XI.
AZ ELSŐ MALÁJFÖLDI KUTATÓÚT

Mintegy kétezer-kétszáz mérföldnyi, vagyis körülbelül négyezer kilométeres út megtétele után a Dolly-Hope megközelítette a Mauna Kea csúcsot, mely tizenötezer lábnyira magasodik Hawaii szigetén, a Sandwich-szigetek legdélibb tagján.

Az öt nagy és három kisebb szigetet nem számítva ebben a szigetcsoportban található még jó néhány apró szigetecske, de semmi értelme sem lett volna rajtuk kutatni a Franklin nyomai után. Világos volt, hogy a hajótörésre már rég fény derült volna, ha itt történik a szigetvilág számos sziklazátonyának valamelyikén, akár például a Medo Manun, pedig ennek csak a tömegesen érkező tengeri madarak az egyetlen látogatói. Mert hiszen a Sandwich-szigetek aránylag sűrűn lakottak - magán Hawaii szigetén százezer ember él -, és a szigeteken tartózkodó sok francia, angol, amerikai misszionárius révén a szerencsétlenség híre hamarosan eljutott volna Kalifornia kikötőibe.

Egyébként is, amikor négy évvel ezelőtt Ellis kapitány útközben találkozott a Franklinnel, a két hajó a Sandwich-szigeteken túl járt. Így a Dolly-Hope délnyugati irányban folytatta útját, a Csendes-óceán legszebb részén keresztül. Ilyenkor a nyári meleg hónapokban igencsak kiérdemli nevét ez az óceán.

Hat nappal később a gyors járatú gőzös áthaladt azon az egyezményes vonalon, melyet észak-déli irányban húznak meg a geográfusok Polinézia és Mikronézia között. A polinéziai tengerrészeken Ellis kapitánynak nem volt mit kutatgatnia. De a képzelt vonalon túl, a mikronéziai tengeren csak úgy hemzsegnek a szigetek, szirtek, zátonyok, és itt már veszélyes feladat várt a Dolly-Hope-ra, ha a hajótörés nyomait fel akarta lelni.

Augusztus 22-én kikötöttek Wotjén, a Marshall-szigetek legjelentősebb tagján, ahol Kotzebue és egy orosz expedíció is járt 1817-ben. Ebben a szigetcsoportban, mely észak-déli irányban tizenhárom, kelet-nyugati irányban pedig harminc mérföldnyire terjed ki, legalább hatvanöt sziget és korallzátony található.

A Dolly-Hope a kikötői víztárolóknál néhány óra alatt felfrissíthette volna vízkészletét, mégis öt napig itt horgonyzott. A kis gőzbárkát igénybe véve Ellis kapitány személyesen akart meggyőződni arról, hogy az utóbbi négy évben nem járt-e szerencsétlenül egy hajó ezeken a sziklákon. Találtak is fadarabokat a Mulgrave-sziget mentén, de ezek csak olyan fenyő-, pálma- és bambusztörzsek voltak, melyeket az északi és déli áramlatok sodornak magukkal, és a bennszülöttek pirogjaik készítésére használnak fel. Ellis kapitány a Wotje-sziget törzsfőnökétől értesült, hogy 1872 óta egyetlen hajóról tudnak csak, mely arrafelé a keleti atollokon pusztult el, egy angliai brigg, melynek legénységét később megtalálták.

Miután végigjárták a Marshall-szigetek egész birodalmát, a Dolly-Hope a Karolinák felé indult. Útközben kikötöttek a kis bárkával Walan szigetén, de a teljes átkutatás itt sem járt eredménnyel. Szeptember 3-án bocsátkoztak be az óriási Karolina-szigetvilágba, mely az északi szélesség 12-ik fokától a déli szélesség harmadik fokáig terjed, valamint a keleti hosszúság 129-ik fokától a nyugati hosszúság 170-ik fokáig, vagyis észak-déli irányban százhuszonöt mérföldnyire az Egyenlítő mindkét felén és körülbelül ezer mérföldnyire nyugat-keleti irányban.

Három teljes hónapon át járta a Dolly-Hope a Karolinák közti tengert. A szigetek ez idő tájt már jól ismertek voltak, minthogy a vakmerő orosz hajós, Lütke felmérései tökéletesítették a francia Duperrey és Dumont d’Urville kutatómunkáját. Legalább ennyi időre volt szükség, hogy a szigetcsoportot alkotó fontosabb szigeteket sorra bejárhassák, vagyis a Palau-szigeteket, a Mártírok csoportját, a Sonsorol-szigeteket, Saavedrát, a Merir-szigeteket, az Anna-szigeteket és így sorra mindegyiket.

Ellis kapitány a kutatómunka támpontjául Yap szigetét választotta, mely a több mint ötszáz kisebb szigetből álló tulajdonképpeni Karolina-szigetcsoporthoz tartozik. Innét indult a gőzös a távoli kutatópontokhoz. Hány és hány hajótörésnek volt ez a szigetbirodalom a színhelye, az Antilop 1793-ban bekövetkezett elsüllyedésétől kezdve az 1831-ben történt katasztrófáig, mely az amerikai Bernard kapitányt sújtotta a Lord North-szigeten!

A Dolly-Hope legénységének magatartása az egész idő alatt minden várakozást felülmúlt. Egyikük sem törődött a hajózás fáradalmaival és veszélyeivel, pedig itt, a számtalan sziklazátony között, végig a keskeny átjárókon, ahol a víz színe alatt korallképződmények meresztgetik fésűfogaikat, volt veszély bőven. Ráadásul beköszöntött az esős évszak, és felkavarta a békés tengert, melyen ilyenkor féktelenül tombolnak a viharok, és egyre újabb katasztrófákat idéznek elő.

Naponta csónakkal járták sorra az összes kis öblöt, melyek mélyére a roncsokat besodorhatja a vízáram. A matrózok felfegyverezve szálltak partra; ezeket a kutatásokat nem szabad összehasonlítani a Franklin admirális felkutatására tett expedícióval, mert az lakatlan sarki szigetek vidékén folyt. Ezek a szigetek viszont többnyire lakottak voltak; Ellis kapitány pedig igyekezett ugyanazt a módszert alkalmazni, amit d’Entrecasteaux, mikor végigjárta a kis szigeteket, ahol a feltételezés szerint a Lapérouse szenvedett hajótörést. Az volt a legfontosabb, hogy a bennszülöttekkel sikerüljön kapcsolatot teremteni. A Dolly-Hope legénységével szemben nemegyszer tanúsított ellenséges magatartást a szigetek népe, mely általában nem nagyon barátságos az idegenek iránt. Támadásoknak is ki voltak téve, nemegyszer puskával kellett védekezniök. Néhány matróz megsebesült, szerencsére súlyosabb következmények nélkül.

Innét, a Karolinák szigetrengetegéből tudott Ellis kapitány első ízben levelet küldeni Mrs. Branicannek azokkal a hajókkal, melyek az amerikai partok felé tartottak. Ezekben azonban nem írhatott semmit a Franklin és a hajótöröttek nyomainak felfedezéséről. Minthogy a Karolinákon a kutatás eredménytelen maradt, távolabb, nyugatra kellett próbálkozni, kiterjeszkedve a hatalmas maláj szigetrendszerre. Ott valóban nagyobb volt az esély a katasztrófát túlélők feltalálására, egyikén esetleg azoknak a kis szigeteknek, melyek létezését csak az újabb tengerföldrajzi munkálatok állapítják majd meg, annak ellenére, hogy a Csendes-óceánnak ezen a részén három nagy felderítő utat is szerveztek már.

Hétszáz mérfölddel nyugatra a Dolly-Hope december 2-án elérte a Fülöp-szigeteket, a maláj tengerek legfontosabb szigetcsoportját, mely egyben a legjelentősebb mindazok közül, melyeket a geográfusok már részletesen feldolgoztak itt, sőt egész Óceániában. A Magellán által 1521-ben felfedezett szigetcsoport az északi szélesség ötödik fokától a huszonegyedik fokig terjed, és a keleti hosszúság 114°-ától a 123°-ig.

A Dolly-Hope természetesen nem a nagy Luzon szigeten, másik nevén Manilán választott kikötőt magának. Fel sem lehetett tételezni, hogy a Franklin ilyen magasan fent járt volna a Kínai-tengeren, ha egyszer Singapore-ba tartott. Ezért Ellis kapitány inkább Mindanao szigetén választott támaszpontot a kutatáshoz, ezen a délre eső szigeten, annak az útvonalnak egy pontján, melyet John Branicannek is érintenie kellett a Jáva-tenger felé haladva.

A Dolly-Hope a sziget délnyugati partján, Zamboanga kikötőjében horgonyzott le; itt székelt a kormányzó is, aki a sziget három körzetének elöljárója volt.

Mindanao ekkor két részre oszlott: egyik része a spanyolok fennhatósága alá, másik egy független szultánhoz tartozott, akinek Selangan volt a székhelye.

Az előzetes terv szerint Ellis kapitánynak mindenekelőtt a kormányzótól és a körzeti elöljáróktól kellett megtudakolnia, hogy hallottak-e valamit hajópusztulásról, mely Mindanao partjainál történt. A hatóságok igen készségesen álltak rendelkezésére. De - szerintük legalábbis - Mindanao spanyol részén öt év óta egyetlen hajószerencsétlenséget se jelentettek.

Viszont a sziget független területeinek partjain - amerre a mindanaók, a karagók, a luták és szubanik élnek, meg egy egész sor vad néptörzs, melyeket nem alaptalanul tartanak emberevőknek - számtalan hajókatasztrófa történhetett meg úgy, hogy soha senki meg nem tudta, mert a bennszülöttek érdekében állt, hogy ki ne kürtöljék. Akadnak sokan olyanok is a malájok közt, akik rendszeresen űzik a kalózmesterséget. A kicsiny ágyúkkal felszerelt könnyű dereglyével üldözőbe veszik és megtámadják azokat a kereskedelmi hajókat, melyeket partjaik felé hajt a nyugati szél, és ha egyet kezükbe kaparintanak, rendszerint el is süllyesztik. Ha ily módon alakult a Franklin sorsa is, a kormányzó nem nagyon értesülhetett róla. Ezek a felvilágosítások, minthogy csak a fennhatósága alá tartozó szigetrészre vonatkoztak, nem elégíthették ki a mi kutatóinkat.

Így a Dolly-Hope kénytelen volt végigpásztázni a téli időszakban rendkívül barátságtalan tengerrészeket. Gyakran partra szálltak a szárazföld egy-egy pontján, a matrózok veszélyes utakra indultak a csodálatos őserdőben, a tamariszkuszok, bambuszok, mangrovefák, koromfekete ébenfák, vad mahagónifák, vasfák, osztrigafák sűrűjében, melyek a Fülöp-szigetek legjelentősebb természeti kincsei közé tartoznak. A termékeny síkságon, ahol egymás mellett hajtanak a mérsékelt égövi termények a trópusiakkal, Ellis kapitány elhatolt a legényeivel néhány faluba abban a reményben, hogy rábukkannak valami nyomra, a hajó maradványaira, a maláj törzsek fogságában sínylődő foglyokra; de a kutatás nem járt eredménnyel; a gőzössel, miután a viharos időjárás ugyancsak megviselte, vissza kellett térniük Zamboangába; néhány esetben szinte csak csodaképpen tudták elkerülni a felszín alatt errefelé gyakori éles sziklazátonyokat.

A Fülöp-szigetek átcserkészése jó két és fél hónapig tartott. Több mint száz szigetet látogattak végig. Luzon és Mindanao mellett Mindoro, Leyte volt köztük a legnagyobb, aztán Samar, Panay, Negros, Cebu, Masbate, Palawan, Catanduanes.

Aztán Zamboangától délre a Basilan-csoportot kutatta át Ellis kapitány, majd a Jolo szigetek felé vette útját, ahová 1880. február 25-én érkezett.

Valóságos kalózfészek volt itt, ahol a sűrű bozóttal benőtt számtalan szigeten, melyek Mindanao déli csücske és Borneó északi sarka közt elszórva fekszenek, csak úgy nyüzsögnek a bennszülöttek. A hajók, melyek a Kínai-tengeren és a maláji medencén át veszik útjukat, egyetlen kikötőt keresnek csak fel, s csak ritkán Bevuan kikötőjét, mely a Basilan-szigetek legnagyobbikán fekszik; ettől ered az egész szigetcsoport neve.

Itt, Bevuanban horgonyzott le a Dolly-Hope. Sikerült valahogyan érintkezést találni a helybeli szultánnal és törzsfőkkel, akik hat-hétezer főnyi népességen uralkodtak. Annyi biztos, hogy Ellis kapitány sem a pénzbeli, sem a természetbeni ajándékokkal nem fukarkodott. Így hát a bennszülöttek feltártak előtte néhány hajószerencsétlenséget, melyek itt játszódtak le, a korallzátonyokkal és madrepórákkal sűrűn övezett szigeteknél.

Az előkerült törmelékből azonban semmi sem utalt arra, hogy a Franklinhez, tartozott volna. A hajótörést szenvedő emberek pedig odavesztek, vagy már vissza is tértek hazájukba.

A Dolly-Hope legutóbb Mindanao szigetén vett fel szenet, és így a Jolo szigetek labirintusát végigjárva már meglehetősen üresek voltak a raktárak. Annyi üzemanyag azért maradt, hogy átkeljenek a Celebesz-tengeren, a Maratua szigetek irányában, és hogy eljussanak a Borneó déli részén fekvő Bandjarmasin kikötőjébe.

Ellis kapitány nekivágott ennek a medencének, melyet mint tavat zárnak körül egyfelől a nagy maláj szigetek, másfelől a sok kis sziget koszorúja. Egyébként a Celebesz-tenger túlzottan is ki van téve a természeti csapásoknak, a viharok tombolásának, és ha teljes joggal lehet is magasztalni csillogó víztükrét, mely alatt égő színű tengeri állatkák, százféle puhatestű nyüzsög, és ha a hajósok képzeletében cseppfolyós virágoskerthez hasonlítják is, a pusztító tájfunok ugyancsak árnyékot vetnek a mesés környezetre.

Erről a Dolly-Hope is keserves tapasztalatokat szerzett a február 28-ról 29-re virradó éjszaka. Már napközben fel-feltámadt a szél, és bár estefelé érezhetően csillapodott az ereje, a szemhatáron gyülekező hatalmas ólomszürke felhők ugyancsak nyugtalan éjszakát jósoltak.

És valóban: este tizenegy óra felé rendkívüli erővel tört rájuk az orkán, a tenger néhány pillanat alatt féktelenül háborogni kezdett.

Ellis kapitány főképpen a Dolly-Hope gépeit féltette, és a kutatóút sikerét veszélyeztető mindenféle csapást el akart hárítani. Ezért szinte teljesen leállította a gépeket, csak akkora sebességgel járatva a csavart, hogy a hajó még engedelmeskedjék a kormánylapátnak.

Minden elővigyázatosság ellenére a Dolly-Hope nem tudta elkerülni a tenger szörnyű haragját, olyan erővel tört rájuk a forgószél, olyan iszonyú őrjöngéssel torlódtak fel a hullámhegyek. Amint jobbra-balra dőlt a hajó, száztonnányi víz zúdult a fedélzetre, beszakította a csapóajtókat, elöntötte a fenékkamrákat. A vízálló válaszfalak viszont kitartottak, ellenálltak a víz nyomásának, és meg tudták akadályozni, hogy behatoljon a kazánházba és a gépházba. Ez volt a szerencséjük, mert ha kialszik a tűz, a Dolly-Hope tehetetlenül az elemek martalékává válik; kormányozhatatlanul hánykolódna a hullámvölgyek legmélyén, és kitéve a kereszthullámok kényének-kedvének, biztosan elpusztul.

A legénység a válságos helyzetben nagy hidegvérről és bátorságról tett tanúságot. Vitézül követték a parancsnok és a másodkapitány utasításait. Méltónak bizonyultak tehát a kapitány bizalmára, aki San Diego legjobb tengerészei közül válogatta ki őket. Ügyességük és a hajszálpontos manőverezés révén a hajó megmenekült.

Tizenöt órás szörnyű háborgás után a tenger lecsillapodott. Úgy is lehetne mondani, hogy a hatalmas Borneó partjai közelében hirtelen elült; így március másodikának reggelén a Dolly-Hope a Maratua szigetek partjaihoz ért.

Március első két hetében a legaprólékosabban becserkészték ezeket a szigeteket, melyek földrajzilag Borneóhoz tartoznak. A bőven osztogatott ajándékok láttán az itt élő törzsfőnökök igyekeztek a nyomozásban segíteni. Mégsem sikerült az eltűnt Franklinre vonatkozóan a legcsekélyebb értesülést se szerezni. Minthogy errefelé a maláj vizeken rendszeresen kalózok portyáznak, joggal lehetett attól tartani, hogy John Branicant és a legénységet az utolsó szálig lemészárolták.

Egy nap Ellis kapitány éppen erről az eshetőségről beszélgetett helyettesével, és így szólt:

- Könnyen lehetséges, hogy a Franklin pusztulását egy ilyen támadás okozta. Ezzel volna magyarázható, hogy a hajótörésnek eddig semmilyen nyomára nem bukkantunk. A kalózok nem dicsekszenek el tetteikkel. Ha egy hajó eltűnik, a hajóstársaság a tájfun számlájára írja mint elemi katasztrófát, és ezzel elintézettnek veszik.

- Nagyon is igazat mond, kapitány - jegyezte meg a Dolly-Hope másodkapitánya. - Itt, ezen a tengeren igazán nincs hiány kalózokban, és magunknak is kettőzött éberségre van szükségünk, ha belemegyünk a Makasari-szorosba.

- Kétségkívül - szőtte tovább a beszélgetést Ellis kapitány -, de mi jobb helyzetben vagyunk, mint John Branican volt, ha el akarta kerülni ezeket a gazembereket. A szél változása és kiszámíthatatlansága miatt egy vitorlás hajó nem futhat mindig pontosan arra, amerre szeretne. Mi viszont, amíg csak a gép működőképes, elérhetetlenek vagyunk a kis maláj bárkák számára. Mindazonáltal én is a legteljesebb elővigyázatosságot ajánlom.

A Dolly-Hope benyomult a Makasari-szorosba, mely Borneó partjait választja el Celebesz szeszélyesen csipkézett partjától. A következő két hónap alatt, március tizenötödikétől május tizenötödikéig Ellis kapitány végigjárta a keletre eső part összes öblöcskéjét - előzőleg Damaring kikötőjében vett fel szenet.

Celebesz szigete, melyet Magellán fedezett fel, nem kevesebb, mint százkilencvenkét mérföld hosszú és huszonöt mérföld széles. Olyan érdekes rajzolatú a kerülete, hogy egyes térképészek a tarantulapókhoz hasonlítják, melynek óriás lábait a félszigetek képezik. Tájainak szépségével, gazdag terményeivel, a hegyvonulatok szerencsés fekvésével semmiben nem marad alatta a büszke Borneó szigetnek. De végtelenül tagozott partjai annyi búvóhelyet biztosítanak a kalózoknak, hogy a szoroson rendkívül veszélyes végighajózni.

Mindennek ellenére Ellis kapitány a megkívánható legnagyobb alapossággal folytatta itt is a munkáját. A kazánok mindig nyomás alatt álltak, míg a fedélzeti csónakokkal felkereste a legapróbb torkolatot is, és így a legkisebb veszély esetén is rögtön értük jöhetett a hajó.

Amint a szoros déli kijárata felé közeledtek, a Dolly-Hope egyre zavartalanabb körülmények közt lavírozhatott. Celebesz szigetének ezt a részét a hollandok szállták meg. A gyarmat fővárosa Makasar, régebbi nevén Wlaardingen, melyet a Rotterdam-erőd védelmez. Itt horgonyzott le pihenőre Ellis kapitány május 17-én, hogy az emberek kissé megpihenjenek, az elfogyott készletet pedig pótolják. Bár eddig semmit sem fedeztek fel, ami John Branican nyomaira vezetett volna, ebben a kikötőben igen fontos értesülést szereztek, ami a Franklin útvonalára vonatkozott. 1875. május 3-án tíz mérföldnyire Makasartól a nyílt tengeren jelezték a hajót, útban a Jáva-tenger felé. Ennek folytán igazolva látták, hogy nem a félelmes maláj vizeken tűnt el. Celebeszen és Borneón túl, a Jáva-tengeren kell nyomait keresni, fel egész Singapore-ig.

Ellis kapitány Celebesz csücskéről levelet küldött Mrs. Branicannek, és beszámolt erről a körülményről, egyben újra biztosította, hogy rendszeresen értesíti a további kutatásról is, melynek színhelye ezúttal a Jáva-tenger és a Szunda-szigetek környéke lesz.

Valóban az volt a célszerű, hogy a Dolly-Hope Singapore vonalán ne menjen túl; nyugat felé ez jelenti az expedíció határát. Innét visszafordulva a kutatást ki lehet egészíteni a Jáva-tengert dél felől övező partvidékkel, végigjárva a határán füzérben sorakozó szigeteket; végül, miután végighajóztak a Maluku-szigetek közt is, ismét a Csendes-óceánnak vágnak neki, az amerikai kontinens irányába.

A Dolly-Hope 23-án elhagyta Makasart, és a Celebeszt Borneótól elválasztó tengerszoros alsó szakaszán végighajózva Bandjarmasin kikötőjébe tért. Itt székel Borneó sziget kormányzója, vagy inkább Kalimantané, hogy a térképeken szereplő valódi nevén nevezzük. A hajózási feljegyzéseket a legaprólékosabban átböngészték, de egyetlen utalás sem akadt, mely szerint ezeken a vizeken látták volna a Franklint. Igaz, ez érthető volt, ha a hajó végig kint a nyílt tengeren maradt, míg a Jáva-tengeren haladt.

Ellis kapitány, miután délnyugatra vette az irányt, tíz nap múlva már Batávia kikötőjében vetett horgonyt, a hatalmas Jáva egyik végén, ezen a lényegében vulkanikus eredetű szigeten, mely fölött szinte állandóan ott látható a kráterek tűzbóbitája.

A legénységnek elég volt néhány nap arra, hogy kiegészítse a készleteket ebben a nagyvárosban, mely az óceániai holland birtokok székvárosa. A főkormányzó, aki a hajózási tudósításokból értesült Mrs. Branicannek az elveszettek felkutatása érdekében kifejtett tevékenységéről, soron kívül fogadta Ellis kapitányt. Sajnos semmiféle adattal sem szolgálhatott a Franklin sorsára vonatkozóan. Batávia hajósai ekkoriban úgy vélték, hogy az amerikai háromárbocost egy forgószél rongálhatta meg oly súlyosan, hogy a nyílt vízen elsüllyedt, s a személyzet és a rakomány egyaránt a víz fenekére került. 1875 első hat hónapjából említettek néhány hajót, melyekről szintén nem lehet semmit tudni, melyek úgy tűntek el, hogy soha egyetlen darabjukat sem sodorta partra a tengerár.

Elhagyva Batáviát, a Dolly-Hope jobb felől haladt el a Szunda-szoros mellett, mely a Jáva-tenger és a Timor-tenger között teremt összeköttetést; majd a Belitung-szigetet és a Bangka-szigetet is felderítette. Nemrégiben még kalózok veszélyeztették e szigetek környékét; azok a hajók, melyek a vas- és ónérc elszállítására jöttek, csak nagy nehezen tudták a kalóztámadásokat elkerülni. De a tengeri rendőri szolgálatnak sikerült végül is ezt felszámolni, és így nem volt ok feltételezni, hogy a Franklin legénysége efféle támadásnak esett volna áldozatul.

A Dolly-Hope északnyugat felé folytatta útját, és miután a Szumátra partjai mentén fekvő szigeteket is végigjárta, a Maláj-félsziget erősen tagolt csúcsának partvonalát követve június 20-án délelőtt befutott Szingapúr sziget kikötőjébe. Útközben viharos szelek késleltették.

A gépeken szükséges javítások miatt Ellis kapitánynak két hetet kellett a sziget déli oldalán fekvő kikötőben töltenie. A csekély területű gyarmat - mindössze kétszázhetven négyzetmérföld - igen nagy jelentőségű az Európával és Amerikával lebonyolított kereskedelemben, és 1818 óta, mióta az angolok az első ügynökséget alapították a Távol-Keleten, páratlan gazdagság halmozódott fel rajta.

Tudjuk, hogy a Franklinnek itt, Singapore-ban kellett volna áruinak egy részét kirakodnia az Andrew cég megbízásából, mielőtt Calcuttába hajózik. Azt is tudjuk, hogy az amerikai háromárbocos nem jelent itt meg. Ennek ellenére Ellis kapitány fel akarta használni ottlétüket, hogy kiegészítse értesüléseit mindazokról a hajószerencsétlenségekről, melyek az utóbbi években zajlottak le a Jáva-tengeren.

Valójában, minthogy egyrészt a Franklinről szóló utolsó jelzés Makasar térségéből származott, másrészt Singapore-ba nem érkezett meg, szükségképpen azt kellett feltételezni, hogy a hajótörés e két pont között következett be. Hacsak John Branican kapitány le nem tért a Jáva-tengerről, és a Szunda-szigetek közt valamelyik tengerszoroson át nem hajózott a Timor-tengerre. De mért szánta volna erre magát, ha az úticél Singapore volt? Ez megmagyarázhatatlan és elfogadhatatlan lenne.

Miután a felderítő út eredménytelen maradt, Ellis kapitány nem tehetett mást, mint hogy búcsút mondjon Singapore kormányzójának, és a hajót visszafordítsa Amerikába.

Augusztus 25-én viharos ég alatt tették meg az utolsó indulási előkészületeket. A hőség elviselhetetlen volt, mint általában augusztusban a forró égöv alatt, néhány fokra az Egyenlítőtől. A Dolly-Hope-ot az utóbbi hetek viharos időjárása ugyancsak megviselte. Ennek ellenére egyetlen terület kifürkészését sem mulasztották el, ahogy végighajóztak a Szunda-szigetek láncolatán. Egymás után került sorra Madura sziget, Jáva húsz tartományának egyike, aztán Bali sziget, melyen sűrű a kereskedelmi forgalom, majd Lombok, Sumbawa, melyen a Tambora vulkán ismét súlyos kitöréssel fenyegetett, akárcsak 1815-ben.

Az egyes szigetek közt mindenütt tengerszorosok nyílnak, és átvezetnek a Timor-tengerre. A Dolly-Hope kénytelen volt óvatosan manőverezni, hogy kikerülje helyenként a tengeráramlatokat, melyeknek oly erős a sodrásuk, hogy a nyugati monszunszelek ellenében is elragadják a hajókat. Így már érthetőbb, mért olyan veszélyes ezen a tengeren a hajózás, különösen a vitorlások számára, melyeknek nincs gépi hajtóerejük. Emiatt van annyi hajókatasztrófa a maláji tengerek körzetében.

Flores szigete után Ellis kapitány azoknak a szigeteknek a vonulatát követte, melyek délről zárják le a Molukka-tengert, de ez sem hozott eredményt. Nem lehet csodálni, hogy a szüntelen csalódások, a kutatóút sikertelensége miatt a legénység meglehetősen elcsüggedt. Ennek ellenére mégsem volt szabad feladni a reményt a Franklin felkutatására, míg az expedíció be nem fejeződik. Elképzelhető volt ugyanis, hogy John kapitány a Fülöp-szigeteket, Mindanaót elhagyva nem a Makasari-szoroson hajózott végig, hanem átvágott a Maluku-szigetek közt a Molukka-tengeren, és így érte el a Jáva-tengert, így tűnt fel Celebesz magasságában.

Az idő azonban haladt, és a fedélzeti napló továbbra is hallgatott a Franklin sorsáról. Se Timoron, se a Maluku-szigetrendszer három nagy szigetcsoportján, vagyis az Amboina-csoporton, a főkormányzó székhelyén, mely Ceramot és Burut foglalja magában, sem a Banda-szigeteken, sem a Djailolo szigeten, sehol sem lehetett bármit is megtudni egy olyan hajó nyomairól, mely 1875 tavaszán a szigetek környékén pusztult volna el. Szeptember 23-ától (ekkor érkezett a Dolly-Hope Timorra) december 27-ig (ekkor meg Djailolóra), három hónapig szüntelenül kutattak. A holland hatóságok készséggel segítettek, de nem bukkant fel egyetlen jel sem, mely némi fényt derített volna a katasztrófára.

A Dolly-Hope ezzel befejezte kutató expedícióját. Itt, Djailolón, a Maluku-szigetek legfontosabbikán zárult be az a kör, melynek mentén Ellis kapitány a maláj szigetvilágot végigjárta. A legénység néhány nap pihenőt tartott, melyre alaposan rászolgált. De ha valahonnan új jel bukkant volna fel, ezek a derék emberek ismét mindenre készek lettek volna, még a legnagyobb kockázatok árán is!

Ternate, a Djailolo sziget fővárosa, mely az egész Molukka-tengeren uralkodik, és ahol holland képviselet is van, mindazt biztosítani tudta a Dolly-Hope számára, ami élelem és fűtőanyag tekintetében a hazautazáshoz szükséges volt. Itt zárták az 1880-as esztendőt, az ötödik évet, mely a Franklin eltűnése óta eltelt.

Ellis kapitány január 9-én reggel teljesen fel volt készülve az útra, és elindult északkeleti irányba.

A kellemetlen évszakban jártak. A hajózás igen nehéz volt, a süvöltő szél nagy késést okozott. Csak január 23-án jelezhették San Diego őrtornyában a Dolly-Hope feltűnését.

A maláji expedíció tizenkilenc hónapig tartott. Hiába volt Ellis kapitány minden erőfeszítése, hiába a legénység áldozatkészsége, a Franklin titkát továbbra is némán magába zárta a tenger titokzatos mélye.