XIV.
LEN BURKER JÁTSZMÁJA

Harminckét nap telt el március 22-e éjszakája óta, mikor Len Burker megszökött Mrs. Branican és a karaván többi tagja elől. A többiekre nézve oly végzetes kimenetelű homokvihar neki meghozta az alkalmat, hogy végrehajtsa tervét. Magával hurcolta Jane-t, és a kísérő csapat bennszülött tagjaival szövetkezve elhajtotta a legerősebb tevéket, köztük a John kapitány váltságdíját hordó állatokat is.

Len Burker sokkal kedvezőbb helyzetben volt, mint Dolly és emberei, a tekintetben, hogy eljusson a Fitzroy folyó völgyébe, az indákhoz. Bujkálásai során sokszor került kapcsolatba nomád törzsekkel, megtanulta nyelvüket, megismerte a szokásaikat. Az elrabolt váltságdíj segítségével kedvező fogadtatásra számíthatott a táborban. És ha John kapitányt sikerül kihoznia a kezük közül, már minden csak rajta múlik, és ez egyszer...

Amint otthagyta a karavánt, Len Burker sietve haladt északnyugat felé. Napkeltekor már jó néhány mérfölddel maga mögött hagyta cimboráival Dolly csapatát.

Jane sírva könyörgött a férjének, kérve kérte, hogy ne hagyja ott Dollyt és a többieket minden nélkül a sivatag közepén, hiszen ezzel újabb gazsággal tetézi azt a másikat, melyet Godfrey születésénél már egyszer elkövetett. Megpróbálta rávenni, hogy gyalázatos viselkedését legalább most próbálja jóvátenni, adja vissza anyjának a fiút, és segítse ő is Dolly szándékát, hogy megkeressék John kapitányt.

De nem ért el semmit. Minden hiába volt. Senki sem bírta volna Len Burkert saját útjáról letéríteni. Már csak néhány nap, és minden az ölébe hullik. Dolly és Godfrey elpusztul az éhezéstől és a szenvedésektől, John Branican végleg eltűnik, és Edward Starter vagyona Jane-re száll, vagyis az ő kezébe kerül, és ő tudni fogja, mit kezdjen a milliókkal!

Így tehát semmi jót nem lehetett várni ettől a nyomorulttól. Hallgatást parancsolt az asszonynak, aki kénytelen volt összehúzni magát a durva fenyegetések súlya alatt, mert azt is jól tudta, hogy ha a férfinak nem volna rá szüksége Dolly vagyonának megkaparintásához, már rég elhagyta volna, talán még rosszabb is történt volna. Arra nem is gondolhatott, hogy visszafusson, és megkeresse a karavánt. Egymagában semmire se jutott volna. Egyébként is két bennszülött állandóan rajta tartotta a szemét.

Nem sok említésre méltó dolog történt Len Burker további útja során. Volt elegendő teherhordó állatuk, volt elegendő ennivalójuk. Ilyen körülmények között hosszú útszakaszokat tettek meg a Fitzroy folyó felé vezető úton, az emberei hozzá voltak szokva a nehéz viszonyokhoz, és kevésbé viselte meg őket az utazás, mint a fehéreket, mióta Adelaide-ből elindultak..

Tizenhét nap alatt, április 8-án érte el Len Burker a folyó bal partját, éppen azon a napon, mikor Mrs. Branican és a többiek összeestek az utolsó pihenőn.

Len Burker itt már bennszülöttekkel is találkozott, akik pontos felvilágosítással szolgáltak az indák tartózkodási helyéről. Miután ebből kiderült, hogy a törzs továbbment a folyó mentén nyugat felé, elhatározta, hogy ő is utánuk megy, és felveszi a kapcsolatot a Willi nevű törzsfőnökkel.

Ez az út már nagyon egyszerű volt. Április hónapban Észak-Ausztrália vidékein már nem elviselhetetlen az időjárás, bármily közel is fekszik az Egyenlítőhöz. Nyilvánvaló, hogy ha Mrs. Branican karavánja eljutott volna a folyóhoz, véget ért volna nyomorúságuk. Néhány napon belül az indákkal is találkozhatott volna, hiszen Johnt és Dollyt így is csak mintegy nyolcvanöt mérföldnyi távolság választotta el egymástól.

Mikor Len Burker megbizonyosodott arról, hogy már csak két-, legfeljebb háromnapi járásra van a törzstől, úgy döntött, hogy itt pihenőt tart. Azt nem vállalhatta, hogy Jane-t magával viszi az indák közé, és megengedi, hogy találkozzék John kapitánnyal, és leleplezze őt a kapitány előtt. Úgy rendelkezett, hogy a bal parton üssenek tábort, és a szegény asszony megint csak hiába esdekelt, ott hagyta őt két bennszülött őrizete alatt.

Mindezek után folytatta társaival az utat nyugat felé. Ott lépdeltek a hátastevék és az értékes ajándékokkal megrakott málhás állatok.

Len Burker április 20-án érkezett az indákhoz, aznap, hogy olyan nyugtalanság fogta el őket a fekete rendőrség közelsége miatt, amely mintegy tíz mérföldnyire a folyás irányában tartózkodott. Willi már nagyban készülődött, hogy felszámolja a tanyájukat, és feljebb meneküljön az Arnhem-föld vidékére, mely már Észak-Ausztrália tartományhoz tartozik.

John kapitány ezen a napon Willi parancsára be volt zárva a kunyhójába, hogy megakadályozzák esetleges szökési kísérletét. Így sejtelme se volt, hogy Len Burker odaérkezett, és rögtön tárgyalásba kezdett az indák főnökével.

A tárgyalások egyébként nagyon simán folytak. Len Burkernek már régebben is volt kapcsolata ezzel a törzzsel. Ismerte a kapzsi főnököt is, tudta, hogy az alku kizárólag John kapitány váltságdíjának mértéke körül fog folyni.

Willi láthatólag kész volt örömmel átadni a foglyot megfelelő váltságdíj ellenében. A sok vászon, csecsebecse és különösen a tekintélyes dohánymennyiség, melyet Len Burker kirakott eléje, és cserébe kínált, nagyon jó kedvre derítette. De ravasz kereskedőként azt hangoztatta, hogy nem válhat meg egykönnyen egy olyan fontos embertől, mint John kapitány, aki hosszú évek óta együtt élt már a törzzsel, és oly sok hasznos szolgálatot tesz nekik. Egyébként azt is tudta, hogy a kapitány amerikai származású, sőt már arról is hallott, hogy egy expedíció alakult a kapitány kiszabadítására, amit Len Burker is megerősített, azt állítva, hogy éppen ő ennek az expedíciónak a vezetője. Mikor aztán Len Burker rájött, hogy Willit módfelett nyugtalanítja a Fitzroy alsó szakaszánál tartózkodó fekete rendőrség közelsége, kihasználta ezt a körülményt, és gyorsan dűlőre vitte a vásárt. Burkernek az is fontos volt, hogy a kapitány kiszabadulása titokban maradjon, ezért az indák sietős távozásával minden valószínűsége megvolt annak, hogy üzelmei nem kerülnek napvilágra. Így John Branican végleges eltűnését sohase fogják az ő számlájára írni, ha a vele levő kísérők hallgatni fognak; hallgatásukról pedig ő fog gondoskodni.

Így történt, hogy Willi elfogadta a váltságdíjat, és a cserét április 22-én nyélbe ütötték. Az indák még aznap este elhagyták a táborhelyet, és elindultak felfelé a Fitzroy folyó mentén.

Íme ez volt Len Burker nagy tette, így érte el célját, és most csak az a kérdés, hogyan oldja meg saját hasznára a kialakult helyzetet.

Április 23-án reggel nyílt meg a kunyhó ajtaja. John Branican ott találta magát Len Burkerrel szemben.

Tizenöt év telt el azóta, hogy a kapitány utoljára kezet fogott vele San Diego kikötőjében, a Franklin indulásakor. Így nem ismerte fel, de Len Burker meg volt döbbenve, hogy John aránylag mily kevéssé változott. Éltesebb lett nyilvánvalóan - negyvenharmadik évében járt most -, de sokkal kevésbé, mint hinni lehetett volna a bennszülöttek között való hosszú tartózkodás után. Férfias vonásai szemernyit se változtak, határozott tekintetében most is az a régi tűz csillogott, haja dús maradt, ha itt-ott meg is fehéredett. John olyan erős és egészséges volt, hogy ő bizonyára kibírta volna az ausztrál sivatagon át vezető menekülés megpróbáltatásait, azokat a megpróbáltatásokat, melyeknek szegény bajtársa áldozatul esett.

Amint Len Burkert megpillantotta, John egy pillanatra visszariadt. Most először találkozott fehér emberrel, mióta az indák fogságában volt. Most először történik meg vele, hogy egy idegen szóba áll vele.

- Kicsoda ön? - kérdezte.

- Egy amerikai San Diegóból.

- San Diegóból?

- Én vagyok Len Burker.

- Ön az?

John kapitány odarohant Len Burkerhez, kezét szorongatta, átölelte. Hogyan? Ez az ember Len Burker volna? Hiszen ez lehetetlen. Ez csak lázálom lehet. Nem jól érthette a nevet. Valami képzelődés űz vele játékot. Hogy Len Burker, Jane férje...

E pillanatban eszébe se jutott John kapitánynak, milyen ellenszenvet váltott ki belőle Len Burker annak idején, milyen gyanús volt szemében ez az ember.

- Ön az, Len Burker?

- Én magam, John.

- De itt, ezen a vidéken? Ó, biztos ön is fogságba esett...

Hát igen, máskülönben mivel volna magyarázható Len Burker feltűnése az indák táborában?

- Nem, John - válaszolt sietve Len Burker -, én kizárólag azért jöttem ide, hogy kiváltsam önt a törzsfőnöktől, hogy önt megmentsem.

- Engem jött kiszabadítani!

John kapitány csak igen nagy erőfeszítéssel tudott hirtelen felzúduló érzésein uralkodni. Úgy érezte, rögtön megbolondul, hogy gondolatait többé nem sikerül összeszednie.

Amint lassan lecsillapodott, az volt az első vágya, hogy kirohanjon a kunyhóból. De aztán nem mert. Len Burker szabadulásról beszélt. De hát hol szabad ő? Mit szól ehhez Willi? És a többi inda?

- Beszéljen, Len, mondjon el mindent - kérte, és karjait összefonta a mellén, mintha azt akarná megakadályozni, hogy szíve kiugorjon.

Ekkor Len Burker, híven ahhoz az elhatározott szándékához, hogy az igazságnak csak egyes részeit mondja el, és magának tulajdonítsa a mentőexpedíció minden érdemét, hozzákezdett, hogy a saját szája íze szerint elmesélje a történteket. John a sírástól fojtogatva egyszer csak felkiáltott:

- És mi van Dollyval?

- Megvan, él.

- És a kisgyerek, az én Watom?

- Ő is él, mindketten ott vannak San Diegóban.

- A feleségem és a fiam él - suttogta John, és szemei hirtelen megteltek könnyel.

Majd így szólt:

- Most már beszélhet, Len, csak beszéljen, most már lesz erőm odafigyelni.

Len Burker még arra az arcátlanságra is képes volt, hogy egyenesen John szemébe nézett, mikor elkezdte a szövegét:

- John, néhány évvel ezelőtt, mikor már senki sem kételkedett abban, hogy a Franklin teljesen elpusztult, feleségemmel el kellett jönnünk San Diegóból és egész Amerikából. Fontos érdekek Ausztráliába szólítottak. Így Sydneybe jöttem, és megalapítottam ott az új cégemet. Elutazásunk óta Dolly és Jane sokat leveleznek, mert mint bizonyára emlékszik rá, a két asszonyt igazi nagy szeretet köti össze, és ezt az érzelmet se az idő, se a távolság nem kezdte ki.

- Persze hogy emlékszem - felelte John. - Dolly és Jane igen jó barátok voltak, és az elválás nagyon kegyetlennek tűnhetett számukra.

- Nagyon is kegyetlennek, John - folytatta Len Burker -, de hát néhány év múltával eljött az a nap, melyen az elválásnak vége kellett hogy szakadjon. Körülbelül tizenegy hónappal ezelőtt már arra készülődtünk, hogy elhagyjuk Ausztráliát, és visszatérünk San Diegóba, mikor egy váratlan hír miatt elhalasztottuk az utazást. Egyik napról a másikra kiderült, mi történt a Franklinnel, melyik tengeren pusztult el, és ugyanakkor kapott szárnyra az a hír is, hogy a hajótörés egyetlen életben maradt tagja fogoly egy ausztráliai törzsnél, s hogy ez éppen ön, John.

- De hogyan szereztek erről tudomást? Talán Harry Feltontól?

- Úgy van, a hírt Harry Felton hozta. Már útja vége felé tartott, mikor félholtan találtak rá a Parru folyó partján, Queensland déli határánál, s úgy szállították Sydneybe.

- Ó, Harry, te hűséges barát! - kiáltott fel John kapitány. - Ó, tudtam, hogy nem feledkezik meg rólam. Szóval amint Sydneybe ért, máris megszervezett egy mentőexpedíciót!

- Harry Felton meghalt - mondta Len Burker. - Belehalt a szörnyű megpróbáltatásokba, melyeket útközben kellett végigszenvednie.

- Meghalt! - dadogta John. - Ó, istenem, ő is halott, Harry Felton, a drága Harry!

Szemét elfutotta a könny.

- De mielőtt meghalt - folytatta elbeszélését Len Burker -, Harry Felton még be tudott számolni mindarról, ami a Franklin pusztulása után történt. Magáról a Browse-szigetnél bekövetkezett hajótörésről és arról, hogyan jutottak át ide a kontinensre. Halálos ágya mellett... én magam hallottam mindezt az ő szájából. Aztán szeme végleg becsukódott, ajkán az ön neve volt.

- Ó, Harry, drága Harry - suttogott John, miközben arra a tengernyi szenvedésre gondolt, mely végül sírba vitte hűséges társát, akivel többé már nem találkozhat.

- John - folytatta elbeszélését Len Burker -, a Franklin pusztulása, minthogy tizennégy éven keresztül semmi biztosat nem lehetett tudni az ön hajójáról, szóval az új hír igen nagy visszhangot váltott ki. Képzelheti, milyen hatást keltett utána az az újabb hír, hogy ön még életben van. Harry Felton néhány hónappal azelőtt önnel együtt volt fogoly a bennszülöttek között. Rögtön táviratoztam Dollynak, és értesítettem, hogy késedelem nélkül útnak indulok, és megpróbálom önt kiszabadítani az indák rabságából, annál is inkább, mert Harry Felton közlése szerint ez csak a váltságdíjon fog múlni. Így saját irányításom alatt összeállítottam egy kis karavánt, és Jane-nel együtt útnak indultam Sydneyből. Ennek már hét hónapja. Ennyi időre volt szükségünk, hogy ideérjünk a Fitzroy folyóhoz. De az ég segítségével végül is idejutottunk az indák táborába.

- Köszönet érte, Len, ezer köszönet - kiáltott John kapitány. - Amit ön tett értem...

- Azt ön is megtette volna értem, ha úgy alakulnak a körülmények - mondta Len Burker.

- Minden bizonnyal! És hol van most a felesége, Len, ez a bátor Jane, aki nem riadt vissza a sok viszontagságtól?

- Háromnapi járásra tőlünk, a folyó mentén fölfelé, két emberem kíséretében - válaszolt Len Burker.

- Tehát őt is viszontlátom.

- Persze, John, hiszen ő azért nincs itt velünk, mert nem akartam, hogy ide is velünk jöjjön. Nem tudtam előre, milyen fogadtatásban részesülünk a bennszülöttek részéről.

- De nem egymagában érkezett? - kérdezte John kapitány.

- Nem, nem, tizenkét bennszülött van a kíséretemben. Két napja értünk ide a völgybe.

- Már két napja?

- Igen, bizony, és ennyi ideig tartott, míg az alkut megkötöttem. Ez a Willi ugyancsak ragaszkodott önhöz, John. Tisztában volt az ön jelentőségével, helyesebben értékével. Hosszan kellett vele alkudozni, míg végül ráállt, hogy önt szabadon engedje a váltságdíj fejében.

- Most hát szabad vagyok?

- Éppen úgy, mint én magam.

- És a bennszülött törzs?

- A főnökkel együtt eltávozott, már csak mi vagyunk itt a táborhelyen.

- Elmentek? - kérdezte izgatottan John.

- Győződjön meg róla saját szemével!

John kapitány egyetlen ugrással kinn termett a kunyhóból.

A folyó partjain csak a Len Burker csapatához tartozó bennszülöttek heverésztek. Az indák eltűntek.

Láthattuk, mint keverte össze Len Burker egész elbeszélésében az igazat a hazugságokkal. Egy szót se szólt Mrs. Branican megháborodásáról. Nem említette, mekkora vagyon szállt Dollyra Edward Starter halálával. Egy szóval se említette a Dolly-Hope 1879-ben és 1882-ben folytatott kutatóútjait a Jáva-tenger környékén, majd a Torres-szoros vidékein. Eltitkolta, hogy Mrs. Branican ott állt Harry Felton halálos ágyánál. És hogy a rettenthetetlenül bátor asszony szervezte az expedíciót, melynek érdemét ő kisajátítja, míg az asszonyt pusztulásra ítélte a Nagy-homoksivatag belsejében! Ő tett mindent, életét is kockára téve ő szabadította meg John kapitányt.

John kapitány pedig miért kételkedett volna elbeszélésének hitelében? Mért ne árasztotta volna el hálájának túláradó érzéseivel azt az embert, aki vállalva a veszélyes utazást eljött érte a bennszülöttek közé, és akinek köszönheti, hogy újra megláthatja feleségét és kisfiát?

Hálája nem ismert határt, oly őszintén beszélt, hogy mindenkit meghatott volna, kivéve ezt az elfajzott emberi lényt. De Len Burker nem ismerte a lelkiismeret-furdalást. Semmi se képes visszatartani, hogy végrehajtsa gonosz tervét. John Branican egy percig se fog késlekedni, hogy vele együtt Jane táborhelyéhez siessenek. Mért is tétovázna? A rövid, pár napos úton pedig Len Burker meg fogja találni az alkalmas pillanatot, hogy eltegye láb alól, méghozzá úgy, hogy a kísérő bennszülöttek előtt ő maga tisztán álljon, nehogy a későbbiekben esetleg rávalljanak.

John kapitány égett a türelmetlenségtől, hogy mielőbb induljanak, ezért úgy döntöttek, hogy még aznap útra kelnek. Égett a vágytól, hogy viszontlássa Jane-t, felesége leghűségesebb barátnőjét, hogy szót váltson vele Dollyról, a gyermekről, Mr. William Andrew-ról és mindazokról, akik ott várják San Diegóban.

Április 23-án délután indultak útnak.

Len Burker néhány napi élelmiszerkészlettel rendelkezett. A folyó mellett az egész karaván bőven kielégíthette vízszükségletét. A két teve segítségével, melyre John és Len Burker felszállt, adott esetben jó néhány szakasszal megelőzhetik a gyalogos kíséretet. Ez pedig jó alkalmat teremt Len Burkernek gonosz terve kivitelezésére. John kapitánynak már nem szabad Jane táborhelyére megérkeznie. Nem is fog.

Este nyolc órakor Len Burker pihenőt rendelt el a bal parton, hogy ott töltsék az éjszakát. Ahhoz még túl messzire voltak a tábortól, hogy elszakadási tervét megvalósítsa, mert ezen a vidéken még ugyancsak tartani kellett az ellenséges támadástól.

Így másnap reggel újra útnak indult az egész csapat.

Ezen a napon két nagy szakaszt akartak megtenni, közben csak kétórányi pihenőt tartottak. A folyó partján nem volt nagyon könnyű a menetelés, mert néhol komoly szakadékok barázdálták a magas partot, másutt az eukaliptuszok és a gumifák áthatolhatatlan, sűrű szövevényt alkottak, így néhol nagy kerülőre kényszerültek.

Az egész nap igen kimerítő volt. A bennszülöttek a vacsora után rögtön mély álomba zuhantak.

Néhány perc múlva John kapitány is elaludt.

Talán ezt az alkalmat kell kihasználni - gondolta Len Burker, mert ő nem aludt. Johnt le kell szúrni, a holttestet húsz lépéssel arrébb a folyóba kell lökni. Mintha minden kedvező körülmény összejött volna, hogy megkönnyítse bűnös szándékának végrehajtását. Másnap az indulásnál hiába keresik már John kapitányt.

Hajnali két óra felé Len Burker nesztelenül felkelt, és tőrrel a kezében áldozata felé kúszott. Éppen szúrásra emelte a kezét, mikor John hirtelen felébredt.

- Mintha ön hívott volna - szólt gyorsan Len Burker.

- Ó nem, kedves Len - felelte boldog mosollyal John. - Amikor felébredtem, éppen az én drága Dollymról álmodtam és a fiúnkról.

Reggel hatkor Len Burker csapata ismét útnak indult a Fitzroy partján.

A déli pihenőn Len Burker elszánta magát a végső leszámolásra, hiszen aznap este már visszaérnek a táborhelyre, és ezért azt javasolta Johnnak, hogy előzzék meg a kísérőket.

John örömmel ráállt, hiszen már alig várta, hogy Jane-t szívére ölelhesse. Vele sokkal bizalmasabban elbeszélgethet, mint Len Burkerrel.

Már éppen indulni akartak, mikor az egyik bennszülött felkiáltott, mert egy fehér embert pillantott meg néhány száz lépésnyire, aki óvatosan, de határozottan közeledett feléjük.

Len Burker óriásit káromkodott.

A közeledő fehér ember Godfrey volt.