nyakatekert, papiros ízű franciaságával, hogy az ő, Klaus hangját hallja. De helyesnek tartotta legelőször vele tudatni, hogy az ifjúsági találkozó mégis létrejön, s hogy ő, Klaus Federsen lesz a német küldöttség vezetője.

Itt szünetet tartott, nyilvánvalóan válaszra várt. De Raoul semmit se válaszolt. Lelki szemeivel világosan látta egykori pajtását, pirospozsgás arcát a piszkosszőke sörte-hajával, húsos orrát, apró szemét, széles, zömök alakját. Raoul a beszélgetés elején megőrizte szokott hanyag tartását, most azonban zöldesszürke szemével korántse nézett szenvtelenül maga elé, keze erősen megmarkolta a hallgatót. De erőt vett magán, hallgatott, várt.

Klaus Federsen azt remélte, Raoul haragosan, csúfondárosan fel fog fortyanni, hallgatása ezért zavarba ejtette. Szerencsére néhány mondatot még előtte kiötlött. Sajnálja, folytatta, hogy túlontúl ismert okokból a legjobb akarat mellett is lehetetlen volt Raoul jelölését keresztülvinni. Neki, Klausnak nagy öröm lett volna, ha egy olyan remek fiút, mint a barátja, Baldur von Schirachnak, a Birodalom ifjúsági vezetőjének bemutathatott volna. Von Schirach csuda klafa fickó, kedveli az olyan fiatalembereket, mint Raoul.

Most már legfőbb ideje, hogy ez a francia is mondjon végre valamit. A beszélgetés már eddig is legalább harminc frankjába került, s az a majom még egyetlen szót se szólt. Illőnek tartja, ismételte meg magát Klaus kénytelen-kelletlen, hogy Raoulnak, akinek agyában az egész ötlet tulajdonképpen megfogant, sajnálatát fejezze ki, amiért a jelölésének ügye ilyen rosszul sült el. Megjátszott szánalmából durva csúfondárosság csendült ki.

Raoul a szokott mély, lágy hangján most végre megszólalt: – Igazán kedves tőled, hogy erről tájékoztattál – mondta s hozzá németül. – Talán érdekelni fog, hogy a nyáron vendégségben volt nálunk Heydebregg úr, a tagtársad és osztagvezetőd, vagy ahogy éppen nevezitek őket – folytatta nyugodtan, jól tudva, hogy e hírrel Klaus elevenébe talál. – Egyébként most nem foglalkozom politikával, nyakig ülök az irodalomban. És te hogy állsz a művészeteddel, öregem? – kérdezte barátságos, leereszkedő hangon. – Hogy megy a strandon az úszás?

Klaus valamilyen közömbös választ adott; most ő is németre fordította a szót, ámbár szilárdan elhatározta magában, hogy csak franciául fog beszélni. Savanyú a szőlő, gondolta, de azért megalázottnak érezte magát, s felettébb sajnálta a pénzt, amit erre a telefonbeszélgetésre kiszórt. Tehetetlen haraggal gondolt Raoul sovány, szív alakú, gőgös arcára.

Ha Klaus csak még néhány frankot rászán a beszélgetésre, megtalálta volna a számítását. Mert akkor Raoul hangja már nem engedelmeskedett volna akaratának, kihallatszott volna belőle a keserűség, s Klaus megsejthette volna, hogy az a gyűlölt arc korántsem olyan gőgös, eltorzítja a düh. Mert Raoul ezekben az utóbbi hetekben ugyan fölébe emelkedett a történteknek, de mégse annyira, hogy Klaus Federsen mondókája egész lényét fel ne kavarja. A maga mögött hagyott érzelmek most egyszerre megelevenedtek, feltámadt benne az elfuserált politikai karrierje feletti esztelen harag, a gyűlölet az ellen a férfi ellen, aki ilyen alaposan elintézte őt, s a bosszúszomj, hogy ezért megfizessen. Raoulon újból végigviharzott a düh és bosszúvágy.

Ám ez a hangulat ugyanolyan gyorsan elmúlt, mint amilyen gyorsan jött. Raoul maga elé képzelte Klaus Federsent, s vállat vont. Mit törődik vele, mit gondol róla ez az állat? Ami pedig Monsieur Wiesenert illeti, nem akarja ugyan becsapni: azzal áltatni magát, hogy Monsieur Wiesener immár közömbös számára, azt azonban biztosan tudja, ma utoljára fordult elő, hogy ilyen gyerekes bosszúvágyat érzett vele szemben. Ha ezentúl Wieseneren még bosszankodni fog, ez csak azért lesz, mert olyan szörnyű nehézségeket okoz neki ezt a férfit a művében, amelyen dolgozik, híven megformálnia.

Mert ez a mű, a Farkas című elbeszélés, ó jaj, sehogy se akart sikerülni. Raoul győzelembe vetett hite egykettőre elillant, tudatára ébredt a maga elé tűzött feladat nehézségeinek. Elolvasta, amit írt, rossznak tartotta, javítgatta, s megint csak rossznak tartotta. Összeharapta fogait, elvesztette bátorságát, újból összeszedte magát, s aztán ismét elcsüggedt. Felismerte, hogy egész firkálmánya lélektelen fotográfia, halott másolat.

Még egyszer és sokkal alaposabban áttanulmányozta a 66. Szonett-et. Amilyen könnyen érthetőnek tűnt neki első olvasáskor, annyira világosan felismerte most, hogy telistele van furfanggal és mélységekkel. Harry Meisel tárgyilagossága csak látszólagos, színlelt tárgyilagosság. A műve olyan, mint a hagyma, minden réteg alatt újabb réteg bukkan elő, s az utolsó, a legbelsőbb rétegig nem lehet eljutni. A könyv szereplői a hús-vér embereknél elevenebbeknek, szenvedélyesebbeknek tűntek, a könyv cselekményének a valóság tényeinél több tartalma s erősebb kisugárzása volt. Harry Meisel prózáját még lefordítani se lehetett, akármilyen világosnak és józannak látszott is; az alattomos szerző csupa olyan szót válogatott össze, amely ugyan egyértelműnek tűnt, de mihelyt meg akarta „fogni” az ember, villódzni kezdett.

Raoul kétségbeesésében egy szép napon összecsomagolta mindazt, amit írt, s elküldte annak az embernek, akinek szenvedélyesen megcsodált előszava a 66. Szonett befogadására felkészítette, Oskar Tscherniggnek. Levelet is írt hozzá, lelkes, büszke, alázatos, bizakodással telt levelet. Hűvös, de nem barátságtalan választ kapott rá; a föltett kérdéseket, mondta a levél, túl körülményes volna írásban megtárgyalni, de amennyiben de Chassefierre urat érdeklik Monsieur Tscffernigg útbaigazításai, szívesen áll Párizsban rendelkezésére.

Raoul az anyja legnagyobb meglepetésére elbúcsúzott tőle, néhány napra Párizsba utazott, és felkereste Tschernigget.

Jó időbe telt, amíg túljutott rajta, hogy az esszé szerzője egy csúnya, szúrós, öregedő ember. De aztán egykettőre megértették egymást. Raoul szerényen tűrte, hogy Tschernigg gúnyos udvariassággal ízekre szedje szét elbeszélését, kegyetlenül és cáfolhatatlanul bebizonyítsa neki, milyen szánalmasan elmaradt a mintaképe mögött, semmiféle védekezési lehetőséget ne hagyjon neki. Raoul például igyekezett kritikusának egyik kifogását megcáfolni. – De hát ilyen ez a valóságban is – kiáltotta szenvedélyesen, mire Tschernigg kettőzötten udvarias tárgyilagossággal kijelentette: – Az ellen nem lehet semmityen kifogást emelni, ha valaki modell alapján dolgozik. Homérosz és a biblia óta minden író így járt el. De mikor – kérdezte, s magas gyerekhangja most még lágyabban, még gúnyosabban és nyájasabban csengett –, de mikor tekintette az író valaha is másnak a valóságot, mint aminek a szobrász a követ, amelyből szobrot farag? Csak a filiszterek mérik össze, fiataluram, Reinekét, a rókát a zoológiái tankönyvekkel, és Homéroszt a Német Archeológiái Intézet ásatásainak eredményeivel. Hogy az ön tisztelt hőse milyen a valóságban, ez egy riportert vagy egy irodalomtörténészt érdekelhet, de nekem és önnek ehhez éppoly kevés közünk van, mint a portásom macskájának emésztési zavaraihoz. – Raoul megtörve eszmélt rá: mit ér vele, hogy Monsieur Wiesenert alaposan ismeri? Másfelől büszkeség és remény töltötte el, hogy Tschernigg ilyen behatóan foglalkozik kéziratával. És azt is örömmel látta, hogy ő maga is megnyerte Tschernigg tetszését.

Igen, Tscherniggnek valóban tetszett az a lelkesedés, amellyel az ifjonc Harry Meiselről beszélt, hízelgett hiúságának, hogy Raoul úgy csügg a szavain, s hogy esszéjének minden szavát éppúgy betéve tudja, mint egy bibliakutató a Szentírásét. Minél tovább beszélgetett Raoullal, annál inkább emlékeztette Harry Meiselre, azt az esztétizáló nihilizmust fedezte fel benne is, ami a megboldogulthoz annyira vonzotta.

Amikor Raoul már távozni készült, Tschernigg meghívta, hogy ebédeljen vele. Raoul örömmel elfogadta a meghívást. Csodálkozva látta, milyen messzire viszi őt Tschernigg, hogy végül egy nyomorúságos kocsmában kössenek ki, majd aztán másodszor is az egész várost átutazza vele, hogy egy szegényes bárban igyák meg kávéjukat.

Tschernigg ugyanis arra vágyott, hogy új barátjával azokat a helyeket keresse fel, ahol valaha Harry Meisellel üldögélt együtt. S most Raoullal is hol ironikusan, hol csodálattal eltelt hangon beszélt, mint egykor Harryvel.

Furcsa látvány volt, ahogy a sovány, szép arcú, csinos fiatalember a duzzadt képű, csúnya, öregedő férfival ebben a siralmas söntésben üldögél – de Harry Meisel egymáshoz fűzte őket. Tschernigg keserű és kellemes érzésekkel eltelve állapította meg magában, hogy a halott felemás lényéből mindkettőjük örökölt valamit. Mert a mai Tschernigg Harry rimbaud-i vágyát ültette át a valóságba: mohó, kapzsi életet élt, ebben az új, fiatal barátjában pedig a másik Harry, a sznobos, nihilista művész élt tovább.

Raoul kihasználta az alkalmat, hogy új mesterétől útmutatást kérjen, és Tschernigget mulattatta, hogy tanítványában felváltva remény után csalódást, majd újabb reményt és újabb csalódást ébresztett. Így többek közt elmondta neki, milyen sok javítanivaló van még a Farkas c. novelláján, s Raoul szomorúan mérlegelte, hogy ilyen körülmények közt bizonyára még évekig kell majd az elbeszélésével foglalkoznia. Igen, mondta hűvösen Tschemigg, ez valóban lehetséges; Horatiusnak igaza van, egy mesterműnek kilenc évig kell érlelődnie. De ezek után kiragadta az ifjút csüggedéséből, mert vigasztalásképpen hozzáfűzte, hogy Raoul a Farkas-t rövid időn belül egész biztosan a nagyközönség számára élvezhető formába tudja önteni. A becsvágyó Raoul erre valóban rögtön felvillanyozódott, és leplezetlen örömmel, gyerekesen, németül megjegyezte: – Csuda klafa volna, ha a Farkas-t rövidesen nyomtatásban láthatnám. – Tschemigg csodálkozott a „klafa” szón, amely e választékosan beszélő franciának szájában nagyon furcsán hangzott. Ezen a „klafán” kívül más nem is maradt az ifjúsági találkozóra vonatkozó terve és a Klaus Federsennel való barátsága idejéből. Tscherniggnek viszont némi rosszindulatú gyönyörűséget okozott, hogy új barátja előtt elhallgassa, milyen lapos szót használ.

Arcachonba visszatérve Raoul újból nekidurálta magát a munkának. Munkája könnyebbé és ugyanakkor nehezebbé is vált, végét nem lehetett látni. De vigaszul szolgált neki, hogy Tschemigg oly megvetést tanúsított a nagyközönség iránt. Ez időtől kezdve megvetését Raoul is osztotta.

Kéziratát hamarosan olyan állapotba hozta, hogy már megmutathatta anyjának. Hisz anyja is a nagyközönséghez tartozott.

Mármost ez a Farkas című elbeszélés egy elegáns, igen civilizált férfiról szólt, aki azonban tulajdonképpen nem is férfi, hanem farkas, vad, fürge, prédaleső, ravasz és falánk – igen, ez a falánkság volt a legfőbb tulajdonsága –, s ez az emberbőrbe bújtatott farkas Lea barátjának és Raoul apjának vonásait viselte magán. Lea viszolyogva olvasta a szándékosan nyers, s úgy érezte, eredetieskedő fordulatokat. Azt azonban felismerte, hogy Raoul a hősének lényét és sorsát újszerűen, hűvösnek, félelmetesnek tetsző művészettel ábrázolta. A „farkas” férfi volt, s mégse volt férfi, őt és élményeit minden szemléletességük ellenére is áthidalhatatlan távolság választotta el Leától. Raoul se nem helyeselt, se nem bírált, de a pökhendi elbeszélésből mégis mély, gonoszkodó szomorúság áradt. Az életünk semmi, Semmi, a Nihil – a történet morálja Prédikátor Salamon e bölcsessége volt, de új és ijesztően torz formában. És Lea meg is ijedt tőle. Ezt az ő fia, az ő Raoulja írta? És ne vette volna észre, hogy apja cinikus, fensőbbséges gőgjét emelte fel az absztrakciók világába? Ó, Raoul valóban Erich fia, nem az övé, bár Erich megtagadta Raoult, ő meg szereti, s a fiú mégis olyan magatartásba menekült, ahová ő nem követheti.

– Elolvastad már azt az irkafirkát? – kérdezte Raoul egy este. S amikor kiderült, hogy Lea már elolvasta, tovább faggatta: – És mit szólsz hozzá? – Azt szerette volna, ha kérdése könnyednek hangzik, hisz megvetette az olvasót, ahogy arra Tschernigg tanította, de mégis feszülten várt a válaszra. Lea nem bírta türtőztetni magát.

– Sajnálom, fiam – mondta –, hogy ilyen kietlennek, üresnek látod az embereket és a dolgokat. Valóban ilyen szörnyű világban élsz?

– Valóban, darling – válaszolta szívélyesen Raoul –, de ne így tedd fel a kérdést. Inkább azt mondd meg nekem, jól érzékeltettem-e a világomat?

– Jól – válaszolta Lea meggyőződéssel, s nagyon-nagyon szomorúan.

8
Harc a ragadozók közt

Amikor Wiesener a Párizsi Német Újság első számát kezébe vette, azonnal látta, hogy ez az új lap nem más, mint a régi PH. Ezt az újságot ugyan PNU-nak nevezik, gondolta magában, de csak ennyi a különbség. Péenu – hogy is nevezik a kezdőbetűkből képzett szavakat? Erre a szakkifejezésre már a minap se jöttem rá. Az emlékező-képességem, úgy látszik, romlik. Öregszem.

PNU vagy PH, az egyik kutya, a másik eb. De akár kutya, akár eb, ez beadott nekem. Beadott. Egyszer s mindenkorra. Becsukhatom a boltot. A remekbe készült tervem elúszott. Spitzi most majd diadalmaskodhat. A víziló valóban rinocérosz volna, ha ezek után még kiállna értem.

Péenu. Akronümon. Igen, akronümonnak hívják az ilyen kezdőbetűkből összerakott szót. Tehát mégiscsak eszembe jutott, ez is valami. Amit ez a bizonyos Trautwein írt itt, ez a koholt Vezér-beszéd, ez nem is rossz. Hogy eltalálta ez a disznó a Vezér hanghordozását, le a kalappal!

Kínosan elvigyorodott. Így megy ez, fel-le, unalomra nem panaszkodhatom. A döntőbíróság: egy finn meg egy magyar, s máris fent vagyok, Heydebiegg úgy viselkedik velem, mintha ki-be járnék a Varázshegyen. Most meg ez a PNU, s máris lepottyantam. Ezek a zugfirkászok, mint az angolnák. Olyan szilárdan tartottam őket a kezemben, és zsupsz, mégis kicsúsztak. Kicsúsztak, kiugrottak, hoppla-hopp, árkon-bokron túlvannak, evasit, erupit.

Már nem vigyorgott, keskeny száját csücsörítette. Milyen fura tohuvabohu ez! Heydebregg ezekben az utóbbi hetekben különösen barátságosan viselkedett velem szemben, de valószínűleg csak azért, mert olyan sokáig kettesben hagytam Arcachonban Leával. Következésképpen nemcsak elvtelen, aljas fráter vagyok, akinek számolnia kell azzal, hogy egy Jacques Tüverlin elhagyja a szobát, mihelyt belépek oda, hanem tetejébe még félig-meddig strici is, úgynevezett maquereau, ahogy a tagtárs mondaná.

És ha most lemennék Arcachonba? Ha most, éppen most felbukkannék ott? Mit szólna a tagtárs? Lea előtt biztosan nem fordítana hátat nekem. És milyen szép volna, ha Leának ünnepélyesen átnyújtanám a befejezett Beaumarchais kéziratát. De sajnos, ez nem megy. Túl kockázatos volna. Égy ilyen utazással mindkettőjüknél, Leánál is, meg a tagtársnál is könnyen elronthatnám a dolgot. Most már ki kell tartanom alattomos, ravasz taktikám mellett, továbbra is halottnak kell tettetnem magam, hogy Leát kiéheztessem.

Ha legalább Maria itt volna. Maria megértené, mit jelent nekem a Párizsi Német Újság megjelenése, ennek az új akronümonnak felbukkanása. Megkönnyebbülés volna számomra a vereségemet elkeseredetten és haragosan kommentálni előtte, bagatellizálni, kigúnyolni. De ez az „új”, ez semmit se ért meg.

Ám Wiesenernek szorultságában szüksége volt valakire, hogy kibeszélhesse magát, s ezért most mégis bizalmasabb hangot ütött meg az „új”-jal, sőt már Lotténak nevezte, s Lotte szinte úszott a boldogságban.

Egyébként Wiesener félelme némileg indokolatlannak bizonyult: a PNU megjelenése nem járt különösebben rossz következményekkel. Most nem ejtették úgy, mint annak idején, a PH uszító cikkének megjelenésekor. Arcachonból persze többé nem hívták fel, a tagtárs elnémult. De a többiek magatartásából Wiesener arra következtetett, hogy Heydebregg még nem döntött végérvényesen.

Aztán megtudta, hogy a tagtárs elhagyta Arcachont, s anélkül, hogy útját Párizsban megszakította volna, bizonytalan időre Németországba utazott. Várni kell, mindig csak várni. A várakozás türelmetlenné tette, egész lényén valamilyen kínos viszketegség uralkodott el. Vajon Heydebregg párizsi átutazásakor találkozott-e Spitzivel? Ha ősellensége diadalmas arcára gondolt, Wiesenert őrjöngő düh fogta el.

Tetejébe még annak is hírét vette, hogy Jacques Tüverlin az egész telet Párizsban fogja tölteni. Tüverlin lakást vett ki, és titkárnőt fogadott fel, „és képzelje csak”, mesélték Wiesenernek, „kit fogadott fel, az ön hajdani titkárnőjét, Maria Hegnert”. Wiesenernek nagy nehezen sikerült egy közömbös, ironikus „no nézd csak”-ot kinyögnie, és a beszélgetést nyugodtan tovább folytatnia.

De mihelyt egyedül maradt, bénító csüggedés lett úrrá rajta. Lelki szemeivel látta, ahogy Tüverlin elmeséli Mariának, miképpen játszódott le vele való találkozása. És azt is maga elé képzelte, ahogy ő – ez szinte elkerülhetetlen – másodszor is találkozik majd Tüverlinnel, s ahogy az író másodszor is megalázza. De már nem is volt képes a haragra, annyira megtépázta saját kicsiségének tudata.

Hogy felvillanyozza magát, udvariasan gúnyos, igazságtalan megjegyzésekkel addig-addig gyötörte Lottét, aki most megint az „új” lett, mígnem könnyek szöktek a lány szemébe. Vagy pedig csöngetett Arséne-nak, a komornyiknak, és valamilyen utasítást adott neki, de csak azért, hogy az arcát figyelhesse. Tudta, hogy Arséne becsvágyó lélek, azt szeretné, ha ő, Wiesener karriert csinálna, s ezért az eseményeket kínos, megértő figyelemmel kíséri. Ám Arséne megmaradt tapasztalt komornyiknak, arcáról semmit se lehetett leolvasni.

Wiesener egyre idegesebb lett. Megállt Lea portréja előtt. Tulajdonképpen miért gyötri magát, miért hagyja itt lógni ezt a festményt? Gonoszkodva nézte Lea arcát. Homloka olyan sima, mint a tojáshéj és túlságosan magas, e homlok mögött lényegesen kevesebb van, mint amennyit sejtet. És Lea szája? Híres mosolya? Az se valami extra. Ez a mosoly csak arra jó, hogy ürességet leplezzen, a társaságbeli dáma hivatásos mosolya; ostoba – Wiesener olvasott ember lévén e közönséges szót azonnal egy emelkedettebbel váltotta fel – aiginai mosoly. Túl sokat képzelt bele ebbe a Leába: ami hozzá vonzotta, őbelőle fakadt, s nem Leából. Levéteti a festményt. Minek lássa folytonosan maga előtt ezt az arcot, amely már semmit se jelent neki? Úgyis csak a szerencsének köszönheti, hogy e zsidónő portréján eddig még nem akadt fenn senki.

 

 

Aztán, amikor egyszer a Rue de la Ferme-i ház előtt hajtott el, s látta, hogy a lakói megjöttek, azonnal megértette, hogy most életében új korszak kezdődik. Szakmai balsikereiért mindig kárpótolta magánéletének szerencsés alakulása. Karrierjével már régen nem állt olyan csehül, mint most: tehát vissza fogja Leát szerezni.

Minden emellett szól. Itt a Beaumarchais, elkészült vele, az első korrektúraíveket már meg is kapta. Dedikálja-e Leának a könyvét? Ez még csak nem is volna túlságosan kockázatos. A párt előtt könyvét amúgy is a francia karakter kigúnyolásának kell beállítania, formájában könnyed, tartalmában komoly műnek. Így aztán hihetővé teheti, hogy francia nőnek szóló dedikáció csupán csúfondáros gesztus.

Újból megállt a portré előtt. Hogyan gondolhatott valaha is arra, hogy leakasztatja? Micsoda tiszta, okos homlok! És ez a mosoly, hogyan emlékeztethette őt az ókori görög szobrok kifejezéstelen, bárgyú mosolyára? Nagyszerű mosoly ez, a lehető legcsábítóbb mosoly.

De bizonyos szituációban az arcod még sokkal csábítóbb, kedvesem, s majd én gondoskodom róla, hogy a mosoly eltűnjön az arcodról. Learatom a taktikám gyümölcseit, szívós, okos taktika volt, de fene sok türelembe és nélkülözésbe került. Most majd megfizettetlek mindazért, amit a hosszú hallgatásoddal velem szemben elkövettél. Nem fogsz többé mosolyogni, kedvesem.

Arséne, a komornyik jelentette, hogy Monsieur-t telefonhoz kérik. Arséne arca ugyan rezzenetlen volt, de valójában forrt benne a felháborodás, hogy az ő Monsieur le boche-ja már megint – s hozzá még ilyen ábrándozó arccal – álldogál a festmény előtt. Karrier dolgában nem állunk valami fényesen, s ilyen körülmények közt vigasznak kellett tekinteni, hogy a Monsieur le boche legalább ezt a zsidónőt, úgy látszott, faképnél hagyta. De ilyenek ezek a németek. Az asszonyoknak csak mosolyogniuk kell, s ők máris olvadoznak. Alapjában véve valamennyien szentimentálisak, a nácik éppúgy, mint a többiek, s éppen ezért a Hitlerük ellenére sem fogják semmire se vinni.

Alighogy Wiesener a telefont elintézte, gyors elhatározással felhívta a Rue de la Ferme-et. Egyetlen pillanatig se tartott attól, hogy Madame nem lesz számára odahaza.

Lea már várta a hívást, s eltökélte magában, hogy nem megy a telefonhoz. Nem akarta kimutatni izgatottságát, időt szeretett volna nyerni, hogy összeszedje magát. De most, amikor jelentették neki, hogy Monsieur Wiesener van a készüléknél, minden fontolgatást sutba dobott, repült a telefonhoz, szíve vadul kalimpált, s még a „hallót” is csak nagy nehezen tudta kinyögni. Wiesener ugyan nem kételkedett benne, hogy Lea habozás nélkül a telefonhoz jön, de azért ő is izgatott volt. Ezt azonban leplezte, szokott hangján beszélt, nyugodt, nyájas szavai egyszerűen a múltnak adták át azt a hosszú, csúnya időt – a leghosszabb és legcsúnyább időt –, amelyet egymástól távol töltöttek.

És aztán Erich végre ott állt szemben vele. Igen, ez Erich erős, férfias arca, okos, kissé redőzött homloka, kedves, szürke szeme, szépen metszett, szeretett szája, széles válla, sűrű, szőke haja – Lea alig bírta türtőztetni magát, hogy azonnal bele ne túrjon a hajába, fel ne borzolja. Van-e legalább néhány ősz szál is közte? Szégyen-gyalázat volna, ha ez után a hosszú távollét után ne volna legalább néhány szállal több ősz haja. Ó, hogy szereti őt, mindent szeret rajta, még azokat a kis táskákat is a szeme alatt, még a nem túlságosan erős állat is; hogyan bírta ki ilyen hosszú ideig Erich nélkül? Miért nem táviratozott, telefonált neki: Gyere, gyere, testem-lelkem érted kiált? Nélküle a tenger se volt szép, a strand se adott nyugalmat, s a tiszta kék ég se nyújtott örömet. De most itt van, most minden megint jól van, valószínűleg csak azért ösztökélte őket: buta, makacs gyerekeket valamilyen homályos vágy, hogy kölcsönösen ilyen felesleges fájdalmat okozzanak egymásnak, mert ezzel akarták újraegyesülésüket megédesíteni. Most mindenesetre az az ezer és ezer bénító kétely, amellyel odalent Arcachonban küszködött, egyszeribe elillant, odalett.

És most Erich beszélni kezd. Csakhogy Leának nehezére esik a szavaira figyelni, már maga a hangja is olyan féktelen örömmel tölti el.

S lám, hozott is neki valamit. Úgy látszik, egy kéziratot, egy ajándékot. Milyen szavakkal adta át? Jobban kell figyelnie, igyekeznie keil megérteni, mit mond. A Beaumarchais elkészült, ezt mondta, a nyarat arra fordította, hogy befejezze. Igen, igen, igen, ez magyarázza távolmaradását, kielégítőnél is kielégítőbb indok, teljesen elfogadható mentség. Persze hogy nem akart addig elébe állni, amíg ezt a művet végre be nem fejezi. Tehát csak szégyellte magát. Remek indok, olyan indok, amellyel őt, Leát megtiszteli. De azért, ó, mennyivel szívesebben vette volna, ha nem tiszteli őt ilyen sokáig! De most végre itt van, most minden megint jól van, minden nagyszerű – csodálatos ez a világ.

Wiesener látja, hogy Lea mennyire felindult. Bevált hát az okos taktikája. Csak ki kell éheztetni az asszonyokat, s akkor a legádázabb civakodás után is maguktól az ember nyakába borulnak. Felesleges volt a Beaumarchais-t neki dedikálni. De most már nem szívhatja vissza. Így hát továbbra is megjátssza a szerény, alázatos szeretőt. Leának nagy része van abban, jelenti ki, hogy a könyv végre elkészült és sikerült. Lea állandó intelmei nélkül bent ragadt volna a zsurnalisztikában, belefulladt volna a politikába.

Leában buzog a szerelem és a hála. Minden elillan, ami lelkében valaha is Erich ellen ágaskodott. Dőre világ, amely két, ennyire összetartozó embert, mint őt és Erichet el akar választani egymástól.

A Beaumarchais-t olvassa. Hogyan gondolhatta valaha is, hogy Erichben valami barbár, valami ragadozó, őserdei rejtőzik? Az a férfi, aki ezt a könyvet írta, egész lényében kulturált, az megkívánhatja, hogy egy-egy szeszélyét, száz és száz szeszélyét megbocsássák.

Az elkövetkező napokban Wiesener és Lea minden eddiginél mélyebb, bensőségesebb szerelemben forrtak össze.

Egyes-egyedül az a gondolat zavarta meg Lea boldogságát, miképpen fogja Raoul fogadni, hogy felújította viszonyát Erichhel. Mert nagyon is jól látta, hogy a fiú mennyire eltávolodott tőle. Mióta Lea elolvasta azt a különös elbeszélését arról az emberbőrbe bújt farkasról, amely olyan ijesztő módon Erichre emlékeztette, szinte félt a fia ítéletétől; Raoul nála fiatalabb, frissebb, élesebb, rosszindulatúbb szemmel nézi az embereket. Lea félt attól a pillanattól, amikor Raoul és Erich találkoznak egymással.

Ezért aztán fellélegzett, midőn Raoul nyájasan, higgadt udvariassággal fogadta apját. És előtte se hozta többé soha szóba, hogy miért tartja fenn továbbra is ezt a viszonyt.

Azon töprengett, beszéljen-e Erichhel Raoul novellájáról. De végül is lemondott róla, sokkal okosabb, gondolta, nem bolygatni a dolgot.

Raoul szinte megvető szánalmat érzett anyja iránt, mert ilyen tehetetlenül újból belemerült ebbe a szerelembe. Raoul anyjától örökölte a vágyat, hogy az embereket érdeklődéssel szemlélje, s azt az adottságot, hogy még indulatok közepette is elfogulatlanul tudja vizsgálni őket. Így nézte most az anyját is. Maga Wiesener pedig gyűlölete tárgyából puszta anyaggá változott, Tschernigg tanácsának megfelelően úgy vizsgálta, mint a szobrász a fát, amiből szobrot farag.

Wiesener eleinte örült fia kifogástalan udvariasságának, nyájasságának. De aztán ez a barátságos hűvösség lassanként bosszantani kezdte, s végül már szívesebben vette volna, ha Raoul gyűlöli.

 

 

Spitzi tisztában volt vele, hogy a helyzet egyre kényesebbé válik. Heydebregg lélekben nyilvánvalóan a vetélytársa, Wiesener mellett döntött. A franciaországi földalatti propaganda irányítása, amely eddig Spitzi hatáskörébe tartozott, egyre inkább a párt kezébe csúszott át. Ha most még a Benjamin-ügy is csúfosan végződik, úgy a párt örömmel fogja megragadni az alkalmat, hogy elfűrészelje őt.

Ekkor azonban felbukkant a PNU, amiből kiderült, hogy Wiesener nagy és költséges tervével bakot lőtt. Most Heydebreggnek is fel kell ismernie, hogy rossz lóra tett. Ennyi kudarc után a vízilónak kétszer is meg kell gondolnia, hogy továbbra is támogathatja-e Wiesenert. Spitzi lelki szemeivel már látta a földre terített ősellenséget.

Feszülten várta, hogy Heydebregg visszaérkezzék Arcachonból. De aztán a tagtárs megállás nélkül továbbutazott Berlinbe, s több hetes távollét után se vette magának a fáradságot, hogy vele konferáljon. Csúnya sértés! Wiesener helyzete ugyan megrendült, de az övé, úgy látszik, emiatt még nem lett szilárdabb.

Ó, az ember öregszik. Hová lett az a szép fatalizmusa, amellyel korábban az örökös sorsfordulatokat és a hatalmasságok szeszélyeit viselte? Fokozottabb gyönyörökben igyekezett gondjaira írt találni. Megpróbálta magát Corinne Didier iránt komoly szenvedélybe belelovalni. Corinne lénye: a cinikus világbölcsesség és a misztika e furcsa keveréke vonzotta Spitzit. Corinne-nek megvolt az a képessége, hogy a legcsekélyebb okból transzba essen; hangokat hallott, életét „belső ura és parancsolója” kormányozta. Ez ideig erre a „belső úrra és parancsolóra” való hivatkozással nem adta oda magát Spitzinek.

Aznap Corinne-nal finom ételeket ettek, szűk körben egy tiltott filmet néztek meg, s most ott ültek kettesben Spitzi elegáns, kissé ledér otthonában. Spitzi úgy érezte, ha ma kicsit megerőlteti magát, talán legyűrheti azt a „belső urat és parancsolót”. De sajnos, éppen ezen az estén gondolatai állandóan Heydebregg, Wiesener és a jövője körül forogtak, s ez megakadályozta őt abban, hogy a szokott lendülettel gyürkőzzön neki a dolognak. Csak üldögélt, lustán, dohányozva a székében, mialatt a fehér bőrű szépség kíváncsian végigsétálgatott a szobákon. – Ha maga tényleg úgy bele tudja érezni magát mások lelki világába, Corinne – mondta hetykén –, akkor egykettő, mondja meg nekem, miért vagyok olyan rosszkedvű, hogy még a maga kellemes társasága sem tud felvidítani.

– Mert arra gondol, barátom, hogy a maguk iszonyatos uralmának egyszer bealkonyodik – válaszolta lágyan Corinne.

– Óriási melléfogás – jegyezte meg Spitzi. – Mióta csak uralomra jutottunk, mindannyian szakadatlanul arra gondolunk, hogy ennek egyszer vége lesz. Ha ettől az embernek mindig rosszkedve volna! Ó, Corinne, látom már, hogy maga a belső hangjával ugyanúgy nem megy semmire, mint Berchtesgaden.

Corinne örömmel nézett az este elébe, s amikor beleegyezett, hogy felmegy a boche diplomata lakására, elhatározta magát, hogy a „belső ura és parancsolója” további ellenvetéseit immár elengedi a füle mellett. Kár, gondolta magában, hogy ez a Spitzi egyszerre ilyen ímmel-ámmal csinálja a dolgot.

Most, töprengett közben Spitzi, most kellene egy jó ötlet. Ha most, amikor Wiesener a béka fenekénél van, támadna egy életre való ötletem, a vastagbőrűnek, ha mégoly kevéssé szível is, békét kell kötnie velem.

Béke. Ez az, ez a hőn áhított ötlet! Béke. Sajtóbéke. Spitzi villámgyorsan felismerte az utat, a biztos utat ehhez a gyakran tárgyalt, hőn óhajtott „sajtóbékéhez”.

Ezt a „sajtóbékét” természetesen úgy kell majd elképzelni, hogy a kútmérgezőket elhallgattatják. Hát nem a német emigráns uszítók, akik Franciaország vendégszeretetével visszaélve ellenünk heccelnek, nem ők a német-francia megbékélés legfőbb akadályai? Franciaországnak fel kell mondania a vendégbarátságot ennek a söpredéknek, ki kell utasítania az olyanokat, mint Heilbrun és Trautwein, ha nem szüntetik azonnal be bűnös tevékenységüket. És akkor mi is hajlandók leszünk halkabbra fogni a hangunkat. Ami például azzal az örvendetes mellékhatással is járna, hogy Wiesener barátunknak egy ideig enyhébb húrokat kellene pengetnie a cikkeiben.

Corinne kellemes meglepetésére Spitzi arcán egyszerre ragyogó mosoly suhant át. Mert Spitzi most már tudta, hogyan lehet a hőn óhajtott, oly gyakran célul kitűzött, de soha el nem ért sajtóbékét megvalósítani. Most itt a fejében az a fortélyos ötlet, a trükk – vagy ahogy gyerekkorában mondták –, az a „fejedelmi gondolat”, amely törvényes trónkövetelővé avatja őt. Ezúttal ugyanis, s ez az ötlet lényege, nem mi fogjuk a sajtóbékét kezdeményezni. Ehelyett gondoskodni fogunk róla, hogy a francia kormánynak ezt a megbékéléshez vezető lépést egy harmadik hatalom ajánlja figyelmébe, egy úgynevezett pártatlan, semleges hatalom, egy jó közvetítő: Anglia. Igen, tisztelt víziló, Londonban akad egy-két igen befolyásos úr, akinek szívén fekszik az ipari megbékélés. És ezek az urak nektek ugyan nem, de nekünk hozzáférhetők. Ezek az urak például Walther von Gehrkét őszintén kedvelik, Spitzinek nevezik, szívesen vannak vele együtt. Így hát ennek a Spitzinek nem fog különösebb nehézséget okozni, hogy megmagyarázza a szóban forgó uraknak, a világgazdaság és a világbéke szempontjából milyen üdvös volna egy efféle megbékélés. A többit aztán már nyugodtan rábízhatjuk ezekre az urakra.

Most aztán Spitzi valósággal úszott a boldogságban. Magához szorította Corinne szép, fehér testét, egész begyakorlott nyájasságát latba vetette; Corinne-nak nem volt többé oka a panaszra, hogy csak ímmel-ámmal csinálja a dolgot. Most majd, gondolta eközben Spitzi, elrontjuk a víziló örömét, nem fog többé úgy lelkesedni a kegyeltjéért. És ezúttal nem fogok sokat totojázni. Már holnap nekilátok. Ez az elhatározása azonban korántse vonta el Corinne-ról a figyelmét, éppen ellenkezőleg, s így Corinne legkevésbé se bánta meg, hogy „belső urától és parancsolójától” kihízelegte az engedélyt.

Egyébként Spitzi valóban már másnap nekifogott az ötlete kivitelezésének. Elmondta tervét a nagykövetnek, s a nagykövet azonnal tűzbe jött. Most megmutathatják a Rue de Penthiévre-nek, hogy még ők is élnek, ennek az akciónak babérait méltóztassanak csak átengedni a Rue de Liliének, itt senki se köphet a levesükbe. Ez a Spitzi! Ördögien ügyes fickó!

Von Gehrke úr tehát megkapta a szükséges felhatalmazást, s a nagykövet áldásaitól kísérve elutazott Londonba.

Mire visszatért, Heydebregg újból megjelent a színen.

 

 

Heydebregg bő terméssel érkezett vissza Párizsba. Berlinben nagy tisztelettel vették körül, Berchtesgadenben, a Varázshegyen is fogadták. Nemcsak az addig elért eredményeit dicsérték, s további terveit hagyták jóvá, hanem most arról is pontosan tájékozva volt, miképpen vélekednek a Birodalom és a párt mértékadó férfiai a Benjamin-ügyről, a Franciaországgal való megbékélés akcióprogramjáról és az emigránsok dolgáról. S mindenekelőtt most már azt is tudta, milyen mértékben kívánnak Münchenben és Berchtesgadenben jót vagy rosszat az ő párizsi munkatársainak, milyen messzire mehet el tehát ő maga. A nagykövet napjai meg voltak számlálva, őméltósága immár szabadságon levő hulla, sorsát Heydebregg kezébe tették le. Amikor von Gehrke tagtárs neve elhangzott, a medve ugyan még mindig jóindulatúan somolygott, de – mondta – ha von Gehrkének lehetőséget nyújtanak, hogy Párizsban egy szép titulussal reprezentáljon, neki nincs több kívánsága; befolyáshoz nem kell von Gehrkét juttatni, s még kevésbé hatalomhoz. Ezzel szemben Wiesenert mindenki nagyra becsülte, aki csak számított. A berlini urak jóleső érzésekkel eltelve olvasták cikkeit, alapjában véve, gondolták, még mindig kulturáltabbak vagyunk, mint ahogy azt mi magunk feltételeztük; s így aztán ez örvendetes cikkek szerzőjének sok mindent elnéztek.

Spitzi, mihelyt Heydebregg hajlandó volt őt fogadni, megjelent nála, s előadta a „sajtóbékére” vonatkozó tervét. Heydebregg szótlanul hallgatta, csaknem pilla nélküli szemhéját félig leeresztette. De agyában egymást kergették a gondolatok. Kezdetben, ahogy ezt Spitzi előre látta, azt gondolta magában: szakállas duma, ezt már vagy hússzor hallottuk. De amikor Spitzi előállt az ötlettel, hogy kerülő úton, Anglián keresztül próbálkozzanak a dologgal, Heydebregg is kénytelen volt elismerni, hogy ez igen ügyes, furfangos megoldás. Úgynevezett Kolumbusz tojása. Ennek a von Gehrkének mégiscsak van sütnivalója.

Mialatt Heydebregg esze von Gehrke úr kvalitásait ilyen módon elfogulatlanul értékelte, szíve előhozakodott mindazzal, ami ez ellen a von Gehrke ellen szólt. Ha fontos feladatokat bíznak rá, ha hatalmat adnak a kezébe, mi lesz akkor például a mi Wiesenerünkkel? Semmi se szab gátat von Gehrke úr gyűlöletének. Nem, ő, Heydebregg, nem szolgáltathatja ki védtelenül Wiesenert – aki e peches dolog ellenére is tehetséges, rokonszenves fiú – ellensége önkényének. Egyszerűen kötelessége megakadályozni, hogy akkor se tudjon senki bajt keverni, amikor ő már nem lesz Párizsban: elérhető távolságban. A hatalom elosztásában igen óvatosnak kell lennie. Nem szabad elfelejtenie, hogy jóllehet von Gehrke ezzel az ötletével vezetői képességekről tett tanúságot, de azért őneki Wiesenert se szabad feláldoznia.

Miközben Heydebreggnek ilyenformán mást diktált a szíve és mást az agya, Spitzi tovább folytatta mondókáját. Most beszámolt azokról a lépéseiről, amelyeket Londonban – természetesen a nagykövet felhatalmazásával – tett.

Ezzel azonban mindent eljátszott, s a mérleg, amely sokáig egyensúlyban volt, most végérvényesen Wiesener javára billent. Spitzinek mit sem használt, hogy a „nagykövet felhatalmazását” megpróbálta bagatellizálni, úgy állítván be a dolgot, hogy csak azért kérte a nagykövet s nem Heydebregg engedélyét, mert a tagtársat nem tudta elérni. És az sem használt neki, hogy Londonban kétségtelen sikereket ért el. Persze ha ezeket a sikereket Heydebregg hozzájárulásával aratta volna, ezzel Wiesenert kiütötte volna a nyeregből. De az a tény, hogy nem várt, hogy ilyen fontos ügyben a párt előzetes felhatalmazása nélkül tett lépéseket, ez úgynevezett provokáció – von Gehrke úr el van intézve.

Heydebregg, miközben mindez a koponyájában motoszkált, továbbra is szinte mozdulatlanul ült a Watteau szálló kis, kék bársonyszékén, a Vezér lábánál, s hatalmas kezét az egyiptomi királyszobrok pózában a combjára fektette. Midőn Spitzi mondókájának végére ért, Heydebregg lassan felhúzta szemhéját, s csaknem fehér szemét mereven von Gehrkére függesztve megszólalt: – Köszönöm a jelentését, tagtárs. Ez a terv igen jónak látszik. És dicséretre méltó az a bevetési készség is, amellyel hozzálátott a terv megvalósításához.

Heydebregg hangja most is ugyanolyan közömbösen csengett, mint máskor. A víziló még a legnagyobb elismerésre is aligha talált volna különb szavakat. De Spitzi – hála rendkívül kifinomult szimatjának – azonnal megérezte, hogy Heydebregg, amikor bevetési készségről beszél, provokációra gondol. Ám von Gehrke sugárzó arcáról éppoly kevéssé lehetett leolvasni a víziló elfogultsága feletti bosszúságát, mint Heydebregg merev ábrázatáról a rosszallást.

De mihelyt Heydebregg egyedül maradt, kőarcán azonnal mosoly futott végig. Kapóra jött neki, amit távollétében ez a von Gehrke elindított. A párt elégedett lehet Spitzi londoni eredményeivel, őneki, Heydebreggnek pedig nagyon jól jön a dolog. Most már tudja, kit fog megbízni azzal az érdekes feladattal, amit Berlinből hozott magával.

Ott ugyanis tervbe vették, hogy a külföldi sajtó ellen frontális támadást indítanak. Legmagasabb helyen azt a kívánságot juttatták kifejezésre, hogy a küszöbönálló nemzetiszocialista pártkongresszus alkalmából e külföldi sajtó közleményeire ország-világ előtt ráüssék a hazugság bélyegét. Elsősorban is a rezsim barbárságára és belső gyengeségére vonatkozó számtalan közleményről akarták a leplet lerántani, bebizonyítani, hogy a valóságban közönséges koholmányok, rémmesék. Csakhogy, sajnos, e közlemények – ha valaki nem nemzetiszocialista szemmel vizsgálta őket – jórészt megfeleltek a valóságnak. Ezért aztán olyan – s ráadásul úgynevezett megbízható újságokban megjelent közleményekre volt szükség, amelyekről utólag be lehet bizonyítani, hogy légből kapottak, s amelyek révén a külföldi sajtó hazudozásait felháborodva és tárgyilagosan ki lehet teregetni. Heydebregg tehát többek közt azt a feladatot kapta Berlinben, hogy ilyen, önmagukban hihető, de meg nem történt események kifundálásáról gondoskodjék, s a nyugat-európai vezető lapokban ezekről az eseményekről közleményeket jelentessen meg.

Ez azonban kényes feladat. Ahhoz, hogy ilyen híreket lanszírozni lehessen, összeköttetésre, emberismeretre, kifinomult érzékre van szükség. Másfelől hálás feladat, megoldásával babérokat lehet aratni. Mivel Wiesener a PH-ügy-ben olyan szerencsétlen kezűnek bizonyult, Heydebregg eredetileg arra gondolt, hogy ezzel az új feladattal von Gehrke urat bízza meg. Most azonban ez a von Gehrke saját felhatalmazása alapján már kézbe kaparintott egy hálás megbízatást, s így önmagától adódott, hogy Heydebregg ezt az új, sikerrel kecsegtető feladatot kárpótlásul a szegény Wiesenernek juttassa, hisz azt a PH-afférért hosszú hallgatásával már kellő büntetésben részesítette.

Vette a telefont, s felhívta Wiesenert.

9
Egye meg a kalapját

Monsieur Pereyro nagyon sajnálta, hogy Madame de Chassefierre kibékült Wiesenerrel, s ezáltal azoknak, akik a Notre-Dame-des-Nazis gúnynevet akasztották rá, újabb okot szolgáltatott a csúnya szóbeszédre. Hallott a PH-nál történtekről, Anna halála mélyen megrázta és elkeserítette. Leának is beszélt róla, s megemlítette, hogy a történtek mögött a nácik kezét sejtik. Jóízlésű ember lévén, tartózkodott minden megjegyzéstől, került minden célzást Wiesenerre.

Lea udvarias arccal hallgatta Monsieur Pereyrót, igyekezett nem túl nagy érdeklődést mutatni, de halvány színű arca a festék és púder alatt mégis kissé kipirult. „Semmi hír Afrikából”, gondolta magában, „nagy vadászat, szegényember báránya”, meg: „ez is csak az én rögeszmém, Erich természetesen semmiről se tudott”, és: „persze hogy tudott róla, ez a hazug fráter, gazember, náci, ízig-vérig náci”, aztán: „de én mégiscsak szeretem, mi közöm az egészhez”, s végül: „de most már elég volt, most befejezem az ügyet, egyszer s mindenkorra, felégetem magam mögött a hidakat”.

– Hozza el egyszer magával ezt a Sepp Trautweint, kedves Pereyro – mondta nyájasan, de csak amúgy mellékesen. – Szeretnék a segítségére lenni. Valamilyen koncertre gondolok. Meghívnánk néhány befolyásos személyt, kritikusokat meg egy-két embert a rádiótól. Emigráns segélyakcióként szervezhetnénk meg az estét.

– Ez remek volna – válaszolta Monsieur Pereyro leplezetlen, szívből jövő örömmel. Persze nagyon jól tudta, mit jelent Lea meghívása. Egy olyan házba, ahol Sepp Trautwein egyszer koncertet adott, a Harmadik Birodalom funkcionáriusai többé nem tehetik be a lábukat. – Monsieur Trautwein – folytatta – kissé bogaras ember, de ha kellőképpen megdolgozzuk, rá fog állni a dologra. Neki is segítség lesz, s mindannyiunknak öröm és nagy nyereség.

Öröm és nagy nyereség, gondolta magában Lea, amikor Monsieur Pereyro eltávozott. Nemcsak Sepp Trautwein végett öröm és nagy nyereség, hanem – Pereyro biztosan így látja a dolgot – Leának is nagy szerencse, ha most véget vet annak a kínos látványnak, hogy nácikat fogad a házában. Öröm és nagy nyereség. Nagy nyereség? Lehet. Öröm? Nem, öröm semmi esetre sem. Lea keserű világossággal látja, hogy ezentúl élete végéig epekedik majd Erich után, rettenetesen epekedik. Már most is, ha arra gondol, ahogy Erich mögött becsapódik az ajtó, érzi azt a szörnyű hideget, amelyben ezentúl élnie kell.

De hát máris felégette maga mögött a hidakat? Nem, még van ideje, még visszakozhat. Megbetegedhetik, hirtelen elutazhat, elhalaszthatja ezt a Monsieur Trautweinnek szóló meghívást, egyszer, kétszer, míg csak Pereyróék le nem mondanak róla. Ha szakít is Erichhel, muszáj ezt neki, mint valami filmsztárnak ország-világ előtt nagydobra vernie? Nem lehet ezt négyszemközt megbeszélnie vele? Ha már kiadja az útját, muszáj ezt tanúk jelenlétében megtennie? És titokban, anélkül, hogy szavakká formálná, még hozzáteszi: s fenntartani magának a lehetőséget, hogy egy megváltozott Erichet újból kegyeibe fogadjon? És szívének mélyebb rejtekéből valami még azt is súgja: ó, milyen nagyszerű volna egy ilyen kibékülés!

De nem. Nem élet ez az örökös tétovázás a között, amit az ember csinál és amit csinálnia kellene. A felégetett hidakat nem fogja összeeszkábálni. Leát vad vágy fogta el, hogy végre tisztán, becsületesen éljen. Ha elkergeti Erichet, ha egyszer s mindenkorra szakít vele, úgy érzi majd magát, mint amikor valaki egy hosszú, fárasztó sítúra után leveti átizzadt ruháját és megfürdik.

De nagyon hideg fürdő lesz.

Lea minden erejét összeszedi. Világosan, minden kicsinyes gyűlölködés nélkül, de félreérthetetlenül, egyszer s mindenkorra megmondja Erichnek, mire határozta el magát. Erichnek gyakran jó oka volt rá, hogy gyengesége miatt gúnyolódjon felette, megvesse őt, mert nem bír szakítani vele. Ezúttal ő fogja kigúnyolni Erichet, nem kicsinyesen, nevetséges, rosszindulatú, asszonyos tűszúrásokkal, de ki fogja élvezni, hogy most az egyszer Erich lesz kicsi és nevetséges.

Mióta Lea visszatért Párizsba, és kibékült Wiesenerrel, a férfi úgyszólván naponta Leánál ebédelt vagy vacsorázott. Wiesener ezekben a derült szeptemberi napokban ragyogó kedvében volt, már-már gyerekesen elégedett, hogy a tagtárs a kényes feladattal őt s nem Spitzit bízta meg. Minden eddiginél nagyobb nehézségek ellenére is győzelmet aratott s ezúttal végérvényesen. Persze még nem tudta, milyen közleményt fog összefabrikálni, de emiatt legkevésbé sem fájt a feje, egész biztosan támad majd valamilyen jó, életre való ötlete.

Wiesener tehát ma is, azon a napon, amikor Lea elhatározta, hogy kiadja az útját, a lehető legjobb hangulatban állított be, csupa derű volt. De Lea örömmel tapasztalta, hogy ő maga is jó formában van, s hogy Erich kellemeteskedése lepereg róla. Szíve, pulzusa nyugodtan ver; gyűlölet és szeretet nélkül, szándékának megfelelő elfogulatlansággal nézi Erichet. Elismeri mindazt, ami jó Erich-ben, szellemes, okos csevegését, kellemes modorát, férfias, magas homlokát, de e homlok mögött látja az olcsó sikerekre éhes, gátlástalan, elvetemült gondolatokat is, a szeme alatti táskákat, gyenge állat, rövid nyakát. Nem, nem, náci uram, törtető uram, ezúttal nem fog engem behálózni.

Ebédelnek, most is finom, könnyű ételeket esznek, a világos falakon ragyognak az „elfajzott” német mesterek színpompás festményei, Émile zajtalanul lépeget erre-arra. Wiesener bőbeszédű, Lea szófukar; akasztás előtti vacsora, gondolja magában. De azért Lea még mindig nagyon nyugodt, csaknem jókedvű, Erich nem is sejtheti, mi vár rá.

A kávét a könyvtárszobában isszák meg. Lea a sárga székben ül, amely olyan hálás keretül szolgál neki: milyen biztos Erich a dolgában! Á-t és B-t mondtam, sőt K-t és L-et, s most persze azt gondolod magadban, kedvesem, hogy így fogunk végigmenni az egész ábécén. De csalódsz. M-et már nem mondok. Elvakultságomnak vége szakadt, furcsa módon éppen az M előtt. Bizonyára csináltál sokkal csúnyább dolgokat is annál, mint amit a Párizsi Hírekkel tettél, ez csak egy apró tétel a számládon, de ez az a híres utolsó csepp, amelytől a pohárból kicsordul a víz. – Attól tartok, Erich – mondja, s tiszta hangja rendkívül nyugodtan cseng –, hogy ma evett nálam utoljára. – És amikor Wiesener meglepődve felpillant, hozzáteszi: – Ha ura volna a szavának, most megenné a kalapját.

Wiesener rögtön megérti, miről van szó. Tán az az alattomos Gehrke köpte be őt valamilyen célzással? Vagy megint csak Lea kombinált ki valamit, amikor a PNU históriájáról tudomást szerzett? Elnézi az asszony magas homlokát, ezt az átkozottul makacs homlokot – s milyen nyugodtan beszél, lehet, hogy valóban komolyan gondolja.

– Ne kezdje megint ezt az ostobaságot, Lea – válaszolja ugyanolyan nyugodtan, s le se teszi a kávéscsészét.

– Téved, Erich – mondja Lea. – Ez nem kezdet, ez a vég. – És amikor Erich most mégis kissé elvörösödik, és leteszi a kávéscsészét, Lea így folytatja: – Nincs értelme a tagadásnak, Erich. Úgyis tudom, hogy nem lopta el a szegény ember bárányát, mert az utolsó pillanatban kicsúszott a kezei közül. És a bárány talán nem is volt olyan szelíd, mint hittem. De maga el akarta lopni a bárányt, s tömérdek bajt is okozott. Ne erődködjék – mondja, amikor Wiesener meg akar szólalni –, ne próbálja igazolni magát, nem fog sikerülni. Ez búcsújelenet, Erich. Vegye ezt tudomásul, és ne csúfítsa el a távozását.

Wiesenerben egy egész világ omlott össze. Tudta, hogy az ember a sorstól semmit se kap ajándékba, és Heydebregg új kegyéért meg kell fizetnie. Így aztán meg se próbálta áthangolni Leát. E pillanatban leginkább az bosszantotta, hogy az asszony ilyen gúnyos nyugalommal adja ki az útját. Nem akart úgy elmenni innét, mint valami szolga, akit lopáson kaptak és elkergetnek. Ki kell csalogatnia Leát a nyugalmából, rá kell kényszerítenie, hogy vad, esztelen, őrjöngő szavakat vágjon a fejéhez. Ha már mindenképpen el kell mennie, inkább a gyűlölet szavai kísérjék, mint ezek a nyugodt, gúnyos szavak.

– Nem tudom, ki feketített be magánál, Lea – válaszolja –, s miféle ostoba pletykával traktálták már megint. Valószínűleg azt várja, hogy most dühbe gurulok. Bocsásson meg, de ezt a szívességet nem teszem meg magának, nem vagyok dühös. Az utóbbi időben túl sok jelenetet csinált nekem, túl gyakran vágott olyan vádakat a fejemhez, amelyekre nem voltak bizonyítékai. Maga nem kiabál, ezt elismerem, mint mindent, ezt is ízléssel csinálja, és mégis minden mozdulata, minden szava izgatottságról tanúskodik. Úgy látszik, szüksége van rá, hogy időnként felinduljon, de bocsásson meg, Lea, nekem ebből már elegem van. Nem vagyok hajlandó közreműködni ezekben a jelenetekben, őszintén szólva, ebből még gondot se csinálok magamnak. Biztos vagyok benne, hogy a haragja éppoly gyorsan elpárolog, mint ahogy jött.

– Erre a feltételezésre valóban okot szolgáltattam magának – jegyzi meg Lea változatlanul közömbös, gúnyos hangon. – Jobb meggyőződésem ellenére újból és újból hagytam, hogy szép szavakkal levegyen a lábamról. Á-t és B-t mondtam, sőt K-t és L-et is mondtam, de M-et már nem mondok. Higgye el, Erich, nem mondok. Legutóbb elmenekültem, mert egyszerűen nem volt erőm megmondani magának, hogy menjen. Most van erőm hozzá, s meg is mondom. Menjen, Erich, s ne jöjjön ide többet. – S amikor Wiesener csak egy halvány, gúnyos mosollyal válaszol, Lea kijátssza az aduját: – Egyébként erre nem is kell majd külön felszólítanom magát. Saját magától is távol fog maradni. A legközelebbi napok egyikén Sepp Trautwein koncertet ad nálam.

Erre már az egyébként oly kitűnő svádájú Wiesenernek is torkán akadt a szó. Az asszonyra meredt, arca most már korántse volt közömbös, és nem is volt gúnyos. – Ezt elhiggyem neked? – kérdezte egy idő múlva azon a rosszindulatúan közönséges hangon, amelyet a nemzetiszocialista szónokok használnak olykor a rádióban. – Ilyen ostobasággal ne akarj engem etetni. Hisz tegnap minderről még mit sem tudtál. Tegnap még csupa nyájasság és derű voltál, s ma egyszerre anélkül, hogy előzetesen egyetlen szót szóltál volna, e zugfirkászok őrangyalának akarod megjátszani magadat? Olyan emberek őrangyalának, akik téged éppúgy megsértettek, mint engem? Ezt ne nekem akard beadni.

Lea csak most eszmélt rá, hogy ez a Sepp Trautwein valóban azok közé tartozott, akik cikkeztek ellene. De, mondta magának, Monsieur Pereyro nagyon jól tudja, hogy ő, Lea mit tehet s mit nem, s így aztán hirtelen ébredt aggályai rögtön el is oszlottak, s csak az elégedettség maradt meg benne, hogy Erichen ilyen mély sebet ütött. – Látja, Monsieur Wiesener – mondta változatlanul udvariasan és fegyelmezetten –, ez meglepi önt. Ez nem illik bele abba a képbe, amelyet rólam alkotott. Helyesen tenné, ha még egy sereg illúzióval leszámolna, másként még több meglepetés fogja érni. Felégettem magam mögött a hidakat, s ahogy maga mondja, a zugfirkászok őrangyalának csaptam fel, s önnek bele kell törődnie, hogy a jövőben Monsieur Trautwein sűrűn megfordul majd a házamban.

Wiesener még mindig nem hitte el, hogy Lea valóban egy ilyen döntő lépésre határozta el magát, azt hitte, csak fenyegetni, ijesztgetni akarja őt. – Bocsásson meg, édes Lea – mondta s most újból a régi, nyájas, gunyoros Erich-hé vedlett vissza –, úgy látszik, nehéz a felfogásom, még mindig nem értem, mi bőszítette úgy fel magát ellenem. Tegyük fel, hogy tényleg történtek lépések a maga hírhedt báránya: Heilbrun és Sepp Trautwein urak meg a maga Párizsi Német Újság-ja. ellen. Én ebben akkor is csak legfeljebb szerény cinkostárs lehettem. Miért rám, a zsurnalisztára és íróra zúdítja egész mérgét, miért nem azokra az urakra, akik a mi párizsi tevékenységünket megszabják, Heydebregg és von Gehrke tagtársakra? Maga ne ismerné a dörgést? Hisz például a vízilóról pontosan tudta, hogy azért jött Párizsba, hogy a maga védenceit széttapossa. És Heydebregg-gel mégis nagyon jól megértették egymást, Arcachonban heteken át szíves örömest vendégül látta őt?

Lea anélkül, hogy ránézett volna, halkan megjegyezte: – Van egy határ, egy egészen pontosan meghatározható vonal, ahol valaki megszűnik becsületes ember lenni, s gazemberré válik.

Wiesener elsápadt. Eddig még élt benne némi remény, hogy mindez csak üres beszéd, most ez a reménye szertefoszlott. A Lea szavaiból áradó megvetés szinte testi fájdalmat okozott neki. „Felismerten és megvetetten” csendült fel újra a fülében, mint annak idején, amikor Tüverlin úgy megsértette. – Ez a szép mondás – válaszolta végül –, lehet igaz, de az is lehet, hogy tán csak azok közé az aforizmák közé tartozik, amelyeknek az ellenkezője éppúgy igaz. De a maga morális fejtegetései, Lea, semmiképpen se adnak választ a kérdésemre: mi szól Heydebregg mellett, és mi szól ellenem?

– Megmondom magának, Erich – felelte Lea, s Wiesener már a hangjából is kihallhatta, hogy végre sikerült az asszonyt dühbe hoznia. Némi aggodalommal, de csaknem mohó vággyal eltelve várta, hogy Lea most kipakoljon, egész felgyülemlett haragját kiöntse. És ez meg is történt. – Heydebregg – mondta Lea –, az, ami. Egyetlen fából van faragva, vállalja azt, amit tesz, nem tagadja le. Egész lényében náci, hun, s ennek örül, s voltak olyan pillanatok, amikor magam is örömet leltem a barbárságában. Te, Erich – folytatta most már szenvedélyesen, éles, csúnya hangon –, te, Erich, kacérkodsz a barbárságoddal. Te egy személyben barbár és civilizált akarsz lenni, felemás ember vagy, felemás, se hideg, se meleg, és csak hazudsz magadnak és másoknak. Heydebregg teljes szívből náci, te a magad köpenyegforgató módján éppúgy lehetnél ma kommunista, mint náci. Ha legalább vállalnád az aljasságaidat. De te még csak nem is akarod tudomásul venni, ha a karriered érdekében valamilyen gazságot követsz el. Egy ideig el tudtad hitetni velem, hogy ez amolyan reneszánsz stílus, de most már látom, hogy egyszerűen csak aljas. Most már tudom, milyen korhadt, rothadt vagy. Átlátok a benned rejlő komédiáson, kacér becsvágyadon, örökös ingadozásaidon, a gyávaságodon.

– Ha kívánja, Lea – válaszolta Wiesener –, legközelebb hozok magának egy szinonima-szótárt, hogy még egy sereg hasonló kedvességet vághasson a fejemhez. – De a csúfondárossága most nem hangzott olyan könnyednek, mint máskor. Éppúgy beszél, mint Maria, gondolta magában haragosan, ezek hárman: Lea, Maria és Tüverlin közös testületet alakíthatnának. Már-már magam is elhiszem, hogy ilyen senkiházi vagyok. De mindenesetre jobb, hogy Lea most így beszél, s nem úgy, mint kezdetben. Íígy csak egy szerelmes asszony pocskondiáz valakit. – De komolyra fordítva a szót, Lea – folytatta Wiesener –, ha az imént megnevezett tulajdonságokat valamivel kevésbé éles szavakkal fogalmazná meg, ha komédiázó helyett hatásost, ingadozó helyett simulékonyt, gyáva helyett óvatost mondana, úgy éppen azokat a tulajdonságokat jelölné meg, amelyek nélkül a valóságban egyetlen politikus sem létezhet. Én önnön egyéniségem kibontakoztatása végett s magáért a politikáért foglalkozom politikával, hogy milyen céloknak szolgálatában, az számomra édes mindegy. És ezt eddig, azt hiszem, maga is tudomásul vette. Olyannak fogadott el engem, amilyen vagyok, megértett. Megértette, hogy Párizs megér egy misét, s hogy az ember örömét lelheti az ótestamentumban anélkül, hogy zsidó, és Dan-téban anélkül, hogy katolikus legyen. Így űzök én náci politikát, s örömet lelek benne. – Felállt. – Nincs értelme erről most tovább vitatkozni. Csak ne higgye, hogy elismerem a vereségemet, amiért most átengedem magát a töprengéseinek. Majd alszik egyet rá, ebben biztos vagyok, s el fog jönni a nap, amikor nyugodtan, mértéktartóbb szavakkal beszélhetjük meg az aggályait.

– Higgyen, amit akar, Erich – mondta Lea most már újból nyugodtan, nyájasan –, fogja fel úgy, ahogy akarja. De ha egyszer Trautwein professzor koncertet adott itt, ebben a teremben, ahol most maga áll, Erich, akkor rá fog jönni, hogy köztünk valóban mindennek vége. És egy negyedév múlva, talán még ha egyedül lesz is, kételkedni fog benne, hogy maga-e Raoul apja. – Tehát Lea erről az érthetetlen megjegyzéséről is tudott, csak eddig sose hozta szóba.

Amikor Wiesener – maga sem tudta, hogyan – hazaért, nagy erőfeszítéssel elfojtotta érzelmeit, kényszerítette magát, hogy csak politikus legyen, s józanul mérlegelje, vajon Lea viselkedése hasznos-e számára, vagy sem. Ha ezt a koncertet valóban megtartják, az csúnya blamázs lesz. Mit fog ehhez Heydebregg szólni, meg Spitzi? Másfelől éppen egy ilyen nyílt szakítás a párt szemében egyszer s mindenkorra tisztára mossa.

De a gyász és harag hamarosan elsöpörték mindezeket a gyakorlati megfontolásokat, Wiesener gondolatai egyre csak Lea körül forogtak. Nem ment a fejébe, hogy ilyen hirtelen s mindörökre elveszítette. Amit tett: az az ostoba megjegyzése Raoul előtt, a PH elleni akciója – mindez időtlen idővel ezelőtt történt, s ezt Lea már százszor megbocsátotta. Nincs a világon olyan bíróság, amely egy válási keresetnek helyt adna, ha az asszony a válási okként megadott cselekedet után még a férjével hál. Lea csak színészkedett előtte és önmaga előtt. Érzelmekbe akarta beleringatni magát. Egy pillanatra már-már őt is magával ragadta. De őt nem lehet olyan könnyen átejteni. Legjobb, ha úgy tesz, mintha mi sem történt volna.

Felhívta Leát telefonon.

Émile jött a készülékhez. Máskor minden habozás nélkül jelentette, hogy Madame otthon van-e vagy elment, de ezúttal, mint valami idegennek, azt válaszolta neki, megnézi, hogy Madame otthon van-e. És Madame nem volt otthon. Wiesener letette a kagylót, arca olyan volt, mint egy öregemberé.

Lea levelet írt. Marieclaude-ot, a barátnőjét jövő hétre várták vissza Párizsba; Lea közölte vele, hogy Sepp Trautwein, az emigráns német zenész és író koncertet fog adni nála. Többet nem is írt erről az ügyről.

Egyszer egy betegség következtében tövig le kellett vágatnia a haját. Most is úgy érezte, mintha kopasz volna, kopasz, üres és tiszta.

10
Türelem!

Az elmúlt hetek nagyon igénybe vettek Hanns türelmét. Szándékának megfelelően lemondott a bachot-ról, s délelőttönként mint kisegítő egy építő-műszaki irodában dolgozott; ezt azonban csak átmeneti megoldásnak tekintette, egész életét betöltötte a várakozás, hogy mielőbb a Szovjetunióban telepedhessen le. Hosszú, keserves várakozás volt. A szovjet emberek a külföldiekről rossz tapasztalatokat szereztek, s így most minden bekívánkozót alaposan megnéztek, tömérdek irkálásba került, hogy Hannsot felvegyék a moszkvai főiskolára.

Még legjobban Merkle apónál érezte magát. Felhagyott ugyan próbálkozásaival, hogy az öreget lerajzolja – rájött, hogy vágya nincs arányban képességeivel –, s mivel mindketten szűkszavúak voltak, olykor egy negyedóra is elmúlt anélkül, hogy egy szót szóltak volna. Ez azonban Hannsot nem zavarta.

Bármilyen nehezére is esett drága napokat, heteket, hónapokat elüldögélnie ebben a félig holt világban, nem panaszkodott. Azt viszont elmesélte az öreg Merklének, milyen nehéz a sora az örökösen rosszkedvű apjával. Sepp ugyan éppoly szorgalmasan dolgozik a szerkesztőségben, mint annak előtte, de a vak is látja, hogy ez a tevékenység nem elégíti ki. Valószínűleg ráeszmélt, hogy a formális demokrácia, amelyen egész szívével csügg, ostoba komédia, a cél, amelyért harcol, nem éri meg a fáradságot, s így most visszavágyik a muzsikájához. De az üres, túlélt eszményeitől mégsem bír szabadulni. – Amellett Sepp korántsem buta – háborgott Hanns a könyvkötőnek –, sok mindenről igen hatásosan és okosan tud írni. Mindig úgy érzem, lehetetlenség, hogy ne tudjam megmagyarázni neki, amit a legegyszerűbb ember is minden további nélkül megért. És mégse tudom. Kilátástalan dolog. Aki nem akar látni, azon semmiféle világítás, semmiféle szemüveg nem segít – fejezte be rezignáltan.

Merkle apó fel-alá járkált a tágas szobában. Most, hogy az ifjonc elhallgatott, megállt előtte, tiszta, apró szemével egyenesen az arcába nézett, tömött, ősz bajsza alól jóindulatúan mosolygott rá. – Ez a te Sepped bizonyos dolgokat nem is akar látni – mondta. – Megvan rá az oka. Nem adhatja fel a demokráciát anélkül, hogy önmagát fel ne adná.

Újból fel-alá kezdett járkálni, a mondatok lassan, hosszú szünetekkel buggyantak ki belőle. – A te Sepped – elmélkedett – szőröstül-bőröstül a tizenkilencedik századhoz tartozik. A tizenkilencedik században meg lehetett valósítani mindazt, aminek mostanra már csak a neve maradt meg: a tudomány, a gondolat, a sajtó szabadságát, egyszóval azt, amit itt nyugaton általában demokráciának neveznek. Annak idején a feltörekvő polgárságnak, hogy a maga gazdasági formáját a feudalizmus ellenében győzelemre vigye, a szabad verseny elvére, liberális kapitalizmusra és, szükségszerű kiegészítésként, úgynevezett demokratikus szabadságjogokra volt szüksége. De ez egyszeri konstelláció volt, nem lehetett tartós. Mihelyt a liberális kapitalizmust felváltották a trösztök, a monopoltőke, az úgynevezett demokratikus szabadságjogok puszta frázisnak bizonyultak. Most hát amúgy a levegőben lógnak, kiderült róluk, hogy voltaképpen mindig csak puszta ábrándképek voltak. Meg vagyok értve?

– Amit Sepp a demokrácián ért – válaszolta Hanns –, az a tizenkilencedik században lehetséges volt, de csakis a tizenkilencedik században. Ezt akarja, ugye, mondani?

– Pontosan – felelte elégedetten Merkle apó –, nagyon ügyesen fogalmaztad. Manapság a fasiszta országokban a monopoltőke a „demokratikus vívmányokat” egész egyszerűen a szemétdombra lökte, nálunk meg úgy megnyirbálják őket, hogy a végén csak a nevük maradt meg. Ezt persze Monsieur Sepp Trautwein nem akarja megérteni. Hogyan is tehetné? Ami a világnézetét illeti, egész vagyona a demokrácia. S ezt nem adja oda.

Hanns maga elé bámult, tekintetét befelé fordította, olyan szomorúnak, töprengőnek, mogorvának látszott, mint olykor-olykor Sepp. – Németországban – folytatta mondókáját Merkle apó – még három-négy esztendővel ezelőtt is tömegesen akadtak kispolgárok, akik az inflációból megmaradt értéktelen ezermárkásaikat féltve őrizgették-kuporgatták. Egyesületeket alapítottak, gazdagoknak, az ország titkos urainak tartották magukat. Amikor aztán az utolsó pert meg a pénzüket is visszavonhatatlanul elvesztették, sokan közülük öngyilkosságot követtek el. Éppígy hisz még egy egész sereg kispolgári idealista a maga látszatszabadságában. Nem fér a fejükbe, hogy ez a szabadság mindaddig puszta papírrongy, amíg nincs mögötte igazi gazdasági szabadság. Az új, igazi szabadságot nem akarják észrevenni, mert ez túlságosan nagy, sivár, kellemetlen számukra. Vakok akarnak maradni, magánvagyonukat: elporosodott ideológiájukat nem hagyják kisajátítani.

– De hát mit lehet ezekkel az emberekkel csinálni? – kérdezte Hanns.

A könyvkötő egészen közel ment az ifjúhoz, és csontos, szép formájú kezét gyengéden a vállára tette – ez a fajta bizalmasság egyébként nem volt szokása. – Türelemre, türelemre van szükség – válaszolta. Szavai azonban nyilvánvalóan nemcsak Hannsra vonatkoztak, hanem mindannyiunkra, akik ennek az átmenetnek és roppant zűrzavarnak idején sorstársak vagyunk.

 

 

Amilyen korlátoltnak találta Hanns az előző nemzedékhez tartozók többségének gondolkodásmódját, annyira könnyen megértette magát a legtöbb vele egyidős fiúval. Az antifasiszta egyesületben sok barátra tett szert, akik mind nagyon ragaszkodtak hozzá. Itt sikerült megteremteni azt az egységfrontot, amely az idősebbek körében nem jött létre.

De azért persze az ifjúsági egyesületben is akadtak olyanok, akik Hannsszal állandó heves háborúságban álltak. Különösen egy közülük ragadott meg minden alkalmat, hogy szembehelyezkedjék vele, egy bizonyos Ignaz Hauseder, Hanns honfitársa, régi, jó ismerőse.

Münchenben egy iskolába jártak, s Hanns, aki már akkor is nagy „embervadász” volt, igyekezett a nehéz Ignaz Hausedert megnyerni magának. Jól el lehetett beszélgetni vele, Ignaz Hauseder sokat olvasott, megvoltak a maga nézetei, s amellett, éppúgy, mint Hanns, a sportok iránt is érdeklődött. Kétségtelenül ő is vonzódott Hannshoz. De magatartásában volt valami dacos, ellentmondást nem tűrő vonás, amely Hannsot bosszantotta, s amilyen váratlanul tanúsított Ignaz Hauseder barátságot iránta, éppoly váratlanul húzódott vissza fennhéjázó zárkózottságába. Már annak idején is gyakran civakodtak egymással. Egyszer Hanns vitorlásán a szabad akaratról vitatkoztak, s annyira belemelegedtek, hogy Hanns a fiút egyik különlegesen pimasz, személyeskedő megjegyzésénél egyszerűen a vízbe hajította. – Takarodj a vitorlásomból, te disznó – kiáltotta akkor Hanns, s ha most visszagondolt erre a dührohamára, elsősorban azt szégyellte, hogy birtokos ragot használt, s ilyen módon megvetésre méltó birtoklási ösztönről tett tanúságot. Egyébként persze azonnal visz-szasegítette Ignazot a vitorlásba, s hamarosan többé-kevésbé ki is békültek.

Hanns álmában se merte remélni, hogy ezt a régi barátját Párizsban viszontláthatja. Amikor Németországban szem elől vesztette, Ignaz egy nemzetibolsevista csoporthoz tartozott, amely imperialista és félig megemésztett szocialista elvek vegyülékét hirdette, s közel állt a hitle-ristákhoz. Csakhogy e csoport tagjait a Harmadik Birodalom gyakorlati tevékenysége ellenzékbe kergette, összeesküvést szőttek a nácik ellen, s amikor azok 1934 júniusában a párt szocialista szárnyának vezetőit lemészárolták, Ignaz tanácsosnak tartotta, hogy elmeneküljön.

Hanns az antifasiszta ifjúsági egyesületben éppoly rendszeresen találkozott Ignazcal, mint régebben az 1879-es tornaegyletben. Ignaz nyomdász volt, s mivel Párizsban keresték a német nyomdászokat, egykettőre kapott munkavállalási engedélyt, jól ment hát a sora. Közte és Hanns közt hamarosan ugyanolyan viszony alakult ki, mint annak idején Münchenben. De most még elkeseredettebben civakodtak egymással. Ignaz éppen idegenben szerfelett dicsőitette a német nemzeti öntudatot, megőrizte pángermán nézeteit, mindent egybevéve több fűzte a nácikhoz, mint amennyi elválasztotta tőlük. Az ifjúsági egyesületben Hanns legveszedelmesebb ellenfele lett. Sokat olvasott, vitaestékre járt, sokféle tudományból felcsípett néhány morzsát, amellyel aztán szívesen kérkedett. Jóképű fiú volt, könnyen folyt szájából a szó, s Hannsnak olykor nagy fáradságába került, hogy egyszerű, egyenes észérvekkel visszaverje pufogó frázisait.

Hanns azonban kötelességének tartotta, hogy ne térjen ki az efféle viták elől. Persze gyakran kellemetlen utóízük volt. Ezt legkönnyebben azzal tudta elűzni, hogy a Szovjetunióról szóló kedves könyveit olvasgatta.

Többek közt Ehrenburg regényét, A második nap-ot. A könyv az első oldalától kezdve lenyűgözte. Hannsnak eredetileg az volt a szándéka, hogy a regény segítségével orosz tudását tökéletesítse, s mivel lényében olyan furcsa módon keveredett a lelkesedés meg a józanság, ezt a szándékát soha nem is vesztette szem elől. Mihelyt végzett egy fejezettel, elölről kezdte, az ismeretlen szavakat kikereste a szótárból, gondosan feljegyezte, elismételgette, módszeresen agyába véste őket. Ezek után harmadszor is elolvasta a fejezetet, most már amúgy „igazán”, nekihevülve, lelkesen.

E könyvet bújva történt egyszer, hogy a józan, higgadt ifjúból, aki voltaképpen mindig inkább körülményesen, tanárosan gondolkozott és beszélt, költő lett. Olyan szavak jutottak eszébe, amelyekre régóta áhítozott, szavak, amelyek neki, a rend és a rendszerezés hívének, íme, mintegy kinyilatkoztatták, hogy valójában kit és mit keres a Szovjetunióban. Mélységes öröm öntötte el, úgy érezte magát, mint annak idején, amikor a vitorlásával az Ammer-tavon száguldott, vagy amikor meglátta a szamothrakéi Niké-szobrot. Fennhangon, lassan, ízlelgetve mondta maga elé ezeket a végre meglelt, drága szavakat, amelyek számára egyszer s mindenkorra megjelölték a szovjet emberek új, legfőbb sajátságát: „A harmadik évezred első emberei.”

 

 

Sepp Trautwein zaftos bajor humorából csak szánalmas foszlányok maradtak. Elkeseredetten gubbasztott az olcsó, tucatíróasztalánál, ennél a jellegtelen, történet nélküli bútordarabnál. Elátkozta a feladatot, amelynek rabja lett. A Váróterem hangjai egyre ritkábban, egyre elmosódottabban csengtek a fülében, úgy érezte, muzsikája megsínyli, hogy annyira elmerül szerkesztőségi munkájában, attól félt, az ihlet lassanként teljesen cserbenhagyja. Áhítozott a muzsika után, de az újságíróskodástól mégsem bírt szabadulni. Pedig szörnyűséges gürcölés volt.

Anyagilag a vártnál jobban ment a sora. A rádió-előadás honoráriumából még maradt valami pénz, dr. Wohlgernuth Anna hátralékos fizetéseként tetemes összeget küldött, Hanns is keresett valamit az építő-műszaki irodában, s így most ő is hozzájárult a háztartás költségeihez. Megélhetésük biztosítva volt. De Sepp, aki korábban bármivel beérte, most örökké zsémbeskedett, a dohos Aranjuez, a fukar Monsieur Mercier, a szomszéd „kontár” klimperolása miatt.

Rettenetesen nyűgösen viselkedett. Az ócska, kiszolgált írógép alattomos trükkjei minduntalan éktelen haragra gerjesztették, de amikor Hanns, őszinte igyekezetében, hogy apja mindennapi életét megkönnyítse, új írógépet akart neki vásárolni, hallani se akart róla. És midőn a lurkó Seppnek a szállóra szórt vad szidalmai hallatán noszogatni kezdte, hogy keressenek hát új otthont, ahogy azt már Anna is javasolta, apja mogorván nemet mondott. Holott szívből utálta az Aranjuezt, és most már sajnálta, hogy annak idején nem fogadott szót Annának. Csakhogy – nevetséges atavisztikus kegyeletből, ahogy azt önmagának be is vallotta – mintegy a halottal szemben elkövetett igazságtalanságnak tartotta volna, ha most nélküle átköltöznek. De ezt a valódi okot egyetlen szóval se említette Hannsnak, ehelyett mindenféle képtelen ürügyet hozott fel.

Tudta, hogy ingerültsége nem külső körülményekből, hanem lelkiállapotából fakad. Ez azonban nem akadályozta meg őt, hogy Hannsszal zsémbeskedjen, elengedje magát, hisz tartásra és méltóságra egyébként se adott soha. Így hát örökké zsörtölődött a fiúval, a világ és önmaga iránti keserűségének szabad folyást engedett.

A honvágy is egyre hevesebben gyötörte. A rádiókészüléken estéről estére kikereste Münchent, és boldogan hallgatta a müncheni hangokat. Isar menti tájakról, felső-bajorországi tavakról álmodott, ó, ha csak egy óráig szívhatná azt a levegőt!

Egyszer a rádióban meghallgatta Balthasar Hierlt, a nagy müncheni komikust. Buta, felhígított anekdotát mesélt el, a rezsim Balthasar Hierlnek is lenyesegette a szárnyait, kispolgárok feletti olcsó gúnyolódásra kellett szorítkoznia. Aznap az esernyőről szóló történetet mesélte el.

Unterleitner a városba készülődik. Az égbolt még kék, de nyugaton már felhők gyülekeznek. – Mit gondolsz, anyjuk – kérdezi –, vigyek magammal ernyőt? Úgy látom, tán esni fog. – Hát akkor vigyél ernyőt – válaszolja az asszony. – Csakhogy – morfondírozik Unterleitner – bankba kell mennem, utána a közjegyzőhöz meg Hubert gazdához, s könnyen megeshet, hogy valahol ottfelejtem az ernyőt.

– Hát akkor ne vigyél ernyőt – mondja az asszony. – Csakhogy – morfondírozik tovább Unterieitner – ha aztán mégis esni fog, odalesz a fekete öltönyöm. – Hát akkor vigyél ernyőt – tanácsolja neki az asszony. – Csakhogy – tűnődik Unterleitner – a városban csupa csirkefogó van, ha ottfelejtem az ernyőt, sose látom viszont. – Hát akkor ne vidd magaddal – mondja az asszony. Erre már Unterleitnert elfogja a méreg. – Hogy tőletek, némberektől soha nem lehet egyenes választ kapni – mérgelődik.

Sepp hallgatja a hangot, Balthasar Hierl hőn szeretett müncheni hangját. Gyerekesen örül, boldog, amilyen boldog csak egy müncheni nyárspolgár lehet. Nem hiányzik neki a só és bors, amivel a nagy humorista a vicceit valaha fűszerezte, sőt még ebben a szánalmas anekdotában is filozófiát keres. „II faut qu’une porté soit ouverte ou fermée” – így fejezte ki Musset, amit itt Balthasar Hierl elmesélt, s maga Sepp ez az Unterleitner. Ő is így táncol erre-arra, neki is, mint ennek az Unterleitnernek, egyformán nehezére esik az „igen” is, meg a „nem” is.

Ettől a pillanattól kezdve Sepp újból tudott gúnyolódni önmagán, barátságosabbá vált. Nem lett ugyan olyan beszédes, mint amilyen korábban volt, de most már könnyebben ki lehetett jönni vele.

Elhatározta, nem rágódik tovább egyedül a nagy problémáján, hanem végre nyíltan megbeszéli a lurkóval.

A lurkó okos fiú. Nem az a fajta esze van ugyan, amit Sepp szeret, ez az ész bosszantja őt. De senki se húzhatja az egész világot a saját kaptafájára, s ha nem ért egyet a világgal, azért még nem szabad mindig azt hibáztatnia. Ezt a leckét a száműzetésben már réges-rég meg kellett volna tanulnia. Ha ugyanúgy tudja is, mint annak előtte, hogy a többiek gondolkodásmódja nem mindig helyes, akkor nincs értelme, hogy az ember az egészet elvesse, meg kell próbálnia átvenni belőle mindazt, ami csak valamiképpen megemészthető. Mindenesetre most megkísérli, hogy beszéljen a lurkóval.

A következő esték egyikén, miután megvacsoráztak, és Hanns szokás szerint nekifogott, hogy elmossa az edényeket, Sepp bement hozzá a fürdőszobába – Anna halála óta most először –, és a maga suta módján, már-már kihívóan, úgyhogy látni lehetett rajta, hogy a szó szoros értelmében neki kell gyürkőznie, megkérdezte: – Mondd csak, Hanns, mondd meg kerek perec, tulajdonképpen mi a te véleményed az én újságíróskodásomról, még mindig azt gondolod, hogy egy fabatkát se ér?

Kényes kérdés volt. Hannsnak arra kellett gondolnia, anyja is gyakran az edénymosogatás negyedóráját használta ki, hogy bizalmas dolgokról beszéljen vele, de nem értették meg egymást. Most ki kell használnia Sepp jobb hangulatát, csak nem szabad ügyetlen válasszal elrontania a kedvét. Teljesen megérti, felelte óvatosan, hogy apja ilyen szenvedélyesen belevetette magát a politikába, de őszintén szólva továbbra is az a véleménye, hogy Sepp egy harcos politikai újság számára a legjobb akarat mellett sem megfelelő ember.

Sepp esetlenül üldögélt a fürdőkád szélén, olykor-olykor akkorát rúgott a kád bádogfalába, hogy az döngő hangot hallatott. Úgy is van, válaszolta Sepp keserűen, valóban nem sok jön ki az irkálásaiból, erre közben már ő maga is rájött. De a muzsikájával, folytatta tovább mogorván, mégiscsak viszi majd valamire. És megpróbálta Hannsnak elmagyarázni a Váróterem-ve vonatkozó tervét.

Most első ízben beszélt erről a nagy szimfóniájáról, s belemelegedett a beszédbe. Hanns figyelmesen hallgatta. Ennél a Váróterem-nél az ember hál’ istennek gondolhat is valamire, s hozzá valamilyen politikai témára. Ezt Hanns már jobban meg tudja érteni. És mivel Sepp szemmel láthatóan izzott a vágytól, hogy megírja ezt a Várótermet, ezért Hans félig-meddig meggyőződéssel válaszolta, igen, ezúttal azt hiszi, érti, mire gondol Sepp, s a Váróterem valóban az a téma, amely fekszik neki. Hanns beszéd közben felélénkült, sőt most valami gyakorlati tanács is eszébe jutott. – Váróterem – mondta –, Váróteremszimfónia, ennek nincs jó hangzása. De, ugye, zenedaraboknak előszeretettel adnak francia címeket? Mit szólnál ehhez a címhez: Symphonie de la Salle des Pas-Perdus? – Sepp eltűnődött a javasolt címen. Salle des Pas-Perdus, az elveszett lépések terme, ez nem is hangzik rosszul, a franciáknak igazán szép, sokatmondó, keserű és szomorú szavuk van a váróteremre, erre az oly józan dologra. De neki, ahhoz, amit ő írni akar, ez a név túl szép, túl érzelgős. Ő valami keményet, érthetőt, szigorút és keserűt akar írni.

Ám ezekről az ellenvetéseiről nem szólt a lurkónak. Sőt ellenkezőleg: igen örült, mert azt látta, hogy Hanns őszintén felmelegedett a téma iránt. Hiszen ha sikerült elérnie, hogy Hanns legalább valamilyen halvány fogalmat alkosson magának a készülő Váróterem-ről, akkor a lurkónak azt is be kell látnia, milyen óriási áldozat az ő részéről lemondani a muzsikáról. Sepp pedig éppen arra vágyott, hogy végre egyszer egy olyan emberrel beszélhessen erről, aki közel áll hozzá.

Így hát ravaszul elhallgatta a Symphonie de la Salle des Pas-Perdus címmel szembeni ellenvetéseit, sőt megköszönte a lurkónak a tanácsot, s azt mondta, komolyan megfontolja a dolgot. S aztán rátért arra, ami a szívét nyomta. Persze, mondta, sajnos még jó időbe telik majd, amíg a cím dolgában határoznia kell, mert, mint ahogy ezt előre látta, a szerkesztőségi munkája miatt egyáltalában nem foglalkozhat művészi munkájával. És lábával gépiesen, elfogódottan rugdosva a kád falát, egyszerű, ügyetlen, szégyenlős szavakkal kertelés nélkül kimondta, milyen rettenetesen hiányzik neki a muzsika.

Hanns komolyan bólogatott. Igen, ezt megérti. És Sepp-nek ez a megfontolt bólogatás száz szónál is nagyobb vigaszt nyújtott.

És mégis, folytatta Sepp bizalmasan, tovább kell folytatnia ezt az ostoba szerkesztőségi munkát. De nem a végtelenségig, Isten ments. Célt, határidőt tűzött ki maga elé. És Hanns mondja meg neki őszintén, helyesnek tartja-e, amit ő, Sepp kigondolt magának. – Tehát – mondta s halkra fogta hangját, mintha valamilyen nagy titokról volna szó –, tehát addig kell tovább folytatnom a politizálást, amíg a Benjamin-ügy nincs elintézve. Mert ha egyszer ezt a feladatot magam elé tűztem, nem szabad feladnom. Csak ha már a Benjamin-ügy, így vagy úgy, véglegesen elintéződik, akkor térhetek vissza a muzsikához.

Maga is megijedt, hogy mi csúszott ki a száján: ez a józan, kegyetlen, árulkodó „így vagy úgy”. Győzhet-e még egyáltalán, ha ennyire közömbös neki, hogyan végződik a Benjamin-ügy, ha csak arra vágyik, hogy így vagy úgy elintéződjék? Nem egyértelmű ez máris a dezertálással?

Hanns ebből a csúnya hátsógondolatból, apja önvádjaiból semmit se vesz észre. Csak azt látja, hogy Sepp világos irányvonalat jelölt ki magának. És ez helyes. Sőt maga az irányvonal cseppet se rossz. Sepp csak szerény célt tűzött maga elé, ez tagadhatatlan, de mivel számára, az individualista Sepp számára nincs olyan instancia, amely a nagy egészet áttekintve nagyobb horderejű feladattal bízhatná meg, így hát saját magának kell a feladatát kiválasztania. És amellett eléggé értelmes feladatot választott, s ha ezt teljesíti, nyugodt lelkiismerettel szentelheti majd magát annak a feladatnak, amelyre született, a muzsikának.

Ézt Hanns a maga megszokott, jól megfontolt, kissé pedáns szavaival meg is mondta apjának. – No örülök – jegyezte meg elégedetten Sepp –, hogy igazat adsz nekem. – Most, hogy végre kimondta, ami a szívét nyomta, s a határidőt is világosan megszabta, megkönnyebbült, sőt egyenesen jól érezte magát, elbizakodottá vált, s ízig-vérig bajor lévén, tüstént kedve támadt egy kis marakodásra.

Ugratni kezdte a lurkót. – Örvendetes dolog – mondta harciasan –, hogy legalább ebben az egy kérdésben megértettél.

Csakhogy a zaftos vitára vonatkozó reményei füstbe mentek. Jóllehet apja szavai hallatán Hannsot is elfogta az öröklött kötekedő kedv, de türtőztette magát, azt mondta, most, öregem, most ne vedd fel a kesztyűt, s így csak mosolygott és hallgatott.

Sepp még többször is megpróbálta felingerelni Hannsot, de a lurkó nem vágott vissza, „nem harapott rá”, úgyhogy végül Sepp – dicsérve magát türelmességéért – beletörődött a változhatatlanba.

11
Ha csúszna-mászna Walther úr

Sepp valóban nem volt túlságosan elragadtatva, amikor Monsieur Pereyro átadta neki Madame de Chassefierre meghívását. Nem valamilyen „társaságbeli hölgy” ez a Madame de Chassefierre? Az efféle koncertekkel már Németországban bőséges tapasztalatokat szerzett. Csupa öntelt fráter ül ilyenkor a teremben, ostoba sznobságokat fecsegnek, s nagyon műveltnek képzelik magukat. Semmi kedve, hogy Madame de Chassefierre-nek s a barátainak pojácája legyen. Monsieur Pereyro azonban megmagyarázta neki, hogy itt nem amolyan szalonestélyről, hanem az emigránsok ügye melletti demonstrációról van szó. A koncertre befolyásos emberek jönnek el, a siker nemcsak neki, hanem az egész német ellenzék ügyének hasznára volna.

A művészet és a politika ilyen külsődleges összevegyítése ugyan nem volt Sepp ínyére, de azért az ajánlat csábította. Szívesen látta-hallotta volna megint egyszer saját szemével és fülével, milyen hatást tesz a zenéje egy testi valóságban jelenlevő közönségre. És az is eszébe jutott, hogy néha, hasonló alkalmakkor, ha mereven visszautasított egy-egy ilyen ajánlatot, Anna inkább szomorúan, mint haragosan a szemére vetette: – Hát neked mindig mindent el kell rontanod? – Így aztán némi húzódzkodás után igent mondott.

Szerkesztőségi kollégái furcsállották, hogy Sepp Erich Wiesener barátnőjénél akar koncertezni, s némi időbe telt, amíg megértették, milyen politikai sikert jelent, hogy épp ez a hölgy kiáll egy emigránsért.

Sepp átdolgozta az erre a koncertre szánt Horatius-ódákat, zongorakivonatot készített a Perzsák egyik részletéhez, Monsieur Pereyro énekeseket küldött neki, akik majd előadják az énekszámokat. Mihelyt a kottái mellé telepedett, a muzsika megint teljesen rabul ejtette. Úgy merült el újból a zenében, mint az utazó, aki hosszú, fárasztó utazásból szeretett hazájába tér vissza.

Ebből az alkalomból ismerkedett meg Donald Percyvel, az énekessel. A férfi arca ismerősnek tűnt neki, s kertelés nélkül meg is kérdezte tőle, nem Nathan Kurland-e a charlottenburgi operától. – Nem – kiáltotta az indulatos emberke –, Nathan Kurland csak voltam. Ezt a nevet végleg letettem. A Kurland névvel az egész német múltamat levetkőztem.

– Na hallja, szomszéd – vélekedett kedélyesen Sepp –, Nath Kurland se volt éppenséggel kihívóan német hangzású név.

– Dehogynem, dehogynem – makacskodott Percy Donald, és Sepp ismeretségük során még többször is tapasztalta, hogy az énekes szavait inkább indulat, mint logika jellemzi.

Sepp már néhány perccel Donald Percy érkezése után pontosan ismerte az énekes életrajzát. Szegény zsidó családból származott, egy ideig mint elárusító dolgozott, aztán felfedezték a hangját, s a szülei szájuktól vonták meg a falatot, hogy énekre taníttathassák. Hangja a rossz anyagi körülmények és más nehézségek: alacsony termete, kapkodó mozdulatai, jiddis akcentusa ellenére is diadalmaskodott, s a végén a charlottenburgi operaház szerződtette. De rögtön az első, szenzációs siker után a nácik uralomra jutottak, és a szerződését egyszerűen érvénytelenítették. – És gondolja csak meg – háborgott –, nem akadt egyetlen bíróság sem, amelyhez fellebbezhettem volna, egyetlen énekes-szakszervezet se állt ki mellettem. Mire fizettem a tagdíjakat? Egyik napról a másikra minden rossz lett, ami az imént még jó volt. El tudja ezt képzelni? Egy olyan muzikális nép, mint a német, egy nép, amelynek olyan óriási zenei öröksége van, megtiltja egy embernek, akinek ilyen hangja van, mint nekem, hogy énekeljen. – Percy tombolt, hadonászott, még mindig nem, még most se ment a fejébe – pedig már tán százszor is elmesélte –, mi történt vele. Lefestette roppant, hitetlenkedő megrökönyödését, szülei ijedtségét, az éktelen haragot, amely elfogta. Nem tudta féken tartani magát, kiáltozva, átkozódva futkározott erre-arra, míg végül koncentrációs táborba dugták. Ha üldözőire gondolt, még most is vörös lett a méregtől, de szinte ugyanakkora haragot érzett azokkal a németekkel szemben is, akik miatt idáig jutottak a dolgok, s akik még akkor is hallgattak hozzá. – Voltak barátaim – mesélte –, cionisták, zsidó nacionalisták, akik sose bíztak a németekben. Én kinevettem őket, és egyre csak a német kultúra dicséretét zengtem a fülükbe. Most, ha Németországra gondolok, nekem is ökölbe szorul a kezem. Néha még az olyan németek láttán is, akik nem nácik, hirtelen elönt a méreg. Nem tudom a németeknek megbocsátani, egyetlenegynek se, hogy idáig hagyták fejlődni a dolgokat. Még az is megerőltetésembe került, Trautwein professzor, hogy önnek kezet nyújtsak. Bocsássa meg őszinteségemet, de ha az emberen egyszer egy ilyen érzés lett úrrá, s hozzá, Trautwein professzor, okkal, nagyon nehéz leküzdeni.

Percy Donald, az énekes nem tudhatta, hogy ami vele történt, gyerekjátéknak tűnik majd azokhoz a borzalmakhoz képest, amelyek a Harmadik Birodalomban nem sokkal később lejátszódtak.

Tulajdonképpen hozzá kellett volna látniok a munkához, a dalokat kellett volna próbálniok, de Sepp csak lenyűgözötten hallgatta ezt a megszállott fiatalembert. Donald Percy beszéd közben mindenféle modortalanságot követett el: Sepp arcába nyomta képét, vállon ragadta őt, kabátgombjait forgatta. Amellett különös akcentussal beszélt, Hitler nevét például hosszú i-vel ejtette, s ezzel a névnek furcsa, erősen zsidós színezetet adott. Seppet azonban mindez nem zavarta, Donald Percy önkitárulkozása mély hatást tett rá. Nagyon megrázta, hogy az énekes csak vonakodva tudott kezet adni neki, éppúgy, mint ahogy Gingoldot a konfliktusuk alkalmával magában ő is mindig „büdös zsidónak” nevezte. Hát még egy civilizált ember, még egy humanista se tudja elfojtani „fajgyűlöletét”, ha a „faj” valamelyik tagjára megharagszik?

Donald Percy időközben már egészen másutt tartott. Elszámították magukat a náci urak, a német urak, őt nem fogják térdre kényszeríteni. Persze nagy csapás számára, hogy mihelyt hírnevet szerzett magának, egykettőre s hozzá ilyen gyalázatos módon, el is vesztette. De nem fél, majd még keresztülverekszi magát. Most angolul és franciául tanul, úgy megtanulja ezeket a nyelveket, hogy a francia és angol színpadokon is megállhassa a helyét. A fő dolog amúgy is a hang, s hangja az van neki.

– Nahát akkor nézzük ezt meg – szakította félbe Sepp, s most végre munkához láttak.

A Horatius-ódák az impulzív, vérmes Donald Percyt magukkal ragadták. – Hogy erről én Németországban nem is hallottam – ismerte be naivul. Kellemes volt vele dolgozni, és Sepp számára nagy élményt jelentett, hogy az ódákat újból egy igazi énekes szájából hallhatja.

Donald Percy elragadtatása arra csábította Seppet, hogy a Walther-dalokból is játsszon neki. Percy az egyik dalt a másik után csalta ki belőle. Sepp még nem készült el ezekkel a dalokkal, de az énekes szinte könyörgött, hadd tehessen próbát velük. – Ha csúszna-mászna Walther úr – énekelte. Azonnal átérezte a melódiát, s a szöveg is elragadta. Átölelte Seppet, vállára csapott. – Óriási, remek! – kiáltotta. – Hogy megadja azoknak a disznóknak. Mindannyiunknak a szívéből énekel. Még egyszer – kérte –, most rögtön még egyszer. – És nagyon csalódott volt, amikor Sepp kijelentette, hogy a dal még koránt sincs kész, s még nem tudja, hagyja-e azt elénekelni.

A koncertre Sepp gondosan felöltözött. Csóválta is a fejét, milyen komikusan, érzelgősen viselkedik, milyen nevetséges, elkésett tiszteletadás ez Annának. És egyébként is mindenben, ami ezt az estét illette, gyerekesen viselkedett. Bizalmas barátai és Hanns előtt gúnyolódott a „társadalmi eseményen”, de önmagának beismerte, hogy egyetlen német premiertől se volt olyan lámpaláza, mint ettől a néhány párizsi sznob számára tartott, ostoba koncerttől.

Az első darab, az álomelbeszélés a Perzsák-ból, amelyet egy francia énekesnő adott elő, inkább udvarias, mint meleg fogadtatásban részesült, a közönség ugyan barátságosan, de szemmel láthatóan minden nagyobb megindultság nélkül hallgatta. Sepp azt mondta magának, előérzete nem csalt, esztelenség egy ilyen közönségnek játszani.

Ezután Horatius-ódák következtek. Donald Percy idegességében rögtön az első belépést elrontotta. De aztán összeszedte magát, s ettől kezdve ment, mint a karikacsapás. A közönség továbbra is szótlanul viselkedett, figyelmesen hallgatott, várt. – Nehéz emberek – jegyezte meg izzadva Donald Percy.

Lea is érezte, milyen nehéz ez a közönség. Az estét saját ügyének tekintette, több okból is szerette volna, ha Monsieur Trautwein sikert arat. Ezt a német muzsikust nem könnyű dolog hírnévhez segíteni. És Lea vendégei se tették Trautweinnek könnyűvé a dolgát. Az asszonyt ez nem lepte meg. Hisz előbb Notre-Dame-des-Nazis-nak játszotta meg magát, most meg egy emigráns német muzsikust mutat be az ismerőseinek, s azok ugyan látni és hallani eljöttek ide, de arra már korántse voltak kaphatók, hogy a védencét az ő szép szemeiért eleve zseninek kiáltsák ki. Minden azon múlt, mivel fog Monsieur Trautwein most még előállni.

Monsieur Trautwein a Walther-dalokkal állt még elő. Az utolsó pillanatig húzódozott tőle, hogy hagyja őket elénekelni, Donald Percynek úgy kellett a dalokat kipréselnie belőle. És most bebizonyosodott, hogy az énekes ösztöne nem csalt. A dalok azonnal, már az első taktusoknál diadalt arattak. Mi sem volt bennük a Perzsák meg a Horatius-ódák esztétizmusából. A dalok frissesége, minden cizelláltságuk ellenére is kiütköző nyers humora, népies íze magával ragadta a hallgatóságot. És az se kerülte el figyelmüket, hogy a dalok pökhendisége nem pusztán mulatságos, hanem harcos, forradalmi. Aki a zene mélyére hatolt, észrevehette, hogy éppen ez a harcos frisseség fűzi össze a hat évszázad szakadéka fölött Walther von der Vogelweidét, a költőt és Sepp Trautweint, a muzsikust.

Madame de Chassefierre vendégei felkapták fejüket. Száraz francia fordítást tartottak kezükben, s a régies verseket még azok se értették meg igazán, akik tudtak németül. De átérezték a muzsika erejét, a viharos akaratot a jóra, az emberire. Immár nem azzal a semmire se kötelező tisztelettel figyeltek, amit az emberek egy elismerésre méltó művészi teljesítmény iránt mutatnak. Lelkesedés töltötte el őket, az énekes torkából, a zongora húrjai közül saját vágyaik, saját lázadozásaik áradtak.

„Ha csúszna-mászna Walther úr.” Lea elnézte ezt a különös embert, akit itt Erich ellen kijátszott, elnézte csontos képét, mélyen ülő szemét a sűrű, őszülő szemöldöke alatt, összeszorított ajkait, ahogy ujjaival a zongorát veri, elnézte eleven arckifejezését: a hirtelen váltakozásokat a harag és gyerekes öröm közt. Suta, erőteljes, jó humorú és szemmel láthatóan rendkívül ügyefogyott ember, ízig-vérig német. Erich meg náci. Most hát elérte célját, ez most már nem amolyan sótlan est, Monsieur Trautwein sikert aratott, szerencsekívánatokkal fogják elárasztani, ez őneki is sikert jelent. Keserű sikert: ennek a Trautweinnek diadala Erich veresége. Most megmutatta Erichnek, beváltotta fenyegetését. A kocka el van vetve, felégette a hidakat maga mögött, és mit nyert mindezzel?

„Ha csúszna-mászna Walther úr.” Peter Dülken ült és figyelt. Nagyon bíztunk Seppben, de valami akadémikus, valami elvont azért mindig ott bujkált a művészetében, most azonban olyan elevenen, olyan őseredetien árad belőle a zene. Peter Dülkent a vonzalom és a csodálat hulláma önti el. Helyesen tette-e, hogy annak idején annyira kapacitálta Seppet? Szinte elképzelhetetlen, milyen megerőltetésébe kerülhet nap mint nap bejönni a szerkesztőségbe, ahelyett hogy a zongorához, a kottáihoz ülne le. De ő, Pitt, annak idején mégis helyesen járt el. „Ha csúszna-mászna Walther úr.” Ha Sepp a muzsikájánál maradt volna, örökké csúszna-mászna. Így pedig a PNU-nál végzett munkájával egyszer s mindenkorra megfizeti a váltságdijat a jövendő szabadságáért.

„Ha csúszna-mászna Walther úr.” Ezt lélekben Hanns is követni tudja, ezt ő is átérzi. Annak idején a Perzsák rádióelőadása alkalmával még megvetéssel nézte a feszülten figyelő emberek bamba arckifejezését, akkor még azt mondogatta magának, hogy ebben a nagy átmeneti korszakban nem muzsikálni kell, nem ez a fontos, a világot kell megváltoztatni. De időközben türelmesebb lett, most már a zene iránti érzéketlenségét nem előnynek, hanem hátránynak tartja. Van abban valami igazság, amikor Sepp azt állítja, hogy zenével is lehet harcolni. Hanns elnézi apját, ahogy mogorván, haragosan, elégedett ábrázattal veri a billentyűket, s nagy-nagy szeretet fogja el iránta. Sepp, ezt érezni lehet a muzsikáján, bátor harcot vív. Csak az a kár, hogy nemigen tudja, miért harcol. „De Walther úr nem ily bolond / ‘sz úgy rímel ez, mint seggre hold / azt énekli, mit ő akar.” Hanns nyugodtan itthagyhatja Párizsban az apját.

„Ha csúszna mászna Walther úr.” Raoul nem is igen tudta, mit kezdjen ezzel a Monsieur Trautweinnel. Kezdettől fogva szkeptikus volt anyja új „szeszélyével” szemben. Azt persze megértette, hogy ennek a koncertnek megrendezése Monsieur Wiesener végleges megtagadását, a szakítás lehető legélesebb módját jelenti, s ez tetszett neki. Imponált neki az a bátorság, amellyel anyja Monsieur Wiesenernek ország-világ előtt kiadta az útját, faképnél hagyta őt. De nem csinálta-e ezt kissé túlságosan kirívóan? Vagy nyíltabban kifejezve kissé ízléstelenül? És ez a Monsieur Trautwein, hát ez meg miféle csodabogár? Raoul Tscherniggtől tudta, hogy Trautwein sokat tett Harry Meiselért, tehát ért valamit az irodalomhoz. Szigorú zenét ír: mint amilyen a Perzsák meg a Horatius-ódák voltak. De ezek mellett nyers, már-már vulgárisán politikus cikkeket is ír s olyan primitív, aktivista darabokat, mint ezek a Walther-dalok, Nyugtalanító felismerés, hogy egy és ugyanaz az ember ilyen különböző dolgokat tud csinálni. Ez Raoul jó néhány eredményét megint kérdésessé teszi, pedig milyen boldog volt velük. A Walther-dalok a tömegnek szólnak, és mégis jónak tűnnek. Raoul a zongoránál ülő férfiról Tscherniggre, a mellette ülő új barátjára pillantott. – Hogy tetszik önnek? – kérdezte suttogva. Tschernigg feléje fordította arcát. – Klafa – válaszolta vigyorogva, s Raoul megértette, hogy őt és kedvenc szavajárását gúnyolja.

„Ha csúszna-mászna Walther úr.” Felajzva figyeltek mindannyian. A jelenlevők többségének Sepp Trautwein csupán egy név volt, semmi más; egyik-másik közülük talán homályosan emlékezett rá, hogy e név viselője annak az elhurcolt német újságírónak... hogy is hívják?... kiszabadításáért folyó harcban szerepet játszott. Most azonban kiderült, hogy ez a Sepp Trautwein nemcsak politikai agitátor, hanem vérbeli muzsikus is. Különös. Ennek az embernek csak komolyan kellene vennie a dolgot, s akkor a muzsikájával az egész világon sikert arathatna. Ehelyett azzal tölti az idejét, hogy a német emigránsok egyik lapocskájában cikkeket irkál. Ezek az emigránsok furcsa emberek. Futnak a hazájuk után, amely nem akar tudni róluk, s tehetetlenül, sőt kissé nevetségesen viaskodnak egy hatalmas állammal és annak egész gépezetével, ahelyett, hogy zenével foglalkoznának vagy ki-ki azzal, amit tud. Mert hiszen szemmel láthatóan tudnak is valamit.

A Walther-dalok után Sepp valamennyiük szemében más ember lett. Körülvették, törték magukat érte. Sepp nem nyájaskodott, nem beszélt hallgatóinak szája íze szerint, kimérten viselkedett. De éppen azért, mert szemmel láthatóan nemigen igyekezett megnyerni őket, a kollégák, kritikusok, újságírók annál hevesebben ostromolták. Mindenekelőtt a rádiósok igyekeztek ott helyben megállapodni vele egy estében, amikor a Walther-dalokat előadhatják.

Sepp egyébként korántsem volt embergyűlölő, de aznap, sikerének kellős közepette mogorván viselkedett. Hogy örült volna Anna ennek az estének, töprengett keserűen. Megint csak Annának lett igaza, minden a protekción, kapcsolatokon, a véletlenen múlik, csalás az egész.

 

 

Nem akart még aludni menni, hívta Tschernigget, üljenek be valahová egy órácskára. Tschernigg örömmel fogadta a meghívást.

Sepp muzsikája felkavarta. A Walther-dalokban úgyszólván semmi sem emlékeztetett arra, ami barátjának korábbi muzsikájában vonzotta őt, hiányzott belőlük az a kristályos, „klasszikus, matematikus” vonzás. Ehelyett egy új, merész, lazító Sepp Trautwein bukkant elő. Tschernigg gyakran szidta, csúfolta Seppet kispolgáriassága miatt, ám a Walther-dalokból kicsendülő lázadás, még ha egyszerű is volt, primitív s nem olyan artisztikus, de kispolgárinak semmiképp se lehetett nevezni. A lázadó szellem, úgy látszik, mindig ott rejtőzött Seppben, csak kedvező körülményekre várt, hogy kitörjön. A kedvező körülmények most itt voltak, visszaszorították Seppben a rosszat, s felszabadították a jót.

Igen, Sepp megváltozott. Negyvenöt esztendőn át élt Felső-Bajorország földjének húsán-gabonáján, de immár két esztendeje a francia föld húsával-gabonájával, borával-gyümölcsével egészíti ki, pótolja, amit testéből felemésztett. S ahogy teste mindezt befogadta, megváltozott s mégis ugyanaz maradt, éppúgy fogadott be apránként erőteljes, de lassú müncheni szelleme is valami idegent, valami lázadozót.

Ő, Tschernigg is megváltozott, ez azonban szomorú változás. Igen, Tschernigg önmagát hallotta ki a Walther-dalokból, az ifjúságát, pökhendi, förtelmes, büszke, szánalomra méltó, ragyogó ifjúságát. Ez az ifjúság már a múlté; egyszer s mindenkorra elveszett, amikor ő az emigránsbarakkból a francia kiadó polgári biztonságába mentette át magát. Ez az átmentés kétségtelenül sikerült. Tschernigg egy s más sikereket aratott, kitűnő műértő hírében állt, műértését megfizették, a madárnak volt mit csipegetnie. De átalakulása – ez a szomorú átalakulás – külsődleges maradt. Szívében továbbra is az az individualista, az az anarchista maradt, aki volt, s most is még ugyanolyan jól tudta, hogy a környező világ, amelybe menekült, rothadt, pusztulásra ítélt, s megérdemli a pusztulást.

Oskar Tscherniggnek rosszul esett, hogy a Walther-dalokat először ebben az elegáns társaságban kellett meghallgatnia, ahelyett, hogy Sepp, mint régebben, először neki, és csak neki játszotta volna el őket. De örült Sepp meghívásának, boldogan ballagott mellette, mert most is gyalog mentek, mint hajdan. És anélkül, hogy előzetesen megbeszélték volna, egyenest egy afféle bisztróba ültek be, mint ahová átalakulásuk és egymástól való elidegenedésük előtt jártak.

Most hát, mint a múltban annyiszor, éles fényben úszó, lármás kocsmában ültek. Tschernigg fájón gondolt vissza rá, hogyan olvasta fel annak idején a verseit Seppnek abban a Jóreménységhez címzett sivár kocsmában, látszólag közömbösen, de valójában tele izzó várakozással. Ó, akkoriban hamis verseket írt, s Harry Meiselnek igaza volt, hogy olyan borzalmasan közönséges szavakkal intézte el ezeket a verseket, még az utolsó éjszakán is gúnyos szavakkal illette őket. És mégse írt soha jobbat ezeknél a pökhendi, hamis verseknél. Sajnos, többé nem ír ilyen verseket, egyáltalán nem ír már verset, ez már a múlté. Ő, aki itt ül, már nem költő, s nem is érti, hogyan írhatta meg azokat a verseket. Már szinte félelmetesek, s olyan idegenek számára, mint a levágott haj vagy köröm, éppoly kevéssé érti őket, mint egész korábbi énjét. De épp ezek a versek vonzották Seppet, s tán e versek kerülő útján megint elérheti őt. Kár, hogy ilyen messzire kerültek egymástól.

Nagyszerű volna, ha Sepp egynéhány versét megzenésítené. Ez új kapcsolatot teremtene közöttük. És lehet, hogy akkor ő, Oskar Tschernigg visszatalálna a versekhez.

– Mondja, professzor – kérdezte –, nem fedezné fel Oskar Tschernigget is a világ számára, ahogy Harry Meiselt felfedezte? Nekem ugyan a régi verseim már semmit se mondanak, de önnek jelentenek még valamit. Nem akarná egyszer kipróbálni, hogy mi él még belőlük? Ha van önben virtus, professzor, sutba dobja az öreg Walther primitív dalait, s megpróbálkozik a fiatal Tschernigg verseivel.

Sepp e tréfás szavakból is kiérezte, mennyire igyekszik Tschernigg megnyerni őt, és szinte sajnálta érte. Amikor meghívta, hogy tartson vele, arra gondolt, hogy haragosan, zsémbesen kiönti előtte a szívét. Hát nem szörnyű pech, akarta neki felpanaszolni, hogy aki ilyen zenét tud írni, arra ítélje önmagát, hogy egy zuglap szerkesztőségében kuksoljon, és középszerű cikkeket firkáljon? Mikor engedheti végre meg magának, hogy abbahagyja a politizálást?

Csakhogy most, ahogy itt ültek ebben a szegényes kocsmában, ráeszmélt, milyen értelmetlen dolog volna Tschernigg előtt siránkozni. Hisz Tscherniggnek legfeljebb gúnyos szavai volnának számára, s ez még csak súlyosabbá tenné az önmagának kovácsolt láncokat. Jobb, ha minden zokszó nélkül tovább gürcöl annál a hülye PNÚ-nál, okosabb, ha nem melegíti fel kihűlt barátságát Tschernigg-gel.

Tschernigg felismerte, hogy a régi barátságukat nem lehet többé visszahozni, a tűz, amely egy rövid pillanatra fellobbant Seppben, egykettőre kialudt. Sepp is éppolyan kevéssé tud örülni a sikerének, mint ő a magáénak. Szófukaran, szomorú töprengések közt, önmagukba mélyedve üldögéltek.