Huszadik fejezet

– Ahsoka… – A lány erre riadt, és azonnal fölpattant a puha fotelből.

– Taria… úgy értem, Damsin mester… Sokkal jobban nézel ki!

A nő mosolyogva körülnézett a Gyógyulás Csarnokának előterében, majd megcsóválta a fejét.

– Itt senki sem figyel ránk, úgyhogy a Taria is megteszi.

– Jobban érzed magad… Taria? – mosolygott vissza halványan Ahsoka.

– Amennyire jól érezhetem magam – ráncolta az orrát Taria. – Nézd, Ahsoka…

– Nem! Nem szükséges magyarázkodnod! Nem tartozik rám, úgyhogy…

– Igazad van, valóban nem rád tartozik – bólintott Taria. – De tudom, hogy kíváncsi vagy. Mit szólnál, ha ennénk két falatot?

– Két falatot? Most egy banthát meg tudnék enni!

– Hát én is! – nevette el magát a nő. – Akkor irány az étkező!

– Ez azt jelenti, hogy Vokara Che mester nem tart itt?

– Engem most csak akkor tudnának itt tartani, ha odakötöznek egy székhez! Ne aggódj, tényleg úgy ítélték, hogy a saját lábamon távozhatok! – Ahsoka ettől függetlenül bizonytalanul méregette a nőt. Miután sikerrel fejezték be a küldetésüket, útban hazafelé a Coruscantra Taria egyszer csak rosszul lett, és mindent összevérzett az utasszállítón.

– De egészen biztos, hogy jól vagy?

– Egészen – forgatta a szemét Taria. – És tudod, hogy te pedig egészen úgy beszélsz, mint valami vénasszony?! Nekem egy Vokara Che is bőven elég! – Ez volt az a pillanat, mikor Ahsoka először érezte úgy, hogy olyasfajta baráti civódás ez közte és Taria közt, mint amit Anakintól és Kenobi mestertől szokott látni. Ez azt jelentené, hogy ő meg én barátok lennénk? Kialakulhat ilyen gyorsan barátság? Úgy tűnt, igen. Csöndben sétáltak el az étkezőig, ahol barátságos mosollyal üdvözölték őket. Lelkes éljenzésre és vállveregetésre azonban hiába vártak – úgy tűnt, a koréliai mentőakciójukról egyelőre még senki sem tudott.

– Szóval – kezdte Taria, miután az egyik félreeső alkóvban kerestek maguknak helyet, egy-egy nagy tányér bableves és vastag karéj kenyér társaságában –, hogy lerövidítsem a történetet és megválaszoljam a kérdésedet, Borotavi–szindrómának hívják. Nem fertőző, de halálos.

Az étkezőben folyó barátságos csevegés és az evőeszközök csörömpölése hirtelen riasztóan távolinak tűnt. Halálos? De hát… olyan erős, és tele van élettel, és…

– Hogy kaptad el? – kérdezte a lány halkan.

– Pamina Prime-on olyan kagylót ettem, amit nem kellett volna – szórt egy csipetnyi sót a levesébe Taria. – Mint kiderült, a kék kagyló fekete csíkokkal… abból annyit ehetsz, amennyi csak jólesik, de a kék kagyló zöld csíkokkal… Ha olyat eszel, akkor úgy jársz, mint én. Ezt csak azért mesélem el, hogy tudd, mire számíts, ha egyszer a Pamina Prime-on jársz. – Ahsoka még csak nem is hallott a helyről, és ezek után már amúgy sem sok kedvet érzett a kagylóevéshez.

– Én… majd próbálom észben tartani. Taria, én annyira…

– El ne kezdj nekem itt sajnálkozni! – villant meg fenyegetőn a nő szeme. – Sajnálkozásból nem kérek!

– Rendben… értem. Skywalker mester is ilyen… Mikor elvesztette a kezét… azt, amit Dooku vágott le… ő ugyanezt mondta. – Taria evett egy keveset, aztán a szalvétába törölte a száját.

– Anakinnak nagy szerencséje van veled, Ahsoka! Te kritikus helyzetekben sem veszíted el a fejed.

– Én csak… próbálom átültetni a gyakorlatba, amit tanultam – motyogta a lány zavartan. – Úgy értem, én vagyok a szerencsés, hogy ő a mesterem, Taria! Ha látnád őt harcolni, vagy mikor Kenobi mesterrel gyakorolják a vívást! Ö… ő olyan…

– Különleges – bólintott Taria. – Igen, hallottam. Azt hiszem, ezért is hívják őt a Kiválasztottnak.

– Ha tudnád, hogy gyűlöli, mikor így nevezik! – súgta oda Ahsoka. – Sosem mondja, de én tudom.

– Nem hiszem, hogy hibáztathatnánk érte – kanalazott bele ismét a levesbe Taria. – Egy ilyen titulus olyan elvárásokat támaszt az emberrel szemben, amit… – Ahsokának megmelegedett a szíve. Még soha senkivel nem tudott erről a témáról ilyen őszintén és nyíltan beszélgetni.

– Mikor harcolni kell… én sokszor annyira félek! – mondta halkan. – Anakin viszont nem fél. Úgy veti bele magát a harcba, mintha sebezhetetlen lenne! Pedig nem az! – Egy pillanatra hideglelős borzongás futott végig rajta. – Tudod… a Maridunon majdnem meg is halt.

– Erről is hallottam – bólintott Taria. – Még úgy is sok mindent hallok, hogy mostanában egyre ritkábban hagyhatom el a Templomot. De szerintem nem Anakin az egyetlen, aki úgy gondolja, hogy elpusztíthatatlan. Miután téged láttalak harcolni…

– Nem tudom, hogy ezt hogy érted. – Ahsoka hirtelen fölöttébb érdekesnek találta a levest, és föl sem nézett a tányérjából.

– Úgy értem – mondta Taria komótosan falatozva –, hogy szerintem jóval többet tanulsz a mesteredtől, mint pusztán némi filozófiát és vívótechnikát.

– A szerencse általában a vakmerőeknek kedvez – vonta meg a vállát Ahsoka.

– Lehet – bólintott Taria –, de én nem keverném össze a szerencsét az Erővel. Mert az Erő nem egy minden alkalomra hitelesített mentőöv, ami kihúzza az embert a halál torkából. És ha mondhatok ilyet, ne csak Anakin miatt aggódj, mert közben alkalomadtán elfeledkezhetsz a jogos önvédelemről! A Rendnek szüksége van a hozzád hasonló ifjú Jedikre! Ez a háború máris túl nagy áldozatokat követel tőlünk, és épp ezért azt szeretném, ha te jobban odafigyelnél magadra! Máris túl sok jó embert vesztettünk, és nem akarom, hogy előbb-utóbb te is köztük légy! – Ahsoka nem tudta, hogy erre mit is válaszoljon. Nem volt hozzászokva az elismeréshez – Anakin csak nagyon ritkán dicsért, a legtöbb Jedi pedig szinte soha, úgyhogy nem is értette Taria reakcióját. – A halál közelsége egyéni látásmódot ad az embernek – mosolyodott el Taria, mintha csak olvasna a lány gondolataiban. – Azt hiszem, az élet túl rövid, hogy mindig arra várjunk, mikor mondhatjuk el a fontos dolgokat. – Ez volt az a pillanat, amikor Ahsokát torkon ragadta a keserűség. Ez nem igazság! Épp csak most lettünk barátok, és máris el kell veszítenem?! Gyűlölöm ezt! Aztán a keserűség szégyennek adta át a helyét. Nem is értem, miért siránkozom? Hiszen én nem haldoklom! Az hiszem, ráérek akkor dühöngeni, mikor majd már én is ebben a cipőben járok! 

Taria lassan végzett a levessel, és a kenyér maradékával elkezdte kitörölni a tányért.

– Miközben engem Vokara Che vizsgált… esetleg egész véletlenül nem kaptál valami hírt Obi-vanról és Anakinról?

– Semmit sem tudok róluk – rázta meg a fejét Ahsoka. – Olyan nagy a hallgatás, hogy tartok tőle, egyenesen Yoda mesterhez kellene fordulnunk hírekért.

– Azt még a te Skywalker mestered sem merné megtenni! – mosolyodott el Taria.

– Én… szóval én is megpróbáltam megkeresni őket az Erő segítségével, de… csak fejfájás lett a vége. Azt hiszem, ebben még nem igazán vagyok jó.

– Ne hibáztasd magad! – tolta el maga elől a tányért a Jedi-mester. – Az Erő Coruscanton meglehetősen… bizonytalanul működik. Mintha valami elkendőzné előlünk a valóságot. Én is próbáltam a jövőbe pillantani, és én sem láttam semmit.

– Bár jobban érezném ettől magam! – fintorgott Ahsoka. – De tudod… rossz előérzetem van! Valami nagy veszedelem les rájuk – és ehhez még jövőbelátó képesség sem kell. Veszélyben vannak… úgy értem, nagyobb veszélyben, mint általában.

– Én is így gondolom – bólintott Taria. – Egyedül abban bízhatunk, hogy ketten együtt képesek megbirkózni vele.

– És mi? – tárta szét tehetetlenül a kezeit Ahsoka. – Mi mit tehetünk?

– Várhatunk – vonta meg a vállát Taria.

– Ennyi?

– Többé-kevésbé – mosolygott sötéten a Jedi-mester. – Illetve… még mindig ott a lehetőség, hogy elmenj, és kérdezősködj egy kicsit Yoda mesternél.

Nem… ezt azért még Ahsoka Tano sem merte volna megkockáztatni.

– Gyűlölöm a várakozást! – fonta durcásan karba a kezét a lány.

– Akkor ezzel már ketten vagyunk így – bólintott Taria. – Csupán annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk kitölteni valamivel az időt, és elterelni a figyelmünket. Egyelőre még nem érzem elég erősnek magamat a vívóleckékhez, de ha neked van kedved gyakorolni, szívesen megnézlek, és adok pár tanácsot. Ez hogy hangzik?

– Elég jól – mosolyodott el lassan a lány.

– Akkor irány az edzőterem! – csúsztatta hátra a székét Taria. – És aki utolsónak ér oda, az fizeti a vacsorát!

 

Megérezvén a közeledő Ban-yaro jelenlétét, Yoda kíváncsian nézett föl az adatolvasójából: A következő pillanatban már nyílt is az ajtó, és a vörös hajú Jedi lépett be.

– Yoda mester! Kenobi mester van a vonalban!

– Kiváló! – csúsztatta Yoda az adatolvasót a lebegőszéke oldalán lévő tokba, és máris a szomszédos szobában lévő hírközlő konzol elé siklott. Mivel nem tudhatták, hogy a Lanteeben rekedt Jedik mikor tudnak ismét kapcsolatba lépni velük, ezért Yoda úgy döntött, az ideje javát a kommunikációs központban tölti.

– A jel most egy másik relésoron keresztül érkezett – magyarázta Ban-yaro –, és kellett hozzá némi idő, hogy kitisztítsuk és fölerősítsük.

– Nagyszerű! – bólogatott Yoda, majd mikor a jelzőfények vörösről zöldre váltottak, máris fogadta a hívást.

– Hallgatlak, Obi-van!

– A következő néhány óra során lehetőségünk nyílik megszöktetni doktor Fhernant a fogságból! Lehet, hogy ez lesz az első és egyetlen esélyünk, így élnünk kell vele! Sikerült időközben biztonságba helyezni a túszokat? – A jel annyira gyenge volt, hogy Kenobinak sokszor a szavát is alig lehetett érteni. Yoda kérdőn nézett Ban-yaróra, a vörös hajú Jedi-mester azonban csak a fejét rázta. Ennél jobban neki sem sikerült kitisztítania a jelet.

– Igen, Obi-van, megmentettük a doktornő barátait és rokonait, egyet kivéve. Az utolsót próbáljuk most megtalálni, de azt hiszem, hogy ennyi elég lesz ahhoz, hogy együttműködjön velünk!

– Én is így gondolom, mester, de tartok tőle, ha csak egy embert is vesztettünk… nem tudom előre kiszámítani, hogy mi lesz doktor Fhernan reakciója. 

– Akkor hazudj neki, Obi-van! Mondd neki azt, hogy mindenki biztonságban van!

– Hazudjak neki?! – Még a gyenge jel ellenére is érezhető volt Obi-van döbbenete. – De mester…

– Én sem örülök ennek, de még szomorúbb lennék, ha Lok Durd ördögi fegyvere milliárdokkal végezne! Emlékeztesselek rá, hogy háborút vívunk?

– Nem, mester. Én… gondoskodni fogok róla, hogy a doktornő együttműködjön velünk, és hamarosan ismét jelentkezünk! Kenobi kilép! – A kapcsolat megszakadt, a fények kialudtak.

– Tehetek még valamit, Yoda mester? – köszörülte meg a torkát diszkréten Ban-yaro.

– Nem – sóhajtott föl fáradtan az idős Jedi-mester. – A meditációs kamrámba megyek, de ha Kenobi mester ismét jelentkezik, azonnal értesíts!

– Úgy lesz, mester! – hajolt meg Ban-yaro. Yoda komoran hagyta el a kommunikációs központot. Tette, amit lehetett, és bár tudta, hogy ez messze nem elég… azt már rég meg kellett tanulnia, hogy háborúban néha kénytelen a kevésnél is kevesebbel beérni.

 

Ahogy kikapcsolta a kommunikátort, Obi-van Anakin komor tekintetével találta magát szemben.

– Igen? – kérdezte, mintha mi sem történt volna. – Ha megint azt akarod mondani, hogy kétszersültet kérsz, hát az Erőre mondom…

– Kétszersültet? Kit érdekel a kétszersült?! Jól hallottam, hogy épp most egyeztél bele, hogy mindenfélét összehazudjunk Bant’enának?

Kenobi válasz helyett nekiállt átválogatni a halomba gyűjtött alkatrészeket.

– Azon gondolkodtam, vajon hogy jutunk vissza Durd erődítményéből a kikötőbe – mondta végül. – Aztán hogy jutunk át a kikötői biztonsági vizsgálaton… mivel tönkretettük a karunkba ültetett azonosító chipet. És persze doktor Fhernan is ott lesz velünk, úgyhogy nem lesz könnyű dolgunk, de…

– Igen, ezen már én is gondolkodtam – bólintott Anakin. – De mielőtt megvitatnánk… mi a csoda folyik itt, Obi-van? Hazudjunk Bant’enának?! De mi Jedik vagyunk! És a Jedik nem hazudnak! 

Obi-van még mindig nem válaszolt, és úgy tűnt, a figyelmét csak és kizárólag a tartalék áramkörök kötik le.

– Mi folyik itt, Obi-van?! – emelte föl a hangját Anakin dühösen.

– Nincs mit mondanom – vonta meg a vállát Kenobi. – Te is hallottad Yoda mestert. Háború van, és ez azt jelenti, hogy néha nemszeretem dolgokat is meg kell tennünk. Egyébként pedig nagyon valószínű, hogy mire kihozzuk doktor Fhernant, már minden túszt sikerül biztonságba helyezni.

– Ezt nem tudhatod! Yoda sem tudhatja! És nem mondhatom azt Bant’enának, hogy megmentettük az egész családját, amikor ez nem igaz!

– Nem is kell, hogy te mondd meg neki! Majd megmondom én. Egyébként pedig neked Yoda mester! 

– Ha te mondod… – fintorgott a fiatalember.

– Mégis, mit akarsz, Anakin, mit csináljak?! – csattant föl Obi-van. – Hagyjam figyelmen kívül a kapott parancsot? Hagyjuk itt a Lanteebet anélkül, hogy teljesítenénk a küldetésünket? Áldozzunk föl milliókat csak azért, hogy neked ne legyen lelkiismeret-furdalásod?

– Nem erről van szó! – vicsorított el Anakin. – Hanem arról, hogy mi helyes és mi helytelen! Megígértük Bant’enának…

– Nem, Anakin, te ígérted meg! Megint hagytad, hogy az érzelmeid irányítsanak! Csakhogy most itt egy tömegpusztító fegyverről van szó, és ez fontosabb Bant’ena minden rokonánál és barátjánál, az összes gyermekkori traumádnál, sőt még a Jedi becsületszavunknál is! Ez lehet a háború sorsfordító pillanata, mert egy ilyen fegyver bizony hogy kibillentheti a mérleg nyelvét! És nem vagyok hajlandó az egész küldetésünket kudarcra ítélni, csak hogy ne bántsuk meg Bant’ena érzéseit!

– Akkor ezzel azt akarod mondani, hogy nincs kifogásod a hazugság ellen? – meredt rá Anakin. – Hogy téged nem is zavar, hogy…

– Már hogyne zavarna! – villant meg dühösen Obi-van szeme. – Nyolcéves korod óta ismersz engem, a tanítód voltam, barátok és bajtársak vagyunk… ismersz engem! Hogy kérdezhetsz hát ilyet?!

– Szóval zavar, de mégis megteszed – mondta Anakin hirtelen jóval higgadtabban.

– Megteszem, mert meg kell tennem – bólintott Obi-van. – Ugyanúgy, ahogy te is semmibe vetted a Tanács akaratát, mikor elvitted Padmét a Geonosisra. Szóval, hogy is van ez, Anakin? Bort iszol és Vizet prédikálsz? – Obi-van tudta, hogy ez övön aluli ütés volt.

– Azért hagytam figyelmen kívül a Tanács akaratát, hogy téged megmenthesselek!

– Egyetlen emberért kockáztattál – bólintott Obi-van. – Itt viszont most milliók és milliárdok életéről van szó! Vagy ez az, ahol különválnak az útjaink, Anakin?

– Én innen nem megyek sehova Bant’ena nélkül! – makacsolta meg magát a fiatalember. – Megígértem neki, hogy megmentem, és pontosan ezt is fogom tenni!

– És ha nem tudhatjuk biztosan, hogy minden barátját és rokonát sikerült megmenteni? – fonta karba a kezeit Kenobi. – Ahhoz, hogy magaddal vihesd, hazudnod kell. Vagy azt mondod, hogy a jó ügy érdekében nem vagy képes valótlant állítani? – Anakin gyomra görcsbe rándult.

 Kit akarok becsapni? Nős vagyok, és még a Jedi Tanács sem tud róla. Az egész életem egy hazugság! A legjobb barátomnak is folyton hazudok! Ehhez képest mit számít, ha nem mondok igazat Bant’ena Fhernannak? 

– Igazad van… sajnálom – hajtotta le a fejét.

– Ennyi? – nézett rá Obi-van megütközve. – Nincs több vádaskodás?

– Szeretnél tovább vitatkozni?

– Azt azért nem…

– Akkor mi lenne, ha megbeszélnénk, hogyan hozzuk ki Bant’enát?

Válasz helyett Obi-van szétbontott egy régi áramkört, majd néhány pótalkatrész és a magukkal hozott köztársasági jelzavaró kíséretében egy rongydarabba csavarta, és az öltözéke belső zsebébe rejtette. Aztán kikapcsolta a lámpát, és a helyiség teljes sötétségbe burkolózott.

– Rendben – mondta olyan nyugodt hangon, mintha alig egy perccel ezelőtt nem is akartak volna egymás torkának ugrani. – Akkor elmondom, hogy én hogy képzelem a Lanteebről való távozásunkat: azzal az autóval megyünk el a kikötőbe, amit eredetileg követtünk…

– Bant’ena fogja vezetni, mi pedig szépen beülünk hátra – vette át a szót Anakin. – Ha bárki kérdi, azt mondhatja, hogy emberi tesztalanyok vagyunk. Bár nem hiszem, hogy bárki is kérdezné. És ha netalán mégis, megoldjuk a dolgot egy elmetrükkel. De még a droidok is tudják, kicsoda doktor Fhernan, ahogy azt is, hogy kinek dolgozik. Nem fognak ezek kérdezni semmit, aztán szépen felszállunk a hajóra és már itt sem vagyunk!

Obi-van laposakat pislantott, és nagyokat hallgatott.

– Fogadjunk, hogy te is valami hasonlóra gondoltál! – vigyorodott el Anakin. – Ne vágj már ilyen meglepett arcot, mondtam, hogy gondolkodtam rajta!

– Azt látom! – bólintott Obi-van. – Egyéb ötlet?

– Nem, ennél maradnék.

– Egyéb problémák?

– Egyelőre semmi… – Ami persze nem volt igaz, de Anakin próbálta hangulatba hozni magát a további hazugságokhoz.

– És… hogy érzed magad? Őszintén! – Anakin tudta, ha azt mondja, éhes, Obi-van tényleg hozzávág valamit. Pedig tényleg éhes volt, és az éhezéssel töltött gyermekkora után ez őt sokkal jobban zavarta, mint bármelyik Jedit.

– Szomorú vagyok – mondta végül. – Ha kiderül, hogy nem sikerült minden túszt megmentenünk, nem biztos, hogy Bant’ena megbocsát nekünk!

– Ha valóban olyan ember, amilyennek gondolod, akkor akárhogy is alakulnak a dolgok, megbocsát – mondta Obi-van. – És akár sikerrel járunk, akár kudarcot vallunk, nem fogja hagyni, hogy a szeparatisták milliókkal és milliárdokkal végezzenek!

– Komolyan így gondolod?

– Szeretném így gondolni – bólintott Kenobi. Anakin azonban kiérezte a hangjából a kétkedést és a szomorúságot. Nem a legjobb lelkiállapot egy ilyen küldetés előtt! És ez részben az én hibám. Én kezdtem ezt a vitát. 

– Egyébként tudod, hogy érzem magam? – kérdezte némi hallgatás után. – Éhes vagyok! És ha akarod, most hozzám vághatsz valamit! Tudom, hogy te is akarod!

– Talán majd következőleg – legyintett Obi-van mosolyogva. – Mert az igazat megvallva én is éhes vagyok. De valahogy csak kibírjuk. – Tudták, az Erő segítségével egy darabig akkor is életben maradnak, ha nem esznek és nem isznak semmit. Persze aztán mindennek kamatostul kell megfizetniük az árát.

– Én bírom az éhezést – vonta meg a vállát Anakin –, de mi a helyzet veled, Kenobi mester?

– Te csak ne aggódj miattam! – Anakin örült volna, ha most láthatja Obi-van arcát, mert a sötétben, pusztán hang alapján sokkal nehezebb volt eligazodni rajta. Nem mindig lehetett eldönteni, hogy őszintén beszél, vagy csak finoman élcelődik. – Azt javasolnám, meditáljunk, amíg nem kell indulnunk! – vetette föl Obi-van. – Mert most tényleg minden morzsányi erőnkre szükség lesz.

– Hát akkor… meditáljunk!

 

Négy órával később kimásztak a pult takarásából, megmozgatták fáradt, elgémberedett tagjaikat, és ahogy megérintették az Erőt, érezték, hogy bátorsággal tölti el a szívüket, és lassan kioldja az izmaikból a görcsöt. Tudták azonban, hogy bár az Erő hatalmas szövetséges, a vérükben keringő merészséget és tettrekészséget csak kölcsönbe kapták, és nem tart ki túl soká.

– Nem gondolod, hogy szólnunk kellene Bant’enának, hogy már úton vagyunk? – kérdezte Anakin.

– Inkább nem kockáztatnám meg – rázta meg a fejét Obi-van. – Úgyis tudja, hogy megyünk, és szerintem már órák óta tűkön ül, mert ez az egyetlen esélye a menekülésre.

Az Erőbe burkolóztak a kíváncsi szemek elől, és kiélesített érzékszerveikkel kóstolgatták az éjszakát. A kivilágított űrkikötőn túl ismét hamar elcsöndesedett a város. A csillagok és a keskeny holdkaréj bágyadt fénye szinte semmi világosságot sem adott. Ami – tekintve, hogy ismét életbe lépett a kijárási tilalom – nem sokaknak számított. A süket csöndben semmi sem moccant, és az egész hely csak úgy bűzlött a félelemtől. A kikötő egyik épületében elszállásolt szeparatista katonák gőgös arroganciája fáklyaként világított az Erőben. A száz meg száz mozdulatlanul várakozó, vagy halk csörömpöléssel masírozó harci droid pedig csúf vakfolt volt a sötétségben.

– Rendben – bólintott Kenobi. – Akár indulhatunk is!

Lok Durd erődítménye elég messze volt gyalogszerrel, és most nem állt rendelkezésükre holmi feltört droid taxi, hogy lerövidítse az útjukat. És mivel nem akartak máris az Erőre támaszkodni, váltakozó tempójú futással vágtak neki az útnak. Lassan elmaradt mögöttük a város, és úgy siklottak az éjszakában, akár halak a mély, csöndes vízben. Kétszer kellett csupán megállniuk és elrejtőzniük a törvénysértőkre vadászó droid őrjáratok miatt, és aztán ismét a nyakukba vehették a néma utcákat. Az üres gyártelepek bármelyik horrorfilmrendező szívét megdobogtatták volna – mintha halott álmokkal és reménnyel teli, ősrégi temetőkön vágtak volna át. Mindent, ami ezen a helyen valaha is számított – céltudatosság, jókedv, bajtársiasság, lelkesedés… a sötét oldal mindent bekebelezett. És érezték, ha tovább időznének a feltétlenül szükségesnél, belőlük is elkezdené kilúgozni az életet. Obi-van összeszorított foggal tűrt, és csak arra próbált összpontosítani, hogy mihamarabb maguk mögött hagyhassák az ipari negyedet. Anakin pedig azzal a dühödt elszántsággal futott mellette, amiből kitűnt, hogy ha tehetné, legszívesebben megállna, és porig rombolná az egész helyet. Aztán végre elérték a Durd komplexumába vezető leágazást, és egy alacsony, romos épület árnyékába húzódtak, hogy egy kicsit kifújhassák magukat.

– Szóval, mit gondolsz? – kérdezte Anakin halkan, miközben korgó gyomrára szorította a kezét. – Várjunk megint egy kicsit, hátha erre jön egy teherautó, hogy bevigyen bennünket, vagy tegyünk ismét próbát a kerítéssel?

– A teherautó ellen nem tiltakoznék – dünnyögte Obi-van mélyeket lélegezve –, de ki tudja, mikor jön erre egy? Lehet, hogy hetente csak egyszer járnak.

– Megkérdezhettük volna Bant’enát…

– Igen, de nem kérdeztük – húzta el a száját Kenobi, aki nagyon nem szeretett hibázni. – Úgyhogy most kénytelenek leszünk kotta nélkül muzsikálni.

Lehunyta a szemét, és ez Erő segítségével kezdte vizsgálni a komplexumot.

– Valóban nem érzem Durd jelenlétét – mondta halkan. – Még azt a csúszós, nyálkás valamit sem, ami eddig elrejtette.

– Nem is értem, miért keresed! – csóválta meg a fejét Anakin. – Bant’ena megmondta, hogy nincs itt. Hacsak nem abból indultál ki, hogy a doktornő hazudott.

– Te is tudod, hogy van ez – felelte Obi-van, nyugalmat erőltetve magára. – A bizalmat ki kell érdemelni. És most nagyon nem szeretnék csapdába sétálni!

– Hát én sem – dünnyögte Anakin. Nem kételkedem Bant’enában, csak… elővigyázatos vagyok. – Én sem érzem Durd jelenlétét – mondta a fiatalember némi vizsgálódás után. – De Bant’enáét igen. Fél… sőt szabályosan retteg!

A nőből sugárzó dermesztő iszonytól nagyon megfájdult a feje.

– Ugyan ki hibáztathatja? – vonta meg a vállát Obi-van. – Talán azt gondolod, hogy fogalmam sincs, mire kérem, pedig nagyon is jól tudom. És együttérzek vele.

Ami igaz is volt, ugyanakkor arra is képes volt, hogy hideg fejjel félretegyen minden szimpátiát és együttérzést, ha a feladat erre kényszerítette.

– Én nem érzem, hogy bármi baj készülődne – vonta össze a szemöldökét Anakin. – És te?

– Én sem, de… ez nem jelenti azt, hogy ne jöhetne közbe valami. Az, ahogy az Erő segítéségével egészítjük ki a képességeinket, idővel elködösítheti az ember érzékeit. Úgyhogy semmit sem szabad tökéletesen biztosnak tekintenünk!

– Nem is állt szándékomban! – morogta Anakin sértetten.

– Akkor jó, mert… – Hirtelen mindketten elhallgattak, és elégedetten vigyorogtak össze.

– Én is hallom! – biccentett Obi-van. – Úgy tűnik, a szerencse ma mégiscsak mellénk szegődik!

Már amennyiben a közeledő jármű Durd főhadiszállása felé fog kanyarodni…

– Készülj! – súgta Kenobi, ahogy megpillantották a jármű előtt imbolygó fénykévéket. – Mindjárt… – Még véletlenül sem akadt a közelben kellően nagy kapubeugró, ahol kényelmesen meglapulhattak volna, így kénytelenek voltak megkerülni a házat, és az egyik falhoz simulni. A jármű ezalatt mind közelebb és közelebb ért, a reflektorok hideg ragadozószemekként fürkészték az utat… – Mindjárt… – Mindjárt…

– Most! – Gyönyörű ívű ugrás volt, és az, ahogy a teherautó tetején landoltak és megkapaszkodtak, bármelyik cirkuszi akrobatának becsületére vált volna. Sajgó bordáik azonban rögvest figyelmeztették őket, hogy holnap ezért még nagyon fogják utálni magukat. Holnap? – szorította össze a fogát Kenobi. – Vagy egy hétig! Aztán feltűnt a komplexum kivilágított kapuja, és a teherautó lassítani kezdett. Jött az első ellenőrzőpont. Aztán még egy, és már odabent is voltak.

Innentől már a legutóbbi látogatásuk útvonalán haladhatnak tovább – először jön a hangár, aztán a szellőztető – Obi-van-nak már a gondolatba belesajdult a háta –, végül szépen fogják Bant’enát, át a kerítésen… és már el is tűntek az éjszakában! Anakin finoman megérintette Kenobi vállát, és biccentett. Készen állt, hogy amint lehet, leugrik. Amint lehet… Aztán a teherautó valahol félúton a hangár felé egyszer csak megállt. A két Jedi értetlenül nézett össze, és Anakin most érezte először, hogy valami mintha nem lenne rendben.

– Mit is mondtál arról, hogy semmit se vegyünk magától értetődőnek? – kérdezte bizonytalanul.

A következő pillanatban reflektorok villantak, és hirtelen nagyon-nagyon világos lett. A sokéves edzés és a reflexek azonnal életre keltek, és Anakin már azelőtt előrántotta és aktiválta a fénykardját, hogy földet ért volna. Odafönt kiváló célpontot nyújtottak, így az első lépés a menekülés és megfelelő búvóhely keresése volt. Az épületek közül harci droidok masíroztak elő, és hamarosan már az egész komplexum gépek zörgésétől és csörömpölésétől volt hangos. Droidikák. Keselyű-droidok. Szuper harci droidok. Akadt itt minden, ami csak alkalmas lehetett két Jedi megsemmisítésére.

– Ezek meg honnan a fenéből kerültek ide? – szisszent föl Anakin.

– Mégis, mit gondolsz? – Obi-van hangja a megvetéstől volt érdes. – Ez itt mind doktor Fhernan és Lok Durd ajándéka!

– Nem! – tiltakozott Anakin. – Az nem lehet! Bant’ena nem árulna el bennünket! Belenéztem a szívébe és az elméjébe, és… ő nem árulná el bennünket! 

– Mi lenne, ha ezt inkább máskor vitatnánk meg? – csattant föl Obi-van. – Most inkább…

Valami kattant, aztán ismerős – túlságosan is ismerős – sivító hang hallatszott.

– Futás! – rikoltotta Kenobi, aztán becsapódott egy rakéta, és a harci droidok gyilkos zárótüzet zúdítottak rájuk. Egymásnak vetett háttal pörögtek és forogtak, lézerkardjaikkal hárították a cikázó energianyalábokat, és tudták, bármerre is indulnak, a hátuk védve van. Ismét olyan volt, mint a geonosisi arénában, csak most senki sem érkezett a megmentésükre. Se klónok, se Yoda, se Mace Windu. Minden irányból záporoztak rájuk a lézersugarak, és bár eddig minden lövést képesek voltak hárítani, sőt nem egyet vissza is verni a droidra, ami kilőtte, csak idő kérdése volt, hogy elkéssenek egy tizedmásodpercet vagy elhibázzanak egy mozdulatot, és akkor…

Ha bármelyiküket eltalálják, az gyakorlatilag mindkettőjük vesztét jelenti. Anakin talán még soha nem merült ilyen mélyre az Erőben, és a ránehezedő nyomás lassan ugyanolyan elviselhetetlen volt, mint a Bant’ena árulása fölött érzett keserűsége. Hogy tehette? Azok után, hogy az életünket kockáztattuk érte… hogy tehette?! 

– A jelenre koncentrálj, Anakin! – üvöltötte Obi-van, amint érezte, hogy a barátja figyelme lankadni kezd. – Most csak az számít, hogy ezt túléljük!

A harci droidok feltartóztathatatlanul közeledtek, és lassan bekerítették őket. Ha bezárul a kör, akkor már tényleg nem lesz hová kitérni a lövéseik elől! Ezt elkerülendő…

– Obi-van! – kiáltotta Anakin. – A kocsi!

Durd kocsija. Vagy bármelyik teherautó. Egy kocsit kell keríteniük, de azonnal! Ez tiszta őrület! Ha megpróbálom, mindkettőnket megöletem! De az is egyértelmű volt, ha maradnak, ahol vannak, ha nem próbálkoznak valami szokatlannal, ami megzavarhatja a gépeket, csak idő kérdése, hogy mikor végez velük a túlerő.

– Ha sikerülne addig feltartanod őket, amíg beindítom a kocsit… – fújtatott Anakin. Obi-van nem is pazarolta kérdésekre az erejét. Ha Anakin azt mondja, hogy beindítja, akkor beindítja. A levegő égő plazmától bűzlött, az energiafegyverek savas füstje csípte a szemet, és körülöttük már minden lángokban állt. Kenobiról dőlt az izzadság, és a fáradtsága már csak egy hajszálnyira volt a végkimerüléstől. – Ha sikerül elvergődnünk a parkolóig, fel tudod tartani őket egy percig… egyedül? – próbálta Anakin túlüvölteni az energiafegyverek sivítását.

A droidok most már teljesen körülfogták őket, és mindketten érezték, hogy ha nem sikerül kitörniük, csak másodperceik vannak hátra.

– Igen! – harsogta Obi-van. – Menj! 

Anakin olyan gyorsan mozgott, hogy azt még a droidok fegyverrendszere sem volt képes követni. Minden porcikája kínban égett, és olyan volt, mintha elevenen emésztené föl magát a folyamatos Erő-használattal. Mert még a Kiválasztott képességeinek is megvoltak a maguk korlátai. Aztán, ahogy a droidok a puszta súlyukkal próbálták agyonnyomni őket, a két Jedi az Erő segítségével lökte el őket – nem egy gép darabokra szakadt, újabb masinákat tárolva le. Obi-van gyors egymásutánban három csata-droiddal végzett, aztán felhördült, ahogy egy lézersugár mart az oldalába. A harc első szabálya: nem elég megnyerni, túl is kell élni! Elmosódott foltok voltak csupán, ahogy átszáguldottak a komplexum udvarán, és berobbantak a fedett parkolóba. A díszes személyautó még mindig ott állt, de még arra sem volt idejük, hogy magukban hálát adjanak az Erőnek, amiért legalább egy halvány esélyük lehetett a menekülésre, mert máris vagy féltucatnyi droidika száguldott utánuk. És a nyomukban… egy egész droid hadsereg.

Vér… melyikünk sérült meg? – zakatolt Anakin fejében a gondolat, de még annyi időre sem állt meg, hogy megnézze. – Koncentrálj! Még mindketten éltek, de ha most nekiállsz sebeket keresgélni, akkor ez nagyon hamar megváltozhat! 

– Menni fog! – kiabálta a fiatalember. – Adjam oda a fénykardom?

– Nem! – morogta Kenobi, miközben egyik lézersugarat a másik után hárította. – Neked is kell majd! És most munkára! Feltartom őket, amíg csak tudom!

Anakin nagy levegőt vett, és minden olyat kizárt a tudatából, ami nem segíthette a feladatában. Obi-van fájdalma, a lézerfegyverek sistergése, aggodalom, bizonytalanság… Már semmi más nem számított, csak az, amiben kölyökkora óta jobb volt bárkinél. Gépek. Mindenki másnál jobban értette őket. Hogyan működnek. Mi vezérli, és hogyan tudja engedelmességre bírni őket.

Most már Obi-van is csak arra figyelt, hogy minél gyorsabban és hatékonyabban pusztítsa a droidokat, úgy, hogy közben folyamatosan védje a társát és saját magát. Anakin egy villámgyors mozdulattal felhasította a hátul elhelyezett motorházat, és a tetőre tette a fénykardját. Gyönyörű jármű volt – olyan szép, hogy szinte sajnálta megcsonkítani. De nem volt más választása.

Gyerünk, Anakin! Gondolkodj! Ez is képes felszállni, ha megtalálod és aktiválod a lebegtetőegységet, és sikerül rövidre zárnod a hajtóműblokk elektronikáját! A magasságszabályozóra nem is lesz szükség! Csak ennyit kell tenned, és már mehettek is! A hajtóműblokk elegánsan egyszerű volt, és bár ilyen modellt még soha nem látott, elég volt egyetlen pillantást vetnie rá, hogy tudja, miként működik. Hogy épp annyira ismerje, mint a felesége minden arcvonását. Egész életében így volt ez. A gépek beszéltek hozzá. Értette őket. A működésüket, a hibáikat, a legrejtettebb titkaikat. Egy pillanatnál nem is kellett több, hogy meglelje a lebegtetőrendszert. Aztán már az áramkörök következtek. Üdv, áramkörök, itt a legújabb kedvenc barátotok! Ilyen fürgén még az életben nem dolgozott egyetlen gépen sem, mégis úgy érezte, soha nem készül el vele. A nyomkövetőre – ez is míves, egyedi darab volt – egy pillantásnál nem is szentelt többet. De a biztonság kedvéért azért csak szétégette a fénykardjával.

– Siess! – süvöltött Kenobi. – Nem tudom… nem bírom tovább feltartani őket! – Obi-van már alig állt a lábán, és már meg sem próbálta visszaverni a lézersugarakat, vagy levágni a droidokat. Sőt örült, ha egyáltalán még képes volt hárítani a feléjük villanó energianyalábokat. Egy lövés alig egy méterre a fejétől égetett füstölgő lyukat egy vasbeton oszlopban, és a Jedi-mesternek már annyi ereje sem volt, hogy elugorjon az útjából. Ha a droid nem véti el a célt, az a lövés végzett volna vele. Aztán Anakin bekapcsolta a kocsi vezérlő áramköreit, és felbőgött a motor.

– Obi-van! – kiáltotta, miközben bevágódott a kormány mögé, és feltépte az utasoldali ajtót. – Gyere! Menjünk! – Kenobi nem is ugrott, hanem egyenesen zuhant a kocsi felé, és ahogy az ülésen volt, Anakin azonnal kilőtt. Obi-van minden morzsányi energiáját beleadva Erő-hullámot indított a droidok felé, mire az első két sor úgy repült szerteszét, mintha forgószél tarolta volna le őket. És közben úgy üvöltött, mint akit nyúznak. Az orrából vér szivárgott, és az izmai görcsösen rángatóztak. Anakin egy mozdulattal aktiválta a jármű energiapajzsát, és a kocsi, akár egy kezes fenevad, áttört az elsöpört droidok közt. A rájuk záporozó lézersugarak rendre lecsúsztak a jármű pajzsáról, és mielőtt az még túlterhelődött volna, a fiatalember tovább gyorsított.

– Kapaszkodj! – rikoltotta. – Ez csúnya lesz!

Két droid próbálta útjukat állni, de az energiapajzsról ezek is lepattantak. Aztán magasságszabályozó híján a jármű megugrott, és úgy emelkedett a levegőbe, mint valami terepsikló. A droidok megeresztettek még néhány lövést utánuk, de ezek rendre célt tévesztettek, és néhány szívdobbanás múlva már olyan magasan jártak, ameddig a kézifegyverek már nem hordtak el. Átsuhantak a kerítés fölött, és aztán már nem volt körülöttük más, csak az éjszaka sötétje.

– Megcsináltuk! – suttogta Kenobi, aki már alig volt magánál. – Megcsináltad! 

A vezérlőpult halványkék fényénél a Jedi-mester hátborzongatóan sápadtnak tűnt, és most látszott csak, hogy talpig kormos és véres. A kopott lanteebi öltözék nem sok védelmet nyújtott a lézersugarak ellen.

– El ne ájulj itt nekem! – pislogott feléje idegesen Anakin.

– Elájulni? – Obi-van olyan erőtlen volt, hogy még a torkát sem bírta rendesen megköszörülni. – Ne nevettess! Jól vagyok! Sőt egyenesen remekül! Ez a kis testmozgás olyan szórakoztató volt, hogy javaslom, máris fordulj vissza, és próbáljuk ki újra!

– Tudod, hogy nem áll jól neked a cinizmus? – csóválta meg a fejét Anakin.

– Jó, csak úgy mondtam… – Körülöttük és alattuk teljes sötétség honolt, és a város fényei híján nem volt könnyű tájékozódniuk. A kocsi sem mindig azt tette, amit Anakin elvárt volna tőle, de azért még így is elég jól teljesített. És élve megúsztuk! A fenébe is, jók vagyunk! 

– Szóval – nézett féloldalasan Obi-vanra –, akkor most mi a terv? Nem hiszem, hogy megkockáztathatnánk a kikötőt.

– Hát nem – nyögte Kenobi. – Mostanra már az egész városőrséget riadóztatták, és ott is várnának bennünket. Milyen magasan repülünk?

Anakin tekintete a magasságmérőt kereste, aztán csak a vállát vonogatta.

– Legfeljebb találgathatunk. Egyébként is, ezt a járművet nem repülésre tervezték.

– Attól még igen szépen száll a kicsike – mosolyodott el Kenobi halványan. – A kérdés már csak az, meddig repülünk, és mikortól kezdünk zuhanni?

– Egy kicsit több bizalmat, ha szabadna kérnem! – biggyesztette le az ajkát Anakin.

– Rendben – sóhajtott föl Kenobi. – De azért hadd mutassak rá, hogy egyelőre nem tudjuk, hol vagyunk, ahogy azt sem, hogy merre tartunk, és hogy mi módon jutunk el oda. És amíg ezt nem okoskodjuk ki, kicsit nehezen megy a bizakodás. – Aztán fáradtan kilesett az ablakon. – Olyan sötét van odakint, mint egy bantha gyomrában!

– Tudom, de azért én mégsem panaszkodom! – vigyorgott rá a fiatalember. – A fényszórókat viszont nem merem megkockáztatni, úgyhogy reménykedjünk, hogy nem repülünk neki egy fának!

– Vagy valami épületnek – dünnyögte Obi-van. – Vagy hegynek. Vagy egy droid hajónak. A lehetőségek szinte korlátlanok…

– Ennyire szeretnéd, hogy megforduljunk és visszamenjünk?! – kérdezte Anakin kicsit élesebben, mint szerette volna.

– Nos… nem ragaszkodom hozzá. – Kenobi lassan hátradőlt, és lehunyta a szemét. A kocsi most már folyamatosan rángatott, és megpróbálta önállósítani magát.

Pompás! Már csak ez hiányzott! Egy tériszonyos siklóautó! 

– Emlékszel még a Varrak ügynöktől kapott jegyzetekre? – kérdezte Anakin, miután sikerült ismét uralma alá vonni a járművet. – Egyetlen nagyobb városról volt csak benne szó, ahol az űrkikötő is található, a többi viszont… apró falvak és tanyák. Úgyhogy amondó vagyok, irány a kies Vidék! Amíg lehet, repülünk, aztán valami félreeső helyen, ahol sohasem találnak rá, eldugjuk a kocsit, és meghúzzuk magunkat egy faluban, amíg rá nem jövünk, hogyan jussunk haza!

– Ez nem is rossz terv – nyitotta ki az egyik szemét Kenobi. – Attól eltekintve, hogy a szeparatisták percek alatt megtalálják a kocsit. Mert lefogadom, hogy van benne nyomkövető!

– Volt – bólintott a fiatalember. – De még felszállás előtt kiiktattam.

– Hm… szép munka! – nyitotta ki a másik szemét is Obi-van. Ahogy az adrenalin lassan kezdett kiürülni a szervezetükből, félelmetes erővel nehezedett rájuk a fáradtság.

– Csak azt tettem, amire a mesterem tanított – mosolyodott el Anakin.

– Hát persze! – dünnyögte Kenobi, és minden szavából csak úgy sütött a fáradtság és a fájdalom. – És megint itt vagyunk valami eldugott bolygón, felszerelés, pénz, információ és segítség nélkül! Lassan kezdhetném megszokni!

A kocsi orra megbillent, és egy pillanatig úgy tűnt, többé már nem lehet a levegőben tartani. Aztán Anakinnak sikerült még egyszer rákényszerítenie az akaratát.

– Semmi gond… ura vagyok a helyzetnek! – hadarta, de közben gondosan kerülte Obi-van pillantását. – Minden rendben!

– Ó, Anakin! – suttogta Kenobi holtra váltan. – Ne áltassuk már magunkat! Semmi sincs rendben! – Anakin szíve szerint vitába szállt volna vele. Legszívesebben azt mondta volna, hogy nem igaz, mert igenis minden rendben van. De nem tette. Nem is tehette, mert a dolgok valóban kezdtek… elromlani. A fenébe! Most már tényleg nyakig ülünk benne! 

És életében először nem látott kiutat.