V.
HÁROM HÓNAP ALATT

Hogyan is lehetne leírni, milyen hatást váltott ki San Diegóban ez a kettős szerencsétlenség, a gyermek halála és az anya megtébolyodása! Tudjuk, az egész lakosság milyen szeretettel övezte a Branican családot, milyen figyelem kísérte a Franklin ifjú kapitányának minden lépését. Alig két hete indult útnak, és már többé nem apa! Szerencsétlen neje elméje elborult! Ha visszatér, üres lesz a ház, nem fogadja a kis Wat mosolygós arca, sem Dolly gyengéd csókja, hiszen talán meg sem fogja ismerni! Ha egy napon majd visszaérkezik a Franklin, már nem fogadja őt az egész város lelkes éljenzése.

De nem lehetett megvárni a hazajövetelt, hogy John Branicant értesítsék az őt ért szörnyű csapásról. Mr. William Andrew nem hagyhatta az ifjú kapitányt teljes tudatlanságban mindarról, ami történt, valamely véletlen körülményre bízva, hogy megtudja a rettenetes szerencsétlenséget. Sürgősen el kell küldeni egy sürgönyt a singapore-i megbízottnak. Így John kapitány értesülhet a borzalmas tényekről még Indiába való megérkezése előtt.

Mr. William Andrew mégsem akart rögtön sürgönyözni. Talán Dolly elméje mégsem gyógyíthatatlanul borult el. Nem lehetett még tudni, hogy a gondos ápolás révén nem nyeri-e vissza öntudatát. Miért kellene Johnt egyszerre két csapással porig sújtani - és a gyermek halála mellett az anya megtébolyodását is közölni vele, ha az asszony hamarosan meggyógyulhat?

Miután mindezt megbeszélte Jane-nel és Len Burkerrel is, William Andrew úgy döntött, hogy várni fog mindaddig, míg az orvosok véglegest tudnak közölni Dolly elmebeli állapotáról. Hiszen a hirtelen elmezavarodottságból sokkal inkább megvan a gyógyulás reménye, mint az olyan elborulásból, mely az értelmi tevékenység lassú megszűnése révén következik be. Igenis várni kell néhány napot, sőt néhány hetet is.

Eközben a városban teljes döbbenet uralkodott. Szüntelenül áradt a nép a Fleet Streetre, hogy friss híreket halljanak Mrs. Branicanről. Ugyanakkor a legaprólékosabb kutatásokat is megtették, hogy a kisfiú holttestét megtalálják, de ez sem hozott eredményt. Az ár minden bizonnyal messzire sodorta, majd elragadta az árapály. A szegény kicsikének még egy sírja sem lesz, hogy anyja meglátogathassa, ha visszanyerné öntudatát.

Az orvosok azt hamarosan meg tudták állapítani, hogy Dolly háborodottsága a csendes kedélybetegség jeleit mutatja. Nincsenek idegrohamai, esztelen dühkitörései, melyek miatt el kell zárni az elmebetegeket, sokszor mozdulatlanságra is kárhoztatva őket. Nem volt tehát szükség arra, hogy olyan kitörések ellen biztosítsák, melyek gyakran elragadják az elmebetegeket, rájuk és környezetükre is veszélyt hozva. Dolly olyan volt, mint egy test, melyből elszállt a lélek, emlékezetében nyoma sem maradt az átélt szörnyűségeknek. Szeme könnytelen volt, tekintete szinte kihunyt. Mintha nem hallott volna, mintha nem is látna. Mintha egy más világban járna. Csak testi folyamatai maradtak meg.

Ilyesféle volt Mrs. Branican állapota egy hónappal a szerencsétlenség után. Tanácskoztak abban a kérdésben, hogy nem kellene-e kórházban elhelyezni, ahol különleges ápolásban részesülhetne. William Andrew ezt az álláspontot képviselte, és így is jártak volna el, ha Len Burker javaslata nem jön közbe.

Len Burker felkereste William Andrew-t az irodájában, és azt mondta:

- Most már bizonyosak vagyunk afelől, hogy Dolly elmebetegsége nem olyan természetű, hogy el kellene zárni, és minthogy rajtunk kívül nincsenek rokonai, mi szeretnénk őt felügyelet alatt tartani. Dolly nagyon szerette feleségemet, és ki tudja, Jane ápolása nem lesz-e sokkal hatékonyabb, mint idegeneké? Ha később mégis súlyosbodna állapota, lesz rá mód megfontolni, hogy milyen újabb intézkedés volna helyénvaló. Mi a véleménye minderről, Mister Andrew?

A tiszteletre méltó vállalkozó némi habozás után tudott csak felelni, mert nem sok rokonszenvet táplált Len Burker iránt, bár nem tudott kétes ügyeiről, és nem volt oka, hogy kétségbe vonja becsületességét. Végül is Dolly és Jane egymás iránti barátsága igen mély volt, és minthogy Jane az egyetlen rokon, nyilvánvalóan helyes Dollyt az ő gondozására bízni. Az a fontos, hogy a szerencsétlen asszonyt állandóan körülvegyék azzal a szerető gondoskodással, amit állapota megkíván.

- Minthogy önök magukra óhajtják vállalni ezt a feladatot - mondta végül is Mr. William Andrew -, nem látom semmi akadályát annak, hogy Dollyt unokanővérére bízzuk, akinek odaadása kétségbevonhatatlan.

- És ennek az odaadásnak nem is fog vége szakadni - jegyezte meg sietve Len Burker.

De ezt is azon a hideg, tárgyilagos, ellenszenves hangon mondta, melytől soha nem tudott szabadulni.

- Az ön eljárása igen tiszteletreméltó - kezdte újra Mr. William Andrew. - Csupán egyetlen megjegyzést mégis. Nem tudom, hogy az önök házában, a Fleet Streeten, a zajos üzleti negyed kellős közepén a szegény Dolly olyan körülmények közt fog-e élni, melyek elősegítik gyógyulását. Neki nyugalomra, friss levegőre van szüksége.

- Éppen ezért - válaszolta Len Burker - az a szándékunk, hogy hazavisszük a Szépkilátó házba, és ott lakunk vele együtt. Megszokta a villát, és a megszokott tárgyak és környezet látványa is jótékony hatást gyakorolhat elméjére. Ott minden alkalmatlankodástól meg lehet védeni. A rét meg szinte odanyúlik a kapuig. Jane elviheti sétálni az ismerős környékre, ahol azelőtt a kisgyermekkel sétálgattak. John vajon nem helyeselné mindezt, ha itt volna? És vajon mit gondol majd, mikor újra itthon lesz, ha feleségét egy kórházban leli, fizetett alkalmazottak gondjaira bízva? Mr. Andrew, nem szabad semmit elmulasztanunk, ami szegény rokonunk elméjére jó hatással lehet!

Amit mondott, azt szemlátomást jó érzések sugallták. Akkor miért tűnt mégis úgy, hogy ennek az embernek a szavai nem tudnak bizalmat kelteni? Bárhogy is állt a dolog, jelen körülmények között ajánlatát el kellett fogadni, és Mr. William Andrew nem tehetett mást, mint hogy köszönettel elfogadja, és hozzáfűzte, hogy John kapitány is hálás lesz érte.

Április 27-én Mrs. Branicant átvitték a Szépkilátó házba. Jane és Len Burker aznap este szintén beköltözött. Ez a megoldás az egész városban helyeslést váltott ki.

Sejthető, milyen rugók mozgatták Len Burkert. A szerencsétlenség napján, emlékszünk rá, Dollyval bizonyos ügyet akart megtárgyalni. Ez az ügy éppen abban állt, hogy pénzt szeretett volna kölcsönkérni. Azóta megváltozott a helyzet. Valószínű volt, hogy Len Burkert hatalmazzák fel sógornője pénzügyeinek intézésével, esetleg gyámi minőségben, és ebbéli tevékenységében bizonyos összegekhez maga is hozzányúlhat - kétségkívül törvénytelenül, mégis ily módon időt nyerhet. Ettől tartott egyébként Jane, és amennyire boldog volt, hogy minden idejét Dollynak szentelheti, annyira félt férje tervezgetésétől, amit az emberiesség leplében akart valóra váltani.

Ilyen új feltételek közt alakult újjá az élet a Szépkilátó házban. Dollyt abban a szobában helyezték el, melyből legutóbb a félelmetes szerencsétlenség elébe menve távozott. Aki visszatért ide, már nem anya többé, már csak egy szerencsétlen, eszét vesztett lény. Az annyira kedvelt villa, a nappali szoba, ahol néhány fénykép is a messze utazóra emlékeztetett, a kert, ahol kettesben oly boldog napokat értek meg, semmi sem tudta elmúlt életére emlékeztetni. Jane a Mrs. Branican melletti szobát foglalta el, míg Len Burker a földszinten rendezkedett be egy kis szobában, melyet John kapitány dolgozószobának használt.

E naptól fogva Len Burker ismét hozzálátott szokásos foglalatosságaihoz. Minden reggel lement San Diegóba, a Fleet Streeten fekvő irodájába, ahol ügyei a szokott menetben folytak tovább. De meg lehetett figyelni, hogy minden este gondosan visszatért a Szépkilátó házba, nemsokára pedig már csak rövid időkre távozott a városból.

Természetesen a mulatt nő követte urát az új lakásba is, és odaadására Len Burker feltétlenül számíthatott. A kis Wat dajkáját elbocsátották, bár felajánlotta, hogy ott marad Mrs. Branican szolgálatára. A szobalányt egyelőre megtartották a házbeli munkákra, melyeket No egyedül nemigen tudott volna ellátni.

Egyébként senki sem érte volna fel Jane-t a szerető és kitartó gondoskodásban, melyre Dollynak ilyen állapotban nagy szüksége volt. Szeretete, ha ez lehetséges, csak növekedett a kisgyermek halála óta, mellyel magát vádolta, mint első számú felelőst. Ha ugyanis nem rohan Dollyhoz a Szépkilátó házba, ha nem ösztönzi, hogy látogassa meg a Boundary kapitányát, a gyermek ma is ott lehetne anyja mellett, és vigaszt nyújtana az egyedüllét hosszú hónapjai alatt. És Dolly esze sem zavarodott volna meg!

Len Burker terveibe kétségtelenül beleillett, hogy Jane gondoskodását mindazok kielégítőnek találják, akiknek közük van Mrs. Branican sorsához. Maga Mr. William Andrew készséggel elismerte, hogy a szegény asszony nem is lehetne jobb kezekben. Minden látogatásakor főként azt kutatta, hogy Dolly állapotában mutatkozik-e némi javulás. Még mindig abban reménykedett, hogy a John kapitánynak küldendő első sürgönyben, akár Singapore-ba, akár Indiába is kell címeznie, már nem a kettős tragédiát kell jelentenie, a gyermek halálát és felesége... Ez nem ugyanaz, mintha ő is meghalt volna? Hát nem! Nem tudta elhinni, hogy ifjúsága virágjában a kitűnő eszű, tetterős Dollynak elméje gyógyíthatatlanul elborult volna. Ez most csak olyan, mint a hamu alatt izzó parázs, egyszer egy szikra újra lángra lobbanthatja.

Sajnos azonban öt hét is eltelt már, és a tiszta értelem egyetlen sugara sem törte át az árnyak sötétjét. Ezzel a csendes, tartózkodó, bágyadt eszelősséggel szemben, melyet sohasem tört meg semmiféle lázas izgalom, az orvosok is feladtak lassan minden reményt, és nemsokára be is szüntették a viziteket. Hamarosan maga William Andrew is kezdett lemondani a gyógyulásról, és egyre ritkábban jött a villába, olyannyira kínban érezte magát a szerencsétlen asszony közönye és öntudatlansága láttán.

Ha Len Burkernek bármilyen okból egész napját házon kívül kellett töltenie, szigorúan megparancsolta a mulatt nőnek, hogy szemét tartsa Mrs. Branicanen. No vigyázott, hogy Jane-t ne zavarja az ápolás munkájában, de szinte sohasem hagyta őket magukra, és híven beszámolt gazdájának, vett-e észre valamit a beteg viselkedésében. Nagyfokú leleményességgel távolította el azt a néhány embert, aki nagy ritkán érdeklődni jött a villába: „Az orvosok nem ajánlják... tökéletes pihenésre van szüksége... a látogatás rohamot válthat ki.” Egyébként maga Jane is helyeselte, hogy No elküldi az alkalmatlan látogatókat, s így ő is hozzájárult, hogy Mrs. Branican teljesen elszigetelődjék.

„Ó, szegény Dolly - gondolta Jane -, ha elmezavara dühöngéssé válna, ha kitörései volnának, akkor elvinnék innét, bezárnák egy gyógyintézetbe. Én is elveszteném őt! Ó, nem, az Isten tartsa őt meg nekem! Én mindenkinél odaadóbban fogom ápolni!”

Május harmadik hetében Jane a villa környékén egy kis sétával akart próbálkozni, úgy gondolván, hogy ez jót tesz unokanővérének. Len Burker nem ellenezte, de kikötötte, hogy No kísérje el őket. Ez az óvatosság egyébként indokolt volt. A séta, a szabad levegő újabb zavarodottságot válthatott ki Dollyból, esetleg a menekülés vágyát kelthette benne, és Jane-nek nem volna elég ereje visszafogni. Egy elmebetegnél mindenben óvatosnak kell lenni, hiszen hirtelen felindulásában saját magát is elpusztíthatja. Nem tehették ki magukat egy újabb katasztrófának.

Egy szép napon tehát Mrs. Branican Jane-be karolva sétálni indult. Akaratlan bábként hagyta, hogy vezessék akárhová, ügyet sem vetett semmire.

Az első sétákon semmi említésre méltó dolog nem történt. Mindazonáltal a mulatt nő hamarosan azt az észrevételt tette, hogy Dolly viselkedése mintha kissé megváltozna. Megszokott ernyedtségét néha szemmel látható izgatottság váltotta fel, és ez sajnálatos következményekre vezethetett. Több ízben is, amint ránézett a kisgyermekekre, akikkel útközben találkoztak, zavart és ideges lett. Arra emlékeztették vajon, akit ő vesztett el? Wat képe jelent-e meg lelkében? Bárhogy is volt, még ha fel is lehetett tételezni, hogy ezek kedvező jelek, mégis, a létrejött agyi tevékenység révén inkább súlyosbodhatott a betegség.

Az egyik napon Mrs. Burker és a mulatt asszony a Knob Hill magaslataira sétáltak fel a beteggel. Dolly leült, a végtelenbe vesző tenger felé fordult, és úgy tűnt, fejében nincs gondolat, ahogy szemei is üres tekintettel meredtek maga elé.

Egyszerre megélénkült az arca, testét remegés járta át, szeme különös fényben csillogott, és reszkető kezével a nyílt óceánon egy csillogó pontra mutatott.

- Ott! Ott! - kiáltotta.

Az ég alján egy vitorla rajzolódott ki tisztán, a ráeső napsugarat vakító fehéren verte vissza.

- Ott, ott! - szólt újra Dolly.

Hangja annyira elváltozott, mintha nem is emberi lényből fakadt volna.

Jane rémülten nézte, a mulatt asszony meg rosszallóan csóválta a fejét. Sietve megragadta Dolly karját, és rászólt:

- Jöjjön, jöjjön csak!

Dolly meg sem hallotta.

- Gyere, drága Dollym, ó, gyere már - rebegte Jane. És igyekezett arrébb húzni, elfordítani tekintetét a szemhatáron lassan mozgó vitorlástól.

Dolly ellenkezett.

- Nem, nem! - kiáltott fel.

És olyan erővel taszította félre a mulatt nőt, amit fel se tételeztek volna róla.

Mrs. Burker és No nagyon izgatott lett. Attól féltek, hogy Dolly elszalad, a John emlékét felidéző izgató látványt követve leszalad a Knob Hill meredek lejtőjén, és a tengerbe veti magát.

De az erős felindulásnak ugyanolyan hirtelen vége szakadt. A nap egy felhő mögé bújt, és a vitorlát már nem lehetett látni az óceán tükrén.

Dolly ereje elszállt, karja lehullott, tekintetében kihunyt a fény, nem tudta, hol van. Abbahagyta a zokogást, mely nemrég még keblét rázta, mintha elszállt volna belőle az élet. Jane kézen fogta. Ellenkezés nélkül hagyta magát elvezetni, és teljes nyugalommal tért vissza a Szépkilátó házba.

E naptól fogva Len Burker döntése szerint Dolly csak a ház kertjében sétálhatott. Jane is alávetette magát a rendelkezésnek.

Mr. William Andrew akkoriban határozta el, hogy a történtekről értesíti John kapitányt, minthogy Mrs. Branican betegségének javulására nem maradt semmi remény. Már nem Singapore-ba küldte a kimerítő táviratot, mert a Franklinnek a pihenőt befejezve onnét már el kellett indulnia, hanem Calcuttába, ahol John rögtön kézhez kapja, amint Indiába érkezik.

És bár ekkorra már Mr. William Andrew semmilyen reményt nem táplált, az orvosok szerint mégis elképzelhető volt Dolly elmebeli állapotának megváltozása, ha hirtelen megrázkódtatás érné, például ha egy napon férje jelenne meg előtte. Valóban ez az egyetlen esély maradt már csak, és bármily kicsiny volt is, Mr. William Andrew nem akarta elhallgatni a John Branicannek küldött táviratban. Éppen ezért felszólította a kapitányt - miután kérve kérte, hogy ne engedje át magát a kétségbeesésnek -, hogy adja át a Franklin parancsnokságát a másodtisztnek, Harry Feltonnak, és a lehető legrövidebb úton és a leggyorsabban térjen haza San Diegóba. Ez a nagyszerű ember saját legfontosabb üzleti érdekeit is feláldozta, hogy ezzel az utolsó kísérlettel megpróbálkozzanak Dolly érdekében. Arra kérte az ifjú kapitányt, hogy válaszoljon táviratilag, mit óhajt tenni.

Midőn Len Burker tudomást szerzett a sürgönyről, ugyanis Mr. William Andrew illőnek tartotta őt is tájékoztatni, helyeselte, de abbeli félelmének adott kifejezést, hogy John megjelenése talán nem idéz elő olyan nagy lelki megrázkódtatást, amitől gyógyulást lehetne remélni. De Jane nagyon is beleélte magát abba a reménybe, hogy John megpillantása visszahozhatja Dolly eszméletét, és így Len Burker is megígérte, hogy ebben az értelemben fog ő is írni a kapitánynak, vagyis hogy minél hamarább induljon San Diegóba. Ezt az ígéretét egyébként nem tartotta meg.

A következő hetekben sem állt be semmiféle változás Mrs. Branican állapotában. Bár az alapvető életfolyamatok zavartalanul működtek nála, és bár egészségi állapota egyébként nem hagyott kívánnivalót, arcának megváltozott kifejezése nagyon is érzékelhető volt. A fiatalasszonynak, aki még be sem töltötte huszonegyedik évét, vonásai megkeményedtek, napsütötte arca megsápadt, mintha a lélek tüze kialudt volna benne. Egyébként mostanában nemigen lehetett látni őt, legfeljebb a villa kertjében; egy padon ült, vagy Jane-nel sétálgatott, aki valóban fáradhatatlan odaadással törődött vele.

Június elején már két és fél hónapja múlt, hogy a Franklin kifutott San Diego kikötőjéből. A Boundaryvel történt találkozás óta nem érkezett róla újabb hír. Ekkorra már, túl a Singapore-ban töltött pihenőn, közvetlenül Calcutta előtt kellett járnia, nem számítva arra a valószínűtlen esetre, hogy valami baj érte. Sem a Csendes-óceán északi térségéről, sem az Indiai-óceánról nem jeleztek olyan rendkívüli időjárást, mely egy ilyen gyors járatú hajót késleltetett volna.

Mr. William Andrew azért némileg meglepőnek találta, hogy semmi hír nem érkezik. Érthetetlen volt, miért nem jelezték ügynökei a Franklin kikötését Singapore-ból. Fel sem lehetett tételezni, hogy a Franklin elkerülné a kikötőt, hiszen John kapitánynak erre kifejezett utasítása volt. De hát minderről biztosabbat lehet tudni néhány nap múlva, ha a Franklin megérkezik Calcuttába.

Újabb hét telt el. Június 15-én sincs semmi hír. Ekkor táviratot küldtek az Andrew cég megbízottjának, azonnali választ kérve a Franklinről és John Branicanről.

Két nap múlva ott volt a válasz.

Calcuttában nem tudnak semmit a Franklinről. Az amerikai háromárbocossal az elmúlt napokban nem találkozott senki a Bengáli-öböl vizein.

Mr. Andrew csodálkozása nyugtalanságba váltott át. Minthogy lehetetlen a táviratozást teljes titokban intézni, San Diegóban gyorsan elterjedt a hír, hogy a Franklin nem érkezett meg Calcuttába, de már Singapore-ba sem.

Így hát újabb csapás sújtotta a Branican családot? Bár ez a csapás mindazokat a családokat is éri San Diegóban, akikből a hajó személyzete összeállt.

Len Burkerre sem maradtak hatás nélkül ezek a nyugtalanító hírek. Igaz, hogy John kapitány iránti érzelmei nem voltak soha tüntetőek, és különben sem volt az az ember, akit nagyon levernek a más bajai, még ha saját rokonairól van is szó. Akárhogy is, de attól a naptól kezdve, hogy komoly ok volt a Franklin sorsáért aggódni, komorabb lett, gondterheltebb, zárkózottabb mindenkivel szemben - még üzleti ügyeiben is. Nagyon ritkán lehetett a városban látni, a Fleet Streeten, mintha be akart volna zárkózni a Szépkilátó ház falai közé.

Ami Jane-t illeti, sápadt arca, vörösre sírt szeme, mélységesen csüggedt tekintete eléggé elárulták, milyen újabb megpróbáltatásokon ment keresztül.

Ez idő tájt történt, hogy a villa személyzetében újabb változás állott be. Len Burker látható ok nélkül felmondott a szobalánynak, akit mindeddig megtartottak, és akinek munkája ellen soha nem merült fel kifogás.

Ettől kezdve egyedül a mulatt nőre hárult a háztartás gondja. Jane-en és rajta kívül senki sem lehetett Mrs. Branican közelében: Mr. William Andrew, akinek az egészsége nagyon megsínylette a balsors csapásait, kénytelen volt beszüntetni látogatásait a Szépkilátó házban. Mit mondhatott volna, mit tehetett volna még most, hogy szinte bizonyossá lett a Franklin pusztulása? Arról tudott egyébként, hogy mióta véget vetettek a külső sétáknak, Dolly visszanyerte nyugalmát, és az idegzavarok elmúltak. Abban az öntudatlansági állapotban élt, vagy inkább tengődött, mely tébolyának fő jellemzője volt; betegsége nem igényelt különleges kezelést.

William Andrew június végén újabb sürgönyt kapott Calcuttából. A hajózási ügynökségek a Franklint annak az útnak egyetlen pontján sem tudták jelezni, melyet követnie kellett volna a Fülöp-szigetek, Celebesz, a Jáva-tenger és az Indiai-óceán környékén és vizein. Így hát, mivel a hajó több mint három hónapja indult el San Diegóból, nem maradt más feltételezés, mint hogy mindenestül elpusztult egy összeütközés vagy hajótörés következtében, még mielőtt Singapore-ba érkezett volna.