Leszámolás Kelley Armstrong

Prev Next

negyvenegy

INT A FÉLDÉMON ÁLLÍTOTTA, a főbb szereplők valóban Mmegbeszélésen vettek részt. Mivel elég vonakodva ismerték be, ha hibáztak, reméltük, hogy nem sietik el azt sem, hogy közöljék a többi őrrel a kollégájuk elvesztését, ezért azok, akikkel összefutunk, nem furcsállják majd, amikor végigkíséri a fogvatartottakat az épületen.

Mint kiderült, a folyosók kongtak az ürességtől. Eljutottunk a biztonságiak fülkéjéig anélkül, hogy bárkit láttunk vagy hallottunk volna. Az ajtó sem volt bezárva, és a szellem kinyitotta. Háttal nekünk egy őr ült benne, a figyelőkamerák képernyőit tanulmányozta. Én a féldémon takarásában voltam, de amikor az őr felénk fordult, eleget láttam belőle ahhoz, hogy majdnem elájuljak. Ugyanaz volt, aki korábban kísért bennünket!

Visszaugrottam, hogy meg ne lásson, és szinte rátapadtam a folyosó falára.

– Helló, Rob! – köszöntötte a féldémon.

– Nick? – csodálkozott az őr. A széke megcsikordult a padlón, ahogy megpróbált belőle kikecmeregni. – Én azt hittem, te…

– Én is! – mondta a szellem. – Úgy látszik, egy boszorkány varázslatánál több kell ahhoz, hogy meghaljak! Bármilyen varázserőt használ is az a sámán, Phelps, jó cucc, az biztos!

– Behívták Phelpset? – Az őr nagyot sóhajtott. – Nem hittem volna.

Dr. Fellows jó orvos, de…

– Nem egy gyógyító sámán! Viszont sokkal jobb ránézni, mint a jó öreg Phelpsre!

Erre mindketten felnevettek.

251

– Mindegy, újra működőképes vagyok, és úgy látszik, az, hogy majdnem meghaltam, nem mentesít a műszak hátralévő ideje alól!

Téged előre rendeltek, a bejárat mellé. Trudy elég ideges azok miatt a kölykök miatt, akik most visszajöttek!

– Nem hibáztatom! Ami engem illet, én azt sem értem, minek küszködnek folyton a rehabilitálásukkal! Azok után, amit az az elkényeztetett csaj veled tett, hajlok rá, hogy bezárjam őket, és eldobjam a kulcsot! Megyek akkor Trudyhoz, erősítésnek! – Megnyikordult a cipője, aztán beleszippantott a levegőbe. – Mi ez a szag?

– Miféle szag?

– Mintha valami megégett volna.

– Ja! Szerintem megint Trudy égette oda a pattogatott kukoricát a mikroban.

– Nem, ez nem popcorn. – Még egy cipőnyikordulás. – Ez innen jön…

Elakadó lélegzet, aztán a földre zuhanó test huppanása. Berohantam.

A féldémon épp a sarokba vonszolta az őrt.

– Gyermekem, látsz itt szellemet? – kérdezte anélkül, hogy megfordult volna.

– N-nem.

– Akkor meg nem halt meg, nem igaz? – Úgy rendezte el a testét, hogy a székek nagyrészt eltakarják. Aztán kézen fogott, és a kezem a fekvő őr nyakára helyezte, oda, ahol az érverése a legerősebben érződött. – Megajándékoztál engem a szabadság soha nem tapasztalt lehetőségével! Gondolod, hogy tönkretenném?

Az őrre nézett, aztán vetett felém egy sanda pillantást. – Ettől függetlenül, ez egy remek lehetőség lenne arra, hogy sokkal megfelelőbb testet szerezzünk nekem, olyat, amit senki nem hisz halottnak!

Mérgesen néztem rá.

Felsóhajtott. – Jól van, akkor menjünk, keressük meg a barátaidat!

A tekintetemet végigfuttattam a képernyőkön, amíg ő az ajtónál őrködött. Torinak nem volt nyoma, de erre számítottam: ez csak azt jelenti, hogy az egyik kamera nélküli cellában tartózkodik. Simont még 252

mindig lekötözve találtam a műtőben, a karjában infúzióval, őrnek semmi nyoma körülötte.

Ellenőriztem a többi képernyőt is. Dr. Davidoff megbeszélést tartott Mrs. Enrighttal, Sue-val, egy Mike nevű biztonsági őrrel és két másikkal. Elmélyülten vitatkoztak.

A többi helyiség sötét volt, egy kivételével, ami alig volt nagyobb az otthoni gardróbszekrényemnél, mégis egy kétszemélyes ággyal, egy kis íróasztallal és a hozzá tartozó székkel zsúfolták tele.

Az asztalnál ülő személy éppen írt valamit, de a széke a lehető

legmesszebb volt a kamerától. Csak a vállát és az egyik karját láttam, a sötétlila selyemblúzt viszont felismertem: Lauren nénivel voltam, amikor vette, most, télen.

A nő felállt, és egyszerre minden kétségem eloszlott. Lauren néni volt az.

Behívtam a féldémont, és a képernyőre mutattam. – Melyik szoba ez, és miért van ott a nénikém?

– Mert engedetlenül viselkedett! Úgy látszik, a bebörtönzéstől való irtózás családi örökség! Alig egy napja volt egy szokványos cellára kárhoztatva, amikor megpróbált meglépni. Emiatt úgy döntöttek, szigorúbb felügyeletre van szükség az esetében.

– Akkor ő is fogoly?

– Segített nektek elszökni! Azt hitted, ünnepséget rendeznek majd a tiszteletére? Esetleg feláldoznak egy-két bárányt?

– De hiszen azt mondták, meggondolta magát, és elismerte, hogy hibát követett el!

A féldémon felnevetett: – Te ezt bevetted? Hát, persze, hogy be, hisz eddig mindig tökéletesen őszinték voltak veled!

Felforrósodott az arcom.

– Igaz, igyekeztek megláttatni vele, mennyire tévesen gondolkozik – folytatta a féldémon. – Mentességet ajánlottak neki és megbocsátást, meg a csillagos eget, mert nagyon értékes tagja a csapatnak. De ő

visszautasította. – Rám nézve sóhajtott egyet. – Feltételezem, őt is meg akarod menteni!

Bólintottam.

– Akkor essünk neki!

253

Megragadtam a karját, mielőtt kisétált volna. – Rae, a tűzdémon lány! Azt mondták, hogy áthelyezték. Vagy ő is itt van?

A féldémon habozott, és gyengédséggel teli hangon szólalt meg: – Nem, gyermekem, ő nincs itt. És nem is tudom, mi lett vele, úgyhogy ne is kérdezd. Egyik este még itt volt, aztán mire eljött a reggel, már nem.

– Megölték…

– Erre most nincs idő! Várnak a barátaid, ők meg – mutatott az Edison Csoport megbeszélésére – nem lesznek ott örökké!

Először Torit szabadítottuk ki.

Próbáltam megkímélni az ijedtségtől, hogy egy halottat lát majd besétálni, ezért én léptem be először. Tori azonban csak félszemmel nézett az őrre, egy pillanatra meglepődött, de aztán így szólt: – Jó ötlet!

El akartam magyarázni neki, hogy nem egy zombi rabszolgát teremtettem az őrből, de a féldémon már a következő ajtónál tartott, és a harmadik cellát ellenőrizte, Torival szorosan a nyomában. Úgy döntöttem hát, ha Torinak nincs baja azzal, hogy saját, önös érdekből felébresztem a holtakat, nem is kell felvilágosítanom arról, hogy valójában egy démonnal kötöttem üzletet.

Ez persze Simonnal, aki tudja rólam, hogy nem szoktam felelőtlenül holtaknak parancsolgatni, nem ment ilyen egyszerűen. Ráadásul nem foghattam arra, hogy ”erre most nincs időnk”, mert volt – ki kellett kötnünk a hevedereit, kivenni az infúzióját, és megkeresni a cipőjét, amíg a féldémon az ajtónál őrködött.

Így aztán elmondtam nekik az igazat. Tori minden különösebb megerőltetés nélkül tudomásul vette. Kezdtem azt hinni, ez a lány mindent elfogad.

Simon egy kis ideig nem szólt, és felkészültem egy Megőrültél? – re, de ő nem mond ilyet. Csak lecsusszant az ágyról, leguggolt mellém, amíg a cipőjét az asztal alatt keresgéltem, és a fülembe súgta: – Jól vagy? – Tudtam, hogy a holtak felélesztésére gondol, így bólintottam.

Fürkészve nézte az arcom, aztán csak ennyit szólt: – Rendben! – Megnyugtattam, hogy elővigyázatos voltam a féldémonnal, mire így válaszolt: – Tudom, és továbbra is óvatosak leszünk! – Ennyiben maradtunk.

254

negyvenkettő

KÖVETKEZŐ MEGÁLLÓNK A KEDVES LAUREN NÉNI LESZ? – – Atrillázta a féldémon. – Aztán tűzünk a legközelebbi kijárathoz, és – mosolyodott el – szabadság mindannyiunknak!

– Nem mindenkinek – pillantott rám Tori menet közben. – Meg kell szereznünk a kísérlet dokumentációját! Több gyerek is van kint, aki azt hiszi magáról, hogy elmebeteg, mint Peter és Mila. Meg olyanok, akik még rá sem jöttek, miféle erővel rendelkeznek.

Peter már a Lyle Házban lakott, amikor odaértem, de még a szökésünk előtt kiengedték. Milát nem ismertem, csak azt tudtam róla, hogy az érkezésem előtt került be, aztán rehabilitálták, és útjára engedték.

– Nagyon szeretném megkaparintani azokat az aktákat – feleltem, – de nincs időnk rá, hogy hozzáférjünk, meg kinyomtassuk…

Tori egy pendrive-ot húzott elő a zsebéből. Meg sem akartam kérdezni, honnan szedte.

– Te ismered dr. Davidoff jelszavát – mondta. – Az irodájába be tudunk jutni. Én letölthetem a fájlokat, míg ti elmentek a nénikédért.

– És ott kell lennie telefonnak is! – tette hozzá Simon. – Újra megpróbálhatom apát felhívni!

Igazuk volt. Később biztosan megbánnám, ha a névsor nélkül hagyjuk el a házat. Azt pedig még jobban sajnálnám, ha megint elkapnának, és mi nem használjuk ki a lehetőséget, hogy értesítsük Mr.

Bae-t a hollétünkről.

255

Eljutottunk az irodáig. Egy további kódra volt szükségünk, de szerencsére a féldémon tudta. Megegyeztünk, hogy én a szellemmel elmegyek a nénikémért, és visszajövök értük.

– Ezek szerint a varázsló magára marad a nővérével? – kérdezte a féldémon.

– Nővér? – csodálkozott Simon. – Ő nem a…

– Mindketten varázsigemondók vagytok, nem? – vágtam közbe gyorsan.

Amikor elég messze kerültünk tőlük, suttogva kérdeztem: – Ezek szerint Simon apja Tori apja is?

– Ez a legrosszabban őrzött titok az egész épületben! – Éneklő

hanghordozása kellemetlenül keveredett az őr rekedtes hangjával. – És ez, gyermekem, elég sokat elárul róluk!

– Akkor ez megmagyarázza, miért borult ki az anyja, amikor Tori bevallotta, hogy kedveli Simont!

– Ó, az elég kínos lenne! Jó kis lecke ez neked titoktartásból! Mindig fény derül rájuk, és a legkellemetlenebb módon kísértenek! Bár, hogy annak a nőnek van-e lelkifurdalása, az már teljesen más tészta! Egy parázna lidérc erkölcsi érzékével rendelkezik. Be kell vallanom, igen szórakoztató volt azt figyelni, amint megkísérli elcsábítani a varázslót!

Elég nagy csapás az önérzetére, hogy nem sikerült!

– Nem sikerült? – kérdeztem vissza, amikor befordultunk a sarkon. – De ha Tori a lánya, akkor nyilvánvalóan…

– Semmi sem nyilvánvaló! Mit tanítanak az iskolában manapság?

Aligha a szex az egyetlen módja a szaporodásnak! Bár vitathatatlan, hogy a legjobb mulatság, de ha nem jön össze, és hozzáférésed van egy teljesen felszerelt laboratóriumhoz, és ürügyed arra, hogy beszerezd a szükséges testnedveket…

– Fúj, ez…

A fejem fölött megszólalt a riasztó.

– Úgy látszik, lejárt az idő! – mormolta a féldémon.

A kártyával kinyitotta a legközelebbi ajtót, beterelt engem, és ő is beslisszant mögöttem.

– A nénikém…

– Jól van, na! Csak pár ajtónyira van innen, és egyelőre biztonságban. Te vagy az a madár, amelyik kirepült a kalitkájából!

256

A féldémon átvezetett a szobán egy másik ajtóhoz, ami egy kis fülkébe nyílt. Betessékelt.

– Simon meg Tori…

– Nekik, feltételezem, jól működő fülük és fejük van. Amint meghallják a riasztót, elrejtőznek, és nekünk is ezt kell tennünk!

Ahogy beléptem a fülkébe, az őr teste összeroskadt. Térdre rogytam mellette.

– Szerintem most sem tapasztalod másként, mint hogy eléggé meghalt! – jött a féldémon hangja a fejem fölül. – Bármennyire hasznos volt is ez az emberi test, a mostani alkalmasabb a körülkémlelésre!

– Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy nem tudsz kijönni belőle a segítségem nélkül!

– Csak céloztam rá, de nem mondtam ki! Elvégre is démon vagyok!

Ismerem a kibúvókat! Most pedig elmegyek körülnézni. Még nálad van az a pisztoly, ugye?

– Igen, de…

– Vedd elő, de reménykedjünk, hogy nem kell használnod! Mindjárt visszajövök!

Meleg fuvallat érződött, aztán egyedül maradtam az őr tetemével.

A riasztó tovább sípolt.

Rohanó lábak dobogását hallom? Kiáltást? Lövést?

Nyugi! Te nem tehetsz semmit!

Ez a legnagyobb baj. Csak lapulok itt, az én kis rejtekhelyemen, remegő kezemben egy olyan pisztolyt szorongatva, amit fogalmam sincs, hogyan kell elsütni, miközben jól tudom, hogy semmit nem tehetek, semmit, ami ne lenne akkora felelőtlenség, hogy Dereknek, ha itt lenne, minden oka meglenne, hogy rám üvöltsön. Ó, istenem, mennyire vágytam rá, hogy itt legyen! Inkább ordítson velem, csak tudjam, hogy biztonságban van…

Biztonságban van! Nagyobb biztonságban, mint ha itt lenne veled!

Ha ott maradt a házban, akkor elhiszem, hogy nem esik baja. Liz nyitva tartja a szemét helyette, és mivel fogalma sincs, hova lettünk, nem hiszem, hogy utánunk indul. Dühös lenne, de sértetlen.

Az őrre pillantottam. Egy kupacban feküdt, halott szeme rám meredt.

Eszembe jutott, azon tűnődtem, hogy…

257

Ne gondolj rá! Ne tűnődj el semmin, különben teljesül a kívánságod, és nem leszel többé egyedül ebben a fülkében!

Azonnal elkaptam róla a tekintetem, és kitöröltem a képét a fejemből. Ehelyett a fegyvert kezdtem vizsgálgatni. Sokszor írtam lövöldözést a forgatókönyveimbe, de szégyenszemre fogalmam sem volt, vajon a fegyver meg van-e töltve, vagy egyáltalán van-e rajta biztosíték. Ilyesmik nem számítanak egy forgatókönyvben. Ott csak azt mondod, ”Chloé elsüti a fegyverét”, és a többit a színészre meg a kellékesekre hagyod.

Ez itt Glock pisztolynak tűnt, és amennyire emlékeztem, azokon nincs biztosíték. Csak célzol és lősz. Arra talán képes leszek, ha oda kerülök.

Látod, nem is vagy olyan gyámoltalan! Fegyvered van! Két fegyvered!

Kettő? Tekintetem megint az őrre vándorolt, és nagyot nyeltem.

Nem, én soha nem…

Dehogynem, ha arra lesz szükséged!

Nem, é-én…

Kimondani sem vagy képes, hogy soha, nem igaz? Megtennéd, ha minden kötél szakad. Irányítanád a holtakat. Képes vagy rá. Ez a legerősebb fegyvered.

Összeszorítottam a szemem.

– Így nem látod, hogy közeledik-e valaki!

Eltartott egy kis ideig, mire rájöttem, hogy nem a fejemben hallom ezt a hangot. A féldémon visszatért.

– Mi indította be a riasztót? – kérdeztem.

– Fogalmam sincs, de a barátaid biztonságban vannak.

Visszavonultak Davidoff olvasószobájába. A csoport rájön ugyan, hogy megszöktetek, de micsoda meglepetés, azt fogják feltételezni, hogy tényleg megpróbáltok kijutni az épületből. Szerencsére, a közelben sehol sincs kijárat! Sajnos…

– Nincs a közelben kijárat?

– Téged ki tudlak juttatni! Még talán a nénikédet is képes leszek kiszabadítani kifelé menet! De a barátaid az ellenkező irányban vannak, és azt lehetetlenség…

258

– Akkor én sem megyek! Addig nem, amíg mindannyiunknak nem biztonságos!

– Nemes döntés. Viszont ezen kívül csak egy lehetőség van, és attól tartok, az még kevésbé fog tetszeni neked, mint az előbbi javaslatom!

– Hogy felszabadítsalak.

Alighogy kimondtam, a belső hang azt kiáltotta bennem, hogy csapdába csaltak. Kintről azonban hallottam az Edison Csoport tagjainak kiáltozását. Valóban riadót fújtak, és a féldémonnak semmi oka nem lehetett, hogy ezt ő idézze elő, amikor olyan könnyedén kivezethetett volna bennünket az ajtón, és nyugodtan kérhette volna érte a jutalmát.

– Engedj szabadon, és megbénítod vele az erre a helyre eső

varázslatokat! – mondta.

– Nagyszerű! Az ugyan segít véget vetni a kísérleteknek, de hogyan juttat ki bennünket? Nem a varázslatok miatt aggódom. A riasztók meg a fegyveres férfiak nyomasztanak! Amire szükségem van…

– A figyelemelterelés! És ez az, amit ajánlok neked. Az én varázserőm átjárja ezt a helyet, de ez a zökkenő nemcsak a varázslataikra lesz kihatással, hanem neked is biztosítja a kellő

figyelemelterelést!

A tervünk csődöt mondott, ezért most minden oka megvolt rá, hogy hazudjon, és rávegyen, hogy felszabadítsam, még mielőtt rájövök, hogy átvert.

– Alkut kötöttünk! – emlékeztetett. – A démon szava kötelez.

Szabadíts meg, és komolyan tartom a szavam, minden körülmények között!

Hittem-e neki? Természetesen nem. Volt más választásom? Olyan nem, ami hirtelen eszembe jutott volna.

– Mondd, mit tegyek!

259

negyvenhárom

FÉLDÉMON SZABADON BOCSÁTÁSA nem sokban különbözött a Aszellemek elengedésétől. Gyanítom, hogy ez érthető, végül is egyfajta szellemidézéssel került ide ő is.

– Mindjárt sikerül, gyermekem – hajtogatta, ahogy meleg lélegzete ott kavargótt körülöttem. – Érzem, ahogy lehullnak láncaim.

Negyedszázadnyi szolgaság után végre újra szabad leszek!

Távozásommal maguk a falak is meginognak, ők pedig úgy futkosnak majd, mint a megriadt patkányok! Már csak egy kicsi kell. Te is érzed?

Az égvilágon semmit sem éreztem, csak arra vágytam, hogy fogja már be, és hagyjon koncentrálni.

Akkorát kiáltott, hogy megriadtam, aztán az egész fülkét kavargó, forró levegő töltötte meg. Mindenre felkészültem. Szél csapkodott körülöttem, ami lassacskán alábbhagyott, míg végül a kellemes fuvallat is megszűnt.

Beállt a csend.

– Ez lenne az? – csodálkoztam.

– Hm. Érzel még valami mást is? Talán valamiféle rázkódást?

– Nem. – Mérgesen néztem az irányába. – Azt ígérted, hogy eltereled…

A fülke ekkor valóban megrázkódott. Fentről tompa robaj hallatszott, mintha egy vonat haladna át a tetőn. Amikor felnéztem, egy hirtelen rengés ledöntött a lábamról.

A mennyezetből egy darabka a vállamra esett. Aztán egy újabb. A kis helyiség recsegett-ropogott, a falak megrepedtek, apró faldarabok záporoztak rám.

260

– Kifelé, gyermekem! – kiáltotta a féldémon a fültépő zajban. – Ki kell jutnod innen!

Igyekeztem felállni, de négykézlábra estem. A fülke tovább rázkódott és ropogott, a falak szinte nyögtek, ahogy repedeztek. A falból felszálló porral tele lett az orrom, és csípte a szemem. Vakon másztam előre, követve a féldémon hangját, aki kifelé vezetett.

Kijutottam a fülkéből a nagyobb szobába. Az is éppúgy rázkódott, a padlólapok felpúposodtak alattam. Egy lezuhanó vakolatdarab megütötte a hátam. Egy másik öklömnyi darab lepattant a sérült karomról, és pozdorjává tört a padlón, darabjai a számba repültek.

Ahogy kiköptem a vakolatmorzsákat, mást is éreztem, mint a vakolatból felszálló por szagát. Egy édeskés, furcsán ismerős illatot.

– Gyorsabban! – sürgetett a féldémon. – Ne állj meg!

Továbbmásztam előre, és akkor a rázkódás egyszeriben abbamaradt.

A ropogásnak is vége lett. A szobában teljes csönd állt be, semmi sem mozdult.

Körbenéztem. A szemem még porral volt tele, és ettől könnyezni kezdtem. A padlót mindenütt vakolat borította. A falakat repedések és levált darabok tarkították.

A szoba újra recsegni kezdett, finomabban, mintha csillapodna, és nem maradt más, csak az az édes illat.

A szellemlény egyre csak nógatott. Felálltam. Kintről hallottam az Edison Csoport tagjainak távoli kiáltozását és lármázását. A fejem fölötti lámpa fénye úgy reszketett, mint egy stroboszkóp, amitől az ablaktalan szoba szinte teljes sötétségbe borult.

– Na, megkaptad a figyelemelterelésedet! – szólt a féldémon. – Most aztán használd ki!

Tettem egy lépést az ajtó felé, amikor valami súrolta a lábam.

Megrettenve néztem le, de semmit nem láttam. Léptem még egyet.

Meleg ujjak cirógatták az arcomat. Forró lehelet suttogott zavarosan a fülembe, fújkálta a hajtincseimet, csiklandozta a nyakam.

– E-ez te vagy? – kérdeztem elbizonytalanodva.

– Hát persze! – felelte a féldémon… a szoba másik végéből.

Körbenéztem, de a törmeléken kívül semmit nem láttam. A lámpa továbbra is csak pislákolt. A távoli hangok egy számítógépes szakemberért kiáltottak.

261

– Leállt a rendszerük – jegyezte meg a szellem. – Tökéletes! Most eredj!

Előreindultam. A balomról jövő kacajra megpördültem. Mögülem ekkor morgás hallatszott, megint csak arra fordultam.

– Az ajtó? – figyelmeztetett a féldémon. – Az ajtó felé menj!

Forró széllökés döntött le a lábamról, egyenesen a hátamra estem.

Fölöttem nevetés harsant. Egy zengő hang szólalt meg valamilyen idegen nyelven. Feltápászkodtam, de az újabb lökés megint a padlóhoz vágott. Forró levegő kavargott, a vakolat pora homokviharként tombolt, tele lett vele a szemem, az orrom, a szám.

Az ajtó felé araszoltam. Széllökések dobáltak mindenfelől. A mostanra émelyítően édes illattól felkavarodott a gyomrom. A fejemet, a hátamat és az arcomat láthatatlan kezek simogatták. Ujjaikkal tépkedték a pólómat, húzták a hajamat, a karomat csipkedték. Hangok suttogtak, morogtak és sikoltoztak a fülembe, de nem figyeltem csak a féldémonéra, aki továbbsürgetve irányított az ajtó felé.

Fejjel a falnak ütköztem. Körbetapogatóztam, amíg meg nem találtam a kilincset, aztán abba kapaszkodva felhúztam magam, és lenyomtam. Megrántottam. Újra lenyomtam. Megint felrántottam.

– Ne! – suttogtam elkeseredetten. – Könyörgöm, ne!

Úgy tűnik, ez az áramszünet talán mégsem olyan előnyös a számunkra!

Ujjak matattak a hajamban. Meleg lehelet cirógatta az arcomat.

Körülöttem forró szél csapkodott. A lámpa tovább pislákolt.

– Édes gyermek – súgta egy hang.

– Mi is ő? – kérdezte egy másik.

– Nekromanta.

Kuncogás. – Biztos vagy te ebben?

– Mit tettek vele?

– Valami csodálatosat!

– Hagyjátok békén! – szólt közbe a féldémon. – Ő nem a tiétek!

Hess! Mindenki!

– M-mi történik? – kérdeztem.

– Nincs okod aggodalomra, gyermekem! Csak egy kis pozdorja a felszabadító szertartásból! Általában óvintézkedéseket teszünk ellene, 262

nehogy előforduljon ilyesmi, de most nem volt rá sem időnk, sem eszközünk.

– Óvintézkedést, mi ellen?

– Hát, amikor felszabadítasz egy démont, kinyitod a…

– Démonvilág kapuját?

– A kapu azért erős szó rá. Inkább egy icipici repedés.

A hangok nem hagytak alább a beszélgetésünk alatt. Láthatatlan ujjak értek hozzám, tovább bökdöstek.

– Ezek mind démonok? – kérdeztem.

– Aligha! – mondta felsőbbrendűen szipogva. – Apróbb démonszellemek. Alig jobbak a dögvésznél. – Felemelte a hangját. – Akik igen komoly bajba kerülnek, ha nem engedelmeskednek azonnal a parancsaimnak!

A szellemecskék erre csak sziszegtek, prüszköltek és viháncoltak. És maradtak ott, ahol eddig voltak.

– Ne is törődj velük! – folytatta a féldémon. – Nem tehetnek többet, minthogy megérintenek, és még arra is épphogy csak képesek! Úgy képzeld el őket, mint egy túlvilági parazitafertőzést. Bosszantó és kellemetlen, de aligha veszélyes. Holttest nélkül nem is képesek testet ölteni ebben a világban…

Hirtelen megakadt. Mindketten a fülkeajtóra meredtünk.

– Gyorsan! – utasított. – Küldj vissza abba az őrbe! Ha valaki elfoglalja a testét, ők már nem tudnak…

A fülkéből ekkor dörömbölés, aztán hangos sziszegés hallatszott.

Sarkon fordultam, és rángatni kezdtem az ajtót. A fülkéből morgás szűrődött ki. Ahogy elkeseredetten püföltem az ajtót, sercegésre lettem figyelmes, mint amikor körmök kaparásszák a fát. Kattant a zár, az ajtópántok megnyikordultak. Azonnal a fülkeajtó felé fordultam, de a lámpa egyszeriben kialudt.

263

negyvennégy

JJAK ÉRTEK AZ ARCOMHOZ, megriadva szökkentem hátra az ajtó Ufelé. A szoba túloldaláról továbbra is hallottam a padlót karistoló körmök kaparászását.

– Közeleg – suttogta egy hang. – Az urunk közeledik.

– U-urunk? – hebegtem.

– Hazudnak! – nyugtatgatott a féldémon. – Ez csak egy újabb…

A fülemnél felhangzó jajveszékelés elnyomta a hangját. Ijedtemben hátraugrottam, és egy széket feldöntve, a kemény padlóra estem. A sivatagi szél az arcomba fújta a hajam, és annyira rám tapasztotta a ruháimat, hogy szinte megbénított. Dulakodás hangját hallottam, a féldémon szitkozódása csak alig volt erősebb a szellemek zagyva beszédénél és visításánál.

Aztán olyan hirtelen, ahogy kezdődött, vége lett. A szél elhalkult, és a szobában megint beállt a csend.

Teljes sötétség és abszolút csend.

– I-itt vagy még? – szólítgattam.

Nem felelt, helyette kaparászás hallatszott, és valami szövetféle súrolta a padlót. Felpattantam, de felbuktam az eldőlt székben, és megint elvágódtam, nekiütődve egy másik bútordarabnak. A tarkóm is nekivágódott valaminek, amitől a korábbi sebem szétnyílt, és a nyakamon vér csordogált.

A kaparászásnak vége szakadt, rögtön utána szipogást hallottam.

Szipogást és ajkak cuppanását.

Letöröltem a vért, és olyan gyorsan hátráltam, hogy a falnak ütköztem. Újrakezdődött a locsogás, aztán egy hangos pisszegésre 264

minden elcsendesedett. A távolból ki lehetett venni az Edison Csoport embereinek hangját, és ebbe kapaszkodva emlékeztettem magam arra, hogy egy laborban vagyok, nem pedig egy alagsori lyukba zárva, ahol holttestek másznak felém.

Hm, tulajdonképpen az igaz, hogy itt is van egy holttest…

De az nem egy oszló tetem!

Igaz, egy finom, friss test… amit démoni lelkek szálltak meg.

A kaparászás újraindult. Átöleltem magam, és amennyire bírtam, összeszorítottam a szemem.

Ó, ez aztán biztos segít!

Az nem, de ez igen! Arra gondoltam csak, hogy felszabadítsam azt a szellemet. Csak ezzel foglalkoztam, olyan erősen, amennyire csak mertem, de a szövetsuhogás és a körmök kaparászása egyre közeledett felém, annyira közel járt már, hogy még a padlóhoz érő gombok súrlódását is meg lehetett különböztetni. Átmásztam egy másik helyre, egy másik székbe ütköztem, és lehuppantam rá.

Csak engedd el! Ne aggódj a menekülés miatt! Engedd szabadon!

Behunytam a szemem, nem mintha számított volna. A szobában olyan vaksötét volt, hogy semmit sem láttam, még az őr testének kígyózását sem a padlón, nem látszott, milyen messze van, nem láttam...

Koncentrálj!

Folytattam az elengedést, a szellem felszabadítását, de a suhogás és a kaparászás, a sziszegés és a locsogás egyre közeledett. Másféle zajt is hallottam: fogak csattogását és csikorgását. És éreztem az édeskés démonszagot, ami az égett hús szagával keveredve, teljesen felkavarta a gyomromat.

Koncentrálj!

Azt tettem, de akármilyen erősen igyekeztem, az a lény nem morgott, nem sziszegett, és nem adta semmi jelét annak, hogy érezne valamit.

Forró lehelet égetett a bokámnál. Felrántottam a térdem, és átöleltem, miközben veszettül pislogtam, mert kétségbeesetten ki akartam venni legalább egy alakot, de persze a szobában teljes sötétség uralkodott. Egyszer csak abbamaradt a kaparászás, a súrlódás és csattogás, és ebből tudtam, hogy megérkezett hozzám.

265

Éles szakadás hallatszott, egy szövet kettéhasadt. Aztán másféle szakadás zaja, tompa, nyúlós, melytől a torkomból kitörni készülő

szűkölés is bennem ragadt, és csak kuporogtam a székemen, szorosan felhúzott lábakkal, hallgatva a rémes, nedves szakadás hangját, amit időnként roppanások tarkítottak, a repedő, szétpattanó csontok zaja.

Összeszorítottam a szemhéjam. Engedd el, engedd csak el…

Valami hideg és nedves csapódott a bokámnak. Visszarántottam a lábam, kezemet a számra tapasztottam, hogy elfojtsam a sikoltást.

Talpra ugrottam, de jeges ujjak markolták meg a lábam, és visszahúztak. Szorosan fogtak, kezek matattak a lábamon felfelé, ahogy igyekezett felhúzódzkodni rám.

Egyszeriben megvadultam, rugdosni és ütlegelni kezdtem, de szinte emberfölötti erővel tartott fogva, aztán már teljes egészében rajtam kuporgott, engem a székhez szögezve, és csak sziszegett, miközben émelyítően édeskés lehelete az arcomba csapott. Hűvös nedvességet éreztem a nyakamon. Nyaldosni kezdett, a vért nyalta le rólam.

Ököllel csapkodtam, és rugdostam, de közben arra gondoltam csak, hogy eleresztem. Egy pillanatra mintha éreztem volna, hogy enyhül vasmarkának szorítása. Oldalra vetődtem, arrébb gurultam, és valahogy sikerült kiszabadulnom. Négykézláb gyorsan elmásztam a falig.

Feltápászkodtam, és megpróbáltam elszaladni, de megint elbuktam a korábban felborított székben. Visszanyertem az egyensúlyomat, mielőtt elestem volna, aztán sebtében hátrálni kezdtem, minden pillanatban arra számítva, hogy ez a lény rám veti magát, és ledönt a lábamról. Nem történt meg, és ahogy hallgatóztam, onnan lehetett hallani a szörcsögését, ahol hagytam. Óvatosan eltávolodtam tőle.

Egy kattanással felkapcsolódott a villany, és megláttam az őrt, ahogy négykézláb gubbaszt, furcsán hajlott végtagokkal… olyan szögben, ahogy a karoknak és a lábaknak nem szabadna meghajolniuk.

Valamiféle éktelen rovarnak tűnt, törött, kicsavarodott végtagokkal, csontjai átütöttek a ruha szövetén. Fejét lógatva továbbra is szörcsögő

hangokat adott ki.

Oldalra léptem, hogy lássam, mit csinál: a véremet nyalta fel a padlóról. Gyorsan hátraléptem, mire felém fordította a fejét, de teljesen, annyira, hogy a nyakán lévő bőr elszakadt, és a feje szabadon forgott.

Felpördítette véres ajkát, ezáltal felfedte csupasz fogsorát, és 266

felszisszent. Aztán elindult felém, és kitekeredett végtagjai olyan gyorsan mozogtak, mintha pár centiméterrel a padló fölött lebegne.

A fülkeajtó felé rohantam. Villámsebesen elállta az utamat. Ekkor sziszegve és köpködve felágaskodott.

– Engedd már el, gyermekem! – suttogta egy ismerős hang a fülembe.

– V-visszajöttél! – Körbenéztem, felkészülve a bökdösésre és csipkedésre. – És a többiek…

– Elmentek, és ott is maradnak! Csak ez az egy van itt. Engedd el, és már kész is vagy!

– Megpróbáltam!

– De most itt leszek, hogy eltereljem a figyelmét, amíg újra próbálkozol!

Forró légroham csapott közém és a lény közé, és az megint felágaskodott, tekintetével a légáramot követve, ahogy a féldémon elsuhant mellette.

Behunytam a szemem.

– A nyakláncod! – figyelmeztetett.

– P-persze! – Lerángattam, és ránéztem, de nem akaródzott letennem.

A lény újra felém fordult. A féldémon szólt hozzá valamilyen idegen nyelven, és ez felkeltette az érdeklődését. Én a székre tettem a láncot, de karnyújtásnyira, aztán becsukott szemmel munkálkodtam az elengedésén.

Éreztem, ahogy a szellem acsarkodva elillan. Az apró kis kattanásra kipattant a szemem, követte a hangot az ajtó irányába.

– Igen, nyitva van – közölte a szellemlény. – Soha jobbkor! Most aztán könnyebb lesz végigcsinálnod!

A tudat, hogy nyitva áll az ajtó, megadta a szükséges többletenergiát, és legközelebb már csak azt a huppanást hallottam, ahogy az őr teste a földre zuhan.

– Kitűnő munka! – dicsért meg a féldémon. – Szedd össze a motyódat, és…

Mintha egy vulkánból jönne, olyan erővel csapott felém a forró levegő, az előzőek szelíd fuvallatnak érződtek mellette.

– M-mi ez? – kiáltottam.

267

– Semmi, gyermekem – vágta rá gyorsan. – De most jobb, ha sietsz!

268

negyvenöt

ELKAPTAM A NYAKLÁNCOMAT, és az ajtó felé rohanva a nyakamba Fakasztottam. Épp ki akartam kerülni az őr testét, amikor az felemelkedett, majd talpra állt, mintha a csontjai mégsem lennének ezer helyen eltöredezve. El akartam menni mellette.

– Állj! – dördült rám.

Megálltam, de fogalmam sincs, miért. Egyszerűen engedelmeskednem kellett annak a hangnak.

Hátrafordulva azt láttam, hogy az őr egyenesen áll, magasra emelt állal, villámló, földöntúli, zöld szemmel. Még hat lépésről is éreztem a belőle sugárzó hőséget.

– Diriel! – üvöltötte, körbenézve a szobában.

– Hm, itt vagyok, uram – válaszolt a szellem. – És ha megjegyezhetem, nagyon örülök, hogy látlak!

A lény a féldémon irányába fordult, és amikor beszélni kezdett, a hangja meglepően dallamosan csengett. Hasonlított a szellemlényhez, de mélyebb volt, férfiasabb, talán még varázslatos is. Én a padlóhoz szögezve álltam, és csak hallgattam.

– Több mint két évtizede nem feleltél a hívásomra! Merre jártál?

– Nos, tudod, ez érdekes történet. Szívesen elmondanám, de előbb…

– Arra kérsz, hogy várjak addig, amíg neked megfelel? – Mély hangjától a hőség ellenére kirázott a hideg.

– Semmi esetre sem, uram, de üzletet kötöttem ezzel a…

– Halandóval? – Úgy fordult felém, mintha most látna először. – Üzletet kötöttél egy halandó gyermekkel?

– Mondtam, hogy nem mindennapi történet, tetszeni fog neked…

269

– Ez a lány egy nekromanta! – mondta felém lépkedve. – Ez a ragyogás…

– Hát nem gyönyörű? Annyira elragadóan különbözőek ezek a halandó Variánsok! Közülük még a leggyengébbnek is van valami érdekessége, mint például ez a kellemes ragyogás.

– A nekromanta ragyogásából következtetni lehet a képessége erejére.

– Teljesen igaz, és ez jó dolog, mert egy ennyire erőtlen nekromantának nagyon komoly ragyogásra van szüksége ahhoz, hogy felkeltse a szellemek figyelmét!

Lenézően felhorkant, és odasétált hozzám. Meg se rezzentem, de csak mert kővé dermedtem az ijedtségtől.

Egy démon állt előttem, egy kifejlett démon. Ebben olyan biztos voltam, hogy a lábam is beleremegett.

Megállt előttem, a fejét félrehajtotta, és tetőtől talpig végigmért.

Aztán elmosolyodott.

– Szóval – kezdte a féldémon Diriel, – csak segítek kicsit ennek a szegény, védtelen nekromanta gyereknek…

– Feltételezem, hogy puszta nagylelkűségből…

– Nos, hát nem, úgy tűnik, a meggondolatlan csitri felszabadított!

Teljesen véletlenül. Tudod, milyenek a gyerekek, folyton a sötétség erőivel játszadoznak. Szóval, a helyzet az, hogy szívességet tett nekem, és uram, ha engeded, hogy eleget tegyek a vele kötött egyezségnek, utána rögtön a tiéd vagyok…

– Mennyire erősnek kell lennie egy gyerek nekromantának, hogy képes legyen egy féldémont felszabadítani? – lamentált. – Érzem az erődet, kislány! Valamit megváltoztattak rajtad, nem igaz? Fogalmam sincs mit, de egyszerűen bámulatos!

Felcsillant a szeme, és én azt éreztem, hogy belém hasít a tekintete, minta az erőm forrásának kellős közepébe pillantana, és miután megtette és újra elmosolyodott, megint megborzongtam.

– Lehetséges, de még csak gyerek, uram! Tudjuk, mit mond a Berithiai Egyezmény a gyermekek megnyeréséről! Egyetértek, hogy elég igazságtalan, de nemsokára felnőtt lesz, és ha megengeded, a javára szolgálna, ha teljesíteném az egyezségünket…

270

A féldémonra bámult. – Bármilyen üzletet kötöttél is vele, egy másik alkalommal teljesítheted. Nem hagyom, hogy megint ilyen könnyen kicsússz a markomból! Előszeretettel eltünedezel!

– De a lány…

– Elég ereje van ahhoz, hogy akkor idézzen meg téged, amikor csak akar! – Visszafordult felém, és mielőtt elmozdulhattam volna, megfogta az államat, és a halott őr bizarr módon meleg ujjai közt tartotta.

Megemelte az arcomat, és ezt mormolta: – Nőj nagyra, kicsikém! Légy erős és hatalmas!

Forró légroham érződött. Diriel odasúgta: – Sajnálom, gyermekem! – És már ott sem voltak.

Átugrottam az elesett őr testét, és az ajtóhoz rohantam. A kilincs elfordult, mielőtt hozzáértem volna. Körbenéztem, készen arra, hogy elszaladok, de nem volt hova. Előhúztam a fegyveremet, és a falig hátráltam. Az ajtó kinyílt, és egy alak nézett be rajta.

– L-Lauren néni! – suttogtam.

Megtántorodtam. Volt idő, amikor majdnem megfulladtam Lauren néni folytonos anyáskodása miatt, de két hét után, amikor csak magamra és azokra a gyerekekre támaszkodhattam, akik éppolyan rémültek és elveszettek voltak, mint jómagam, a Lauren néni arcán tükröződő aggodalom olyan volt, mint meleg takaró egy fagyos éjjelen, és én legszívesebben a karjaiba vetettem volna magam, azt kérve: Vigyázz rám! Hozd helyre!

Nem tettem. Ő volt, aki hozzám rohant, megölelt, és bármennyire csodálatos volt is az a másik érzés, hogy mentsen már meg valaki, elmúlt, és azon kaptam magam, hogy elhúzódom, és a következőket mondom: – Ne már! Tudom az utat!

Míg kisiettünk, visszapillantott a szobába, és meglátta az őr testét.

A szájához kapott. – Ez nem a…

Szinte azonnal a szavába vágtam, igaz, dadogva: – É-én nem tudom, mi történhetett! M-megijedtem, ő meg csak besétált ide, és…

Megölelt, és,ezt suttogta: – Minden rendben, édesem!

Természetesen hitt nekem. Számára még mindig a kis Chloé voltam, akinek soha nem jutna eszébe halottakat feltámasztani.

Ahogy kiosontunk a folyosóra, észrevette a fegyvert, és elvette tőlem, még mielőtt észbe kaptam, hogy mit csinál. Tiltakoztam, mire 271

így szólt: – Ha használnunk kell, majd én húzom meg a ravaszt? – Tudtam, hogy így próbál megvédeni attól, hogy le kelljen lőnöm valakit. Nem is akartam én senkit sem meglőni, de volt valami abban, hogy az ember lemond a hozzánőtt fegyverről, és ezáltal visszaesik abba a szerepbe, amibe már valójában nem tartozik.

– Simon és Tori dr. Davidoff irodájában van – suttogtam neki.

– Erre megyünk! Hosszabb ugyan, de kevésbé valószínű, hogy belefutunk valakibe.

Befordultunk a sarkon, amikor egy kopaszodó őr lépett ki az egyik szobából. Megpróbáltam visszarántani Lauren nénit, de az őr akkorra már meglátott bennünket.

– Ne mozdulj, Alan! – figyelmeztette Lauren néni, felemelve a fegyvert. – Lépj vissza abba a szobába, és zárd…

– Alan! – szólalt meg egy hang az őr háta mögött.

Megfordult. Abban a pillanatban elhangzott egy lövés, és az őr holtan esett össze. Mrs. Enright állt ott, a fegyverét leengedve.

– Igazán utálom az ilyesmit! – mondta, újra felemelve a fegyverét. – Olyan elképesztően primitív! Persze gondoltam, hogy jól jön majd!

Lauren nénire pillantottam. A bénító varázslat sóbálvánnyá változtatta.

– Nézd, Chloé, mit tett a nénikéd! – intett Mrs. Enright a földön mozdulatlanul fekvő őrre. – Milyen kár! Ezúttal nem ússza meg egyszerű házi őrizettel!

Lauren néniről a halott őrre néztem.

Mrs. Enright felkacagott. – Abban mesterkedsz, hogy feléleszd, nem igaz? Micsoda leleményes lány! Gyanítom, hogy ezt is neked köszönhetjük! – intett szabad kezével a falon mutatkozó repedésekre. – Ezt szeretem benned! Leleményes, okos, és ezek szerint – mutatott megint az őrre – minden egyes találkozásunkkor egyre magabiztosabb a saját erejében! Szinte szeretném, hogy életet lehelj belé, csak hogy lássam, miként csinálod!

– Engedjen el bennünket, vagy…

– Nálam van a fegyver, Chloé! A te fegyveredet tovább tart előkészíteni. Ha az őrnek csak egy izma is megrándul, búcsút mondhatsz Lauren nénikédnek! Nem szoktam alkudozni, de veled még talán üzletet is köthetünk. Talán lehetnénk…

272

Ebben a pillanatban egy sötét alak ugrott a hátára. Miután elesett, kicsavarodott, hogy lássa, egy hatalmas, fekete farkas szögezi a földhöz.

Kinyitotta a száját, hogy varázsigét szórjon, de Derek a blúza hátuljánál fogva megragadta, és a falhoz csapta. Mrs. Enright összeszedte magát, és arrébb gurulva idegen nyelven ismételgetett valamit. Derek újfent megragadta, és nekilendítette a falnak. Amikor nekiütődött, egy roppanás hallatszott, aztán elterült a földön, és többé nem moccant.

Előrerohantam.

– Chloé! – kiáltott rám Lauren néni, ahogy kiszabadult a bénító varázslat alól.

– Ez Derek! – mondtam neki.

– Tudom! Ne…

De már mellette voltam, és mellé kuporodtam, ahogy ott lihegett, a horpasza hullámzott, igyekezett visszanyerni az önuralmát. Két marokkal kapaszkodtam a bundájába, még az arcomat is beletemettem, mert az fenyegetett, hogy menten elsírom magam.

– Jól vagy! – nyugtáztam. – Annyira aggódtam!

– Nem te voltál az egyetlen! – válaszolt egy hang.

Amikor felpillantva Lizt láttam meg, elmosolyodtam. – Köszönöm!

– Én csak elkísértem az útra, aztán nézd, mi történt… – intett Derek felé. – Azt tudod, hogy a vakoknak mennyire szükségük van látó kutyákra, nem? Nos, kiderült, hogy a vérfarkasoknak igen jól jön egy ajtónyitogató, kopogó szellem!

Derek egészen mélyről morogva reagált, aztán megbökött.

– Mennünk kell, tudom!

Kezdtem felállni, de nekem támaszkodott. Éreztem a szíve zakatolását. Orrát a nyakamnak nyomta, és mélyet lélegzett, megrázkódott, és lelassult a szívverése. Amikor megint megszagolt, orrával egészen a tarkómig nyúlt, ahol rábukkant a vérre. Felmordult az aggodalomtól.

– Csak bevertem valamibe! – nyugtattam meg. – Jól vagyok!

Kezemet még egyszer utoljára a bundájába fúrtam, szorosan megöleltem, aztán feltápászkodtam. Lauren nénihez fordultam, aki csak állt ott, csodálkozva. Nem tett mást, csak engem nézett.

– Mennünk kell! – jelentettem ki.

273