tizenhat

SAK PÁR MÉTERRE VOLTUNK MEG AZ ERDŐBEN, amikor Simon Cegyszerre megállt, és káromkodott egyet.

– Mi a baj? – kérdeztem.

A fák felé intett. – Egyeztetnem kellett volna veled! Jó lesz ez így?

Hogy itt megyünk?

Biztosítottam, hogy minden rendben.

– Derek figyelmeztetett, hogy ideges leszel az erdőben, mert azon aggódsz, hogy döglött állatokat keltesz életre. – Rám pillantott. – Neked meg eszedbe sem jutott addig, amíg fel nem hoztam, igaz? – Megint szitkozódott egy sort, most kicsit kacifántosabban.

– Jó lesz ez! – nyugtatgattam. – Addig, amíg nem idézek szellemet, vagy nem alszom el, nem lesz semmi baj!

– Ha pedig mégis elaludnál, keményen dolgoznom kell a társalgási technikámon!

Egy kicsit tovább sétáltunk.

– A társalgásról szólva, hogyan, izé… – Furcsa képet vágott. – Bocs, de egy kicsit izgulok!

– Volt ma órád Andrew-val?

A megkönnyebbülés drámai sóhaja. – Köszi! Igen, volt! Uncsi, uncsi, uncsi! Belőlem nem tört elő váratlanul semmi nagyszabású!

Teljesen átlagos vagyok… – Félbehagyta. – Oké, ez hihetetlen tuskóság volt! Mondtam már, hogy izgulok? Örülnöm kéne neki, hogy semmi baj a varázserőmmel. És persze, örülök is!

– Azért mégis bosszantó lehet Torit látni, ahogy azonnal használja az új varázslatokat, amikor te már évek óta gyakorlod őket!

95

– Ja! Nem fájna úgy, ha nem Toriról lenne szó!

– Nos, te miféle varázsigéket tudsz?

– Semmi hasznosat. Először az alapokat kell jól elsajátítani. Ezt is megértem, de jelenleg nem érdekel más, csak azok a varázsigék, amelyek segíthetnek rajtunk, és a ködösítő varázslatom tökéletesítgetése nem éppen felel meg erre a célra!

– Az a taszító, az elég jól megy!

Vállat vont.

– Talán Andrew meg tudja neked tanítani azt a bénító varázslatot is, amit Tori szokott csinálni!

Megrázta a fejét. – Az boszorkánymágia!

– Miért, az más?

– A rövidebb választ akarod, vagy egy egész előadást a varázsigevető fajokról?

– Az utóbbit választanám, ha lehet!

Elmosolyodott, keze szorosabban fonódott az enyémre. – Két fő

varázsigevető faj létezik. A varázslók férfiak, fiaik vannak, és azok is mind varázslók. A boszorkányok nőneműek, ugyanaz a helyzet, csak lányokkal. A varázslók kézmozdulatokat és ráolvasásokat használnak, főleg görögül, latinul és héberül. És nem, nem beszélek sem görögül, sem latinul, sem héberül, csak el tudom ismételni a varázsigéket.

Ezeknek a nyelveknek az ismerete hasznos lenne, de most még az is elég nehéz dió, hogy a varázsigéket memorizáljam! A varázslók mágiája támadó – arra is használják, lerohanni valakit. A boszorkányok ugyanezeket a nyelveket használják a ráolvasásoknál, de ők kihagyják a kézmozdulatokat. Az ő mágiájuk inkább védekező.

– A támadás megállítására való.

– Vagy, hogy megmenekülj előle, ami a mi helyzetünkben igen jól jön!

– És ti nem tudjátok a boszorkányok varázslatait megtanulni?

– De, persze, viszont jó sok melóval, mert nekünk nem ez a természetes. Egyelőre azonban a sajátomnál kell maradnom, bár egy nap majd szeretnék néhány boszivarázst is megtanulni. De nem Toritól!

Elértük a benzinkutat, ahol Simon megvette a fagyit, aztán hátramentünk, és leültünk egy farönkre.

– Nekem elég lett volna egy gombóc is! – jegyeztem meg.

96

– Már késő!

– De…

– Chloé, én mióta az eszemet tudom, cukorbeteg vagyok! Soha nem ettem még két gombócot, ezért nem is hiányzik. Ha zavarna, soha nem ennék Derekkel, nem igaz? És mivel én előbb végzek az enyémmel, tarthatok neked egy varázsige-bemutatót a desszert mellé szórakoztatásként!

Ezt csinálta, összevissza bolondozott és megnevettetett. Aztán kézen fogva, tovább beszélgetve visszasétáltunk. Kezdett besötétedni. A fák között már megpillantottuk a házunk fényeit, amikor megállt, és magához húzott. A szívem majd kiugrott a mellkasomból, győzködtem magam, hogy a várakozástól, de inkább rémületet éreztem.

– Rendben ment szerinted? – kérdezte.

Mosolyogtam. – Jobb volt ez, mint ”rendben”!

– Akkor kapok lehetőséget a második randira?

– Kapsz!

– Az jó!

Az arca felém közelített, és már tudtam, mi következik. Ám, amikor szája az enyémhez ért, mégis összerezzentem.

– B-bocs! É-én…

– Ijedős, mint egy kismacska! – mormolta. Keze a tarkómra siklott, és maga felé fordította az arcomat. – Ha ez túl gyors neked…

– N-nem.

– Akkor jó.

Ezúttal nem remegtem. Egy arcizmom sem rándult. Nem akadt el a lélegzetem. Meg se moccantam. Simon megcsókolt, én meg csak álltam ott, mintha valaki elvágta volna az agyam és az izmaim közti kapcsolatot.

Aztán a kapocs helyreállt, és én is megcsókoltam, de ügyetlenül, részben még mindig húzódozva, közben a gyomrom felkavarodott, mintha valami helytelent tennék, óriási hibát követnék el, és…

Simon megállt. Egy darabig még közel maradt, arcunk szinte összeért, míg végül elkaptam róla a tekintetem.

– Nem a megfelelő fiú, igaz? – közölte olyan halkan, hogy alig értettem.

– M-mi?

97

Kihúzta magát, kifejezéstelen tekintete nem árulta el, mire gondol.

– Van valaki más – jelentette ki. Nem kérdezte. Megállapította.

– V-valaki? Úgy érted, egy srác? Korábbról? Nincs! Soha nem volt.

Nem is…

– ...jöttél volna el velem, ha lenne. Tudom. – Még egy lépést hátrált, már alig éreztem a testmelegét, helyét az éjszaka hűvöse foglalta el. – Nem egy korábbi fiúra gondoltam, Chloé. Úgy értem, valaki most.

Rábámultam. Most? Ki más lenne? Csak egyetlen másik fiú van…

– D-Derek? Azt hiszed…

Nem tudtam befejezni. Ki akartam nevetni. Azt hiszed, Dereket szeretem? Viccelsz? De a nevetés nem jött össze, csak az a zakatolás a fülemben, mintha levegő után kapkodnék, miután mellbe vágtak.

– Derekkel nem vagyunk…

– Nem, még nem. Tudom.

– É-én nem…

Mondd csak ki! Kérlek, hadd mondjam ki! Nem szeretem Dereket.

De nem mondtam. Mert nem tudtam.

Simon zsebre dugta a kezét, és csak álltunk ott, abban a rettenetes csendben, míg végre meg tudtam szólalni. – Egyáltalán nem így van!

– Nem volt. Először nem. – A fák közé bámult. – Az alagsori eset után kezdett megváltozni. Sokat lógtatok együtt, más… lett a hangulat.

Győzködtem magam, hogy csak képzelődöm. Amikor Torival megszöktetek a laboratóriumból, tényleg úgy tűnt, igazam van. De aztán, amikor visszatértetek, a kamionos pihenőtől… – Elhallgatott, aztán egyenesen rám nézett. – Igazam van, ugye?

Volt valami esdeklésféle a hangjában. Chloé, mondd, hogy tévedek!

Kérlek! Minden porcikámmal ezt akartam. Hisz Simon állt előttem! Egy olyan srác, akiben minden megvan, amiről valaha is álmodtam, aki most itt áll előttem, és az enyém lehetne! Csak ki kell ejtenem ezeket a szavakat, és meg is próbáltam. Megpróbáltam. De nem sikerült más, csak egy elhaló – Nem így van.

– De igen!

Elindult mellőlem, vissza arrafelé, amerről jöttünk. Aztán megtorpant, és anélkül, hogy megfordult volna, benyúlt a kabátjába, elővett egy összetekert papírdarabot, és ezt dörmögte: – Ez a tiéd!

Átvettem tőle, ő meg továbbsétált.

98

Remegő ujjakkal tekertem ki. A rólam rajzolt kép volt, mostanra kiszínezte. Még jobban nézett ki, mint vázlatkorában. Én jobban néztem ki. Magabiztosnak, erősnek és gyönyörűnek látszottam.

A rajz elhomályosult, ahogy a szemem megtelt könnyel. Gyorsan összetekertem, nehogy tönkretegyem. Utána indultam, és pár lépés múlva a nevét kiáltottam. Láttam még mindig sétáló alakját a távolban, és bár tudtam, hogy hallja a hangom, nem állt meg.

99

tizenhét

ÉZTEM EGY DARABIG, AHOGY SIMON TÁVOLODIK TŐLEM, aztán a Nruhám ujjával megtöröltem a szemem, és elindultam a ház fényei felé. Épp csak elhagytam az erdő szélét, amikor kinyílt a hátsó ajtó, és fény ömlött ki a majdnem sötét hátsó udvarra. Majd egy jól megtermett alak lépett a fénybe.

– Jaj, ne! – suttogtam. – Most ne! Menj szépen vissza!

Az ajtó bevágódott, még visszhangzott, amint Derek átvágott az udvaron, egyenesen felém véve az irányt.

Kiutat keresve kétségbeesetten körbenéztem, de nem találtam.

Előremenjek, és legyek túl Dereken, vagy fussak vissza Simonhoz, ahol mindkettejükkel foglalkoznom kell? Továbbmentem Derek felé.

– Hol van Simon? – dörrent rám.

Elöntött a megkönnyebbülés. Nem bíztam benne, hogy meg tudok szólalni, ezért csak magam mögé böktem az erdőre.

– Otthagyott? Benn az erdőben? Éjszaka?

– Elejtett valamit – motyogtam, miközben igyekeztem elslisszanni mellette. – Nincs messze.

Egy szó nélkül elém lépett, és elzárta az utamat.

– Te sírsz? – kérdezett.

– Nem, csak… – Félrenéztem. – Csak belement a por. Az ösvényen.

Simon arra van.

Próbáltam kikerülni, de előrehajolt, hogy jól az arcomba nézhessen.

Amikor nem hagytam, elkapta az államat. Elrántottam a fejem, de összerándultam az érintésétől, és a szívem is ugrott egy nagyot.

100

Azt hajtogattam magamban, hogy Simon tévedett. Soha nem lennék olyan buta, hogy beleessek Derekbe. Pedig ez a helyzet. A közelségétől a gyomrom furcsa remegésbe kezdett. De nem a félelemtől. Már egy ideje nem a félelemtől.

– Márpedig te sírtál! – állapította meg valamivel finomabb hangon.

Aztán ismét a régi Derek volt, a zsémbeskedés is visszatért, ahogy rám mordult: – Mit művelt Simon? – Elharapta a mondat végét, az arca kipirult, mintha amiatt szégyenkezne, hogy egy percig is azt feltételezte, ezért Simon a felelős.

– Mi történt? – faggatózott.

– Semmi. Csak nem jött össze.

– Nem jött össze? – Lassan beszélt, mint aki idegen nyelvet próbál megérteni. – Miért?

– Kérdezd meg Simont!

– Téged kérdezlek! Mit tettél vele?

Megmerevedtem. Csakhogy igaza volt. Valamit tényleg tettem Simonnal. Összetörtem a szívét. És miért? Mert bolondmódra belezúgok abba a srácba, akit rendszerint kiborítok? Ilyen lány lennék?

A morcosat húzom a rendes srác helyett?

– Elbénáztam. Megint. Biztos ledöbbentél. Most hadd menjek be!

De ő utamat állta. – Mit csináltál, Chloé?

Oldalra léptem. Ö is így tett.

– De szereted, nem igaz? – kérdezte.

– Igen, szeretem. Csak nem…

– Nem mi?

– Simont kérdezd! Ő gondolja úgy, hogy…

– Mit gondol?

Léptem egyet. Követett.

– Mit gondol?

– Hogy van valaki más! – csúszott ki a számon, minden akaratom ellenére. Mély, remegő lélegzetet vettem. – Azt hiszi, hogy van valaki más a képben.

– Kicsoda?

Azt akartam mondani, hogy Nem tudom, szerintem valami srác a suliból, de Derek arckifejezése elárulta, már tudja a választ. A nézése!

Az előbb is megszégyenítő volt, amikor Simon azzal gyanúsított, hogy 101

Dereket szeretem, de mindaz semmiség ahhoz képest, ahogy Derek tekintetét látva most magamat éreztem. Nemcsak meglepődött, hanem sokkot kapott. Megdöbbent és elszörnyedt egyszerre.

– Én? – kérdezett rá. – Simon azt mondta, hogy szerinte te meg én…

– Nem, nem! Azt tudja, hogy nem vagyunk…

– Akkor jó! De akkor meg mit gondol?

– Hogy én téged jobban kedvellek! – Megint kibukott belőlem, mielőtt bármit tehettem volna. Ezúttal viszont már nem érdekelt.

Tökéletesen megalázkodtam, magamban csak az űrt éreztem, és a szégyent. Nem akartam mást, csak hogy elálljon az utamból, és ha ez a vallomás ijedtében futásra készteti, annál jobb.

De nem futott el. Csak bámult rám, és ez még annál is rosszabb volt.

Úgy éreztem magam, mint a legnagyobb lúzer, aki épp beismeri a suli legvagányabb srácának, hogy szereti. Csak állt ott, tátott szájjal, mint aki rosszul hall.

– De nem igaz! – vágta rá gyorsan. Ekkor már könnyebben jöttek a számra a szavak, mert ebben a percben ez volt az igazság. – Nem igaz!

– erősködtem, ő meg csak tovább bámult.

– Jobb is, ha nem igaz! – A hangja ekkorra már mély morgásba ment át, a mogorva tekintet is visszatért, ahogy felengedett. – Jobb, ha nem igaz, Chloé, mert Simon tényleg kedvel!

– Tudom.

– Simont tizenkét éves kora óta körülzsongják a lányok!

Mindenhova követik a suliban. Még velem is szóba elegyednek, csak hogy a közelébe férkőzzenek! Aranyosak. Kapós, népszerű lányok!

– Ezek szerint legyek lenyűgözve, hogy egy ilyen fiú egyáltalán rám nézett, mi?

– Dehogy! Nem így értettem…

– Ó, tudom én, hogy értetted! Jobban teszem, ha áldom a sorsot, hogy épp akkor kerültem Simon útjába, amikor a lehetőségei, nos, valljuk be, a zérón voltak, mert különben soha nem lett volna egy szemernyi esélyem se?

– Ez nem az, amit… nem ezt mondtam…

– Mindegy!

Megfordultam, és elindultam az ellenkező irányba. Elém vágott.

102

– Simon kedvel téged, Chloé! Igaz, hogy sok lánnyal randevúzott, de téged tényleg kedvel! És azt hittem, te is kedveled őt!

– Igen. Csak nem… nem úgy, ezek szerint.

– Akkor nem kellett volna elhitetned vele, hogy úgy!

– Te azt hiszed, megvezettem? És miért? Szórakozásból? Nincs elég izgalom az életemben, ezért inkább incselkedek egy kedves fiúval, teljességgel felbátorítom, aztán jót nevetek, és elszaladok? Honnan tudtam volna, mit érzek, amíg el nem mentünk erre a találkára, és… – Abbahagytam. Ezt a csatát nem nyerhetem meg. Mindegy, mit mondok, akkor is én leszek az a gonosz némber, aki megbántotta a bátyját.

Elfordultam, és az erdő felé kezdtem sétálni.

– Hova mégy? – kiáltott utánam.

– Nem engedsz be a házba. Simon valószínűleg szintén nem akar látni. Tehát, úgy látszik, holdfényes esti sétára indulok az erdőben!

– Ó, nem, dehogyis mégy! – Elém ugrott. – Nem bóklászhatsz éjjel egyedül! Nem biztonságos.

Felnéztem rá. Zöld szeme villogott a sötétben, macskaszerűen tükrözte vissza a hold fényét. Mogorva tekintete kisimult. A dac is eltűnt, a szája körül bujkáló feszültség vette át a helyét, aggodalom, ami elhomályosította a tekintetét; és látva ezt a hirtelen változást, a legszívesebben…

Nem tudom, mit tettem volna legszívesebben. Jól sípcsonton rúgni elég jó ötletnek tűnt. Sajnos a sírva fakadás valószínűbbnek látszott, mert a probléma ebben gyökerezett, ez az ellentmondás Derekben, amit még nem sikerült megfejtenem, akármennyire komolyan próbáltam is.

Egyik pillanatban a képembe mászott, éreztette, mennyire buta és hasznavehetetlen vagyok. A másikban meg ilyen lett: figyelmes, érdeklődő és aggódó. Mondtam én magamnak, hogy ez csak a farkasösztön benne, az, hogy meg kell védenie engem, akár akarja, akár nem, de amikor így néz rám, amikor túl messzire megy, és aztán megbánja… ez a tekintet elárulta, hogy őszintén törődik velem.

Az erdő felé fordulva folytattam a sétát. – Vigyázok! Egy halott se kel életre ma éjjel. Menj vissza a házba, Derek!

– Azt hiszed, mindössze emiatt aggódom? Az Edison Csoport…

103

– Teljes erőkkel ott táborozhat, arra várva, hogy bemerészkedjünk a sötét erdő mélyére! Ha ezt hinnéd, semmiképp sem engedted volna el Simont!

– Nem is örültem neki! De megígérte, hogy sötétedés előtt visszaértek, épp emiatt vártam az ajtóban, felkészülve arra, hogy megyek, és megkereslek benneteket! – Elkapta a karomat, aztán gyorsan elengedte, és inkább az ingujjamba kapaszkodott. – Csak…

Hirtelen elhallgatott. Feléje fordulva láttam, ahogy az erdőre mered, fejét a magasba emeli, orrlyuka kitágul, arcizmai megfeszülnek.

– Ne akard ezt beadni nekem! – mondtam.

– Beadni? Mit?

– Úgy teszel, mintha valami szagot éreznél onnan. Valakiét.

– Nem. Azt hittem… – Megint beleszippantott a levegőbe, aztán hevesen megrázta a fejét. – Azt hiszem, semmi. Csak… – Megvakarta a tarkóját, kicsit hunyorgott, észrevettem, hogy vékony izzadságréteg borítja az arcát, mert megcsillant a holdfényben. A szeme is fényesebben ragyogott a szokásosnál. Lázasan csillogott. Közeledett az átváltozása.

Ne most! Kérlek, ne most! Ez az utolsó, amire most szükségem van!

Elengedte a ruhám ujját. – Rendben, sétálj egyet!

Elindultam, de az udvaron maradtam. Ahhoz nem vagyok elég bolond, hogy bemasírozzak az erdőbe, csak hogy ellenkezzek vele! Úgy hat métert mehettem, amikor hátralestem, hogy lássam, merre megy. Öt lépéssel mögöttem volt, hangtalanul követett.

– Derek… – sóhajtottam.

– Friss levegőre van szükségem. Indulj!

Még hat méter. Továbbra is a nyomomban maradt. Megfordultam, és haragosan néztem rá. Ő is megtorpant, és csak álldogált ott, egykedvűen.

– Jól van! – mondtam neki végül. – Bemegyek a házba.

Megkeresheted Simont, mielőtt az Edison Csoport elrabolja!

Az ajtóig kísért, aztán megvárta, amíg bemegyek, és csak akkor indult el, hogy összeszedje a bátyját.

104