Ötödik fejezet

Palpatine kancellárhoz hasonlóan Bail Organa szenátor is szívesebben dolgozott élő, érző, gondolkodó lényekkel, mint droidokkal. Már a gondolattól, hogy protokoll-droidok vegyék körül, hasogató fejfájás tört rá, és el sem tudta képzelni, Padmé hogy képes elviselni azt a nagyképű, arrogáns, aranyszínű droidot maga mellett. Ha rajta múlna, már rég a szeméttelepen végezte volna az a rövidzárlatos ócskavas! És mikor másodszor javította ki – mit kijavította, egyenesen kioktatta! –, hogyan is kell pontosan hangsúlyozni adikariai nyelven az egyenlő felek közti üdvözlést, Organa szenátor valóban hajszálnyira volt tőle, hogy saját kezűleg tekerje le a droid fejét. Az ő nagyon is emberi és nagyon is hatékony asszisztense épp ekkor kopogtatott be az irodája ajtaján.

– Kért, hogy tájékoztassam a Pioneer helyzetéről, uram.

– Már leszállt? – állította meg Bail az adattábláján futó sorokat.

– Még nem, de már megkezdte a bedokkolást – mondta Minala. A kései óra ellenére a nő most is úgy festett, mintha skatulyából húzták volna elő. A szenátornak még mindig nem sikerült rájönnie, hogyan képes Minala Lodilyn mindig hibátlan sminkkel, makulátlan öltözékben, higgadtan és magabiztosan megjelenni. A tetejében úgy, mintha ez semmiféle erőfeszítést nem igényelne. Ennek a nőnek a szótárában biztosan nem szerepel a zaklatott vagy a kimerült! 

– Kiváló! Köszönöm, hogy szólt. Megtenné, hogy…

– A siklója már a kettes szinten várja, uram – mosolyodott el Minala. – A 4–45–C platformon.

– Hölgyem, ön valóban pótolhatatlan kincs! – hajtott fejet Bail. – Ha Fli’Teri, vagy Jinmin Tokati keresnének a kothlisi történésekkel kapcsolatban, kérem, mondja meg nekik, hogy az este folyamán még keresem őket! És mielőtt elfelejteném, átküldtem a konzoljára a Tárik-törvény utolsó öt kiegészítési javaslatát. Plusz a költségvetési bizottság legutóbbi üléséről készült jegyzőkönyvet az adatmegsemmisítési törvény kivonatával együtt. Elnézést, hogy ilyen későn még ennyi pluszmunkát zúdítok önre, de ezeket én is alig egy órával ezelőtt kaptam kézhez. Ha megtenné, hogy…

– Ne aggódjon, szenátor úr – intett nagyvonalúan Minala –, majd én mindenről gondoskodom!

A férfi egy pillanatra bűntudatot érzett.

– Ez azt jelenti, hogy nagyon későn fog végezni…

– Nem újdonság – mosolyodott el az asszisztense.

– Akkor mit szólna hozzá, ha… holnap később jönne munkába? – vetette föl Bail, miközben egy tokba csúsztatta az adattábláját és a feljegyzéseit. – Nem viccelek!

– Ez sajnos nem lehetséges – rázta a fejét Minala. – Most, hogy a megbeszélését a kancellárral holnap kora reggelre ütemeztük át, muszáj, hogy én is bejöjjek még egyszer ellenőrizni a részleteket.

– Rendben, de akkor holnap korábban megy haza! És erről nem nyitunk vitát!

– Jó, majd meglátjuk! – legyintett nevetve Minala.

– Remélem, nem felejtette el, hogy hamarosan minden szenátornak le kell adnia az éves munkatársi értékelést! Nyugodjon meg, nem fogok megfeledkezni a lojalitásáról!

– Értem, uram – bólintott a nő komolyan, a szeme azonban huncutul csillogott. – Tehetek még önért valamit, Organa szenátor?

– Ha bármi fontos hívás futna be, miután elindultam, azt irányítsa át az otthoni terminálomra – csapta a hóna alá a személyes holmijával teli tokot Bail. – Ó, és a végrehajtó bizottságon kívül inkább ne is keressen senki, hacsak nem szakad a fejünkre az ég! És lehetőség szerint akkor se engem keressenek, hanem vegyenek egy jó esernyőt!

– Értettem, uram!– nyitotta ki neki az ajtót Minala. – Kívánok önnek nyugodalmas jó éjszakát, és ha javasolhatom, próbáljon meg emberi időben lefeküdni!

– Hahh! – intett a férfi színpadiasan, miközben kiviharzott. – De szép is lenne!

A siklója valóban a szenátori parkolóház második szintjén várta. Bail gyorsan besorolt a délnyugat felé tartó városi forgalomba, ami majd kiviszi a dokkokkal és barakkokkal telezsúfolt katonai negyedbe. Ez eredetileg a város egyik ipari szektora volt, amit a törvényhozói hatalom néhány héttel a háború megkezdése után kisajátított. A rendelet először komoly ellenállásba ütközött, Palpatine-nak azonban sikerült megállapodásra jutnia az érintett cégek vezetőivel. Azt ígérte nekik, hogy ez csupán rövid ideig tartó, átmeneti kényelmetlenség lesz, amiért is tisztes kompenzációban részesülnek majd. És egyébként sem kell aggódniuk, a Jedik fél kézzel is pillanatok alatt legyőzik a szeparatistákat. Azóta már hónapok teltek el, és a háború nemhogy a végéhez közeledett volna, de nap mint nap újabb frontokon lángolt fel a harc.

 Ennek ellenére ez a háború sem tarthat örökké. Dookunak és a szövetségeseinek tudniuk kell, hogy nincs erő, ami képes lenne legyőzni az ezer éve fönnálló demokráciánkat! Ez eddig is kibírt minden vihart, és ezután is így lesz! Azon kapta magát, hogy az utóbbi időben túlságosan is sokszor gondol erre. Olyan volt, mintha önmagát próbálná meggyőzni, és ez egyre inkább nyugtalanította. Nem lenne szabad ilyen optimistán szemlélnünk a dolgokat! Palpatine-nak sem kellene ennyire derűlátó retorikát használnia a szenátusban! Mert ezt a háborút nem fogjuk fél kézzel megnyerni. A Jedik már így is túl voltak terhelve, csakúgy, mint a kaminóiak klóngyárai.

A háborúhoz egyre több katonára volt szükség, és már nem volt idő olyan alaposan kiképzett és felkészített klónokat harcba küldeni, mint a kezdetek kezdetén. A rövidebb kiképzési idő viszont kevesebb tapasztalatot – és magasabb halálozási rátát – jelentett, ezért még több katonára volt szükség, ami még több halált eredményezett… és a kör bezárult. Ha nem változtatunk hamarosan a dolgok menetén, ha valahogy nem tudjuk megakasztani ezt a háborúnak nevezett szökőárt, akkor minket is elsodor! A komor gondolatok ellenére a coruscanti naplemente még így is mosolyt csalt az arcára. Az ezerféle kemikáliával szennyezett levegő és a fényszennyezés a vörös, bíbor és arany legkülönbözőbb árnyalataival festette meg az alkonyi eget, arra emlékeztetvén, hogy még a legborzasztóbb pillanatokban, a leglehetetlenebb helyeken is akad valami szép.

Itt kint, viszonylag távol a zsúfolt belvárostól és a hivatali negyedektől már a forgalom is valamivel elviselhetőbb volt. Ennek ellenére még ezen a környéken sem mert volna automata pilótával repülni. Hiszen még a legmodernebb szenzorok és nyomkövető rendszerek sem helyettesíthették az emberi tapasztalatot és józan belátást. Egy légi-taxi mögé sorolt be, és miközben tartotta a távolságot és a sebességhatárt, hagyta, hogy a gondolatai elkalandozzanak egy kicsit.

Akkor sem jó, hogy az utóbbi időben mindig csak a dolgok fonákját látom! Többször kellene megnéznem a naplementét! Persze tudta, hogy ez nem ellensúlyozhatja mindazt, amit a galaxis nap mint nap rázúdított. A magával hozott tokban jelentések és beszámolók voltak, annyi és olyasfajta szörnyű dologról, hogy ő, a Köztársaság biztonsági bizottságának feje néha úgy érezte, maguk alá temetik és megfojtják. Főleg az az egy, ami a többség figyelmét rendre elkerülte.

Nem is volt ebben semmi meglepő, hiszen apró, jelentéktelennek tűnő ügyről volt szó, ő mégsem tudta kiverni a fejéből. Akkor ennyit a naplementében való gyönyörködésről! Végül lassítani kezdett, kikanyarodott a központi forgalmi sávból, és átlépte a katonai zóna határát. Alig egy kilométeren belül tucatnyi ellenőrzőponton kellett áthaladnia, ahol nemcsak a személyi azonosítóját, de még a siklójáét is ellenőrizték. Mire a dokkokhoz ért, a Pioneer már leszálláshoz készülődött.

A hajótestet horpadások és égésnyomok borították, ékes bizonyítékai az átvészelt ütközetnek. És bár hivatalosan még senki sem foglalt állást az összecsapással kapcsolatban, az már ennyiből is világosan látszott, hogy a Köztársaság erői most vérző orral kullogtak haza. Mennyire más egy bizottsági beszámolót olvasni, minta saját szemünkkel látni a dolgokat! A francba! Remélem a veszteségeink azért nem túl nagyok! Már csak az hiányozna, hogy ezután a kommunikációs fiaskó után azzal legyen tele a sajtó, hogy micsoda vérfürdő volt a Kothlison! Azonban a zsigerei azt súgták, hogy ne számítson semmi biztatóra. Hét kontrollkapuval később leadta a siklóját, és egy retina és tenyérminta-ellenőrzés után végre bejutott a hangárba, ahol már el is kezdték lehozni a Pioneerról a sebesülteket. Menet közben számos repülésirányító, és a civil személyzet minden második tagja köszöntötte. Bail Organa nemcsak ismert, de népszerű politikusnak is számított.

A zaj idebenn fülsiketítő volt: szirénák vijjogtak, szállítóegységek zúgtak, csizmás talpak csapódtak a fémpadlóhoz, tisztek parancsszavakat harsogták, mások figyelmeztetéseket vagy üdvözléseket kiáltottak oda egymásnak. A levegő tűzforró volt a lassan hűlő hajtóművek hőjétől, és a zárt térben az ipari kenő- és üzemanyagok bűze szinte elviselhetetlen volt. A hangosbemondók megállás nélkül utasításokat harsogták, ahhoz azonban túl hangosan, hogy bárki is megérthesse őket. Vagy lehet, hogy csak az én civilizált fülemnek túl hangos. A katonáknak szemlátomást nem okoz gondot megérteni. Az első, elcsigázott klónkatonákkal megrakott csapatszállítók már elhagyták a hangárt, és ahogy Bail szemrevételezte a sorukra váró katonákat, csupa összeégett páncélt és komoran lehajtott fejet látott. Mint egy vert had. Nem jó előjel. 

– Organa szenátor! –  Egy szürke egyenruhás tiszt volt az, a hangárban szolgálatot teljesítők egyike. – Szenátor úr… igazán röstellem, de fogalmam sem volt, hogy… Nekem nem szóltak, hogy…

– Nyugalom… – vette szemügyre a férfi rangjelzését – hadnagy! – Majd széles, barátságos politikusmosolyt villantott rá. – Azért nem szóltak az érkezésemről, mert ez nem hivatalos ellenőrzés, hanem privát látogatás! Csak egy barátomat szerettem volna üdvözölni.

– Értem, uram. Természetesen, uram. Esetleg, ha megmondja, hogy kit keres, rögtön odavezethetem hozzá. – Bail azonban már ki is szúrta a rámpán lefelé vonulók tömegében a férfit. Korommal csíkozott krémszínű ujjas és nadrág volt rajta, barna csizma és földszínű köpeny, amivel messziről kitűnt a klónok közül. És az övében ezüstszínű fénykard markolata csillant.

– Azt az urat keresem! – vigyorodott el Organa, és a rámpa felé indult. Kenobi persze nem is lett volna Jedi, ha nem érzi meg a közeledő barátot.

– Bail! Hát ön?

– Most én vagyok a szenátus lóti-futija! – mosolygott Organa, és kezet nyújtott. – Az egyszemélyes fogadóbizottság.

– Ez nagyon kedves, de ma este úgyis találkoztunk volna az eligazításon! – rázta meg a felé nyújtott kezet Obi-van. Fáradtnak látszik. Talán még meg is sebesült. 

– Tartok tőle, hogy nem. A kancellári titkárság holnap reggelre halasztotta az eligazítást – fintorgott Bail. – Ma ugyanis történt egy és más, és mivel este kénytelen lesz több diplomáciai tárgyaláson is részt venni, Palpatine kénytelen volt a ma esti programját holnap reggelre halasztani.

– Furcsa – húzta el a száját Obi-van is. – Már úgy értem, hogy erről öntől kell hallanom, és nem Yoda mestertől.

– Ez azért van, mert fölajánlottam neki, hogy majd én személyesen tájékoztatom önt.

– Ez igazán figyelmes!

– Igyekszik az ember – mosolyodott el Bail, és játékosan meghajolt. Mielőtt azonban Obi-van bármit mondhatott volna, egy katonatiszt lépett oda hozzá.

– Egy pillanat, Bail! – intett a Jedi.

– Elnézést a zavarásért, tábornok úr! – nyújtott át a klón egy adattáblát Kenobinak. – De azt mondta, hogy távozás előtt még látni akarja az állapotjelentést.

– Köszönöm, őrmester – biccentett Obi-van, majd gyorsan átfutotta az adatokat. És bármi is állt abban a jelentésben, Obi-van szemlátomást nem örült neki. Az arca ugyan rezzenéstelen maradt, a szemeiből azonban szomorúság és elkeseredés sugárzott. Míg Kenobi olvasott, a szenátornak volt egy kis ideje, hogy közelebbről is szemügyre vegye. És az, amit látott, minden jelentésnél ékesszólóbban bizonyította, hogy a Kothlis igazi húsdaráló lehetett: még Obi-vannak is halvány heg volt a homlokán és az arcán, és a tartása is fájdalomról árulkodott. Bail Organa bele se mert gondolni, milyen ütközet lehetett az, amiből még egy Jedi is épp csak hogy megmenekült.

– Rendben – bólintott Obi-van, majd kikapcsolta és az övtáskájába csúsztatta az adatolvasót. – Köszönöm, őrmester! Egyelőre nincs más. És minden elismerésem a helytállásukért!

– Köszönöm, uram! – biccentett a katona. – Találkozunk a következő bevetésen!

– Ő Fyn őrmester – mondta Obi-van halkan, miután a klón hallótávolságon kívül ért. – Remek katona, és egymagában megmentette az alakulata felét, mielőtt az egész odaveszett volna az ellenség kereszttüzében.

Ami Bail olvasatában annyit tett, hogy a szakasz másik fele már nem volt ilyen szerencsés. Ezek voltak azok a pillanatok, amik arra emlékeztették, hogy ő biztonságban várja ki a háború végét a Coruscanton, miközben mások nap mint nap a bőrüket viszik vásárra a fronton.

– Tudom, hogy kemény dolog embereket veszteni, Obi-van – mondta, mert úgy érezte, mondania kell valamit, és csak abban bízott, hogy a szavai nem sértők vagy lekezelők. – De legalább jó ügyért áldozták az életüket. Megmentették a Kothlist!

– Igen, megmentették… és közben olyan veszteségeket szenvedtünk, ami lassan csődbe viszi a Köztársaságot.

– Ezt én is tudom. Ezért látszik hát elgyötörtnek, Kenobi mester?

– Miért mondogatja nekem mindenki ezt?! – villant meg dühösen Obi-van szeme.

– Talán mert… így van? – mosolyodott el Bail.

– De hát jól vagyok! – emelte föl a hangját Obi-van. – És jól is leszek, hacsak valaki nem mondogatja folyton azt, hogy…

– Kenobi tábornok! 

– Igen, Tranter kapitány? – húzta elő az övéből a kommunikátorát Obi-van.

– Lezárom a repülési naplót, és szerettem volna megkérdezni, hogy kíván-e még hozzátenni valamit.

– Nem, köszönöm. Mikor indul a Koréliára?

– Félórán belül, uram. 

– Akkor jó utat, és még egyszer minden elismerésem a Kothlisért!

– Mind keményen harcoltunk, uram. Jó vadászatot a következő bevetésén! 

– Önnek is, kapitány!

– Láttam, hogy a Pioneer megsérült – mondta Bail, miután Obi-van kikapcsolta a kommunikátort. – Mekkorák a károk?

– Sokkal kevésbé súlyosak, mint az Indomitable-ön és a Coruscant Skyon – sóhajtott föl Obi-van. – Ahogy már beszéltük, ez egy igen költséges kiruccanás volt.

– Akkor gondolom, egy darabig elkerüli az Allanteen Hat hajógyárait.

– Szóval már ön is tudja – vonta össze a szemöldökét Obi-van.

– Igen – bólintott Bail. – Ipari kémkedés és újfajta szeparatista technológia? Miután Yularen első jelentése befutott, kis híján összeomlott a kommunikációs rendszerünk, annyi beérkező hívásunk volt! És megnyugtathatom, máris egy bizottság vizsgálja az ügyet.

– Akkor jó – mondta Kenobi keserűen. – Tegyen meg mindent, Bail, hogy felgöngyölítsük ezt az ügyet! – Ahogy a klónok elvonultak, a hangár zajszintje is jelentősen csökkent. Most már le kellett halkítani a hangjukat, ha nem akarták, hogy más is hallja, miről beszélnek.

– Szóval… hány embert vesztettek?

– Nagyon sokat – komorodott el Kenobi. – És számos súlyos sebesültet a Kaliida Shoalsra küldtünk… köztük Anakin padavanját is.

– Sajnálattal hallom – bólintott Bail. – És Skywalker tábornok?

– Ó, ő remekül van! – mosolyodott el bosszúsan Obi-van. – Anakinnak annyi élete van, mint egy sullusti hold-denevérnek. És ha már amúgy is a volt tanítványomról beszélünk… megbocsátana egy pillanatra? – Ismét előhúzta és bekapcsolta a kommunikátorát.

– Hallasz, Anakin?

– Itt Skywalker.

– Hol vagy most, Anakin?

– Hát én most pillanatnyilag az űrhajó hajtóműblokkjában lógok fejjel lefelé. És te? 

– Én az ötös hangárban vagyok, és épp készülök visszamenni a Templomba. És bízom benne, hogy te sem feledkeztél meg róla, hogy Yoda mester várja a beszámolónkat!

A vonal másik végéről fojtott nyögés és fogak közt elmorzsolt szitkozódás hallatszott.

– Igen, persze… és kivételesen nem tudnál falazni nekem, Obi-van? A gépem eléggé le van robbanva, és megígértem, hogy megnézek még pár hajtóművet, ezenkívül… – Ismét fojtott káromkodás hallatszott, majd Anakin felszisszent. – A jó életbe! Hogy az a… Bocsánat, Obi-van, muszáj, hogy itt maradjak ezt megcsinálni! A hármas hangár majdnem teljesen üres, és ha ma éjjel riasztanak, hogy valahova csapatokat kell küldeni… 

Obi-van lehunyta a szemét, és megcsóválta a fejét.

– Rendben, maradj csak. Majd kimentelek. De bármit is csinálsz, bárhová is mész, ne kapcsold ki a kommunikátorodat! Lehet, hogy meg fognak kérni, hogy csatlakozz hozzánk egy holo-konferencián…

– Jó, persze… De lehet, hogy addig sem készülök el, mire a kancellárhoz kell mennünk. 

– Azt a megbeszélést elnapolták holnap reggelre.

– Remek! Ne haragudj, Obi-van, de most már muszáj, hogy ezzel foglalkozzam, mert ez a multifázisos kapcsolóaljzat itt a szemem láttára fog szétesni! Csak… aztán majd pihenj le időben, és ne erőltesd tál magad! – Bail épp csak vissza tudta nyelni a nevetését, mire Obi-vantól csak egy fenyegető pillantást kapott. Aztán a Jedi az ujjasa belsejébe rejtette a kommunikátorát.

– Ez a fiatalember néha nem tudja, hol a határ!

 Ez a fiatalember a Köztársaság egyik legelismertebb fegyverforgatója és pilótája volt, üstökösként felfelé ívelő pályával. Az Anakin Skywalker név lassan fogalommá vált, és nem egy helyen nem is Jedinek, de egyenesen ünnepelt közéleti személyiségnek tekintették. Még maga Palpatine is olyan szeretettel beszél róla, mintha nem is Obi-van Kenobi egykori tanítványáról, hanem a saját fiáról lenne szó. Bail azonban úgy döntött, ezeket a gondolatait nem osztja meg Kenobival, aki nem különösebben rajongott a kancellárért.

– Mintha arról beszéltünk volna, hogy Anakin padavanja megsérült. Remélem, mihamarabb talpra áll!

– Én nem is annyira őt, sokkal inkább Rex századost és Coric őrmestert féltem – komorodott el Obi-van. – Az állapotuk válságos, és számukra a következő huszonnégy óra lesz igazán kritikus.

Most tényleg öregnek és fáradtnak látszott, és olyan elcsigázottnak, mintha az egész galaxis minden nyűgét és nyomorúságát ő cipelné a vállán.

– Jöjjön, tábornok úr – mondta Bail csendesen –, majd én elviszem a Jedi Templomhoz!

– Ez igazán kedves öntől, szenátor úr! Nagyon köszönöm.

Miközben a lassan sötétségbe boruló coruscanti égen repültek, a forgalommal együtt mind közelebb és közelebb araszolva a ragyogóan kivilágított Hivatali Negyedhez, Bail Organa gondolatai a mellette ülő Jedi-mester körül forogtak. Barátok közt néha még némi őszinteség is megengedett… és egyébként is, szükség törvényt bont! 

– Rendben, Kenobi mester, ezt most fogom elmondani, mert repülés közben csak nem tud lehajítani a siklóról!

– De – válaszolt Obi-van mosolyogva, félig csukott szemmel. – Képes vagyok rá, hogy ledobjam a siklóról, és továbbra is uralmam alatt tartsam a gépet.

– Á, szóval akkor itt a hiba a tervemben?

– Ki vele, most mivel szeretne megkínozni?

– Rendben… Meg kell, hogy mondjam, Obi-van, pocsékul fest! És ezalatt nem azt értem, hogy olyan pocsékul, mintha átlumpolta volna az előző két éjszakát! Ez már a végkimerülés.

– Bail…

– Kenobi mester, figyelmeztetnem kell, ha még egyszer azzal próbál takarózni, hogy jól van, én hajítom le!

– Elegem van belőle, hogy mindenki ezzel bosszant! – mordult föl Obi-van. – Az senkinek sem jut az eszébe, hogy épp most jövök egy ütközetből?! Ilyenkor állítólag joga van az embernek egy kicsit fáradtnak lenni!

– Nem pont így értettem. Nemcsak erről az egy csatáról beszélek. Ez a háború, és a szerep, amit a Jediknek kell benne vállalniuk, lassan az egész Rendet felőrli. Ez nem mehet így tovább!

– De mehet, és amíg véget nem ér a háború, ez nem is fog változni! – rázta meg a fejét Obi-van. – Önnek kellene ezen a legkevésbé meglepődnie, Bail! Ön azon kevesek közé tartozik, akik valóban tudják, hogy áll a helyzet a szeparatistákkal.

– Igaza van – bólintott a szenátor, és ahogy sűrűsödni kezdett a forgalom, lassított az eddigi tempóján. A nagyvárosi élet ezernyi fényreklámmal üdvözölte őket, és a toronyházak közt kószáló szél dallamfoszlányokat sodort magával. – És épp ezért aggódom. Mert egyelőre nem úgy fest, hogy a következő sarkon megoldást találunk erre a háborúra. Viszont ha kénytelenek vagyunk hosszú távra berendezkedni, és esetleg évekig vívni a magunk harcát Dookuval és Grievousszal, akkor muszáj lesz takarékoskodni az erőinkkel!

– Csak nem Wullf Yularennel beszélt? – vonta föl a szemöldökét Obi-van.

– Nem, dehogyis! Csak azt próbálom elmagyarázni, hogy…

– Értem, hogy mit akar elmagyarázni – sóhajtott föl Kenobi fáradtan. – És bár nagyra értékelem az aggodalmát, de szükségtelen. Ön elfelejti, hogy én Jedi vagyok, ami azt jelenti…

– Ami azt jelenti, hogy olyan képességekkel rendelkezik, amivel a többség nem. Ezt felesleges is az orrom alá dörgölnie. Én is tisztában vagyok vele, hogy az Erő hatalmas szövetséges, és hogy mennyivel az átlag fölé emeli a Jediket. De arról meg önnek nem lenne szabad elfeledkeznie, hogy a trükkök, fortélyok és fénykardvillogtatás ellenére ön akkor is csak ember. És az emberek elfáradhatnak, vérezhetek, és meg is halhatnak, Obi-van! Csak önök, Jedik, szeretnek úgy tenni, mintha ez nem így lenne. Csupán azt szeretném – tette hozzá már valamivel higgadtabban –, ha óvatosabb lenne, és nem ringatná magát a legyőzhetetlenség hamis érzésébe! Ne szokjon hozzá, hogy több pénzt vehet ki a bankból, mint amennyije valójában van!

– A Jediknek nincs is bankszámlájuk…

– Jó, rendben, tudja, hogy értem! – vigyorodott el Bail félig bosszúsan. – Ha akarja, tekintse viccnek! Ha akarja, engem is tekintsen nyugodtan viccnek! Nem érdekel – legalábbis addig, amíg hajlandó elgondolkodni azon, amit az előbb mondtam! Nem kell, hogy elismerje, hogy igazam van, csak próbáljon meg egy kicsit jobban odafigyelni magára, Obi-van! A Köztársaság nem engedheti meg magának, hogy akár egyetlen Jedi-lovagot is elveszítsem!

– Ezzel – bólintott Kenobi kimérten – én is teljes mértékben egyetértek.

Aztán egy darabig csöndben utaztak tovább. Most már szabad szemmel is kivehetők voltak a Jedi Templom tornyai, és Bail tovább csökkentve a magasságát és sebességét, egy másik forgalmi sávba sorolt be.

– Azt hittem, a Templomba visz… – jegyezte meg Obi-van.

– Úgy is lesz. Csak előtte teszünk egy városnéző körsétát.

– Körsétát. Értem – mondta Obi-van lassan, elnyújtva. – Más szóval van még valami, amiről szeretne tanúk nélkül beszélni.

– Nos… igen. Van itt ez a… ez az ügy. Tudom, hogy hangzik, de… nemrégiben a kezembe került egy akta, és…

– Most komolyan, Bail? – nevetett föl Obi-van. – Komolyan valami összeesküvés-elméletről fog nekem beszélni?

– A lehető legkomolyabban – bólintott Organa. – Igaz, egyelőre szó sincs titkos üzenetekről meg beépített ügynökökről vagy összeesküvők éjszakai találkozóiról, csak… van egy rossz érzésem ezzel az üggyel kapcsolatban.

– Ami ugye bármilyen titkos üzenetnél, ügynöknél, vagy éjszakai találkozónál nyugtalanítóbb?! – túrt a szakállába Kenobi. – Hát jó, tudom, hogy meg fogom bánni, hogy megkérdezem, de… miféle ügyről van szó?

– Hallott már a Lanteeb bolygóról? – nézett rá féloldalasan Bail.

– Ezt most biztosan csak álmodom! – rázta a fejét Kenobi hitetlenkedve. – Valójában mi nem is beszélgetünk, én már a Jedi Templomban vagyok, alszom, és ez csak valami rémálom!

– Azért ennyire nem vészes a helyzet! – tiltakozott Bail. – Én történetesen tudom, hogy hol van a Lanteeb, és ha ez megnyugtatja, csak a Külső Gyűrűben van, nem a Vad Űrben.

– Ó, és ettől máris sokkal jobban kellene éreznem magam! – füstölgött Kenobi. – Olyan biztonságos az a hely, hogy akár az egész Jedi Tanácsot odavihetnénk piknikezni!

– Mondták már önnek, hogy a szarkazmus nem áll jól egy Jedinek? Nézze, Kenobi mester, ez csak egy füves bolygó a semmi közepén. Nincsenek rajta különleges ásványkincsek, és nem bír semmiféle stratégiai jelentőséggel.

– És akkor miért fontos a számunkra?

– Inkább azt kellene megtudnunk, hogy miért fontos a szeparatisták számára. Merthogy öt standard héttel ezelőtt elfoglalták a Lanteebet, mi pedig még mindig nem tudtunk rájönni, hogy miért. – A Jedi Templom most már alig karnyújtásnyira volt tőlük. Obi-van, aki számára ez a hely jelentette az otthont, most szinte tudomást sem vett a létezéséről.

– Ez… érdekes – hümmögte.

– Ugye? Én viszont nem igazán szeretem az ilyen érdekes meglepetéseket. Főleg háborús időkben.

– Kinek említette még?

– Senkinek. Én is csak nemrégiben találkoztam ezzel a jelentéssel, és azóta aludni is alig volt időm, nemhogy utánajárni. De ez akkor sem hagy engem nyugodni, Kenobi mester! És én hiszek a megérzéseimnek.

– Akkor már ketten vagyunk – mosolyodott el Obi-van. A jármű vezérlőrendszere most már rákapcsolódott a Jedi Temploméra, ami talán még a szenátus épületénél is komolyabb biztonsági rendszerrel bírt. Bail megvárta, míg megkapják a leszállási engedélyt, majd besorolt a Templom felé tartó forgalmi sávba. Az automata sebességszabályzó programok azonnal elkezdték csökkenteni a sebességét, és hamarosan már csak araszoltak.

– Szóval… mit szándékozik tenni ez ügyben? – kérdezte Kenobi.

– Az attól függ – dobolt az ujjával a jármű kormányán Bail. – Ezúttal meddig marad a Coruscanton?

– Fogalmam sincs – rázta meg a fejét Obi-van. – Lesz egy válságstáb-értekezlet a kothlisi üggyel kapcsolatban. És nemcsak az űrhajóinkat és számítógépeinket kell megtisztítanunk a szeparatista vírustól, és a szabotőröket kell felkutatnunk, de sürgősen választ kell találni erre az újfajta szeparatista fenyegetésre is. Mert az a fajta veszély, amit ez hordoz magában, az egész Köztársaságot érinti.

– Akkor ez azt jelenti, hogy ma este jó eséllyel szabad? Csak azért kérdem, mert együtt vacsorázhatnánk, és közben megtárgyalhatnánk ezt a Lanteeb-ügyet. És fölvázolhatnánk pár lehetőséget, hogy Dooku és a szeparatisták vajon miért érdeklődnek ennyire e bolygó iránt.

– Azt hittem, hogy ezt inkább a biztonsági bizottságban szeretné fölvetni…

– A bizottság épp eléggé le van terhelve, és ahogy már említettem, egyelőre még nincs semmi kézzelfogható a birtokunkban. Egy megérzéssel pedig nem állhatok eléjük. Ezenfelül…

– Ne is mondja! Hadd találjam ki: politikai komplikációk – fintorgott Obi-van.

A Templom dokkoló komplexuma egy pillanat alatt elnyelte őket. Elhaladtak a látogatók számára fenntartott nyilvános parkolószektor mellett, és Bail a biztonsági zóna felé tartott. Itt pedig már, bár nagyon szívesen meghallgatta volna Obi-van véleményét, nem volt idő bizottsági ülésekről és biztonsági kérdésekről beszélni.

– Hát igen – dünnyögte –, akad néhány hátráltató tényező. Fogalmazzunk úgy, hogy pillanatnyilag jobb szeretném, ha ez az ügy nem kerülne föl a térképre.

– Értem – biccentett Obi-van. – Akkor köszönettel elfogadom a vacsorameghívást, és ha módomban áll, nagyon szívesen segítek. Azzal azonban nem árt kalkulálnia, hogy lehet, hogy már holnap visszaküldenek a frontra.

– Tudom – bólintott Bail komoran. A szenátort ilyen pillanatokban vette elő az a kényelmetlen érzés, hogy talán tényleg könnyebb lenne úgy vívni ezt a háborút, hogy senkit sem ismer a fronton harcolók közül. – És van még valami, amit már most megtehetne… már, ha nem okoz problémát.

– Éspedig? – A szenátor tovább lassított, és besorolt egy átlátszó falú transzportjárat mögé.

– Körülnézhetne egy kicsit a Jedi Templom Könyvtárában, hátha rábukkan valamire a Lanteebről. Bármire, ami máshol nem található meg.

– Azt hiszi, hogy bizonyos dolgokat titkosítunk, és nem osztunk meg másokkal?

– Tudom, hogy mindenkinek vannak titkai, Obi-van. A Jediknek is.

– Bail…– hervadt le a mosoly Obi-van arcáról.

– Jó, rendben, sajnálom, hogy fölhoztam! – A gép csigalassúsággal araszolt előre. – Csak azt akartam mondani, hogy önnek vannak olyan információforrásai, melyek számomra elérhetetlenek.

– Mire akar kilyukadni valójában, Bail?

– A dolgok kezdenek megváltozni, Obi-van – állt be egy üres parkolóhelyre a szenátor. – Mindenki egyre idegesebb és elkeseredettebb. Ennek a háborúnak mostanra már véget kellett volna érnie, és az, hogy mégsem így történt… nem szívesen használom ezt a szót, de talán mégis a paranoiás jellemzi legjobban az emberek pillanatnyi hozzáállását.

– Azt akarja mondani, hogy önt is figyelik? – kérdezte Kenobi hitetlenkedve.

– Tudom, hogy tényleg paranoiásan hangzik – vonta meg a vállát Bail. – De biztosíthatom, hogy nem az. És én sem vagyok az. Úgyhogy okkal kérem, hogy egyelőre senkinek ne beszéljen a Lanteebről.

– Természetesen – bólintott Obi-van. – Ámbár szívem szerint Anakint is meghívnám erre a vacsorára. Kíváncsi lennék, neki mit súgnak az ösztönei! – Anakin, a csodagyerek – gondolta Bail. – Lehet, hogy tényleg nem ártana őt is egy kicsit közelebbről megismernem! 

– Rendben, de egyelőre senki másnak ne szóljon róla! Még Yoda mesternek se, ha megkérhetem!

– Ennyire aggasztó a helyzet? – kérdezte Obi-van döbbenten.

– Vagy tényleg ennyire paranoiás vagyok – vonta meg a vállát a szenátor. – Azt hiszem, ezt csak az idő tudja majd eldönteni.

– Köszönöm a fuvart, Bail! – szállt ki a siklóból Obi-van. – Találkozunk a kancellári megbeszélésen!

– Akkor reggel! – biccentett Bail, és ismét beizzította a járműve hajtóműveit. Ideje lesz hazamennie, megvacsoráznia, és inni egy pohár konyakot. És annak ellenére, hogy még mindig nyugtalan volt, és az ösztönei azt súgták – kiabálták, üvöltötték –, hogy valami komoly vész közeleg… jobban érezte magát. Azért, mert elmondta Obi-vannak. Azért, mert már nem egyedül kellett cipelnie a felelősség terhét.