negyvenkilenc

R.

BAE AUTÓJA MÁSFÉL KILOMÉTERNYIRE, egy

Mbevásárlóközpontnál parkolt. Egy hónapja vette, hamis papírokkal, hogy ne lehessen hozzá kapcsolni, és úgy nézett ki, mintha abban élne. A hálózsákját és a hűtőtáskát a csomagtartóba dobta, és mind beszálltunk.

Fogalmam sincs, hol kötöttünk ki. Talán Pennsylvaniában. Senki nem kérdezte, senkit sem érdekelt. Nagyon hosszú, igazán csendes utazás volt. Lauren nénivel hátul ültünk, és hiába vettem észre, hogy Derek időnként sóváran pillant hátra rám, hamar álomba merültem Simon és az apja beszélgetésének az első ülésről hátraszűrődő

zsongására.

Arra ébredtem, hogy Mr. Bae beparkol egy út melletti motel elé. Két szobát vett ki, és szétváltunk, az egyikbe a fiúk, a másikba a lányok kerültek. Mr. Bae bejelentette, hogy mindenkinek rendel pizzát, aztán majd beszélünk. Lauren néni azt javasolta, ne siessünk. Egyikünk sem volt éhes, és a fiúk biztosan örülnének az apjukkal külön töltött időnek.

A jelekből Liz és Tori úgy következtethetett, hogy nekem is szükségem van egy kis együtt töltött időre Lauren nénivel. Liz elindult, bejelentette, hogy barangol egy kicsit, de reggelre itt lesz. Tori arra panaszkodott, hogy a hosszú autókázástól felkavarodott a gyomra, ezért elidőzne egy kicsit a friss levegőn üldögélve. Lauren néni arra kérte, hogy legalább menjen a mi blokkunk mögé, hogy az elhaladó autókból senki ne vegye észre.

293

Igazán csak ekkor értettem meg: nem hazamegyünk, legalábbis egyelőre. És hozzá kell szoknunk, hogy mindig ilyesmiken járjon az eszünk, azon, vajon figyele valaki bennünket.

Leültem az ágyra Lauren néni mellé, és ő átölelte a vállamat.

– Hogy érzed magad? – kérdezte.

– Jól

– Ami ott történt… tudod, a laborban…

Nem fejezte be, de tudtam, mire gondol – dr. Davidoff megölésére.

És abban is biztos voltam, ha megemlítem, azt mondja majd nekem, hogy tulajdonképpen nem én öltem meg. Pedig én tettem. Nem tudtam, milyen érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, csak azt, hogy Lauren néni nem az a személy, akivel megbeszélném, mert ő azon igyekezne, hogy jobban érezzem magam, nem pedig azon, hogy segítsen feldolgoznom.

Ehhez Derekre van szükségem, ezért csak ennyit fűztem hozzá: – Jól vagyok. – Aztán meg: – Tisztában vagyok vele, hogy most nem mehetek haza, de szeretném, ha apa tudná, hogy nincs semmi baj.

– Nem biztos, hogy ez jó…

– Tudnia kell! Még akkor is, ha nem tudhat a nekromanta dologról meg az Edison Csoportról! Tudnia kell, hogy biztonságban vagyok!

Habozott egy pillanatig, de az arckifejezésemet látva végül is rábólintott: – Megtaláljuk a módját!

Kint, amikor rátaláltam Torira, csak ugyanúgy magában üldögélt, mint aznap este a raktárépületnél, ahol az apja elárulta. A térdét átkulcsolva ült, és a semmibe bámult.

Rettenetesen nehéz lehet neki. A fiúk visszakapták az apjukat, én meg Lauren nénit. És Tori? Végignézte az anyja halálát. Függetlenül attól, hogy mennyire borzasztó személy volt Mrs. Enright, függetlenül attól, Tori mennyire megutálta a végére, akkor is az anyja volt.

Ó, ha tudná Tori, hogy így sincs egyedül! Még van itt egy szülője, legalábbis a biológiai, bár megesküdnék, hogy Mr. Bae nem sieti majd el, hogy elárulja neki. Túlságosan bizarr lenne, mintha azt közölné: ”Sajnálom, hogy elvesztetted az egyik szülődet, de sebaj, itt egy másik!”

Leültem mellé.

– Úgy sajnálom, ami az anyukáddal történt! – kezdtem.

294

Rövid, keserű nevetés volt a válasz. – Miért? Mindenre képes, gonosz szipirtyó volt!

– Igen, de a te mindenre képes, gonosz szipirtyód!

Tori visszafogottan nevetett, aztán beleegyezően bólintott. Egy könnycsepp gördült le az arcán. Legszívesebben átöleltem volna, de tudtam, hogy azt utálná, így aztán csak közelebb húzódtam hozzá, és gyengéden oldalba böktem. A teste megfeszült, és már azt hittem, hogy arrébb megy, de aztán megnyugodva nekem dőlt. Éreztem, ahogy a teste rázkódik a sírástól. Mondjuk., teljesen hangtalanul tette, meg se mukkant.

Hatalmas árnyék fordult be a ház sarkánál. Derek lépett elő, fejét kissé oldalra biccentve, hogy megfelelő irányból érezze a szelet. Az ajka megrándult, amikor meglátott, aztán félszeg mosolyra görbült.

– Helló! – mondta. – Azt hittem, én…

Tori felemelte a fejét, hogy a szemét a ruhaujjába törölje, mire Derek elhallgatott.

– Bocs! – dünnyögte morcosán, és már fordult volna vissza.

– Nincs baj! – nyugtatta meg Tori, felkecmeregve. – Vége az önsajnálat órának! Chloé most már a tiéd lehet!

Elsétált mellőlünk, vissza a szobánkba, Derek meg úgy maradt, és megint elkezdett bizonytalankodni. Nyugtalanná vált. Intettem neki, hogy üljön le mellém, de megrázta a fejét.

– Most nem lehet – magyarázta. – Apa küldött ki érted.

Fel akartam állni, de a lábam elgémberedett, és kissé megbicsaklottam. Derek elkapott, és nem engedett el. Fölém hajolt, mintha meg akarna csókolni, de aztán mintegy meggondolta magát.

Mindig ezt fogja csinálni? Majdnem ugratni kezdtem ezzel, de olyan komolyan festett, hogy nem mertem.

– A nénikéd – kezdte. – Mondott valamit a terveitekről?

– Nem.

Még egyszer fölém hajolt, de aztán megint megtorpant.

– Semmit sem mondott? Azt sem, hogy hazamentek-e vagy sem?

– Én nem! De amíg az a Titkos Szövetség keres bennünket, nem lehet. Feltételezem, hogy veletek maradunk, ha az apád is így gondolja.

Valószínűleg ez a legbiztonságosabb.

295

Akkorát sóhajtott, mintha órák óta visszatartotta volna a lélegzetét, és egyszeriben megértettem a nyugtalansága okát. Most, hogy megmenekültünk az Edison Csoporttól, és egyesültünk a családtagjainkkal, félt, hogy ez külön utat jelent a számunkra.

– Én mindenképp azt remélem, hogy veletek maradunk! – biztosítottam.

– Én is!

Közelebb csusszantam hozzá, éreztem, ahogy átölel és megszorít. Az ajkunk egymáshoz ért…

– Derek? – hívta az apja. – Chloé?

Derek felmordult, én meg hátravetett fejjel felkacagtam.

– Úgy tűnik, ez elég gyakran előfordul velünk, nemde? – állapítottam meg.

– Túl gyakran! Evés után elmegyünk sétálni! Egy jó, hosszú sétára.

Távol minden lehetséges közbeavatkozótól!

Rávigyorogtam: – Jó tervnek hangzik!

Ami a terveket illeti, Mr. Bae-nek rengeteg volt. Pizzázás közben megerősítette a gyanúmat – szerinte továbbra is menekülnünk kell, ezúttal a Titkos Szövetség elől.

– Ezek szerint, amit ott a laborban csináltunk… nem a javunkat szolgálta? – foglaltam össze.

– Valószínűleg csak felbosszantotta a Titkos Szövetséget – motyogta Tori.

– Nem igaz, sokat segített! – mondta Mr. Bae. – Az Edison Csoport ebből nem épül fel egyhamar, és eltart majd egy darabig, amíg a Titkos Szövetség mindent átnéz, és megszervezi a keresést. Szerencsére, Titkos Szövetség lévén, elég sok egyéb tennivalójuk van, és nem mi vagyunk a legfontosabbak. Ugyan értékesek vagytok a számukra, vissza is akarnak szerezni benneteket, de egy kis időre fellélegezhetünk. – A nénikémre pillantott. – Lauren? Talán nem így képzelted, hogy továbbra is menekülnünk kell, de őszintén tanácsolom, hogy Chloéval gyertek velünk! Együtt kellene maradnunk!

Derek feszülten nézett rám, készen arra, hogy megdönthetetlen érvekkel szálljon vitába, amint Lauren néni ellenkezni kezd. Ahogy a nénikém kimondta: – Ez lesz a legjobb! Derek azonnal megnyugodott.

296

És én is. Simon pedig vigyorogva mutatta felém a feltartott hüvelykujját. Torira néztem. Úgy tűnt, a lehető legnyugodtabban ő

viselkedik, kimért arckifejezése semmiféle érzelmet nem mutatott.

– És Tori is velünk jön, ugye? – kérdeztem.

– Természetesen! – mosolygott rá Mr. Bae. – Előbb azért jó lenne tudni, ő mit gondol erről! Szívesen velünk maradnál, Tori?

Bólintott, és egy félresikerült mosolyt küldött felém.

– Egy időre el kell rejtőznünk – folytatta Mr. Bae. – Van pár ötletem arra, hova is mehetnénk. Simon szerint Tori megszerezte a többi kísérleti alany listáját. Felvesszük velük a kapcsolatot! Meg kell tudniuk a történetüket… és azt is, hogy mi lett a vége. Rae-t is megkeressük! Ha az édesanyjával van, jó, de meg kell bizonyosodnunk róla. Nem szeretnénk senkit sem hátrahagyni!

Mindezt elég nehéz volt megemészteni, de azt különösen jólesett tudni, hogy nem vagyunk egyedül, jó volt tudni, hogy másokon is segíthetünk. Sok munka áll még előttünk, de sok kaland is vár ránk, ebben biztos voltam.

Vacsora után elindultunk Derekkel a megbeszélt sétánkra. Csak mi, ketten.

A motel mellett egy hatalmas szántóföld terült el, hát arra vettük az irányt. Átvágtunk rajta, és amikor már elég messze jártunk a moteltól, Derek bevezetett egy aprócska ligetbe. Ott persze megint habozni kezdett, teljesen elbizonytalanodott, és még mindig csak a kezemet fogta. Amikor azonban szembefordultam vele, szabad kezével azonnal átkarolta a derekamat.

– Szóval – kezdtem én. – Úgy látszik, egy darabig nem szabadulsz meg tőlem!

Elmosolyodott. Szívből, ami az egész arcát beragyogta.

– Az a jó! – ennyit felelt.

Magához húzott, aztán fölém hajolt, lehelete felmelegítette az ajkamat. A szívem olyan hevesen dobogott, hogy alig kaptam levegőt.

Meg voltam győződve arról, hogy biztosan mindjárt abbahagyja, s emiatt minden érzékemmel feszülten figyeltem, szinte összeszorult gyomorral vártam a tétovázására. Az ajkunk már összeért, és én még mindig arra számítottam, hogy eltávolodhat.

297

Az ajkát finoman az enyémhez szorította, aztán egy leheletnyit szétnyitotta. És megcsókolt. Igazán megcsókolt: a karja egyre szorosabban fonódott körém, a szája az enyémnek feszült, most már határozottan, mint aki végre eldöntötte, hogy ezt akarja, és soha többé nem hátrál ki belőle.

Karomat a nyaka köré fontam, mire ő még szorosabban ölelt, majd felkapott, felemelt egészen a levegőbe, és úgy csókolt, mint aki soha nem akarja abbahagyni, és ugyanígy csókoltam én is vissza, mint aki soha, soha nem akarja, hogy véget érjen.

Tökéletes pillanat volt, rajtunk kívül semmi más nem létezett. Nem éreztem mást, csak őt. A számban a csókja ízét. A fülemben a szíve dobbanását. Nem tudtam másra gondolni, csak rá, és arra, hogy mennyire vágytam erre, milyen elképesztő szerencsém van, hogy meg is kapom, és ezután mennyire erősen fogok ragaszkodni hozzá.

Mert ez az, amit akarok. Ez a srác. Ez az élet. Ez a Chloé. Bár soha nem kaphatom vissza a régi életem, már nem érdekel. Boldog vagyok, és biztonságban. Pontosan ott, ahol lenni akarok.

298