XVII.
IGENNEL ÉS NEMMEL

Mrs. Branican rögtön kérette az orvost. A változás ellenére, ami Harry Felton eszmélésével bekövetkezett, az orvos jól tudta, hogy ez csak az élet utolsó fellobbanása.

A haldokló, úgy tűnt, csak Mrs. Branicant látta. Zach Fren és az orvos nem vonzották magukra tekintetét. Értelmének minden meglevő ereje a kapitány, John Branican feleségére összpontosult.

- Harry Felton - szólt hozzá Mrs. Branican -, ha John él, hol hagyta őt? Hol van ő?

Harry Felton nem felelt.

- Nem tud beszélni - mondta az orvos -, de talán jelekkel mégis tud válaszolni.

- Ha legalább a szemével, azt is megérteném - suttogta Mrs. Branican.

- Várjunk csak - mondta most Zach Fren. - Az a fontos, hogy a kérdéseket egy bizonyos meghatározott módon tegyük fel. Minthogy mi, tengerészek értjük egymást, hagyják, hadd intézzem ezt én. Mrs. Branican, fogja meg Felton kezét, s tekintetét állandóan tartsa az övén. Én teszem fel a kérdéseket, ő a tekintetével fog igent vagy nemet mondani, és ennyi elég!

Mrs. Branican Harry Felton arcához hajolt, kezét ismét kezében tartotta.

Ha Zach Fren azzal a kérdéssel kezdi, hol van John kapitány, nem kaptak volna kielégítő választ, hiszen azt kívánták volna Harry Feltontól, hogy nevezzen meg egy vidéket, egy körzetet vagy egy falut és erre nyilvánvalóan nem volt képes. Többet ért lépésről lépésre haladni és végigmenni a Franklin történetén attól a naptól kezdve, amikor utoljára látták, egészen addig, míg Harry Felton elvált John Branicantől.

- Felton - kérdezte Zach Fren, tisztán ejtve a szavakat -, itt van ön mellett Mrs. Branican, John Branicannek, a Franklin parancsnokának a felesége. Felismeri?

Harry Felton ajkai nem mozdultak, de pilláinak rebbenése és egy halvány kézszorítás igent mondott.

- A Franklinről - folytatta Zach Fren - egyetlen jelzés se jött azóta, hogy Celebesz szigetétől délre látták. Ért engem? Ugye ért engem, Harry Felton?

A szem újra igent mondott.

- Nos hát, figyeljen csak rám - mondta Zach Fren -, aszerint hogy kinyitja vagy becsukja a szemét, tudni fogom, hogy amit kérdezek, helyes-e vagy nem.

Nem lehetett kétség, hogy Harry Felton mindent megértett, amit Zach Fren mondott.

- A Jáva-tengert elhagyva - folytatta kérdéseit Zach Fren - John kapitány átment a Timor-tengerre?

- Igen.

- A Szunda-szoroson át?

- Igen.

- Saját elhatározásából?

Erre a kérdésre „nem” jelzés következett, melyet nem lehetett félreérteni.

- Tehát nem! - mondta Zach Fren.

Ellis kapitány is, ő is meg voltak győződve erről. Ha a Franklin a Jáva-tengerről áttért a Timor-tengerre, valaminek kényszerítenie kellett erre.

- Ez szélviharban történt? - kérdezte Zach Fren.

- Igen.

- Egy borzalmas forgószél miatt, mely ezek szerint a Jáva-tengeren tört önökre?

- Igen.

- És ez kergette át önöket a Szunda-szoroson?

- Igen.

- Netalántán a Franklin kormányozhatatlanná vált, mert árbocai eltörtek, és a kormánylapátja elromlott?

- Igen.

Mrs. Branican Harry Feltonon csüngött tekintetével, de egy szót sem szólt.

Zach Fren szerette volna összeállítani a szerencsétlenség előzményeit, és ezért így folytatta:

- John kapitány, minthogy néhány napon át nem végezhetett helymeghatározást, nem tudta, hol jár a hajó?

- Igen.

- És miután egy ideig a Timor-tengeren hányódtak, egész a nyugati végéig, elérkeztek a Browse-szigethez, melynek sziklapadjain elpusztult a hajó?

Egy apró mozdulat jelezte, hogy Harry Felton meglepődött, mert hiszen nem ismerhette annak a szigetnek a nevét, ahol a Franklin hajótörést szenvedett, és mert a Timor-tengeren elfoglalt helyét nem volt módjuk megállapítani.

Zach Fren folytatta.

- Amikor San Diegóban tengerre szálltak, a fedélzeten volt John kapitány, ön, Harry Felton és tizenkét ember a legénységből, összesen tehát tizennégyen. Ennyien voltak a hajótörés után is?

- Nem.

- Néhányan tehát elvesztek, amikor a hajó a szikláknak verődött?

- Igen.

- Egy? Kettő?

Az „igen” ez utóbbi számot hagyta jóvá.

Tehát két matróz már nem volt köztük, amikor a hajótöröttek a Browse-szigetre léptek.

Ekkor az orvos javaslatára úgy illett, hogy egy kis pihenést biztosítsanak Harry Feltonnak, akit a kérdezgetés szemmel láthatóan nagyon igénybe vett.

Majd néhány perc múlva folytatták a faggatást, és Zach Fren ebből több mindent megtudott arra vonatkozóan, hogyan tudtak magukról gondoskodni John kapitány, Harry Felton és tíz társuk. Ha nem tudják a rakományból legalább részben megmenteni a partra került lisztet és konzerveket, és nem halászhatnak, ami a legfontosabb élelmiszerforrásuk volt, a hajótöröttek hamarosan éhen pusztultak volna. Csak nagyon ritkán láttak hajót a sziget körüli vizeken. A jelzőárbocra függesztett lobogót senki nem vette észre. Pedig a menekülésre az volt egyetlen esélyük, ha egy hajó felveszi őket.

Zach Fren aztán ezt kérdezte:

- Hány éven át laktak a Browse-szigeten? Egy évet, kettőt, hármat... hatot?

Ennél a számnál jelzett szemével igent Harry Felton.

Tehát 1875 és 1881 között John és társai ott éltek a szigeten!

De hogyan sikerült elhagyniok? Ez volt az egyik legizgalmasabb rejtély, melynek ezzel a kérdéssel vágott neki Zach Fren:

- Sikerült önöknek a hajó roncsaiból egy csónakot készíteni?

- Nem.

Ugyanez volt Ellis kapitány és Zach Fren feltételezése, amikor megszemlélték a hajótörés színhelyét; még egy piciny csónakot is elképzelhetetlen volt azokból a roncsokból csinálni.

Ideérve a faggatásban Zach Fren meglehetősen zavarba jött: milyen kérdéseket tegyen fel arra vonatkozóan, hogyan sikerült a hajótörötteknek a Browse-szigetet elhagyni?

- Azt mondta, egyetlen hajó se vette észre a jelzéseiket?

- Nem.

- Nem egy maláj szigetekről származó prao, egy ausztrál bennszülöttcsónak kötött ki a szigeten?

- Nem.

- Tehát egy dereglye, valamelyik hajó nagy csónakja sodródott a szigetre?

- Igen.

- Egy elsodrott csónak?

- Igen.

Miután sikerült végre e pontot tisztázni, Zach Fren már könnyen levonta a kézenfekvő következtetést.

- Sikerült önöknek a dereglyét ismét hajózásra alkalmassá tenni?

- Igen.

- John kapitány pedig arra használta fel, hogy átérjen vele a szél mentén evezve a legközelebbi partra?

- Igen.

De mért nem szálltak valamennyien a csónakba? Ezt is fontos volt megtudakolni.

- Ez a csónak bizonyára túl kicsi lett volna tizenkét ember számára?

- Igen.

- Ezért heten indultak útnak, ön, John kapitány és még öt ember?

- Igen.

És itt világosan ki lehetett olvasni a haldokló tekintetéből, hogy még meg kell menteni azokat, akik ott rekedtek a Browse-szigeten.

Dolly figyelmeztető jelére Zach Fren őrizkedett elárulni, hogy az öt matróz elpusztult, mióta a kapitány eltávozott a szigetről.

Ismét néhány percnyi pihenést engedtek Harry Feltonnak, aki rögtön behunyta szemét, de a keze továbbra is ott nyugodott Mrs. Branican kezében.

Most Dollyt képzelete a Browse-szigetre repítette, és végigélte az ott történteket. Látta maga előtt Johnt, ahogy még a lehetetlent is megkísérti, csak hogy megmentse a társait. Szinte hallotta a hangját, ő is beszélt hozzá, bátorította, vele együtt szállt a csónakba. De hol kötött ki végül ez a csónak:

Harry Felton újra felnyitotta a szemét, és Zach Fren folytatta a kérdezősködést:

- Tehát így hagyta el John kapitány önnel és az öt emberrel a Browse-szigetet?

- Igen.

- A csónakkal kelet felé vették az irányt, hogy a szigethez legközelebb eső szárazföldre jussanak?

- Igen.

- Az ausztrál föld felé?

- Igen.

- Az átkelés végén a csónakot a vihar partnak verte?

- Nem.

- Simán ki tudtak kötni egy öbölben az ausztrál partokon?

- Igen.

- Talán a Leveque-fok környékén?

- Igen.

- A York Sundnál?

- Igen.

- Mikor partra szálltak, bennszülöttek fogságába estek?

- Igen.

- Elhurcolták önöket?

- Igen.

- Mindnyájukat?

- Nem.

- Tehát néhányan akkor haltak meg, mikor a York Sundon partra szálltak?

- Igen.

- A bennszülöttek ölték meg őket?

- Igen.

- Egyet - kettőt - hármat - négyet?

- Igen.

- Már csak hárman maradtak, amikor az ausztrál bennszülöttek elhurcolták önöket a szárazföld belseje felé?

- Igen.

- Ön, John kapitány és egy matróz?

- Igen.

- És ez a matróz most is John kapitány mellett van?

- Nem.

- Meghalt, mielőtt ön elindult?

- Igen.

- Már régen?

- Igen.

Végül is tehát John kapitány és Harry Felton másodtiszt élnek már csak a Franklin emberei közül, és egyiküknek már csak néhány órája van hátra!

Nem volt könnyű Harry Feltontól megszerezni a John kapitányra vonatkozó további felvilágosításokat - hiszen ezeknek csak akkor van értékük, ha kellően pontosak. Zach Fren nem is egyszer kénytelen volt abbahagyni a faggatást, majd mikor újrakezdte, Mrs. Branican egyik kérdést a másik után tetette föl vele, hogy felderítsék, mi történt a nyolc év alatt, azaz mióta a part menti törzsek fogságba ejtették John kapitányt és Harry Feltont. Apránként megtudták, hogy vándorló bennszülött néptörzsről van szó, a foglyoknak velük kellett menniök a Tasmanföldet átszelő szüntelen vándorutakon, miközben a legnyomorúságosabban tengették életüket. De mért kímélték őket a bennszülöttek? Igénybe vették ismereteiket, vagy alkalomadtán magas váltságdíjat szerettek volna kapni értük az angol hatóságoktól? Igen, ez utóbbi - és ez a fontos körülmény teljesen pontosan kivehető volt Harry Felton feleleteiből. Tehát az egész csak váltságdíj kérdése, ha eljutnának a bennszülött törzshöz. Néhány további kérdésből ezenfelül az is kiderült, hogy John kapitány és Harry Felton oly szigorú őrizet alatt állt, hogy több mint nyolc éven keresztül a legkisebb lehetőség sem adódott számukra, hogy megszökjenek.

Végül ez az alkalom is eljött. A két fogoly megbeszélt egy találkozóhelyet, hogy ott találkoznak, és együtt szöknek. Harry Felton nem tudja, micsoda, de valamely körülmény megakadályozta John kapitányt, hogy a megbeszélt helyre jöjjön. Harry Felton várt rá néhány napig; majd mivel nem akart egyedül szökni, elindult a törzs szállása felé; de a törzs már régóta máshol járt. Ekkor azzal az elhatározással, hogy majd visszajön, és kiszabadítja a kapitányt, amint elérkezik a szárazföld gyér falvainak egyikébe, elszántan nekiindult Közép-Ausztrália barátságtalan tájainak. A bennszülöttek elől rejtőznie kellett, hogy újra fogságba ne essen, erejét kiszikkasztotta a hőség, az éhségtől és a megerőltetéstől alig maradt benne élet. Így bolyongott teljes hat hónapon keresztül, míg végül a Parru partján élettelenül összerogyott, Queensland déli határainál.

Itt végül megtudták, hogy kicsoda, hála gondosan megőrzött papírjainak. Innét szállították Sydneybe, ahol szinte csodával határos módon kissé meghosszabbodott az élete, hogy végül is ő mondhassa el mindazt, amit oly sok éven át hasztalanul próbáltak megtudni.

Tehát társai közül egyedül John kapitány volt még életben, de fogolyként egy vadon élő törzsnél, amely a Tasmanföld pusztaságain vándorol ide-oda.

Amikor Zach Fren kezdte sorolni a különböző törzsek nevét, melyek azon a területen otthonosak, Harry Felton az igent ennél a névnél jelezte: indák. Zach Fren még azt is megtudakolta, hogy tél idején ez a törzs többnyire a Fitzroy folyó mentén táborozik; ez a folyó is a King-öbölbe torkollik, az ausztrál kontinens északnyugati részén.

- Elmegyünk oda Johnért - kiáltott fel Mrs. Branican. - Meg fogjuk ott találni!

Ezt Harry Felton is megértette, tekintete felragyogott attól az érzéstől, hogy a kapitányt ki fogják szabadítani, méghozzá a felesége révén.

Harry Felton betölthette küldetését. Utolsó óráinak meghitt tanúja, Mrs. Branican tudja már, merre kell kutatnia az ausztrál földeken. Felton behunyta szemét, mert sikerült mindent tudatnia.

Íme ily szörnyű rombolást okozott ennek a bátor és erős embernek a testében a sok megpróbáltatás, az éhezés és legfőképpen az ausztrál időjárás szörnyű hatása. Mert dacolni mert vele, most, a megpróbáltatások elmúltával, életével kell fizetnie. Ugyanez a sors jutna John kapitánynak is, ha ő is megkísérelne keresztülvergődni Közép-Ausztrália sivár pusztáin. De vajon kevésbé fenyegetőek a veszélyek azok számára, akik bele akarnak vágni ennek a bizonyos inda törzsnek a felkutatásába?

De ez a gondolat meg se fordult Mrs. Branican fejében. Már amikor az Oregonon utazott Ausztrália felé, egy újabb kutatóút terveit latolgatta; most tehát csak meg kell valósítania.

Harry Felton este kilenc óra felé halt meg. Dolly még egyszer, utoljára kimondta a nevét, és ő még egyszer, utoljára megértette. Felemelte szempilláit, és egy nevet rebegett utoljára:

- John, ó, John...

Ziháló hörgés szakadt fel a melléből, szíve megszűnt dobogni.

Aznap este, amikor Mrs. Branican a kórházból kilépett az utcára, egy fiú lépett eléje, aki ott várta a küszöbön. Egy ifjú matróznövendék volt a kereskedelmi flottától, a Brisbane nevű személyhajón szolgált, mely az ausztrál partok mellett közlekedett menetrendszerűen, Sydney és Adelaide között.

- Mrs. Branican? Ugye, kérem? - szólt a fiú elfogódott hangon.

- Mit kíván, gyermekem? - kérdezte Dolly.

- Harry Felton... meghalt?

- Meghalt.

- És mi van John kapitánnyal?

- Él... ő él!

- Köszönöm, Mrs. Branican - köszönt el az ifjú hajós.

Dolly alig látott valamit az ifjú arcvonásaiból, aki úgy ment el, hogy nem mondta meg a nevét, de azt sem, miért kérdezte, amit kérdezett.

Másnap eltemették Harry Feltont. Ott volt a kikötő valamennyi hajósa, de sokan mások is Sydney lakói közül.

Mrs. Branican ott haladt a koporsó mögött, és egészen a sírgödörig kísérte azt az embert, aki John odaadó társa, hűséges barátja volt. Dollytól pár lépésnyire lépdelt a tengerészfiú, de Dolly nem is látta őt a tenger nép sokaságában, akik azért jöttek el, hogy a Franklin másodkapitányának megadják a végtisztességet.