XI.
ELŐJELEK ÉS VÁRATLAN ESEMÉNYEK

Amint Mrs. Branican utóbbi naplójegyzeteiből megtudtuk, a karaván személyzete visszanyerte bátorságát és bizakodását. Az élelmezésben a legkisebb fennakadás se fordult elő; a készletek több hónapra is elegendőek voltak. Csak a víz hiányzott néhány napig, de a Godfrey által felfedezett kút bőségesen fedezte a szükségletet. Így hát elszántan vágtak neki a további útnak.

Az igaz, hogy továbbra is nehéz volt elviselni a nyomasztó hőséget, belélegezni a fátlan és árnyék nélküli végtelen sivatag felszínén izzó levegőt. Nem sok olyan utazó akad, hacsak nem ott született Ausztráliában, aki büntetlenül kiteheti magát az emésztő hőségnek. Aminek a belföldi honos ellen tud állni, az a külföldit földre teríti. Erre a gyilkos klímára születni kell.

A tájat változatlanul a homokdombok láncolata, a hosszú, párhuzamos barázdákban hullámzó vörös homok uralta. Mintha a talaj lángoktól izzana, és a sugárzó nap fényétől felerősítve szinte égetné izzó színeivel az emberi szemet. A talaj annyira forró volt, hogy a fehérek képtelenek voltak mezítláb gyalogolni. Viszont a feketék kicserzett talpbőre el tudta viselni a forró homokot, és ezt nem kellett volna újabb panasz tárgyává tenniök. Mégis emiatt panaszkodtak; sanda szándékaik egyre nyilvánvalóbban megmutatkoztak. Ha Tom Marix nem látta volna célszerűbbnek a teljes csapatlétszámot megtartani, arra az eshetőségre is számítva, hogy ellenséges támadást kell elhárítania, minden bizonnyal már rég arra kérte volna Mrs. Branicant, hogy küldje vissza a szolgálatába fogadott bennszülötteket.

Tom Marix ettől függetlenül is kénytelen volt tapasztalni, hogy egyre szaporodnak a sivatagi utazással együtt járó nehézségek. S ha arra gondolt, hogy hasztalan vállalják az összes viszontagságot, hasztalanul néznek szembe annyi veszéllyel, igencsak fegyelmeznie kellett magát, hogy e gondolatait másvalaki le ne olvassa arcáról. Zach Fren mégis megérezte töprenkedését, és bosszúsan szemére is hányta, hogy már nem osztozik a feltétlen hitben.

- Úgy bizony, Tom - mondta neki -, sosem hittem volna, hogy képes így elcsüggedni!

- Téved, Zach, nem csüggedek. Legalábbis téved, ha azt hiszi, nincs meg bennem a bátorság, hogy mindvégig küzdjek céljaink eléréséért. Nem attól viszolygok, hogy át kell vágnunk magunkat az egész sivatagon, hanem attól, hogy végigjárva a nehéz utat, végül is minden eredmény nélkül kell majd visszafordulnunk.

- Ön tehát úgy gondolja, Tom, hogy John kapitány meghalt azóta, hogy Harry Felton megszökött?

- Fogalmam sincs róla, Zach, de maga se tud ennél többet.

- Dehogynem, én ugyanolyan biztos vagyok benne, mint abban, hogy a hajó balra fordul, ha az ember jobb felől húzza a kormányrudat.

- Most úgy beszél, Zach, ahogy Mrs. Branican és Godfrey szokott beszélni, mert ők a reményt bizonyosságnak veszik. Kívánom magának, hogy ne tévedjen. De ha még életben van John kapitány, és még mindig az indák tartják rabságban, hol vannak ezek az indák?

- Ott vannak, ahol vannak, Tom, a karaván el fog oda jutni, még ha fél évig kell is ide-oda vándorolnunk. Ezer ördög! Ha az ember nem bír szél ellen vitorlázni, akkor szél mentén megy, de így is célhoz ér.

- A tengeren lehet, Zach, különösen ha tudja, melyik kikötőbe akar eljutni. De itt ki tudja, melyik részére kellene eljutni ennek a végtelen sivatagnak?

- Ha elveszítjük a reményt, nem is fogjuk tudni.

- De én nem adtam föl minden reményt!

- De azt hiszem, Tom, föladta, és ami még rosszabb, ez hamarosan lerí majd az arcáról. Pedig gyenge az a kapitány, aki nem tudja mások előtt titkolni nyugtalanságát, és ezzel csüggedésre ösztönzi az egész legénységet. Törődjön az arckifejezésével, Tom, persze nem Mrs. Branican miatt, akit semmi se volna képes megrendíteni, hanem a csapat fehér katonái miatt. Ha egyszer összeszűrik a levet a bennszülöttekkel...

- Értük jótállók, mint enmagamért!

- És ahogy én jótállok magáért, Tom. Ezért ne is gondoljunk arra, hogy bevonjuk a zászlót, míg az árboc szilárdan áll.

- Ki beszél ilyesmiről, hacsak nem Len Burkerre gondol?

- Ó, Tom, ha én volnék a kapitány, ez az ember már rég a hajófenéken kucorogna, lábain egy-egy vasgolyóval! De úgy vigyázzon, hogy egy pillanatra se veszem le róla a szemem!

Zach Fren nagyon helyesen tette, hogy szemmel tartotta Len Burkert. Ha zűrzavar támad a karavánon belül, kizárólag neki lesz köszönhető. A feketéket, akikre Tom Marix teljes bizalommal számított, ő bujtotta fel az engedetlenségre. Ez elég súlyos ügy volt, ami az expedíció minden sikerét veszélyeztethette. De ha semmi ilyesmi se történt volna, Tom Marix akkor se nagyon tudta elképzelni, hogy az indákat meg lehet találni, John kapitányt pedig ki lehet szabadítani.

Mindezenközben, bár a karaván nem egyszerűen a vakszerencsére bízta magát, amikor úticélnak a Fitzroy folyót választotta, mégis megtörténhetett, hogy bizonyos körülmények következtében az indák már elhagyták a Tasmanföldet, akár valami ellenségeskedés miatt. Eléggé ritka eset, hogy békésen összeférjenek ezek a törzsek, melyek mindössze kétszázötven-háromszáz főből állanak. Néha messzire nyúló gyűlölség okából, máskor egyszerűen az uralom biztosítása érdekében ontják egymás vérét, méghozzá túlzó buzgósággal, mert ezeknél az emberevő törzseknél a hadakozás egyben zsákmányszerző vadászat is. Vagyis az ellenség nemcsak ellenfél, hanem elfogni való vadászzsákmány is; a győztes felfalja a vesztest. Ezzel is összefügg az állandó csatározás, az üldözés, a menekülés, ami sokszor igen nagy távolságra kergeti a bennszülötteket. Ezért igen fontos lett volna megtudni, hogy az indák nem vándoroltak-e más vidékre; de erre vonatkozó hírt csak egy északnyugat felől jövő bennszülöttől szerezhetnének, ha sikerülne fogságba ejteni.

Tom Marix mindent meg is próbált ennek érdekében, akárcsak a hűséges és állhatatos Godfrey, aki Mrs. Branican kérése, sőt tilalma ellenére gyakran több mérföld távolságra is elkalandozott. Ha éppen nem ivóvizet keresett, akkor bennszülöttekre vadászott, de ez ideig eredmény nélkül.

A táj teljesen kihalt volt. De hát milyen emberi lény, még ha mindig kinn él is a természetben, lett volna itt képes megszerezni az élet fenntartásához szükséges elemi javakat? A távíróvonal környékén még éppenséggel lehetséges volt eléldegélni, bár láttuk, hogy arrafelé is milyen megpróbáltatások vártak az emberekre.

Egyszer csak, március 9-én délelőtt fél tíz felé, aránylag közelről kiáltást hallottak, két szótagú kiáltást: ku-ji!

- Bennszülöttek tartózkodnak a közelben - szólt azonnal Tom Marix.

- Bennszülöttek? - kérdezte Dolly.

- Úgy van, asszonyom, így hívogatják egymást.

- Megpróbálhatnánk érintkezésbe lépni velük - mondta Zach Fren.

Amint a karaván mintegy száz lépéssel továbbhaladt, Godfrey két bennszülöttet vett észre egy homokfúvás tövében. Elfogni nem könnyű őket, mert ezek a bennszülöttek rögtön menekülnek, ha fehér csapatot látnak. Ez a kettő megpróbált elbújni a vöröslő homokdomb alján, néhány csenevész spinifex mögött. A kísérő csapat tagjainak azonban sikerült bekeríteni őket. Mrs. Branicanhez vezették mindkettőjüket.

Egyikük ötvenéves lehetett, a másik, a fia, talán húsz.

Mindketten a Woods-tó melletti telepre igyekeztek, amely e távíróvonal egyik állomása. Néhány darab posztóval, főként pedig egy nagy csomag dohánylevéllel sikerült őket barátságosabb hangulatra deríteni, és készségesen feleltek Tom Marix kérdéseire, aki mindent rögtön le is fordított az ott álló Mrs. Branicannek, Godfreynek, Zach Frennek és a többieknek.

A bennszülöttek először azt mondták meg, hová mennek, ami nem keltett nagy érdeklődést. De mikor Tom Marix arról faggatta őket, honnét indultak, már mindenki kezdett figyelni.

- Mi... onnét jövünk... messziről, nagyon messziről - mutatott északnyugat felé az apa.

- A partok mellől?

- Nem... csak a belső vidékről.

- A Tasmanföldről?

- Igen. A Fitzroy folyó mellől.

Éppen ez az a folyó, mint tudjuk, melyhez a karaván igyekezett eljutni.

- Melyik törzshöz tartoztok? - kérdezte Tom Marix.

- A gurszik törzséhez.

- Ez is nomád törzs?

A bennszülött láthatóan nem értette, mit jelent a csapatparancsnok kérdése.

- Ez is olyan törzs, mely egyik táborhelyről vándorol a másikra - magyarázta Tom Marix -, szóval nincs állandó faluja?

- Gurszi faluban lakunk - felelte a fiú, aki sokkal eszesebbnek tűnt az apjánál.

- Ez a falu a Fitzroy folyó mellett fekszik?

- Igen, jó tíznapi járóföldre attól a ponttól, ahol a tengerbe ömlik.

A Fitzroy folyó a King-öbölbe torkollik, idáig jutott el a Dolly-Hope a második nagy út során, 1883-ban. A fiatalember által mondott tíznapi járóföld arra mutatott, hogy Gurszi falu jó száz mérföldre lehetett a tengerparttól.

Körülbelül ezt állapította meg Godfrey Nyugat-Ausztrália vázlatos térképén. Ezen a térképen a Fitzroy folyó mintegy kétszázötven mérföld hosszúságban fel volt tüntetve; a torkolattól visszafelé a Tasmanföld egyik felderítetlen vidékéig.

- Ismeritek az indák törzsét? - kérdezte most Tom Marix a bennszülöttektől.

Mintha az apa és fiú tekintete felvillant volna, amint ezt a nevet meghallották.

- Nyilvánvaló - jegyezte meg Tom Marix Mrs. Branicanhez intézve a szót -, hogy a két törzs ellenséges viszonyban áll egymással; a gurszik és az indák nyilván háborúskodnak.

- Könnyen lehetséges - mondta Dolly -, de az is nagyon valószínű, ezek a gurszik tudják, hol tartózkodnak jelenleg az indák. Ezt kérdezze tőlük, Tom Marix, és próbálja belőlük a lehető legpontosabb választ kiszedni. Ettől a választól függhet egész kutatóutunk sikere.

Tom Marix tehát újra feltette a kérdést, és az idősebbik bennszülött tétovázás nélkül kijelentette, hogy az inda törzs a Fitzroy folyó felső folyásának környékét tartja megszállva.

- Milyen messze lehetnek Gurszi falutól? - kérdezte Tom Marix.

- Húsznapi járásra a felkelő nap irányában - felelte a fiatalabb.

Ezt a távolságot rámérték a térképre, és kiderült, hogy az indák szálláshelye a karaván jelenlegi tartózkodási helyétől körülbelül kétszáznyolcvan mérföldnyire lehet. A most nyert adatok pontosan egyeztek a Harry Feltontól annak idején kapott értesüléssel.

- A ti törzsetek - folytatta a kérdezősködést Tom Marix - gyakran háborúskodik az indákkal?

- Szünet nélkül - felelte a fiú.

Hangja, mozdulata valódi kannibál gyűlöletről tanúskodott.

- De nem menekülhetnek előlünk - tette hozzá az apa, és arcát szinte eltorzította a szenvedély -, le fogjuk őket győzni, ha a fehér főnök már nem lesz velük, és nem segíti őket a tanácsaival.

Képzelhető, milyen izgalom vett erőt Mrs. Branicanen és a többieken, mikor Tom Marix ezt a mondatot tolmácsolta. A fehér főnök, aki régóta az indák fogságában van - lehetett-e másra gondolni, mint John kapitányra?

Dolly ismételt könyörgésére Tom Marix újabb és újabb kérdéseket intézett a két bennszülötthöz. De ők csak meglehetősen homályos felvilágosítást tudtak a fehér főnökről adni. Azt viszont bizonyosra mondták, hogy három hónapja, mikor az utolsó csata zajlott a gurszik és indák között, még az indák hatalmában volt.

- Őnélküle - kiáltott fel a fiatalabbik bennszülött - az indák már régóta csak gyenge asszonyok volnának!

Azzal nem volt érdemes törődni, hogy ez csak olyan túlzó beszéd a bennszülöttek részéről. De mindent megtudtak tőlük, ami számukra fontos volt. John Branican és az indák nem egészen háromszáz mérföldnyire vannak tőlük, északnyugati irányban. És valóban a Fitzroy folyó partjain kell őket keresni.

Amikor a pihenőnek már véget akartak vetni, Jos Meritt egy percre visszatartotta a két bennszülöttet, akiket Mrs. Branican újabb ajándékokkal tetézve már útnak bocsátott. Az angol arra kérte Tom Marixet, hogy kérdezze meg az embereket, milyen fejfedőt hordanak ünnepélyes alkalmakkor a gurszi és az inda törzs főnökei.

És míg a feleletre várt, Jos Meritt igazában nem volt kevésbé izgatott, mint az imént Dolly, mikor a bennszülöttek szavára figyelt.

Minden oka megvolt a nemes kalapgyűjtőnek az elégedettségre, és a „remek, ó, ez igen”-ek csak úgy záporoztak az ajkáról, mikor kérdésére azt a választ kapta, hogy az északnyugat törzseinek körében nem is olyan nagyon ritka jószág a külföldről származó kalap. A nagy ünnepségeken rendszeresen ott látni ilyesmit a legfőbb főnökök kobakján.

- Megérti, ugye, Mistress Branican - jegyezte meg Jos Meritt -, nagyszerű dolog, ha John kapitányt kiszabadítjuk. De megkaparintani azt a történeti kincset, melyért már végigjártam mind az öt világrészt, ez még annál is nagyszerűbb dolog!

- Teljesen nyilvánvaló - felelte mosolyogva Mrs. Branican.

Ilyen elnézően viseltetett furcsa útitársa rögeszméje iránt.

- Hallod, Zsin Gi? - mondta Jos Meritt inasa felé fordulva.

- Hallom, drága Jos gazdám - felelte a kínai. - De ha egyszer megtalálja a kalapot...

- Akkor hazamegyünk Angliába, Liverpool városába, és ott Zsin Ginek nem lesz más dolga, mint elegáns fekete kalappal a fején, vörös selyemruhában, sárga selyemköpenyben mutogatni a látogatóknak a gyűjteményemet. Most boldog vagy?

- Mint a haitangvirág, mely a hajnali szélben kinyílik, mikor Jada nyula nyugatra fordul - felelte a költői lelkületű Zsin Gi.

De arckifejezése és fejcsóválása oly kevés meggyőződést árult el jövendő boldogsága tekintetében, mintha gazdája azt állította volna, hogy rövidesen hétgombos mandarinná nevezik ki.

Len Burker jelen volt Tom Marix és a két bennszülött beszélgetésén, akiknek ő is értette a nyelvét, de közben meg se szólalt. Egyetlen szót sem kérdezett John kapitányról. Csak figyelmesen hallgatott, emlékezetében elraktározott minden részletet, ami az indák helyzetére vonatkozott, ő is megnézte a térképen azt a helyet, ahol a közlések szerint a törzs jelenleg tartózkodik, a Fitzroy folyó felső folyása mentén. Kiszámította, mennyi utat kell odáig a karavánnak megtennie, és meddig tart a Tasmanföld e vidékén való átkelés.

Tulajdonképpen az egész út már csak néhány hétbe telik, ha semmi váratlan akadály nem jön közbe, ha nem éri baj a teherhordó állatokat, ha szerencsésen le tudják továbbra is küzdeni a vándorlás fáradalmait, az embertelen hőség okozta szenvedéseket. Len Burker agyát, mivel jól tudta, hogy az új és pontos értesülések alapján a karaván minden tagjába visszatér a bátor remény, néma düh öntötte el. Szóval mégis! John kapitány szabadulása valósággá válik, a magával hozott váltságdíj árán Dolly végül is kiválthatja férjét az indák kezéből!

Míg Len Burker a várható események láncolatán töprengett, Jane csak nézte, mint sötétül el homloka, mint borulnak vérbe szemei, mint tükrözi vissza az arca a bensejében dúló sötét gondolatokat. Az asszonyt rémület fogta el, úgy érezte, valami szörnyűség fog hamarosan bekövetkezni, és amikor férje tekintetét hirtelen magán érezte, az ájulás környékezte.

A szerencsétlen asszony kitalálta, mi játszódik le a férfi szívében, ez a férfi pedig nem fog visszarettenni semmiféle bűntől, csak hogy megszerezze Mrs. Branican vagyonát.

Valóban így volt. Len Burker arra gondolt, hogy ha John és Dolly újra megtalálják egymást, az ő elképzelt jövőjének végképp befellegzett. Előbb-utóbb az is ki fog derülni, milyen kapcsolat fűzi hozzájuk Godfreyt. Jane akaratlanul is el fogja árulni a titkot, hacsak ő végleg el nem némítja; viszont Jane életére szükség van a vagyon átörökléséhez, ha Mrs. Branican meghal.

Jane-t tehát el kell távolítani Dolly közeléből, aztán pedig még a karaván előtt el kell érnie az indákhoz, hogy módja legyen John kapitány eltüntetésére.

Egy ilyen gátlástalan és elszánt ember számára, mint Len Burker, ez a terv egyáltalán nem tűnt kivihetetlennek, sőt a körülmények hamarosan a kezére játszottak.

Ezen a napon is délután négy órakor adott jelt Tom Marix az indulásra, és az expedíció a szokásos rendben útra kelt. Szinte mindenki feledte már a kiállott fáradalmakat. Dolly átsugározta a többiekbe az őt tüzelő energiát. Már közelednek a célhoz. A sikerhez nem fér már kétség. A kísérő csapat bennszülöttei is mind készségesebben hajlottak volna a szóra, s talán Tom Marixnek sem gyűlt volna meg velük többé a baja, míg csak véget nem ér az expedíció, ha Len Burker nincs ott, és nem lázítja őket árulásra.

A karaván, mely most jó iramban haladt, nagyjából megint elérte Warburton ezredes útvonalát. A hőség időközben tovább növekedett, már az éjszakák is fullasztó melegek voltak. Napközben pedig itt, ahol már egyetlen fa sem volt található, árnyékot legfeljebb a magas homokdomboktól remélhettek, de hát mekkora árnyék képződhet egyáltalán, mikor a nap sugarai szinte merőlegesen tűznek alá?

A forró égöv kellős közepén az embereknek mégsem az ausztráliai éghajlat szélsőségei okozták a legtöbb szenvedést. Ennél sokkal súlyosabb gondként jelentkezett mindennap a vízszerzés. Ki kellett nyomozni az összevissza és nagy messzeségben rejtőző kutakat, ami felborította a menetrendet, és a nagy kitérők meghosszabbították az útvonalat. Leginkább a mindig készséges Godfrey és a mindig fáradhatatlan Tom Marix vállalkozott a keresésre. Mrs. Branican szíve gyakran összeszorult, mikor látta, hogy messze eltávoznak a karavántól. De itt már igazán nem számíthattak a viharfelhőkre, melyek az évnek ebben a szakában rendkívül ritkák. Az egyik szemhatártól a másikig ragyogóan tiszta égbolton még egy felhőfoszlányt se lehetett felfedezni. Vizet csak a földtől remélhettek.

Mikor Tom Marix és Godfrey kutat talált, az egész karaván odament. Megrövidítették az útvonalat, az állatokat is gyorsabb menetre ösztökélték, de az embereket is hajtotta a szomjúság - és legtöbbször mi várta őket? Egy gödör mélyén valami sáros folyadék, ahol patkányok nyüzsögtek. A kísérő csapat fehér és bennszülött tagjai rögtön nekiestek, hogy szomjukat oltsák, de Dolly, Jane, Godfrey, Zach Fren, Len Burker inkább türelemmel várakozott, míg Tom Marix kissé kitisztította a kutat, félrehúzatta a felszíni zavaros kotyvalékot, sőt lejjebb ásatott a homokba, hogy rábukkanjanak a tiszta vízre. Ezután ittak ők is, megtöltötték a tartályokat, melyeknek ki kellett tartaniok a legközelebbi kútig.

Így zajlott útjuk egy héten át, március 10-e és 17-e között, minden különösebb esemény nélkül, de a fáradalmaknak olyan fokozódása közepette, hogy ezt sokáig már nem lehetett elviselni. A két beteg állapota sem javult, sőt romlott, és már a legrosszabbra is gondolni kellett. Minthogy már öt teve hiányzott, Tom Marixnek az is sok gondot okozott, hogyan szállítsák a készleteket.

A csapatparancsnokot egyre nagyobb nyugtalanság fogta el. Ez történt Mrs. Branicannel is, de ő nagyon vigyázott arra, hogy arcáról ezt le ne olvashassák. Elsőnek volt mindig menetkészen, utolsónak pihent le, szinte páratlan példát mutatott a hősiességre, mely rendíthetetlen hitéből táplálkozott.

És még további áldozatra is képes lett volna, csak hogy megszüntesse az újra és újra szükségessé váló kitérőket, hogy megrövidítse a végeláthatatlanul hosszú utazást.

Egy napon Tom Marixet arról faggatta, nem lehetne-e az útirányt egyenesen a Fitzroy folyó felső folyása felé venni, ahol a két bennszülött közlése szerint az indák táboroznak.

- Én is gondoltam erre - felelte Tom Marix -, de kénytelen vagyok állandóan a víz megszerzésére gondolni, Mistress Branican. Ahogy Joanna Spring felé haladunk, mégiscsak megtaláljuk azoknak a kutaknak a nagy részét, melyekről Warburton ezredes említést tesz.

- És északabbra nincsenek kutak? - kérdezte Dolly.

- Lehetséges - mondta Tom Marix -, de efelől nem tudhatunk semmi biztosat. És arra is gondolni kell, hogy azok a kutak most teljesen kiszáradt állapotban vannak, míg ha utunkat nyugat felé folytatjuk, biztonságosan elérünk az Oakover folyó partjára, ahol Warburton ezredes hosszabb pihenőt tartott. Ebben a folyóban mindig van élővíz, és ott feltölthetjük összes víztartályunkat, mielőtt behatolunk a Fitzroy folyó völgyébe.

- Hát jó, Tom Marix - sóhajtott Mrs. Branican. - Ha így kell lennie, menjünk tovább Joanna Spring felé.

Így is történt. Ennek az útszakasznak a megpróbáltatásai bármely eddig elviselt szenvedést felülmúltak. Bár már a nyár harmadik hónapjában jártak, a hőség állandóan az elviselhetetlen negyven fok körül járt árnyékban, ami alatt az éjszaka sötétjét kell érteni. Hiába kerestek volna az ég legmagasabb pontján egy felhőt, egyetlen fát a végtelen síkságon. Az utat fullasztó levegőben kellett folytatni. A felkutatott vizesgödrökben nem volt annyi víz, amennyire a karavánnak szüksége volt. Egy-egy útszakaszon alig jutottak tíz mérfölddel előbbre. A gyalogosok már csak vonszolták magukat. Hiába ápolta Dolly és vele együtt a szintén nagyon elgyengült Jane és Harriet asszony a két beteget, nem tudtak állapotukon javítani. Meg kellett volna állni, letáborozni egy faluban, hosszas pihenőt tartani és megvárni, míg a hőség csillapodni kezd. Minderre semmi lehetőség.

Március 17-én délután újabb két málhás teve hullott el; egyik azok közül, melyek az indáknak szánt váltságdíjholmikat vitték. Tom Marix kénytelen volt a terhet nyerges tevékre átrakatni, aminek következtében újra két fehér katona kényszerült gyalog folytatni az utat. Ezek a derék emberek zokszót sem ejtettek, és ellenkezés nélkül vállalták az újabb kellemetlenséget. Mennyire különbözött ez a feketék viselkedésétől, akik most már állandóan panaszkodtak és követelődztek, és Tom Marixnek komoly gondot jelentettek. Hiszen már attól kellett félni, hogy egy szép napon ezek a bennszülöttek megkísérlik a szökést, s előzőleg talán még rablásra is vetemednek.

Végül március 19-én este a karaván egy kút mellett pihent le, melynek vizét hat láb homok fedte. Mindössze öt mérföldre voltak Joanna Springtől. De lehetetlen lett volna már odáig nyújtani a menetelést.

Rendkívül nyomasztó volt az idő. A belélegzett levegő úgy égette a tüdőt, mintha kemencéből jött volna ki. Az ég tiszta volt, és szinte sötétkékre váltott, amilyennek mediterrán országok fölött a misztrál kitörésekor szokott mutatkozni. Különös, fenyegető volt a látvány.

Tom Marix olyan aggodalmasan nézte a szokatlan meteorológiai jelenséget, hogy Zach Frennek is feltűnt.

- Valamit szimatol - kérdezte az altiszt -, valami nincs ínyére önnek?

- Úgy van, Zach - felelte Tom Marix. - A számum kitörésétől tartok, ami az Afrikában pusztító homokviharokhoz hasonlatos.

- Nos, ha szél jön, akkor víz is jön vele - jegyezte meg Zach Fren.

- Éppen hogy nem, Zach. Sőt még szörnyűbb lesz a hőség és a szárazság. Nem is sejtik, mire képes itt Ausztrália szívében ez a szélvihar!

A tapasztalt ember ajkáról elhangzott kijelentés meglehetősen nagy nyugtalanságot keltett Mrs. Branican és a többiek szívében.

Igyekeztek felkészülni a védelemre a „szélcsapás” ellen, hogy a tengerésznyelvből kölcsönözzünk egy kifejezést. Este kilencre járt az idő. Sátrakat nem állítottak a síkság homokdombjai közt - ilyen forró éjszakán semmi haszna nem lett volna. Mindnyájan csillapították szomjukat az egyik hordó vizével, majd a Tom Marix által kiosztott eleséget is elfogyasztották. De igazában nem sokat törődtek az evéssel. Inkább friss levegő után vágyakoztak; gyomrukat kevésbé érezték, mint tüdejüket. Néhány óra üdítő álom sokkal jótékonyabb hatással lett volna szegényekre, mint az a pár falat ennivaló. De nem sok alvásra nyílt lehetőségük a fullasztó levegőben, melyről néha az volt az érzésük, hogy teljesen ritkává válik.

Éjfélig nem történt semmi rendkívüli. Tom Marix, Zach Fren és Godfrey felváltva őrködött. Hol egyikük, hol másikuk felállt, és az eget kémlelték észak felől. A láthatár vészjóslóan világos és tiszta volt. A hold, mely a nappal egy időben nyugodott le, letűnt már a nyugatra fekvő homokdombok mögött. Száz és száz csillag ragyogott a Dél Keresztje körül, mely a Déli-sark felett őrködik.

Nem sokkal három óra előtt a ragyogással teli égbolt elhomályosult. A sivatag fölött hirtelen teljes sötétség takarta a látóhatárt.

- Mindenki talpra! Riadó! - harsant Tom Marix kiáltása.

- Mi történt? - kérdezte Mrs. Branican, aki hirtelen ébredt szendergéséből.

Közelében Jane, Harriet, a szolgálóleány, Godfrey és Zach Fren iparkodtak kiismerni magukat a sötétben. A földön elnyújtózott tevék felemelték fejüket, és rémületükben rekedt hangon üvöltöttek.

- De hát mi történt? - kérdezte újra Mrs. Branican.

- Itt a számum! - mondta Tom Marix.

De ezek voltak az utolsó szavak, melyek még kivehetőek voltak. Az egész légtérben olyan szörnyű zajlás támadt, hogy a fül már ugyanúgy nem érzékelte az emberi hangot, mint ahogy a szem nem volt képes megpillantani egy kis fényt a gyászos sötétségben.

Valóban a számum tört ki, ahogy Tom Marix megjósolta, a hirtelen feltámadó orkánok egyike, melyek óriási területen képesek tombolni itt az ausztrál sivatagban. Hatalmas felhő támadt dél felől. A felhő nemcsak homokot sodort magával, hanem a hőségtől üszkösre égett talaj hamuját is.

A táborhely körül a homokdombok úgy változtatták alakjukat, mint a tenger hullámai, vadul tajtékoztak, de nem porzó vízcseppeket, hanem végtelenül finom homokszemcséket záporozva. Mindenki belevakult, belesiketült, levegő után kapkodott. Mintha a szélvihar újraalakította volna a sivatag arcát, ahogy közvetlenül a talaj felett rohamozott. Ha a sátrak ott álltak volna, csak rongycafatok maradtak volna belőlük.

Mindnyájan úgy érezték, hogy a borzasztó erejű szél- és homokáradat kartácstűzként söpör rajtuk végig. Godfrey mindkét kezével szorosan fogta Dollyt, hogy el ne sodródjanak egymástól, ha a borzalmas szélroham az egész karavánt észak felé sodorná.

Valahogy így is történt; a legkisebb ellenállás is képtelenség lett volna.

Egy gyötrelmes óra alatt - egy óra elegendő volt ahhoz, hogy a környék képe teljesen megváltozzék, a homokdombok átrendeződjenek, a talajfelszín felismerhetetlenné váljon - Mrs. Branican és a többiek, beleértve a két beteget is, mintegy négy-öt mérfölddel sodródtak tovább. Feltápászkodtak, de újra elestek, és néha röpítette őket a vihar, mint a szalmaszálat. Egyik nem láthatta a másikat, és az a veszély fenyegetett, hogy a végén meg se találják egymást. Végül Joanna Spring közvetlen közelébe kerültek, közel az Oakover folyó partjaihoz, mire a felszakadozó homályból előcsillogtak a felkelő nap első sugarai.

Vajon mindnyájan itt voltak, ahogy egymást hívogatták? Kivétel nélkül mindnyájan? Nem így történt.

Ott volt Mrs. Branican, Harriet, a komorna, Godfrey, Zach Fren, Jos Meritt, Zsin Gi, Tom Marix és hűséges fehér emberei, velük pedig összesen négy hátasteve. A feketék eltűntek. Eltűnt a többi húsz teve is, azok is, melyekre az élelem volt fölmálházva, és azok is, melyek John kapitány váltságdíját vitték.

Jane-t is hiába szólongatta Dolly, Jane nem jelentkezett.

Len Burker és Jane is eltűnt.