13
A bázeli halál

– Különös, kedves Wiesener – mondta Spitzi és ragyogó mosolya kivillantja szép, új fogait –, különös, hogy e miatt a jelentéktelen ügy miatt személyesen idefáradt. – Hetykén, nyájasan nézegeti látogatója arcát – bár Wiesener egész lénye fiatalosnak látszik, de világos szeme olykor váratlanul öregesen, mindent tudóan és gúnyosan csillog.

Von Gehrke hivatalszobájában ülnek, a Rue de Lille-en. Spitzinek igaza van. Wiesener maga is csodálkozik, hogy egy ilyen semmiség, mint a Benjamin-ügy, arra késztette, hogy ellátogasson a nagykövetségre. Már szinte meg is bánta. De az impulzus, amely ide hajtotta, túlságosan erős volt.

Amikor elolvasta a svájci jegyzékre adott gyámoltalanul pimasz, dadogó berlini választ, benne is felrémlett a nyomasztó gondolat, hogy az ügyet esetleg már végérvényesen eldöntötték, a vita tárgya már halott. Wiesener nem volt érzelgős ember, nehezen tudta volna megmagyarázni, hogy a nácik oly sok ostoba, brutális cselekedete után miért éppen ez az eshetőség izgatja fel annyira: de egyszerűen így volt. Ha arra gondolt, hogy ezt a Fritz Benjamint esetleg agyonverték, szinte testi rosszullét környékezte, mintha romlott osztrigát evett volna.

Ezzel szemben Spitzi, úgy látszik, félvállról vette a dolgot. Egyelőre legalábbis még mindig azon igyekezett, hogy Wiesenert a maga szeretetre méltó, kissé alattomos módján felhúzza. – Látja, mon vieux – bölcselkedett –, két hónappal ezelőtt csodálkozott, hogy én egy bizonyos Trautwein és egy bizonyos Benjamin miatt akcióba léptem. Most pedig ön ül itt. Egyébként megkapta a PH-ra vonatkozó anyagot? – tudakolta.

Wiesener köszönetét fejezte ki. Igen, az anyagot megkapta. Ezen a téren Spitzi kifogástalanul viselkedett. Annak idején kéretlenül elküldött neki egy vastag aktacsomót, az egész PH-dossziét átküldte, tele pontos, értékes adatokkal, elsősorban a kiadóra, Louis Gingoldra vonatkozóan. Ennek alapján jó kilátásokkal kecsegtető akciót lehetne indítani a PH ellen. De miért nem teszi ezt meg maga Spitzi? A Benjamin-história nem épp a kívánságának megfelelően alakult, s így nem volna ártalmára, ha Berlinnél behízelgi magát. Miért küldte el ehelyett neki az anyagot? Nagyvonalúságból? Méltóságán alulinak tartja a dolgot? Vagy egyszerűen közönyösségről van szó?

Csakhogy Wiesener nem azért jött ide, hogy Spitzi lelki életét kipuhatolja, hanem hogy attól a bizonyos gondolattól szabaduljon. Gyötri az elképzelés, hogy a Benjamin-ügy esetleg már csak üres komédia, s az egész tánc csupán egy hulla körül folyik. Lea vagy Raoul bizonyára hamarosan megint érdeklődni fog nála Friedrich Benjamin felől, s akkor mit feleljen? Ha erre gondol, kissé összehúzza magát, mint annak idején a lövészárokban, ha tetvek kínozták. Nem, nem teszi meg Spitzinek a szívességet, hogy a PH-anyagról beszéljen, már elég régóta kerülgetik a forró kását, most egyszerűen kirukkol a dologgal. – Lehetségesnek tartja, kedves Spitzi – tette fel tehát a világos, egyenes kérdést –, hogy a Benjamin-ügy már el van intézve?

Von Gehrke úr azonnal felfogta a kérdés rejtett értelmét. „Elintézve” – így fejezte ki magát Wiesener. Ez a helyes szakkifejezés: ha elintéztek, elhallgattattak, eltettek láb alól valakit, ezzel az egész ügy el volt intézve. Már Spitzi is foglalkozott azzal a kérdéssel, vajon nem intézték-e el esetleg ilyen módon a Benjamin-ügyet is, számára egy efféle megoldás nem lett volna kellemetlen. Nincs semmi kifogása Benjamin, a Fricike ellen, de az örökös fecsegés erről az ostoba dologról az ember idegeire megy.

Akárhogy is áll a dolog, tulajdonképpen mit törődik Wiesener azzal, hogyan intézik el ezt az ügyet? Spitzi némi megvetést érzett Wiesener riporteri ügybuzgalma iránt, orrát rézsút felfelé bökte, és dölyfösen szipákolt: – Hogy a Benjamin-ügy el van-e intézve? – kérdezte kissé csodálkozva. – Ön hallott ilyesmit? Mifelénk semmit se tudnak erről. – Tárgyilagosan szólt, lezárva a témát. De aztán, hogy a nyers választ mintegy jóvátegye, rögtön magára öltötte korábbi hetyke és nyájas ábrázatát, s nyílt, barátságos hangon így folytatta: – Mi is ugyanúgy vagyunk vele, mint ön, puszta feltevésekre vagyunk utalva. Egyesek érthető módon azt fogják kívánni, hogy tapossuk szét a kis poloskát, mások azon a véleményen lesznek, hogy a széttaposott kis poloska még sokkal inkább bűzlik majd, mint az élő. Nem tudnám megmondani, melyik álláspont a helyesebb, s örülök, hogy nem nekem kell eldöntenem a dolgot. Ön komolyan aggódik a kis poloska miatt? – tudakolta csodálkozva, szinte részvevőn.

Wiesener úgy érezte, Spitzi mértéktelenül pimasz – ez az ifjonc, úgy látszik, fenekével előre jött a világra. De amit mondott, s ahogy mondta, igaznak hangzott. Gehrke bizonyára tényleg nem tudott semmit, s nem is szívta nagyon mellre a dolgot. Hülyeség, hogy ő nem követi példáját.

Von Gehrke úr ugyan még egyáltalán nem tudta, hogyan fog kikászálódni a Benjamin-ügyből, de tényleg biztonságban érezte magát. Jöjjön, aminek jönni kell. Legrosszabb esetben a medvének be kell majd avatkoznia. A medve nem hagyja őt benn a pácban, a medve gyakran dörmög, de ha arra kerül a sor, működésbe lép. – Talán tényleg az volna a legjobb – töprengett, mivel Wiesener nem válaszolt a kérdésére –, ha az ügyet már... hogy is mondta ön?... elintézték volna. – Kivillantotta ragyogó fogait, s halkan maga elé kezdett fütyürészni. Wiesener ismerte a dallamot, népszerű dalocska volt, de a szövege nem jutott eszébe, s ez bosszantotta. – Már-már attól tartok, kedves Wiesener – válaszolta meg végre von Gehrke úr saját kérdését –, hogy önön valamilyen szentimentális hangulat vett erőt, s azt szeretné, ha a kis poloskát, mint valami drágaságot gondozzuk és őrizgessük. – Alig észrevehetően vállat vont, s tovább fütyürészte a dallamot. Wiesener még mindig hallgatott, nem is igen figyelt arra, amit Spitzi mondott, ehelyett annak a nyomorult dallamnak a szövegére szeretett volna rájönni. A csend kezdett kínossá válni.

S aztán hirtelen eszébe jutott. Spitzi egy régi, durva hangú, naiv népdalt fütyörészett maga elé, a bázeli halálról szólt, arról, hogy valaki megkéri ezt a kedves halált, vegye el tőle előbb az öreg, majd a fiatal feleségét, mert mindkettő terhére van, s így jobb, ha el vannak intézve. „Ó, kedves bázeli halál”, így kezdődik a refrénje. Wiesener felderült. Spitzi nem is felelhetett volna világosabban a kérdésre, amely miatt idejött. Ha Fricike már nem élne, von Gehrke úrnak nem volna miért a bázeli halált ide kívánnia.

Wiesener láthatóan jókedvre derülve témát változtat. Eddig Spitzi fricskázgatta őt, most viszont ő vetett fel a maga részéről egy olyan témát, amely, feltételezte, kínos lesz Spitzinek. Hírét vette ugyanis, hogy egy bizonyos Heydebregg úr, a Vezér külön megbízottjaként hamarosan betoppan Párizsba. Nem volt még egészen világos, mi Heydebregg úr küldetése, de azt gyanították, hogy Berlinben és a Varázshegyen, így hívták a Vezér berchtesgadeni kastélyát, már torkig vannak az emigránsokkal és a sajtójukkal, s ezért elhatározták, hogy ez ügyben hatékony intézkedéseket foganatosítanak. Heydebregg úr valószínűleg megbízást kapott arra is, hogy a Benjamin-ügyet tisztába tegye, tehát hogy Gehrke úr dolgában bíráskodjék. Ezek a megfontolások visszaadták Wiesenernek Spitzivel szembeni felsőbbrendűségi érzetét. Óvatosan elbeszélgetett Spitzivel Heydebregg jöveteléről, udvariasan, hangsúlyozottan elfojtott sajnálattal, ahogy egy beteggel a bajáról beszélnek, de mégis kárörömmel. Csakhogy elszámította magát. Von Gehrke úr ugyanis Heydebregg látogatásától csakis előnyöket várt. Heydebregg jó ismerőse volt a medvének, s egészen biztosan nem rosszakaratú utasításokat kapott tőle. Így hát mindketten felajzva beszélgettek az úrról, akinek érkezését várták, s mindenféle reményeket és félelmeket hangoztattak, csak épp azokat nem, amelyeket tényleg éreztek.

A beszélgetés kellemesebben végződött, mint ahogy kezdődött. Noha a Rue de Lille-en, úgy látszik, szintén nem tudtak semmi biztosat, de Wiesenernek mégis az volt az érzése, hogy a vita tárgya még életben van, s hogy az a háttérben lapuló pánik, amely a bizonyos Trautwein cikkéből kicsendül, nem egyéb, mint szokásos emigráns hisztéria. Beszállt a nagykövetség előtt várakozó kocsijába, s miközben elindította, maga elé fütyürészett: – Ó, kedves bázeli halál... bi... bá... bázeli halál.

 

 

Ebédre Madame Chassefierre-hez mondta be magát. Lea rendkívül csinos volt, levendulakék ruhája kiemelte finom, fehér bőrét, sötétbarna haját, zöldeskék szemét. Wiesener elfelejtette a kellemetlen délelőttöt, elégedett volt magával, barátnőjével, az élettel. Élvezte a csöndes ház kellemes légkörét, az ízletes ételeket, a világos ebédlőt, a kilátást a fallal körülkerített kert gyönyörű pázsitjára.

– Ez a Trautwein megadta önnek, kedves Erich – mondta váratlanul Lea a maga csengő, barátságos hangján, s közben elnézte, ahogy Émile, a komornyik a pisztrángot lepikkelyezi számára.

Wiesenernek ez a mondat egyszeribe kedvét szegte. Arra számított: itt, a Rue de la Ferme-en néhány órát eltölthet anélkül, hogy hivatalos ügyeire kelljen gondolnia; a Spitzivel folytatott beszélgetés után azt remélte, hogy ettől a bosszantó Benjamin-ügytől végre nyugta lesz. Felbőszítette, hogy ez a nyomorult Trautwein megint beleköp a levesébe, mi több: hogy Lea a komornyik jelenlétében ugratja.

Mivel hallgatott, Lea felmosolygott a szemközti falon függő csendéletre. – Ha maguk így folytatják – jegyezte meg –, hamarosan szép kis képgyűjteményem lesz. – Ezzel a csendélettel ugyanis így állt a dolog: Wiesener Németországban jó, modern műtárgyakat vásároltatott, megfelelő szimattal sok értékes holmit lehetett ott összeszedni, mert a jó, modern képeket, mint „elfajzott művészetet”, rossz szemmel nézték. És valahányszor a nácik valamilyen különösen kirívó ostobaságot követtek el, Wiesener – anélkül, hogy egyetlen szóval megokolta volna –, mintegy személyes jóvátételként egy-egy ilyen műalkotást ajándékozott Leának.

Wiesener megvárta, míg a komornyik kimegy. – Az ön Trautweinjének könnyű dolga van – válaszolta aztán. – A mieink megint egyszer olyan hülyén viselkednek, hogy minden firkász, aki szót emel ellenük, babérokat arathat. – Ezt könnyedén kellett volna odavetnie, de ehelyett eléggé kedvetlenül hangzott.

Madame de Chassefierre felpillantott. Wiesener széles szája most még a szokottnál is inkább legörbült, egyébként se erős álla még hátrább ugrott; Erichet most semmiképp se lehetett férfiasnak mondani, inkább durcás gyereknek látszott. Ha Marieclaude, Lea barátnője így látná, megint csak érthetetlennek tartaná, hogy ő még mindig kitart mellette. Marieclaude már a nácik hatalomra jutásakor megütközött rajta, hogy ő, aki pedig olyan büszke a csepp zsidó vérére, a Nyugatnémet Újság képviselőjének nem adja ki az útját. – Firkász? – kérdezte Lea. – Én úgy látom, ennek a Trautweinnek van saját hangja, és nem is rossz. Pereyróék meg azt mondják nekem, hogy jó muzsikus.

– Lehet – vonogatta vállát mogorván Wiesener. Mi a csuda van ma vele? Mindenre rosszul reagál. Egyébként érti a tréfát, s Leától nem veszi rossz néven, ha kissé ugratja, sőt ellenkezőleg: könnyed iróniáját inkább vonzónak tartja. Hülyeség, hogy most ilyen otrombán és nyersen reagált rá. Lea karcsún, igazi dáma módjára ült ott, halvány arcát kissé csodálkozva s mégis derűsen Wiesener felé fordította. – Annak a firkász Trautweinnek a cikke – jegyzi meg –, úgy látszik, mégis imponált magának, Erich.

Mivel Wiesener nem akarta bevallani, hogy rosszkedvét ez a cikk okozza, azt kezdte fejtegetni, milyen nehézzé teszik a berlini urak az ember életét. Ez a svájci jegyzékre adott pimasz, ostoba válasz! Lea nem is sejti, mit kell neki gürcölnie, hogy helyreüsse, amit az a néhány nagy hatalmú tökfilkó elrontott.

Lea udvariasan hallgatta. Nem volt kis termetű, de a daliás Wiesener mellett törékenynek látszott. Wiesener jókora ábrázatához mérve a feje – nagy, csontos orra ellenére is – keskenynek és kecsesnek tűnt. Nem szállt vitába a férfival, de éreztette, hogy átlát rajta. Tudja, amit tud. Beletörődött, hogy Wiesener együtt üvölt a nácikkal, megérti, hogy a hatalom és siker evangéliuma mellett tesz hitvallást. Csakhogy ez nem akadályozta őt meg abban, hogy olykor kimutassa, mennyire derül azokon a tánclépéseken, amelyeket Erichnek járnia kell, hogy ebben az éppoly pimasz és ostoba, mint sikeres komédiában közreműködjék. Erich érthető irigységet érez az olyanokkal szemben, mint ez a Trautwein, aki egy jó, erkölcsös ügy érdekében írhat, míg ő arra kényszerül, hogy az otrombaságot és dőreséget nagypolitikának állítsa be.

Wiesenert bosszantotta, hogy az asszony így átlát rajta. Ki a különb kettőjük közt? Annak idején, amikor Svájcban összeakadtak, Lea, a szép francia arisztokratanő a háború idején és annak ellenére vele, a némettel romantikus viszonyt kezdett, sok-sok külső akadály ellenére az érzelmeire hallgatott, és azok szerint cselekedett, s ez igen bátor dolog volt. Akkor Lea volt, aki adott, és Wiesener, aki kapott. Ma azonban Wiesener részéről is áldozatkészség, „bevetésre való készség”, hogy kitart e kapcsolat mellett. Lea anyja – született Reinach – egy elzászi zsidó család gyermeke volt, s bármilyen tekintélyes is ez a család Franciaországban, német szempontból nézve e származás Leát „pettyessé” tette. Persze Erich a maga józan eszével tudta, hogy ezt a pettyességet a civilizált világ jogosan tekinti puszta agyrémnek. Csakhogy ha valakinek, mint őneki nap mint nap védelmébe kell vennie egy bizonyos gondolatmenetet, bármilyen esztelen is, nagyon nehéz a végén a fertőzést elkerülnie. Lényének legtitkosabb rejtekében tehát azt hitte – különösen olyankor, ha Lea felbosszantotta –, hogy származásánál fogva felette áll az asszonynak, s hogy kegyet gyakorol, ha kitart Lea mellett.

A História Arcanában ezt a szerelmi regényét nemegyszer kielemezte. Sok nője volt már, a nők bolondulnak érte, s Wiesener nem vetette meg az élvezeteket. Hogyan történt, hogy ily sok kaland közt egyedül ez a viszony bizonyult tartósnak? Holott örökös lappangó veszélyt jelent a pártban való érvényesülése útjában, Lea csipkelődése kikezdi önbecsülését, ráadásul az asszony már nem is fiatal, s a tovatűnő ifjúsága ellenére nem kevesebb, hanem inkább még több lelki igényt támaszt vele szemben. Mi az ördögért tűri ezt? Talán az utóbbi esztendőkben felbukkanó „bűntudat” teszi számára ezt az asszonyt, akinek bájai a megszokottság és kor következtében halványulóban vannak, újból olyan csábítóvá? A História Arcana lapjain hol iránta érzett imádatának adott kifejezést, hol ádázul gúnyolta őt, önelégülten örvendezett a mély érzelmeken, amelyeket iránta tanúsított, s a szolgasága miatt vadul csúfolta önmagát. Világosan felismerte és feljegyezte, milyen idegen számára Lea, egyetlen nagy és kis hibája felett se siklott el. De valószínűleg épp ez az idegenség, ezek a Leában rejlő gall vonások és ez a zsidó beütés gyakorol rá újra és újra ilyen vonzóerőt.

Ilyen gondolatok és érzelmek foglalkoztatták, miközben arról beszélt, milyen nehézségekkel kell megbirkóznia. Lea továbbra se reflektált önelégült sirámaira, egyetlen szót se szólt. Csak ült, egy körtét hámozott a férfinak, zöldeskék, fürkésző szemével barátságosan, kissé csúfondárosan nézett rá. Tényleg kegy volt-e részéről, ha ő, a „fajtiszta” leereszkedik ehhez az asszonyhoz? Zagyvaság. Szűkös körülmények közt nőtt fel, apja szegény katonatiszt volt. A nácik szemében „úr” lehet, de az az asszony, akit az örökölt vagyon, neveltetés és társadalmi helyzet gyerekkorától fogva dámává formált, újból és újból érezteti vele, hogy milyen kicsi, s hogy szegénységben leélt ifjúsága még ma is menynyire korlátozza.

És mindez egyedül a Hírek bűne. Ha Lea csúfolódik rajta, ez nem egyéb, mint tudatalatti bosszú azért, amit a berlini trotlik műveltek, és amit ez a Trautwein így rivaldafénybe állított. Ez a Trautwein, ez a piszok fráter! Ahová megy az ember, mindenütt belebotlik.

Trautwein cikke valóban felkavarta Leát. Bár tudta, hogy Erich, ha a hatalom és siker mellett ki akar tartani, nem tehet másképpen, mint ahogy tesz, ő pedig egyszerűen azáltal, hogy nem szakít vele, elvben egyetértéséről tesz bizonyságot. Csakhogy érzéke volt a szavak rezdülései, a mondatok mellékzöngéi iránt, s így Trautwein cikkének olvasásakor felmerültek benne azok a képek, amelyeket a szerző az olvasói elé akart vetíteni, s megszólalt benne egy hang Friedrich Benjamin mellett és Erich, Friedrich Benjamin elrablóinak védőügyvédje ellen. Elméletben ugyan egyetértett ezzel az Erich Wiesenerrel, de most ebben a Benjamin-ügyben, és ebben a pillanatban, amikor Erichnek körtét hámozott, nem értett egyet vele.

Wiesener az asszonyra pillantott. Elnézte halványszínű arcából kiugró nagy, markáns orrát, széles orrcsontját. A História Arcanában nem egy rosszindulatú jelzővel illeti ezt az orrot, ez azonban nem akadályozza meg benne, hogy szépnek találja – keskeny, kecses fejének karaktert, intelligenciát kölcsönzött. Csakhogy nem akarta Leát szépnek látni. Pillantását Lea kezére függesztette, amellyel a körtét hámozta, látta a kis ezüstkést, a körte gyűrűző sárga és barna héját, s látta, hogy a kéz bőre korántse olyan friss, mint a gyümölcs héja. Majd feljebb emelte tekintetét, és tüzetesen vizsgálgatta a nyakán meg az eleven, zöldeskék szemei alatt húzódó ráncokat. Tudta, milyen gondosan ápolja magát, s így kisebb diadalnak érezte, hogy ennek ellenére is észreveszi: Lea már nem mai csibe. Öregedő zsidónő, gondolja magában haragosan, s tetejében még házsártos is.

Átmentek a könyvtárba, hogy ott igyák meg a kávét. Wiesener most aztán ki akart tenni magáért, csillogni akart Lea előtt. A kis csészével kezében fel-alá járkált, és a Beaumarchais-járól beszélt neki. Wiesener, ha fontosnak találta, ragyogóan tudott rögtönözni. Ma pedig fontosnak találta. Azt fejtegette, hogyan viselkedett volna Beaumarchais, ha német lett volna, és a mi időnkben születik. Természetesen idejében csatlakozott volna a nácikhoz, hisz jó szimattal mindig megérezte, mit hoz a jövő, közreműködött volna a nácik győzelmének előkészítésében. Figaro ifjú rohamosztagos lett volna, a gróf weimari bonc, s Beaumarchais ilyen módon arcátlanul, merészen és mulatságosan feltárta volna a világ előtt, ami a Harmadik Birodalom elméleteiben egészséges és a jövővel vemhes.

Madame de Chassefierre előbb szkeptikusan hallgatta az előadást, de aztán egyre jobban elszórakozott rajta. Ez volt az az Erich, akit szeretett. Ilyen volt akkor is, amikor Genfben megismerte, s amikor mintegy önkívületben, minden külső és belső megfontolás ellenére a némettel e szerelmi viszonyba belevetette magát. Figyelmesen hallgatta, nevetett, a csúfondáros szkepszis eltűnt szeméből. Wiesener tudta, hogy elérte, amit akart, elnémult az a hang, amely Leában Trautwein cikkének olvasásakor megszólalt.

Győzelmének tudatában még arcátlanabb megállapítással tette fel rögtönzésére a koronát: – Az én Beaumarchais-m – mondta – az ön Trautweinje helyében egész más cikket írt volna.

De ezzel már túllőtt a célon. Egy csapással maga oszlatta el mindazt a varázslatot, amit felidézett. Lea drága, halványszínű arcának vidám fénye kialudt, szemére az a nedves, zsidósan érzelgős csillogás terült, amelyet Wiesener annyira kényelmetlennek talált, mert vonzereje alól olyan nehezen tudta magát kivonni. – Jobban tette volna, ha ezt nem mondja, Erich – jegyezte meg. És aztán elgondolkodva megkérdezte: – Egyébként kizártnak tartja, hogy a maga emberei fait accompli elé állították a világot?

Wiesener a Beaumarchais-ról tartott előadása vége felé újból leült, s még most is ott ült lábait keresztbe rakva, a pökhendi és ragyogó esszéíró magabiztos pózában. De Lea kérdése egyszeribe ledöntötte gyorsan és mesterségesen teremtett felsőbbségét. Ez a Trautwein egyetlen szóval se célzott rá, hogy Benjamint esetleg már elintézték, de Wiesener mégis kihallotta Trautwein mondataiból azt az aggodalmat és felháborodást, amelyet ő és nyilvánvalóan Lea is átérzett. Ez a nyomorult Trautwein valóban muzsikus, szavainak puszta csengésével és hanglejtésével rákényszeríti olvasóira saját érzelmeit. Odavolt a szép nyugalom, amely Wiesenert a Spitzivel folytatott beszélgetés után eltöltötte. Megint csak felettébb lehetségesnek, sőt valószínűnek tartotta, hogy a vita tárgyát már eltették láb alól. Ezzel a valószínűséggel szembe kellett néznie. Egy ilyen eshetőségnek következményei alól nem szabad kivonnia magát, fel kell készülnie rá. – Hogy egy fait accomplit kizártnak tartok-e? – ismételte el Lea kérdését. – Őszintén szólva nem tartom kizártnak. Amíg a maga Friedrich Benjaminja az íróasztala mellett ült, lehetett ugyan nagyon pökhendi, vagy ha úgy tetszik magának, merész. De ha egy ilyen ember fizikailag veszélyezettnek érzi magát, ha komoly teherpróbának van kitéve... márpedig a német fegyházak vagy koncentrációs táborok természetesen nem szanatóriumok... akkor könnyen összecsuklik. Tehát egyáltalán nincs kizárva, hogy a maga Friedrich Benjaminja okosabbnak tartotta, hogy véget vessen az életének.

– Ne jöjjön nekem ilyen hazugsággal – válaszolta Lea –, amelyről azt se tudja az ember, hogy ostobának vagy inkább szégyentelennek nevezze. Ez a buta, szemellenzős hazugság, amellyel olyan szívesen előállnak, ez, kedves Erich, a maguk visszataszító politikájának legvisszataszítóbb vonása. – Nem emelte fel hangját, higgadtan, barátságosan beszélt, s elgondolkozva nézte, ahogy a tejszínhab-gömböcske elszínezi a kávéját.

– Erős szavak, Lea, erős szavak – válaszolta Wiesener, ugyanolyan higgadtan, mint az asszony. – Az efféle cikkeket, mint amilyen ezé a Trautweiné, kissé kritikusabban kellene olvasnia. Akkor rájönne, hogy kispolgári, szentimentális világkép rejtőzik mögötte. A maga muzsikusa igen érzelgősen muzsikál. Legyen, kérem, tárgyilagos. Friedrich Benjamin egy hatalmas állam hadserege ellen veszett hecckampányt folytatott. Aki ilyet tesz, bizonyos kockázatot vállal. A tábornokok nem irodalmárok, az ordibálásra nem ordibálással válaszolnak, hanem odavágnak. Ezt a maga Trautwein urának meg kellene értenie. Nem lehet tehetsége bizonyítékának tekinteni, hogy épp ebből az ügyből ilyen nagy felhajtást csinál.

– Ha jól emlékszem – válaszolta Lea –, Trautwein cikke egyetlen szóval sem említi, hogy Friedrich Benjamint esetleg már elintézték. Nem Trautweinre, hanem magukra vet rossz fényt, hogy azonnal gyilkosságra gondol az ember, ha azt hallja, hogy valaki a maguk kezébe került.

– Igazán nem értem, Lea – jegyezte meg Wiesener –, miért olyan agresszív ma. Ennek a Trautweinnek a cikke egészen fellázította magát. Igazán nem kellene azt a vacakot olvasnia.

– Azt elhiszem – válaszolta Lea, és szépen ívelt halványvörös ajkán inkább szomorú, mint kihívó mosoly játszott –, hogy maga szívesen látná, ha nem olvasnám a Hírek-et.

– Túlságosan nagy megbecsülésben részesítjük a lapocskát, hogy ilyen sok szót vesztegetünk rá – mondta Wiesener s fölényes mosolya görcsössé vált. – Igazán nincs ekkora fontossága. Ha mi például fontosnak tartanánk... s ez végeredményben leginkább bennünket érint... akkor a maga Trautweinjét réges-rég megfosztottuk volna a lehetőségtől, hogy olyan cikkeket publikáljon, mint az, amelyik magát annyira felkavarta. Ha komolyan akarnánk – fejezte be önelégülten és meggondolatlanul mondókáját –, száz és száz utat-módot találnánk rá, hogy őt és a PH-t hidegre tegyük. – Még idejében észbe kapott, hajszál híja, hogy buta fejjel nem a „megbúbolni” szót használta.

– Száz és száz utat-módot találnának? – kérdezte elgondolkodva Lea. És mivel Wiesener csak a vállát vonogatta, így folytatta: – Akkor csodálom, hogy még egyet se választottak közülük.

A tudat, hogy többször is előkelően és nagylelkűen lemondott arról, hogy a PH népséget elintézze, s így Lea meg nem érdemelten bosszantja, mélységesen felháborította Wiesenert. – Maga nagyon sokat jelent nekem, Lea – mondta és szürke szeme kajánul szikrázott, szája vékony és keskeny lett –, de annyit mégse, hogy egyszerűen csak azért harcba induljak a PH ellen, mert ennek a Trautweinnek a cikkei olyan nagy hatással voltak magára.

– Kedves Erich – válaszolta Madame de Chassefierre higgadtan –, most már egészen biztos vagyok benne, hogy Trautwein cikke magát még nálam is jobban felkavarta. Már rég nem viselkedett ennyire á la boche.

Wiesener gondolatban leszidta magát. Valóban á la boche viselkedett. Máskor ez sose fordul elő vele. Mindez annak a nyomorult Trautweinnek a bűne. Nem lehet szabadulni tőle. Olyan, mint a homok a cipőben, gondolta, mint egy tolakodó szerető.

Lea pedig, mivel a férfi hallgatott, így folytatta: – Ide figyeljen, Erich, én sose avatkoztam a maga dolgaiba. De ha most bosszút akar állni Trautweinen, mert jól és hatásosan ír, ha megpróbálja a Hírek-et tönkretenni, ezt tisztességtelen és szánalmas dolognak tartanám. – Könnyedén beszélt, kényelmesen ült ott, kecses tartásban. Franciául kezdte, de most egyszerre németre váltott át: – Ezt nem szabad megtennie – mondta –, nem szabad úgy viselkednie, mint a cinkostársai. Ne legyen magából is – kereste a szót – „disznó”.

Wiesener az asszony szájára pillantott, ahogy a német szavakat, a különös „cinkostársat” és a közönséges „disznót” idegenesen, egészen enyhe akcentussal nagy, fehér fogai közül kibuggyantotta. Jóllehet a legorombítás feltételekhez volt kötve, olyan előfeltételekhez, amelyek sose következhetnek be, mégis elevenébe vágott, a „disznó” szó elevenébe vágott, arca egy árnyalattal még halványabb lett, a szó belemart. Tehát a gondolat, hogy bosszút állhatna a PH-n azért, amit tett vele, hogy megbúbolhatná ezt a siralmas lapot, nyilvánvalóan nagyon természetes volt, természetes, mint minden tisztességtelen gondolat, mert – ahogy egy eszes tábornok mondta – mindegyikünknek lelke mélyén egy gazember ül lesben. Felrémlett előtte a meglehetősen vastag dosszié, amit Spitzi küldött neki, a PH-ra vonatkozó adatokkal teli dosszié. A PH igen ingatag alapokra épült, ez a Gingold pocsék, megvásárolható fráter; úgy látszik, éppenséggel nem nagyon szívesen emigrált Németországból, még bizonyos vállalkozásai, sőt, úgy látszik, rokonai is vannak ott, s ezeket a vállalkozásokat és rokonokat a viselkedésének megfelelően pártfogolni vagy zaklatni lehet. Egyszóval egy rátermett legénynek nem okozna nehézséget Heilbrun, Trautwein és társai feneke alól a széket kirántani. Ő azonban ellenállt e kísértésnek, azt a szabadelőadást az erkölcsről, amit a zsidónője itt tartott neki, ő már régen olvasta, legyőzte magában a gazembert, láncra verte. Az érzés, hogy az asszony igazságtalan vele szemben, fölényessé, már-már jókedvűvé tette. – Madame ezeknek az uraknak védőangyalaként óhajt fellépni? – kérdezte tréfálkozva. – Madame nem óhajtja, hogy ezeknek az uraknak a tyúkszemére lépjenek?

– Nem, ezt nem óhajtom – válaszolta Lea. Hangja nagyon nyugodtan csengett, legfeljebb kissé szárazabban, mint egyébként, de szeme a haragtól elsötétedett. – Attól félek – mondta –, ha maga valami ilyet tenne, ennek a kapcsolatunk terén következményei lennének. Maga, isten a megmondhatója, épp elég gazdag, azoknak meg nincs semmijük. Nem szeretném, ha elorozná a szegényember bárányát.

Wiesener nagyon felderült. – Hogy is hívták ennek a bárányról szóló példázatnak a szerzőjét? – kérdezte. – Náthán prófétának, ha nem tévedek. Tehát maga, Lea, ennek a Náthán prófétának a szerepében nem túl jó. Őszintén szólva – egészen közel ment az asszonyhoz, és igen gyöngéden átölelte vállát –, valószínűleg ezer és ezer kisebb-nagyobb csirkefogóság van a számlámon, de ezúttal igazságtalan velem szemben. A maga emigránsainak bandája levágott fej test nélkül, még kissé vonaglik, a szeme már-már lecsukódik, de már el van intézve. Igazán nem vagyok az az ember, aki egy levágott fejbe még belerúg. – És amikor Lea, csak félig meggyőzve, de készen, hogy hagyja magát meggyőzni, rézsűt felpillantott rá, a férfi így folytatta: – Nem, igazán nyugodtan alhat, Lea. Biztosíthatom magát, soha, még álmomban se gondoltam rá, hogy a maga Trautweinjét megakadályozzam abban, hogy erkölcsi felháborodását zenei tételekbe öntse. Valószínűleg ez az egyetlen öröme. Tehát hadd őrizze csak szegény nyugodtan tovább a báránykáját. Ide figyelj, drága Leám – még közelebb húzódott az asszonyhoz, és még bizalmasabb lett –, ha elkészülök a Beaumarchais-val, magad is belátod majd, hogy a te Trautweined nem jelent számomra igazi konkurrenciát. – Szemmel láthatóan még jobb kedvre derült, ismét a kedves, nagy fiú volt, aki Leát húsz esztendővel ezelőtt annyiszor elbűvölte.

Nem is annyira a Beaumarchais-tól, mint inkább a História Arcanától lett ilyen magabiztos és jókedvű. A Historia Arcana a korszak belső története. Az utódok ebből a munkából nemcsak sok esemény rejtett okát hámozhatják majd ki, amelybe máskülönben sosem nyerhetnének bepillantást, hanem a munka révén beleláthatnak egy olyan értő és érző ember lelkébe, aki a huszadik század első felét átélte. Ö, Erich Wiesener – ezt majd egyszer ország-világ felismeri – e korszak igazi történetírója.

Ennek azonban az az előfeltétele, hogy ezt a titkos történetet valóban mint titkos történetet vezesse. És hogy legyőzte önmagát és ezt a legfontosabb munkáját még Lea és Maria előtt is elhallgatta, ez tette őt most olyan jókedvűen magabiztossá. – Te egy meglehetősen veszélyes fiút választottál, drágám, barátodnak – mondta –, de nem a legrosszabbat.

És amikor Lea válaszolni akart, addig csókolgatta és simogatta őt, mígnem az asszony letett szándékáról.

14
Egy német ifjú Párizsban

Ezen az április 3-án estefelé, midőn Lea a háromrészes tükre előtt ült, hogy komornája segítségével kikészítse magát a holland követ estélyére, egy kurta kopogtatást hallott, s a tükörben egy frakkos urat látott belépni a szobába. Egy pillanatra megijedt. De aztán rájött, hogy Raoul jött be. – Csak el akartam köszönni tőled, mama – jelentette ki Raoul olyan könnyedén, ahogy csak telt tőle. – Az operába megyek. És előtte találkám van a Crillon szálló bárjában.

– Mondtam, hogy a zöld kesztyűt veszem fel, Odette – szólt oda Lea a komornájának. Szemtelenség, hogy ez az ifjonc a háta mögött frakkot csináltatott magának. Csakis a saját szakállára biztosan nem tette, valószínűleg Erich keze van a dologban. Ha Odette nem volna itt, most alaposan legorombítaná. Egyébként el kell ismernie, hogy Raoulon, amilyen nagyra nőtt, egészen jól fest a frakk. Valószínűleg csak azért kapálódzott olyan hevesen a frakk ellen, mert bosszantotta a gondolat, hogy ilyen felnőtt fia van. Azt jelenti ez, hogy már öregasszony? Az arca, amelyet a tükör mutat, még nem öreg. De ez a frakkos fiatal-úr, a Raoul fia azt tanúsítja, hogy igenis öreg. Harminckilenc éves és már öreg.

„Szemtelenség Erichtől – gondolja magában –, hogy az ifjonccal a hátam mögött összeszűri a levet. Bosszút áll azért, hogy különbül viselkedem nála. Alapjában véve Erich kicsinyes lélek. Szeret, s minden szerelemhez gyűlölet is keveredik, de a gyűlölete kicsinyes. Raoullal szemben mégse ereszthetem szabadjára a mérgemet.” A tükörben a fiú tekintetét keresi. „Csirkefogósan néz maga elé, nagyon is jól tudja, hogy szívesen megmosnám a fejét, de nem teszem. Erich, ha rossz fát tesz a tűzre, épp ilyen arcot vág.”

– Jobban kifesthetnéd magadat, drágám – tanácsolja neki Raoul mély, hízelgő hangján. – Így túlságosan diszkrét. De azért elbájoló vagy. Nagy kár, hogy ilyen közeli rokonok vagyunk. Rettenetesen beléd tudnék szeretni.

– Köszönöm, fiam – válaszolja Lea. – Nem festem ki jobban magamat. Madame Jacqueline – a fő-fő kozmetikusnője – ezzel biztosan nem értene egyet. Mesélj. Mivel töltötted a délutánt? Voltál úszni?

– Igen, de kiábrándító volt – számol be Raoul. – Federsen nem jött el, s Klaus Federsen nélkül az egész semmit se ér. Okosabb lett volna, ha veled ebédelek, s újra szemügyre veszem Monsieur Wiesenert. „Hébe-hóba szívesen látom az öreget” – idézi.

Arra várt, hogy az anyja végül mégis tesz valami megjegyzést a frakkra, még a szidás is jobb volna, mint ez a hallgatás. A legszívesebben maga hozná szóba, és egyenesen megkérdezné tőle: Hogy tetszik a frakkom? De ezt nem teheti, ez nem volna elég fölényes. Lea érezte, mi megy végbe a fiúban, s örült, hogy megtalálta szófogadatlanságára a leghatásosabb büntetést – hallgat. Éppen olyan, mint Erich, gondolta magában. Nem tudja rászánni magát, hogy szóba hozza.

És így is volt. Raoul egyre inkább úgy viselkedett, mint a felnőtt. – Most többet foglalkozom Céline-nel – mesélte. – Monsieur Wiesener tanácsára. Nem volt rossz tanács. Céline a nihilizmus és a legnyersebb erotika keveréke, igen figyelemreméltó. Neked, drágám, semmit se jelentene. Hogy valaki ezt a keveréket méltányolja, ahhoz a mocsokba valamivel mélyebbre kell belenézni, mint ahogy azt egy dáma a te helyzetedben megteheti. – Most már végre kegyeskedhetne legalább észrevenni a frakkját. Háromszor próbálta, s a papának jó csomó pénzzel kellett kirukkolnia. De Lea nem kegyeskedett. Megelégedett azzal, hogy a tükörből barátságosan rárnosolyogjon.

– Mesélj tovább, fiam – mondta –, hallak. – Raoul visszamosolygott rá, de nem mesélt tovább. Megsértődött. Anyja nem veszi őt elég komolyan, sem őt, sem a frakkját.

Furcsa módon haragja Wiesener ellen fordult. Megtagadta tőle azt a kis szívességet, hogy a „Jeanne d’Arc” és az ifjúsági találkozó dolgában segítségére legyen, ehelyett a frakkal akarta betömni a száját. Ez kellő kárpótlás? Hát nem volt természetes, hogy végre frakkot kapjon? Mama tudomást se vesz a frakkról, annyira természetes. Nem, Monsieur Wiesener, ezt túl könnyedén vette. Ilyen olcsón nem ússza meg. A „Jeanne d’Arc”-ügybe mégiscsak bele kell majd szállnia. De egyelőre megmutatjuk neki, hogy még mi is itt vagyunk.

Raoul azt hitte, van némi befolyása az anyjára, s neki is van beleszólása, hogy a Rue de la Ferme-en Wiesener számára milyen szelek fújdogálnak. Semmiképpen se árthat, ha kimutatja, hogy nem nézi kritikátlanul Wiesener urat. – Az utóbbi időben, drágám – mondta németül, hogy Odette ne értse –, ha a nácinkkal együtt látlak, mindig az az érzésem, mintha patrícius lány volnál, aki a leigázott Rómában összeállt egy barbár törzsfővel. Ennek a kapcsolatnak láttán egyik szemem sír, a másik nevet.

A tükörben anyja arcát kereste, hogy mosolyog-e. Nem mosolygott. Raoul fiatal kora ellenére önálló, blazírt úr, akinek sok kisebb-nagyobb hibáját el kell nézni, ha valaki ki akar jönni vele. Lea elnézte e hibáit. Kényeztette a fiát, legfeljebb olykor megpirongatta; nem is titkolta kissé ironikus csodálatát, s feszülten várta, milyen meglepetéseket készít még neki. Eltöprengett a szavain, s kiérezte belőlük, hogy Raoul egy letűnt korszak szereplőjét látja benne, avultnak tekinti. És nincs-e igaza? Az arca ugyan még frissnek látszik a tükörben, de ő mégiscsak a háború előtti nemzedékhez tartozik, élményeit már maga mögött hagyta, s Raoul azzal az előnnyel rendelkezik, hogy még nincs tizenkilenc éves, s így a mindenütt felbukkanó, meghökkentő új iránt nála jóval fogékonyabb. Igaza van, hogy fölényesen és gálánsan kezeli őt, s kegynek tartja, hogy egyszer-másszor betekintést enged neki a lelkivilágába. Ma is úgy kell végighallgatnia a fiát, mint régi barátot, ha nem akarja, hogy rögtön újból begubóddzék.

De erre most nem volt megfelelő hangulatban. Erich ma nem épp a legjobb oldaláról mutatkozott. Akármilyen hatást tett rá kifinomult ékesszólásával, az elhurcolt Benjamin ügyét körüllengő rossz szagot nem bírta eloszlatni. Ameddig itt volt, hitt neki, könnyed szeretetreméltósága levette a lábáról, de a bizalmatlanságát nem tudta elaltatni, korántse tudta, hogyan fog Erich Benjamin és a Hírek ügyében viselkedni. De ha már Erich gyengéit el kellett néznie, kétszeresen bosszantotta, hogy az ifjonc, úgy látszik, az apjára ütött, ő is, akár az apja, azt hiszi, egy kis könnyed szeretetreméltósággal jóváteheti mindazt, amit elkövetett. Igen, Raoul széles, kemény homloka, hetyke, mohó, szürke szeme egészen az apjáé. Ugyanolyan önző és felelőtlen, mint Erich. Ezért aztán nem mosolygott vissza Raoulra a tükörben, hanem elgondolkodva, sőt kedvetlenül nézett maga elé.

Raoul félreértette anyja hallgatását, azt hitte, komolyan mérlegeli szavait. – Gyakran fogadok önmagammal – húzta alá iménti megjegyzését –, hogy meddig fogjuk még kibírni ezzel az emberrel. – Mély, szép hangja gyengéd és gúnyos volt.

De Lea most már komolyan megharagudott. – Ennek ellenére ez az ember egy frakkot csináltatott neked – vetette oda –, méghozzá, mint látom, nagyon rendeset. Hogy a hátam mögött, fiam, összeszűröd vele a levet, azt még lenyelem. De hogy aztán ellene heccelsz, ezt nem tartom éppenséggel a frakkodhoz méltónak.

Raoul egy pillanatra meghökkent, elgondolkozott, de semmilyen találó válasz nem jutott eszébe. – Istenem, mama – siklott el, ahogy maga is elismerte, kissé erőtlenül, a szidás felett –, ebben férfidolgok játszanak közre. De csak azért jöttem, hogy elköszönjek tőled, a Crillonba kell mennem. – Odament az anyjához, udvariasan, gyerekesen lehajtotta fejét, hogy Lea megcsókolhassa a homlokát.

 

 

Amikor két nappal később az úszóklubjába ment, Klaus Federsent, a bajnokot újra ott találta. Mindannyian örömmel fogadták, mert többször egymás után hiába várták. Klaus Federsen széles, zömök fiú volt, fakószőke sörtehaja, apró szeme kissé otrombává tette, de ahogy úszott, fejest ugrott, víz alá merült, attól mindannyiuknak repesett a szíve. Szerették, jóindulatú és segítőkész volt, s az úszómesternél türelmesebben magyarázta el a többieknek a trükkjeit.

Akármilyen otromba volt is Klaus, a testében lakozó erő az első pillanattól kezdve vonzotta Raoult. Klausnak meg hízelgett, hogy a büszke, elegáns Raoul, aki csak kevés pajtásához ereszkedett le, őt mégis tartja valamire. Meghívta hát magához, s ennek a látogatásnak alkalmával Raoul megismerkedett az öreg Federsennel is, a Mitropa bank igazgatójával. Négyszögletes fejű, kedélyes és udvarias ember volt, apró, ravasz szemekkel. Ápoltsága ellenére lerítt róla az a nyers, lefojtott erő, amely Raoult a fiához is vonzotta. Raoul már régen elhatározta, hogy viszonozza Klaus Federsen meghívását. Most ezt meg is tette. Az ifjúsági találkozó gondolata foglalkoztatta, nem árthatott, ha ennek a Federsennek érdeklődését felkelti iránta.

Federsen pedig, amikor Raoult a maga környezetében, „keretében” látta, nem titkolta csodálatát. Bőbeszédűen kifejezésre juttatta lelkesedését Raoul csinos lakosztálya, a berendezés, a könyvek, a kis bár, az inas felett. – Mi, németek nem vagyunk szegények – jelentette ki naivul és fontoskodva –, még ha számos okból annak mutatjuk is magunkat; ezt mint beavatott mondom. De ilyen fényűzést én nem engedhetnék meg magamnak. Egészségedre – tette hozzá, amikor a negyedik pohárka armagnacot felhajtotta –, csin-csin! – Ez a már régimódi, egykor divatos felköszöntés furcsamód sután hangzott a szájából.

Raoulnak jólesett Federsen leplezetlen csodálata. Igen, ebből a hatalmas barbár erőből hasznot kell húznia, gondolta, s elmesélte neki a nagy ötletét, a találkozót a „Jeanne d’Arc” és egy német ifjúsági egyesület közt.

Klaus Federsen azonnal tüzet fogott. Majd beszél az apjával, ígérte, egészen biztos benne, hogy a németek ezt a tervet örömmel felkarolják. Olyan buzgón vetette bele magát a dologba, hogy Raoult e nagy-nagy iparkodás láttán aggodalom fogta el. Mert számára nem a találkozás volt fontos, hanem hogy őt tegyék meg a francia küldöttség vezetőjévé. Ha pedig ez a Federsen fiú ilyen hévvel szorgalmazza a dolgot, esetleg beérik, mielőtt neki még ideje volna a jelölését biztosítani. Tudta, hogy vannak ellenfelei, akik dölyfössége miatt nem kedvelik.

Ezért aztán a helyes irányba terelte Federsen buzgalmát. Egy ilyen találkozónak, jelentette ki, csak akkor van értelme, ha mindkét oldalon megbízható, egymással összehangolt emberek vannak. – Persze, persze – válaszolta Klaus –, az élen olyan fiataloknak kell állniok, mint te meg én.

– De nálunk – rukkolt elő most már nyíltan Raoul –, s valószínűleg nálatok is, sok a torzsalkodás meg a rivalizálás. Talán nem engem jelölnek, hanem valaki mást.

– Ez tiszta röhej volna – jelentette ki Klaus lármásan, s megveregette a nála magasabb Raoul vállát, büszkén, hogy ezt a bizalmaskodást megengedheti magának. De ekkor felvillant agyában a gondolat, amelyet Raoul szuggerált neki. Széles arca felragyogott. – Megvan – robbant ki belőle –, egyszerűen megmondjuk, hogy legszívesebben veled dolgozunk.

– Nekem is vannak némi összeköttetéseim – mondta Raoul. – Mamánál bejáratos egy német, akinek úgy hallottam, van valami befolyása. Talán, ha kissé megkörnyékezzük, pártfogolja majd a jelölésemet. Egy bizonyos Wiesener úrról van szó.

Klaus e név hallatán tüstént lehiggadt. – Wiesener – ismételte elgondolkodva, habozva. – Igen, ismerem őt. Befolyásos ember, szó se róla. De sok vaj van a füle mögött. Hűség és becsületesség nem tartoznak az erényei közé. Kikent-kifent pali – mondta, és apró szeme barátságtalanul pislogott.

A kikent-kifent pali fia úgy vélte, itt az ideje, hogy a „hivatalos” dolgokról a privát ügyekre terelje a szót. – Nem akarod megnézni a házi oltáromat? – kérdezte és a szoba sarkába vezette Klaust, aki már többször is oda-oda sandított, de nem érezte elég előkelőnek, hogy kíváncsiságát nyíltabban kimutassa.

Mármost ebben a sarokban egy asztalkán három fehér, tisztán kipreparált koponya állt, köztük pedig André Gide fényképe és mellette egy rulett forgatókorong. – Már túlvagyok ezen – magyarázta mosolyogva Raoul –, most már az egészet kissé giccsesnek tartom. De gyerekkoromban ezek a szimbólumok igen sokat jelentettek számomra, s az ifjúkorunk szimbólumai iránt illik kegyeletet tanúsítani. Egyébként ami magát a lényeget illeti, nézeteim nem változtak.

– Megmondanád, mit jelent ez? – kérdezte áhítatosan Klaus.

– A koponyák – magyarázta készségesen Raoul – a barbárságot, a háborút, a vadságot, a halálvágyat jelentik. A rulett a végzetet. André Gide pedig a művészet, a szellem. Ez a háromság az az alapelv, amely szerint az életemet berendeztem.

– Klafa – ámuldozott Klaus. – Különösen a koponyák. Szabad megfogni? – kérdezte s megsimogatta a csontot, és megforgatta a rulettet.

Klaus csodálata arra késztette Raoult, hogy az egész lakását megmutassa neki. Elkülönített, önálló lakosztálya volt, saját, közvetlen kijárattal a kertre. Hagyta, hogy Klaus megcsodálja a remek, kissé cicomás berendezést, a szép kötésű könyvekkel telerakott világos polcokat, az antik íróasztalt. Megmutatta neki a csigalépcsőt, amely a lakó- és dolgozószobájából a hálószobájába vezetett. – Klafa, klafa – ismételgette Klaus Federsen. Raoul elhatározta, megkérdezi Wiesenertől, hogy egy rendes ember használhatja-e társaságban ezt a szót, nem túl közönséges-e.

A lakásnézés után egy pohár cointreau-t ittak. Aztán Raoul újra rátért a „hivatalos” dolgokra. – Ha sikerül megnyerned az apádat – mérlegelte a helyzetet –, s én megnyerem Wiesenert, ha te az egyik, s én a másik oldalról nyomom a dolgot, egész biztosan nyélbe ütjük. – Klaus Federsen nemzetiszocialista keble dagadozott a büszkeségtől, hogy ez a Raoul, akit annyira csodált, feltételezi, hogy a németek, ha komolyan akarják, még a francia küldöttségre is azt kényszeríthetik rá vezetőnek, akit akarnak, másfelől azonban Wiesener nevétől viszolygott. – Ha mama megkéri őt – fontolgott tovább Raoul –, Wiesener nemigen mondhat nemet. Csak abban kételkedem, hogy mama beavatkozik a dologba. Okos asszony, de sajnos, a politika iránt nem érdeklődik.

Klaus lenyalta ajkáról az édes pálinka maradványait. Az egész idő alatt, amíg ezzel az elegáns francia ifjúval szemben ült, kicsinek és csúnyának érezte magát, most azonban, amikor kiderült, hogy az nem úr a saját házában, úgy érezte, fölébe kerekedett. – Nekem senki se beszél bele a dolgaimba – jelentette ki széles, diadalmas mosollyal. – Az én öregeim nálam már eljátszották kisded játékaikat. Markomban tartom őket, barátom – kérkedett. A sarokdíványon ültek, Raoul karcsún, keresztbe rakott lábakkal, kissé túlságosan feszes tartásban a kényelmes bútordarabhoz képest. Klaus némileg esetlennek látszott mellette, ráadásul a ragadós poharat a tálca helyett a kerek asztal nemesfájára rakta le. Nem, nem nagyon illett ide, Raoul lakosztályába. De Raoul mégis örült, hogy meghívta. Mert itt van például ez az érdekes újdonság. Igaz volna, hogy ennek a Klausnak valóban sikerült az apját markába kaparintania, azt az öreg Federsent, ki úgy állt ott, mint a hegy? Vajon nemcsak felvág? Nem, itt ül, elégedetten, ravaszul, brutálisan; hihető, hogy igazat mond. De hogyan vitte végbe? Ezt Raoulnak ki kell szednie belőle: ilyen módszereket elsajátítani, nem megvetendő dolog. – Egyszóval markodban tartod az öregedet? – kérdezte elismerőleg. Aki tudja, mi fajta az idősb Federsen úr, erre csak azt mondhatja: le a kalappal!

De Klaus e kérdést elengedte a füle mellett. Noha a karcsú, előkelő ifjú, aki őt így megtisztelte: meghívta és megvendégelte, tetszett neki, de hát mégiscsak az ősellenséghez tartozik, intellektuális szaga van. Amellett az is bizalmatlanná tette, hogy Raoul ismeri Wiesenert. Kétségtelenül okosabb, ha ő, Klaus, aki már amúgy is kissé túl sokat ivott, vigyáz magára. Tehát résen volt, bezárkózott, s minden lármás német és francia bizalmaskodás ellenére sem vallott be többet az öregéhez fűződő viszonyáról.

Ámde ha Raoul egyszer fejébe vett valamit, egyhamar nem adta fel a harcot. Meg kell tudnia, hogyan sikerült ennek a Klausnak a brutális apját a markába kaparintania. Csellel közelítette meg a dolgot. Egy ideig elhanyagolta Klaust, hogy aztán annál inkább ajnározza. Előbb kigúnyolta, hogy aztán még inkább legyezgesse önelégültségét, hazafias érzéseit. És végül mint magával egyenlőt kezelte.

Mi több, egy este, különös bizalma jeléül meghívta őt, hogy látogassanak el együtt Madame Yvonne műintézeté-be, egy rendes, kis bordélyházba. Ott aztán a bátortalan, suta és sóvár Klausnak az első pillanattól kezdve imponált Raoul hányavetisége, világfi hozzáértése, amikor pedig fizetésre került sor, s Klaus a maga részét ki akarta fizetni, de Raoul ezt nagyvonalúan és fölényesen elhárította, a német ifjú kisebbrendűségi, lekötelezettségi érzete, hálája még csak fokozódott. Boldogan, hogy Raoul tovább is megtűri társaságában, elkísérte őt a Boulevard des Capucines egyik kávéházába. A friss áprilisi este ellenére a szabadban ültek le egy asztalkához, egy kis kályha közelében. – Tudod, öregem – mondta Raoul azzal a blazírtsággal, amely újból és újból felbosszantotta Klaust, de amelyet ennek ellenére kénytelen volt mindig megcsodálni –, tudod, az egészben mégis a legjobb a cigaretta utána. – E kijelentése ugyan nem volt őszinte, de elégedetten látta, hogy ez a megjegyzés nem téveszti el hatását.

Igen, ez volt az a megjegyzés, amely – s ez Raoul minden várakozását meghaladta – arra késztette Klaust, hogy titkát feltárja előtte. Mert Klaus megpuhult: csodálta Raoult, s éppen ez a cigarettára vonatkozó utolsó megjegyzés úgy elmélyítette benne saját kicsiségének és tapasztalatlanságának érzetét, hogy már csak az önbecsülésnek visszanyerése végett is szükségesnek tartotta, hogy a maga részéről valamilyen imponáló dologgal álljon elő. Elmesélte hát a történetét, hogy miképpen sikerült az öregét markába kaparintania.

Ez pedig a következőképpen játszódott le. Idősb Federsen úr, mint a Mitropa bank igazgatója, látott és hallott egyet s mást afféle náci ügyekről, amelyeknek nagydobra verése nem lett volna számukra kellemes. Federsen úr azonban sokat és szívesen beszél, nem rejti véka alá érzelmeit, és szűk családi körben mindent kifecseg. Elbeszéléseit csípős kommentárokkal fűszerezi. Mármost Federsen úr ugyan jó szimattal idejében csatlakozott az új urakhoz, ám velejében az előző nemzedékhez tartozik, vérbeli német nacionalista, akit ráadásul megrontott a tőzsde- és bankzsidókkal való érintkezés. Következésképpen a kommentárjai olykor-olykor rosszindulatúak s illetlenek, s a tettei se mindig egyértelműek, egyszóval ha bizonyos náci vezetők tudnák azt, amit ő, Klaus tud, ez Federsen papa számára nem volna éppenséggel kellemes. Mármost ő, Klaus, a Hitler-ifjúság tagja, s ebbéli minőségében kötelessége azonnal jelenteni feljebbvalóinak, ha valami államellenes dologról tudomást szerez, még akkor is, ha a legközelebbi hozzátartozóiról van szó. Eddig minden szép és jó. De egy alkalommal Federsen papa arra a szemtelenségre vetemedett, hogy megtagadja tőle azt a kis Simca-kocsit, amit a tizennyolcadik születésnapjára olyan szívesen kapott volna ajándékba. Az öreg keményfejű ember, de ő, Klaus se afféle betojt alak. Szó szót követett, alaposan összerúgták a patkót. Míg aztán ő kijött a farbával, s a Hitler-ifjaknak említett kötelességeiről kezdett zengeni. Federsen papa eleinte csak nevetett. Majd pedig nagy hangon kijelentette, hogy ha valaki bármiféle zagyvaságot továbbadna, amit tőle, az öreg Federsentől tanúk nélkül állítólagosan hallott, az éppoly tökfejű, mint erkölcsileg elvetemült, s az ilyen alaposan megüti a bokáját. De ha az öreg azt képzelte, hogy csecsemővel van dolga, akkor elkalkulálta magát, őt, Klaust ugyanis nem kőbölcsőben ringatták, ezt az ellenvetést előre látta, és idejében tanúkat szerzett magának. Gertrudot, a cselédlányukat magához édesgette, s írásbelileg igazoltatta vele, hogy ezt és azt hallotta, önmagukban ártalmatlan dolgokat, de ha Klaus arra kényszerülne, hogy ki kellene azokat egészítenie, úgy ezek az ártalmatlanságok egyszeribe egészen másképpen festettek volna, s Federsen papa bizonyos nézeteit és tetteit igen kellemetlen színben tüntetnék fel. Az öreg pedig reálpolitikus, s így Klausnak a Hitler-ifjú kötelességeire vonatkozó elméleti fejtegetéseiből, meg Gertrudnak, a cselédlánynak nyilatkozatából már helyes fogalmat alkothatott magának fia értékéről. Felismerte, hogy egy ilyen fiúhoz nem méltó, hogy gyalog járjon, ügyesbajos dolgait szükségképpen egy kis Simca-kocsin kell intéznie. Azóta Klausnak csupán időnként kell rámutatnia a Hitler-ifjú feljelentési kötelezettségére, s az öreg máris kezes báránnyá válik.

Ezt mesélte hát Klaus. Bár sok szlengkifejezést használt, Raoul azért megértette. Tovább szívta cigarettáját, de amikor az kialudt, nem gyújtott másikra. A kávéház teraszán hideg lett, a vendégek jó része odábbállt, vagy a belső helyiségbe menekült. Raoul ebből semmit se látott, figyelmesen hallgatta Klaust.

Klaus eljárását nem tartotta ugyan nagyon tisztességesnek, de hát nem olyan korszakban élnek, amikor minden értéket átértékelnek, s vajon a tisztesség nem relatív? Annyi bizonyos, hogy ez a Klaus fiú csudára dörzsölt alak. Módszerei közönségesek, barbárok, ám pusztán a rulettel és az André Gide fényképpel nem verekedheti át magát az ember ennek a világnak a dzsungelén, a halálfejekre is szükség van. A reneszánsz idején alkalmazott módszerek ennek a Klaus gyereknek módszereinél formailag talán valamivel kifinomultabbak voltak, de lényegében egyre mennek. E módszerek nélkül Hitlerből nem lett volna Hitler, Mussolinibői nem lett volna Mussolini. Raoulnak tehát jó szimata volt, amikor feltételezte, hogy Klaustól lehet valamit tanulni.

És Klausnak, a barátjának, a nácinak, az úszóbajnoknak beszámolója, amelyet a Madame Yvonne-nál tett látogatás után a Boulevard des Capucines egyik kávéházának teraszán adott elő neki, mélyen beivódott lelkébe.

 

 

Raoulnak időnként gyerekes vágyai támadtak. Lakása közelében, a Bois-ban volt egy elsősorban gyerekek kedvéért létesített kis állatkert. Raoul ott gyakran és hosszasan elnézte a majmokat vagy a vadállatokat, vagy pedig beült egy aprócska, bolondos csónakba, amely kormány nélkül végigsodródott egy kis varázspatakocskán, meseszerű partok mentében.

Aznap alaposan kiélvezte a csónakázást, háromszor tette meg az utat. Eközben átgondolta az ifjúsági találkozó tervét. Kezdetben minden olyan egyszerűnek látszott, de tüzetesebb vizsgálatra kiderült, hogy igen sok akadályt kell leküzdenie, s épp ez volt az oka, amiért a terv végrehajtását újból és újból elhalasztotta. Most azonban már Klaus Federsen is tud a tervéről, most már a tekintélyéről van szó, le kell hát küzdenie vonakodását, s dűlőre kell vinnie a dolgot.

Csakhogy ezt elhatározni könnyű volt, végrehajtani már jóval nehezebb. A parton flamingók álldogáltak fél lábon, mozdulatlanul, egy pálmaoázis bukkant fel előtte. Csónakja egy pillanatra elakadt, aztán megint kiszabadult, köröskörül gyerekzsivaj töltötte meg a levegőt. Sose fogják a „Jeanne d’Arc” küldöttség vezetőjévé kijelölni, ezt most már végleg belátta, hacsak a németek nem támogatják a jelöltségét. És még akkor is csak az esetben, ha ügyesen, tapintatosan járnak el. Idősb Federsen ezt egymagában aligha fogja elintézni. Raoul hibát követett el, hogy Klaus előtt egyáltalában szóba hozta a dolgot. Sóhajtva szállt ki a csónakból, lassan kibandukolt az állatkertből. Wiesenerre van ráutalva, akár akarja, akár nem, újból hozzá kell fordulnia.

Született úrnak tartotta magát, akinek joga van mások szolgálatait igénybe venni, s egy pillanatig sem habozott, ha arról volt szó, hogy áldozatokat követeljen. Csakhogy ezúttal nem volt biztos a dolgában. Wiesener rendkívül tartózkodóan viselkedett, bizonyára jó oka van rá. Mivel pedig Raoul nem látja tisztán ezt az okot, nem is tud megfelelő érvet felhozni ellene, majd tapogatóznia kell. Viszolygott ettől a második megbeszéléstől. „Nincs hozzá merszem”, szokta ilyenkor Klaus Federsen mondani. Nincs hozzá merszem, gondolta most magában Raoul is, s tudós elme lévén azon töprengett, vajon honnét származik a „Mumm”, az a különös német szlengszó, amit Klaus a „mersze” megjelölésére használt. Vajon van-e valami köze az azonos hangzású pezsgőmárkához? De akár van hozzá mersze, akár nincs, muszáj belevágnia a dologba.

A következő napokban többször is elment Wiesenerhez, de egyszer se találta otthon. Persze – talán szándékosan – olyan időpontokban ment fel hozzá, amikor Wiesener rendszerint nem tartózkodott odahaza. Mivel az apját nem találta otthon, megpróbálta Maria Hegnert megnyerni tervének. Hevesen tovább folytatta vele a flörtölést, igyekezett elbájolóan viselkedni, elmesélte neki a tervét, s megkérte, keltse fel Wiesener érdeklődését a terv iránt. – Segítenie kell nekem, Maria – kapacitálta, s zöldesszürke szemét Maria szép, széles arcára függesztette, hosszú kezébe fogta a lány kezét, gyengéden megsimogatta a karját, mély hangja hetykén behízelgő volt. – Segítenie kell nekem, Maria – ismételte. – Monsieur Wiesener az ötletet jónak tartotta, de, azt hiszem, mégse lelkesedett érte. Maga többet tud elérni nála, mint én. Maga a férfiaknál végtelenül sokat el tud érni, Maria. Csak magán múlik; Monsieur Wiesener hallgat magára. Nagyon jól tudom, milyen befolyással van rá. Segítenie kell nekem, Maria. – Németül beszélt, enyhe akcentussal, amelynek ismerte a hatását.

Maria beszélt is Wiesenerrel Raoul szándékáról. De hamarosan be kellett látnia, hogy itt minden rábeszélés hiábavaló. Mihelyt a „Jeanne d’Arc” név elhangzott, Wiesener bizalmatlanná vált, s zárkózott lett. Éppen azért, mert szívesen segített volna a fiúnak, saját kishitűsége feletti haragját töltötte ki. Raoul rettenetesen nagyigényű. Ha már most, amikor még nincs is tizenkilenc éves, politikai ambíciói vannak, akkor méltóztasson maga kikaparni a gesztenyét a tűzből. Nem szabad neki túl könnyűvé tenni a dolgot. Az ő indulása tízszerte nehezebb volt. És különben is, mi szüksége van ennek a csirkefogónak arra, hogy Maria mögé bújjon? Pedig örült, hogy Maria érdeklődik Raoul iránt, s hogy a fiúnak ízlése van, Mariával flörtöl.

Megvárta, amíg Maria befejezi mondókáját, s aztán óvatosan előállt a maga ellenérveivel, igazi aggályát azonban elhallgatta. A francia és a német frontharcosok találkozása, jelentette ki, nem hozta meg a kívánt sikert, sőt, valljuk meg őszintén, egyenesen kudarcba fulladt. Ha pedig ilyen egykettőre egy másik hasonló rendezvényre kerül sor, ez is csak balul üthet ki.

Maria jól ismerte Wiesenert, s így sejtette igazi indítékait. A férfi tétova, erőtlen magyarázkodása megerősítette gyanúját. – Nem nagyon férfiasan viselkedik ebben a dologban – mondta ajkát biggyesztve. – Ilyeneket, mint a frontharcosok találkozója, mondhat a Nyugatnémet Újság olvasóinak, de nem nekem. Nagyon jól tudom, miért habozik. De efféle csűrés-csavarással végső soron mégse fogja megúszni a dolgot. Előbb-utóbb egész biztosan bekövetkezik egy olyan helyzet, amikor de Chassefierre úrhoz és az anyjához fűződő kapcsolatáért felelnie kell. Ha ilyen túlzottan óvatos, inkább szakítsa meg végleg ezt a kapcsolatot, az okosabb volna. Egyáltalán nem szép, hogy így kerülgeti a dolgot, ne csodálkozzék, ha Raoult elhidegíti.

Wiesenert elkeserítette, hogy Mariának igaza van. Újabban bosszantóan éles hangot használ vele szemben. – Nem gondolja, Maria – kérdezte kaján udvariassággal –, hogy az utóbbi időben súlyos megterhelésnek teszi ki barátságunkat? – A lány felnézett rá, s vállat vont.

Maria beszámolt Raoulnak a sikertelen próbálkozásáról. Amikor pedig a fiú ennek okát tudakolta, kitérő választ adott. Raoul így nem tehetett mást, mint hogy maga kényszerítsen ki nyílt igent vagy nemet az apjától. De félt a nemleges választól, és ezért egyik napról a másikra halogatta a beszélgetést.

Most kerülte Klaus Federsent, attól tartott, az esetleg szóba hozza a tervet. Klaust azonban nem volt könnyű lerázni. Egyre erőszakosabban sürgette, hogy látogassa meg őt. Végül is, mivel Raoul állandóan újabb kifogásokkal állt elő, azt mondta neki, hogy valami különösen érdekes mutatnivalója van számára, és semmi kifogást nem fogad el. Raoul tehát kénytelen volt eleget tenni a meghívásnak.

Mármost Klaus Federsennek egy ritkaságokból álló gyűjteménye volt, s ennek egyik új darabját akarta Raoulnak megmutatni. Egy valóban érdekes darabot, egy kis csomag levelet, egy bizonyos Fritz Regensburgernek egy bizonyos Emmi Wefershez intézett szerelmes leveleit.

Ez a Fritz Regensburger zsidó diák volt, helyesebben valaha zsidó diák volt. Kapcsolatot tartott fenn egy ifjú hölggyel, egy düsseldorfi festőművész-növendékkel, mármint az említett Emmi Wefersszel. De a szerelmespár faj-gyalázó tevékenységének nyomára jöttek, mire a diákot és a ringyóját szégyentáblával a nyakukban végigvezették az utcákon, mindkettőjüket pellengérre állították egy kabaréban, s végül a diákot koncentrációs táborba vitték, ahol aztán felakasztotta magát. Emmi Wefershez intézett levelei, amelyeket egy házkutatás alkalmával fedeztek fel, kerülő úton Klaus birtokába jutottak, s így most de Chassefierre és Federsen fiatalurak kipirult arccal elmélyedve böngészték az irományokat.

Szó se férhet hozzá, érdekes levelek voltak, s birtoklásuk alkalmas volt rá, hogy még egy olyan blazírt ifjú emberre is, mint Raoul, mély hatást gyakoroljon. Fritz Regensburger diák nyilvánvalóan nagyon szerette a számára tilos „árja” lányt, kiélvezte bűnét, gonosztettéből tagadhatatlanul volt is valamije. Emmihez írt leveleiben ömlendezve idézte fel a kikóstolt gyönyörök emlékeit, festette le a rá váró újabb gyönyöröket. Pazarnál pazarabb kifejezésekkel magasztalta szeretője testét, sok és érdekes becenévvel illette e test minden egyes részét és azokat az élvezeteket, amelyeket ezek a testrészek nyújtani tudnak, úgyhogy az ecsetelt gyönyörök a két fiatalurat még most is, amikor Regensburger diák már réges-rég kiizzott és elhamvadt, izgalomba hozták. A diák levele csupán egyetlenegy lény: a szeretett nő szemének volt szánva, s most, hogy idegen szemek olvasták, sok minden meglepőnek és visszataszítónak tűnt. Klaus már többször is tüzetesen áttanulmányozta ezeket az értékes irományokat, de most, amikor Raoullal együtt gyönyörködött bennük, újból elragadtatással töltötték el, apró szeme kéjesen csillogott, nyelvével csettintgetett. – Micsoda disznó – szögezte le –, micsoda ronda disznó! Na de megadtuk neki. Elkaptuk a frakkját. De milyen különös szavakat ismert ez a disznó, egyikét-másikat igazán érdemes megjegyezni. – Raoul teljesen átérezte ennek az olvasmánynak tragikus és groteszk ízeit, egészen más érzelmekkel eltelve olvasta e leveleket, mint Klaus, de azért őt is bizsergette és mély csodálattal töltötte el az a gazdag szókincs, amellyel a testi gyönyör ajándékozza meg az embert.

Klaus elégedetten látta, hogy levelei imponálnak Raoulnak, baráti érzelmei elmélyültek, s ezt ki is akarta mutatni. Barátja iránti szívességből visszatért arra a tervre, amelyről Raoul említést tett neki. Vajon nem volna-e itt az ideje, kérdezte, hogy nekilássanak e kitűnő ötlet megvalósításának? Vajon nem kellene-e neki végre lépéseket tennie? Raoul a levelek olvasása közepette megfeledkezett e kellemetlen ügyről, s most váratlanul kérdőre vonták. De már nem tudott visszakozni. Hát nekidurálta magát, kijelentette, elhanyagolta a dolgot, most azonban komolyan nekiáll. Arra kérte barátját, várjon még egy kicsit, amíg ő, amint megállapodtak, beszél Monsieur Wiesenerrel. Ezt most már haladéktalanul megteszi.

Másnap mindenre elszántan felment Wiesenerhez.

Sejtése beigazolódott: a beszélgetés felettébb kellemetlen volt. Wiesener elismételte, amit már első alkalommal is elmondott fiának, vagyis hogy az ötlet ugyan kitűnő, de nyugodtan ki kell várni, amíg a dolgok beérnek. Amikor pedig Raoul nem tágított, s tudni akarta, meddig fog ez az érlelődési folyamat tartani, Wiesener azt válaszolta, meg kell várni, amíg a frontharcosok találkozójának balsikere feledésbe merül, de hogy ez mikor következik be, azt nem tudja előre megmondani. Ismét sok szívélyes szót használt, s e sok beszéd mögött megint csak világosan és rendíthetetlenül elutasítás rejlett.

Jóllehet Raoul csak az imént hallott Regensburger diák sorsáról, mégse jutott eszébe, hogy Wiesener vonakodása valamilyen összefüggésben lehet Leához fűződő kapcsolatával. Külföldön csak kevesen sejtették, hogy a nácik milyen iszonyatos, eszeveszett, végletekig kifinomult, aprólékos módszerességgel vonják le fajelméletük gyakorlati következményeit. A Harmadik Birodalom határain túl például aligha juthatott bárkinek is eszébe, hogy az ugyan nem volna büntetendő cselekmény, ha egy átlagnémet a negyedzsidó Lea de Chassefierre-rel viszonyt tartana fent, ezzel szemben egy olyan prominens személytől, mint Wiesener, az ilyesmit nagyon is zokon veszik. És az a gondolat is aligha merülhetett fel valakiben, hacsak a nácik gyakorlati irányelveit tüzetesen nem tanulmányozta, hogy maga Raoul, mint nyolcadzsidó jogilag ugyan tiszta árjának minősül, de bizonyos tiszteletbeli állások betöltésére mégse elég tiszta vérű. Raoul tehát nem ismerte Wiesener indítékait. Gyávaságnak tartotta, hogy egyszerűen szeszélyből megtagadja tőle e jelentéktelen kívánságának teljesítését. Apának és fiúnak egyaránt minden ügyességére szüksége volt, hogy haragját jól-rosszul leplezze. Wiesener igyekezett valamilyen módot találni, hogy kibékítse az ifjoncot. Végül megkérdezte tőle, hogy nincs-e pénzre szüksége, s rátukmált egy halványlila ezerfrankost. Raoul elfogadta a bankjegyet, de csak az adomány mögött megbújó rossz lelkiismeretet látta, s Monsieur Wiesenernek nagylelkűségével nem sikerült az ifjú ember ellenséges érzelmeit eloszlatnia.

15
Heydebregg tagtárs és a küldetése

Időközben befutott Konrad Heydebregg, a párt már hetek óta bejelentett különmegbízottja. Széles körű felhatalmazással érkezett, ez ismeretes volt, de hogy milyen célból és milyen szándékkal jelent meg a színen, senki se tudta, A nemzetiszocialista párt itteni központjában, a párizsi Barna Házban attól féltek, szigorú ellenőrzést fog tartani. Még nyomasztóbb volt a hangulat a követségen, a Rue de Lille-en. A Külügyminisztérium ugyanis hébe-hóba ellenállást tanúsított a párt durva, közönséges módszereivel szemben, mire az utóbbi viszonzásul különleges meghatalmazással ügynököket küldött az európai fővárosokba. Ilyen ügynökként – azzal a céllal, hogy a hivatalban levő nagykövetet egy időre puszta árnyékfigurává tegye – érkezett Párizsba Konrad Heydebregg is.

A nagykövetség tüstént megérdeklődte, szabad-e számára valamelyik este fogadást rendeznie. Heydebregg úr csak egy sörestélyt fogadott el, s még azt is szűk körben akarta eltölteni. Így hát mintegy harminc urat hívtak meg, a német kolónia színe-javán kívül egy-két francia politikust, tudóst és újságírót, akikre a Rue de Lille, úgy vélte, számíthat.

– Nos – kérdezte Wiesener von Gehrke urat, akivel a kis terem egyik sarkában álldogált – körülszaglászta már az új fiút?

Igen, Spitzi már összebarátkozott Heydebregg-gel. Neki személy szerint nagyon tetszik, azt hiszi, Wiesener is igen jól ki fog jönni vele. Spitzi makulátlan fogait villogtatta, úgy látszott, a lehető legjobb hangulatban van. Ez a jó hangulat valószínűleg őszinte volt. Heydebregg mindannyiuk szeme láttára tüntető szívélyességgel beszélgetett el Spitzi-vel.

Maga Wiesener kissé nyugtalankodott. Nem éppen a legjobb jelnek tekintette, hogy a tagtárs, bár már négy napja van Párizsban, még nem jelentkezett nála. Azok alapján, amit Wiesener megtudott, Heydebregg nem könnyen kezelhető ember. Régi harcos, a párt legelső tagjainak egyike, kemény, bogaras koponya. Azt is gyanították róla, hogy csaknem az összes többi vezető férfiúval ellentétben, valóban hitt a nemzetiszocialista doktrínában. Amellett, megint csaknem az összes többi kiemelkedő párttaggal ellentétben, megvetette a vagyonszerzést s a hatalom más látható jeleinek birtoklását. Ezért aztán Wiesenert kellemetlen feszültség töltötte el, midőn Spitzi ezzel a javaslattal állt elő: – Jöjjön, mon vieux, tegye próbára saját tisztelt orrát az új fiúnál. Bemutatom neki.

– Wiesener tagtárs a Nyugatnémet Újság-tól? – kérdezte Heydebregg, amikor Spitzi bemutatta Wiesenert. – Minket a Birodalomban megelégedéssel tölt el – folytatta –, hogy ön az itteni sajtótudósítónk. – Wiesener fellélegzett. Bár az effajta leereszkedő hanghoz nem volt szokva, de az utóbbi napok bizonytalanságai után a nagy hatalmú férfiú szavait mégis megkönnyebbülve hallgatta.

Miközben valamilyen semmitmondó udvarias választ mormogott, megnézte magának az újfiút. Heydebregg nála valamivel kisebb termetű, de szélesebb, tagbaszakadtabb, zömökebb volt, öltözködése pedig gondos, kissé régimódi. Wiesenernek feltűnt óriási, otromba lába, a hatalmas fekete nyakkendő, amely mellényének kivágását csaknem teljesen betöltötte, s kabátujján a gyászszalag. A keménygallérra súlyos koponya nehezedett, amely, ha az álla nem lett volna olyan határozott, jóformán álmosnak tűnt volna. Arca széles volt, bőre sápadtas, csaknem pilla nélküli szemhéja alól mélyen ülő, kékesszürke, szinte fehéres szeme nyugodtan, szinte fénytelenül s mégis fenyegetően nézett – sötét, kissé már őszülő haját Heydebregg rövidre vágatta. Hangja mélyen, furcsamód közönyösen s mégis messze hallhatóan csendült. Mozdulatai korrektek, cirkalmazottak és – kiváltképp, ha bólintott vagy meghajolt, amint ezt gyakorta tette – egyenesen bábjátékba illőek voltak.

A beszélgetésük akadozott, mindig beleszólt valaki, Wiesener azonban mégsem tágított Heydebregg mellől. Minden mondatára, hanglejtésére figyelt. Heydebregg hol németül, hol franciául beszélt, aszerint, hogy kihez szólt, a francia nyelvet diákosan, korrektül és körülményesen, keletporosz akcentussal, döcögősen beszélte. Már a háború előtt is járt Párizsban, s egy másik alkalommal a nagy frankinfláció idején. Ezúttal néplélektani fejtegetésekbe bocsátkozott, a franciák felületességét taglalta, hajlamukat a bürokrácia és slamposság vegyítésére, adottságaikat a forma és szín iránt, s érzéketlenségüket a lényeg, az alak iránt. E banalitásokat ellentmondást nem tűrő hangon adta elő, mintha matematikai tételek volnának, s mintha őt magát arra szemelték volna ki, hogy a franciákról oly bizonyítványt állítson ki, amely egyszer s mindenkorra „bevonul” a világtörténelembe. Heydebregg jó ötvenes lehetett, megrögzött nézeteket vallott, de épp ez a korlátoltság nyers energiát kölcsönzött neki, ami Wiesenert leplezett nevethetnékje ellenére is tiszteletre késztette.

Heydebregg hébe-hóba felemelte kezét – óriási, otromba, brutális, jól ápolt, fehér bőrű kezét. Ápoltsága, jegyezte fel magának gondolatban Wiesener, még jobban kiemeli közönségességét. Heydebregg igyekezett is kezét szorosan a testéhez lapítani, mintegy elrejteni, olykor meg ökölbe szorította, de ezzel, éppúgy, mint a hatalmas, ófrank pecsétgyűrűjével még csak annál inkább az otrombaságára irányította a figyelmet. Wiesenernek nehezére esett, hogy levegye róla szemét.

Heydebregg leült, hosszú kabátja szárnyait gondosan oldalvást hajtotta, csíkos nadrágját térdén kissé felhúzta, mire előbukkant feszes fekete gyapjúzoknija. Egy kézmozdulattal felszólította Wiesenert, hogy üljön mellé. Az egyébként oly dölyfös Wiesener ezt sikernek könyvelte el, s cinkos mosollyal Gehrkére kacsintott.

– Milyen az élet most itt Párizsban, fiatalember? – kérdezte kegyesen Heydebregg, amikor a többiek egy rövid időre kettesben hagyták őket. Örült, hogy rátalált a „fiatalember” megszólításra, tréfásnak, kissé párizsiasnak hangzott, s kifejezésre juttatta mind az indokoltan bizalmas kapcsolatukat, mind pedig a kettőjük közti illő távolságot.

Wiesener időközben eldöntötte magában, hogy Heydebregg-gel szemben milyen taktikát kell követnie. Annyi bizonyos, hogy nem lesz könnyű ezzel a vaskalapos, brutális emberrel kijönnie. Ráadásul épp ez a korlátoltság kölcsönzött erőt és önbizalmat ennek a férfinak. A belőle áradó protestantizmust, puritanizmust, bürokratizmust alantasnak és pedánsnak érezheti ugyan az ember, de kétségtelenül meggyőződés, vallás, vitalitás rejtőzik mögötte. A tagtárssal szemben semmiképpen se szabad szkeptikusnak mutatkoznia, még ha valójában az is, könnyelműségnek, léhaságnak itt nincs helye. A „Milyen az élet most itt Párizsban” kérdés kissé vizsgára, faggatásra emlékeztet. Szabados életstílusáról valószínűleg már egy s más a fülébe jutott Heydebreggnek, ostobaság volna hát, ha jó tanulónak akarná megjátszani magát, ha leplezni akarná könnyed életmódját. Itt igen párizsiasan élünk, ismerte el hát Wiesener, ezt azonban ő belső fenntartással teszi: csak azért alkalmazkodik a párizsi szokásokhoz, mert ez az egyetlen lehetőség, hogy elérjen bizonyos célokat, amelyek, úgy véli, a pártnak előnyére szolgálnak. Párizsi életét nordikus furfangnak kívánja beállítani, Heydebregg tekintse ezt álarcnak, amit Wiesener csupán az ellenség félrevezetése végett visel.

A tagtárs figyelmesen hallgatta Wiesener óvatos önigazolását. Csaknem fehér, furcsamód élettelen szemét olyan állhatatosan függesztette rá, hogy Wiesenert már-már kényelmetlen érzés fogta el. Helytelen taktikához folyamodott? Kiderült, hogy a helyeset választotta. Heydebregg ugyanis, amikor Wiesener a mondókája végére ért, a maga higgadt, korrekt, tanáros módján így szólt: – Igen, e nélkül az úgynevezett nordikus furfang nélkül valóban nem lehet itt meglenni. Köszönöm – tette hozzá kegyesen, mint valami tábornok, aki meghallgatja és jóváhagyja alárendeltje beszámolóját.

Wiesenernek, így elbocsátva, még megvolt az az elégtétele is, hogy Heydebregg felszólította, a legközelebbi napokban hosszabb megbeszélés végett keresse fel őt.

 

 

Heydebregg tagtárs a Watteau szállóban, egy csendes, előkelő, régi, jó hírű hotelban szállt meg, a Diadalív közelében. Ormótlan lábait előrenyújtva, mereven, esetlenül ült a törékeny, kék selyem, rokokó székben, fejénél, Boucher frivol festményén a mezítlen Miss O’Murphy, fekhelyén hasmánt kinyújtózkodva, mutogatta a nézőnek szépséges hátulját. Wiesener – noha igyekezett, hogy a tagtárs észre ne vegye – minduntalan kénytelen volt Heydebregg óriási, fehér bőrű kezére pillantani, amelyet az mozdulatlanul combján tartott. Mint valami egyiptomi királyszobor üldögélt a kis székben.

– Ez az én úgynevezett küldetésem részben abban rejlik – közölte Heydebregg figyelmesen hallgató társával –, hogy az emigráns csürhe vartyogásának véget vessek. A Benjamin-ügyben csapott lárma Berlinben bosszúságot keltett. A nemzetiszocialista állam már torkig van ezeknek a szánalmas figuráknak a piszkálódásaival.

Wiesener fegyelmezetten, higgadt tisztelettel hallgatta Heydebregget. Csakhogy az a fekete szalag, amelyet Heydebregg úr a kabátujján viselt, az a gyászszalag elterelte figyelmét. „Ó, kedves bázeli halál.” Heydebregg tehát a Benjamin-ügy körül csapott lármát s nem magát az ügyet akarja elintézni? Az tán már el is van intézve? Már fait accomplit teremtettek? A bénító, mélységesen nyugtalanító képzetek, amelyek Wiesenert Trautwein cikkének olvasása óta kísértették, most újból felrémlettek, újra felmerült a gyötrelmes kérdés: életben van-e még az az ember, akiért a harc folyik.

E gondolatok megakadályozták Wiesenert, hogy idejében megfelelő választ ókumláljon ki. És amikor meglepődve ráeszmélt, hogy Heydebregg már a mondókája végére ért, hebehurgyán válaszolt: – Ezek a támadások – vetette oda szokott, kissé fölényes hangján – nem érnek fel hozzánk. A Párizsi Hírek. Egy bizonyos Trautwein úr. Aki nagy dolgokat művel, nem törődhet azzal, hogy megugatják. „Jönne a spicc istállónkból, / futna is utánunk, / de épp azért csahol, tombol, / mert már lóra szálltunk.”

– Ezt ki írta? – kérdezte Heydebregg kissé rosszalló hangon.

– Goethe – válaszolta Wiesener.

– Akárhogy is van – mondta Heydebregg –, az emigránsok ricsajozása zavar minket Berlinben. Nem akarjuk Trautwein úr hangját tovább hallgatni, nem akarjuk többé látni a Párizsi Hírek-et.

Wiesener megijedt. Meggondolatlanul cselekedett, nem hallgatott a józan eszére; amit a tagtárs mondott, rendreutasítás volt. Így jár az, aki ostoba fejjel tisztességesen viselkedik. Tisztességből védelmezőn odaállt az emigránsok elé, a hatalom ellenében. Megőrült? Hisz itt az egzisztenciájáról van szó, ő pedig az ide nem illő és amellett kilátástalan humanizmus fényűzését engedi meg magának. Kusza és sokrétű gondolatok, érzelmek, vágyak kavarogtak benne. Látta Heydebregg szörnyűséges, fehér bőrű, manikűrözött s ijesztően brutális kezét, látta csillogó, furcsamód élettelen szemét, otromba csizmáját. Egy Offenbach-melódia futott át az agyán. „Halljátok, ahogy a csizmák csikorognak, csikorognak”, valahogy ilyenformán szólt a szöveg. „így csak egy elnök lépked”, s ebbe aztán belevegyült a bázeli halál dallama. Mi történne, ha nyíltan megkérdezné ezt az embert: létezik még tulajdonképpen Benjamin-ügy? Vagy már fait accomplit teremtettek? A tagtárs bizonyára tudna neki felvilágosítást adni. Ne legyen disznó, könyörgött neki Lea. Pont fordítva. Rá kell nevelnie a lelkében lapuló disznót, hogy idejében röfögjön, mert másként nem jut előrébb. Sajnos, épp most derült ki, hogy természettől fogva nem eléggé disznó. De azért mégse olyan bolond, hogy egyes-egyedül Lea kedvéért a szegény ember báránya és a fenekedő farkas közé vesse magát. Már megint hová kalandoznak el a gondolatai? Szedd össze magadat, Erich. Itt nem pszichológiáról van szó, s nem Leáról. Az orrodra koppintottak. Erről van szó. Heydebregg tagtárs lehordta Wiesener tagtársat, Heydebregg tagtárs pedig rendkívül nagy hatalmú ember, miért is Wiesener tagtárs okosabban teszi, ha menti, ami még menthető.

Ilyenformán elmélkedik, érez Erich Wiesener abban a két másodpercben, amíg Heydebregg mondatai után habozik a válasszal. De aztán összeszedi magát, s megtalálja a helyes utat a visszakozáshoz. – Nem kell önnek mondanom, tagtárs – jelenti ki bizalmas, de egyben bocsánatkérő hangon –, hogy magam is felettébb bosszankodtam ennek a bagázsnak uszító cikkein. De azt hittem, talán ezt a magam újságírói hiúsága, a vetélkedési pszichózis s a többi okozza. Túlzottan tárgyilagos voltam, s el akartam kerülni, hogy az esetleg csupán személyes neheztelésemet pártüggyé tegyem. Az ön iménti kijelentése egyenesen óriási. Rendkívül örülök Berlin utasításának, hogy, hallgattassuk el ezeket a ricsajozó legényeket. – „Ne legyen disznó”, mondta Lea, s ez a közönséges szó olyan idegenül hangzott a szájában. „Ha valami ilyet tenne, ennek a kapcsolatunk terén súlyos következményei lennének”, mondta. De hát ő semmit se tesz, csak hagyja, hogy mások tegyenek, mert hogyan vetheti magát egy szál ember a száguldó vonat elé?

De legalább a szavainak, látszólag, megvolt a hatása. A tagtárs nem tér többé vissza a kisiklásra, ehelyett kegyeskedik kifejteni az alkalmazandó taktikát. – Mindenesetre a jövőben biztosítani akarjuk magunkat az afféle disznóságokkal szemben, mint – amiket a PH művelt – jelenti ki. – Az úgynevezett emigránsokat és a sajtójukat egyszer s mindenkorra el akarjuk intézni. – És aztán mély hangján higgadtan és kerek perec megkérdezi: – Mi az ön úgynevezett szaktanácsa, tagtárs? Mit tanácsol nekünk, milyen intézkedéseket foganatosítsunk a PH-val szemben?

Ez a kemény és leplezetlen kérdés Wiesenert úgy érte, mintha kisebb ütést kapott volna. Fel kellett volna készülnie rá, hogy Heydebregg az „úgynevezett emigránssajtó” témájával kapcsolatban kikéri majd a véleményét, most pedig itt ül, izzadva, mint egy szerencsétlen jelölt a vizsgán. De akár készült, akár nem, felelnie kell. Száz meg száz utat-módot találhatnánk rá, mondta Leának, hogy a PH-t megsemmisítsük. Ha nincs is száz meg száz út és mód, de néhány azért akad, s Wiesener valamennyit ismeri.

Szabad-e kirukkolnia velük? Szabad. És ki is fog rukkolni. Minden tőle telhetőt elkövetett, hogy emberséges maradjon. Nyugodt lelkiismerettel mondhatja magának és Leának, hogy a PH-val s az egykori megalázott kollégáival szemben rendkívüli, sőt mondjuk meg nyíltan, nem várt tisztességet tanúsított. Lea kérésének, hogy kímélje meg a szegény bárányát, a lehetőség határain belül eleget tett. De most a betevő falatjáról van szó, saját bőrére megy a dolog. Itt ül vele szemben ez a tagtárs, rendkívüli felhatalmazása van, kezében tartja az ő sorsát. E pillanatban ugyan nem látni, milyen veszedelmesek ezek a kezek, a tagtárs az egyiket a hosszú kabátja alá dugta, a másikat ökölbe szorítja, de Wiesener nagyon is jól ismeri őket, nem akar ezekbe a kezekbe kerülni, nem óhajtja, hogy ezekkel a kezekkel bármi dolga legyen. Ha most az elé a választás elé került, hogy magát kímélje-e vagy pedig az emigráns urakat, inkább magát kíméli. A tagtárs elvárja tőle, hogy a PH elintézésére megfelelő javaslatokat tegyen, csakis ilyen javaslatokkal tudja lojalitását és képességeit bizonyítani. Most, ebben a helyzetben a szegény bárányára tekintettel lenni nem tisztesség, hanem egyszerűen bűnös ostobaság volna.

– Az emigránsoknak és a sajtójuknak – kezdte elgondolkozva – el lehetne zárni a vízforrásait. Sok vizük amúgy sincs. Pénzforrásaik vékonyan csörgedeznek, nem ütközne túl nagy nehézségbe, teljesen eltorlaszolni őket. Ez ugyan nem valami hősies dolog, de férgekkel szemben nem lehet hősiesen fellépni.

Heydebregg fénytelen, vizenyős szemét továbbra is mereven Wiesenerre függesztette. – Úgy van – állapította meg –, az úgynevezett férgekkel szemben minden eszközt igénybe lehet venni.

Bármennyire is igyekezett Wiesener, a tagtárs tekintetét nem állta többé. Felemelte szemét, Miss O’Murphy szépséges, ledér meztelenségére pillantott. És ekkor hirtelen egy látszólag távol eső s mégis igen kézenfekvő gondolata támadt. Amit akkor a nagykövetség sörestélyén csak homályosan érzett, azazhogy a tagtárs ereje, a puritanizmusa egyúttal a gyengesége is, most bizonyossággá vált. Annak idején a követségi fogadáson az úgynevezett párizsi gyönyörökről és vétkekről úgy beszélt, mint egy megbotránkozott, de sóvárgó zárdanövendék. Egy efféle ember a maga cserzett protestáns módján tíz kísértésnek is ellenáll, csak azért, hogy a tizenegyediknél annál alaposabban eltévelyegjen. A bűnbeesés után pedig Wiesener már a markába kaparinthatja. Arról van hát szó, hogy ezt a begombolkozott uraságot kísértésbe kell vinni, persze úgy, hogy közben e kísértéseket szigorúan el kell ítélni. – Ha az emigránsok ellen eredményes harcot akarunk folytatni – tapogatózott Wiesener –, fel kell derítenünk, miért van a propagandájuknak éppen Párizsban ilyen sikere, vagyis szondíroznunk kell a terepet, a párizsi miliőt, elsősorban a szalonokat.

De Heydebregg erre nem harapott. – Tehát számíthatok rá – mondta ehelyett száraz, hivatalos hangon –, hogy részletes javaslatokat kapok öntől, Wiesener tagtárs, miképpen lehet az emigránsok úgynevezett vízforrásait eltorlaszolni. – Ekkor azonban arckifejezése megváltozott. Jóindulatúan vizsgálgatta Wiesenert, erős, magas homlokát, sűrű, szőke haját, széles, szép vágású száját, szürke, okos szemét. Heydebregg tagtárs elmosolyodott, igen, semmi kétség: merev arcát enyhe mosoly szabdalta darabokra. Heydebregg szilárdan hitt a nemzetiszocialista fajelméletben. E tant persze nem szabad túlságosan szűk korlátok közé szorítani, nem szabad pusztán a testi adottságokat kritériumnak tekinteni, mert ez esetben hogyan lehetett volna a Vezérből Vezér, Goebbelsből pedig miniszter? De mégis repes az ember szíve, ha a nordikus faj ilyen elsőrangú képviselőjét láthatja, mint itt ezt a Wiesenert. – Ami pedig a párizsi miliőt illeti – folytatta kegyesen, s igyekezett tréfás hangot megütni –, amelynek tanulmányozását javasolja nekem, úgy gondolom, ezen a téren épp ön volna a legalkalmasabb rá, hogy a mentorom legyen, fiatalember.

– Azt hiszem, ismerem Párizst – válaszolta szerényen-büszkén Wiesener –, s nagy örömömre szolgálna, ha bevezethetném önt egy-két olyan körbe, amelyekről egyébként nem sokat hallani, s mégis nagyobb befolyásuk van, mint ahogy általában képzelik.

– Köszönöm – mondta Heydebregg a maga szertartásos módján –, alkalmilag talán majd igénybe veszem a szívességét.

Wiesener vegyes érzelmekkel eltelve távozott Heydebreggtől, a kis, kék, cicomás rokokó szalonból. A veszedelmes kisiklás, amelyet elhamarkodottságában elkövetett, szerencsésebb fordulatot vett, mint ahogy azt kezdetben várni lehetett, s a terve, hogy Heydebregget megpuhítsa, megrontsa, most kevésbé tűnt kilátástalannak. De egy felhő mégis ott úszkált a szemhatáron: ezek a nyomorult, részletes javaslatok, amelyeket ki kell dolgoznia. Halogathatja ugyan a dolgot, de előbb-utóbb mégiscsak rá kell tennie a kést a szegény ember bárányának torkára. A tagtárs nem az az ember, aki az úgynevezett küldetéséről és a megbízatásáról megfeledkeznék.

 

 

Wiesener, ha már egyszer az az ötlete támadt, hogy a puritán Heydebregget kísértésbe viszi, nagy tervező és kivitelező lévén, szakavatott módszert dolgozott ki terve megvalósítására. Az első kérdés az volt, milyen körökkel hozza Heydebregget kapcsolatba. Kifogástalanul jó társaságnak kell lennie, ahol nincs helye a léhaságoknak, de amely nem is túl tisztes. Egy cseppet erjedtnek kell lennie, de nem szabad a romlás szagát árasztania, csábítóan kell illatoznia, mint a parfümnek.

Mi volna, ha a tagtársat Leához vinné el?

Kezdetben kinevette magát. Heydebregg úgyis túl korán fog hallani a Leához fűződő kapcsolatáról. Maga dörgölje az orra alá? De épp ez csábította. Fia egyszer bevezette Heydebregget Leánál, a veszély nagyján túl lesz. Vonzotta az ötlet, hogy Leát, a simulékony dámát a nehézkes, merev Heydebregg-gel összehozza. Fürge fantáziájával már ki is rajzolta az együttest. Üjból és újból felmerült benne a látvány, megszállottja lett. És mivel annyira óhajtotta, hamarosan talált is logikai érveket, amelyek amellett szóltak, hogy Lea és a tagtárs közt kapcsolatot teremtsen. Mert ha Leát belegabalyította a dologba, nem hárította-e ezzel már rá a fél felelősséget? És nem lesz-e akkor már egyszerűbb igazolnia magát előtte, ha majd megint a szegény bárányára terelődik a szó? Annak a játékosnak örömteljes izgalma és félelme töltötte el, aki anyagi eszközeit jóval meghaladó tétben játszik. A História Arcanában feljegyezte, hogy úgy érzi magát, mint egy régi francia vígjáték intrikusa.

Leát, úgy gondolta, nem lesz nehéz megnyerni ötletének. Madame de Chassefierre mindig is kissé különcködő volt; egy hamisítatlan náci boncot, a Vezér különmegbízottját vendégül látni, ez számára bizonyára nagy szenzáció lenne. De amikor csak amúgy mellesleg szóba hozta, hogy hívja meg Heydebregg urat, Lea nem állt kötélnek. Az az uraság, mondta, nem az ő szája íze szerint való. Nem leli kedvét abban, hogy egzotikus fejedelmeket és hasonlókat lásson vendégül. És az se vonzza, hogy ország-világ előtt nagydobra verje, hogy náci fejesekkel áll kapcsolatban. Marieclaude szerint már amúgy is Notre-Dame-des-Nazis-nak nevezik őt. Nem óhajt olyat tenni, amivel ezt a gúnynevet még inkább kiérdemli. Ha vele, Erichhel barátkozik, ezt nem Erich politikai nézetei miatt, hanem azok ellenére teszi. Nem lehet politizálni anélkül, hogy tömérdek mocsokba ne nyúlkáljon az ember, ezt megérti. Ami azonban mit sem változtat azon, hogy abból, amit Erich tagtársai művelnek, sok minden undorral tölti el, a maga részéről mindenesetre nem kíván Erich politikai tevékenységébe belekeveredni.

Reggelinél ültek. Lea önkéntelenül is a vele szemben levő falon függő csendéletre pillantott. Nem óhajtott több ilyen ajándékot kapni.

 

 

Minekutána Wiesener Leánál ilyen süket fülekre talált, azonnal témát változtatott. Ártatlanul tovább csevegett más dolgokról, de – miként még egy csipetnyi sóval is meg lehet változtatni az étel ízét – fokozott udvariasságával és szeretetre méltóságával éreztette vele rosszkedvét. Lea azonban nem kevésbé ügyesen úgy tett, mintha ebből az égvilágon semmit se venne észre, s így aznap Heydebregg kettejük közt többé nem került szóba.

De Wiesener ezzel még nem ejtette el a tervét. Most afféle taktikához folyamodott, amelyet hasonló esetekben már többször is sikerrel alkalmazott. Kifogástalanul szeretetre méltó maradt, de minden intimitástól tartózkodott, s hozzá olyan ügyesen, hogy zárkózott, merev viselkedése sohase vált érzékelhetővé. Lea, aki természettől fogva nyíltszívű és jóindulatú teremtés volt, ennek a taktikának huzamosabb ideig nem tudott ellenállni.

Most is hamarosan beadta a derekát. Az operából jövet Leánál üldögéltek. És amikor Wiesener ezen az estén megint azt javasolta, hogy játsszanak egy parti sakkot, Lea megkérdezte, mikor fogja végre abbahagyni ezt az ostoba duzzogást. Nem tudja-e legalább az életének bizonyos területeitől távol tartani a politikát? Lea nem óhajt belekeveredni az ő politikai tevékenységébe. És Monsieur Heydebregg látogatása politika volna, ezt Erich sem tagadhatja.

Már hogyne tagadná, válaszolta Wiesener. Álmában sem gondolt politikára. Csak néhány derűs percet akart szerezni Leának. Azt remélte, Leának lesz érzéke azon élvezetes irónia iránt, hogy a Vezér egyik barátját vendégül láthatja. Heydebregg Lea párizsi barátainak társaságában – ez a korszak egész zűrzavarának felséges megnyilvánulása, s mint ilyen, rendkívül mulatságos.

Lea átlátott e taktikán, de már nem tudott lemondani Wiesener szerelméről. – Miért kell apró dolgokra mindig ilyen nagy szavakat használnia, chéri? – kérdezte csengő, kedves hangon. – Micsoda gigantikus ideológiai építményt tudsz konstruálni minden kis kívánságod köré. – Hát isten nevében hozza el azt az egzotikus férfiút, egyezett bele; hisz egyszer már azt is meg kellett élnie, hogy a német nagykövettel egy asztalhoz üljön.

Wiesener nem felelt. Egyszeriben csak annak a pikáns összejövetelnek esetleges veszélyeit látta, amelyért az egész idő alatt harcolt. Most legszívesebben már lemondott volna Heydebregg meghívásáról. De egy ilyen visszakozás megindokolására nem talált semmilyen jó ürügyet.

– Mit csinál a mi PH-nk? – kérdezte váratlanul Lea. Wiesenernek alaposan össze kellett magát szednie, hogy ne lássa rajta, mennyire elevenébe talált ez a kérdés. Leának mindig jó ösztöne volt; ezek szerint most is megérezte, hogy Heydebregg ittléte és az emigránsok közt valamilyen összefüggés van. – Amennyire meg tudom ítélni, a PH-nak semmivel se megy rosszabbul, mint eddig – válaszolta kissé fátyolos hangon. Úgy állt, hogy Lea ne láthassa a szemét.

– És maguk nem is tesznek semmit ellenük? – kérdezte Lea. – Nem tudok róla, drágám – felelte Wiesener most már felkészülten, a megfelelő könnyed hangon. – Na szép – foglalta össze egy kis sóhaj kíséretében Lea –, hozd hát el a Heydebreggedet, ha annyit vársz tőle.

És a sakkpartit nem játszották le.

 

 

Az estély, amelyet Lea a rangos barbár tiszteletére rendezett, a meghívottak körében általános érdeklődést keltett. Még Raoul is, aki pedig az utóbbi hetekben nemigen mutatkozott az anyjánál, szeretett volna találkozni az idegennel. Lea félt, hogy a szenzációra éhes, impulzív ifjú esetleg kellemetlen kérdéseket tesz fel a vendégnek, s ezzel galibát okoz. De amikor ezt óvatosan értésére adta Raoulnak, az kissé sértődötten kijelentette, hogy a frakkjára mindenkor méltónak fog bizonyulni.

Heydebregg a kis estélyen méltóságteljesen és mértéktartón viselkedett, a kemény ing jól állt neki. Lassú, körülményes, ófrank udvariassággal mozgott, sokat hajlongott, az asszonykezeket nem minden gyengédség nélkül fogta hatalmas, fehér bőrű kezébe, szögletes, iskolás franciasággal beszélgetett, s a vendégek enyhe csalódására nem mondott semmi ostobaságot. Még Marieclaude is elismerte, hogy az otrombán korrekt Monsieur Heydebregg egy charmeur vízilóra emlékezteti az embert.

Heydebregg vizenyős, pilla nélküli szemével egész este úgy nézelődött, mint valami idegen országban járkáló turista. Nézelődése nem volt feltűnő, de azért alaposan körülnézett. És figyelmesen hallgatott minden szóra, jóllehet nehezére esett a többiek gyors, laza francia beszédét követnie. Annál nagyobb örömére szolgált, hogy Madame de Chassefierre – mellette ült az asztalnál – folyékonyan beszél németül.

Heydebregg úr kellemetlen szeme és félelmetes keze ellenére is inkább vonzotta, mint taszította Leát. Tulajdonképpen miért várakoztatta meg olyan sokáig Erichet, tagadta meg tőle ezt az ártatlan örömöt? Még mindig kissé idegesnek és aggodalmasnak látszik. Hogy megnyugtassa őt, s mert Monsieur Heydebregg Erichnek nyilvánvalóan szívügye, Lea kokettálni kezdett a vízilóval. A víziló, ahogy ezt Lea magában mulatva megállapította, alig bírta levenni szemét csupasz karjáról.

– Min mosolyog? – kérdezte tőle Heydebregg csaknem tanáros szigorral. – Olyan ostobának tartja, amit mondtam? – Heydebregg ugyanis újból párhuzamot vont a német és a francia társasági élet közt.

– Egyáltalán nem – válaszolta Lea. – Azért mosolygok, mert jól áll nekem, s mert jó hangulatban vagyok. Ön igen szórakoztató, Heydebregg úr.

Lea tetszett Heydebregg úrnak. És amellett kissé bosszúsan azt is el kellett ismernie, hogy ez a szabados társaság, amelyben ráadásul két zsidó is van, határozottan kellemes és nem is olyan megbotránkoztató. Egy s más megjegyzésből, amit nem egészen értett, azt gyanította, hogy e társaság ugyan léha és cinikus, de kétségtelenül nem az a Szodoma és Gomorra, amit várt. – Ártatlanabb, mint amilyennek képzeltem – jegyezte meg némi sajnálkozással Wiesenernek, amikor egyszer kettesben maradtak –, de az úgynevezett ártatlanok a legveszedelmesebbek.

Raoul egész este leplezetlen érdeklődéssel figyelte Heydebregget. Valahányszor alkalma nyílt rá, közelébe férkőzött, szerényen részt vett a beszélgetésben, igyekezett Heydebregg figyelmét magára vonni. Wiesener meglepve látta, milyen egyszerűen, sőt gyerekesen tud a fia viselkedni, ha súlyt helyez rá. Raoul egyébként oly éles szeme, amely mások gyengeségeit úgyszólván mindig felfedezte, most ennek a Heydebreggnek hibáit, bármennyire is szembeszökőek voltak, úgy látszik, nem fedezte fel. Heydebregg pedig az ifjú ember leplezetlen csodálatát barátságos le-ereszkedéssel viszonozta. Bevonta őt a társalgásba, s elismerését fejezte ki Raoul német nyelvben és irodalomban való jártassága felett.

Wiesener örült, hogy a fia tetszik a tagtársnak. Ezt többé-kevésbé nyíltan meg is mondta Raoulnak. A fiú kedvesen válaszolt, de kedvessége éppen olyan volt, amilyet Wiesener tanúsított volna valaki iránt, akivel egy s más nézeteltérése támadt. – Valóban kitűnő ötlet volt – tréfálkozott Wiesener – ezt a frakkot varratni –, mire Raoul hasonló tréfás hangon válaszolt. De Wiesener látta, hogy Maria nem tévedett, s hogy az ifjúsági találkozó históriája után nem lesz könnyű helyreállítania a régi jó viszonyát Raoullal.

Ettől eltekintve az estély nagyon jól sikerült. A vendég tetszett Lea párizsi barátainak, és a párizsiak érdekelték a vendéget. – Köszönöm, fiatalember – mondta távozáskor Heydebregg Wiesenernek. – Igaza van, sok érdekeset találni ezekben a körökben – tette hozzá, s Lea karjára gondolt.

16
Az eltaposott féreg ágaskodik

Nem sokkal később Wiesener a saját szép lakásában intim estélyt rendezett Heydebregg tiszteletére. Két-három olyan személy volt ott, akivel Heydebregg már Leánál találkozott, s maga Lea. A tagtárs szemmel láthatóan jól érezte magát, még egy-két kisebb, merev és gáláns tréfát is megengedett magának. Wiesener máris feltételezte, hogy okos sakkhúzása elaltatta azt a rosszindulatú szóbeszédet, amelyet róla Heydebreggnek bizonyára a fülébe juttattak, s hogy a küldött párizsi látogatása csak megszilárdítja helyzetét.

Ám ezt az álmát váratlan és gonosz ébredés követte. Egy reggel ugyanis, néhány nappal a Heydebregg tiszteletére rendezett estély után, amikor az ágyban, szokása szerint, reggelizés közben az újságokat olvasta, a PH-ban egy cikkre bukkant, amely a külföldi német újságírókkal foglalkozott. Aláírás ugyan nem volt a cikk alatt, de a stílusából azonnal látta, hogy a szerző Franz Heilbrun. A cikk behatóan foglalkozott vele, Wiesenerrel. Szégyentelenül és ügyesen rávilágított arra a hajlékonyságra, amellyel ő demokratikus múltjából a nemzetiszocialista jelenébe átmentette magát. Ez a disznó Heilbrun – akár egy zughírlapíró – még magánügyek „kiteregetésétől” se riadt vissza. A cikk gúnyosan felemlítette, hogy Wiesener a demokratikus múltjából egy s más liberális dugárut is magával hozott. Nem-árja barátairól ugyan lemondott, hangoztatta a cikk, de nem-árja barátnőiről már kevésbé. Estéit nyilvánvalóan éppoly szívesen tölti fajilag nem egészen kifogástalan társaságban a Rue de la Ferme-en, mint nappalait a Rue de Lille-en vagy a külföldi németek Barna Házában.

Wiesenernek ezek után nem ízlett a reggeli, s még a szépséges Párizs, az ezüstös tetők látványában sem tudott gyönyörködni. Ilyen aljas denunciálással fizettek neki az emigránsok azért az előkelőségéért, hogy ez ideig megkímélte őket. Hogy egyszer valamelyik „népi” újságban efféle freccsenő méreggel támadják meg, erre fel volt készülve, de hogy Heilbrun és cimborái, olyan emberek, akiknek tulajdonképpen meg kellene érteniök őt, így benyálazzák, erre nem számított. Nem szabad tisztességesnek lenni. A világ nem engedi. Ha valaki tisztességes, ezért fizetnie kell. Valamennyi bűnös szenvedély közt a tisztesség a legköltségesebb. Ezt a csűrhét már rég szét kellett volna taposnia.

Félretolta a reggelizőasztalkát. Komoran, keskeny ajkait összeszorítva ült az ágy szélén. Az emberi hálátlanság és szánalmasság feletti világfájdalmas töprengéseknek semmi értelme. Prédikátor Salamon, Shakespeare, Swift, Chamfort, Schopenhauer erről már minden szükségeset elmondtak.

Felállt, papucsban végigcsoszogott a szobán. A könyvtárba ment. Chamfort-tól akart valamit kikeresni, de mielőtt még elővette volna a kötetet, megfeledkezett róla, s a nagy bőrfotelba telepedett. Lea portréja lenézett rá, sötétbarna haja alól zöldeskék szeme szenvtelenül, kissé ironikusan méregette.

Enyhítő körülménynek tekintendő, hogy Leának csak az egyik nagyszülője volt zsidó, tehát kevert vérű zsidó. Egy német férfinak végül is megengedték, hogy házasságot kössön vele, Raoul pedig a nemzetiszocialista törvények értelmében már „árjának” minősül. De tőle, Wiesenertől, aki a párt prominens tagja, a vér dolgában kétszeres lelkiismeretességet várnak el. Most majd kiderül, hogy amikor Heydebregget elvitte Leához, rettenetesen okosan vagy rettenetesen ostobán járt-e el. A tagtárs igen jól érezte magát a Rue de la Ferme-en. Talán beveszi, hogy ilyen kapcsolatok nélkül a párizsi állapotokba nem lehet helyes betekintést nyerni. De talán tüzet okádik, amiért Wiesener rávette, hogy egy „kevert vérű személy” vendégszeretetét igénybe vegye. Szerencse dolga. Mindenesetre jó, hogy a támadás nem a néptársak, hanem az ellenség részéről érte. Amit az emigráns sajtó ír, az inkább mellette, mint ellene szól.

A legrosszabbján már túl volt. Már magabiztosan, csaknem öntelten viszonozta Lea portréjának pillantását. Milyen gyakran tekintettek rá ezek a szemek, ha valami merészet, sikereset ötlött ki, írt, mondott, tett. Nem, a PH zugfirkászai egykönnyen nem fogják őt leteperni, sőt ellenkezőleg: a támadás még csak felajzza. Túlságosan régóta jól ment a dolga, túlságosan régóta csakis az önvádakkal szemben kellett védekeznie. Hát nem nagyszerű, hogy most megint egyszer igazi harcban kell helytállnia? Jókedvre derült. A fürdőszobába ment, másodszor is hosszasan lezuhanyozta magát. Aztán már fürdőköpenyben, törülközés közben rázendített a Torreádor dalára.

S ekkor megjelent Maria Hegner, arca feszült volt, nyilvánvalóan az a szándék vezette, hogy őt, akit súlyos csapás ért, együttérzéséről biztosítsa. Maria részvéte még csak megszilárdította Wiesener meggyőződését. Viccelődött a PH cikken, s örömmel látta, hogy fölényessége, amit Maria bizonyára cinizmusnak tartott, imponál a lánynak.

Ha Heilbrun és társai, fejtette ki neki, azt gondolják, hogy efféle támadásokkal alááshatják a tekintélyét, alaposan tévednek. Ilyen ostobának és kicsinyesnek azért ne tartsák azokat a felelős személyeket, akik az ő sorsáról döntenek. Azzal érintkezik, akivel akar, s a PH-tól ebbe nem hagy magának beleszólni. Heilbrun és Trautwein talán azt képzeli, hogy a párt a párizsi képviselőjétől ugyanolyan magatartást vár el, mint egy stettini vagy magdeburgi SS-legénytől? Talán ne nyújtson kezet Léon Blumnek vagy Tristan Bernard-nak, mert zsidók? Egyszerűen kötelességmulasztást követne el, ha nem használná ki a Madame de Chassefierre szalonjában tett kellemes látogatások nyújtotta lehetőségeket.

Maria a veséjébe látott Wiesenernek. Ő maga, bár kezdettől fogva lelkes hivője volt a nacionalista eszméknek, de a bárgyú fajelmélettől, a pártdemagógok locsogásaitól távol tartotta magát. Wiesenerrel való állandó együttléte, a párizsi élet ezeknek a demagógoknak otromba zsidógyűlöletét csak még megvetésre méltóbbá tette szemében; idegenkedve fogadta el, mint eszközt a cél érdekében, mint szükséges rosszat. Wiesener azonban, gondolta, nagyon könnyedén túlteszi magát a dolgon. A pártdoktrínákból azt szemezi ki, ami megfelel neki, s ami kellemetlen, azt egyszerűen félretolja. Maria csupán felületesen ismerte Leát, de rokonszenvesnek találta. Ám ha valaki olyan sokat elfogad a párttól, mint Wiesener, tudjon érte áldozatokat is hozni. És ha a párt rossz néven veszi, hogy „kevert vérű személlyel” tart fenn kapcsolatot, véget kell vetni a barátságnak.

Tisztában volt vele, hogy Wiesener mindezt éppolyan jól tudja, mint ő. Hogy milyen fölényesen túlteszi magát a dolgon, ez tetszett Mariának, de a férfi tréfálkozásaiból mégis kiérezte a bizonytalanságot. Másrészről tudta, hogy ha most a helyzet veszélyességét hangsúlyozza, ezzel csak még inkább belekergeti Wiesenert ebbe a felelőtlen gondtalanságba. – Lehet – jegyezte meg szárazon –, hogy önnek igaza van. Az viszont kérdéses, hogy ezzel a kényelmes állásponttal megússza-e az ügyet. Aligha engedheti meg magának, hogy a PH támadásait mások jelenlétében olyan fölényesen kezelje, mint ahogy azt most tette.

Maria tárgyilagos szavai nem tévesztették el hatásukat. Wiesener jókedve odalett. Heydebregg már bizonyára olvasta ezt az aljas cikket. A tagtárs komolyan veszi a fajelméletet. Talán a párt presztízsének érdekében egyelőre kifelé még fedezni fogja őt, de hogyan fog a jövőben egy ilyen „pettyes” személlyel eljárni?

Wiesener tanácsosnak tartotta, hogy ne várja meg, amíg Heydebregg felelősségre vonja, hanem egyszerűen maga jelentkezzék nála. Felhívta Heydebregget, s azt mondta neki, sürgősen beszélni szeretne vele. – Azt elhiszem – szólalt meg Heydebregg döcögős hangja a készülékben. – Csakhogy én az ön úgynevezett ügyét előbb nyugodtan át akarom gondolni, és ön, tagtárs, kegyeskedjék várni, amíg felhívom.

 

 

Wiesener a nap hátralevő részét nyugtalanul töltötte, s az éjszakája sem volt jó. Másnap reggel Heydebregg már egész korán magához rendelte a Watteau szállóba.

A tagtárs még a szokottnál is szigorúbban és kimértebben ült a kecses, kék selyemszékben, kezét a térdére fektette, tartása merev volt, mint az egyiptomi királyszobrok, pecsétgyűrűje hatalmasan, fenyegetően villogott. A PH egyik példánya Heilbrun cikkével gyűrötten és agyonolvasva, de rendesen összehajtogatva feküdt az aranyozott asztalkán, s Wiesener ezúttal érzéketlenül nézte Boucher Miss O’Murphyjének szépséges, pucér hátulját.

– Megfelel a valóságnak, ami itt áll, Wiesener tagtárs? – kérdezte Heydebregg, s alig észrevehetően a PH felé biccentett. Mély hangja a szokottnál is hűvösebben csengett, az egész ember maga volt a begomboltság, korrektség, vészjóslás. Wiesener szemben ült vele, de nem nézett az arcába, tekintetét a hatalmas nyakkendőre függesztette, amely Heydebregg mellényének kivágását teljesen betöltötte.

Wiesener elhatározta, hogy ezúttal nem játssza meg a jó tanulót. Huzamosabb ideig úgyse tudna álarcot viselni, saját egyéniségével kell hatást elérnie. Persze nem fogja csak a puszta igazságot mondani, nem bolond, de nem is lesz olyan zárkózott, mint eddig.

– Megfelel a valóságnak, ami itt áll? – kérdezte a tagtárs.

– Igen is, meg nem is – válaszolta Wiesener. – Ez mit jelent? – firtatta tovább a hivatalos, fenyegető, olajozatlan hang. – Évek óta hevesen flörtölök Madame de Chassefierre-rel, ez megfelel a valóságnak – ismerte el Wiesener. – De a hölgyhöz fűződő kapcsolataim most már hosszabb idő óta csak barátiak. Végleg szakítani nem láttam opportunusnak. Ez csupán ellenségességhez vezetett volna, megnehezítené helyzetemet a párizsi társaságban, egész sereg társadalmi körtől elzárna, olyan köröktől, ahová a betekintést kívánatosnak tartom. Amellett – tette hozzá tiszteletre méltó őszinteséggel – a hölgy még ma is éppúgy tetszik nekem, mint korábban. A képe, mint ön is tudja, a könyvtárszobámban lóg. Német férfihoz méltatlannak tartottam, hogy levegyem.

Heydebregg arca mozdulatlan maradt. Csak két másodpercre csukódtak le a ráncos, pilla nélküli szemhéjak, s amikor Heydebregg újból kinyitotta szemét, pillantása még a korábbinál is merevebb volt. Mivel a tagtárs semmit se válaszolt, Wiesener elhatározta, hogy tovább beszél. – Merész játékot játszottam – mondta. Most könnyedén és magabiztosan szónokolt. – Akhilleusz fegyverzetét csak maga Akhilleusz hordhatja, másoknak az túl nehéz. Elég megbízhatónak tartom magamat, hogy olyan magatartást tanúsítsak, ami mások esetében bűn volna. Ha az emigráns sajtó locsogását komolyan veszik, akkor, tagtárs, túl messzire mentem, akkor túlértékeltem magamat. – Heydebregg még mindig hallgatott. Wiesener most a gyászszalagra pillantott – a gyászszalag mind nagyobb lett, egyre szélesebb. Wiesener önbizalma megrendült. Erőlködve levette róla tekintetét, s arra kényszerítette magát, hogy Heydebregg vizenyős szemébe nézzen. – Remélem – mondta nyomatékkal –, hogy a locsogást nem fogják komolyan venni. Heilbrun és társai támadása legfeljebb azt bizonyítja, hogy fontosnak, a párt hasznos szolgájának tartanak. Egyébként érdektelen, hogy minek tartanak. Az a fontos, hogy önnek, tagtárs, mi a véleménye rólam, hogy ön bízik-e bennem.

Mialatt beszélt, Heydebregg kellemetlenül figyelte a száját. Most, hogy mondókája végére ért, a tagtárs újból leengedte szemhéját, s egy ideig várakozott. Aztán, még mindig lehunyt szemmel, beszélni kezdett. – Ha nem volna itt senki – kérdezte –, aki utasítást adhatna önnek, más szóval, ha én nem volnék itt, akkor mit tenne, tagtárs? Azt akarom mondani, továbbra is eljárna a Rue de la Ferme-re, vagy abbahagyná a látogatásait? – Fogas, alattomos kérdés volt, Heydebregg nem átallotta, hogy kegyetlen játékokat űzzön embertársaival.

Wiesener csodálkozott, hogy egész idő alatt milyen keveset gondolt Leára. Az, hogy nem Párizsban, hanem barátainál délen volt, még semmiképp se indokolja ezt az érzéketlenséget. Elhidegült az asszony iránt? Olyan önző ember volna, hogy e régi, legjobb barátnőjét a veszély első jelére cserbenhagyja? Lea képe hirtelen felötlött képzeletében, olyan közelinek érezte, mintha itt volna a szobában, látta, finom, fehér bőrét, zöldeskék szemét sötét haja alatt, nagy, csúnya, csontos orrát, amelyet szeretett. Nem, nem, nem, gondolta magában, nem vagyok önző. Szeretem Leát, épp azért, mert olyan nagy árat kell fizetnem érte, szeretem olyannak, amilyen, az orrával együtt. Wiesener csodálta magát lovagiasságáért, s azt gondolta, hogy ez a lovagiasság tulajdonképpen a legjobb védekezés, ennek feltétlenül hatással kell lennie Heydebreggre. Nem hagyta magát megfélemlíteni, még akkor sem, amikor Heydebregg kinyitotta és mereven ráfüggesztette szemét. – Nem bántam meg, amit tettem – jelentette ki nyugodtan, határozottan, dacosan. A lovagiasság, gondolta magában, tulajdonképpen rettenetesen régimódi dolog, amellett romantikus és egyáltalán nem nemzetiszocialista. Ennek ellenére így folytatta:

– Eszem ágában sincs, hogy e miatt az ostoba locsogás miatt lemondjak a Rue de la Ferme-i látogatásaimról. – És aztán egy felettébb merész rohammal megpróbálta, hogy Heydebregget bűntársává tegye. – Ön is ismeri a Rue de la Ferme-et, tagtárs – fejezte be támadással a védekezést. – Ön az én helyemben másképpen járna el?

A másodperc töredékéig úgy tűnt Wiesenernek, mintha Heydebregg ezen az arcátlan bizalmaskodáson felháborodna. Vagy tévedett? A tagtárs most újból kifürkészhetet-lenül ült vele szemben. A fehér, brutális, gyűrűs kéz a PH után nyúlt, szétnyitotta, az érzéketlen szem lassan végigsiklott egynéhány soron. Aztán Heydebregg kínos lassúsággal helyére tette az újságot.

Majd pedig váratlanul felállt. Wiesener is felugrott, kissé túl hevesen. – Köszönöm – mondta Heydebregg katonásan, elbocsátva Wiesenert. – Heil Hitler.

– Heil Hitler – válaszolta Wiesener. A beszélgetés hirtelen befejezésétől meghökkent, nem tudta, mit gondoljon róla, értetlenül állt az ajtó előtt.

 

 

Hazafelé menet a beszélgetés fordulatain töprengve azt mondta magának, hogy az egész dolog sokkal rosszabbul is végződhetett volna. Ilyen esetekben az első roham a legrosszabb. Mivel a tagtárs első felindulásában nem kergette el őt, hát továbbra is kitart majd mellette. Ha egy olyan ember, mint Heydebregg, gondolkodni kezd, ha egyszer megfontolja egy Wiesener érveit, akkor Wiesenernek nyert ügye van.

Wiesener elégedett volt magával. Ügyesen s amellett szokatlan módon, ti. tisztességesen védekezett. Csodálkozott önmagán, hogy volt bátorsága a lovagiasságra. Ki viselkedett volna még így az ő helyében? Most utólag a Boden-tó lovasának látta magát, meg volt győződve róla, hogy a sors jószándékkal van iránta, s tiszteletet érzett önnön ösztönei és ügyessége iránt.

Mivel ilyen lovagiasan kiállt Lea mellett, úgy érezte, érdemeket szerzett nála, s most Leán a sor, hogy ezt elismerje, s egy kis csodálattal átsegítse őt ezeken a nehéz időkön. Persze Lea is szenved, egy ideig sokat fog szerepelni az újságok botránykrónikáiban, de mi ez ahhoz képest, hogy ő – Lea iránti érzelmei miatt – milyen veszélyeknek tette ki magát? Helyzete megrendült, s hogy olyan bátran Lea védelmére kelt, ezzel megszilárdulását nem segítette elő.

Ennek ellenére jó, hogy most nem kell Lea arcába néznie. Barátainál, ott délen, bizonyára még nem hallott erről az undorító dologról. Bejelentett egy távolsági beszélgetést. Milyen szerencse, hogy ő hozhatja tudomására a történteket, s egyúttal meg is beszélheti vele a dolgot.

De nem úgy történt, ahogy várta. Hosszú évek után most először kellett megélnie, hogy Lea kijött a sodrából. Lea, aki egyébként oly tévedhetetlen biztonsággal találta meg a helyes szavakat, most elcsukló hangon megkérdezte: – Hogyan? Nem értettem. – És amikor Wiesener befejezte mondanivalóját, Lea nem tudta, mit válaszoljon, hallgatott, mire Wiesener megkérdezte: – Ott vagy még? – De Lea helyett a telefonkezelőnő válaszolt: – Befejezték a beszélgetést? – Még beszélünk – válaszolta gyorsan Wiesener, de Lea semmit se mondott, csak ő beszélt. És amikor rájött, Lea mennyire fel van dúlva, megkérdezte tőle, nem mehetne-e le, és látogathatná meg őt. De Lea izgatottan, zaklatottan nemet mondott.

És ekkor a beszélgetést valóban befejezték, s Wiesener kimerülten, nagyon nyugtalanul ült ott. Kellemes optimizmusa egyszeribe szertefoszlott. A Heydebregg-gel való beszélgetéstől félt, de Leával, azt hitte, könnyű dolga lesz. Olyan ügyesnek tartotta magát, olyan büszke volt az ösztöneire. És most itt van.

Maria jelentette, hogy a tagtárs keresi telefonon. – Mondja, hogy nem vagyok itthon – adta ki gyorsan az utasítást. A lány egy pillanatig tétovázott, de végül mégse szólt semmit.

Wiesener jó ideig magában üldögélt. Aztán átment Mariához. A lány rá se hederített, tovább folytatta munkáját. Wiesener bosszankodott. Miért nem kérdez tőle semmit? Miért nem beszél vele épp arról, ami számára a legfontosabb? Hogyan képes itt ülni, és a maga ostobaságait kopogtatni? – Hagyja abba, kérem – mondta –, idegesít a gépelése. – Maria azonnal abbahagyta a munkát, de még mindig nem kérdezett semmit. Végül is maga Wiesener kezdett beszélni, részletesen beszámolt a Heydebregg-gel folytatott beszélgetéséről, elismételte a beszélgetés egyes fordulatait, megjegyzéseket fűzött hozzá. Maria figyelmesen hallgatta. – Mondjon már valamit – noszogatta őt Wiesener –, segítsen nekem.

– Attól félek – mondta végül Maria –, hogy ez így nem mehet tovább. Attól félek, meg kell szakítania a Rue de la Ferme-mel való kapcsolatait. – Nem nézett Wiesenerre, tárgyilagosan beszélt, de mégis olyan hangsúllyal, hogy a férfinak ki kellett éreznie szavaiból az együttérzést. Az is baráti érzelmekről tanúskodott, hogy azt mondta: „attól félek”. De épp e szánalom bosszantotta Wiesenert. Maria úgy ült ott, mint a megtestesült szemrehányás.

– Heydebregg tagtárs – számolt be Maria – szemmel láthatóan csodálkozott, hogy nem tudja önt elérni. Azt mondtam neki, mihelyt hazajön, fel fogja őt hívni. Nem várathatja túl sokáig. – Wiesener érzéketlenül, szomorúan ledobta magát a pamlagra. Ma reggel még várakozással tekintett a tagtárssal folytatandó második beszélgetés elé. Most meg milyen csüggedt.

És mielőtt még bármire is el tudta volna határozni magát, megjelent Raoul.

 

 

Még sohase látta a fiút ilyen feldúltnak. Zöldesszürke szemét fátyol borította, sovány arca izzadt, és az izgalomtól szürke volt, úgy lihegett, mintha valamilyen nehéz testi erőfeszítés után lett volna. – Négyszemközt szeretnék önnel beszélni – tört ki.

– Nincsenek titkaim Maria előtt – mondta elutasítóan Wiesener.

– Négyszemközt szeretnék önnel beszélni, Monsieur – makacskodott Raoul.

Wiesener a szomszédos könyvtárszobába vezette Raoult, és becsukta az üvegajtót. – Fogja – robbant ki a fiú. Előhalászott egy csomó bankjegyet, és Wiesener felé lökte. – Nem kell nekem a maga pénze. Vegye vissza a pénzét. – Az összegyűrt bankjegyeket hevesen az asztalra dobta, kettő közülük a padlóra hullt.

– Nem vennéd fel? – kérdezte Wiesener baljós nyugalommal. Nem tudta megszámolni, mennyi pénzt dobott oda a fiú, de azt látta, hogy kevesebb annál az ezer franknál, amit adott neki, s akármilyen feszülten várta, hogy mi egyebet fog még Raoul mondani, magában csendesen mosolygott. Ez a mosoly megóvta őt attól, hogy elveszítse önuralmát, pedig szürke szeme már éppoly fátyolozottá vált, mint a fiáé.

– Eszem ágában sincs felvenni a pénzét – vágta rá most pimaszul Raoul. A felindultságtól teljesen magánkívül volt. Amikor elolvasta a cikket, amelyet névtelenül küldtek meg neki, villámcsapásszerűen megvilágosodott előtte, miért vonakodott Wiesener az ifjúsági találkozó dolgában segítségére lenni. A tizennyolc esztendő alatt, amit leélt, ilyen düh és szégyenérzet még sose fogta el. Most első ízben eszmélt rá, hogy akadnak emberek, akik már a származása miatt sem tartják teljes értékűnek. Nevetséges, de így van. Nem ismerte pontosan a náci törvényeket, de annyi bizonyos, hogy a tizenhat dédszülője közt akadt egy zsidó, s ha ez a csepp „tisztátalan vér” a német átlagpolgárok jogaitól nem is fosztja meg, de magasabb pozícióra alkalmatlanná teszi. Amerikai színesekről olvasott történetek jutottak eszébe, kevertvérűekről, harmad-, negyed-, ötödvérűek-ről; arról, hogy egy színesnek még ükunokája is törvényen kívüli. És a németek most egy ehhez hasonló fajaritmetikát alkalmaznak. Ö, Raoul de Chassefierre, tehát pária, mesztic, halfcast. Kéjjel szedte össze mindazt a gyalázó megjelölést, amit valaha hallott.

Raoul éles eszű fiú volt. Mint minden más logikusan gondolkodó ember, ő is tökéletesen átlátta a „fajelmélet” egész dőreségét, alapjainak ingatagságát s azt a tarthatatlan álláspontot, hogy efféle elméletekből, még ha igazak is volnának, gyakorlati következtetéseket lehessen levonni. Sőt Raoulnak megvolt az az adottsága, hogy másoknál még élesebb iróniával csúfolódjon felettük. Az ember pedigréjét nem lehet úgy kimutatni, mint egy kutyáét vagy egy lóét, mert az ember esetében lehetetlen hasonló biztonsággal megállapítani, hogy ki kit „fedezett”. S hogy az apa megállapításánál ezer eset közt kilencszázkilencvenkilencnél az anya vallomását kell elfogadni, ezt már szép naivitással Homérosz is elmondatta legnemesebb hőseivel, amikor azok az apjukról beszéltek. Most azonban a szörnyű düh elvette eszét. Teljesen egyre megy, hogy jogosan vagy jogtalanul, de pettyes, millió és millió ember, egy egész nép szemében nem teljes értékű. Az érvényesülésre vágyó fiatalember egyik pillanatról a másikra elvesztette a talajt lába alól.

Mióta ma reggel elolvasta a cikket, atavisztikusan esztelen önérzete egyszerűen nem ismert mértéket. Porig megalázottnak érezte magát, a megalázottság rohamai rázták, józan eszének utolsó maradékát is elsöpörték. Haragja nem a rég elporladt Reinach dédapja ellen irányult, nem az anyja, nem a nácik és nem is a PH szutykosai, hanem Wiesener iránt.

Ha maga elé képzelte Klaus Federsen ábrázatát, dühében szikrázott a szeme. Vajon Klaus küldte-e el neki a cikket? Noha legkevésbé sem volt valószínű, hogy bármelyik pajtása olvasta volna a cikket, mégis úgy érezte, mindannyian tudnak róla. Délelőttje valóságos vesszőfutás volt. És mindez Wiesener bűne. Kicsoda-micsoda ez a Monsieur Wiesener? Ha valóban náci, akkor hogy jött ahhoz, hogy egy félzsidónővel, egy született Reinach lányával leálljon? Hogyan tehette ezt az asszonyt az anyjává? Ki engedte meg neki, hogy összerondítsa az ő, Raoul életét? Igen, Raoul minden logikája és önuralma odalett. Nem gondolt rá, hogy annak idején, amikor nemzették, az „árja” és a „nemárja” fogalmak legfeljebb egy-két szegény, beteg agyvelőben léteztek, olyan agyvelőkben, amelyek a tiszta definíciók adományában nem részesültek. Raoul egyszerűen nem akart tudni erről az apáról. A pofájába köp ennek a boche-nak, aki franciának játssza meg magát, ennek a komédiásnak, aki se egyik, se másik, se boche, se francia, ennek a nyomorult fráternek, aki semmi egyebet nem tudott, csak az ő életét elrondítani. C’est cela, gondolja magában, ma vie est ratée, s csaknem egyidőben másodszor durván, németül is végiggondolja: elrondította az életemet.

Wiesener elnézi a fiát. Egész ifjonti bája odavan, nem repes többé az ember szíve, ha látja, Wiesener nem lehet többé büszke rá. Raoul most csak egy szegény, agyonhajszolt fiú. Aznapi élménye teljesen kiforgatta önmagából, minden mást letörölt az arcáról, s ami mögüle előbukkan, koránt se szeretetre méltó. Csak úgy dől belőle a német és a francia szó, az enyhe akcentus, amely máskor olyan kedvességet kölcsönöz német beszédének, most csúnyává, közönségessé teszi. Mély hangja érdes. Igen, Lea hangja is ilyen volt a telefonban. És Raoul nagy, csontos orra, amit Leától örökölt, és ami máskor megóvja az arcát a túlságosan finomkás és feminin jellegtől, most felindultságában eltorzítja. Talán nekünk, náciknak mégis igazunk volna, amikor azt állítjuk, hogy a vérkeveredésnél csupán a szülők rossz tulajdonságai öröklődnek?

Wiesener magatartásán és arcán semmi se tükröződik a gondolataiból. Állat előretolja, ajkait összeszorítja, határozottan, férfiasan áll a megbomlott, őrjöngő, eszét vesztett fiú előtt. Csak nézi-nézi őt, s már a nyugalma is fölényt biztosít neki a fiával szemben.

Ez a fölény még inkább felingerli Raoult. – A legkevesebb, amit elvárok öntől – tör ki –, hogy rehabilitál. Most aztán feltétlenül létre kell jönnie az ifjúsági találkozónak, s a „Jeanne d’Arc” küldöttségét nekem kell vezetnem. Ez a legkevesebb, amit el kell intéznie. – Hevesen, zavarodottan beszél, de kéréséből kihallani a szenvedélyes esdeklést.

Wiesener mindezt ki is hallja. De felháborítja, hogy a fiú ilyen ostoba, s épp most, a PH-cikk után áll elő efféle kívánsággal. Hisz neki is nyakán a hurok, ezt Raoulnak tudnia kell, s ekkor előáll ezzel a pimasz, önző, megvalósíthatatlan ötlettel.

Wiesener lehajol, felveszi a padlóra leszállingózott bankjegyeket, gondosan összehajtogatja, felveszi a többit is, megszámolja. – Nyolcszáz – állapítja meg halk, ostoba, rosszindulatúan gúnyos hangon. Zsebre teszi a pénzt. – Mit óhajt tulajdonképpen, Monsieur de Chassefierre? – folytatja ugyanazzal a bolond gúnnyal, utólag majd nem is érti, miért beszélt így. – Mindez a miatt az emigráns lapocskában megjelent névtelen zagyvaság miatt van? Menynyiben érinti önt ez az egész dolog? Miért izgatja így fel magát? Hol van megírva, Monsieur de Chassefierre, s ki mondja önnek, hogy én vagyok az apja? – Amit mond, tiszta hülyeség. A legcsekélyebb kétség se férhet hozzá, hogy ő Raoul apja, erre már a kettőjük közti hasonlatosság egymagában is elegendő bizonyíték. Elnézi a fia szemét, s tudja, hogy most őneki is épp ilyen a szeme. De még ha nem is ő volna Raoul apja, mit változtatna ezt a helyzeten? Miért ne bántaná a fiút, hogy az anyját, miatta, Wiesener miatt gyalázzák? Miért ne őrjöngjön emiatt? Amit Wiesener itt előad, egyszerűen őrültség, ezt tudja, mielőtt még kimondja, s azzal is tisztában van, hogy e szavaival örökre elűzi magától a fiút. És mégis kimondja.

Raoul ott áll előtte. Az az érzés, hogy Wiesener le akarja alacsonyítani, meg akarja alázni, szíven találja, olyan heves, esztelen haraggal tölti el, amelyhez hasonlót még életében nem érzett. Mit beszél ez az ember? Ezzel is csak az anyámat mocskolja. Ott lóg a portréja. Raoul, bár nem néz fel rá, de világosan látja. Ebben a pillanatban olyan tisztán felismeri, mint még soha, hogy milyen szerepet játszott az anyja ennek a férfinak az életében. Milyen gonosz és ostoba ez a férfi, hogy most ilyen szégyentelenül megtagadja az anyámat. Raoult határtalan harag tölti el. Hát mit akar egyáltalán ez a Wiesener? Ha nem az apám – sajnos, az apám –, akkor kétszeresen iszonyatos pimaszság volt tőle, hogy éveken át a fiú szerepét játszatta velem. És hirtelen, a haragtól elzöldülve, elcsukló hangon szemébe vágja Wiesenernek: – Mi? Még tetejébe gyáva is? Még lapul is? Boche, sale boche!

Wiesenernek okosan kellett volna viselkednie. Hiába fogja utóbb a História Arcanában megkérdezni magától, hová tette az olyan gyakran bevált pszichológiáját, logikáját. Miképpen volt lehetséges, hogy nem eszmélt rá, Raoul milyen mértéktelenül izgatott? Idegeneknek megbocsáthatatlan gyengéiket megbocsátotta, miért nem tudta hát a fiának nagyon is megbocsátható felindulását megbocsátani? Talán az egész csak azért történt, mert Maria gépelése, amely eddig a harmadik szobából az üvegajtón át egészen halkan beszűrődött, most egyszerre félbeszakadt, vagy talán azért, mert a máskor olyan fegyelmezett Raoul részéről nem számított efféle dühkitörésre. Akárhogy is volt. Erich Wiesener, a rendkívül kulturált, rafinált, a műveltség és intellektus minden olajával felkent Wiesener most ugyanúgy viselkedett, mint akármelyik paraszt, kispolgár, őrmester. Felemelte kezét, s jobbról-balról képen törölte Raoult.

Raoul kissé megingott, de egyetlen tagját se mozdította. És egyetlen hangot se hallatott. Kintről most nagyon halkan, hirtelen újból felhangzott az írógép tompa, sietős kopogása. Raoul csak állt, arca kivörösödött, világosan kirajzolódtak rajta a kéznyomok. Aztán nehézkesen hátraarcot csinált, s kiment a szobából.

Wiesener a szemével követte őt. Az nem indította meg, hogy a fiú kissé imbolyogva s merev tagokkal állt előtte, sem az ütések nyoma, amelyet keze hagyott az arcán. Csak az töltötte el bánattal, ahogy Raoul bizonytalan térdekkel s rogyott háttal elhagyta a szobát, ahogy ez a még nem is tizenkilenc éves és máskor olyan feszes tartású fiú most egyszerre ilyen fáradt, öreges léptekkel távozott. Haragja, miként egy kipukkadt léggömbből a levegő, egyszeribe elillant. Hajszál híja volt, hogy utána nem futott a fiúnak, és vissza nem hívta.

Egy székbe rogyott. Csak most, amikor Raoul elment, eszmélt rá, milyen erőfeszítésébe került, hogy ne dühöngjön, ne ordítson. Nehezen lélegzett, szíve hangosan kalimpált. Egy idő után felállt, kínosan lihegve, kinyitotta az ablakot, beszívta az áprilisi levegőt. Párás és meleg volt, jobban szerette volna, ha frissebb, mégis sokáig kihajolt az ablakon. Aztán visszament a szoba belsejébe, szakszerű karmozdulatokat tett, légzési gyakorlatokat végzett. Lea portréja lenézett rá, szenvtelen, enyhén ironikus szemmel. Összeszedte magát, a dolgozószobába ment.

– Ezt nem kellett volna tennie – mondta Maria rosszkedvűen, felindulva.

– Magamtól is tudom – válaszolta mogorván. – Most még csak mondja azt, hogy maga előre tudta, hogy e miatt a nyomorult cikk miatt mennyi kellemetlenségem lesz.

Maria felpillantott rá, végignézett rajta, de uralkodott magán. – Menjek el? – kérdezte minden sértődöttség nélkül, baráti aggodalommal. – Nem volna jobb, ha magára hagynám? Vagy tán – tanácsolta neki anyáskodó, gyengéd energiával – járjon egyet a levegőn. De legfeljebb egy óra hosszat. Tovább nem halogathatja Heydebregg felhívását.

– Nem – felelte Wiesener –, maradjon csak, Maria, s én is itt maradok. Jobb szeretem, ha itt van. – Maria keserűséget, de elégtételt is érzett; ha Wiesenernek valami baja van, beléje kapaszkodik.

A férfi tétlenül, szomorúan üldögélt a hatalmas íróasztalnál. Ami Raoult illeti, aligha tudja jóvátenni a dolgát. A fiú Leától érzékenységet örökölt, tőle meg nagyravágyást és hiúságot, s így most bizonyára vérig van sértve. Micsoda hallatlan hülyeséget követtem el, gondolja magában. Annyi odaadó emberem van, hogy a fiamat csak így elkergethetem magamtól? Igaz, számtalan „barátom és barátnőm” van, de ha közelebbről megvizsgálom a dolgot, Leán és Márián kívül nincs senkim.

Tulajdonképpen mindig is ott lappangott benne a gondolat, hogy egyszer majd választania kell Lea iránti szerelme és a pártban elfoglalt pozíciója közt. Most úgy látszott, mindkettőt elvesztette, a szerelmet is, meg a karriert is. Lea zaklatott hangja a telefonban, zavarodottsága, némasága, „beszélnek még?”, ó, csak ő beszél. Nem, ezzel nem tud megbirkózni. És Heydebregg – mondott-e Heydebregg egyetlen olyan szót, amely reményekre jogosítaná? Bolond, könnyelmű optimizmusával légvárakat épített magának. Heydebreggnél ugyanúgy lejáratta magát, mint Leánál. Minden egyszerre összeomlott, Lea és a karrierje.

Ez az emigráns csürhe. Ezek a firkászok. Hogy lenézte ezeket az embereket. Ö Rolls Royce-ban, azok meg lovaskocsin. És most kikészítették őt. Csak akarniok kellett, s most itt fekszik, a piszokban, kikészítve. A szegény báránya. Különös bárány. Mindez Lea bűne. Ha Lea nem volna, már réges-rég nekidurálta volna magát s elkapta volna ezt a „bárányt”. Rettenetes harag, soha nem tapasztalt düh fogta el Heilbrun és Trautwein iránt. Olyan marhán tisztességes volt velük szemben, nem nyúlt hozzájuk, megkímélte őket, s ők meg hálából tönkretették az életét. El kell taposni ezeket a firkászokat. Szemétdombra ezzel a söpredékkel.

– Adja ide azt a dossziét, amit Gehrke küldött nekünk, a PH-ra vonatkozó aktát – szólt oda Mariának. Maria kikereste az iratcsomót. Wiesener áttanulmányozta a Gingoldról összeszedett adatokat. Volt mit tanulmányoznia. Nem sok sütnivaló kell hozzá, hogy alaposan beadhasson Heilbrun és Trautwein uraknak.

De tényleg nem maradt számára más hátra, mint ez a siralmas bosszú? Olyan színben látta magát, mint az a cselédlány, aki a vetélytársnőjének vitriolt akar az arcába önteni. Mi jutott eszébe? Minden elveszett? Zagyvaság. Az idegei mondták fel a szolgálatot, ennyi az egész. Hagyta magát Leától és Raoultól megfertőzni. Hidegvér, Erich Wiesener. Méltóztassék elővenni a józanabbik eszét.

Világos, hogy van választási lehetősége. Ha a párt elejti őt, épp ezzel szükségszerűen megnyeri Leát. Némasága, zavarodottsága, sietős elzárkózása azelől, hogy Wiesener lejöjjön hozzá, semmit se bizonyít, ezt csupán az első percek izgalma okozta. Nem lett volna szabad telefonon rátörni. Ha majd találkozik vele, ha majd nyugodtan elmagyarázhatja neki a dolgokat, minden jóra fordul. Lea méltányos és okos, lehet vele beszélni. Ó, Wiesener sok mindent fel tud hozni a mentségére. Amikor a tagtárs kikérdezte, lovagiasan kiállt Lea mellett. Egyetlen pillanatig se habozott. Ez ugyan természetes, de azért nem mindenki tette volna meg. És hogy ez az egész szerencsétlenség megtörténhetett, hogy a PH ezt a hülye cikket lehozhatta, az is csak annak a következménye, hogy Lea kedvéért megkímélte a PH-t. Ezt Leának meg kell értenie, s meg is fogja érteni. Wiesener előtt ott feküdt a dosszié. Megmutatja Leának a dossziét. Bebizonyítja neki, milyen könnyű lett volna eljárnia a PH-val szemben. Heydebregg felszólította rá. De ő nem tett semmit. Lea kedvéért. Ezt Leának be kell látnia. Ez mindörökre egymáshoz fűzi őket.

– Most azonban már igazán itt az ideje, hogy a tagtársat felhívja – figyelmeztette Maria.

– Igen – ijedt fel Wiesener –, hívja fel nekem.

Heydebregg mély hangja kimérten csengett a telefonban. Meglepő módon nem a függőben levő kérdést hozta szóba. – Azt beszéltük meg – mondta ehelyett –, hogy ön, tagtárs, készít nekem egy tervet, miképpen tudnánk egy bizonyos sajtótermék rágalmazási hadjáratának véget vetni.

Wiesener agya a másodperc töredékére felmondta a szolgálatot. De aztán gondolatai lázas gyorsasággal követték egymást. Mit akar Heydebregg? Miért éppen most áll elő ezzel a figyelmeztetéssel? Tán ki akarja őt próbálni, hogy alkalmas-e és ha igen, milyen mértékben a PH elleni hadviselésre? Nyilvánvalóan. Nyilvánvalóan ez a feladat lesz a próbakő. Ha most tüstént javaslatokat tesz, világos és a PH elleni akcióhoz használható javaslatokat, akkor mindent jóvátett, akkor bebizonyította megbízhatóságát és rátermettségét, akkor a nehezén már túl van.

Tehát mégis válaszút elé került. Itt az alternatíva. Olyan világosan van feltéve, hogy az embernek könnybe lábad a szeme, elszorul a szíve. Ha Wiesener kidolgozza a PH elleni tervet, megmenti karrierjét, de elveszti Leát. Ha nem, megmenti Leához fűződő kapcsolatát, de mindörökre elvágja a karrierjét.

Vagy mégse? Mégis van kiút? Talán még mind a kettőt megmentheti? Hisz az a csürhe Leát éppúgy megtámadta, mint őt. Éppúgy bemocskolta. Az ő feladata, sőt kötelessége, hogy a Leán esett sérelmet megtorolja. Ezt Leának be kell látnia. Ha a PH elleni tervet kidolgozza, ez Lea kedvéért is, sőt elsősorban Lea kedvéért történik. Igazság szerint Leának épp annyi oka van a felháborodásra, mint neki. Igazság szerint a csürhe széttiprását éppúgy szükségesnek kellene éreznie. De ha mégse érezné szükségesnek? Lea különös asszony. Talán most még inkább meg akarja menteni a szegény ember bárányát.

Méltánytalan dolog. Méltánytalanság a sorstól, a párttól, a jóistentől – vagy akárminek nevezzük –, hogy ilyen alternatíva elé állítja. Hogy ilyen gúnyos-világosan megkérdezzék tőle: „Mit választasz, a külsődleges ragyogást vagy a magánéletedet, az úgynevezett emberséges magatartást?” És kétszeresen méltánytalan, hogy épp most, közvetlenül e gyalázatos támadás után viszik ilyen kísértésbe.

Mindez egyetlen másodperc alatt futott végig Erich Wiesener, az író és újságíró agyán, míg aztán a telefonkészülékben a hang elhallgatott. Mint ahogy valaki a halál pillanatában az egész életét végiggondolja, úgy tekintette át most Wiesener egyetlen szempillantás alatt az egész utat, amelyet megtett, fáradságos karrierjét és Leához fűződő viszonyának fordulatait. „Miképpen tudnánk egy bizonyos sajtótermék rágalomhadjáratának véget vetni.” A hang még a levegőben rezgett, még a fülében csengett, amikor Wiesener – fontolgatásainak végére érve – máris így válaszolt: – Igen, tagtárs, természetesen. – És hangjában most megint ugyanolyan odaadás, áhítat, fegyelmezettség csengett, mint az incidens előtt.

Heydebregg tagtárs elég hangosan beszélt ahhoz, hogy Maria is tisztán megértse. Amit Wiesener válaszolt, a magától értetődő, az egyedül helyes válasz volt, s helyében Maria se válaszolt volna mást; objektív és szubjektív okokból egyaránt helyeselte a választ. De ahogy Wiesener válaszolt, az a szolgalelkűség, ahogy ezt a három szót Heydebregg lába elé rakta, undort ébresztett Mariában, arca eltorzult tőle.

– Mikor kaphatom kézhez a terv részletesen kidolgozott leírását? – kérdezte a döcögős hang a telefonban. – Mikorra kell önnek a feljegyzés, tagtárs? – kérdezte vissza Wiesener. – Jövő hét végére – hangzott a válasz. – Jövő hét közepén elküldöm önnek az aktát – felelte Wiesener.