hat

ACSORA UTÁN ANDREW FELHÍVTA A FIGYELMÜNKET ARRA, hogy Vtízkor lámpaoltás. Ő addig dolgozni fog, megpróbálja behozni a munkájában történt lemaradást, mi meg érezzük jól magunkat.

A baj csak az, hogy semmi kedvünk nem volt sem szórakozni, sem pedig kialudni magunkat. A régi életünket szerettük volna visszakapni, megállítani az Edison Csoportot, kiszabadítani Lauren nénit és Rae-t, megtalálni a fiúk apját, és apám tudomására hozni, hogy biztonságban vagyok. Társasjátékok mellett üldögélni kínzással is felérne most – Andrew pedig pont ezt javasolta, az egész házban nem lévén más lehetőség a kikapcsolódásra.

Torival a szobánkba indultunk, amikor Gwen betoppant a terembe, hogy elbúcsúzzon.

– Kérdezhetnék néhány dolgot, mielőtt elmegy? – érdeklődött Tori a lépcsőn lefelé siető Gwentől. – Nekem új ez az egész boszorkányosdi, és tudom, hogy holnap kezdjük az órákat, de ha lenne ideje pár kérdésre…

Gwen szélesen elmosolyodott. – Mindenképp! Rendszerint én vagyok itt, akit tanítanak, úgyhogy alig várom az ellenkezőjét! Gyere be a nappaliba, és beszélgessünk!

Irigység nyilallt belém. Nekem is volt kérdésem! Milliónyi. És ki az én tanárom? Margaret, aki nem éppen az a lógjunk együtt és csevegjünk egyet típus. Nem beszélve arról, hogy ő az egyik a hitetlenkedők közül.

Felcammogtam a lépcsőn, és észre sem vettem, hogy a fiúk ajtaja nyitva van, amíg Derek ki nem nyúlt, és meg nem simította a könyökömet.

33

– Hé! – szóltam erőltetett mosollyal.

– Dolgod van? – kérdezte a suttogásnál alig hangosabban.

– Bárcsak lenne! Mi van?

Hátrapillantott a fürdőszoba ajtaja felé, ami alól fény szűrődött ki.

Hozzám közelebb lépve a hangját még halkabbra fogta. – Arra gondoltam, hm, ha nincs más terved, talán elmehetnénk…

A fürdőszoba ajtaja kivágódott, Derek összerezzent. Simon kijött hozzánk.

– Jó, hogy megtaláltad Chloét! – kezdte. – Nos, akkor mi legyen?

Ezúttal nem szándékozom kimaradni a kalandokból!

– Minden kalandunk véletlenül történt – mondtam, – és boldogan kihagytuk volna a legtöbbjüket! – Felnéztem Derekre. – Mit kezdtél mondani?

– Semmit. Csak azt, hogy azért nem kéne túlzásba vinnünk.

– Rendben! Tehát, akkor mit csináljunk?

– Ma este már semmit. Csak… mindegy! – Ezzel visszavonult a szobájukba.

Simonra néztem.

– Ja, elég fura gyerek. Beszélek vele. Pár perc múlva megyek utánad!

Elindultam a szobánk felé, addigra Tori is felért. Bementünk, váltottunk pár szót, ami elég akadozva ment, de szerencsére félbeszakította Simon kopogtatása.

– Mindenki fogadóképes? – kérdezte, és már nyitotta is az ajtót.

– Már ne is haragudj! – dorongolta le Tori. – Legalább adnál esélyt arra, hogy válaszoljunk?

– Figyelmeztetés volt, nem kérdés! Csak udvarias akartam lenni.

– Az udvariasság azt jelenti, hogy megvárod…

Feltartottam a kezem. Csak ennyi kellett, és abbahagyták a civakodást.

– Találtam valamit! – kezdte Simon, miután besétált. Előkapott egy régimódi kulcsot a zsebéből, és rám vigyorgott. – Az öltözőasztalom fiókjának a hátoldalára volt ragasztva. Mit gondolsz, hova szól?

Eldugott kincset rejt? Vagy titkos átjárót? Esetleg egy lezárt szobához való, ahol az öreg, bolond Edna nénit tartják fogva?

34

– Valószínűleg egy másik öltözőszekrényt nyit – vetette közbe Tori, – amelyiket már vagy ötven éve kidobtak!

– Remek példája vagy annak, mekkora tragédia, ha az ember képzelőerő nélkül születik! Gyűjtenek pénzt vajon azoknak is? – Újra felém fordult. – Chloé, kérlek, segíts ki!

Elvettem tőle a kulcsot. Súlyos volt és rozsdás. – Határozottan régi, ezt megállapíthatom. Ráadásul elrejtették. – Simonra pillantottam. – Unatkozol, mi?

– Halálosan! Akkor eljössz velem egy kis felfedezőútra?

Tori a szemét forgatta. – Azt hiszem, én lefekszem, és azt fogom álmodni, hogy otthon vagyok, olyanok társaságában, akik nem abban lelik élvezetüket, hogy bezárt ajtók után koslatnak!

– Hahó, említettem már, mennyire nem vagy belevaló? – vágott vissza Simon. – Sebaj, minél több időt töltesz velünk, annál hamarabb elmúlik! – Rám nézett: – Na, jössz?

Nem válaszoltam azonnal, mire így szólt: – Nem? – A csalódottság elmélyítette a hangját, de aztán erőltetett mosollyal rendezte a sorait: – Rendben! Fáradt vagy…

– Nem arról van szó! Inkább… rá kéne jönnünk, ki volt az a srác, akit láttam, és kideríteni, mi köti ehhez a házhoz.

– Miféle srác? – érdeklődött Tori.

Meséltem neki a fiú szelleméről, és hozzáfűztem: – Tudom, hogy Derek szerint ma éjjel már nem kéne túl sok mindent tennünk, de…

– De úgy látszik, ez csak ránk vonatkozik, hiszen ő nyomozhat a kölyök után! Elment, és nem is akarta, hogy csatlakozzunk. Szerinte gyanút kelt, ha mindnyájan elcsellengünk.

Derek tehát nélkülem keresgél? Erőt vett rajtam a… nem is tudom, talán a csalódottság? Aztán a korábbi folyosói jelenet jutott eszembe.

Csak nem akart volna engem is magával vinni? Szomorúságom ettől csak fokozódott.

– És mi van azzal az önvédelemmel? – kérdezte Tori.

– Persze, végül is… – felelte erre Simon, – jobb a semminél!

– Most jut eszembe, hogy valamit még meg kéne csinálnom – szabadkoztam. – Ti csak menjetek!

Úgy néztek rám, mintha azt javasoltam volna, hogy ugorjának cápák közé. Valójában ez nem is olyan rossz hasonlat. Ha Simon és Tori 35

együtt végzi az önvédelmi gyakorlatokat, az nagyon valószínű, hogy vérontáshoz vezet!

– Mire gondoltál? – érdeklődött Simon.

– Csak arra… nos, mivel a nénikémet… láttam tegnap éjjel, és szeretném…

– Megidézni – fejezte be Tori helyettem. – Tudni akarod, hogy halott-e, igaz?

Simon szigorúan pillantott rá a nyers fogalmazás miatt, de én rábólintottam. – Igaz. És Lizt is. Lizzel is fel szeretném venni a kapcsolatot. Hasznunkra lehet a nyomkeresésben. A baj csak az, hogy közben véletlenül megidézhetem azt a másik fickót is.

– Pont ezért nem szabad egyedül csinálnod! – mondta erre Simon. – Maradok!

– En is! – csatlakozott Tori. – Ha tényleg megidézed a démonsrácot, talán én szólásra bírhatom!

Kinyújtotta felém a kezét. A belőle áradó energia lassacskán gömbbé kezdett formálódni benne.

– Rendben! – egyeztem bele.

36

hét

SZELLEMIDÉZÉS KORÁNTSEM OLYAN ELEGÁNS DOLOG, mint a Afilmeken. Alapjában véve pont az ellenkezője a szelleműzésnek.

Behunyt szemmel elképzelem, ahogy előhúzom, ahelyett, hogy visszalökném.

Szerencsés esetben van nálam valami, ami az elhunythoz tartozott.

Mielőtt Tori anyja elkobozta volna, erre a célra Liz kapucnis pulcsiját használtam. A nénikémtől semmi nem volt nálam, így csak egy módon sikerülhet, mégpedig, ha eleve a közelben keringenek, készen a kapcsolatfelvételre.

Gyanítottam, hogy egy lélek valóban itt köröz: az a ma reggeli pofa.

Kísértést éreztem, hogy tovább vallassam, de a fejemben egy hang, mely gyanúsan Derekére emlékeztetett, óva intett tőle. Eddig úgysem volt túlságosan közlékeny, ráadásul felbosszantottam azzal, hogy elűztem. Így aztán, a szobánk padlóján ülve, kínosan ügyeltem, hogy csak a nénikém és Liz képe legyen világosan előttem, és azokat váltogassam.

Míg reméltem, hogy a nénikémet ezúttal nem fogom látni, Lizzel, korábbi szobatársammal a Lyle Házból, tényleg nagyon szerettem volna kapcsolatba lépni. Aznap éjjel ölték meg, amikor odaérkeztem. Eltartott egy darabig, mire elhitte magáról, hogy halott, utána viszont nem volt hajlandó átlépni a túlvilágra. Velünk maradt, és segített.

Egy szellem tökéletes kém lehet, Liz ráadásul féldémon is volt, mint a ma reggeli srác: telekinetikus, azaz kopogó szellem. Valóban nagy hasznát vennénk, de leginkább azért akartam látni, hogy biztos lehessek, minden rendben van vele.

37

– Az a nyaklánc elvileg megvéd a szellemektől, nem igaz? – kérdezte Tori pár percnyi sikertelen szellemidézés múltán.

Simon szóra nyitotta a száját, hogy leszidja, amiért félbeszakított, de közbevágtam.

– Az nyilvánvaló, hogy így is látom őket – válaszoltam. – Vagy nem működik, vagy enélkül még rosszabb lenne, ezt egyszer még le kell tesztelnem. Beszélni is akarok erről Margarettel.

– Értem, de ha távol tartja a szellemeket, lehet, hogy emiatt nem jön Liz sem!

Ebben volt logika. Mégis… A nyakláncomat babráltam. Ha működik, mi az, amitől még a tudtomon kívül megvéd? Vajon van borzalmasabb egy telekinetikus féldémon srácnál is?

– Miért nem veszed le? – kezdeményezte Tori.

– Azért, mert… – fortyant fel Simon, de visszafogta magát. – Hagyjuk még egy kicsit, hogy így próbálgassa! Egy kis időre van csak szüksége, és időnk az van dögivel. Ha unatkozol, a mi szobánk üresen áll!

Torin látszott, hogy szívesen visszaszólna, de nem nagyon volt érve Simonnal szemben.

– Jól elleszek én itt! – felelte inkább, én pedig folytattam a szellemidézést.

Mivel Liz volt, akit valójában látni akartam, főleg rákoncentráltam, és csak időnként küldtem néhány hívó szót a nénikémnek, abban reménykedve, hogy nem jön rá válasz. Mikor Liz végül is nem reagált, egyre határozottabban próbáltam Lauren nénikémmel kapcsolatba lépni.

Meg akartam bizonyosodni arról, hogy még életben van, egyszerűen tudnom kellett, ezért a tőlem telhető legnagyobb erőkifejtést tettem a megidézésére.

– Ne! – suttogta Tori.

A szemhéjam felpattant. – Mit ne?

Összehúzta a szemöldökét.

– Azt mondtad, ne!– emlékeztettem.

– Hm, én ugyan nem, ki sem nyitottam a számat!

– Tényleg nem – helyeselt Simon. – Biztos egy szellemet hallasz!

Behunytam a szemem, és Lizre összpontosítottam.

– Ne! – suttogta egy erőtlen női hang. – Kérlek, kicsim!

38

Összerándult a gyomrom. Ez nem is Liz! De Lauren néni sem hívott soha így! Vagy igen? Egyszeriben elbizonytalanodtam.

– Ha van itt valaki, bárki is az, fedje fel magát!

Semmi nem történt.

– Az amulett! – emlékeztetett Tori suttogva. – Ha nem tud átjönni, biztosan az akadályozza benne!

A nyaklánchoz nyúltam.

– Ne! – suttogta a hang. – Veszélyes!

– Nem akarod, hogy levegyem?

Nem jött válasz. A kezem annyira remegett, hogy az amulett szinte kopogott a mellcsontomon.

– Gyerünk! – biztatott Simon. – Melletted leszünk! Bármi baj történik, visszateszem rád!

Kezdtem felemelni a láncot.

– Ne! Kérlek, kicsim! Túl veszélyes. Ne itt! Mert akkor jönni fog!

– Ki fog jönni?

Csend lett. Aztán, mintha hallottam volna a suttogását, de olyan gyengén, hogy a szavakat nem tudtam kivenni.

– Figyelmeztetni próbál valamire, de nem értem pontosan! – tolmácsoltam nekik.

Simon intett, hogy vegyem le a nyakláncomat. Átemeltem a fejemen…

– Mi a nyavalyát csináltok? – üvöltötte egy hang.

Derek toppant be a szobába, és természetesen, visszaerőltette rám a nyakláncot. – Az amuletted nélkül idézel szellemet? Elment a józan eszed? Épp ma reggel csalogatott egy szellem a tetőre, ahol majdnem meg is ölt!

Simon felpattant. – Nyugi, oké? Lizzel próbáltunk kapcsolatba lépni, aztán egy kísértet figyelmeztetni akarta Chloét valamire, de ő nem hallotta tisztán, ezért javasoltuk, hogy vegye le a nyakláncot, hátha attól jobban sikerül megjeleníteni!

Derek jellegzetesen mogorva tekintete meg sem rebbent. – Csak mert ti azt tanácsoljátok, még nem jelenti azt, hogy hallgatnia is kell rátok!

Ennél már jobban tudhatná!

– Persze, de van benne logika – mentegetőztem. – Óvatos voltam! És ha nem rontasz így ránk, akkor a saját szemeddel láthattad volna!

39

Derek továbbra is morcos maradt, szinte fenyegetően közeledett felém. Ezt senki más nem tudja így, csak ő, de szerencsére volt benne tapasztalatom, és álltam a sarat.

– Fennhagyom a láncot – egyeztem bele, – de még egyszer próbálkozom! Ha még mindig a közelben van, lehet, hogy leveszem!

– Ki az?

– Én-én-én – hebegtem összeszorult torokkal. – T-talán a nénikém.

N-n-nem hiszem, de… újra meg kéne próbálnom!

Derek dühe lecsillapodott. Beletúrt a hajába, és sóhajtva bólintott. – Oké! Tedd azt! Ha visszajön, és úgy látszik, megint figyelmeztetni akar, akkor… meglátjuk, mit tehetünk a nyaklánccal kapcsolatban!

Jelezhettem volna, hogy ez valójában az én döntésem, de kezdett lenyugodni, és nem akartam megint felbosszantani!

Így aztán még egyszer nekifogtam. Ezúttal sem volt szerencsém.

– Nem akarja, hogy itt idézzem meg – magyaráztam.

– Tényleg? Valószínűleg azért, mert fél, hogy előhívod azt az idióta féldémont! – Derek szünetet tartott, aztán visszavett egy kicsit a gunyorosságából. – Holnap majd járunk egyet, messzebbre kerülünk a háztól, és ott újra megpróbáljuk!

– Én is jövök! – ajánlkozott Tori. – És ha megjelenik az az őrült?

Felemelte az ujjait. Az ujjvégei felett kavargó energiagömb jelent meg. Vigyorogva hátrahúzta a kezét, mintha csak egy labdát hajítana el.

Az a falnak ütődött és felrobbant, a belőle záporozó szikrák megperzselték a tapétát.

– Huppsz! – bukott ki belőle.

Derek megpördült feléje. – Mit képzelsz? Mi a francot csinálsz?

– Vakítok! Nem tudtam, hogy ez lesz belőle!

Derek odacaplatott, és letörölte a falat. Az égésnyomok persze megmaradtak rajta.

– Senki nem fogja észrevenni! – próbálkozott Tori. – Ha meg igen, biztosan nem fogja a varázsigéimre kenni!

– Nem érdekel! Valaki megláthatott volna!

– Akkor legfeljebb bajba kerülök, mert összekoszolom a tapétát!

Nyugi, túlélem!

– Egyáltalán nem érted az egészet, ugye? Nem engedhetünk meg magunknak ilyesmit! Már így is eléggé nyugtalanok, milyen erősek 40

vagyunk! Vissza kell vennünk ebből, különben annyira megrémisztjük őket, hogy a végén úgy döntenek, tényleg laborba kell zárni bennünket!

– Na, ez azért egy kis túlzás! – vágott közbe Simon. Amikor erre Derek nekitámadt, felemelte a kezét és nyugodt, mély hangon így szólt: – Figyu, tudom, miért borultál ki…

– Nem borultam ki!

– Oké, csak… szerintem is óvatosnak kell lennünk, de a kísérletekről itt már tudnak. Nem várják el, hogy normális Variánsok legyünk. Jó, mondjuk bútorokat nem kéne dobálnod, Torinak meg abba kéne hagynia a tűzlabdázást, de alapjában véve, végül is…

– Tudniuk kell – fejezte be Tori. – Ha meg akarjuk őket győzni arról, hogy az Edison Csoport elrontott bennünket, ezt is látniuk kell!

Tisztában kell vele lenniük, mire vagyunk képesek! Tudniuk kell, hogy át tudsz hajítani egy heverőt a szobán! Tudniuk kell, hogy Chloé képes halottakat feltámasztani!

– Nem! – Amikor erre senki nem felelt, Derek mindannyiunkat végigmért, és zord tekintete rajtam állapodott meg. – Egyáltalán nem!

– Hm, én vagyok az egyetlen, aki befogta a száját! – emlékeztettem.

– Csak azt akarom mondani, hogy mindegyikünknek vissza kell fognia magát. Nem adhatunk nekik semmilyen okot arra… – Hirtelen felnézett. – Andrew közeledik! – Még egyszer metszőn a megpörkölődött tapétára nézett, aztán kiviharzott a szobából.

Andrew szerette volna, ha már lefekszünk, így Simonnak nem maradt más, mint éjszakára ellenőrizni a vércukorszintjét. Én lementem vízért, és épp a poharat vettem elő, amikor Andrew betoppant.

– Simon szerint nem tudsz aludni, ezért hoztam neked valamit. – Egy kis pirulát tett a tenyerembe. – Egy fél adag, recept nélkül kapható altató. Nem mondom, hogy vedd be, meg sem fogom kérdezni, hogy bevetted-e, mert biztos vagyok benne, hogy elég altatót kaptál a Lyle Házban! Viszont szerintem fontos, hogy éjjel jól kipihend magad.

Amennyiben úgy döntesz, hogy beveszed, a hűtőben találsz vizet!

Ezzel kiment. A gyógyszerre bámultam. Túl egyszerű megoldásnak tűnt. Meg kell tanulnom a szellemekkel bánni, mert egyhamar nem szabadulok meg tőlük. De Andrew-nak igaza van: alvásra van 41

szükségem. Kipihenten jobban megy majd holnap a gyakorlás. És mégis…

– Vedd be!

Ijedtemben ugrottam egyet. Derek odasétált a pulthoz, és kivett két almát a tálból.

– Alvásra szükséged van! Senkit nem fogsz lenyűgözni azzal, ha nem alszol! Nagy hülyeség lenne!

Ó, Derek! Mindig ez a bátorítás!

– És veled mi lesz? – kérdeztem. – Azt mondtad, megint közel állsz az átváltozáshoz.

– Nem ma éjjel lesz! Ha meg igen, akkor… – vállat vont, és beleharapott az almába.

– Jössz és felébresztesz?

– Ja! – csámcsogta teli szájjal.

A hűtőben lévő kancsóból teletöltöttem a poharamat. – Szóval, mit gondolsz a…?

Mondat közben megfordultam, és rájöttem, hogy magamhoz beszélek, miközben a konyhaajtó becsapódott.

42