XII.
A VÉGSŐ ERŐFESZÍTÉS

A feketék, a nyerges és hátastevék eltűnése Mrs. Branicant és a mellette kitartó társakat a legkétségbeejtőbb helyzetbe sodorta.

Zach Fren rögtön árulásról beszélt, és ugyanígy vélekedett Godfrey. Az árulás ténye nagyon is világos volt, ha figyelembe vesszük, milyen módon tűnt el a karaván egy része. Tom Marix se gondolhatott mást, annál is inkább, mert ő látta, milyen rontó hatást gyakorolt Len Burker a csapat bennszülöttre.

Dolly mégis kételkedett. Képtelen volt elhinni, hogy valaki ekkora gonoszságra, ilyen kétszínűségre képes legyen.

- Mért ne volna lehetséges, hogy Len Burker ugyanúgy elsodródott valamerre, ahogy mi magunk is errefelé?

- Elsodródott, pontosan a feketékkel együtt - jegyezte meg Zach Fren -, s egyben az összes tevével, melyek az élelmiszert viszik?

- És az én kedves Jane-em - suttogta Dolly - úgy elszakadt mellőlem, hogy észre se vettem.

- Len Burker még őt sem akarta ön mellett hagyni, asszonyom - mondta Zach Fren. - Ó, a nyomorult!

- Nyomorult? Ez igen, ó, ez remek! - szólalt meg Jos Meritt. - Ha ez az egész nem árulás, ne találjam meg soha a történelmi becsű kalapot, amelyért... - És a kínaihoz fordult. - Mi a véleményed, Zsin Gi?

- Ajaj, Jos gazdám, az a véleményem, hogy ezerszer és tízezerszer okosabb lett volna, ha sohase tesszük a lábunkat erre a meglehetősen kényelmetlen világrészre.

- Meglehet - felelt egy szóval Jos Meritt.

Oly sok jel bizonyította az árulást, hogy végül Mrs. Branican is kénytelen volt elhinni.

- De mért kellett engem megcsalni? - tette fel magának a kérdést. - Mi rosszat tettem Len Burkernek? Hiszen mindent elfelejtettem a múltjából. Úgy fogadtam őket magamhoz, őt is, feleségét is, mint jó rokonokat. És erre itthagy minket minden élelem nélkül, sőt John váltságdíját is elrabolja! De mi célból?

Senki se tudott Len Burker titkairól, így most senki se tudott volna Mrs. Branican kérdéseire válaszolni. Csupán Jane tudta volna elmondani azt, amire férje gyalázatos fondorkodásaiból rájött, de Jane már nem volt itt.

Igazában pedig az történt, hogy Len Burker meg tudta valósítani régi tervét, most úgy tűnt, minden ponton sikeresen megoldható. Minthogy busás fizetséget ígért a feketéknek, ezek készségesen követték parancsait. A homokvihar kellős közepén ketten megragadták Jane-t, anélkül hogy bárki meghallotta volna segélykiáltásait, ezalatt pedig a többiek a pihenőhely mellett tanyázó tevéket elhajtották észak felé.

A mély sötétségben, melyet a homokfelhő még áthatolhatatlanabbá tett, senki sem látta meg őket, és Len Burker meg cinkosai napkelte előtt Joanna Springtől már néhány mérföldnyire keletre jártak.

Jane-t sikerült Dolly közeléből eltávolítani, így hát a férjnek nem kellett már attól tartania, hogy lelkiismeret-furdalástól gyötörve végül is elárulja Godfrey születésének titkát. Egyébként pedig minden ok megvolt annak feltételezésére, hogy Mrs. Branican és társai élelmiszerek és tevék nélkül ott fognak pusztulni a Nagy-homoksivatag belsejében.

Joanna Springnél a karaván valójában még majdnem háromszáz mérföld távolságra volt a Fitzroy folyótól. Ilyen hosszú úton hogyan tudná Tom Marix az emberek szükségleteit kielégíteni, bármennyire megfogyatkozott is a létszámuk?

Az Oakover folyó a De Grey folyó egyik legnagyobb mellékfolyója. Ez utóbbi a Witt-földön ömlik hosszú tölcsértorkolaton át az Indiai-óceánba.

Itt, a folyó partján, melyet még a legnagyobb hőség sem tud teljesen kiszikkasztani, Tom Marix valóban megtalálta azokat az árnyékos helyeket és derűs szögleteket, melyekről Warburton ezredes olyan kitörő örömmel zengett hálaéneket.

Zöldellő fák, csörgedező víz a végtelen homokdombok és a gyatra spinifexet termő síkság után - ez igazán boldogító változás! Viszont ha Warburton ezredes, mikor ideért, máris biztos lehetett úticéljai teljesítésében, hiszen innét már csak le kellett ereszkednie a folyó mentén Roebourne városáig a tengerpartra, Mrs. Branican számára egészen másképpen vetődött fel a kérdés. Az ő helyzetük még nagyon komoly nehézségeket tartogatott, mert az Oakover folyótól a Fitzroy folyóig még óriási sivatagi szakaszon kellett áthatolniok.

A karaván most már csak huszonkét tagból állott, szemben azzal a negyvenhárommal, mely Alice Springs telepéről útnak indult. Dolly, Harriet, a bennszülött asszony, Zach Fren, Tom Marix, Godfrey, Jos Meritt, Zsin Gi és az őrcsapat tizenöt megmaradt katonája, akik közül kettő még mindig súlyos beteg volt. Összesen négy hátasteve maradt a birtokukban, a többit Len Burker elrabolta. Köztük azt a hímet is, amely a tevecsapat vezetője volt, meg azt is, amelyre a kibitka volt felszerelve. Az a teve is eltűnt, melynek Jos Meritt úgy dicsérgette az erényeit, így az angol is gyaloglásra kényszerült, mint inasa. Az élelmiszerekből semmi más nem maradt, mint egy kis láda konzerv, mely az egyik teve málhái közül leesett a földre. Nem volt liszt, kávé, tea, cukor, se só, elveszett az italkészlet, sőt a hordozható kis patika is; így Dollynak nemigen lesz már módjában a lázasan hánykolódó két beteget orvossággal ellátni. Teljesen kifosztva álltak itt, s ez a környék alkalmatlan volt arra, hogy bármilyen újabb készletet szerezzenek.

A hajnal kora derengésében Mrs. Branican magához hívta a karaván minden tagját. A hős lelkű asszony nem vesztett semmit emberfölötti lelkierejéből, és elszánt bizakodása a többiekbe is új reményt öntött. Arról beszélt nekik, mily közel állnak céljukhoz.

Így végül újra nekiindultak az útnak, de olyan keserves körülmények között, hogy igazában a legbizakodóbb ember se hitt volna a szerencsés célba érkezésben. A négy megmaradt tevéből kettőt a betegeknek biztosítottak, akiket nem hagyhattak Joanna Springben, mert ez is csak olyan többnyire lakatlan telep volt, amilyennel Warburton ezredes többször is találkozott útinaplója tanúsága szerint. De képesek-e vajon a szerencsétlen betegek elviselni a további zötykölődést a Fitzroy folyóig, ahonnan talán mód nyílik arra, hogy egy tengerparti településhez kísérjék őket? Ez fölöttébb kétséges volt, és Mrs. Branicannek szinte meghasadt a szíve arra a gondolatra, hogy a Franklin pusztulásának áldozatai mellé esetleg két újabb áldozat csatlakozik.

De Dolly semmi áron nem mondott volna le elhatározott szándékáról. Nem volt hajlandó a kutatást abbahagyni. Vállalt kötelessége befejezésében semmitől nem hagyta magát akadályoztatni - még azon az áron sem, ha a többiek magára hagyják.

Elhagyták az Oakover folyó jobb partját. A Joanna Springtől felfelé eső folyószakaszon könnyen találtak gázlót. Innét észak-északkeletnek fordultak. Tom Marix úgy számított, hogy ezt az irányt tartva érnek leghamarább a Fitzroy folyóhoz, mégpedig annak az óriási szabálytalan ívnek a legközelebbi pontjánál, melyet a folyó pályája rajzol, mielőtt a King-öböl felé venné útját.

A hőség mintha elviselhetőbb lett volna. Tom Marix és Zach Fren hosszas könyörgéssel, sőt erőteljes hanggal tudták csak elérni, hogy Dolly hajlandó legyen az egyik tevére felülni. Godfrey és Zach Fren bírta a gyaloglást. Jos Meritt ugyancsak; hosszú lábai oly szögletesen lépkedtek, mint egy pár gólyaláb. Mikor Mrs. Branican felajánlotta neki, hogy vegye át a tevéjét, elhárította az ajánlatot, és így szónokolt:

- Ez igen, ó, ez remek! Az angol az angol, asszonyom, de a kínai is kínai. Így nem éreznék semmi kivetnivalót abban, hogy Zsin Ginek is felajánlja időnként a tevét. Csak én megtiltom neki, hogy elfogadja!

Így Zsin Gi is tovább gyalogolt, nem minden busonkodás nélkül, miközben azokra az élvezetekre gondolt, melyek őt a messzi-messzi Szecsuanban várják, a virághajók városában, a Mennyei Birodalom lakóinak imádott városában.

A negyedik tevét hol Tom Marix, hol Godfrey vette igénybe, ha előre kellett nyargalniok. Az Oakover folyónál szerzett vízkészlet nem fog nagyon soká tartani, és attól fogva a legnagyobb gondjukat megint egy-egy kút felkutatása fogja jelenteni.

A folyó partjaitól északi irányba távolodva ismét hatalmas pusztaságon jártak, mely a távoli szemhatáron is túl terjedt. Az enyhe dombokat egyre kevesebb homokfúvás barázdálta. A spinifex is sűrűbb csomókban nőtt, és a táj egyhangúságát néhány őszi színekben sárguló fa is élénkítette. Talán még arra a szerencsére is lehetett számítani, hogy ehető vad kerül eléjük. Tom Marix, Godfrey, Zach Fren szerencsére megőrizték puskájukat és a revolvert, mert mindig kezük ügyében tartották, és így talán adott esetben még jó hasznukat vehetik. Bár a csekély lőszerkészlet a legkörültekintőbb takarékosságra ösztönözte őket.

Így haladtak néhány napon át, egy-egy szakaszt téve meg hajnalban és estefelé. A patakok medrét, melyek itt-ott végigbarázdálták a tájat, csak kiégett kavicsok és színtelenné aszott fű borította, a homok a legcsekélyebb nedvességről se árulkodott. Így feltétlenül szükséges volt, hogy kutat találjanak, méghozzá mindennap újra és újra, mert víztartó hordóval Tom Marix nem rendelkezett többé.

Így aztán Godfrey az útvonaluktól jobbra-balra nagy kitérőket tett, ha a legkisebb nyomot vélte felfedezni.

- Drága fiam - mondta aggódva Mrs. Branican -, ne légy meggondolatlan. Ne tedd ki magadat újabb veszélyeknek!

- Ne tegyem ki magam - felelt izgatottan Godfrey -, mikor önről van szó, és John kapitányról?!

És hála szívósságának, sőt a lépteit irányító jó ösztönének, sikerült is néhány kutat találnia, bár néha több mérföldnyire is kitért északi vagy déli irányba.

Így hát a Tasmanföldnek ezen a vidékén, mely az Oakover folyó és a Fitzroy között terül el, nem voltak elviselhetetlen ivóvízgondjaik, ha teljesen nem is menekedtek meg az időnként jelentkező szomjúságtól. Itt most a legnagyobb megpróbáltatást az okozta, hogy nem volt elég tevéjük, hogy az élelmiszer adagolást a megmaradt néhány darab konzervhez kellett méretezni, nem volt tea és kávé, nem jutottak dohányhoz, ami a kísérő csapat embereit különösen sújtotta, végül az, hogy már nem állt módjukban a túlságosan sóízű vizet néhány csepp alkohollal megjavítani. Kétórai gyaloglás után a legerősebbek is szinte összeestek a fáradságtól, a kimerültségtől, a nélkülözésektől.

Aztán meg a tevék sem találtak kellő legelnivalót a sűrű bozótban, mert nem volt rajta egy ehető szár vagy egy ehető levél sem. Itt már nyoma sem volt azoknak a törpeakácoknak, melyek tápláló nedvét még a bennszülöttek is szívesen elfogyasztják a szűkösebb napokban. Semmi más nem akadt, mint a satnya mimóza tüskéje a spinifexnyalábok sűrűjében. A tevék már csak vonszolni tudták magukat, vékonyuk behorpadt, nyakuk előredülledt, megálláskor szinte rázuhantak a térdükre, és aztán nem kis erőfeszítést igényelt, míg újra talpra tudták őket állítani.

25-én délután Tom Marixnek, Godfreynek és Zach Frennek sikerült némi friss eleséget szerezniök. Nagy csapat vadon élő vándorgalamb húzott el a közelükben. Minthogy igen ijedősek voltak, és villámgyorsan felröppentek a mimózacserjékről, nem túl könnyen lehetett a közelükbe férkőzni. Végül mégis sikerült néhányat puskavégre kapni. Ha nem is lettek volna olyan ízletesek, mint amilyen finomak voltak valójában, a szerencsétlen éhezők akkor is a legfinomabb csemegének tartották volna őket. Éppen csak hogy meg kellett pirítaniok a száraz gyökerekből rakott tűz fölött. A következő két napon Tom Marix ennek folytán takarékosabban bánhatott a konzervekkel.

De amivel az embereket lehetett táplálni, azzal az állatokat már nem lehetett. Így aztán március 26-án reggel az egyik teve, mely beteget vitt a hátán, nagy puffanással a földre zuhant. Ott kellett volna hagyni, mert nem lehetett többé talpra állítani.

Tom Marixre várt az a feladat, hogy egy golyóval végezzen vele. Minthogy nem engedhette kárba veszni a húsát, mely számukra jó pár napi élelmet jelentett, bár az állat a sok nélkülözéstől ugyancsak le volt soványodva, nekiállt szétdarabolni, jó ausztrál szokás szerint.

Tom Marix jól tudta, hogy a tevének szinte minden porcikáját fel lehet használni, és jó ételeket lehet belőle készíteni. A csontot és a porcogós részeket az egyetlen megmaradt kondérban megfőzte, és az alaposan kiéhezett emberek nagy élvezettel szürcsölték a jóízű húslevest. Ugyancsak kitűnő harapnivaló készült az agyvelőből, a nyelvből, a pofahúsból. A vastagabb húst vékony szeletekre vágták, hamar megszárították a tűző nap erejével, és félretették, akárcsak a talpakat, mely a teve legízletesebb része. Azon keseregtek csak, hogy nincs sójuk, mert a sózott húst hosszabb időn át is beoszthatták volna maguknak.

Így folytatódott a menetelés, de naponta csak néhány mérfölddel jutottak előbbre. Sajnos a betegek állapota semmit se javult, mert hiányoztak a gyógyszerek, bár most is a leggondosabb ápolásban részesültek. Úgy látszik, nem érnek el mindnyájan az út végcéljához, a Fitzroy folyóhoz, amely felé Mrs. Branican végső erőfeszítéssel igyekezett eljutni, és ahol a nélkülözések némi csökkenésére lehetett volna számítani.

Végül is március 28-án és másnap, 29-én a két fehér ember áldozatul esett a túlságosan is hosszúra nyúló betegségnek és szenvedésnek. Mindketten Adelaide-be valók voltak. Az egyik csak huszonöt éves volt, a másik körülbelül negyven, és itt érte őket a halál az ausztrál nagy sivatag úttalan útjain.

Szegény emberek! Ők voltak az elsők, akik a nagy vállalkozásba belepusztultak, és ezáltal társaikat is nagy szomorúságba döntötték. Talán ugyanez a sors vár mindnyájukra, amiért Len Burker kijátszotta őket, és itt állnak elhagyatva a sivár pusztaság közepén, ahol még az állatok se találnak maguknak ennivalót.

Ugyan mit felelhetett volna Zach Fren Tom Marixnek, mikor az így szólt hozzá:

- Két ember elpusztult, hogy egyet kiszabadítsunk, nem beszélve azokról, akik majd ezután fognak elhullani!

Mrs. Branican szabad folyást engedett őszinte fájdalmának, és mindnyájan vele éreztek. Megsiratta az elhunytakat. Sírjukat egy kis fakereszttel megjelölték, bár a pusztító hőség rövid idő alatt a fát is elporlasztja.

A karaván ismét útra kelt.

A három megmaradt tevét a legelcsigázottabb emberek felváltva használták, hogy ne hátráltassák a menetet, és Mrs. Branican nem volt hajlandó elfogadni, hogy az egyik teve csak az ő rendelkezésére álljon. A pihenők alatt az egyik állattal elmentek vizet keresni, hol Godfrey, hol Tom Marix. Egyetlen bennszülöttel se találkoztak, akitől újabb felvilágosításokat kaphattak volna. Ebből arra lehetett következtetni, hogy a törzsek továbbvándoroltak a Tasmanföld északkeleti tájaira. Ha ez valóban így történt, akkor az indák nyomát messze a Fitzroy folyó felső völgyéig kell követni, ami igen rossz újság volna, hiszen az útvonalat további száz mérföldekkel megnövelte volna.

Április elején Tom Marix kénytelen volt tudomásul venni, hogy csekély konzervkészletüknek a végén járnak. Így újra szükségessé vált egy teve feláldozása. Ha néhány napi élelmet biztosítani tudnak, ezalatt minden bizonnyal eljutnak a Fitzroy folyóhoz, melytől a karaván már csak tizenöt útszakasznyira járhatott.

Az áldozat elkerülhetetlen volt, bele kellett nyugodni. A további szolgálatra legalkalmatlanabbnak tűnő állatot választották ki. Lelőtték, szétdarabolták, felszeletelték. Ha a napon megszárítják, és utána alaposan megsütik, a tevehús még igen nagy tápértéket jelent. Az állat egyéb részeit, így a májat és a szívet is gondosan becsomagolták.

Időközben Godfreynek sikerült néhány pár galambot ejtenie, bár meg kell hagyni, hogy húsz ember számára ez nem nagyon fedezte az élelmiszer-szükségletet. Tom Marix nagy örömmel fedezte fel, hogy egyre több akáccsoport tűnik fel újra a pusztaságon, mert a bogyójukat, ha tűzön megpirítják, ételként is fel lehet használni.

Bizony, legfőbb ideje volt, hogy beérjenek a Fitzroy folyó völgyébe, és ott megtalálják azokat az élelmezési lehetőségeket, melyeket ezen az elátkozott vidéken hiába keresnének. Ha még sokáig időznek itt, az embereknek már nem lesz annyi erejük, hogy továbbmenjenek.

Április 5-re egyetlen konzerv se maradt, egy darab hús se a feláldozott tevéből. Mrs. Branican és a többiek már csak néhány szem akáchajtást szopogattak.

Most már Tom Marix komolyan töprengett azon, hogy feláldozza-e a megmaradt két tevét. Nem tudta magát rászánni, ha a hátralevő hosszú útra gondolt. Végül mégis ráállt, ahogy rájuk köszöntött az este, mert tizenöt órája egy falat se volt a szájukban.

Amint pihenőre tértek, egyik embere hangos kiáltással odafutott:

- Tom Marix, Tom Marix, a két teve összeesett!

- Próbáljátok megint talpra állítani!

- Nem bírjuk.

- Akkor késedelem nélkül végezni kell velük!

- Végezni velük? - kérdezte a kísérő. - Hiszen rögtön kiszenvednek, ha máris nem holtan hevernek ott.

- Csak nem döglöttek meg? - kiáltott fel izgatottan Tom Marix.

Kétségbeesetten kapott a fejéhez, hiszen a döglött állat húsát már nem lehet megenni.

Mrs. Branican Zach Fren, Godfrey és Jos Meritt társaságában odasietett, ahol a két állat az imént összeesett.

Ott feküdtek a földön, görcsben rángatózva, habzó szájjal, merevedő tagokkal, ziháló lélegzettel. Tüstént kiszenvednek, de ezt nem lehet természetes végelgyengülésnek tekinteni.

- Mi bajuk történt? - kérdezte Dolly. - Ezt nem a fáradtság okozza vagy a kimerültség.

- Nem hát - felelte Tom Marix -, én attól tartok, hogy ez valami mérges növénynek a hatása.

- Úgy van, ez az, ez remek! - szólt most Jos Meritt. - Én sejtem, mi történhetett. Láttam már ilyet a keleti tartományokban, odaát Queenslandben. A tevék mérgezés áldozatai lettek.

- Mérgezés? - csodálkozott Dolly.

- Úgy van - mondta Tom Marix -, ez a méreg hatása.

- Nos hát - szólalt meg újra Jos Meritt -, minthogy most már az utolsó eleség is megsemmisült, nincs más hátra, mint hogy a kannibálok példáját kövessük, hacsak nem akarunk éhen halni. Miért ne? Minden népnek megvannak a maga szokásai, és a leghelyesebb ezekhez alkalmazkodni.

Az úriember mindezt ironikus fintorral mondta el, szemei az éhezéstől szinte kiugrottak, soványabb volt, mint valaha is - szinte félelmetes látványt nyújtott.

Így végül is a két teve mérgezésben pusztult el. A méreg - Jos Meritt nem tévedett - az északnyugati vidéken egyébként elég ritka mérges csalánból származott. Ez az úgynevezett moroides laportea, melynek szamócaszerű termése van, levelein pedig savval telt tüskék találhatók. Már érintésre éles és tartós fájdalmat okoz. A termése pedig halálos méreg, csak a colocasia macrorhiza levével lehet hatástalanítani; ez a növény rendszerint ugyanott terem meg, ahol a mérges bozót.

Az az ösztön, mely az állatokat visszariasztja az ártalmas növényektől, az elcsigázott állatoknál eltompult, és éhségükben nekiestek a mérges növénynek. Szörnyű kínlódások közepette kellett elpusztulniok.

A következő két nap története kitörlődött Mrs. Branican és a többiek emlékezetéből. A két döglött állatot messzire el kellett kerülni, mert egy óra múlva már a teljes bomlás tüneteit mutatták, olyannyira rohamosan hatott a méreg. Másnap a karaván továbbvánszorgott a Fitzroy folyó felé, azt kémlelve, feltűnnek-e már azok a dombok, melyek a folyó völgyét szegélyezik. Elérhetik-e valamennyien? Úgy tűnik, nem. Néhányan máris azért könyörögtek, hogy lőjék le őket ott helyben, és legalább a szörnyű haláltusától szabadítsák meg őket.

Mrs. Branican körbejárt, egyiktől a másikig. Megpróbált beléjük lelket önteni. Kérlelte őket, szedjék össze magukat még egyszer, utoljára. Itt vannak a cél közelében. Már csak néhány szakaszt kell megtenniük. Ott a völgyben mindnyájan megmenekülnek. De ezektől a szerencsétlen emberektől már nem számíthatott semmire.

Április 8-án este már egyiküknek sem volt annyi ereje, hogy felállítsa a sátrakat. A boldogtalanok a spinifexcsomók tövéhez másztak, és a poros leveleket rágcsálták. Beszélni se tudtak már, se tovább vánszorogni akár egyetlen lépéssel is. Ennél az utolsó pihenőnél mind ott maradtak.

Mrs. Branican még nem adta meg magát. Godfrey ott térdelt mellette, és szinte földöntúli tekintettel nézte. Többször is szólongatta: anyám, ó, anyám, ahogy a gyerek könyörög szülőanyjának, ne hagyja elpusztulni.

Dolly ott állt az elkínzott, földre bukott emberek között, a messzi láthatárt kémlelte és kiáltozott:

- John, drága John!

Mintha csak John kapitány menthetné meg őket a végveszélyben.