8
Bús vendégek

A háború idején és az azt követő két évtizedben nem egy országban forradalom játszódott le. Ezek az átalakulások sok embert arra késztettek, hogy elmeneküljön hazájából. Tehát az emigránsok közt sok nemzet fiai akadtak.

A német emigránsok tábora a többinél szétforgácsoltabb volt.

Sok német száműzöttnek politikai meggyőződése miatt kellett hazájából elmenekülnie, s aztán ott volt azoknak a nagy tömege, akik pusztán amiatt kényszerültek kivándorolni, mert az anyakönyvben ők vagy a szüleik zsidónak voltak feltüntetve. Akadt sok zsidó és nem-zsidó, aki önként jött el, mert egyszerűen nem bírt többé lélegzeni a Harmadik Birodalom levegőjében, s akadtak mások, akik szívesen maradtak volna Németországban, ha megengedték volna nekik, hogy ott bármilyen módon megkeressék a kenyerüket. De a nemzetiszocialista programnak éppen ez volt az egyik lényeges pontja és tulajdonképpen az egyetlen, amit meg lehetett valósítani, vagyis hogy az új urak politikai ellenfeleiket, személyes ellenségeiket vagy vetélytársaikat és a zsidóként nyilvántartottakat megfosszák a létlehetőségtől; hogy elpusztuljanak, mint a szárazra dobott halak. A német emigránsok közül még odahaza sokat bebörtönöztek, bántalmaztak, megaláztak, zaklattak, soknak voltak barátai és rokonai, akik elpusztultak Németországban, s a Német Birodalom határán túl sokan munkálkodtak a gyűlölt rendszer megbuktatásán. De akadtak olyanok is, akik egyetértettek az új uralommal, akik sose érezték, sőt nem is igen tudták, hogy zsidók, s akiket, midőn valamilyen anyakönyvi nyilvántartás alapján váratlanul zsidóknak s így alacsonyabb rendűeknek bélyegeztek, nagyon is akaratuk ellenére menesztettek négyszázéves hazájukból. A száműzöttek közt tehát mindenféle emberek akadtak, olyanok, akiket a meggyőződésük, s olyanok, akiket egyszerűen a születési bizonyítványuk vagy valamilyen más véletlen űzött el Németországból. Voltak, akik önként, és voltak, akik kényszerből emigráltak.

A Németországból elűzött százötvenezer ember közt nemcsak mindenféle politikai meggyőződésű, hanem mindenféle társadalmi rangú és karakterű ember is akadt. Most azonban, akár akarták, akár nem, valamennyiükre ugyanazt a címkét akasztották, mindannyiukat egy kalap alá vették, Elsősorban emigránsoknak tekintették őket, s csak másodsorban azoknak, akik tényleg voltak. Sokan tiltakoztak e felszínes besorolás ellen, de ez mit sem segített rajtuk. A csoport megvolt, ők hozzátartoztak, a kapcsolat elszakíthatatlannak bizonyult.

Többségük számára a Németországból való önkéntes vagy kényszerű menekülés állásuk és vagyonuk elvesztését jelentette. Mert állásukat fel kellett adniok, pénzüket ott kellett hagyniok. Milyen más módon tudta volna az uralkodó párt beváltani ígéretét, amelyet hatalomra jutása előtt tagjainak tett? A német emigránsok java része tehát mostoha körülmények közt tengődött. Voltak orvosok és ügyvédek, akik nyakkendővel házaltak, irodai munkát végeztek, vagy másként, illegálisan, a rendőrségtől üldözve igyekeztek szakértelmüket áruba bocsátani. Akadtak főiskolát végzett asszonyok, akik mint elárusítónők, cselédek, masszírnők keresték kenyerüket.

Bárhova is mentek ezek a bús vendégek, sehol se látták szívesen őket. A föld és a munka fel volt már osztva a nemzetek, a politikai és társadalmi klikkek közt. A tervszerűtlen termelés és esztelen elosztás következtében a bolygó népességének nagy része tele raktárak mellett is éhezett, s a gépek az áruéhség és a munkások tülekedése ellenére is álltak. Nem akadt már olyan ország, ahol új, tehetséges embereket szívesen láttak volna. Épp ellenkezőleg: az idegen jövevényekre, akik kenyeret és munkát óhajtottak, mindenütt ferde szemmel néztek.

Nem hagyták őket dolgozni, még lélegzeni is alig-alig engedték őket. „Papírokat”, igazolványokat követeltek tőlük. De ez nem volt nekik, vagy ha mégis, az nem volt elégséges. Sokan úgy menekültek el, hogy nem tudták magukkal hozni papírjaikat, legtöbbjüknek útlevele lassanként lejárt, s a Harmadik Birodalom hatóságai nem újították meg útleveleiket. Így aztán ezek a száműzöttek nehezen tudtak igazolványt szerezni arról, hogy kicsodák-micsodák. Ez pedig számos országnak jó kifogásul szolgált, hogy kitoloncolja őket. Előfordult, hogy az ilyen igazolvány nélküli embereket az egyik éjszaka a csendőrség titokban áttette a szomszéd ország határán, s a következő éjszaka a szomszéd ország csendőrsége ugyanilyen titokban megint csak visszarakta.

Igen keveseknek tett jót az átélt szenvedés. Mert az az igazság, hogy a szenvedés csak az erőseket teszi erősebbé, a gyengéket még inkább elgyengíti. Az ónémetben két szó van az elűzöttre, a számkivetettre, az egyik a „Recke” – dalia –, amely nem mást jelent, mint elűzött, kiközösített, s az „Elend” – nyomorult –, amely a hazátlan, az országból kitaszított embert jelenti. Így hát a német nyelv bölcsessége megjelöli a két pólust, amely az emigránsok lényét körülhatárolja. A német emigránsok közül a többség nyomorult lett, csak kevesen lettek daliák, mert a meggyőződés, az elvhűség olyan javak, amelyekről könnyebben mond le az ember, mint a mindennapi kenyérről és a hozzávaló vajról, s ha arra kerül a sor, hogy a ballasztot ki kell dobni a hajóból, az első áldozat az erkölcs lesz. Sok emigráns elzüllött. Rossz tulajdonságaik, amelyeket a jólét leplezett, rejtegetett, felszínre kerültek, jó tulajdonságaik pedig az ellentétükbe csaptak át. Aki óvatos volt, gyáva lett, a merész gonosztevő, a takarékos zsugori, a nagyvonalúság szélhámossággá torzult. A legtöbbjükből egocentrikus ember lett, elvesztették ítélőképességüket s a mértéket, nem tettek többé különbséget a megengedett és a meg nem engedett között, és nyomorúságuk a zabolátlanság és önkény igazolásául szolgált. Amellett siránkozók és civakodók lettek. Biztos körülményekből a bizonytalanba lökve idegeik felőrlődtek, egyidejűleg pimasszá és szolgalelkűvé váltak, kötekedővé, igényessé, tudálékossá. Mint az olyan gyümölcs, amelyet túl korán tépnek le a fáról, nem értek be, csak szárazak és fásak lettek.

Minél inkább megfogyatkozott a reményük, hogy visszatérhessenek hazájukba vagy legalább biztos körülmények közé kerülhessenek, annál mélyebbre süllyedtek. Némelyek szégyennek tekintették, hogy emigránsok, aggódva igyekeztek emigráns voltukat rejtegetni, persze hiába. Mások, épp mivel nem maradt egyéb számukra, mint az emigránssors, arrogánsan fitogtatták; mind nagyobb és nagyobb igényeket vezettek le belőle. Nem volt-e Hannibal, Dante, Victor Hugo, Richard Wagner, Lenin és Masaryk is emigráns? Elfelejtették, hogy az emigránsok közé tartozik a kis fehérorosz Makszimov is, aki a „Kolcsakhoz” címzett mont-martre-i lokálban mint ajtónálló és selyemfiú tevékenykedik, s Rosenbaum úr is, aki műselyem nyakkendőit tiszta selyemként igyekszik mások nyakába varrni, s Lembke úr is, aki azt forgatja fejében, hogy a német államrendőrségnél besúgónak ajánlkozik.

Nem szerették őket, ezeket a német emigránsokat, s így ez idegeneknek többnyire saját köreikben kellett forgolódniok. Itt meg a nyomorúságuk és elkeseredettségük gyakorta ostoba, kicsinyes viszálykodást robbantott ki köztük, állandóan egymást nyúzták, társaikban öntudatlanul is a saját képmásukat látták, mások kicsinyességében önnön fogyatékosságaikat szidalmazták. Mindannyian ugyanazt akarták: útlevelet, munkavállalási engedélyt, pénzt, új hazát, de legszívesebben visszatértek volna a régi, felszabadított hazába. Ám az okok, amiért ezt kívánták, s a célok, amelyek vezérelték őket, s az utak, amelyeken ezt el akarták érni, igen különbözők voltak, s ami az egyiknek szemében csodálatosnak látszott, a másiknak szemében szörnyűség volt. Így aztán az állandó együttlétben még azok is felőrlődtek, akiknek azonos sorsuk és azonos céljaik voltak, sorstársaik bajaiban önnön csalódásaikat élték át. Az emigránsok körében gyűlölet, sőt olykor halálos ellenségeskedés ütötte fel a fejét, s az egyik a másikat többé-kevésbé jóhiszeműen azzal vádolta, hogy elhanyagolta vagy elárulta a közös ügyet.

Igen, a számkivetettség felmorzsolta, kicsivé és nyomorulttá tette az embereket, de a számkivetettség meg is edzette, naggyá, hősiessé tette őket. A gyökeret eresztettek, a megtelepedettek élete más erényeket kíván és kölcsönöz, mint a nomádok, a szabadon költözők léte. De a gépek korában, abban a korban, amelyben a gép a parasztok jó részét fölöslegessé teszi, a szabadon költözők erényei a társadalom számára legalább ugyanolyan fontosak, mint a megtelepedettek erényei, s még hasznosabbak is azok számára, akiknek „naponta újra és újra ki kell vivniok az életet”. Az emigránsnak másoknál kevesebb joga volt, de ugyanakkor megszabadult számos korláttól, kötelességtől és előítélettől is. Mozgékonyabbá, gyorsabbá, simulékonyabbá, keményebbé vált. „A görgő kő nem lesz mohos”, olvassuk a jó öreg Sebastian Francknál, a görgő kövön nem telepszik meg moha. Amit ez a német író nyilvánvalóan előnynek tekintett.

Sokakat beszűkített a számkivetettség, de a legjobbaknak távlatot, rugalmasságot, a nagy, a lényeges dolgok iránt érzéket adott, megtanította őket arra, hogy ne maradjanak fogva a lényegtelen hálójában. Az olyan embereknek, akiket a sors New Yorkból Moszkvába, Stockholmból Fokvárosba vetett, ha nem akartak elpusztulni, több dolgon kellett elgondolkozniuk és e dolgokba mélyebben kellett beletekinteniük, mint azoknak, akik egész életük során berlini irodájukban kuksoltak. Ezek közül az emigránsok közül belsőleg sokan érettebbé váltak, megújultak, megfiatalodtak: az a „halálból-élet”, amely az embert bús vendégből vidám vendéggé teszi a földön, ezeknek az embereknek élménye és tulajdona lett.

A Harmadik Birodalom határán belül és kívül sokan helyezték reményeiket ezekbe az emigránsokba. Az elűzöttek, gondolták, arra vannak hivatva és kiválasztva, hogy elűzzék azokat a barbárokat, akik hazájukat kezükbe kaparintották.

9
Az emigránsbarakkban

Az emigránsoknak egy sereg újságjuk és folyóiratuk, sőt egy napilapjuk is volt, a Párizsi Újság. De legreprezentatívabb sajtóorgánumuknak – jól dokumentált, kitűnő kultúrpolitikai rovata miatt – a hetenként háromszor megjelenő Párizsi Hírek számított.

A Párizsi Hírek szűkös létszámmal dolgozott, egy-egy szerkesztőnek sok olyan feladatot kellett ott ellátnia, amelyet nagyobb lapvállalatoknál segéderők végeztek, és Sepp Trautwein gyakran szenvedett amiatt, hogy afféle alantas munkát kellett végeznie, amelyet sokan mások is elláthattak volna. Ezért adta fel a muzsikáját? De aztán azt mondta magának, hogy ez a munka is szükséges, és egy nagy ügyet szolgál. Mert a Párizsi Hírek szegényes külseje ellenére is több volt egy akármilyen kis újságnál: a német ellenzék hangja volt.

Ezt az ellenzéket pedig a német nép alkotta. Mert a németek többsége szembeszegült az eluralkodott barbársággal. Csakhogy ennek a többségnek száját betömték, nem tudott kiáltani. Itt, a Párizsi Hírek-ben a német nép visszanyerte hangját. Nem bírt harsányan szólni, de hangja mégis áttört a ricsajon, amit a barbárok csaptak, s a barbárok a maguk egész hatalmas apparátusával sem bírták e hangot elnémítani. Újból és újból tudomására hozta a lagymatag világnak, milyen igazságtalanságokat és erőszakosságot követnek el Európa szívében.

A német emigránsok meg szinte el se tudták volna többé képzelni életüket a Hírek nélkül. Gyakorlati segítséget nem nyújtott nekik, de létezett, s így legalább nem kellett szótlanul szenvedniök. Szócsövük volt, amely keserűségeiket, reményeiket, jajongásukat, félelmeiket, bátorságukat, nyomorukat, nagyságukat kikiáltotta a világba.

Sepp Trautwein nekikeseredetten dolgozott. Amit csak írt, mindenen átcsendült a meggyőződés, hogy a jó ügy győzni fog, s hogy Németországban a barbárság összeomlása már nem sokáig várat magára. Ennek ellenére nem hagyták nyugton a szavak, amelyekkel Oskar Tschernigg a Jóreménységhez címzett szörnyűséges kávéházban a bizakodását kigúnyolta. Nem, nem, nem, az lehetetlenség, hogy a muzsikáját hiába adta fel. Türelmetlensége napról napra fokozódott. Már három hete volt, hogy Friedrich Benjamin eltűnt, s még mindig nem történt semmi. Sorsáról semmit se tudtak. Áthurcolták a német határon, ennyi volt az egész.

És ekkor végre, március 29-én három héttel Benjamin elutazása után, a svájci kormány jelentést tett közzé, amely a Benjaminért vívott, már-már lankadó harcnak új lendületet adott.

A svájci rendőrség olyan nyomasztó bizonyítékokat gyűjtött össze, hogy súlyuk alatt a letartóztatott Dittmann összeroppant. Részletes vallomást tett, megnevezte, kiszolgáltatta cinkostársait. És ezek a cinkostársak német hivatalos szervek voltak.

A svájci rendőrség a következőket állapította meg: Benjamin azon a március 10-én néhány száz méternyire a határtól egy bázeli vendéglőben találkozott Dittmann-nal meg egy másik német ügynökkel. „Taxit” hívtak, mindhárman beszálltak, hogy együttesen elhozzanak bizonyos papírokat, amelyekre Benjaminnak szüksége volt. Az állítólagos taxi közvetlenül a határ előtt hirtelen teljes gázt adott, úgyhogy a svájci vámőröknek félre kellett ugraniok, s hetven kilométeres sebességgel átszáguldott a két: a svájci meg a német határon. Az összes többi német határátkelő-helyen lezárták a vámsorompót, mert a Harmadik Birodalom elzárkózott a külvilág elől, nem akarta a pénzt ki- és a szellemet beengedni. Novemberben a bázeli határon is lezárták a vámsorompót. De ezen a március 10-i estén a vámsorompó – s ez volt a legterhelőbb bizonyíték a német hatóságokkal szemben – nyitva állt. Így tehát megcáfolhatatlanul bebizonyosodott, hogy Friedrich Benjamint a német hatóságok megbízásából idegen területről csellel és erőszakkal hurcolták át a határon.

Trautwein ezt ugyan sose vallotta be magának, de a várakozás csúnyán kikezdte idegeit. Most, midőn a hivatalos svájci távirati iroda jelentését olvasta, ujjongott örömében, nyelvével csettintgetett, csontos arcában mélyen ülő, zöldesbarna szeme felragyogott. Kezdettől fogva meg volt győződve róla, hogy ezt az erőszakosságot nem fogják szó nélkül zsebre vágni.

Vérmessége arra ösztökélte, hogy elégedettségét másokkal is megossza. Éppen a kétkedőkkel kívánta megosztani, őket kellett megajándékoznia, nekik akart örömöt okozni: elhatározta, hogy közzéteszi Tschernigg verseit.

Azonnal munkához látott. Felkereste Heilbrun főszerkesztőt. Heilbrun mint mindig, most is kialvatlanul és fenségesen fogadta. – Ha van egy kis ideje – kérte őt Trautwein –, szeretnék egy-két verset felolvasni önnek.

– Muszáj? – kérdezte a fáradt Heilbrun.

– Gyönyörű versek – lelkendezett Trautwein.

– Ki írta őket? – tudakolta Heilbrun.

– Ezt utána mondanám meg önnek – válaszolta Trautwein, és elővette a kéziratot.

– Isten nevében, s csak mert magáról van szó – egyezett bele Heilbrun. Lefeküdt a pamlagra, amely irodájának lakószoba jelleget kölcsönzött, behunyta a szemét, koponyája mögött összekulcsolta kezeit. Nagy, négyszögletes feje rövidre nyírt, ősz sörtehajával fáradtnak látszott.

Trautwein nekifogott, hogy felolvassa a verseket, amelyeket Tschernigg annak idején a Jóreménységhez címzett kávéházban elszavalt neki. Most, hogy ő olvassa őket, másképpen hangzanak, mint Tschernigg hanglejtésében, megváltoztak, de még így is erősek, sőt Trautweinnek úgy tűnik, hogy a kocsma kétértelmű környezetétől és Tschernigg nem éppen makulátlan személyiségétől mintegy függetlenítve még erősebbek. Odaadással, szépen, igen müncheniesen olvassa a verseket. Olvasás közben senki se hallja az igazi hangját, gondolta, a fej rezonanciája megváltoztatja a hangot. Ha valaki gramofonlemezről hallgatja saját hangját, fel sem ismeri. De milyen gyönyörűek ezek a költemények, akármilyen hangon is olvassa az ember őket.

Heilbrun főszerkesztő csukott szemmel fekszik a pamlagon, s hallgatja a verseket. Jó füle van, tüstént rájön, ki írta őket. Nem szereti Tschernigget, ez az elzüllött, egzaltált férfi esztelen nihilizmusával, mint a legtöbb embernek, neki is ellenszenves, Németországban nemegyszer összekoccant vele. Amellett a PH-nak csak korlátolt tere van, s Oskar Tschernigg költeményeinél biztosan akadnak fontosabb dolgok is, amivel azt a néhány hasábot kitölthetik. Ráadásul a tárcarovat számára megszabott honoráriumösszeg nagyon csekély, s nem látszik józan dolognak ebből a csekély összegből bármit is versekre költeni. Másrészről azonban Heilbrun öreg, harcedzett liberális, szívesen kelt egy kis félelmet a polgárokban, különösképpen Gingold-ban. És végül bármilyen ellenszenves is ez a Tschernigg, kétségtelenül van tehetsége, Trautwein pedig kellemes munkatárs, könnyen kezelhető, rátermett. Miért ne tegyen neki szívességet?

– Szép – határozza el magát. – Mert magáról van szó, Trautwein, lehozzuk a Tscherniggjét. A politikai költeményt azonban egyelőre félretesszük. Ha alaposan megnézzük, voltaképpen egy államfőt sérteget. Ennek ellenére még meggondolom a dolgot, mert a versek jók, s így kérdés, hogy a nácik megértik-e őket. A másik verset, az erotikusát, az öl édes, keserű illatával, legjobb, ha már eleve elhagyjuk. A maga Tscherniggjének persze igaza van, nihilista létére ezt feltűnően jól megfigyelte. De az emigránsok nem mondhatják ki a teljes igazságot, mert azt azonnal pornográfiának fogják fel.

Trautwein csengő, harsány rikácsoló nevetést hallatott. Heilbrun csatlakozott hozzá. A költemények megjelentek.

Úgy történt, ahogy mindketten előre sejtették. Tschernigg versei meghökkenést váltottak ki, egyes olvasók viszolyogtak, Gingold úr bosszankodott. Hogy jön ő ahhoz, hogy a nagy keservesen megkeresett frankjait efféle trágár s tetejében nehezen érthető költeményekre pocsékolja? – Volna olyan szíves, tisztelt professzor úr – mondta kajánul Trautweinnek –, megmagyarázni nekem az ön Tscherniggjének a verseit. Kétszer is elolvastam őket, de még mindig nem értem. – Trautwein elnézte a férfi kemény, csontos arcát, a szemüvege mögül kipislantó szemét, a négyszögletes, szürkésfekete szakállából kivillanó hamisan barátságos mosolyát. Száraz, recsegő hangja az idegeire ment. – „Ki nem érzi – válaszolta gorombán –, az soha el nem ejti.”

– Sajnos – jegyezte meg Gingold úr –, nem én vagyok az egyetlen, aki „soha el nem ejti”. Az olvasóim se jobb vadászok nálam.

 

 

Gingold rosszallásánál nagyobb meglepetést okozott Trautweinnek, hogy maga Oskar Tschernigg is elégedetlen volt. Olyan mocskosan, piszkosan állított be a szerkesztőségbe, hogy be se akarták engedni. – Micsoda illemszabályok uralkodnak maguknál – morogta, amikor végül is sikerült utat törnie magának Trautweinhez –, mintha csak II. Fülöp udvarában volnánk. – Trautwein szemben ült vele, Benjamin íróasztalánál, a nagy, kopár teremben mindenütt írógépek zakatoltak, körös-körül diktáltak, fecsegtek, a szerkesztők meg a gépírónők félig undorodva, félig mulatva bámulták a rongyos, piszkos óriáscsecsemőt, aki itt Trautwein kollégát háborgatta.

Tschernigg nemcsak hogy egyetlen szó köszönetet se mondott a versei közzétételéért, hanem még gúnyos csodálkozással eltelve nehezményezte is, hogy éppen a két legjobbat nem hozták le. Trautwein igyekezett neki megmagyarázni, miért nem lehetett. De Tschernigg csak csúfolódott: – Még ezt se tudja elérni, s azt akarja nekem bemesélni, hogy ön fogja kiszabadítani Benjamint. Nem, professzor, teljesen hiábavalóan dobta sutba a muzsikáját. – Hatalmas, kopasz fejével összeolvadó homloka alól apró szeme csúfondárosan bámult rá, s Trautwein hátán végigfutott a hideg. Újból elfogta őt az a babonás érzés, amely ennél az íróasztalnál eleinte olyan gyakran úrrá lett rajta, de az utóbbi időben békén hagyta: Friedrich Benjamin különös légalakja újból megjelent előtte a Kővendég halk, félelmetes, kísérteties muzsikájával egyetemben. A légalak csúfondárosan vigyorogva helyeselt Oskar Tschernigg szavaira, a szomorú bohócálarcból neheztelőn és kihívón pillantott rá szép szeme, ajkai szétnyíltak, s odasúgták Trautweinnek: te naplopó, te nyikhaj, te szájhős, hát mit értél el? Trautwein nagy nehezen elkergette magától a látomást. Kollégáira mosolygott, mosolya barátságosan bocsánatot kért tőlük a költő hisztérikus viselkedése miatt, s aztán igyekezett Tschernigg-nek megmagyarázni, milyen mértéktelenül eltúlozza a dolgot, milyen sokat elértek már: Dittmann vallomását, a svájci kommünikét, a németekkel szembeni hiánytalan bizonyítékokat. De a szívébe, bármilyen gyorsan igyekezett is elűzni őket, újból befészkelték magukat Tschernigg kételyei.

Erről a dologról nem akart többé hallani. A fiatalemberre terelte a szót, akiről Tschernigg annak idején a Jóreménységhez címzett kocsmában mesélt neki, arra a tehetséges fiúra, hogy is hívják? Harry Meiselre. Nem lehetne attól valamit elolvasni? Nem hozná egyszer Tschernigg ide őt? Tschernigg erre nem volt hajlandó. – Az én Harry Meiselem – jelentette ki –, nem tér vissza a civilizációba. Az én Harry Meiselem a menhelyen marad. Ö és a menhely együvé tartoznak. Nemzedékünk egyetlen német prózaköltője az emigránsbarakkban: ez a világunk igazi fotográfiája. Ha találkozni akar vele, professzor, le kell fáradnia hozzánk.

Trautwein órarendje teljesen be volt töltve. De Tschernigg szavaiból kiérezte a rosszallást a hanyagsága, a szívbéli lustasága miatt. Kiment a menhelyre, ezúttal egy délután.

Azt képzelte, Harry Meisel is olyasféle lesz, mint Tschernigg. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor a barakk vigasztalan, kopár nyomorúságossága közepette egy derűs modorú, gondosan öltözött, csinos fiatalembert látott maga előtt. Amellett Harry Meiselt a barakkban nem is nézték rossz szemmel, a külsejére fordított gond, úgy látszik, nem bosszantotta a többi lakót, ifjúsága, már-már indulatosságig élénk, sima arcának, karcsú testének természetes bája lefegyverezte gunyoros rosszindulatukat.

A tizenkilenc éves ifjú úri szeretetreméltósággal felszólította Trautweint, foglaljon helyet a matracán. Ő maga olyan kényelmesen és természetesen ült ezen a kopott matracon, mintha egy klubszékben üldögélne, míg Trautwein felhúzott térddel, kényelmetlenül gubbasztott rajta.

Trautwein a fiatalembert az első perctől kezdve rokonszenvesnek találta, s egész müncheni kedélyességét latba vetette, hogy elnyerje bizalmát. Tolakodás nélkül, de együttérzéssel érdeklődött sorsa iránt, s Harry Meisel nem volt tartózkodó.

Az ifjú apja, mint kiderült, kelet-európai zsidó volt, aki nem sokkal a háború előtt telepedett le Németországban, és ott jelentős vagyonra tett szert. Amire aztán Meisel papában, s tán még inkább Meisel mamában egyre szembeszökőbb társadalmi becsvágy fejlődött ki. Harry, mihelyt gondolkodni és ítélni tudott, szülei szervilis és ugyanakkor parvenü életmódját visszataszítónak találta. Amikor a nácik hatalomra kerültek, ki akarták utasítani a Meisel családot. Meisel papa ezt a veszélyt bőséges vesztegetésekkel elhárította. Az ifjú Harry megundorodva szüleitől és a Német Birodalomban uralkodó állapotoktól, elhagyta az országot. Szülei erre minden anyagi támogatást megtagadtak tőle, így akarták visszatérésre kényszeríteni. De Harry inkább vállalta a párizsi emigránsbarakkot, mint a berlini kényelmes szülői házat. Ez volt az egész. – Me voilá – fejezte be tárgyilagos beszámolóját.

Trautwein szívesen hallott volna még egyebet is. Egy-egy epizód hívebben feltárta előtte egy ember történetét, mint ez a józan elbeszélés. Igyekezett többet kiszedni Harry Meiselből. Harry megérezte Trautwein jóindulatát, nem zárkózott éppenséggel magába, de látszott, hogy nem sok örömöt okoz neki a múltjáról beszélni. Csak célzásokra szorítkozott, a többit Trautweinnek kellett kiókumlálnia. Néha Tschernigg hozzátett egyet s mást, s Trautwein ilyenkor titokban mulatva figyelte, hogy Tschernigg cinizmusa mögött mennyi gyöngédség rejtőzik az ifjú iránt.

Trautwein óvatosan megkérdezte, miért gubbaszt Harry ilyen tétlenül és rezignáltan a menhelyen, megpróbált-e már vagy meg akar-e próbálni valamilyen módon pénzt keresni. Harry már próbálkozott, de sikertelenül, s hamarosan felhagyott vele. Mi a kis csalók századában élünk, állapította meg tárgyilagosan, s itt neki, Harry Meiselnek nincsenek esélyei. Rövid történeteket, amilyeneket az újságok kívánnak, nem képes írni. A jelenlegi körülmények közt tehát itt a barakkban a helye. „A szegénység nagy csillogás belülről”, írta Rilke. Maga Rilke persze nem volt szegény. Léteznek, morfondírozott, ilyen és olyan szegény költők. Lessing anyagi gondokkal küszködött, és Schiller is. Bár az utóbbi még így is megengedhette magának, hogy inast tartson. Egyébként még nem eldöntött kérdés, hogy az említett urak a szegénységük következtében vagy pedig annak ellenére alkottak jó műveket. Villon, jegyezte meg hirtelen, és felélénkült, valóban szegény volt. Ha most élne, ő is itt volna ezen a menhelyen, fejezte be meggyőződéssel, így beszélt, nyájasan, közömbös társalgási hangnemben, minden mesterkéltség, sőt minden keserűség nélkül. Mindaz, amit mondott, nyilvánvalóan pillanatnyi ötlet volt, mely a beszélgetés során villant fel benne. Trautwein az ilyesmit máskor „hamis csillogásnak” bélyegezte volna, s általában bizalmatlan is volt az ilyen feltűnően, hivalkodón kellemetes emberek iránt. De ez a Harry Meisel, tapasztalta ámuldozva, percről percre erősebben vonzza. Elsősorban a szemei, ezek az egymástól távol ülő, repkedő, eleven szemek nyűgöztek le, amelyekből azért sosem tűnt el egészen a bánat, s Harry Meisel ironikus, fölényeskedő recsegése csak kevéssé zavarta, ő maga tizenkilenc éves korában esetlen, zárkózott volt. A zsidó intellektueleknél gyakran tapasztalható efféle koraérettség. Hofmannstahl tizenhét éves korában érte el első sikerét. Weininger tizenkilenc volt, amikor nagy műve megfogant benne.

Harry Meisel most azt fejtegette, hogy szerény véleménye szerint az írónak nem szabad túlságosan kis időtartamokban gondolkodnia. – Én nem éreztem magamat ezen 1935-ös esztendő emberének – jelentette ki. – Én a harmadik évezred embere vagyok. Ez persze kellemetlen egy olyan időben, amikor az emberek többsége még a második évezred küszöbéig sem jutott el. Mert remélem, abban egyetértünk, hogy a középkor arcátlan becsmérlése, ha valaki például azt állítja, hogy a nácik oda vezettek vissza minket. Feudalizmus, nemesi uralom, gótika, mindez olyan szellemi állapot, amely az őserdei lakó látóhatárának magasan felette áll. A reneszánsz közt, ahogy azt Machiavelli leírta, és Cesare Borgia átélte, s Hitler koncentrációs táborai és június 30-ája közt pontosan olyan különbség van, mint Firenze és Braunau közt. A mi helyzetünkben az a kínos, hogy a mostani agyvelők túlnyomó része középkor előtti, őserdeien primitív, ezzel szemben egyesek már a távoli jövőig jutottak. És számomra épp azért olyan nehéz, hogy ezen a bolygón megtaláljam a helyemet, mert egyidejűleg olyan emberek élnek rajta, mint Sigmund Freud és Hitler, emberek, akiknek agyvelejét fejlődés szempontjából harmincezer esztendő választja el egymástól. Hitler kts. és Freud kts., Hitler kortárs és Freud kortárs, ezzel az egyidejűséggel nem tudok megbirkózni. Megzavar. Nagyon sok szabad idő kell ahhoz, hogy ebben kiismerje magát az ember. Bár szabad időm itt van, ez tagadhatatlan.

Harry Meisel olyan egyszerű és szeretetre méltó hangon adta elő ezeket, hogy Trautwein alig érezte a szavak tartalmának mesterkéltségét. És a beszélgetés későbbi folyamán se érezte. Csak az az önelégültség bosszantotta, amellyel Harry Meisel aziránti ellenszenvét hangsúlyozta, hogy visszatérjen Egyiptom húsosfazekaihoz. – Túlságosan finnyás vagyok – jegyezte meg az ifjú félig tréfálkozva –, túl sok lelkiismeretet engedélyezek magamnak. Kíváncsi vagyok, meddig fogja a társadalom az olyasmit eltűrni, hogy elveim legyenek.

– Adna valamit a dolgaiból? – kérdezte egy idő után Trautwein.

– A dolgaimból? – fontolgatta Harry Meisel. – Igen, valószínűleg ez a helyes kifejezés. A legkelendőbbet fogom önnek kikeresni. – Még ez a pökhendiség is olyan szeretetre méltóan hangzott, hogy Trautwein csak mosolygott.

– Azt adjon, amit akar – válaszolta –, feltéve, hogy becsületes írás.

– Ön nagyon igényes – jegyezte meg Harry, mialatt a matracából előkaparta kéziratait. – Kérem, ne fogjon neki hamis feltevésekkel az olvasásnak – mondta és átadta a kéziratot. – A „dolgokat” nem a szívem vérével írtam, hanem azzal a szándékkal, hogy pénzt keressek velük.

Trautwein vegyes érzelmekkel eltelve ment haza. Az ifjonc szenvedélyessége nagyon megindította, de Harry mondókája, midőn azt utólag a maga óvatos módján átgondolta, sznobosnak és arrogánsnak tűnt. Jóformán félt a „dolgoktól”, amelyeket Harry adott neki. Attól tartott, túlságosan nagyigényűek, egzaltáltak lesznek, s csalódottságot fog érezni, ha értéktelennek bizonyulnak.

A kézirat a 66. Szonett címet viselte, s mottójául az a Shakespeare-szonett szolgált, amely ezekkel a szavakkal kezdődik: „Fáradt vagyok, ringass el, óh, halál”,^[1] s nagyszerű, kétségbeesett soraival vádat emel a züllött kor ellen. A hitvány semmiség ott fényben, pompában pöffeszkedik, a legtisztább hit is árulás áldozatává esik, az aranyos tisztességet gazembereknek osztogatják, az erőt megrontja a torz rendszer, a teljesítményt porba tiporják, a személyiséget száműzik, a művészetet elhallgattatja a hatalom, az értelmet a dőreség oktatja; a jó és rossz mindenben visszájára fordul. Harry Meiselnek az a merész ötlete támadt, hogy a szonett minden egyes sorához egy-egy – a Harmadik Birodalomban játszódó – történetet ír, s így a hitleri eseményekből formálja meg a maga shakespeare-i versét.

Előszót is írt hozzá, a Szabadságról címmel. A módot, ahogy Harry Meisel ebben az előszóban a szabadság, egyenlőség és demokrácia közkeletű fogalmaiból gúnyt űzött, Trautwein visszataszítónak találta. A fiatal szerző azt a lenini tételt vallotta magáénak, amely szerint, ameddig az osztályokat fel nem számolják, a szabadságról szóló minden beszéd üres fecsegés és polgári előítélet marad. Miféle szabadság az, gúnyolódott a jelenkori demokráciákon, ahol ugyan mindenkit odaengednek a startvonalhoz, de az egyik autót hozhat magával, a másik viszont egyéb eszközök hiányában gyalog kénytelen elindulni. A sajtószabadságot ugyanolyan gúnyos szavakkal illette, mint Goethe vagy Smollett. A hitleri Németország nem a „szabadság”, hanem az értelem hiánya miatt ébresztett undort benne. Nem magán a diktatúrán háborodott fel, hanem a dőreség és züllöttség diktatúráján az értelem és személyiség felett.

Ezek a hideg, gúnyos okoskodással kifejtett elvek egy tizenkilenc éves ifjú tollából felbosszantották Trautweint. A fiatalember tetszelgő arroganciája, amelyet a beszélgetés során egyéni bája eltakart, itt ezekben a sorokban pőrén és ellenszenvesen tárulkozott fel előtte. A negyvenéves Oskar Tscherniggnek még csak elnézte cinikus, nihilista arisztokratizmusát, de egy tizenkilenc éves fiú előadásában ez a sok individualista nagyképűség felháborította. – Egy ilyen taknyos – káromkodott –, egy ilyen főokos, egy ilyen zöldfülű.

De mennyire megváltoztak érzelmei, amikor magukat a történeteket kezdte olvasni! A kézirat technikailag sok kívánnivalót hagyott, hemzsegtek benne az íráshibák, sok mindent úgy kellett kitalálnia. De Trautwein az első oldalak elolvasása után többé nem tudott tőle szabadulni. Sürgős munka várt rá, hívták, de csak tovább olvasott. A 66. Szonett történeteiben nyoma sem volt az előszó rosszalló hangjának, pátosznak, érzelgősségnek, gúnynak, keserűségnek. A biztos művészi érzék mindezt kiégette, s a történetekben csak emberek és sorsok maradtak. Amellett a szerző nem adta fel személyiségét. Csak teljesítette a nagy irodalom eszményi követelményét: felolvadt művében. Mint Spinoza Istene, mindig és mindenütt jelen volt „de sohase láthatóan.

Traurwein azt hitte, tudja, mi a számkivetettség. Tévedett. Csak most, amikor a 66. Szonett költött történeteit olvasta, ébredt rá. Megértette, hogy eddig mindig csak a részleteket vette észre, az egymásutánit, az egymásmellettit. Most egységben látta a számkivetettség nagyságát és nyomorúságát, tágasságát és szűkösségét. Semmiféle leírás, semmiféle tapasztalat, semmiféle élmény nem adhatta vissza a számkivetettségnek ezt az egészét, belső igazságát, csak a művészet.

Trautwein olvasott, mindent átérzett, megértett. Gyakran félretette a kéziratot, fel-alá szaladgált, annyira lenyűgözte egy-egy részlet. Szeretett volna elidőzni felettük, de a szavak tovább hajszolták. Most értette meg a bánatot, amely sose tűnt el az ifjú költő szeméből. Mit kellett átélnie ahhoz, hogy ezeket az ostoba, felháborító, iszonyatos eseményeket ilyen hidegen, tisztán, mesterien tudja ábrázolni.

Trautwein elhatározta, hogy minden erejét latba veti Harry Meisel műve érdekében. De mit tehet érte? Elég tapasztalata volt ahhoz, hogy tudja, milyen nehéz egy kézirat számára kiadót találni. A 66. Szonett nem kelendő írás, se patetikus, se szentimentális, s az emigránsok irodalmának nincs széles közönsége.

Jacques Tüverlinnek küldte el a munkát. A nagy író jóakaratú ember, ha ő kiáll a könyv érdekében, Harry Meiselnek nyert ügye van.

10
Pillantás egy új világba

Az ifjú Hanns Trautwein máskor olyan „higgadtan” lépkedett, hogy pajtásai emiatt mindig ugratták, ma azonban jóformán futott a márciusi estében. Lábát kissé befelé fordította, de nem olyan esetlenül és kacsázva, mint az apja, hanem szilárdan, biztosan. Kalap nem volt rajta, a langyos, szemerkélő márciusi eső bepermetezte sötétszőke sörtehaját. Időnként egy-egy gépies mozdulattal letörölte széles homlokáról a nedvességet.

Persze esztelenség ilyen céltalanul futkározni az esőben. Néhány nappal ezelőtt még szemérmetlen határozottsággal hangoztatta, hogy egy éven belül leteszi a vizsgát, a bachot-t. Jobban tenné tehát, ha otthon ülne, és Tacitust biflázná. De ma este nem bírta megállni, hogy ott kuksoljon az Aranjuez szállóban. Máskülönben nem bánja, ha az édesanyja, amíg ő tanul, háziasszonyi teendőit végzi, s eközben kisebb-nagyobb lármát csap. De ma egyszerűen nem bírta tovább hallgatni a varrógép zakatolását.

Sepp locsogása ment ennyire az idegeire. Általában jól kijön Sepp-pel. Sepp úgy bánik vele, hogy annál kívánni se lehetne jobbat, felnőttként kezeli. És Hanns sose felejti el, mit jelent az, hogy mindketten: apja és anyja agyondolgozza magát, csak azért, hogy ő nyugodtan tovább magolhasson a bachot-ra. Amellett Sepp okos is, muzsikája állítólag kitűnő, ő, Hanns ehhez semmit se ért. De mihelyt Sepp politikáról kezd beszélni, azonnal a legnagyobb butaságokat mondja, egyszerűen lehetetlen hallgatni. Csuda, milyen korlátolt. Hanns néha megpróbál vitatkozni vele. De ennek sincs semmi értelme. Sepp nem is hederít az érveire, tüstént végeláthatatlan vitába merülnek, s akkor Sepp ordítozni kezd és még nagyobb butaságokat mond. Az utóbbi időben Hanns azt az eljárást követi, hogy egyszerűen nem válaszol neki. De ez is kellemetlen. Akár kinyitja az ember a száját, akár tartja, így is, úgy is rossz. Ronda dolog.

Amellett sajnálja Seppet. Csak gubbaszt, ujja kisebesedik az írástól, s nem is rossz, amit ír, csak épp nem helytálló; idealista duma az egész. Mert hát az elveszett nemzedékhez tartozik, az imperialista háború nemzedékéhez. Ezen nem lehet segíteni. Akinek olyan múltja és olyan osztálykötöttségei vannak, mint Seppnek, az már nem fog átnevelődni. Kutyából nem lesz szalonna.

De ha politikáról nem is tud Sepp-pel beszélni, nem kellene-e legalább a terveiről felvilágosítania? Sepp azt hiszi, Hanns örökre Franciaországban fog maradni. Holott esze ágában sincs. Egészen másfelé vonzódik, kelet felé, Moszkvába. Csak ott van értelme építésznek lenni. Feltétlenül oda fog menni. Ez olyan sziklaszilárdan áll előtte, mint az osztályharc elmélete. De nincs-e Seppnek bizonyos joga rá, hogy erről a tervéről tudomást szerezzen? Először is az apja, másodszor pedig ő az, aki fizet. Hanns már gyakran megpróbált erről beszélni vele, de mindannyiszor torkán akadt a szó. Tervei és politikai nézetei összefonódnak, az egyikről a másik nélkül nem tud beszélni. És Sepp-pel politikáról vitatkozni, ettől viszolyog, mert az reménytelen.

Voltaképpen csuda könnyű a helyzete. Pontosan tudja, miért él, értelemre alapított bizonyossága van, úgy csücsül abban, mint csiga a házában.

Még most is megborzong, ha arra gondol, milyen szomorúság honolt benne és körülötte, mielőtt erre a bizonyosságra jutott. Igaz, annak idején, amikor a sors idevetette, összeszorította a fogait. De jól nem ment neki. München odavolt, s amit Németországban tanult, annak jó részét hiába tanulta. Elölről kellett kezdenie, tizenöt évével nem tartott messzebb, mint Franciaországban a tizenkét évesek.

Igen, amikor itt Párizsban beíratták az iskolába, nagyon vigasztalan volt a helyzete. Iskolatársai zárkózottak, ellenségesek voltak, tanárai kíváncsiak, szkeptikusak, hűvösek, a nyelvet botladozva beszélte, kinevették, ha hibázott, senki se könnyítette meg az életét. Rettenetes honvágyat érzett München, a hegység, a pajtásai, az Ammer-tavi vitorlása iránt, s ha nem kellett volna tekintettel lennie a szüleire, szívesebben maradt volna Németországban, kockáztatva, hogy Hitler-ifjúnak kell felcsapnia. Nem, olyan sötét és vigasztalan napokat, mint amilyenekben itt, Párizsban kezdetben része volt, másodszor nem szeretne átélni.

És nem is fog. Ha valaki egyszer felismeri, hogy az a rossz, amivel hadakozik, nem valamilyen alattomos és kifürkészhetetlen sors szeszélye, hanem bizonyos emberek ötlötték ki saját hatalmuk és profitjuk növelésére, ezt a rosszat tehát meg lehet szüntetni, azáltal, hogy a haszonélvezőit félreállítják, ha ezt valaki felismeri, akkor már van feladata, van értelme az életének, s akkor már egészen rosszul nem mehet neki.

Mihelyt felismerte a nagy összefüggéseket, tüstént megvilágosodott előtte, mihez kezdjen a gyakorlatban. Hogy építész lesz, ezt már régen elhatározta. Házak, utcák, városok mindig érdekelték, szomjas szemmel itta magába München és Párizs városának képét, s az is gyerekes örömmel töltötte el, hogy az építőkockáit Párizsba menthette. De a varázs, amelyet a házak és városok gyakoroltak rá, sose emelkedett az esztétikai élvezet fölé. Furcsa módon egy könyvcímnek köszönhette, hogy ez az öröme valami sokkal mélyebbé, lényegesebbé változott át.

„Százötven millió ember egy új világot épít.” Már ez a cím is milyen izgalomba hozta! De amikor magát a heroikus beszámolót olvasta – mit olvasta, magába szívta, mint szivacs a vizet –, amikor megtudta, hogyan építik át ezek az emberek, ott keleten, a szó valódi értelmében az életüket, a régi házak helyén újakat emelnek, kezük nyomán új városok nőnek ki a földből, régi városaikat ledöntik és újakat állítanak helyükbe, akkor egész lelkében megrendült, mintha ő maga is olyan öreg volna, hogy meg kellene magát fiatalítania.

Építeni! Annak idején, amikor ezt a könyvet olvasta, felismerte: ő is arra született, hogy együtt építsen azokkal, akik ezt az új világot megteremtik, a szó eredeti értelmében együtt építsen velük, együtt tervezzen, városokat konstruáljon. A forma felett érzett örömét most kiegészítette és elmélyítette a technika, a konstrukció feletti gyönyör.

Akkoriban, a líceumba menet naponta elhaladt egy épülő ház mellett. Persze minden alkalommal elnézte. De csak most, a könyv olvasása után látta igazán. Építeni! Ez nem azt jelenti, hogy követ kőre rakni, ez sokkal többet jelent. Íme, ez a vasváz, valószínűtlenül karcsún és kecsesen emelkedik a levegőbe, s csoda, hogy ilyesvalami kitartson, s emberek számára készülő ház vázát alkossa. Újból és újból megbámulta a növekvő házat, ahogy a vasra ráépült a kő, ahogy az anyag mély értelműen összeforrt, ahogy az egyik a másikat hordozta, ahogy az egész nőtt-növekedett az ég felé. Valahányszor elhaladt az épülő ház mellett, arra a mondatra kellett gondolnia, amelyet a könyvében olvasott: ti. hogy a Szovjetunióban az új, óriás házak nem a Földet viszik közelebb az Éghez, hanem az Eget a Földhöz.

Még e rész nyomására is pontosan emlékszik. És arra is emlékszik, hogy amikor elolvasta ezt a mondatot, becsapta a könyvet, meghökkenve, boldogan, hogy ilyesmi is létezik; ilyen akarat, ilyen felismerés, s ilyen emberek, akik életüket ehhez igazítják.

Még ma is mosolyog, ha arra gondol, milyen boldogság öntötte el akkor. Arcáról, amely egyébként nem éppen csinos, az emlékezés hatására úgy sugárzik az öröm, a jóindulatú erő, hogy a járókelők sietségük és esernyőjük ellenére is egy pillantást vetnek az ifjúra, aki így, fedetlen fejjel és boldogan fut az esőben.

Odahaza érzett kedvetlenségét végleg ledobja magáról, eltölti a boldogító tudat, hogy érti, mi körül forognak a dolgok e kerek világban, s hol az ő helye. Lelassítja lépteit. Nagyot szippant a nedves levegőből, maga elé mosolyog. Végül meg is áll.

Ott áll a szemerkélő márciusi esőben, a népes párizsi utca forgatagának kellős közepén. Egy virágüzlet tündöklően kivilágított kirakata előtt áll, az ablak mögött minden virágzik, pompázik, csodálatos látvány, s valószínűleg ez a látvány, a derűs ablaknak és a gondolatainak összhangja állította meg. De ezt gépiesen tette, s bár odapillant, a pompából mit se lát. Amire gondol, ami eltölti, az az öröm, hogy megtalálta a helyes utat.

Mert azért ez nem volt egészen egyszerű. Igaz, annak idején sok szó esett az új világról keleten, de több rosszat, mint jót mondtak róla. Sepp is, aki eredetileg üdvözölte megszületését, csakhamar kiábrándultan elfordult tőle, s azóta tele van kétellyel és ellenségességgel.

Hallatlan mázlija volt, hogy Merkle apóba botlott. Nélküle sose találta volna meg a helyes utat. Még jól emlékszik rá, ahogy először elment a Rue de la Croix-ba, ahová most olyan gyakran jár, ahogy Sepp bekötésre szánt kottáival először belépett Merkle apó műhelyébe. Az öreg könyvkötő szófukar volt. Később is az maradt. Sokáig tartott, amíg Hanns rájött, hogy az elzászi nem sokkal rosszabbul beszél németül, mint ő. Ravasz kópé az öreg Merkle, és sok van a füle mögött. Sose állt elő neki közvetlen propagandával, ezzel csak elijesztette volna. Merkle apó hagyta, hogy egyedül jusson el a felismeréshez, csak az irányt mutatta meg neki.

Ahogy az öregre gondol, elönti a csodálat, barátság és tisztelet hulláma. Merkle apó a maga hatvanöt évével jóval fiatalabb, mint a negyvenhét éves Sepp. És most hirtelen elsötétedik a szeme, arca megmerevedik. Micsoda tökfilkó vagyok, gondolja magában, micsoda barom! Már vagy fél esztendeje gyötrődik a problémával, hogy amúgy igazában kibeszélje-e magát Sepp-pel. Az öreg Merklétől kellett volna tanácsot kérnie. Már réges-rég bizalmába kellett volna avatnia. Nem egészen könnyű Merkle apóval magánügyekről beszélni, de ha fontos dologról van szó, márpedig ez fontos dolog, mindig számítani lehet rá.

Éles hátraarcot csinál, elfordul a pompázó virágokkal tele kirakattól, futva elindul a legközelebbi metróállomás felé. Most rögtön elmegy Merkle apóhoz, egy ilyen elhatározást nem szabad holnapra halasztania.

 

 

A Rue de la Croix-ba ért, a 87-es számú öreg ház előtt állt. Átvágott az udvaron, gyorsan felszaladt a hátsó épület kitaposott lépcsőjének hosszú során, szíve mint mindig, most is hangosan zakatolt; minden egyes találkozása az öreggel új örömöt ébresztett benne, mindegyiktől valamilyen meglepetést várt, s amikor fenn volt, úgy érezte magát, mint annak idején a bajor hegységben, midőn az utolsó lépést tette meg a csúcsra, tudván, hogy körös-körül tüstént széles panoráma tárul elébe.

Fent állt, a műhely ismerős szagát szimatolta. Egy kis félelem ébredt benne. Milyen feladatot fog az öreg kiróni rá? Akármit tanácsol, megfogadja.

Becsöngetett, A könyvkötő maga nyitott ajtót. Szemmel láthatóan örült, hogy Hannsot látja. A műhely mögötti lakószobából egy hang hallatszott. Hanns egy másodperc töredékéig csalódást érzett, hogy Merkle apót nem találja egyedül. De aztán kiderült, hogy a hang a rádióból jön, amelyet Merkle apó nem zárt le. Recsegő német szavak áradtak a készülékből, egy katonás hang szónokolt. Ostorozó mondatokat pattogtatott a védelmi akaratról, a hadkötelezettségről, az önzés leküzdéséről. Az öreg Merklének haraggal vegyes örömöt okozott, hogy újra és újra meghallgassa azt az idealista színezetű zagyvaságot, amellyel a német hatalmasságok rablási vágyukat és brutalitásukat palástolni próbálják.

Intett Hannsnak, hogy üljön le. Ö maga, a sovány, feszes emberke élénk léptekkel járt fel-alá a tágas szobában, s vastag, ősz bajusza alól néha Hannsra somolygott, tiszta, okos szeme kedélyesen csillogott.

Hanns persze nem azért jött ide, hogy a náci boncok zagyvaságait hallgassa. Sóvárgása, hogy az öreggel beszéljen, percről percre hevesebbé vált. Ez a gügye rádió. Ez a náci a maga erkölcsi fegyvertárával, úgy látszik, sose akar a végére jutni. Jár a szája, mint a kacsa segge. Ezt a Vezérüktől tanulták.

Hanns a várakozás idejét arra használta fel, hogy megint egy portrévázlatot készítsen Merkle apóról. Mialatt a fel-alá járkáló öreget nézegette, s nem éppen engedelmes kézzel vonalakat húzogatott, gondolatai összevissza futkároztak.

Nem tartozik majd a legfiatalabbak közé, mire beiratkozik az École des Beaux-Arts-ba, s biztosan sokáig fog még tartani, amíg teljesedik vágyai netovábbja: eljutni Moszkvába. De jól van ez így. Az a benyomása, hogy nincsenek véletlenek az életében. Milyen jó, hogy a körülmények elűzték abból a derék Münchenből. Így most tapasztalhatta, mi a haza és mi az idegen föld, mi a kötöttség és mi a szabadság, mi a bizonytalanság és mi a szilárd helyzet. Aki emigráns, megtanulja, mit jelent az otthon, s aki megtanulta, mit jelent az, ha nincs fedél a feje felett, mélyebben átérzi, milyennek kell lennie a háznak ahhoz, hogy emberi lakóhely legyen.

Az sem véletlen, hogy belebotlott Merkle apóba. Jobb vezetőt kívánni sem lehetne. Az öreg olyan szilárd, megbízható. Nála még a romantikus is józanná, kristálytisztává válik, az embernek elillannak az ostoba gondolatai. Amellett ismeri a világot. Elzászi lévén, kiismeri magát mind a német, mind a francia dolgokban. Jóllehet kora ifjúságától kezdve szocialista volt, minden pártköteléktől sokáig távol tartotta magát, s csak öreg korában csatlakozott a kommunistákhoz. Nála semmi sem elkoptatott vagy puszta elmélet. Megvannak a maga nézetei, kritikus is, meg hivő is, ott, ahol az egyikre, illetve a másikra van szükség. Amit mond, éppoly szilárd és tartós, mint a kötései.

Az öreg végre elzárta a rádiót, s a jóleső csendben a rajzra mutatva megkérdezte: – Na, kijött belőle ma valami? Meg szabad néznem? – Hanns elpirult, félretolta a rajzot, eltakarta kezével. – Majd később, Merkle apó – válaszolta. És aztán hirtelen elhatározással így folytatta: – Azért jöttem, hogy megbeszéljek önnel valamit. – Merkle apó egy tiszta, éles, kurta pillantást vetett rá. – Ki vele, fiam – mondta, s pipáját piszkálva, leült Hannsszal szemben.

Hanns pontosan, olykor kissé körülményesen adta elő a dolgot. Idézte Sepp egyes kijelentéseit, és hozzáfűzte, amit ő válaszolt rájuk. Eközben gépiesen játszogatott a vázlattal, s bár igyekezett nyugodt maradni, a végén széles, vörös, tömzsi kezével mégis összegyűrte a rajzot. A legutóbbi héten, fejezte be a mondókáját, különösen rossz volt a helyzet. Sepp folyton-folyvást erről a Benjamin-ügyről beszél, s olyan butaságokkal áll elő, hogy azt el sem lehet mondani. – De ha én megmoccanok – háborgott Hanns –, ha vitatkozni kezdek, menten elszabadul a pokol. A banalitásoknak és osztályelőítéleteknek ezzel a lavinájával nem lehet versenyre kelni. Nincs értelme veszekedni, különösen ha egész nap így, egymás nyakán kuksolunk. Csak az idegeit teszi tönkre az ember. Mit tegyek? Adjon tanácsot, Merkle apó.

A könyvkötő egyetlen szóval sem szakította félbe az ifjú elbeszélését. Még amikor Hanns befejezte mondanivalóját, akkor se tett fel egyetlen kérdést sem, egy ideig még hallgatott. Föl-alá járkált a tágas szobában, lassan, elgondolkodva. Olykor óvatos kézzel felvett egy-egy tárgyat, tiszta, apró szemével figyelmesen, de vaksin elnézegette, megtapogatta, aztán visszatette a helyére. Nagyokat pöfékelt, pipájának szaga elnyomta a műhelyt betöltő bőr- és csiriz-szagot. Hanns, aki már ismerte őt, türelmesen várakozott. Aztán apránként az öreg mégis elkezdett hangosan gondolkodni. Mondatai lassan buggyantak ki, nagy szünetekkel. – A háború előtt – morfondírozott –, mindannyian azt hittük, hogy az ember gyáva. A sok között ez is egyik előítéletünk volt. A háborúban aztán jobb belátásra jutottunk. A fizikai gyávaságot egyáltalán nem olyan nehéz legyűrni. Csak alaposan meg kell markolni az embert. Ha szigorúan rászólnak, s hozzá még egy kis pálinkát is beletöltenek, simán és engedelmesen megy a halálba. Amitől még sokkal jobban fél, mint a haláltól, az az igazság. Konokul kitart a langyos, kellemes hazugságok mellett, amelyekkel állandóan takaródzik. Ezeket sokkal nehezebb kibeszélni belőle, mint a halálfélelmet. Az amerikaiak megpróbálták betiltani az alkoholfogyasztást, s még ezt sem lehetett keresztülvinni. Ha meg az embernek a lelki ittasságot tiltják meg, ha megfosztják az afféle kellemes képzetektől, mint amilyen a szabadság, hősiesség, gondviselés, humanizmus, ebbe egyszerűen nem bír beletörődni. Alattomossá válik, foggal-körömmel védekezik. Az a nemzedék, amely végigcsinálta az imperialista háborút, hazugság nélkül nem tudja már az életét elképzelni. Azt a gondolatot, hogy olyan sok millió ember csak azért pusztult el, mert egy pár száz profithajhász piacot akart teremteni magának, és élénkebbé akarta tenni a gazdasági életet, egyszerűen nem bírja ki. Ezért kell elkábítania magát olyan nagy szavakkal, mint nemzet, demokrácia, szabadság. Apádnak bizonyára jó oka van rá, hogy ezekhez ragaszkodik. Ha valaki ezektől az eszméktől lerészegedett, már semmilyen elvonókúra nem segít rajta.

– Tehát azt gondolja, Merkle apó, hogy továbbra is tartsam a szájamat? – foglalta össze tárgyilagosan Hanns.

Merkle megállt előtte, tömött, ősz bajsza alatt elmosolyodott, ravaszdin nézett Hannsra. – Igen is, meg nem is – válaszolta. – Hallgatni arany, az biztos. De puszta hallgatással azért nem sokra megyünk. Ha Moltke csak hallgatott volna, sose lett volna belőlem német. De nem kell – mondta szélesebb mosollyal – mindent egyszerre az ember orrára kötni. A hályogoperációnál is óvatosan járnak el, s a pácienst csak lassanként szoktatják hozzá a világossághoz. Hát a helyedben én is óvatos lennék. De egészen, fiam, egészen azért mégse adnék fel valakit, csak mert nem tudom megtéríteni. Még kevésbé, ha a saját apámról van szó. Nem, nem, ilyen kegyetlenek ne legyünk.

Hanns maga elé nézett, kisimította a rajzot, s feszülten hallgatta az öreget. Amit a ravaszdin somolygó Merkle mondott, az persze csak a bevezetés, Hanns várta a folytatást. – Manapság – fűzte tovább a szót a könyvkötő – számtalan ember akad, aki az osztályok közt ingadozik, nem tudja, melyikhez tartozik. Lebecsültük a számukat. Nem volna szabad a véletlenre bízni, hogy melyik oldalra állnak, ha eljön a döntő küzdelem napja, a mi oldalunkra vagy az ellenségére. Érted, mire akarok kilyukadni?

Hanns ugyan látta, hogy az öreg valamilyen célt követ, de ezt a célt nem ismerte fel, s ezért kérdőn hallgatott. Merkle apó pedig ujját felemelve ravaszul tovább folytatta az okítást: – Ha azokat az embereket – jelentette ki lassan, halkan, de minden szót hangsúlyozva –, akikre én gondolok, köztük egy bizonyos Trautwein urat, más néven Seppet, nem tudjuk megtéríteni, legalább használjuk fel. Ezek az emberek tele vannak előítéletekkel, fellengzős eszmékkel, s nem adatott meg nekik, hogy a dolgokat következetesen végiggondolják. De azt ők maguk is belátják, hogy elemi érdekük akarva, nem akarva, szembeállítja őket a fasizmussal. Ezért meg kell értetni velük, hogy előnyükre szolgál, ha nem ellenünk fordulnak, hanem velünk tartanak. Meg kell értetni velük, hogy a fasiszták elleni harcban az egyetlen tényleges hatalom a Szovjetunió. – Egy ideig hallgatott. – Világos? – kérdezte.

Leolvasta Hanns arcáról, hogy nem világos előtte. Amit Hanns egyszer felfogott, azt alaposan megértette, de sokáig tartott, amíg valamit felfogott, s a könyvkötő gyakran, kedvtelve, jóindulatúan mulatott münchenies, lassú észjárásán; hogy ilyen „nehezen kapcsol”. – Ismertem egy színészt – mondta hát most is jóindulatúan –, aki minden olyan bemondásnál, ahol Berlinben három másodperces nevetési szünetet tartott, Münchenben fél percig várakozott, hogy a hallgatósága ott is megértse. – De aztán leült Hannsszal szemben, és alaposabban megvilágította előtte a tervét.

Akkoriban a kommunisták elhatározták, hogy feladják a többi baloldali párttal szembeni ellenséges magatartásukat, s bizonyos közös célok érdekében szövetkeznek velük. Több országban is munkálkodtak ilyen egységfront megteremtésén. Spanyolországban már megvalósították, Franciaországban pedig közvetlenül a cél előtt álltak. Ha a német ellenzék gyakorlati politikát akar folytatni, ezt csak úgy teheti, ha ugyanilyen egységes szervezetbe tömörül. A német emigránsok azonban ahelyett, hogy egyesítenék erőiket, egymást marcangolják.

– Világos? – kérdezte másodszor is Merkle apó, amikor a helyzetet Hannsnak ilyenképpen megvilágította. Igen, Hanns most már értette, s a többire már magától is rájött. Seppnek jó neve van a német ellenzék körében, nézeteit sokan mérvadónak, megszívlelendőnek tartják. Ha sikerül őt egy ilyen mozgalomba befogni, az valamennyi résztvevő számára hasznos lenne.

– Azt akarja mondani, Merkle apó – kérdezte –, hogy én Seppet...? – Nem fejezte be a mondatot.

– Igen, azt akarom mondani – válaszolta mosolyogva Merkle apó.

Hanns agyában egymást kergették a gondolatok. Szinte látni lehetett, ahogy ide-oda futkároznak, kikerekednek. Sima, barnás arcbőre kipirult. A feladat, amelyet Merkle apó kirótt rá, izgalomba hozta. Most kiélheti vágyait, megmondhatja a magáét, ha Sepp túl bolondokat beszél, s ugyanakkor a jó ügyet is szolgálhatja.

Merklét örömmel töltötte el, hogy az ifjú ilyen buzgón felkarolja a tervét. De aztán többet nem beszélt róla. Ehelyett a rajz után nyúlt. – Túlságosan idealizált – mondta mosolyogva. – Nem, nem, az öreg Merkle nem ilyen fennkölt. – Azon tűnődött, most is milyen reálpolitikusan, ravaszul, furfangosan, opportunistán járt el, hogy ennek a fiúnak ezt az ötletet szuggerálta. Szerette Hannsot, és örült, hogy segíthetett neki. önmagában teljesen közömbös, hogy az a politika, amelyet Sepp Trautwein és a lapocskája képvisel, egy árnyalattal polgáribb-e, vagy sem, ez mindenképp magánügy marad, de az jó, ha az ifjú azt képzeli, hogy valamilyen fontos feladaton dolgozik, s akárhová is fog vezetni, ártani nem árthat. Igen, a ravasz Merkle a tanácsával egy csapással egy egész sereg legyet ütött agyon.

Letette a rajzot. Az ifjú lelkes, nyugodt és megbízható szövetséges. Megérdemel egy kis ösztönzést, itt az ideje, hogy egy darab cukorkával jutalmazza. – Ha ebből lesz valami – jelenti ki Merkle apó titokzatosan, csirkefogósan, cinkosán –, ha egy ilyen német népfront létrejön, s ehhez te is segédkezet nyújtottál, akkor talán az orosz tanulásodnak is megvolt a gyakorlati értelme.

Mert úgy állt a dolog, hogy Hanns a könyvkötő nógatására oroszul kezdett tanulni. A párthoz és Moszkvához vezető út hosszú és göröngyös. Hanns azt hitte, hogy Merkle apó, jóllehet nem visel semmilyen hivatalos tisztséget, a pártnál befolyással bír, és segíthet neki. Kétszer-háromszor tett is az öregnek bizonyos célzásokat, de a könyvkötő úgy csinált, mintha nem hallotta volna. Hogy az óvatos öreg most mégis kilátásba helyezte, hogy orosz tudását gyakorlati próbának vetheti alá, ez rengeteget jelentett, nagy haladás volt.

De az öreg most ismét másra terelte a szót. – Jegyezd meg magadnak – mondta – ezt az elvet: ha valakit nem tudunk megtéríteni, legalább igyekezzünk őt hasznosítani. Ez az illető saját érdekét szolgálja. Ha egy beteg gyerek nem akarja bevenni az orvosságot, a doktornak ravaszsághoz kell folyamodnia, hogy beadja neki. – Hanns azonban nem tudott olyan könnyen szabadulni Merkle célzásától. – Jól hallottam, amit az orosz tanulásomról mondott? – kérdezte. Mire az öreg csak mosolygott, ravaszul, jóindulatúan, bátorítóan.

Hanns most még inkább elpirult. De amíg máskor, ha pajtásai emiatt ugratták, szégyenkezett kislányos pirulása felett, most ez a gyengeség nem bosszantotta. Sőt szeme ragyogott, egész fiatalos lénye fényben úszott. Minden higgadtsága ellenére sem bírt tovább ülve maradni, felugrott, nagyot lélegzett, s végül boldogan kitört: – Ez nagyszerű volna. Ettől hanyatt esel. – Ugyanazt a kifejezést használta, amit Sepp hasonló alkalmakkor használni szokott, mi több: ugyanúgy csettintett hozzá nyelvével, mint Sepp.

Merkle apó ugyan jól tudott németül, de azt azért nemigen értette, miért kellene emiatt valakinek hanyatt esnie, s így Hanns kissé zavarodottan kénytelen volt e müncheni kifejezés értelmét megmagyarázni neki.

11
Hanns Trautwein tizennyolc éves lesz

A svájci hírügynökség március 29-én hozta nyilvánosságra a Benjamin-ügyben lefolytatott vizsgálat eredményét. A svájci nemzeti tanácsban már április 2-ra bejegyeztek egy erre vonatkozó interpellációt. Trautwein barátai közül némelyek azt hitték, hogy az egész dolog el fog sikkadni, olyan gyakran megélték már, hogy a Harmadik Birodalom erőszakos cselekedetei okozta felháborodásnak nem lett semmi következménye, s az egész egykettőre elaludt. Trautwein erről hallani se akart. Ezúttal nem szabad így lennie, nem is lesz így, nem hagyja magát elbátortalanítani. Lázas izgalommal várta, milyen eredménnyel jár a berni interpelláció, mit fog Svájc csinálni.

Április 2-án késő délután Párizsban hírét vették, hogyan játszódott le az interpelláció. A kormány nyugodtan és tárgyilagosan kifejtette, alapos oka van annak feltételezésére, hogy az emberrablók német hivatalos szervek tudtával jártak el. – Következésképpen – jelentette ki a svájci kormány szóvivője az egész gyülekezet tapsa közepette – a berlini követünk útján jegyzéket nyújtottunk át Berlinben, és közöltük, hogy vizsgálataink azt bizonyítják, a német hatóságoknak tudomásuk volt az emberrablásról, és közreműködtek benne. Jóvátételt követeltünk a német kormánytól.

Trautwein, amikor e jelentést a Hírek-nek megtelefonálták, úgy ragyogott, mintha valamilyen nagy személyes győzelmet aratott volna. A legépelt jelentéssel a kezében sután futkározott az egyik kollégájától a másikhoz, vállukat veregette, rikoltozott, ujjongott, tízszer-hússzor is elismételte: – Most elkaptuk a frakkjukat. Ehhez mit szól, kolléga úr? – Buzogva, igen müncheniesen rikoltozta ki örömét, ide-oda rohangászott, nem bírt megnyugodni, egész lénye tűzben égett.

Nemcsak Tschernigg, hanem sokan mások is kételkedtek benne, hogy a kis Svájc a hatalmas szomszédjával komoly viszályba fog bonyolódni. A most átnyújtott jegyzék tehát nemcsak hitvallás volt az értelem mellett az ostobaság és brutalitás ellenében, állásfoglalás a jog mellett és az erőszak ellen, hanem mindenekelőtt a hit győzelme a kishitűség felett.

Sepp Trautwein szívében szerény volt, de azért azt mondta magának, hogy valamicskével az ő tevékenysége is hozzájárult ehhez a sikerhez. Tehát helyesen tette, hogy Harry Meisel szkepszisétől éppoly kevéssé hagyta magát megfertőzni, mint Tschernigg nihilizmusától, hogy a korábbi optimizmusából a számkivetésben sem veszített el semmit. A svájci jelentésben bizonyítékot lát arra, hogy nagy áldozatát nemhiába hozta. A fáradtság, amely az utóbbi hetek megfeszített munkája közepette egyszer-másszor elfogta, most teljesen lehullik róla. A száműzetés nem bírta őt kikezdeni. „A gyenge ember meghal, az erős harcol.” Olyan frissnek, magabiztosnak érzi magát, mint diákévei kezdetén. Holott már felnőtt fia van. Mennyi idős az ő Hannsja? Tizenhét. Nem, holnap lesz tizennyolc.

Felnevet, csettint a nyelvével. A svájci jegyzék most még egy mulasztástól is megóvta. Mert a születésnapokról és más effélékről általában megfeledkezik. Ma kétszeresen örül, hogy Hanns holnapi születésnapja eszébe jutott. A legutóbbi és az azt megelőző alkalommal üres kézzel állt ott. Korábbi mulasztásait most pótolja. Valódi ajándékkal lepi meg Hannsot. Ez ugyan könnyelműség, de ma olyan jókedvű, hogy nem tehet mást.

Megszámolja, mennyi pénze van. Pocsék kevés. Megpumpolja Heilbrunt meg a többieket, még Peter Dülkent is, a gyakornokot, aki jómódúnak számít. Mivel ez még mindig nem elég, elhatározza, hogy előleget is kér Gingold-tól. Gingold úr előbb bizonyos elvekről fecseg, amelyeket voltaképpen nem volna szabad megsérteni, de aztán savanyúan mégis kirukkol egy kis pénzzel.

Trautwein mosolyog. Ennyi pénzt már rég nem látott együtt. Ha Anna tudná, mit forgat a fejében, alaposan beolvasna neki. És jogosan. De azért mégis elment és megvásárolta, amit kitervelt, a Hannsnak szóló ajándékot. A vitorlás helyett, amit Hannsnak Münchenben kellett hagynia, persze nem vehet másikat, s ez a mikroszkóp se olyan szép, mint a Münchenben hagyott. De azért szemrevaló, s a lurkónak csuda öröme telik benne.

És eljött az este, s eljött a reggel, a születésnap reggele. Egy nagy zsíros kuglóf állt az asztalon, s Anna néhány kisebb ajándékot is odatett. Ekkor azonban Trautwein rikácsolva, egész arcára ráterülő széles mosollyal átnyújtotta a maga csodás ajándékát, Hanns és Anna odavolt az ámulattól.

Hanns zavarodottan, ellentétes érzelmekkel eltelve forgatja kezében a készüléket, arcát pír önti el. Nehezére esik olyan örömet mutatni, amilyet Sepp joggal elvárhatna tőle. Az ajándék inkább zavart, mint örömöt kelt benne. Keresztezi szándékait. Mert elhatározta, hogy az első alkalommal követi a könyvkötő tanácsát, és apjának cselesen-furfangosan szóba hozza a népfrontot. Sepp bőkezűsége zavarba hozza, megnehezíti szándékának keresztülvitelét.

Hogy visszanyerje önuralmát, s hogy ne kelljen sokat beszélnie, az ajándék méltánylása jeléül rögtön leül, tesz-vesz a mikroszkóppal, minden oldalról megvizsgálja. Egy vízcseppet nézeget, látja, ahogy nyüzsgő lények világává alakul át. De az a titokzatos gyönyör, amelyet ez a látvány valaha ébresztett benne, már odavan. A mikroszkóp neki ma már csak játékszer, s hogy ilyen buzgón bámul belé, ezt csupán Sepp iránti tiszteletből teszi.

Gondolatai korántsem akörül forognak, amit a mikroszkóp elébe tár. Jól tudja, mibe kerül egy ilyen készülék. Sepp, amilyen gyakorlatiatlan, bizonyára kiadta rá a maga négy-ötszáz frankját. Apjának-anyjának tömérdek munkája fekszik ebben az ajándékban. Milyen sok sürgős, szükséges dolgot lehetett volna venni belőle. Hannsot megindultság, csaknem kábulat fogja el. De talán még inkább méreg. Apja igazán megkérdezhette volna, mit vegyen neki, mielőtt ennyi pénzt kidob. De Sepp már ilyen. A maga régimódi, ostoba tapintatosságával.

Egyébként Sepp valószínűleg nem egyes-egyedül a születésnap miatt tett ki ennyire magáért. Valószínűleg a svájci jegyzék is közrejátszott benne. Sepp a maga örökös rózsaszínű szemüvegén át biztosan diadalt, elsőrendű fontosságú politikai eseményt lát a jegyzékben. S ez esetben a mikroszkóp valójában vesztegetési kísérlet: Sepp az örömét s a véleményét akarja neki szuggerálni. Hogy egy ilyen aprócska győzelmet észrevehessen, ehhez valóban mikroszkópra van szükség.

Már arra a gondolatra is elfutja a méreg, milyen nagyhangú előadást fog most Sepp tartani. De ezúttal Hannsnak nem kell befognia a száját. Szépnek éppenséggel nem mondható, amit Sepp-pel művelni akar. Sőt, ha alaposan meggondolja az ember, egyenesen ronda. „Alattomos” – erre a jó szó. Nem megtéríteni akarja Seppet, hanem „hasznosítani”. És tán az tisztességes dolog, ha valaki a saját apját „hasznosítja”? Persze ez Sepp érdekében történik, s amellett politikus is. De tisztességesnek nem mondható, szépnek sem, alattomos dolog.

És könnyű se lesz. Hanns legszívesebben kerek perec megmondja a magáét, s ha nem mondhatja meg nyíltan, ha mondanivalója felét le kell nyelnie, rosszul érzi magát.

A mikroszkópba bámul, a vízcseppben nyüzsgő világot lát. Az embert nem mindig oda állítják, ahová szeretné. De akárhová állítják, helyt kell állnia. Sepp biztosan még ma megint elkezd a Benjamin-ügyről beszélni. Hanns megkapta az irányelveket. Megkapta a feladatát. És teljesíteni fogja.

Este a zsúfolt szobában a születésnapi vacsoránál ültek. Az asztal kicsi volt, a teríték szegényes, de amit enni kaptak, ízletes. Anna kitett magáért. Persze inkább az lebegett a szeme előtt, hogy Sepp sikerét, a svájci jegyzéket ünnepeljék meg, s nem annyira Hanns születésnapját, s ezért inkább Sepp, mint Hanns kedvenc ételeit szolgálta fel. Elsősorban olyan kolbászféléket készített, amelyeket Sepp szeretett, s a körítést is Sepp szája íze szerint állította össze: krumplisalátát, különféle káposztákat, pürét adott. Sajnos, Sepp nemigen vett tudomást erről a figyelmességről és igyekezetről. – Choucroute Alsacienne-nek nevezik itt – vetette oda. – A müncheni kolbász azért mégis jobb. – Egyébként azonban jóízűen falatozott a párizsi kolbászból.

Aztán pedig, ahogy azt Hanns előre látta, boldogan, nagy hangon és bőbeszédűen kérkedni kezdett a Benjamin-ügy-ben elért új sikerével.

Hanns számára itt a pillanat. Keresztülfut az agyán, hogy az első osztályokban, ha egy-egy nehezebb feladat előtt állt, előbb gyorsan elmondott egy miatyánkot. Most ehelyett lelki szemét mereven Merkle apó irányelveire függeszti, megparancsolja magának, hogy ne jöjjön méregbe, és feleslegesen ne pofázzon. Így aztán szerényen kezdi el: – Nem örülünk kissé korán, Sepp? – Egy kevés káposztát, egy kevés krumplit és egy kevés húst vesz a villájára, ez tartást kölcsönöz, s aztán óvatosan ilyképpen folytatja: – Igaz, Svájc elszánta magát, hogy tiltakozzék. Svájc már többször is tiltakozott. Tiltakozott a milliárdok miatt, amit a Német Birodalomnak kölcsönadott. A nácik háború nélkül nem adják vissza a milliárdjait. Háborút meg Svájc nem viselhet, meg kellett elégednie a tiltakozással. Gondolod, hogy Friedrich Benjamin miatt többet fog tenni? És mivel a nácik tudják, hogy többet nem tehet, hát akkor miért adják ki Friedrich Benjamint? Erkölcsi okokból?

Hanns elhallgatott. Szándékához híven nyugodtan beszélt. Szíve kissé zakatolt, de azért elégedett volt magával.

Sepp Trautwein, mihelyt a fia beszélni kezdett, meghökkenve, hirtelen felé fordította csontos arcát. Bár Hanns már máskor is vitatkozott vele politikai kérdésekről, de ezek mindig általános jellegű diszkussziók voltak. Most történt először, hogy egy egyedi, meghatározott dologban félreérthetetlenül ellentmondott neki. Amellett ő, Sepp, egész szívével csüggött ezen a dolgon. Nagyon rosszul esett neki, hogy a Benjamin-ügyet a fia is, ugyanúgy, mint Tschernigg, elveszettnek és az ő erőfeszítéseit értelmetlennek tartja.

Sepp élénk arcán minden érzelme visszatükröződött. Meghökkenve, inkább szomorúan, mint haragosan nézett a fiára. Eddig – anélkül, hogy sokat gondolkodott volna rajta – feltételezte, hogy Hanns osztja a bizakodását, az értelem győzelmébe vetett hitét, s a fiú megfontoltsága, jókedve megerősítette ebben a meggyőződésében. De most itt ül az ő Hannsja, s korántse bizakodóan, hanem ellenkezőleg: fürkészve, kíváncsian néz rá, minthogyha ő valamiféle furcsa, nevetségesen hamis nézeteket vallana, mondjuk ki nyíltan: mintha félrebeszélne. Igaz, Hannsot már egy idő óta felnőttként kezeli, de most először kell megélnie, hogy ez a kis lurkó a felnőttek előjogait is magának igényli. Micsoda taknyos, káromkodik magában. De a káromkodás mögött ijedtség lapul.

Nekikészülődik, hogy válaszoljon Hannsnak. Feltette magában, hogy semmiképpen se fogja rosszkedvét kimutatni. Csakhogy amikor az érzelmeit szavakba akarja foglalni, szomorúsága egyre inkább haragba csap át. Mozartéknál, gondolja keserűen, azt mondták: „A Jóisten után rögtön a papa következik.” Jó, nem vagyok Mozart. De azért tisztábban látom a helyzetet, mint ez a lurkó. Svájcnak ötmillió lakosa van, Németországnak meg hatvanöt. Ez igaz. De hát éppen erről van szó. A világ felháborodása úgy felbátorította a kis Svájcot, hogy a hatalmas szomszédjának is vissza mer vágni. Dávid odadobta a kesztyűt Góliátnak. Ö, Sepp Trautwein büszke rá, hogy ehhez egy kis segítséget nyújtott, hozzájárult ahhoz, hogy a világ felháborodásának hangot adjon. Hanns azonban ezt a nyilvánvaló sikert egy vállrándítással intézi el. Miféle ifjúság ez? Sepp Trautwein nem bírta tovább türtőztetni magát. Hangosan, keserűen szólalt meg: – Miféle ifjúság az, amely Góliátra fogad s nem Dávidra?

Hanns szájához emelte a felszúrt falatot. Igen, annak is megvannak a maga előnyei, ha az ember étkezés közben folytat egy ilyen beszélgetést, ilyenkor egészen másféle nyugalmat érez. – Az a Góliát – mondta aztán –, akit Dávid leterített, rosszul volt felfegyverezve. A mi mai Góliátjainknak ugyan szintén kevés az eszük, de tankokban ülnek, még akkor is, ha csak egy Dávid ellen vonulnak harcba. Svájc magáénak mondhatja a világ együttérzését, a Német Birodalomnak viszont tömérdek a tankja és a repülőgépe. Mindannyian boldogok volnánk – folytatta hévvel –, ha a jog és Svájc győzne. De nem vagyunk vakok a tankokkal és repülőgépekkel szemben, megvannak a magunk kételyei. Egy kis állam, amely csupán a nemzetközi jog kézikönyvével felszerelve vonul fel a német hadsereg ellen, annak, ezt magad is beláthatod, Sepp... – És itt anélkül, hogy a mondatot befejezte volna, felhúzta vállát, s aztán sokatmondón újból leengedte. – Mi arra törekszünk – fejezte be –, hogy a jó ügy ne csak a derék emberek együttérzését mondhassa magáénak, hanem tankjai is legyenek.

Trautwein csak nagy nehezen tudta megállni, hogy ne szakítsa félbe Hannsot. „Mi”, mondta Hanns, s ez a mi, ezek nyilvánvalóan az erőszakimádók, a kommunisták voltak. Egy ilyen taknyos, gondolta újra és újra, s egész lényére felhő borult. Tegnap még Hannsját gyereknek tekintette. Ha tegnap megkérdezték volna tőle, mi Hanns leghőbb vágya, azt válaszolta volna, hogy a vitorlás, amely Münchenben odaveszett. Ma pedig ugyanez a Hanns itt csücsül, s nyugodtan, kerek perec kijelenti, hogy az, amin az apja az életével csügg, merő ostobaság.

Sepp Trautwein feláll. Pipára szeretne gyújtani, de máris megfeledkezik róla, s ehelyett újból cigarettára gyújt. Szeretne fel-alá járkálni, de tudja, ez sem segít, még csak fokozná nyugtalanságát. Újból leül, most az ütött-kopott viaszosvászon székbe. Nem törődött eleget Hannsszal, s most a fejére nőtt, elfordult tőle. Vissza tudja-e még hódítani magának? Meg tudja-e győzni arról, hogy nem „beszél félre”? Igen, gondolja keserűséggel eltelve, ha zongorához ülhetne és játszhatna. A művészet eszközeivel meg tudjuk értetni magunkat, akármilyen különbözőek vagyunk. Csakhogy Hanns legjobb esetben is csupán úgy hallgatja a muzsikát, mint bárki más, aki az utcáról botlik be, többet, mélyebbet nem hall ki belőle.

Sepp nem adott hangot a belsejében dúló forrongásnak, sem a szomorúságának, sem a haragjának. Fia higgadtsága segítségére jött. Nem akarta az estét elrontani, a születésnapot, a sikerén érzett örömét. Csak kedélyesen, biztatta magát, s visszaült az asztalhoz, a tésztához, amelyet Anna időközben behozott. Kézzel szedte szét a hájastésztát, nem ízlik, ha villával eszi – és csak aztán válaszolt a fiának. – Bizakodás nélkül – állapította meg – nem lehet politizálni. Aki nem bízik a végső győzelemben, eleve elveszett. Eddigelé, épp a Benjamin-ügyben – duplázott rá enyhe iróniával –, úgy látszik, a bizakodóknak lett igazuk. Ha egy héttel ezelőtt valaki megkérdezte volna, hogy Svájc tiltakozni fog-e, tíz ember közül kilenc azt válaszolta volna: „Ugyan, pontosan azt fogja tenni, amit mások. Ezt a német szemtelenséget is zsebre fogják vágni. A német ököl előtt Svájc is, mint a többiek, behúzza majd a farkát.” És behúzta a farkát?

Hanns udvariasan, figyelemmel hallgatja. Kilátástalan, gondolja magában, ostobaság, gondolja magában, qu’est-ce que tu chantes la? gondolja magában. De ugyanekkor megparancsolja magának: ne pofázz! – Nem tudom elképzelni – válaszolja végül a maga megfontolt módján –, hogy azok, akik a hatalmat kezükben tartják, puszta rábeszélésre kiadnák a kezükből, ha erőszakkal nem kényszerítik rá őket. Az erőszakkal szemben a rábeszélés mit sem ér, csak erőszak lehet rá a válasz. Egyébként pedig – határozta el magát a nyílt színvallásra – szerintem az erőszak önmagában nem is olyan rossz. Csak akkor rossz, ha rossz célok szolgálatába állítják.

Trautwein, mondhatni, megijedt, hogy a fia is ugyanúgy beszél, mint Harry Meisel. Aztán eszébe jutott egyik kollégájának, Hans von Bülow karmesternek egy kijelentése, amelyet mindig különösen ellenszenvesnek talált: „Diktatúra nélkül semmi nagyot nem lehet elérni.” És az is felderengett benne, hogy az ő világa talán már végérvényesen elsüllyedt, s hogy ebben a mában ő nem ismeri többé ki magát. Amellett Hanns szavaiból azt a célzást is kiérezte, hogy ő a nácikkal szembeni harcban beéri az üres locsogással, s ez a szemrehányás keserűséget ébresztett benne. Noha most is azt mondta magának, okosabb volna ugyanolyan nyugodtan beszélni, mint ahogy Hanns beszél, de a feltevés, hogy buzgólkodása értelmetlen, túl mély sebet ütött rajta. Egy ilyen taknyos, hangzott fel újból a szívében. – Tehát te azt gondolod – foglalta össze élesen –, hogy mi, emigránsok semmiféle hatalmi eszközzel nem rendelkezünk, s így okosabb, ha egyszerűen feladjuk a harcot. Te úgy gondolod, hogy mi csak a saját magánügyeinkkel törődjünk, és kapituláljunk a nácik előtt. – Harciasan nézett a fiára.

Hanns megőrizte nyugalmát. – Nem – válaszolta –, nem, Sepp, ezt egyáltalában nem gondolom. Én csak azt nem hiszem, hogy ti a tűszúrásaitokkal bármit is elérhettek a fasisztáknál. Ezzel legfeljebb szétforgácsoljuk az erőinket. – Most lassan a testtel, se túl sokat, se túl keveset nem szabad mondani. Nem megtéríteni, ismételte Merkle apó irányelvét, hanem hasznosítani. – Persze szívből kívánom – folytatta –, hogy a berliniek kiadják Friedrich Benjamint. Csak azt nem hiszem, hogy erre akár a legokosabb, leglángolóbb szavakkal is rá lehet őket kényszeríteni. És hogy Svájc ragaszkodni fog-e a kiadatáshoz, szerintem ez sem elsősorban erkölcsi megfontolásoktól függ. Nem hiszem, hogy a világban erkölcsi meggyőződéssel eredményt lehet elérni, ha nem állnak ágyúk mögötte. Ezt egyszerűen nem hiszem – fejezte be. Most igen müncheniesen beszélt, és Sepp ettől meglágyult, úgy érezte, mégiscsak együvé tartoznak, akármilyen idegenül, érthetetlenül ült is Hanns még az imént vele szemben.

– Tehát mit kell tennünk? – kérdezte. Nem akart éles hangot megütni, de szavai mégis ingerülten csattantak. – Üzenjünk hadat a Német Birodalomnak? Te, én és Heilbrun úr? – Hanns felnevetett. – Tudod, Sepp – válaszolta még mindig kedélyesen, barátságosan –, erkölcs, muzsika, a cikkeid, ez mind nagyon szép és jó. De mind csak fűszer. Hatásos fűszer. Ha megvan a hatalom, s készen áll, hogy a jó ügy érdekében fellépjen, akkor hozzáadhatják a te sódat, az erkölcsöt, művészetet, a cikkeidet, ezáltal a hatalom ereje növekszik, s az erkölcs értelmet nyer. De az erkölcs önmagában, erkölcs hatalom nélkül, kimondom nyíltan, olyan, mint a mártás sült nélkül.

– És a sült természetesen a Szovjetunió? – rikkantotta gúnyosan Sepp.

– Igen – válaszolta higgadtan Hanns –, a Szovjetunió. Szerintem az erkölcs ilyen hasznosítása önként adódik, ez az egyetlen gyakorlati megoldás. – „Hasznosítást” mondott; meg volt elégedve magával, hogy ilyen becsületesen színt vallott, egészen kipirult az örömtől, hogy a politikát és a tisztességet sikerült így összhangba hoznia.

Nyugalma nem tévesztette el hatását Seppre, sőt tiszteletet ébresztett benne. Elismerte, hogy Hanns nem pimasz kölyök, nem egyszerűen csak a tagadás szelleme hajtja, hogy szembeszegüljön az apai autoritással. Amit mond, nem vitatkozási hajlamból fakad, megfontolt, lassan beért nézeteket hangoztat. Az egész fiúban van valami korát meghaladóan „harmonikus”.

Sepp újból viaszosvászon székébe ül, dohányzik, hallgat, nem tudja, mit válaszoljon. Örül, hogy végül Anna szólal meg.

Anna kezdetben, amikor kettejük közt a vita megindult, nem nagyon figyelt oda. Mozgalmas nap van mögötte, fáradt. Örömmel nézett Hanns születésnapja elébe, s kedvező jelnek tartotta, hogy közben még Svájcból is befutott ez a jó hír. De aztán reggel Sepp beállított a drága mikroszkóppal, s ezt a maga részéről – bár ő is szívből sok-sok örömet kíván Hannsnak – hallatlan butaságnak, bűnös könnyelműségnek tartotta. A mikroszkópra kidobott pénz mindazt elúsztatja, amit Sepp ezekben a hetekben az állása jóvoltából többletkeresetként hazahozhatott volna. Dr. Wohlgemuthhoz menet aztán eltöprengett, mit is csináljon a következő hetekben. Még Sepp többletkeresetéből se telik zsírosabb falatokra. Nincs értelme szemet hunyni afölött, hogy anyagilag gyorsan csúsznak lefelé, hogy igényeiket állandóan lejjebb és lejjebb kell srófolniok. Az a kevés, amit a ruhában, fehérneműben és kisebb háztartási holmikban Németországból kimentettek, elhasználódik, s új beszerzéseket nem engedhetnek meg maguknak. Cudar helyzet – ez az örökös bűvészkedés a néhány frankkal. A hátaslóra, amelyet Münchenben megengedhetett magának, Hanns vitorlására és többi hasonlóra már nem is gondol, de sok egyébről is le kell mondaniok, amiről sose hitte, hogy nélkülözni tudják. Anna rendszerető nő, szenved tőle, hogy nincs ideje az apró-cseprő dolgokat úgy karbantartani, ahogy szeretné. Az írógépet még mindig nem javíttatták meg, a henger annyira elkopott, hogy már alig lehet használni. Chaix-nével, a bejárónővel is épp elég bosszúsága van. A slampos fiatalasszonynak továbbra is csak a legényeken jár az esze, minden sarok csupa piszok, a friss tejet még mindig a régihez önti. Anna nevet rajta, milyen makacsul kitart e rossz szokás mellett, pedig tulajdonképpen nem is olyan nevetni való. És Elli Frankel esetében is természetesen az történt, amitől Anna félt. Wohlgemuth nap mint nap mérgelődik Elli miatt, Elli sírógörcsökbe esik, s mindketten őt, Annát okolják, neki, Annának tesznek szemrehányást. Anna türelmes, sajnálja Ellit, nem tudja elfelejteni, hogy annak idején, abban a nyomorúságos vendéglőben milyen mohón esett neki a szegényes zabának. De Elli mindörökre egy rakás szerencsétlenség marad, rövid időn belül megint ugyanott fog tartani, ahol azelőtt, nem könnyű vele. Ha legalább már a rádiónál véglegesen nemet mondanának. Jobb volna, mint hogy így vég nélkül húzzák a dolgot. És a munkavállalási engedélyből sem lesz semmi, az útlevelek lejárnak, s tömérdek vesződségükbe fog kerülni, hogy személyi igazolványt kapjanak. És ami a legrosszabb, tízszer, százszor rosszabb: úgy lett, ahogy Anna előre megmondta, Seppnek e miatt az ostoba szerkesztőségi munkája miatt tényleg nem marad ideje a muzsikára. Már sose ül le a kottafüzete mellé a zongorához. A közös munkában eltöltött órák, amelyek annyira összefűzték őket, úgy látszik, véglegesen odavannak.

A nap folyamán azonban jobb kedvre derült. Különösen szép tavaszi idő volt, Elli egész nap nem csinált semmi nagyobb bajt, s végül dr. Wohlgemuth a legrendesebb oldaláról mutatkozott be: midőn egy nagy számla, amelyet már elveszettnek tekintett, várakozása ellenére befolyt, kétszáz frank jutalmat erőszakolt rá.

És aztán legnagyobb örömére befutott a svájci jegyzék. Ez a svájci jegyzék tanúsítja, hogy Sepp még sincs annyira híján a valóság iránti érzéknek, mint ahogy attól Anna félt. És milyen örömmel veszi tudomásul, hogy nem neki, hanem annak a férfinak lett igaza, akit szeret.

Már rég nem érezte olyan jól magát, mint azalatt, amíg ide-oda szaladgált, hogy bevásárolja a vacsoráravalót. Estére kicsinosította magát. A tükörnél ugyan rossz a világítás, de az biztos, hogy még mindig jól fest, a férfiak jogosan fordulnak meg utána, s egészen természetes, hogy Monsieur Pereyro flörtöl vele. A hajdani Anna magabiztossága tölti el, meg van győződve, hogy minden jóra fordul. Fáradtan, de boldogan ült le a férjével és fiával a vacsorához.

Amikor Sepp és a fiú közt kitört a vita, kellemes fáradtságában eleinte nem is igen figyelt oda. Aztán, amikor megértette, miről van szó, esze újból azt diktálta, hogy inkább Hannsnak, mint az örök optimista Seppnek adjon igazat. Sajnos, mindig azoknak lett igazuk, akik a legrosszabbtól féltek. Sepp kizártnak tartotta, hogy egy olyan birodalomban, mint Németország, a barbárok hatalomra jussanak, s aztán mégiscsak hatalomra jutottak. Az emberek minden újabb, egyre hihetetlenebb erőszakos cselekedetnél azt hajtogatták, hogy ez az utolsó, ezt nem fogják többé megúszni. És minden alkalommal megúszták. Miért ne úsznák meg Benjamin esetében is? Persze örülni kell annak, hogy Sepp még mindig azt hiszi, tennie kell valamit, Anna ezért csak még jobban szereti. De mégis okosabb volna, ha visszatérne a muzsikájához. Ö is biztos benne, hogy a nácik uralma nem fog ezer évig tartani, de sokáig tarthat, s jól teszi az ember, ha arra rendezkedik be, hogy ezen a párizsi közbeeső állomáson huzamos ideig kell várnia, amíg újból beszállhat a vonatba.

Itt ülnek hát, a fiú meg Sepp, s nagypolitikáról vitatkoznak. Mennyivel különbek dr. Wohlgemuth két asztalosánál, akik ahelyett, hogy az ajtót javították volna meg, Trockijon kaptak hajba? És ha már közügyekkel foglalkoznak, inkább az apró dolgokkal törődnének, mint a nagyokkal. Ahelyett, hogy egyesek kongresszusokat hívnának össze, és nagypolitikai határozatokat hoznának, inkább létesítenének valamilyen szervet, amely útlevélügyben józan tanácsot vagy legalábbis megfelelő felvilágosítást tud nyújtani. Ez a szegény Benjamin is csak azért esett a nácik kezébe, mert nem tudott érvényes útlevelet szerezni. Így most az egész világ közvéleményét mozgósítani kell. Ha két hónappal ezelőtt valaki csak egyetlen értelmes levelet intézett volna érdekében egy prefektushoz, egész életére segítséget nyújtott volna neki. Ha már személyi igazolványt szerezni is ilyen nehéz – pedig itt jóakaratú emberekkel van dolgunk –, mennyire kilátástalan, hogy Sepp a maga néhány tehetetlen emigránsával egy egész óriási államapparátus ellen harcba szálljon. Nem, ha az embernek nincs más fegyvere, mint a jog és az erkölcs, akkor le van ejtve, s ne ártsa magát bele a politikába.

Szíve mélyén tehát Hannsnak adott igazat. De szerette Seppet, látta, hogy Hanns hitetlenkedése rosszul esik neki, helytelenítette, amiért Hanns megengedi magának, hogy Sepp-pel „civakodjék”. A délutáni hangulata megint visszatért: az öröm, hogy vele szemben Seppnek lett Igaza.. Kapóra jött neki, hogy Sepp olyan érvvel hozakodott elő, amit ő is elfogad. Mert Seppnek abban igaza van, hogy néhány nappal ezelőtt valóban még senki se hitte, hogy Svájc megmoccan, s mégis megmoccant; s ez a lényeg, ez reményt nyújt rá, hogy az egész história mégiscsak jóra fordul.

– Seppnek igaza van abban, amit imént mondott – siet tehát Sepp segítségére. Csengő hangja szokatlanul élénk, széles arca sugárzik a szeretettől és a férjébe vetett hittől. – Senki se tartotta volna lehetségesnek, hogy egy ilyen jegyzéket küldjenek. És ha ezt elértétek, a többit eléritek. Ha a dolgok menetében józan észről egyáltalán beszélni lehet, el fogjátok érni.

Sepp szívét melegséggel öntötte el, hogy Anna, aki annyira síkraszállt a muzsikája mellett, és annyira berzenkedett a politikai tevékenysége ellen, most mégis helyesel neki. – A próféta szóljon belőled – mondta olyan hangon, amivel lezárta a vitát. Örült Anna közbelépésének, mert megtakarította magának, hogy Hanns erőszakra vonatkozó dicshimnuszáról nyilatkoznia kelljen.

Alapjában véve Hanns se bánta, hogy az anyja beleavatkozott a vitába. Már tüzelőállásba vonult, aknát rakott, futóárkot ásott. Arra úgyse számított, hogy Sepp egy csapásra beadja a derekát. Mára eleget ért el. Szívós, nem fog engedni.

De illik, hogy valami kedveset is mondjon az apjának. A mikroszkóppal annyira kitett magáért. Hanns tehát feláll, odamegy az üldögélő apjához, s kissé esetlenül átöleli a vállát. – Jól van, jól van, Sepp – mondja, s egész arcát elönti a pír. Ennél okosabb aztán nem is jut eszébe, ő is. meg az apja is húzódoznak minden érzelgősségtől. – Mindenkinek megvan a maga politikai véleménye – fűzi hozzá, s aztán még egy lendület nélküli kísérletet tesz a tréfálkozásra: – Hisz ez a demokrácia, amelynek ti olyan nagy feneket kerítetek. – És mielőtt még Sepp válaszolhatna, ügybuzgón Annához fordul: – Úgy, anyám, most rendbe teszem a lefolyót, s aztán elmosogatunk.

Így aztán az anyjával a fürdőszobába megy, amely szükségből konyhául is szolgál. A mosogatás éppenséggel nem különösebben szórakoztató foglalkozás, Anna mégis örül neki, mert eközben olyan bizalmas dolgokról lehet beszélni, amelyeket egyébként nem tudna szóba hozni. Csak félig látják egymást, az ember félig-meddig magának beszél, de ugyanakkor a másiknak is, s a triviális s mégis figyelmet kívánó munka visszatartja az érzelgősségtől. – Ide figyelj, Hanns – mondja –, nem voltál kissé goromba és szókimondó az apáddal? Nincs könnyű dolga, ne tegyük neki még nehezebbé. – Hanns valamilyen barátságos kitérő választ ad. Anna eltörli a tányérokat, s nem erőlteti tovább a dolgot. – Úgy látszik, a mikroszkóppal se találta el Sepp az igazit – folytatja. – Ma nincs szerencséje veled – mondja nevetve.

– Nem – ismeri el Hanns –, a mikroszkóp már nem túlzottan érdekel. – Bár ne volna apja-anyja olyan rettenetesen jóindulatú, ezzel csak megnehezítik a dolgát. – Visszaviszem a mikroszkópot – jelenti ki. – Valahogy majd csak elsózom, tudod, az ilyesmiben szerencsés kezem van. A pénzért könyveket veszek, s ami megmarad, neked adom.

– Ostobaság – válaszolja Anna. – Mióta Sepp a PH-nál van, könnyebben lélegzem.

– Csak volnék már túl a vizsgán – mondja Hanns –, s lenne szabad időm, hogy órákat adjak. Szeretnék már én is néhány souval hozzájárulni a háztartáshoz.

– Ne beszélj zöldségeket, te fiú – feleli Anna –, törődj te csak a magad munkájával. – „Fiúnak” nevezi Hannsot, Sepp pedig „lurkónak”. Hanns számára gyerekkorában problémát okozott, hogy apja és anyja számára két különböző személy volt. Most már tudja, hogy lurkó és fiú édes mindegy, s hogy egyik szülőjének sincs fogalma a Hanns-járól.

 

 

Sepp eközben egy ideig még töprengett, s aztán a zongorához ült. Születésnapi kantátát rögtönzött. Jó formában érezte magát, vidám, szellemes, parodikus muzsikát komponált, az okos Hannsját ugratta, s csak azt sajnálta, hogy Hanns nem ért a zenéhez, s nem tudja méltányolni a minőségét.

„Jól megjárta, hahaha” – gondolta magában játék közben. Maga sem tudta egészen biztosan, kire gondol, Hanns-ra-e, aki meg akarja rendíteni bizakodását, vagy a nácikra, vagy a sorsra, amely rosszindulatúan megkísérelte, hogy tönkretegye a svájci jegyzék meg a lurkó születésnapja feletti örömét. De ő nem hagy semmit se tönkretenni. Benjamin ügye jó ügy. Kedvéért elhanyagolja a muzsikát, zsebre vágja, hogy a fia vén szamárnak nevezze, az ügy igen sokba kerül neki. Furcsa dolgok történnek az életében. A muzsika előbb a politikába kergeti, s ez a politika aztán megakadályozza, hogy a muzsikájával foglalkozzék, s most még a fia bizalmát is elvesztette. Hát nem kell ettől megveszni. A teremburáját. Merde. Félhangosan káromkodik maga elé, müncheniesen és franciául.

És ha már a káromkodásnál tart, tovább káromkodik. Ez a Benjamin, ez a Fricike, ez a kutyafülű, mindenben ő a hibás. De hát nem Fricikéről van szó, hanem az elvről. És ez az elv nagyszerű, ő meg tele van bizakodással, és ettől senki se fogja őt megfosztani. És mégis. Quand merne, gondolja, quand mérne, gondolja franciául. Jól hangzik franciául, szinte hallja a mérne világos, harsány é hangját.

És most a muzsikája is megváltozik. Azt a témát üti meg, amely annak idején, amikor Tschernigg a Jóreménységhez címzett kocsmában felolvasta neki a verseit, jutott eszébe. Lejátssza a néhány taktust, variálja. Arca megváltozik, sötéten, de ugyanakkor diadalmasan, eltökélten, haragosan, bizakodóan néz maga elé. Igen, ez az igazi muzsika, ez az az örömujjongás, amely átcsendül a bukáson, az a „halálból-élet”, ez az, amit ma Moszkvában „tragikus optimizmusnak” neveznek, ez az emigráció értelme. Hetyke muzsika, dacos, metsző; biztos a maga győzelmében, ez a muzsika abból az érzelemből születik, amely a férfiakat arra készteti, hogy a vérpadon elkiáltsák magukat: éljen a forradalom. Persze fizetniök kell ezért a kiáltásért. Nagy fényűzés olyan életet engedélyezni magunknak, amely ebbe a kiáltásba torkollik. És egyáltalában nagy fényűzés becsületesnek lenni, a legnagyobb, ami csak létezik. Quand mérne.

Annáék elkészültek munkájukkal, visszajönnek a szobába. Sepp Trautwein a faliórára, a Münchenből átmentett faliórára néz, amelyet annyira szeret. Sajnos, itt az idő. Mennie kell. Egy kis sóhajjal feláll, átkacsázik a szobán, felveszi kabátját, kalapját. – Kár, hogy már indulnom kell a szerkesztőségbe – mondja.

Anna figyelmesen hallgatta Sepp játékát. Ha nem is fogta fel minden részletét, de megértette, mit akar Sepp mondani, muzsikája hallatán melegség öntötte el a szívét. Könnyű mozdulattal megérinti férje karját. – Igen, kár, hogy el kell menned. – Gyengédség és harag torlódnak össze benne. Ez a Sepp, ez az érthetetlen ember. Szereti a muzsikáját, olyan tehetséges, s most mégis szalad abba az ostoba szerkesztőségbe, és agyonhajszolja magát csupa vacakkal, amihez nem ért.

Seppet még teljesen eltölti a Hannsszal folytatott beszélgetés. Már kabátban, gyors, suta lépteivel még egyszer hozzácammog. – Na, Hanzikám – mondja és kezét a vállára teszi. Majd zavarodott, széles, szinte mentegetődző mosollyal hozzáfűzi: – „Mindannyian tévedünk, csak mindenki másképpen téved.” Nagyszerű mondat. Sajnos, nem tőlem származik, hanem Beethoventől. De találó, s nemcsak a zenére vonatkozóan. Mégis szép születésnap volt – teszi hozzá még önfejűen. – Igaz, Hanzikám? – És ezzel elindul.

 

12
Valaki a száműzetésben a haza illatát érzi

Bár Anna, úgy látszik, most jobban megértette őt, azért az ünnep, amelyet a svájci jegyzék tiszteletére eltervezett, mégse egészen úgy sikerült, ahogy azt elképzelte. Neki, a vérmes embernek több együttérzésre és helyeslésre van szüksége. Csőposta levelet küldött az emigránsbarakkba, s Tschernigget meg Harry Meiselt ebédre hívta meg a legközelebbi Dupont vendéglőbe.

Ott ültek hát hármasban. Sepp Trautwein esetlenül és bőbeszédűen, Oskar Tschernigg mocskosan-piszkosan, Harry Meisel elegánsan, mint akit skatulyából húztak ki. A menüt Harry állította össze, ő volt az egyetlen, aki értett hozzá – megszalajtatta a pincéreket. Tschernigg figyelmetlenül, mohón falta magába az ételt, s Trautwein se evett sokkal különbül. Evés közben erről-arról beszélgettek.

Trautwein türelmetlen várta, mikor fogják azt a témát szóba hozni, amely őt teljesen eltöltötte: a svájci jegyzéket. Csakhogy egyik vendége se hozta szóba. Végül is Trautwein nem bírta tovább, suta, heves módján maga hozakodott elő a dologgal: – Na, mit szólnak hozzá? Nem megmondtam, hogy most végre megkapják a magukét? – Tschernigg és Harry egy pillanatra abbahagyta az evést, és Trautweinre nézett. – Miről beszél tulajdonképpen, professzor? – kérdezte Tschernigg.

Kiderült, hogy a svájci jegyzékről egyikük se olvasott s nem is hallott.

Trautwein egy fél percig úgy érezte magát, mintha főbekólintották volna. Annak az eseménynek híre, amelyről azt hitte, az egész világot felbolygatja, még a menhelyre se jutott el, még azokhoz sem, akiket pedig mindenki másnál inkább érintett, még az emigránsok se hallottak róla. De hamarosan összeszedte magát. Annál jobb: most a barátainak, akik még a hírét se hallották, elsőnek számolhat be a nagy sikerről.

Buzgón, naivul, büszkén mesélte el a történteket, s mialatt beszélt, bizonyossága, hogy a Benjamin-ügy rövidesen kedvező véget ér, még csak növekedett. Csupán két lehetőség áll fenn, magyarázta, a nácik vagy minden további nélkül kiszolgáltatják az elhurcoltat, vagy döntőbírósági eljárásnak vetik alá magukat, ahol pedig minden körülmények közt alul kell maradniok.

Trautweinből folyt a szó, lelkesedett, s a többiektől is lelkesedést kívánt. Harry lassan, illendően evett, figyelmesen és udvariasan hallgatta Trautweint. Tschernigg falt, tömte magát, rágcsált, csámcsogott, de azért ő is figyelt, s puffadt, fakó, rosszul borotvált arcát, anélkül, hogy az evést abbahagyta volna, olykor-olykor Trautwein felé fordította, hatalmas homloka alatt kidülledt szeme gyengéden, gunyorosan nézett rá, kopasz fején izzadságcseppek gyöngyöztek. Egyikük se szakította félbe őt.

De amikor Trautwein öröme és bizakodása bőbeszédű ecsetelésének végére jutott, kiderült, hogy barátjánál nem ért el olyan sikert, mint az asszonynál, aki szerette őt. Tschernigg körülményesen szivarra gyújtott. Hátratolta székét, keresztbe rakta lábait, kényelmesen és arrogánsan ült ott, s aztán – mivel Sepp nyilvánvalóan válaszra várt – Meiselnek tette fel a kérdést: – No, Harry, magának mi a véleménye?

Harry udvariasan mosolygott. – Gyerekkorunkban – mesélte – ezt a játékot játszottuk. Leültünk egy nagy asztal mellé, s teleraktuk különféle papírokkal, ceruzákkal, tintatartókkal. Telefonokként kartondobozokat állítottunk fel, csilingeltünk a képzelt telefonokkal, írogattunk, telefonáltunk, küldöncökként ki-be szaladgáltunk, rettenetesen fontoskodtunk. Irodásdit játszottunk. Manapság egyes emigránsok ugyanígy politikát játszanak. Ez nyilvánvalóan szórakoztatja őket, így jobban elviselik lelki ürességüket. – És vállat vont.

Tschernigg többször is helyeslően bólintott nagy fejével. Aztán lágy, magas hangján, olyan halkan, hogy Trautwein a lármás teremben csak nagy nehezen tudta kivenni szavait, kiegészítette barátja mondókáját. – Ami engem illet, professzor, szerintem nagy kár, hogy ön irodásdit játszik. Vissza kellene végre térnie ahhoz, amihez ért, a muzsikájához. A politikát hagyja azokra, akikre tartozik, a tehetségtelenekre. Foglalkozzék újra a Perzsák-kal, professzor. Többletkeresetéből, amit a Friedrich Benjaminért vívott harca jövedelmezett önnek, lekötelező módon megvendégelt minket egy bőséges, meleg ebéddel és egy csomó szivarral. Ez harcának pozitív eredménye. Elégedjen meg ennyivel. Ne fárassza tovább magát.

Sepp Trautwein nagy csalódást érzett. Mialatt Tschernigg beszélt, ráeszmélt, hogy Annát se tudta meggyőzni. Tschernigg sajnálkozva látta, mennyire elkedvetlenedett. Előrehajolt, szellőzetlen testének és ruhájának erős szaga szivarjának illatához keveredve megcsapta Trautwein orrát. – Idefigyeljen, professzor – mondta barátságosan. – Amikor ebbe az ostoba harcba tanácsom ellenére belebocsátkozott, biztosan erkölcsi okokból, haragból és szánalomból tette, bolond módra. De időközben már önnek is be kellett látnia, hogy ebből semmi se jön ki. Tudja, hogy mégis miért folytatja tovább? Mert ön kemény koponya, kötekedő bajor fráter. Csak a tiszta, merő kötekedési kedv hajtja. Sportból csinálja, ez a rugója az egésznek. – És amikor Trautwein válasz helyett mélyen ülő szemét barátjára függesztette, és sután, kissé kihívóan rámosolygott, Tschernigg szokása ellenére nyomatékosan hozzátette: – Ön is azt mondja, hogy a svájci jegyzéknél többet nem is kívánt, s hogy minden egyéb már önmagától lebonyolódik. Hát akkor miért avatkozik bele továbbra is a dologba? Hagyja el a porondot. Nincs ott több keresnivalója. Hagyja, kérem, magára a bikát meg a hivatásos torreádorokat. Térjen vissza a Perzsák-hoz.

Harry végigsimította sűrű haját. Sápadt, ifjú arcában a távol ülő s máskor olyan élénk szemei most szokatlanul merevvé váltak. – Groteszk dolog volna – mormolta álmodozón maga elé –, ha az egész csak amolyan látszatharc volna. Talán már minden régen és végérvényesen eldőlt. Kézenfekvő lehetőség. Vagy ön talán kizártnak tartja, hogy a nácik, ahogy azt manapság mondják, fait accompli elé állították önöket?

Harry nyájasan, elfogulatlanul beszélt, nem emelte fel hangját. Trautwein ránézett, a zsúfolt terem egyszeribe mintegy elsüllyedt számára, nem hallotta körös-körül a zsivajt, nem érezte az ételek és az embertömeg szagát, csak azt a szép, fiatal szájat látta, amely nyílt és csukódott, csak az udvarias, szomorú, szörnyűségesen világos szavakat hallotta.

Fait accompli. Igen, a lehetőség kézenfekvő, egyáltalán nem „kizárt”. Már őbenne is többször felmerült ez a gondolat, csakhogy túl rettenetes volt, nem engedte, hogy felszínre törjön. Fait accompli. Szépen fejezi ki magát az ifjú, burkoltan, s ez hatásosabb is, mintha nyíltan fejezné ki magát. S így van ez rendjén, hisz született író. Egyébként is régi mondás, hogy a burkolt kijelentésnek nagyobb hatása van, mint a nyíltnak. Fait accompli. Igen, igen, igen. Talán a Német Birodalom már régen és végérvényesen eldöntötte az ügyet, a legdöntőbb módon eldöntötte, ami csak létezik ezen a világon, a halállal. Talán ez a kis Friedrich Benjamin már réges-rég halott, elásták valahol egy erdőben, s majd egyszer, két hét, két hónap vagy két év múlva váratlanul hallani fogjuk, hogy „szökés közben agyonlőtték”, vagy hogy a titkos rendőrségen kihallgatás közben „szívbénulás érte”, vagy hogy minden óvintézkedés ellenére önkezével vetett véget életének, „maga ítélkezett önmaga felett”. Hosszú listája van az ilyen halottaknak, gondosan vezetett, állandóan növekvő listája, Sepp Trautwein már nemegyszer látta. Sok jóbarátjának nevét tartalmazza; Maruhn képviselő, Erich Mühsam író, Theodor Lessing filozófus nevét. Végtelen lista, még ha június 30-a halottjait nem is számítjuk hozzá, s Trautwein könnyen el tudta képzelni, hogy ehhez a szomorú listához még egy nevet biggyesztettek, a tízezer betű közé még egypár betűt írtak, a friedrichbenjamin betűket.

Pánik fogta el. Az elhangzott szavak, amelyek már régóta bizonytalanul, kimondatlanul gyötörték, most fojtogatni kezdték, torkában érezte az ételt, elsápadt, minden erejét összeszedte, hogy leplezze szörnyű izgatottságát. Nem, nem, nem akar rá gondolni, nem szabad hagynia, hogy felszínre törjön, ennek nem szabad számára léteznie. Nem szabad fait accomplinak léteznie, nem akarja tudomásul venni, hogy létezhet.

Így hát felágaskodott, s heves ellenkezésbe tört ki. Érvet érvre halmozott. Nem, akármilyen ostobák is a nácik, ennyire nem ostobák. Ha Benjamint agyonütötték, ez előbb-utóbb óhatatlanul kitudódik, s az akkor szükségképpen kitörő vihar nem volna arányban Friedrich Benjamin fontosságával. Trautwein kapálódzott, nekihevült, hangoskodott és gesztikulált, úgyhogy a környező asztalok mellől csodálkozva néztek rá. Sikerült magát meggyőznie, hogy Harryt egyszerűen elragadta a fantáziája.

De tudta, hogy ezzel már elkésett. Most, hogy a gondolatot valaki szavakba foglalta, nem bír többé szabadulni tőle. Amit Harry mondott, mélyen belémarkolt, s a fojtogató, lidércnyomásos érzés majd még újra rátámad.

Se Tschernigg, se Harry Meisel nem próbálták megcáfolni érveit, egyszerűen hagyták őt beszélni, s amikor mondanivalója végére ért, másra terelték a szót. Trautwein örült, hogy nem folytatták a gyötrő témát. De amikor elvált tőlük, újból megrohanta a látomás, amelyet Harry szavai ébresztettek benne, s a gondolat, hogy az az ember, akiért harcol, nincs már az élők sorában, nem hagyta többé nyugodni.

 

 

Április első hetei egyébként is erősen próbára tették Trautwein türelmét, optimizmusát.

Berlin korántsem sietett a svájci jegyzékre adandó válasszal. A jegyzéket április 2-án nyújtották át. Azt várta volna az ember, hogy a válasz legkésőbb 7-én vagy 8-án be fog futni. De elmúlt a hét, elmúlt a következő hét fele is, és válasz nem jött. Úgy látszott, Hannsnak, Tschernigg-nek, Meiselnek és a többi kétkedőnek lesz igaza, s Trautwein sehogy se tudta a látomást, amelyet Harry szavai ébresztettek benne, elkergetni magától, vissza a homályba. Szerkesztőségi íróasztalánál mind gyakrabban ott ült Friedrich Benjamin kísérteties árnyalakja, mind gyakrabban gyötörte őt a gondolat: tán egy halottért csatázunk.

Végre eljött április 11-e, és befutott a berlini válaszjegyzék. Világos választ tartalmazott: a Német Birodalom nem adja ki Friedrich Benjamint. Felettébb szemtelen választ; a Német Birodalom még csak nem is nagyon igyekezett, hogy a svájci bizonyítékokat megcáfolja. Megvető hangon kijelentette, hogy saját nyomozati adatai semmiféle támpontot nem nyújtottak arra, hogy Benjamin elhurcolásában hivatalos szervek is közreműködtek.

Trautwein, mialatt mohón átolvasta a német válaszjegyzék szövegét, azt mondta magának, senki se várhatta, hogy a Német Birodalom Svájc követelésére egyszerűen igent mondjon, s beismerje bűnösségét. És azt is elmondta magának, hogy Svájc biztosan előre látta a németek elutasító válaszát, s következésképpen döntőbírósághoz fog folyamodni, amelynek ítéletét ilyen vitás esetekre mindkét fél szerződésileg eleve elismerte. Miközben ilyenféle érvekkel igyekezett magát megnyugtatni, a német válasz arcátlan cinizmusából mégis arra következtetett, hogy a nácik fittyet hánynak a kis Svájc jogigényére, és az áldozatukat semmi szín alatt nem fogják szabadon engedni. Lelke mélyén súlyos fáradtságot érzett, a többiek csüggedtsége őt is megfertőzte. Nem vesztettem el a bizakodásomat, ismételte el magának újra és újra, de közben Friedrich Benjamin szomorú bohócmaszkjából tágra nyílt, merev, megtört szemmel bámult rá.

Lerázta magáról rossz gondolatait, szólt Erna Redlich-nek, s nekiállt, hogy tüstént kommentárt írjon a német válaszjegyzékhez. Erna Redlich az írógépe mellett ült; a teremben, most is, mint mindig, nagy volt a zsivaj, Trautwein fel-alá járva fogalmazta mondatait. A német válaszjegyzék rámenős, arcátlan külső képe ellenére is pongyola és bárgyú volt. A Harmadik Birodalom nem remélhette, hogy egyetlen értelmes ember is akad, aki elhiszi azt a sok zagyvaságot, amit a jegyzék előadott. Nem okozott hát semmi nehézséget a jegyzéket megcáfolni, gúnyt űzni belőle, s bemutatni, hogy Berlin ügye milyen reménytelenül elveszett, ha csak ilyen nevetséges pimaszságokkal tud előhozakodni. „Góliát kigúnyolja Dávidot”, ezt a címet adta cikkének, s egy ilyen cikk persze nagyon a szája íze szerint való volt. A jegyzék gúnyt űzött mindenből a világon, ami a nácikkal szemben állt, különösképpen a német emigrációból. A Hírek az emigráció hangja volt, s ő, Sepp, ezúttal a Hírek hangját képviselte. Neki jutott a feladat, hogy a nácik arcátlanságáért visszavágjon.

Csakhogy a cikk mégsem sikerült. Trautwein összeszedte magát. Máskor ilyen esetekben minden fáradság nélkül meglelte a találó kifejezéseket, ma azonban mind cserbenhagyta, semmi se sikerült neki. Fáradtság bénította, mély lelki csüggedtsége megakadályozta, hogy teljes erejét beleadja a válaszba. Már diktálás közben érezte, milyen erőtlenek és bizonytalanok a szavai. – Milyennek tartja, amit diktáltam? – kérdezte tétován Erna Redlichtől. A titkárnő ráemelte nyílt, gyermeki tekintetét. – Szívemből beszélt – válaszolta. – De – tette hozzá habozva –, már írt jobbat is, Trautwein úr. – Igaza van – felelte Trautwein.

Kezében forgatta a kéziratot, nagy-nagy kedvetlenség fogta el. A cikket nyomdába kellett vinni, azonnal nyomdába kellett vinni. Ha valamit még változtatni akar rajta, az egészet közvetlenül a szedőgépbe kell diktálnia. Ez kényes feladat, hosszú gyakorlatot követel. Trautweinnek nem volt ilyen gyakorlata, ő inkább alapos, lassú munkás. De nem maradt számára más hátra, mentenie kellett, ami menthető.

A nyomdába ment. Bádoggal borított nagy asztalokon feküdt a kész szedés, a hosszú hasábok a kiöntött ólomsorokkal, mellettük a ládák a különböző nagyságú címfeliratokkal. Trautwein látta és hallotta az óriási rotációsgépet, beszívta a terem erős szagát, eltöltötte ez a visszataszítóan józan és mégis romantikus emelkedettséggel tele idegen világ. Elfogódottan gondolt rá, hogy amit most diktálni fog, visszavonhatatlanul kikerül a világba, s holnap ezrek és ezrek fogják olvasni. Meg kell, meg kell lelnie a megfelelő, a találó szavakat, vissza kell vernie a nácik dölyfösségét.

Heves mozdulattal lerázta magáról az elfogódottságot, amely béklyóba verte, minden logikáját felcsigázta, nyers bajor humorát hívta segítségül. A szedő mellett állt, egy öreg, higgadt férfi mellett. A lárma közepette diktált. Lefelé beszélt a férfihoz, aki ott ült várakozva, felemelt kezekkel, szemét a gép billentyűire függesztve, fejét kissé rézsűt tartotta, feszülten figyelt a rikácsoló hangra, amely élesen, megfontoltan, érthetően túlharsogta a körös-körül uralkodó lármát.

Trautwein most végre megtalálta hangját, visszanyerte kellő koncentrálóképességét. Még ott lebegett előtte a látomás, a hulla képe. Igen, talán egy hulláért harcolnak, de ez a gondolat többé nem állt az útjában, sőt ellenkezőleg: ösztökélte, mondatait élesebbé, hatásosabbá tette. Hidegen, logikusan, s mégis dühvel eltelve diktált. Csak ritkán helyesbített egy-egy szót. A gép kattogott, csilingelt, körös-körül mindent lárma, kellemetlen, erős szag töltött el. Trautwein azonban se nem látott, se nem hallott. Diktált, beszélt, s szavai fémmé alakultak.

A végére ért. Mialatt sebtében levonatot készítettek a korrektúrához, egy zsámolyon üldögélt, zihálva, kimerülten. Odahozták neki a levonatot, átfutotta. Hiába, még egyszer neki kellett gyürkőznie, rövidítenie, változtatnia kellett. A mellette álló művezető kivette a szedésből a kihagyott sorokat, nagy zajjal hulltak le az ólomkupacra, hogy újból ólommá váljanak.

Most végérvényesen kész volt a cikkel. Ennél többre, jobbra nem futotta erejéből. Kissé imbolygó léptekkel ment vissza a szerkesztőségbe, és elintézte – de már lendület nélkül – a még hátralevő teendőit. S ez nem is volt kevés. Későre járt, amikor elhagyta a házat.

A liftben összetalálkozott Erna Redlichhel, a gépírónővel. – Azt hittem – mondta Erna –, hogy átdiktálja a cikket. Egész nap erre vártam. – Ismerte Trautwein munkastílusát, tudta, hogy nem egykönnyen adja meg magát, s hogy vele dolgozik legszívesebben.

– Képzelje csak – válaszolta Trautwein –, egyenest a szedőgépbe diktáltam a cikket.

– És jó lett? – kérdezte izgatottan a gépírónő.

– Igen – rikoltotta büszkén Trautwein, hogy aztán tüstént alábbadja: – Legalábbis azt hiszem.

– Örülök neki – mondta Erna őszintén.

Kiléptek a liftből, végigmentek a széles, kopár, hűvös folyosón, az ajtó felé, elhaladtak a hatalmas tábla, a „néma portás” mellett, amelyen az irodák nevei álltak. Trautwein oldalvást Erna Redlichre pillantott, kecses, kicsiny, szelíd alakjára, gyerekarcára, szép, kissé érzelgős szemére. Nyuszika, gondolta magában Trautwein, szegény kis poronty.

Nagyon későre járt. De Anna valószínűleg még vár rá. Ha lapzártáig dolgozik, Anna többnyire megvárja, s ma, amikor bizonyára olvasta a német válaszjegyzéket, egészen biztosan nem feküdt még le. Talán Hanns is fennmaradt, hogy megbeszélje vele az eseményt. Kissé kellemetlen érzésekkel eltelve néz az Annával és a lurkóval való találkozás elé. A német jegyzék hetvenkedő hangját kétségtelenül bizonyítéknak tekintik arra, hogy a nácik nem fognak engedni, s ha sikerült is neki, amíg a szedőgépbe diktált, a fait accomplit ösztönző erőként átéreznie, most újból megbénítja, s fél a felesége és a fia szánakozó arcába nézni. Persze nem fognak diadalmaskodni, hogy itt az újabb bizonyíték, amely fájdalom, nekik látszik igazat adni. Hiszen nemcsak legközelebbi hozzátartozói, hanem jó pajtásai is, őszintén sajnálni fogják a dolgot. De éppen ezt az óvatos együttérzést nem tudja most elviselni. E munkás nap és e sok izgalom után nincs sok kedve hazamenni.

Az utcán állnak, a nagy kapu előtt. – Szaladnom kell – mondja a kis Redlich –, az UT 20 ilyenkor már csak negyedóránként közlekedik.

– Ide figyeljen – szól Sepp Trautwein –, rettenetesen megéheztem. Valahányszor ilyen megerőltető munkát végzek, farkasétvágyam támad. Nem volna kedve velem jönni, és enni valami apróságot? – Erna Redlich habozik, de nem kell túl éles szem hozzá, hogy valaki lássa, milyen örömöt okoz neki a meghívás. Trautwein is látja, s így tovább noszogatja: – Semmi kifogás – kérleli –, legyen jó pajtás és jöjjön.

Egy kis vendéglőbe mennek. Trautwein kolbászt rendel savanyú káposztával s hozzá sört, valóban farkasétvágya van, s kiderül, hogy Erna Redlichnek nem kevésbé. Esznek, tereferélnek. Már jó ideje együtt dolgoznak, jól ismerik egymást, de csak egyetlenegy téren, a munka terén. Életüknek és lényüknek ezt az egy szektorát pontosan ismerik, az egész fennmaradó körről mit sem tudnak. Most azonban hirtelen, váratlanul mély kapcsolat támad köztük. A környezet nem kellemes: piszkos, kialvatlan pincér, kopott tükrök, néhány lármás biliárdozó, s a töredezett, kényelmetlenül kicsi márványasztal, amelyen az étel áll. De mindketten kellemesen, otthonosan érzik magukat. – Örülök, hogy végre egy értelmes emberrel nyugodtan kibeszélhetem magamat – mondja Trautwein.

Erna Redlich kipirul az örömtől, sietősen eszik, hogy leplezze, milyen jólesik neki Sepp barátságos magatartása. Evés közben mesélni kezd. A többiek sorsához képest, neki jó, nagyon jó sora van. De három évvel ezelőtt még el se tudta volna képzelni, hogy valaha is ilyen rosszul fog menni neki. A fizetéséből, ezt Trautwein is jól tudja, nagy nehezen ki lehet ugyan jönni, de nagyon kell takarékoskodnia, már egy-egy letaposott cipősarok is kész tragédia. Amellett még az anyjának is kell pénzt küldenie. Igen, az anyja Németországban maradt. Redlich papa mint a Lifa-művek nagyrészvényese annak idején meglehetősen vagyonos és tekintélyes ember volt. Aztán, amikor elesett a háborúban, helyzetük rosszra fordult, rokonaik az örökség jó részéből kiforgatták őket. Még az volt a szerencse, hogy utóbb Paul, a testvére, kivágta a rezet. Nagyszerűen fejlődött, alig harmincéves korában már az IHE jogtanácsosa lett. Most persze vége a karrierjének, Londonban igyekszik újból felverekedni magát. De egyelőre Ernának kell egyedül az anyját anyagilag támogatnia. Erna nem lusta, a PH-nál végzett munkája érdekli, ám Trautwein is jól tudja, milyen követelményeket támaszt Gingold az alkalmazottaival szemben. És mi lesz, ha egy szép nap az egész bedöglik?

Trautwein érdeklődéssel hallgatja Ernát. Nyuszika, gondolja magában, milyen kedves, szelíd nyuszika. – Kis poronty – mondja fennhangon –, szegény kis poronty. – Szavai szívélyesen, vigasztalón, együttérzőn hangzanak. Igen, ami oly gyakran untatta őt, ha Anna szájából jött, az most, amikor valaki más szájából jön, érdekesnek tűnik. Mert most nem akarnak semmit tőle, most nem írják elő neki, hogy mit s hogyan csináljon. Erna egyszerűen megállapítja a tényeket, nem olyan rettenetesen ügyeskedő, és nem kíván másoktól sem ügyességet. Trautwein jól érzi magát, egy harmadik pohár sört rendel. Helyesel Ernának, ellentmond neki, részvevőn bólogat, fölösleges tanácsokat ad.

Aztán a saját gondjairól-bajairól mesélt. Különös módon ennek a kislánynak könnyebben ki tudott tárulkozni, mint Annának vagy akár Tscherniggnek. Muzsikálni, muzsikálni szeretne, jelentette ki, ég a vágytól, hogy muzsikáljon, de ez csak egy értelmes világban lehetséges. És hogy ez csak egy értelmes világban lehetséges, s hogy nincs politikamentes muzsika, ezt a legkevesebben értik meg. De annyit mindenkinek hallania kell, hogy például Johann Strauss muzsikája üresen kong, Offenbaché viszont tartalmas, holott Strauss semmiképpen se tudott kevesebbet, mint Offenbach. Be kell látni, hogy neki, Sepp Trautweinnek előbb hozzá kell tennie a magáét a világ értelmes elrendezéséhez, bármilyen nevetségesen csekély is, amit hozzátehet. Emiatt azonban nem juthat el a muzsikához, átkozott, örök hibás körforgás, megőrül tőle az ember. Micsoda ostobaság, ugye? De hát mégis így van. Buzgón magyarázott, megpróbálta önmaga előtt túlharsogni Anna érveit. – Ért engem? – kérdezte nyomatékosan. – Meg kell értenie – követelte. Erna hevesen bólintott csinos, finom gyermekfejével, s nagy szeme bizalommal, megértőn nézett rá.

Már jó ideje üldögéltek ott, utolsónak maradtak a helyiségben, a székek az asztalokon álltak, s a pincér minden mozdulatából lerítt, hogy kotródjanak már el onnét. Szót fogadtak.

Az utcán enyhe, kellemes szél fújdogált. A langyos széllökések inkább simogattak, mint kellemetlenkedtek. A bulvár két oldalán a villanylámpák fényében kis pihék bodrozódtak a fákon. Trautwein elkísérte Ernát az éjjeli autóbusz megállójáig, majd felajánlotta, hogy elkíséri a következő megállóig, aztán az autóbusz beérte őket, s így Trautwein a végén az egész hosszú úton gyalog kísérte el a lányt.

Nem sokat beszélgettek, de ahogy a kellemes éjszakában kart karba öltve mentek, úgy érezték, lélekben igen közel vannak egymáshoz.

Aztán elértek a házhoz, ahol Erna lakott, a kapu előtt álldogáltak. Erna habozott, lehúzta kesztyűjét, s Trautwein kezébe vette szép kis gyerekkezét, amelyet olyan gyakran látott az írógépen kopogtatni. Azt mondhatta volna: most kedvet kaptam egy csésze teára, nem mehetnék föl magához? Erna egészen biztosan igent mondott volna, sőt valószínűleg maga is játszott a csábító gondolattal, hogy felhívja őt. Trautwein a kezében tartotta a lány kezét, egymásra néztek. Egy kissé kopottak és lecsúszottak voltak mind a ketten, kívül-belül egyaránt. De úgy érezték, lélekben igen közel vannak egymáshoz, jólesett felmelegedniök egymástól, tetszettek is egymásnak, hát miért ne? Elmúlt egy másodperc, majd még egy, majd egy harmadik. Trautwein a lány kezét fogta, nem szóltak semmit. Most már vagy neki, vagy a lánynak meg kellene szólalnia, ha nem, vége az egésznek. Nem szóltak semmit, s így vége lett. Trautwein nyelt egyet; azt mondták: „viszontlátásra”. Aztán Erna bement a házba, a kapu lassan, szinte zajtalanul becsukódott mögötte. Trautwein még egy ideig álldogált, s magában ezt gondolta: milyen kedves lány. Aztán hazaindult.

Trautwein nem volt nyárspolgár, még korántse érezte magát öregnek, és sose látott abban semmi kivetnivalót, hogy lefeküdjön egy nővel, ha megtetszett neki. De most, hogy újból végigment az utcán, mégis elégedett volt magával, hogy nem kísérte fel a lányt a szobájába. Éppen azért, mert több volt köztük, mint puszta testi vonzalom, úgy érezte, megcsalta volna Annát, ha lefekszik a lánnyal.

Mozgalmas nap volt mögötte, a szedőgépbe való diktálás sok fejtörést követelt, amellett késő éjszaka volt, ivott is egy keveset, s így tulajdonképpen rettenetesen fáradtnak kellett volna lennie. Egy taxiállomáshoz ért, keresztülfutott az agyán, hogy autóba ül. De aztán mégis gyalog ment tovább. Az Aranjuez szállóig hosszú még az út, jó óra. Az egyik bisztró, amely már épp zárni készülődött, elcsábította: bement, és még egy pohár sört ivott. Aztán nekikészülődött, hogy Párizs tavaszi éjszakájában hazatrappoljon.

Az Erna Redlichhel folytatott beszélgetés felvillanyozta. Fiatalnak érezte magát. Ugyanígy ballagott néha München vagy Berlin utcáin is hazafelé, egy borozóban lefolyt heves vitától felajzva vagy egy asszonytól jövet. Tulajdonképpen mindig ez az „utólag” volt a legszebb. Ilyenkor végiggondolta, amit beszéltek, vagy ami egyébként történt, élvezte az utóízét. A bosszantó salakdarabkák addigra leperegtek, s ami jó volt, leereszkedett lénye mélyébe, felszívódott, jobb emberré tette. Neki, Sepp Trautweinnek megvan az az adottsága, hogy a jót hosszabb ideig és mélyebben tudja őrizgetni magában, mint a rosszat.

Most elébe tárult a Place de la Concorde. A kandeláberek és ívlámpák éles fényében szélesen, pompásan terült el előtte, roppant üresen, fenségesen és mégis szeretetre méltóan. Meredeken szökkent fel a magasba az óriási, de kecses obeliszk, a szökőkutak csobogtak. Trautweint boldogság hulláma öntötte el. Most mindez csak neki szól. A kőből faragott nyolc hölgy fehéren táborozott körös-körül, kissé mereven s mégis hívogatóan. – Jóestét, hölgyeim – köszöntötte őket Sepp Trautwein –, tulajdonképpen honnét lehet tudni, hogy melyikük Marseille és melyikük Strasbourg? – Ezt a kérdést azonban a Lyont ábrázoló hölgyhöz intézte. Huszonhárom méter magas, gondolta, az obeliszkra célozva. Ott túl az Eiffel-torony úgy pislogott, mint egy fel-alá repkedő szemhéj. Trautwein előbb gépiesen, majd tudatosan utánozni kezdte. Concorde, gondolta magában, egyetértés. Concordiának kellene hívni. Harmóniának, gondolta magában, s hozzátette: szép az élet.

Kissé pityókos állapotában szerfelett bosszantotta, hogy a Tuileriák kertje be van zárva. Persze a rácson át lehetne mászni. Bosszantó, hogy az ember emigráns. Ha egy emigráns átmászik a rácson, annak mindjárt következményei vannak. Arra az emberre célzott, akinek gyenge volt a hólyagja, s rövidlátó lévén az Élysée előtti őrbódét illemhelynek vélte, s ott végezte el szükségét. Mire hajszálon múlt, hogy ki nem utasították az országból. Így van ez már a számkivetettségben. Még azt sem engedik meg az embernek, hogy bemásszon a Tuileriák kertjébe. Ezek a gügye bundások nem értik meg, hogy azért az ember még nem ellensége a Francia Köztársaságnak. De mégis szép az élet, az aranjuezi szép napok még korántse múltak el, s a Place de la Concorde most az övé.

Gondolatokba merülve álldogált. Merre folytassa az útját, a Szajna jobb vagy bal partján? A jobb part mellett döntött. Eltökélten, lábait befelé fordítva elbaktatott a Louvre előtt. Egyszeriben nem is volt többé Párizsban. Bár érezte, hogy egészen más itt a levegő, de most mégis újra München levegőjét szívta magába. Trautwein ősrégi bajor családból származott, családja a fennsík városához tartozott, része volt annak, s így teljesen elképzelhetetlen, hogy ő, Sepp Trautwein e várostól távol végezze életét. Százszázalékos bizonyossággal tudta, hogy egyszer még visszatér Münchenbe, újból Münchenben fog muzsikálni, a Zeneakadémia meghitt termeiben, az Odeonban fog vezényelni, ráripakodik a tanítványaira vagy kedélyesen gúnyolódik rajtuk. – El fog jönni a napja – rikoltotta jókedvűen maga elé. Igen, tudta, egészen biztos volt benne, hogy végigmegy még az Isar rakpartján, látja még a Frauenkirche tornyait, eszik még májas hurkát, s iszik még márciusi sört. Csettintett nyelvével. Már előre örült, ahogy Richard Straussnak megveregeti majd a vállát, s ezt mondja neki: – Na, szomszéd úr. Okosabban is viselkedhetett volna. – És látta magát az operában, a nagy épületben a sok L-lel kihímezett ostoba függönyével, látta magát a finom kis Residenz színházban, s aztán gondolatban felment a színpadra, s hallotta, amint a színpadi portás ráköszön, s pajtáskodva így szól: – Na, professzor úr, szerencsésen kilábaltunk a slamasztikából.

Mindezt roppant világosan látta maga előtt, élénken érezte, beszívta a csaknem százesztendős öreg színház, az öreg hangversenycsarnok szagát. Hirtelen megállt Párizs városának kellős közepén, s felnevetett. Sokáig nevetett, csengő nevetéssel. És most jönnek ezek a trotlik, ezek a fafejű barmok, ezek a jöttmentek, s azt képzelik, hogy elvehetik tőle Münchent. Jegyzékeket írnak a kis Svájcnak, olyan jegyzékeket, amelyekről azt se tudni, inkább eszelősnek vagy szégyentelennek kell-e mondani őket. És akadnak mások is, merészelnek kételkedni benne, hogy ő egy bizonyos Benjamint kiráncigál a bajból. Mit kiráncigál? Magával fogja vinni Münchenbe, azt a szarost. Büszkélkedni ugyan nemigen lehet majd vele, amikor átvonulnak a Diadalkapun, jobb, ha szépen félreáll, de azért most épp elég ijedtségben van része szegény ördögnek, s ezért ő, Sepp Trautwein kárpótlásul magával viszi majd Münchenbe.

Hm. Feltűnően jól érzi magát. Valószínűleg kissé túl sokat ivott. Így kétszeresen dicséretes, hogy ellenállt a kísértésnek, és nem ment fel a lánnyal. Könnyűnek, frissnek érzi magát, nagyon jó a lelkiismerete, elégedett magával. Egy pillanatra felmerül szemei előtt a berlini jegyzék a maga egész gúnyos ridegségével, egy másodperc töredékéig messziről, egészen messziről fenyegetően felrémlik a fait accompli. De mindjárt el is tűnik, s helyébe versek bukkannak fel az agyában. Halkan skandálva mondja őket maga elé:

 

Míg trombita harsog, dob pereg,

dörögje csak akármily szenvedéllyel,

a hazát hogyan menti meg,

a bolsevizmust hogy zúzza széjjel,

arra, Hitler úr, mégis mérget vehet:

hogy finggal pirostojást festeni nem lehet.

 

Az öreg Gingoldnak valószínűleg nem tetszenének ezek a sorok. És Tschernigg is különb verseket ír. De neki, Sepp Trautweinnek tetszenek. – Nekem tetszenek – mondja fennhangon, jókedvűen.

Most már közel volt az Aranjuez szállóhoz. A kihalt utca visszhangzott lépéseitől. Gyors tempóban tette meg az utolsó útszakaszt, egyáltalán nem volt fáradt, alig érezte a tagjait, mintha síelne. Tele volt muzsikával, elöl valami egészen könnyű, világos lebegett, mélyebben alatta a Perzsák vad jajveszékelése, felette pedig nem túl élesen, de diadalmasan harsonák szóltak. Maga elé azonban meglehetősen hangosan énekelt. De nem a harsonák dallamát énekelte, nem is a jajveszékelést, hanem furcsa módon egy régi müncheni népdalt, München városának himnuszát:

 

Amíg az öreg Péter

a Péterdombon áll,

amíg a zöld Isar folyó

Münchenen át csordogál,

addig innét soha nem fog

kiveszni a jó kedély.

 

Nagyon egyszerű dal volt, nyers, érzelgős, elementárisan vidám, s már csak igen feltételesen felelt meg a valóságnak, mert ha az ember Hitler úrra és a dachaui koncentrációs táborra gondol, a jó kedélyből bizony nem sok maradt. De ebben a dalban mégis benne van az egész München, a Frauenkirche tornyai, a májas hurka, a májusi baksör és az ismeretlenekre is ráköszöntött „proszit, szomszéd”, ami alapjában véve nem egyéb, mint a Milliók, íme, átölellek népies változata, s így ez a müncheni dal úgyszólván a Kilencedik Szimfónia variációjává magasodik fel. S neki legalábbis tetszik ez a dal, annyira tetszik, hogy érdemes még egyszer, s még valamivel hangosabban elénekelnie.

– Na, na, jóember, mulatozunk, mulatoztunk? – kérdezte hirtelen egy hang. Egy rendőr volt.

– Meglehet, flic uram – válaszolta kedélyesen Trautwein; „flic” a francia rendőrök beceneve. – Szép kabátja van – tette hozzá elismerőleg a rendőr pelerinjére mutatva.

– Megteszi – válaszolta az kedélyesen. – De most már legjobb lesz, ha hazamegyünk.

 

 

És Sepp Trautwein így is tett. Az Aranjuez szállóban volt ugyan lift, de nem szállt be, gyalog ment fel a kopott, agyonfoltozott futószőnyeggel borított, kitaposott lépcsőn. Hirtelen megint felmerült emlékezetében a berlini válaszjegyzék és a cikke. Az utóbbit most különösen sikerültnek látta, és kihívóan fütyürészett maga elé, amit egyébként merő szokásból halkra fogott, hogy a lakókat ne zavarja. – Hogyha a gróf úr hajlik a táncra.

– Mondja meg bátran, én tudok egy dalt, én tudok egy dalt, én tudok egy dalt...^[2] – dalolta, miközben a lakosztályuk ajtajában hagyott kulcsot megforgatta. Tehát Anna mégis lefeküdt már, állapította meg csodálkozva, s aztán csodálkozott a csodálkozásán, hiszen az csak természetes, hogy Anna nem várt rá négy óráig, amennyi most van.

Végigtapogatózott a zsúfolt szobán. Egyszerre fáradtság fogta el. Mihelyt belépett a szobába, az öröm és a boldogító érzés lehullt róla; nem gondolt rá többé, hogy hajlik-e a gróf a táncra, vagy sem. Ehelyett hirtelen rettenetes vágyódás fogta el egy csésze kávé után. Csakhogy nem akarta felébreszteni Annát és a lurkót. Igyekezett minél halkabban tenni-venni. De persze mégiscsak lelökött valamit, mire Anna rögtön felébredt.

– Jó estét – mondta Sepp. – Hány óra van? – kérdezte Anna, nem épp haragosan, de nem is barátságosan.

– Nem túl korán – válaszolta Sepp. – Négy óra huszonhét – tette hozzá precízen, a szép faliórára pillantva. Anna nem felelt semmit, de Trautwein látta, hogy miközben levetkőzik, minden mozdulatát figyeli. Seppből áradt a szivarszag, s bizonyára jó alapos sörszag is, s ezt a szagot egyszerre kellemetlennek érezte. – Tulajdonképpen még főzhetnék magamnak egy kávét – mondta, de közben már meg is bánta.

– Csak ne ébreszd fel a fiút – figyelmeztette Anna –, hozd be a gépet. – Trautwein igyekezett, nehogy zajt üssön, s ez többé-kevésbé sikerült is neki.

– Olvastad a berlini válaszjegyzéket? – kérdezte, mialatt a kávé elkészítésével foglalatoskodott. Anna olvasta a jegyzéket, dr. Wohlgemuthnál is beszéltek róla. Sepp, mondta magának, amilyen vérmes természetű, e pimasz, elutasító jegyzékre a hetedik mennyországból hullt alá. Bizonyára nagy csapás volt számára, biztosan elvesztette önuralmát, s ezért jött ilyen későn és kissé italosán haza.

Anna, amikor az ocsmány német jelentés befutott, feltette magának, hogy különösen kedvesen fog viselkedni Sepp-pel. Csalódottan leste, hogy múlnak az órák, és Sepp még mindig nem jön haza. Most hazajött, így, s már csaknem öt órára jár. De ma egyet s mást el kell nézni neki, rossz napja volt, át kell rajta segíteni. – Ez csak amolyan manőver – ismételte el vigasztalón, amit hallott –, hogy halogassák a dolgot. Svájc biztosan döntőbírósághoz fog folyamodni. Ez az általános vélemény. Az újságoké is.

De Sepp egyáltalán nem látszott olyan levertnek. – Egyenest a szedőgépbe diktáltam a megérdemelt választ – jelentette ki büszkén. – Remekbe sikerült írás, csoda cikk lett belőle. – A fürdőszobába indul egy kávéscsészéért. A valaha elegáns, de most már igen viseltes hálóköntös alaposan lötyög rajta. Újat kellene vennie, gondolja Anna, csakhogy kiszórta a pénzt a mikroszkópra. – Ne ébreszd fel a fiút – figyelmezteti újra.

Sepp tesz-vesz a konyhában, majd visszajön, kezében a kávéscsészével. Az ágyra ül le. Megmosakodott, fogat mosott, s így belsőleg is mindjárt tisztábbnak érzi magát. „Most – gondolja magában – megint a normális Sepp Trautwein vagyok, se nem kurjongatok, se nem vagyok halálosan szomorú, hanem egyszerűen mindennapos, jobban mondva mindenéjszakás.” Örül a kávénak, nem bánja, hogy Annát felébresztette. Ez önző dolog, de most kell neki valaki, akivel kibeszélheti magát, s Anna jó, öreg bútordarab, nem ugratta a német jegyzék miatt, ezt nagyon is a javára kell írni. – Jól sikerült a cikkem – meséli neki kedélyesen, kávéját kavargatva. – Érdekes élmény volt egyenest a szedőgépbe diktálni. De igazán kitűnően sikerült. Kíváncsi vagyok, mit fogsz hozzá szólni.

Szájához emelte a csészét, s kortyintott belőle. – Pfuj – horkant fel, és kiköpte a kávét. – Miféle lötty ez? – Ingerülten szólal meg, úgy vágyott a kávéra, s most alaposan csalatkozott. – A tej – mondja kedvetlenül, sértődötten. – Megromlott, megsavanyodott. Hogy lehet romlott tejet odatenni. Micsoda disznóság ez. Látni, hogy összefutott. – Elöntötte a keserűség.

– Talán kicsit halkabban beszélnél – mondta Anna. Lefojtott, de éles hangon szók rá. – Nem szükséges még a fiút is felébresztened.

Sepp felpillantott. Anna éles hangja utolsó foszlányait is eloszlatta a boldogító ködnek, amely korábban körülvette. Gyakran előfordult, hogy Anna energikus hangot ütött meg vele szemben, de ilyen halkan, élesen és ellenségesen már réges-rég nem hallotta őt beszélni. Meghökkenve, csodálkozva nézett az asszonyra. Elgondolkodott. Mi történt? Annának holnap korán reggel ahhoz a nyomorult dr. Wohlgemuthhoz kell mennie, ki van merülve, reggeltől estig csak futkos, megérdemli a pihenést, nem szabad lett volna felzavarnia. De hát nem szándékosan tette. Olyan nagy bűn, ha egyszer ilyen szokatlan időben merészel egy csésze kávét inni? Végül is ebben az utolsó két esztendőben ő is vállalt egyet s mást, s nem siránkozik, nem nyafog. Tanulj meg panasz nélkül tűrni. Ostobaság. Hát mikor panaszkodott Anna? Persze hogy nincs igazam, morfondírozik magában, Anna a berlini jegyzék ügyében nagyon rendesen viselkedett. Bizonyára kísértést érzett, hogy a jegyzéket a politikám elleni korábbi támadásai igazolásaként kijátssza velem szemben, de uralkodott magán, s nem tette meg. És végül is azt sem lehet valakitől megkívánni, hogy ha így álmából felverik, rögtön mézesmázos, csupa gyengédség legyen. Valami barátságosat kell neki mondanom.

A legokosabb, ha nem is veszem tudomásul az éles hangot, mintha nem is hallottam volna. – Szeretnék valamit elmesélni neked – mondja buzgón, görcsösen felajzva. – Tudod, mit csináltam útközben? Verset írtam. Ostoba, de azt hiszem, mulatságos. – És megpróbálja összeszedni a sorokat, és felmondja neki: – A hazát hogyan menti meg, a bolsevizmust hogy zúzza széjjel.

Anna csak fél füllel figyel oda. A verset valóban mulatságosnak tartja, s arcára már-már mosoly terül. De mindjárt le is törli. Most nem akar mulatságos verseket hallani. Mi jut Sepp eszébe? Éjfél után négykor jön haza, szemrehányást tesz nekem, rumlizik, mert nem friss a tej. Ő tesz nekem szemrehányást. Nekem is jobban tetszenék, ha a háztartás nagyobb rendben volna. De ehhez, sajnos, hiányzik a pénz. Ha Seppnek, nekem és a fiúnak nem megy olyan nyomorúságosan, mint Ellinek, ez nem Sepp érdeme. A tej nem friss. Mit lehet tenni? Amikor a tejet hozzák, én Wohlgemuthnál vagyok. Madame Chaix-nek, a bejárónőnek már százszor megmondtam, hogy a friss tejet ne öntse a régihez, de hiába, Madame Chaix fiatal és csinos, és csak legényeken jár az esze. Ledolgozza a napi egy óráját, de pocsékul dolgozik, slampos, s ha még tízszer elmondja neki az ember, akkor is hozzáönti a friss tejet a régihez. És a régit előre kiönteni, ezt az ember nem engedheti meg magának, más takarítónőt venni, azt sem lehet, egyszerűen nincs időm rá, hogy kipróbáljam és betanítsam. Sepp mindezzel nem törődik, minderről fogalma sincs, neki könnyű. Ötszáz frankot kidob egy mikroszkópra. Amellett a fiúnak nem is kell a mikroszkóp. Veszteséggel is eladná, ide-oda futkos, hogy elsózza. Legalább kétszáz frankot veszít majd rajta. Kétszáz frank. Tisztára kidobott pénz. És akkor még Sepp arcokat vág és murizik, mert éjszaka kellős közepén nincs friss tej.

Sepp Trautwein a feleségére néz. Sepp az ágyon ül, a hálóköntös lötyög rajta, meztelen lábszára fázik. Látta Anna arcán a halvány mosolyt, örült, hogy a vers tetszik neki. Csakhogy már nem mosolyog, sötéten, haragosan néz maga elé.

És ekkor ő is elkomorul, és pillantása, amelyet a feleségére vet, rosszindulatú. Nem, Anna már nem olyan kívánatos. Arca petyhüdt, szeme fénytelen, haja kócos és elég ősz. És most még kiállhatatlan is, nehéz kijönni vele. A nyuszikához csak azért nem ment fel, mert Annára gondolt, most meg ilyen hozzá.

Mindketten hallgattak, nézték egymást. Egymásba láttak, s ha nem is tudták volna pontosan szavakba foglalni, hogy a másik mit gondol, nagyjából sejtették, s mindkettőjüket ellenséges indulatok öntötték el.

A nyitott ablakon szomorkás pitymallat kúszott be, az ívlámpák még égtek, s a rút félhomályban a szoba kétszeresen barátságtalannak látszott.

Rohadt dolog, gondolta magában Trautwein. Rohadt az egész. Sose megyek vissza Münchenbe, sose fogok a Diadalkapun bevonulni, még csak harmadik osztályon se fogok a főpályaudvarra érkezni. A hülye bundások mindörökre Münchenben maradnak, az egész világra kiterjesztik hatalmukat. Bemocskolták a Königsplatzot, a jó muzsikusokat sorba kirúgták vagy hidegre tették, mindent be fognak mocskolni. Nem lesznek próbák, nem lesznek előadások, ganéj lesz az egész. Sose fogja nekem a színpadi portás azt mondani: na, professzor úr, szerencsésen kilábaltunk a slamasztikából. Sose fogunk kilábalni belőle, soha e büdös életben, s Benjamint, azt a kutyafülűt nem fogják szabadon engedni, fait accompli lesz, s Hitler úr igenis, finggal piros tojást fog festeni. Én vagyok a hülye bundás. Annának igaza van, a muzsikánál kellett volna maradnom. De ronda tőle, hogy igaza van, s hogy meg is akarja nekem mutatni. Ha legalább felmentem volna a nyuszikához.

Anna érzi férje ellenséges gondolatait. Legközelebb, tűnődik, ha meglátom Madame Chaix-t, nem tudok majd uralkodni magamon. Őrültség lesz, de századszor is megmondom neki, hogy a friss tejet ne öntse a régihez, s ahelyett, hogy nevetnék rajta, le fogom hordani, lesz nagy patália, s a legközelebbi alkalommal a friss tejet megint a régihez fogja önteni. Agyongyötröm magamat a Pereyróék-kal meg a rádiós bandával, töröm a fejemet, s ő meg még csak nem is akarja az előadást. Beszélek hozzá, mint egy beteg tehénhez, hogy hagyja már abba azt az ostoba politizálást. Kiadom a lelkemet, hogy térjen vissza a muzsikához. Az én koponyámból már semmi jobbra nem futja, a sivár gondok meg a sivár munka teljesen kikészítenek, ő meg úgy tesz, mintha a magam gyönyörűségére csinálnám. Aljasság; agyonhajszolom magamat, s a végén odajutok, ahová Elli. Már öreg vagyok és csúnya, s nincs rá pénzem, hogy takargassam. Érte tettem magamat öreggé, s most itt ül, és ilyen szemekkel néz rám.

És hirtelen keményen rárivall: – Hát egészen elment az eszed? Nem látod, milyen bolondot csinálsz magadból? Hagyd már a fenébe azt a hülye politikát. Ahhoz semmit se értesz. Csak nevetségessé teszed magadat mások előtt. Még mindig nem jöttél rá, hogy Don Quijotét csinálsz magadból? – Kávét akar, gondolja magában, hajnali ötkor kávét akar. És aztán murizik, hogy a tej nem friss. Hogy képzeli ezt? Hát mit csináljak? Nem tudom Madame Chaix-t rákényszeríteni, hogy a régi tejet kiöntse. – Megőrültél – mondja hangosabban, keményebben, és hangja most korántse kellemes, arca rosszindulatú. – Megőrültél – ismétli újból és újból: – Megőrültél! Írd a Perzsák-at – mondja –, ne törd a buta fejedet a politikán. Örült vagy, s mindenki megőrül, akinek dolga van veled. – Egyre hangosabban beszél. – Igen, őrült vagy, őrült. Dalldorfba való.

Hangja élessé válik, sikoltozik. Sepp nem emlékszik, hogy valaha is így sikoltozott volna. Most azonban egyetlen áradatban kitör belőle az egész keserűség, amely ebben a két esztendőben felgyülemlett benne, s amelyet újból és újból magába fojtott. Amellett észnél van, tudja, mit mond. Micsoda ostobaságokat beszél! Hogy lehet itt Párizsban, a száműzetésben azt mondani, hogy Sepp Dalldorfba, a berlini bolondokházába való? És annak is tudatában van, hogy ezzel az egész önuralma, amit ebben a két esztendőben olyan gyakran magára kényszerített, a kutyáké. És mégse tudja türtőztetni magát, muszáj sikoltoznia. És még csak nem is éri be azzal, hogy sikoltozzon. Felkapja az olcsó fajansz gyertyatartót, amely értelmetlenül az éjjeliszekrényen áll, földhöz vágja, hogy darabokra törik.

Mellettük kopogtatnak, alattuk is kopogtatnak. Hanns jön be, álomittasan, rémülten: – Mi történt?

Ahogy Anna a lenti kopogtatást hallja, ahogy meglátja Hannsot, egykettőre kijózanodik. Már mérgelődni se tudok, semmiben sem tudok kitartani, még a haragban se. Mert közben az egész mérge elpárolgott. Szégyenli magát Hanns előtt. – Menj csak vissza, fiam, feküdj le – mondja erőlködve –, nincs semmi baj. – Felzokog, hasra fordul az ágyban, s a párnába próbálja fojtani zokogását.

Trautwein megdöbbenten, ijedten int a fiúnak. – Menj csak vissza, Hanns, menj csak aludni – kéri. – Mindjárt jobban lesz. – A szobát megtölti a fakó, visszataszító reggeli fény, s Trautwein most először látja Annát, amilyen most a valóságban, testét-lelkét. Ráeszmél, hogy ő még milyen sok mindent mondhat magáénak, s Anna milyen keveset. Neki még megvan a politikai nézete, a muzsikája, számára a nap tizenhat kitöltött órát jelent, az egyik óra gazdagabb, mint a másik, Annának meg nincs semmije, semmije, semmije. Csak őbele kapaszkodhatik, ő meg legfeljebb olykor-olykor megsimogatja, mint egy jó, hűséges állatot. Hirtelen ráeszmél, mit jelent ez, átérzi Anna számtalan apró-cseprő gondját, amely iránt eddig csak türelmetlenséget vagy legjobb esetben jóindulatú megvetést tanúsított. Amit a Hírek szerkesztőségében a munkatársaival, olvasókkal, segélykérőkkel való levelezés és beszélgetés során tapasztalt, ami Harry Meisel 66. Szonettjéből olyan iszonyatosan nézett szembe vele, ez most mind megelevenedik: ez volna az ő sorsa is, ha Anna nem hárítaná el a feje felől. Csak Anna tartotta távol tőle mindezeket az iszonyatosságokat, lemondott róla, hogy vele dolgozzék, mert mindettől a mocsoktól meg akarta őt védeni, ő azonban nem is látta ezt, nem is akarta látni. És most egy átmulatott éjszaka után hazajön, felébreszti Annát, szitkozódik és káromkodik, mert a tej nem elég jó neki.

Anna még mindig fekszik, a párnába rejti fejét. Hová lett a szép sötétbarna haja? Már szürke és kócos. De a zokogástól rázkódó háta még mindig ugyanaz a hát, amelyet húsz esztendővel ezelőtt szeretett. Gyengéden megsimogatja ezt a hátat, halkan, vigasztalón mondogatja: – Ne, Anna, ne. – Még egy ideig próbálja így vigasztalni, aztán óvatosan lefekszik mellé az ágyba, s Anna fejét a mellére húzza.

Egy szót sem szólnak, Trautwein mély bűntudatot érez. Örül, hogy Anna lecsillapodik, a rohamnak vége. Anna elhúzódik mellőle. S Trautweint a nehéz nap és a hosszú éjszaka után nagy-nagy fáradtság fogja el. Igen, holtfáradt, már csak ezt a végtelen, sajgó fáradtságot érzi, teljesen betölti. Még szeretne Annának mondani valamit, de már nem bír. Akarata ellenére elalszik, mély álomba hull.