II.
GODFREY

A Brisbane éjszaka haladt át a Bass-szoroson. A déli féltekén ezen a szélességi körön augusztus hónapban a nap öt órakor már lenyugszik. Az első negyedben járó hold hamar eltűnt a párás égboltról. A szurokfekete sötétségben semmit se lehetett látni a partok rajzolatából.

A szoros vizein való hajózást mindnyájan megérezték; a hajó hossztengelyének irányába fel-le bukdácsolt, a víz sistergett, és verte a hajó oldalát. Ebben a keskeny szorosban, mely a Csendes-óceán felől védtelen, vadul küzdenek egymással az áramlatok.

Másnap hajnalban a Brisbane a Port Phillip-öböl bejárata elé ért. Ha egy hajó már bent jár az öböl vizén, nincs többé félnivalója a rossz időtől, de amíg bejut, nagyon óvatosan és pontosan kell manővereznie, különösen amíg az egyik oldalon Nepean hosszú homoknyúlványait, a másik oldalon pedig a Queenscliff-földnyelvet kell megkerülnie. Maga a kitűnően védett öböl sok kikötőre tagolódik, melyekben a legnagyobb hajók is kitűnő állást találnak. Ilyen kikötő Geelong és Melbourne két nagy kikötője, Sandringham és Williamstown. A partok képe errefelé eléggé szomorú, lehangolóan egyhangú. Zöldellő növényt alig látni, csak kiszáradóban levő ingoványt. Kis parti öblök, lagunák helyett csak repedezett és rücskös iszapvájatok mutatkoznak. A jövőre vár még e parti síkságok megváltoztatása. Az imitt-amott éktelenkedő torz fácskák helyett egészséges, nemes fákat lehetne ültetni, melyek a kedvező ausztráliai éghajlatban hamarosan pompás erdőséggé növekednének.

A Brisbane Williamstown kikötőjének egyik rakpartjánál kötött ki. Utasainak egy része itt kiszállt.

Minthogy a hajónak másfél napig kellett a kikötőben tartózkodnia, Mrs. Branican úgy határozott, hogy ezt az időt künn a városban tölti. Nem mintha valami elintéznivalója lett volna itt, hiszen majd Adelaide-ben kell az összes szükséges előkészületet megtennie a nagy utazásra, melynek során esetleg Nyugat-Ausztrália túlsó végéig is el kell jutniok. De akkor miért akart a Brisbane-ről eltávozni? Tán attól félt, hogy túl sokan és túl gyakran akarnak vele beszélni? Ha csak ezt akarta elkerülni, elegendő lett volna visszavonulni a kabinba. Ugyanakkor pedig, ha megszáll a város egyik szállodájában, ott is hamar megtudják, hogy kicsoda, és még inkább kiteszi magát az érdeklődők elkerülhetetlen tolakodásának.

Zach Fren se tudta, mire vélje az asszony elhatározását. Azt látta, hogy viselkedése Sydney óta igencsak megváltozott. Ott még nagyon is szívélyes és kedves volt, itt meg inkább zárkózott. Vajon ez annak tulajdonítható - Zach Fren erre a következtetésre jutott -, hogy Godfrey feltűnése túlságosan is felidézte benne elvesztett gyermeke emlékét? Így volt, Zach Fren nem tévedett. A matrózfiú alakja oly mélységesen felkavarta Dollyt, hogy szinte menekülni kívánt. Mintha már arra sem gondolna, hogy a fiút kivallassa. Az előző este megtehette volna, hiszen nemrégen még ezt a kívánságát fejezte ki. De most az, hogy el akarja hagyni a hajót Melbourne-ben, és másutt akarja tölteni a hajó állomásozásának másfél napját, még a bánatát övező túlzott érdeklődés kellemetlen következményeit is vállalva, mindez csak a menekvés vágyával magyarázható; igen, menekült a tizennégy éves fiú közelségétől, oly erővel vonzotta felé valami ösztönös erő. De mért húzódott a vele való beszédtől, attól, hogy kivallassa mindarról, ami annyira izgatta képzeletét, hazája, családja, származása felől? Bizonyára attól tartott, hogy a válaszok - és ez volt a legvalószínűbb - végeredményben visszavonhatatlanul szétfoszlatják oktalan képzelmeit, lázas reményeit, melyekkel szíve telve volt, s amelyekre nyugtalan viselkedéséből következtet Zach Fren.

Mrs. Branican Zach Fren kíséretében a kikötés utáni első órában elhagyta a hajót. Amint a kikötő pallójára lépett, visszafordította fejét.

Godfrey ott támaszkodott a korláton, a Brisbane orrában. Amint nézte, hogy az asszony kifelé halad, olyan szomorúság öntötte el arcát, oly könyörögve tárta felé karját, mintha minden erővel ott akarná a hajón tartani, és Dolly már majdnem felkiáltott: „Fiacskám, hamarosan visszajövök!”

De mégis sikerült önuralmát megőriznie, intett Zach Frennek, hogy kövesse, és lesietett a kisvasút megállójához, melyen a kikötőből a városba lehet jutni.

Mert maga Melbourne városa mintegy két kilométerre a tengerparttól fekszik, a Yarra folyó bal partján. Ezt a rövid távolságot néhány perc alatt megteszi a kisvasút.

Itt álltak tehát a háromszázezer lakosú nagyvárosban, a gazdag Victoria tartomány fővárosában. A tartománynak közel egymillió lakosa van; 1851 óta ide ömlött az Alexander-hegy bányáinak minden aranya.

Bár Mrs. Branican a város egyik legcsendesebb szállójába költözött be, nem tudott volna kitérni a rokonszenvtől kísért kíváncsiskodás elől, melyet személye mindenütt kiváltott. Éppen ezért jobbnak látta, hogy Zach Fren kíséretében a város utcáin barangoljon; igaz, hogy különös gondolatokat forgatva fejében, nem sok figyelmet fordított a látnivalókra.

Egy amerikai nő, mindent egybevéve, nem találhatott semmi különös újságot, se különösebb gyönyörűséget egy új város nézegetésében. Bár Melbourne-t tizenkét évvel San Francisco után alapították, nem válik nagy előnyére az összehasonlítás. Szabályosan kereszteződő széles utcák, fák és zöld gyep nélküli terek, százféle bank, óriási üzleteket forgató irodák, egy külön üzleti negyed, rengeteg középület, templom, egyetem, múzeumok, könyvtár, kórház, városháza, palotaforma iskolák és olyan kis paloták, hogy egy iskola nem férne el bennük, Burke és Wills emlékoszlopa, akik elpusztultak, mikor kutatóútjukon délről észak felé végig akarták járni a kontinenst. Az utcákon és a hosszú sugárutakon meglepően kevés embert láttak, kivéve az üzleti negyedet; itt sok idegen is feltűnik, akik pénzváltással foglalkoznak, azaz pénzt adnak-vesznek, ahogy más kereskedők állatot vagy gyapjút, méghozzá jó drágán.

A kereskedők azonban nem itt laknak Melbourne üzleti negyedében, hanem messze kint a külvárosokban és a város környékén, ahol sűrűn sorakoznak a villák, a nyaralók, sőt a kastélyok is, egész telepeket alkotva, mint St. Kilda, Hoam, Emerald Hill, Brighton. E tekintetben Melbourne - mint az itt járt utazók közül az egyik legfigyelemreméltóbb, M. D. Charney írja - kétségtelenül előnyben van San Franciscóval szemben. E településeken gyönyörű szálfák lombosodnak, pompás, árnyékos parkok díszlenek, a csörgedező patakok és szökőkutak hónapokon át frisseséget árasztanak. Kevés várost vesz körül ilyen csodálatos zöldellő keret.

Mrs. Branican csak szórakozottan pillantgatott a látnivalókra, még akkor is, mikor Zach Fren a városon túlra, a szabad természetbe vitte ki. Nemigen adta tanújelét, hogy akár a remekbe épített villákat, akár egy-egy pompás kilátást nyújtó szép domboldalt egyáltalán észrevett volna. Úgy tűnt, hogy változatlanul a belemaródott gondolat tartja hatalmában, és mintha arra készülődnének, hogy azt az egyetlen kérdést feltegye Zach Frennek, melyet idáig nem mert megkérdezni.

Késő este tértek vissza a szállodába. Dolly a szobájába kérte a vacsorát, de alig nyúlt hozzá. Lefeküdt, de csak nyugtalan félálom kerülgette, miközben állandóan férje és gyermeke képe villódzott előtte.

Másnap délután két óráig a szobájában maradt. Hosszú levelet írt Mr. William Andrew-nak, melyben beszámolt a Sydneyből való indulásról, és leírta, mennyire reménykedik az expedíció sikerében. Mikor Mr. William Andrew megkapta ezt a levelet, megdöbbenve és nagy izgalommal kellett megállapítania, hogy miközben Dolly teljes bizonyossággal beszél Johnról, arról, hogy életben fogja találni, eközben kisgyermekét, Watot is úgy emlegeti, mintha meg se halt volna. Kitűnő barátunk már azon morfondírozott, nem kell-e attól tartania, hogy a sokat szenvedett asszony elméje újra elborult.

Azok az új utasok, akik a Brisbane-nel akartak Adelaide-be utazni, már majdnem mind beszálltak, amikor Mrs. Branican Zach Frennel visszatért a hajóra. Godfrey ott leste a visszatértét, és mikor messziről meglátta, mosoly fénylett az arcán. Odarohant a beszállóhídhoz, és már ott állt, amikor az asszony a pallóra lépett.

Zach Fren meglehetősen visszás érzéssel nézte, és bosszúsan vonta össze szemöldökét. Mit nem adott volna azért, ha az ifjú matróz otthagyná a gőzöst, vagy legalább ne kerülne többé Dolly szeme elé, hisz jelenléte a legfájóbb emlékeket szaggatta föl.

Mrs. Branican is észrevette Godfreyt. Egy pillanatra megállt, áthatóan nézte, de nem szólította meg, hanem lehajtott fejjel a kabinjába sietett.

Délután háromkor a Brisbane köteleit eloldozták, és a hajó kifelé indult az öbölből. Megkerülte Queenscliff fokát, és elindult Adelaide felé, jó három mérföldes távolságot tartva Victoria partjaitól.

Melbourne-ben mintegy száz új utas szállt a hajóra, többségükben dél-ausztráliai lakosok, akik hazafelé tartottak. Csak néhány idegen volt közöttük, például egy kínai, egy harminc-harmincöt éves férfi, egy vakondok hunyorgó tekintetével, sárga, mint a citrom, gömbölyű, mint egy hasas korsó, és olyan kövér, mint egy háromgombos mandarin. De korántsem volt mandarin. Egyszerű szolga volt, és egy olyan személynek a szolgálatában, aki megérdemli, hogy külsejét némileg aprólékosabban is megrajzoljuk.

Képzeljünk el egy lehető legangolosabb angolt: hosszú, sovány, csontos, valóságos csonttani mintadarab, hosszú nyak, hosszú derék, hosszú lábak. Ez az angolszász, aki körülbelül negyvenöt-ötven éves lehetett, hat angol láb magasságba nyújtózott a tengerszint felett. Óriási szőke szakálla volt, a haja is szőke, de közte néhány aranysárga fürttel; vizsla szemek, vékony, feszes orrlikak, az átlagosnál jóval hosszabb orr pedig pelikán- vagy gémcsőr módra hajlott, a koponyán a legfelületesebb anatómusok is könnyen felismerték volna a rögeszmékre és a csökönyösségre valló dudorokat; mindez együtt egy olyan fejet képezett, amely magára vonja az emberek tekintetét, és nevetésre ingerel, ha egy szellemes karikaturista lerajzolja.

Az angol előírásszerűen hagyományos öltözéket viselt: dupla ellenzős utazósapkát, állig begombolt mellényt, húsz zsebbel felszerelt zakót, nagy kockás nadrágot, magas kamáslit csillogó fémgombokkal, gombos cipőt és szürkésfehér porköpenyt, melynek lebernyegeit az enyhe tengeri szél meg-meglobogtatta, és így láttatni engedte a test csontvázszerű soványságát.

Ki lehetett ez a csodabogár? Senki se tudta, és az ausztrál hajókon senki se merészkedik az utasoktól bizalmasan érdeklődni, hová utaznak, vagy honnan jönnek. Mindenki utas és utazik. Ennyi az egész tudnivaló. A hajó írnoka is legfeljebb annyit árulhatott volna el, hogy az angol a kabinját még Liverpoolból (az Egyesült Királyságból) rendelte meg Joshua Meritt - rövidebben Jos Meritt névre, s egyben szolgája részére is, aki Zsin Gi Hongkongból (a Mennyei Birodalomból).

Egyébként Jos Meritt, amint beszállt a hajóra, rögtön helyet foglalt a nyári fedélzet egyik padján, és csak a löncs kedvéért állt fel onnan, mikor négy órát kongatott a kis harang. Fél ötkor már vissza is ült a helyére, hétkor elment vacsorázni. Nyolckor újra ott ült már, változatlanul ugyanúgy, egy kirakati bábu merevségével, két kezét a két térdére szorítva. Fejét se jobbra, se balra el nem fordította, tekintete a part felé meredt, pedig az lassan beleveszett a felszálló alkonyi ködbe. Majd este tízkor bement a kabinjába, olyan kimért léptekkel, hogy a hajó hullám okozta bukdácsolása sem tudta egyensúlyából kibillenteni.

Az éjszaka egy részében Mrs. Branican, aki kilenc óra felé jött fel a fedélzetre, a hátsó fedélzeten sétálgatott, bár a hőmérséklet meglehetősen lehűlt. Agyát egy gondolat töltötte be, vagy még pontosabban szólva egy látomás, és képtelen volt elaludni. A szűk kabinban úgy érezte, hogy egy kis friss levegőt kell szívnia, ezt a jó tengeri levegőt, mely olykor megtelt a „lángoló akácok” fűszeres illatával, amiről ötven mérföldről is megérezni az ausztrál föld közelségét. Talán a matrózfiúval szeretett volna találkozni, beszélgetni vele, kikérdezni, végre megtudni... de mit is szeretne tudni? Godfrey tízig volt szolgálatban, és csak éjjel kettőkor kellett ismét beállnia, de ekkorra már Dolly kénytelen volt visszatérni a kajütbe, a szörnyű töprengés annyira elcsigázta a szívét.

Éjfél felé kerülte meg a Brisbane az Otway-fokot a Polwarth-föld déli nyúlványainál. Innét kezdve egyenesen északnyugati irányban kellett haladnia egészen a Discovery-öbölig, ahol a képzeletbeli határvonal húzódik a száznegyvenegyedik délkör mentén; ez a határvonal választja el Victoriát és Új-Dél-Walest Dél-Ausztrália területétől.

Már kora reggel ismét ott lehetett látni Jos Merittet a hátsó fedélzeten, megszokott helyén és megszokott pózában, mintha egész éjszaka el se mozdult volna onnan. A kínai Zsin Gi összekuporodva szunyókált még valamelyik félreeső zugban.

Zach Fren hozzá volt már szokva honfitársai különböző bogaraihoz, hiszen a különcök sem hiányoznak a negyvenkét szövetségi állam gyűjteményéből - ekkoriban ennyi állam szerepelt USA-tagállamként. De még ő is kénytelen volt elbámulni az emberi szervezet e különösen jól sikerült példányán.

És mennyire meglepődött, amikor séta közben e hosszú és mozdulatlan úriember közelébe érve egy vékonyka hang szólt hozzá ilyenféleképpen:

- Ön Zach Fren altiszt, ugyebár?

- Személyesen - felelte Zach Fren.

- Mrs. Branican útitársa?

- Ahogy mondja. Úgy látom, ön tud arról...

- Igen, tudok. A férjét keresi. Tizennégy éve eltűnt. Úgy van. Nagyszerű!

- Hogyhogy nagyszerű?

- Igen, Mrs. Branican nagyszerű. Én is... én is kutatok.

- A felesége után?

- Ah, nem is vagyok nős. De remek! Ha eltűnt volna a feleségem, én nem kutatnék utána.

- Akkor mit keres?

- Meg kell találnom... a kalapot.

- A kalapját? Szóval elhagyta a kalapját?

- A saját kalapomat? Nem, az a kalap... de elég, ha én tudom. Kérem, adja át tiszteletemet Mrs. Branicannek. Ez az. Remek!

Jos Merrit ajkai bezárultak, egy szó sem jött ki többé a száján.

„Ez csak egy bolond lehet” - mondta magában Zach Fren.

Úgy látta, gyermeteg dolog volna egy percig is tovább törődni ezzel a gentlemannel.

Amint Dolly megjelent a fedélzeten, az altiszt csatlakozott hozzá, és majdnem szemben az angollal foglaltak a padon helyet. Az meg se moccant, akár egy kőbálvány. Minthogy Zach Frent bízta meg, hogy Mrs. Branicannek átadja tiszteletteljes üdvözletét, nyilván úgy vélte, hogy személyesen már nem kell fáradnia.

Dolly egyébként észre se vette a furcsa utas jelenlétét. Hosszú beszélgetésbe merült útitársával a szükséges tennivalók felől, melyeket Adelaide-be érkezésük után azonnal el kell látni. Egy napot, egy órát sem szabad veszíteniök. Nagyon fontos lenne, hogy a kutatócsoport elérje, sőt túl is haladja a közép-ausztráliai részt, mielőtt beállna a teljes szárazság a trópusi éghajlat elviselhetetlen forrósága idején. A kutatóúton várható számos veszedelem között a legsúlyosabbak a szörnyű éghajlati viszonyokból következnek, és így a legfontosabb ezektől megóvni az expedíciót. Aztán Dolly John kapitányt emlegette, elpusztíthatatlan erejét és kimeríthetetlen energiáit, melyek révén ő dacolni tudott a romlással - Dolly ebben egy pillanatig se kételkedett -, míg a többiek, akik gyengébbek és beletörődőbbek voltak, elpusztultak. Beszélgetésük közben egyszer sem említette Godfreyt, és Zach Fren kezdte azt hinni, hogy már nem gondol annyit a fiúra, mikor egyszer csak így szólt Mrs. Branican:

- Ma még nem láttam a matrózfiút. Maga se látta sehol, Zach?

- Nem láttam, asszonyom - felelte az altiszt, aki szemmel láthatólag megdöbbent a váratlan kérdés miatt.

- Talán módom volna tenni valamit a fiú érdekében - folytatta Dolly. És úgy tett, mintha csak közömbös témát említene, de Zach Frent ez nem vezette félre.

- A fiú érdekében? - kérdezte. - Ó, hiszen kitűnő mestersége lesz, asszonyom. Itt boldogulni fog. Már látom, hogy néhány éven belül fertálymester lesz belőle. Ezzel a szorgalommal és jó magaviselettel biztosan.

- Akkor is - mondta Dolly -, engem érdekel a sorsa. Érdekel, különösen az... Aztán, Zach, ez a rendkívüli hasonlatosság... igen, ez a hasonlatosság közte és az én szegény Johnom közt. Aztán pedig Wat... szegény kisfiam... éppen ennyi idős volna!

Ahogy idáig jutott a beszédben, Dolly elsápadt, hangja elváltozott; tekintetét oly vizslatva mélyesztette Zach Fren szemébe, hogy az altiszt kénytelen volt lesütni a szemét. Dolly így folytatta:

- Hozza ide a fiút, Zach Fren, délután. De el ne mulassza. Beszélni akarok vele. A hajóút holnap véget ér, és talán sose látjuk egymást többé. Mielőtt leszállunk a Brisbane-ről, tudni akarom... igenis, meg akarom tudni...

Zach Fren kénytelen volt megígérni, hogy elhozza Godfreyt, s ekkor az asszony visszavonult.

Az altiszt gondterhelten, izgalommal telve sétált tovább a fedélzeten, s ekkor a pincér az ebédet kongatta a kisharanggal. Majdnem összeütközött az angollal, aki a harangszó ütemére lépkedett a lépcsőnyílás felé.

- Ez az, remek! - dünnyögte az angol. - Kérésemre, ugyebár, továbbította szíves üdvözletemet. Az eltűnt férj. Úgy van, ez remek!

És már ott se volt, elfoglalta állandó helyét az ebédlő nagy asztalánál, a legjobb helyet választotta, magától értetődik, a tálaló közelében, hogy mindig ő kapjon elsőnek, és kivehesse a legjobb falatokat a tálból.

Három órakor a Brisbane Portland magasságában járt, Normanby kerület legfontosabb kikötőjének közelében, ahol a melbourne-i vasútvonal végződik; később, amint elhagyták a Nelson-fokot, a Discovery-öböl melletti vizeken át majdnem egyenesen északnak fordult, és eléggé közel haladt most Dél-Ausztrália partjaihoz.

Zach Fren ekkor megkereste Godfreyt, és megmondta neki, hogy Mrs. Branican beszélni óhajt vele.

- Beszélni akar velem? - kiáltotta a fiú.

Szíve oly hevesen dobogott, hogy alig tudott a korlátban megkapaszkodni, hogy vízbe ne essen.

Az altiszt elvezette Godfreyt Mrs. Branican kabinjához, aki már várta őket.

Dolly egy ideig csak szótlanul nézte a fiút. Ott állt előtte sudáregyenesen, kezében a sapkájával. Dolly egy kis kanapén ült. Zach Fren lehorgonyzott a küszöbön, s nagy szorongással nézte mindkettőjüket. Tudta, hogy Dolly mit fog kérdezni Godfreytől, csak azt nem tudta, mi lesz a fiú válaszaiban.

- Gyermekem - szólalt meg végül Mrs. Branican -, szeretnék többet tudni magáról, a családjáról, a hozzátartozóiról. Csak azért kérdezem, mert érdekel a maga... helyzete. Megteszi, hogy válaszol a kérdéseimre?

- Igazán szívesen, asszonyom - felelte Godfrey, és hangja remegett az izgalomtól.

- Hány éves most? - kezdte Dolly.

- Teljesen pontosan nem tudom, asszonyom, vagy tizennégy, vagy tizenöt éves vagyok.

- Szóval tizennégy vagy tizenöt. És mióta szolgál a tengeren?

- Körülbelül nyolcéves koromban kerültem hajóra mint kisinas, és már két éve mint matrózinas szolgálok.

- Vett már részt nagyobb utakon is?

- Hogyne, asszonyom, a Csendes-óceánon keresztül Ázsiába és az Atlanti-óceánon át Európába.

- Maga nem angol?

- Nem, asszonyom, amerikai vagyok.

- És mégis egy angol illetőségű hajón teljesít szolgálatot?

- Azt a hajót, amelyen szolgáltam, Sydneyben eladták. Akkor szerződtem a Brisbane-re, minthogy ott maradtam szerződés nélkül, de várom az alkalmat, hogy ismét egy amerikai hajóra kerüljek.

- Jól van, gyermekem - mondta Dolly, és intett, hogy lépjen közelebb.

Godfrey engedelmeskedett.

- Most azt szeretném tudni - kezdte újra Dolly -, hogy hol született.

- San Diegóban, asszonyom.

- Szóval San Diegóban - ismételte Dolly, és nem mutatott meglepődést, mintha erre a válaszra számított volna.

Zach Frent annál inkább megrendítette ez a közlés.

- Igen, asszonyom, San Diegóban - mondta Godfrey. - Ó, én ismerem önt, jól ismerem önt. Mikor meghallottam, hogy ön Sydneybe jön, rendkívül boldog voltam. Ó, ha tudná, asszonyom, mennyire érdekel engem minden, ami John Branican kapitányra vonatkozik!

Dolly megragadta a fiú kezét, és egy percig szótlanul szorongatta. Aztán olyan hangon szólalt meg, ami elárulta, hogy képzelete már megint messzire ragadta:

- És mi a neve?

- Godfrey.

- Tudom, Godfrey a keresztneve. De mi a családi neve?

- Nincs nekem más nevem, asszonyom.

- Kik a szülei?

- Nincsenek szüleim.

- Nincsenek szülei? - kérdezte Mrs. Branican. - Akkor hol nevelkedett?

- A Wat Házában - felelte Godfrey. - Igen, asszonyom, az ön szerető gondoskodása révén. Ó, én gyakran láttam önt, amikor bejött az otthonba, és meglátogatta kis gyámoltjait. Ön nem látott engem a kicsinyek között, de én mindig láttam önt, és mindig szerettem volna megcsókolni. Később aztán, minthogy a hajózáshoz volt kedvem, mikor elértem a kisinaskort, elmentem egy hajóra. Más árva gyerekek is hajósnak mentek a Wat Házából. De sohasem fogjuk elfelejteni, mit köszönhetünk Mrs. Branicannek... a mi édesanyánknak.

- Az édesanyjuknak! - kiáltott fel Dolly, és oly nagyon reszketett, mintha ez a név szíve bensejéig megrázta volna.

Magához vonta Godfreyt, elborította csókjaival. A fiú sírva viszonozta a csókokat. Ez a szülői és gyermeki érzelmeket idéző ellágyulás oly természetesnek tűnt mindkettőjüknek, hogy egyikük se érezte meglepőnek.

Zach Fren, aki rémülten vette mindezt tudomásul, s a Dolly lelkében elhatalmasodó új érzéseket, azt suttogta maga elé:

- Ó, ez a szegény nő, ó, a szegény asszony, mennyire beleéli magát!

Mrs. Branican most felállt, és így szólt:

- Menj most, Godfrey, menj csak, gyermekem! Rövidesen újra látjuk egymást. De most egyedül akarok maradni!

A fiú még egyszer, hosszan ráfüggesztette tekintetét, majd lassú léptekkel kiment.

Zach már éppen indult maga is kifelé, de Dolly egy kézmozdulattal visszatartotta.

- Maradjon még, Zach, kérem. - Aztán így folytatta: - Zach - szaggatottan beszélt, és nem tudta titkolni rendkívüli izgatottságát -, Zach, ez a fiú ott nevelkedett a többi árva gyerekkel a Wat Házában. San Diegóban született. Kora tizennégy vagy tizenöt év. Minden vonásában szakasztott az én Johnom. Tiszta tekintetével éppúgy, mint erős jellemével. Ugyanúgy imádja a tengert is, mint ő. Ez csak egy tengerész fia lehet. Ő - John fia. És az enyém. Mindenki úgy tudja, hogy San Diego kikötője örökre elnyelte az ártatlan kis lelket. De mégse halt meg. Valaki kimenthette. De akik kimentették, nem tudhatták, ki az anyja. Pedig ez az anya én voltam, én, akinek akkor megháborodott az elméje. Ezt a fiút nem Godfreynek hívják, ahogy ő tudja, hanem Watnak, mert ő az én kisfiam. A sors úgy akarta, hogy visszakapjam, mielőtt férjemet is újra megtalálom.

Zach Fren nem mert közbeszólni, míg Mrs. Branican végére nem ért szenvedélyes szavainak. Belátta, hogy a szerencsétlen asszony miért jutott ezekre a következtetésekre. A látszat mindenben igazolta érveit. Egy anya cáfolhatatlan igazságkeresésével jutott el a lelkén elhatalmasodó gondolatokhoz. A derék tengerész úgy érezte, szíve fog megrepedni, mert most azonnali kötelessége lett az asszony szép álmait egy perc alatt szétrombolni. De nem engedhette, hogy Dolly rálépjen erre a veszélyes ösvényre, mely szörnyű szakadékok felé vezette volna szívét és elméjét.

Így hát tétovázás nélkül, könyörtelenül belevágott:

- Mrs. Branican, ön szörnyen téved. Nem engedem, nem engedhetem, hogy olyasmiben higgyen, ami nem lehetséges! Ez a nagy hasonlatosság csak a véletlen játéka. Az ön drága kis Wat fia valóban meghalt, higgye el, meghalt. Valóban ott pusztult a szörnyű balesetnél; Godfrey nem lehet azonos az ön kisfiával!

- Wat tényleg meghalt? - kiáltott fel Mrs. Branican. - Honnét tudja ezt? Ki tudja ezt igazolni?

- Én magam, asszonyom.

- Ön?

- Egy héttel az öbölben történt szerencsétlenség után a Loma-foknál a víz egy gyermek holttestét vetette ki a fövenyre. Én magam találtam rá. Értesítettem Mr. William Andrew-t. Ő is felismerte a kis Watot, és aztán eltemettük San Diego temetőjében. Gyakran vittünk virágot a sírra.

- Wat, az én drága Watom künn a temetőben! Mért nem tudatta velem soha senki?

- Mert nem lehetett, kedves asszonyom. Közvetlenül akkor önnek elborult a lelke, négy év múlva, midőn meggyógyult, aggódtunk, féltettük mindentől. Mr. William Andrew is joggal félt, hogy újabb megrázkódtatás éri önt... Inkább hallgatott tehát. De az ön kisfia valóban meghalt, Godfrey nem lehet az ön fia, nem is az!

Dolly szárnyaszegetten rogyott a kerevetre. Szeme lezárult. Az volt az érzése, hogy körötte a napsugaras fényeket sötét árnyék nyelte el.

Egy fáradt mozdulatára Zach csendben kiment a kabinból; otthagyta az asszonyt magában, fájdalmas gondolataival kínlódva, szörnyű emlékeivel viaskodva.

Másnap, augusztus 26-án Mrs. Branican még a kabinjában tartózkodott, amikor a Brisbane áthaladt a Backstairs-szoroson a Kenguru-sziget és a Jervis-fok között, behajózott a St. Vincent-öbölbe, és lehorgonyzott Adelaide kikötőjében.