17

Paterson elhatározta, hogy még két éjszakát és egy napot itt tölt a faluban, hogy Mrs. Betteson és Connie McNairn kipihenhesse magát.

Kedd nagyokat üldögélt az egyik tamariszkusz-fa árnyékában, hosszú eszmecserékbe bonyolódva a naga fiúval. Térdén tartotta a kis rádiódobozt, időnként felemelte a fejét, és dalfoszlányokat dúdolgatott. Kezével, mint a dobot, gyengéden ütögette a doboz tetejét, aztán a megadott ritmushoz elénekelte a dallamot is, ezzel jelezvén, hogy ilyesféle hangok hallatszanak, mikor a készülék működik. A naga fiú egész idő alatt megbűvölten üldögélt, vastag, ferdén előreálló ajka szétnyílt, egyetlen szeme mohó izgalommal forgott. A véres karimájú, behunyt másik szem hátra, a válla fölé látszott tekinteni. A fiú néha előrehajolt, hogy megérinthesse a rádiót. Kedd ilyenkor elrántotta előle, mielőtt még megérinthette volna, s aztán jó ideig a hóna alá szorította, és összekulcsolta rajta a kezét. Később a fiú térden állva közelebb csúszott, s előbb hátulról, majd elölről, szájtátva, ördögien villogó szemmel megnézegette. Mikor kissé túl közel talált hajolni s rálehelt, nagy dörzsölés következett a futballinggel. És ettől kezdve Kedd még szorosabban fogta, és még távolabb tartotta tőle, akár valami érinthetetlen szentséget. A naga fiú ezután jó ideig csak ült, és maga elé, a porba bámult. Látszott, hogy nagy dolgokat forgat a fejében. Aztán kézzel-lábbal magyarázni kezdett. Kora délután elment, s nemsokára egy naga kézíjjal tért vissza. Azt kezdte fitogtatni éppen olyan féltékenyen és fölényesen, mint Kedd a rádiót. Hosszú és kimerítő magyarázatba fogott, ebben a nagák tüneményes vadászokként szerepeltek, a kézíj pedig sokkal csodálatosabb és sokkal hasznosabb szerszámként, mint egy doboz, amely nem is ad semmiféle hangot. Arra azonban vigyázott, nehogy túlságos megvetéssel beszéljen a dobozról. Csak éppen annyit mondott, hogy a kézíj még annál a csodálatos doboznál is sokkalta csodálatosabb dolog. Annyival több mindenfélére lehet használni, mint azt a kis dobozt. Ölni lehet vele. Dzsungelszárnyast, fácánt, ehető vadat lehet ejteni. Közeleg az ellenség. Az ellenséget is meg lehet ölni vele. Nem kell többé félni semmitől. Ezzel szemben mire jó a doboz? A nagy fiú nem értette. Használhatatlan dolog, és hangot sem ad. Kedd egész idő alatt mást nem tett, csak mosolygott. Végül aztán még szorosabban megmarkolta a dobozt, és kifejtette, hogy igenis, ad hangot. Ő valamikor régen hallotta is. Igazi hangot, ami belülről jön. És a fejében ő még most is hallja ezeket a hangokat. Nem közönséges hangok voltak. Nagyon messziről szóltak: burmai hangok, angol hangok, indiai hangok, beszéd, ének, zene. Paterson akkor meg is magyarázta, hogyan lehetséges, hogy ezek igazi hangok, és hogy olyan messziről ide hallatszanak. S ez pedig elég.

Mikor a naga fiú végül is eltávozott, fölényes büszkeséggel lóbálta az íjat. Hiányzó fél szemének véres karimájú, horpadt gödre mintha ördögi cinikussággal kacsintott volna valakinek. A másik szeme mohón ragyogva forgott ide-oda. Folytonosan fürkésző, félszemű tekintete miatt mindig úgy látszott, mintha lopakodnék valami után a remegve csillogó forróságban.

Aznap nem jelentkezett többet. Mrs. Betteson, Miss McNairn és Miss Allison a délutáni hőség elől a kunyhóba vonult vissza. Paterson a kocsival foglalatoskodott. Mialatt megtisztogatta és beállította a gyertyákat, és szétszedte a porlasztót, Kedd bemászott az olajozóval az alváz alá, aztán a feszmérővel a gumik keménységét próbálta ki. Időközben nagy szakértője lett a pumpálásnak. Olajozott hajú, halványbarna fejek gyűltek köréje, s kerekre tágult szemmel figyelték egész délután, hogyan szorítja rá a feszmérő csövét a szelep nyílására. Nevetgélve ugráltak szerteszét, mikor a kis ezüstkígyó sziszegni kezdett, ahogy Kedd odanyomta a cső kerek fejecskéjét a gumihoz. Kedd olyan hanyag fölénnyel lépdelt keréktől kerékig, mint egy mérnök, aki hallatlanul bonyolult szerkezetekkel foglalkozik. Néha, mikor lekuporodott, egy-egy pillanatra abbahagyta a munkát, felnézett a magasba, és olyan furcsán hunyorított, mint aki madarat figyel az égen a hegyek fölött. Mindannyiszor felpillantottak az összes gyerekek is. És ekkor, a beállott csendben, kezének egy mozdulatára a feszmérő csöve a kerékhez nyomódott, s az előtörő gonosz sziszegésből ismét nagy hahota fakadt. Kedd kissé unott mosollyal nézte az egészet, mint aki az ilyesféle apró ijedelmekhez és rejtélyekhez már régóta hozzászokott.

Mikor aztán végül a pumpát vette elő, és neki is látott a kerekek felfújtatásának, a fölényes könnyedség lefoszlott róla. A pumpálás nehéz dolog. A barna arcokat először is hátrább parancsolta. Egyszeriben olyan emberré változott, aki helyet kér, mert valami nagyon fontos dolgot készül éppen bemutatni. A pumpálás és ezt követően a nyomás megmérése a legnagyobb figyelmet kívánja. Számok leolvasását – húsz, huszonöt, harminc, ezekre Paterson tanította meg. Ezeknek a dolgoknak már igazán a fele se tréfa. Ezek már igazán nem a hunyorított szemmel bámészkodó, taknyos kisgyerekek világából valók.

Néha megpihent, a pumpa fogantyújára támaszkodva hátradűlt, s angolul társalgott Patersonnel. A feszmérő és a pumpa mérnöki rangot kölcsönzött neki, de az ismeretlen, különös nyelv használatától már valósággal mesebeli alakká növekedett.

Tudta ezt. Mosolya most már szinte elképesztő méreteket öltött. Tudta, hogy a némán és áhítattal figyelő pillantások gyújtópontjában áll.

– Innenső hátsó kerék pótkerék, Patson. Nem cserél vissza?

– Nagyon használt már?

– Második pótkerék, Patson. Nagyon nem jó.

– Akkor jól tennéd, ha visszacserélnéd.

– Igen, Patson, igen. Átcserél. Most mindjárt átcserél.

Férfias fölénnyel felállt, s megtörölte a kezét egy olajos ronggyal. Mikor megkerülte a kocsit, hogy a csomagtartóból előszedje az emelőt, a kis barna holdvirágarcok szorosan összepréselődve követték.

Ezt is észrevette, s ezért néhány pillanatig elgondolkozva nézegetett a csomagtartóba, mint aki rejtett szerkezetek felett tart szemlét. Felvett egy franciakulcsot, egy-két pillanatig a tenyerén himbálta, mintha a súlyát méricskélné, aztán visszadobta. Keze fejével végigtörölte izzadt arcát.

Akkor megfogta az emelőt Akárcsak valami robbanófegyvert vett volna a kezébe. Olyan nehéz volt, hogy alig bírta felemelni, de úgy tartotta, mint aki hozzászokott az efféle csekélységekhez. Könnyedén s kevés fontosságot tulajdonítva az egésznek, meglóbálta, ettől aztán a gyerekek elhátráltak.

Mikor behasalt a kocsi alá, és kicsavarta, majd a helyére erősítette az emelőt, a gyerekek is mind lehasaltak. Úgy festettek, mint egy sor kövér kismalac, szopás közben. Lelapulva szimatolgattak, be-bedugdosták képüket a kerekek olajszagú árnyékába. Szuszogtak, kuncogtak, s mikor aztán Kedd fölállt, és tekerni kezdte az emelőt, ők is felálltak, és figyelték.

És mikor emelkedni látta a tengelyt, s a kerekek is elváltak a földtől, a gyerekek pedig térden állva figyelték az egészet, úgy érezte, hogy győzelmet aratott. A feszmérő csak puszta tréfa volt. De az emelő, a kocsi felemelkedése: csoda. Titokzatosság. Újra megtörölte a kezét az olajos ronggyal, s aztán elmosolyodott, mert tudta, hogy most hatalmas tekintélyre tett szert.

Az arcok elnémultak. Csavarhúzóval leszerelte a keréktárcsát, aztán lecsavarta az anyákat, végül leemelte a kereket. Arrább gurította a porba, aztán fél kézzel helyére görgette az újat.

– Kedd! – kiáltott Paterson.

– Igenis, Patson sir! Igenis, sir!

– Ha elkészültél a kerékkel, eredj és főzz teát. Izzadok, mint a fene.

– Igenis, Patson, igenis. Gyorsan, mint a fene!

– Csúnya szó!

– Igenis, Patson.

Ez a rövid eszmecsere ismét megnövesztette őt a bámész szemekben. Beemelte a kereket, és hanyag ügyességgel felcsavarta az anyát. Egész idő alatt úgy érezte, hogy ő már nem kisfiú többé. Ő most már Paterson miatt és Paterson által és a Patersontől tanult dolgok által felnőtt emberré lett. Rettenetesen boldog volt, és igen fontos személynek érezte magát, aki ezeknek a bámész, gyerekes arcoknak magasan fölötte áll, hiszen ezek a nyomorult kis hegyi lurkók még a feszmérő számait sem tudják leolvasni, nemhogy fél kézzel fel tudnák emelni a kéttonnás kocsit.

Később visszament a sátorhoz, amelyben most egyedül lakott, mivel a három nő a kunyhóba költözött – s ekkor vette észre, hogy a rádiója eltűnt.

Paterson reggel kénsárga ködfüggönyben vezette tovább a kocsit. A sziklákról fehéren csillámló fény csalókán elmosta az égi és földi távolságokat. A táj hátterében sötétlő erdővonulatok árnyéktalanul lebegtek a remegő párában. Ahol elkanyarodott az út, olyannak látszott, mintha letört volna egy darabja, akár egy csorba tányér széle.

Ez a látszat újra meg újra ismétlődött: hegyormot megkerülő kanyar, csorba szélű út, s utána sárga ködbe vesző lejtő. Itt-ott az ágak összeborultak az út fölött, s lehajló, szürkés lombfüggöny alagútjában tört magának utat a kocsi. Amerre nem fújt a szél, az út folyton felkavart és aztán megint le-leülepedő pora huszonöt-harminc méteres magasságig bebalzsamozta a bambuszok, páfrányok, indák és fák leveleit. A por súlya alatt tollszerűen, kókadozva csüngtek a levelek, mint a lazára szőtt pókháló. Olykor keringve lehullt egy-egy levél, akár egy poros madár.

A parasztok csupasz hátára tejfehér krétarétegben rakódott az út pora. A menekülők libasorban vonultak. Néha félmeztelen, bíbor, zöld, kék és cinóbervörös köténybe bújtatott játékbabáknak látszottak, némelyiknek különböző színű tarka csíkok futották körül a testét. Merev tartással, kissé előre, a ködnek nekidőlve gyalogoltak. Az útnak most mindkét szélén kígyózott egy-egy sor, s néhol annyira elfoglalták a helyet, hogy járművel nem is lehetett előzni. Ahol az erdőszegély megszakadt, s az út valamely hegycsúcs alatt elkanyarodott, lassítani kellett, annyira összeszűkült az út. A kettős sorban vonuló arcok egyike sem tekintett fel. Az emberek csakis maguk elé nézve, a fáradt katonák csüggedt egykedvűségével meneteltek.

Paterson átalakította az ülésrendet a kocsiban. Most már hatan voltak. Hátul Miss Allison ült, Nadia és Connie McNairn között, s Paterson, valahányszor a tükörbe pillantott, és meglátta a visszatükröződő arcokat, az erős, portól tejfehér fényben, bőrük színében nemigen látott köztük különbséget. Elöl a fiú ült, Paterson és Mrs. Betteson között. Kezét a térdén nyugtatta, ujjait szétnyitotta, mintha meg akarna fogni valamit. Mereven bámult előre a porfüggönybe. Mrs. Betteson néha rápillantott. Pillantása különös volt, nem üveges és eszelős többé. Albinószeme egy-két árnyalattal megsötétedett. Szembogara mint két finom, törékeny s mégis hajlékony virágbibe. Az arca azelőtt olyan volt, mint egy soha többé ki nem vasalható, gyűrött köntös; ráncos lompossága azonban eltűnt. Pillantása, mellyel a fiúra nézett, ujjongóan felszabadult volt, s mégis józanul tartózkodó. Kedd most már nem érezte azt, mint régen, hogy végigtapogatja ez a tekintet. Okos megértéssel nézett rá. És Mrs. Betteson most már sohasem szólította fiúbáránykának Keddet.

Kedd kissé nyugtalanul ült, Paterson és Mrs. Betteson közé ékelve. Eleinte attól tartott, hogy az asszony locsogni fog; később attól, hogy majd mindenféle kelekótya kérdést tesz fel, s neki válaszolnia kell. Emiatt Patersontől is félni kezdett: félt, hogy Paterson fel találja fedezni a rádió eltűnését. Sohasem tekintette a rádiót kidobott limlomnak; Paterson adta neki, ennélfogva drága kincs volt Úgy érezte, hogy elvesztésével megsértette Patersont. Olyan gondolatai támadtak, hogy ő tulajdonképpen meg sem érdemli, hogy Paterson mellett lehessen. Felidézte magában a pótkerékcserét, a bámész arcocskák gyűrűjét, s azt, hogy micsoda mesebeli hősnek hitte ott magát. Most mindez hamisnak, ostobaságnak tűnt fel.

Connie McNairn is félt a hátsó ülésen. Azon törte a fejét, miként látszhatná ki Miss Allison hőmérőjét. Egyre komiszabbul érezte magát, és olykor, ha egy-egy nagyobb gödör szélén kissé megemelkedett a kocsi, s egy másodpercnyi lebegés után előrebillent, az volt az érzése, hogy a feje nem része többé a testének. Mintha hosszú, feszes huzalokon csúszva, lassanként elválnék tőle, és tovalebegne. Mint egy baba letört feje, olykor előrebillent, majd helyrelendült megint.

Félt ugyan, de keményen elhatározta, hogy nem lesz beteg. Ökölbe szorított kézzel ült. Megszabadult hát az anyjától, és most pedig, történjék bármi, Patersonnel együtt Indiába megy. És ezt, ha őrajta áll, meg nem akadályozhatja senki a világon; a legkevésbé pedig Miss Allison.

Ijedten figyelte a félvér leány fokozatos feléledését. Eleinte egyszerűen csak úgy tekintette, mint a többi ilyen félvér leányt. Milliónyian vannak. Senki sem törődik velük. Mikor annak idején névtelenül és szótlanul, mint egy kísértet előbukkant a sötétből a kórházkert alatt, úgy viselkedett, mint egy hazátlanul bolyongó lélek, mint ahogy valójában is az volt. Azokban az első napokban ő volt megijedve. Tenyerét mindig lefelé fordította. Nagyon félt, hogy valaki meg találja látni a tenyerét, amelynek a színe sokkal inkább árulkodott, mint a körméé. A lehető legfehérebb púdert használta. A hőség ellenére, bármilyen kényelmetlen is volt, harisnyát viselt. De mindez nem ért semmit. Bárki megláthatta rajta.

És aztán egy szép napon felvette az ápolónői egyenruhát. Elővette az orvosi táskát. Elkezdődött benne ez a furcsa változás. Az egész valahogy úgy történt, mint ahogy egy jelentéktelen kis lepkebáb kibontakozik. Fehér, kórházi fityulája kissé szárnyra emlékeztetett; Miss McNairn rá se tudott nézni. Rideggé és tekintélyessé tette az alakját. És aztán az az orvosi táska. Meg az injekciós fecskendő. Ezek voltak a félvér leány vélt hatalmának jelvényei. Connie McNairn gyűlölte őket, s akkor is csak azért vesztette el a fejét, mert elhatározta, hogy nem hagyja a tűt magába szúrni. Csakis azért adta fel a harcot, mert Paterson megragadta és lefogta.

Mindez azonban lassanként mellékessé vált. Félelme most már kizárólag a lázmérő felé irányult. Semmiféle injekcióstű meg nem akadályozhatja, hogy Indiába menjen. Sőt, még segítheti is abban, hogy eljusson oda. A lázmérőtől azonban tartott.

Az első alkalommal váratlanul érte a hőmérő, helyesebben Miss Allison támadása a hőmérővel. Régi, bevált, ravasz kórházi fogás volt. „Vegye csak a szájába egy pillanatra.” Persze mire észbe kapott, már több mint egy perc eltelt azóta, hogy a szájába vette. És aztán pedig nem mondják meg az embernek, hogy mennyi a láza. A saját tulajdon hőmérséklete, és eltitkolják az ember elől. Az injekcióstűvel más a helyzet. Annál legalább érzi az ember, mikor belészúrják. Abban nincs semmi csalás. De a lázzal becsaphatják az embert.

Ezért hát valamiképpen ki kellene játszani a hőmérőt. Ha magas a láza, Paterson képes megállni, és tábort ütni. Törje össze a hőmérőt? Mindig akad náluk másik. India most már nem lehet messze. Mindig úgy képzelte, hogy ott lehet a hegyek ködös vonulatán túl két-háromszáz mérföldnyire.

Miközben ilyen gondolatok jártak a fejében, egyre betegebbnek érezte magát. Gondolatai is mindjobban átvették a kocsi nyugtalan, ugráló döcögését. Lassanként átengedte a testét az út zökkenőinek, merevsége felengedett, s olyan tehetetlennek és betegnek érezte magát, mintha megállíthatatlanul pörgő körhintán ülne. Ernyedten hagyta, hogy a kocsi ide-oda dobálja. Többször is a félvér lány vállához ütődött, majd ismét visszabillent.

Miss Allison azonban ügyet sem vetett rá. Hisztérikus kitöréseivel már nagyon is kifárasztotta és kedvét szegte az angol leány, aki félt az injekciótól, vagy legalábbis úgy tett, mintha félne. Az ilyenféle betegek szokták elharapni a hőmérőt.

Miss Allisont ehelyett az aggasztotta egyre inkább, amit az úton látott. Valahányszor csak megszakadt a menekülő férfiak és asszonyok, burmaiak, hinduk, muzulmánok, madrasiak sora, kihajolt az ablakon, s belebámult a tapadós, sárga porba, a meredeken, vadul tűző napfénybe, hogy lássa, mi szakította meg. Néha kis táborhelyeket látott, üldögélő, hallgatagon falatozó embereket, akik a kocsira bámultak. Rágcsáló, közömbös, poros arcok suhantak el a szeme előtt, és mintegy beleolvadtak a hőségbe. Néha azonban nem tábor szakította meg a vonulást. A szögletes arcok lebámultak a földre. Egyik alkalommal egy indiai férfi vörhenyes-rózsaszín lába meredt az égnek a burmaiak ágyékkötényei közül, s Miss Allison tudta, hogy az indiai haldoklik, a burmaiak pedig ott állnak, és el nem hagyhatják addig, míg csak egy szikrája is van benne az életnek. Az indiainak csak ösztövér, rózsaszín alsó lábszárát láthatta a lassan távolodó kocsiból, s ez úgy hatott, mint egy kisgyermek selymes, hibátlan lábikrája. Ez a szürkésrózsaszín bőr pontosan olyan volt, talán csak árnyalatnyival sötétebb, mint az ő tenyere.

És mindezt tétlenül kellett végignéznie. A kocsi maga is része lett a vonuló áradatnak, mint egy lánc egyik szeme. Nem állhatott ki a sorból, csak ott, ahol kiszélesedett az út, vagy megritkult az erdő. Miss Allison mást nem tehetett, mint csak ült, és nézte a kocsi és a fák közt sűrűn vonuló másik láncot, elevenek és holtak láncát, és számlálta a halottakat. Délre huszonháromig jutott el.

Paterson déltájban az egyetlen kínálkozó helyen lekanyarodott az útról, s itt aztán tábort ütöttek. Keskeny patakocska csörgött lefelé a fehér sziklatömbök közül, aztán elkanyarodott. Túlsó partján kristályos homoklapályt hordott össze a monszunévszakban lezúduló víztömeg. Az erdő szegélye is fokozatosan hátraszorult, s mintegy öblöt alkotott. Mikor Paterson letért az útról, érezte, hogy a homokban süppedni kezdenek a kerekek, és a kocsi futása lelassul.

Connie McNairn kikászolódott a kocsiból, s az árnyas erdőszélen leült. Maradék akaraterejével elhatározta, úgy viselkedik, mint akinek semmi baja. Egy hegyi akácfa törzsének támaszkodott, s elővette a könyvet, amit még Mrs. Portman hagyott a kocsiban. Nagyon rosszul érezte magát, a szavak összefolytak a szeme előtt. De úgy vélte, a könyv mégis jó lesz legalább arra, hogy betegségéről elterelje a figyelmet. Úgy tesz majd, mintha olvasna, közben pedig legalább pihenhet. Ha Miss Allison jönni talál a hőmérővel, majd derűsen fogadja, de úgy, mint aki nagyon elmerült az olvasásba, s azt fogja mondani, hogy pompásan érzi magát. Egy óra múlva pedig továbbmennek. Estére megint előbbre lesznek húsz-harminc mérföldnyivel, húsz-harminc mérföldnyivel közelebb Indiához, ahol Calcuttán túl, a folyó mellett lakó barátokon kívül nem ismer egy lelket sem, s ahol Paterson, ha van benne szikrányi becsület, majd gondoskodik róla.

Ültében az arcába tűzött a szürkésfehér hordalékhomokról visszaverődő napfény és a rekkenő déli forróság. Úgy érezte, az arca teljesen elveszíti a színét. Térdére fektette a könyvet, kinyitotta a kézitáskáját, s elővette a szájrúzst. Egyik reszkető kezébe fogta a festékrudat, a másikba a tükröt.

Széles, jókora piros ívet rajzolt a szája köré, aztán a tükörbe pillantott. A hatás kísérteties volt. Elővette a zsebkendőjét, s ledörzsölt valamennyit a pirosítóból, majd szétkente az arcán. Mikor aztán rizsport is tett rá, jobban meg volt már elégedve. A halvány rózsaszín rizspor valamennyire elvette arcának azt a kísérteties elefántcsontszín sápadtságát, amitől annyira félt, s amit úgy utált.

Hátát ismét a fának támasztotta, felvette a könyvet, s várta, hogy Miss Allison jöjjön a hőmérővel. Olvasni fölösleges volt. A könyv szélén túl arra a homokcsíkra bámult, amelyen menekülők tanyáztak vagy ötvenen-hatvanan, tüzet raktak, ettek, heverésztek a szekerek árnyékában, vagy mosakodtak a patakban. Friss és nedves tehéntrágya szaga érzett a forró levegőben. Úgy látszott, mintha az emberek, az ökrök és a súlyosan megrakott szekerek vagy félméternyire a fehér párában reszkető földfelszín felett imbolyognának. Mintha csónakjukról elrepült lila, barna, zöld és sárga vitorlák lebegnének önállóan a patak fölött. Patersont és Miss Allisont is ott látta köztük. Keddnek segítettek a tűzrakásnál. Mrs. Betteson Nadiával vödrökben vizet hozott a patakból. Mrs. Betteson minden gátlás nélkül levetette a blúzát, és mezítláb, futólépésben csetlett-botlott a vödörrel. A víz ezüstös csillogással, vastag sugárban a lábára loccsant, Mrs. Betteson elnevette magát, és csaknem leejtette a vödröt a tűznél.

Connie jó ideig üldögélt magában, senki sem ment oda hozzá.

Csakhamar végig kellett nyúlnia a földön. Rettenetesen rosszul érezte magát. A hőség, mint valami óriási gőzkalapács, fájdalmasan lecsapott rá az ágak közül. Még az ízét is érezte az ajkán.

Lehunyta a szemét. Széttárt karokkal feküdt, mintha keresztre feszítette volna a hőség. Most egyszerre sóvárogni kezdett, bárcsak Paterson vagy Miss Allison odajönne hozzá. Vagy Nadia, akit lenézett, vagy akárcsak az az örökké vigyorgó, futballinges fiú. Vagy legalább a kelekótya Mrs. Betteson. Úgy érezte, hogy a hőség vakító csapásai alatt, hanyatt terült testének pórusain keresztül elszivárog belőle az élet. Bágyadt iszonyattal elengedte magát. Úgy érezte, hogy itt helyben meghal, és húsz-harminc lépésnyire tőle emberek esznek és beszélgetnek és alszanak és nevetgélnek, és hozzá nem jön oda senki, aki megakadályozná, hogy meghaljon, aki segítene rajta, vagy legalább egy szót szólna hozzá.

Egyszerre léptek zaját hallotta, és felült. Patersont vagy Miss Allisont várta.

Mrs. Betteson jött oda hozzá egy csésze teával.

– Szundított egyet? Nem akartuk felébreszteni.

A lány rosszul látott a napszemüvegen keresztül, s tapogatva nyúlt a teáscsésze után.

– Szunyókáltam – mondta. Bizonytalan mozdulattal megfogta a csészét.

– Csak igya meg – mondta Mrs. Betteson. – Eleinte melege lesz tőle, de később lehűti. Kedd főzte.

– A fiúbárányka?

A lány ezt amolyan tréfafélének szánta. Mrs. Betteson egyszerűen tovább beszélt:

– Úgy látom, valami baja van annak a fiúnak. Valami bántja. Teljesen megnémult.

A lányt ez nem érdekelte. Megrázta a fejét, s miközben a teát kortyolgatta, megpróbált egy irányba nézni.

Mrs. Betteson leült.

– Milyen kellemesen hűvös van itten.

– Hűvös? – kérdezte a lány. – Én rémesen érzem magam.

Mrs. Betteson rátekintett. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy rémesen érezné magát. Bár lehet, hogy nincs összehasonlítási alapja. Mrs. Portman, az aztán valóban rémes látvány volt. Ez a lány nem olyan szép, és nem is olyan rémes látvány, mint Mrs. Portman volt.

– Miss Allison hol van?

– Egy burmai fiún próbál segíteni.

– Burmai fiún?

– Tifoidja, vagy mije van.

– Tifoid? Csak nem?!

– Hát akkor tífusz. Ugyanaz, csak rosszabb, azt hiszem. Az a szegény lány nem is pihent, és nem is evett semmit.

Connie megrázta a fejét, és elkomorodva kortyolta tovább a teát. Nem szabad megbetegednie. Semmi áron sem szabad megbetegednie. Ha sokáig és erősen arra gondol az ember, hogy beteg, akkor csakugyan meg is betegszik. És ugyanígy, ha arra gondol az ember, hogy csak azért se beteg, akkor nem is beteg.

Hirtelen eszébe jutott, hogy a kézitáskájában aszpirint hozott magával. Az anyja úgy megszokta az aszpirint, mint más nő a szájrúzst vagy a cigarettát, puszta unalomból vagy megszokásból szedte, már nem is gondolt rá. A lány most egyszerre hálás volt érte, kivett négy darabot a tenyerére, aztán a szájába rakta, és leöblítette teával.

Mrs. Betteson nem figyelt oda. Ha meg is látja az aszpirint, nem tulajdonít neki nagyobb jelentőséget, mint Betteson Buddhájának. Az aszpirin is csak legfeljebb annyit ér; kabala a balszerencse ellen. Betteson is alaposan pórul járt a Buddhával. Nem mentette az meg semmitől. De Mrs. Betteson nem figyelt oda, ehelyett egyszerűen így szólt:

– Ez a Miss Allison lesz köztünk a következő, aki tönkremegy.

– Nincs abban semmi meglepő. Ezekkel a félvérekkel mindig így szokott lenni. Már valahogy ilyennek születnek.

Mrs. Betteson átölelte a térdét, a kezét összekulcsolta, és törött szemüvegén át a patakban ivó ökröket bámulta.

– Szerintem nagyon szépnek született.

– Nem így értettem.

– Én így értem. Kellemesebb így érteni.

– Hát erről lehet vitatkozni.

Mrs. Betteson már oda sem figyelt. Egyre a fiú aggasztotta, mert reggel óta szinte egy szót is alig szólt, és aztán Miss Allison meg az a burmai gyerek. Felállt.

– Megyek és megnézem, hogyan boldogul Miss Allison azzal a fiúval. Talán segíthetek neki valamit.

– Segíteni? Hát meddig akarunk itt táborozni?

– Nem tudom. A kocsinak le kell hűlnie egy kicsit. Nem akar enni valamit?

– Mit lehet enni? Nem, nem kérek semmit.

Bosszankodva és kimerülten hátrahanyatlott, újra nekidőlt a fának, és mit volt mit tennie, belenyugodott, hogy Mrs. Betteson elmegy. A tea megizzasztotta, verejtéke kezdte bepárásítani a napszemüvegét. Levette s amikor puszta szemmel a fehéren csillogó homok felé nézett, azt látta, hogy Mrs. Betteson furcsa és meglepő dolgot művel. Az asszony egy varjúval hadakozott.

A varjú féloldalra dőlve, vadállati mohósággal csapott le a napfényből. Alacsonyan szállva, mozdulatlan szárnnyal, feketén csillogva suhant lefelé. Mikor az árnyéka elérte Mrs. Bettesont, az asszony egyszerre bolondul hadonászni kezdett idétlen kezével. Connie megállapította magában, hogy törött szemüvegével, elnyílt szájával, csapkodó kezével most valóban bolondnak látszik. Dühös rikoltásokat hallatott, s ez olyan nevetséges és egyben bolond megnyilvánulás volt, hogy rémülten káráló tyúkra emlékeztette a lányt, aki hangosan el is nevette magát ott a fa árnyékában. Lehajtott fejjel, a teától fulladozva nevetett még néhány pillanatig, miközben Mrs. Betteson rikoltozva fel s alá futkosott, és a levegőt csépelte.

Mikor Connie később megint feltekintett, újabb különös látványban volt része. Ez még talán az előbbinél is mulatságosabban hatott. Mrs. Betteson már nem viaskodott a varjúval. Odarohant a kocsihoz, és felkapott valamit. Portman vadászpuskája volt. Ötven-hatvan lépésnyit előreszaladt vele, a csillogó homoklapály közepén megállt, s a fegyver mindkét csövét kilőtte a levegőbe. A dörej visszaverődött az útmenti szikláról, lent a patakban egy ökör rémületében toporzékolva taposta a vizet. A fákról, mint zöld lángok, papagájok röppentek fel, a varjúcsapat a magasba emelkedett, s az árnyékcsík szélén az összes burmai, sőt még a korgó gyomrú, mocskos kötényben guggoló indiaiak is felnéztek, és hangosan nevetni kezdtek, a sötét holdvilágarcokból fehér fogsorok villantak elő.

Connie McNairnt egész délután nem hagyta el a varjúcsapatra lődöző Mrs. Betteson képe. Olyan jót mulatott rajta, hogy valahányszor eszébe jutott, mindig jobban érezte magát. A lüktető dübörgés, amitől már valósággal dobnak érezte a fejét, lassanként alábbhagyott.

Az esti letáborozás pontosan ugyanúgy zajlott le, mint a déli. Az út annyira keskeny volt, hogy nem válogathattak a táborhelyek között. Megint patak menti tisztáson voltak – csak ez talán kisebb volt valamivel – poros hordalékhomokon. Az egyetlen sátrat az erdőszélen verték fel. Úgy döntöttek, hogy Connie és Miss Allison aludjék benne.

Mikor ezt Connie megtudta, bement a sátorba, megágyazott magának, és lefeküdt. Újra várta, hogy Paterson vagy Miss Allison bejöjjön hozzá. A feje megint lüktetni kezdett; a szűk kis sátor szögleteit most közelről és különös élességgel látta, s úgy érezte, mintha rideg börtöncellában feküdnék. Odakint az ökrök méla bőgése hangzott a fák közül, s vagy ötven lépésnyire néhány indiai énekelt őrjítően ismétlődő negyedhangokon valami nyomorúságos dallamot.

„Nem feledkezhetnek meg rólam – gondolta Connie. – Valaki majd csak bejön.” A gyomra meg-megújuló hullámokban kavarogni kezdett, nem fájt, de szörnyen elgyengítette. A patak felől hűvös légáramlat siklott végig a föld felszínén, és bekúszott a sátorponyva alá. Connie hallotta, hogy a száraz bambuszlevelek megzörrennek tőle. A hideg a vállát érte, dideregni kezdett.

Kis idő múltán Keddet pillantotta meg a sátornyílásban.

– Vacsora, miss. Patson üzen, tessék jönni.

– Nem vagyok éhes, köszönöm. Nem megyek.

– Miss?

– Nem vagyok éhes, köszönöm.

– Mondjam Patsonnek?

– Igen. Mondd meg Mr. Patersonnek, hogy nem megyek.

Mikor a fiú elment, állig magára húzta a takarót. Nem vetkőzött le, mikor lefeküdt, s most a takaró alatt összegyűrődött ruhája egyszerre utálatos nedvesen a testére tapadt, és idegesíteni kezdte.

Pár pillanat múlva már nem is bírta tovább; felkelt, és mindent ledobált magáról, aztán visszafeküdt, és magára húzta a takarót. Meztelenül most egészen súlytalannak érezte magát. Mintha lassan hömpölygő, hosszú hullámok tetején lebegne könnyedén.

És akkor egyszer csak ott termett a sátorban Paterson, és beszélt hozzá:

– Jól van? Nem enne valamit?

Az ágy fölé hajolva állt. Connie a tábortűz rózsaszín visszfényében látta az arcát.

– Jól vagyok. Igazán teljesen jól vagyok.

Annak a gondolatától, hogy most kettesben össze vannak zárva itt a szűk kis sátorban, a tábortüzek messziről ideszivárgó fényénél, s ő maga meztelen a takaró alatt, Paterson pedig fölébe hajol, egyszerre remegni kezdett. Izgalmában azon kapta magát, hogy hazudik Patersonnek.

– Igazán teljesen jól érzem magam. Saját kezűleg megmértem a lázamat. Éppen harminchét alatt van valamivel, ami nem sok.

– Ennie kellene. Itt van a baj. Le fog gyengülni.

A meztelenség titkos testi izgalma most a hazugság izgalmával párosult. Mindkettő lázba hozta.

Paterson ekkor lehajolt. Connie érezte, hogy megérinti a takarót.

– Miss Allisonnél van altató. Ha átküldöm, bevesz belőle?

– Igen.

Már mikor ezt kimondta, tudta, hogy hazugság. Nem fogja bevenni az altatót. Be fogja dugni a matrac alá, s majd azt mondja, hogy bevette.

– Biztos, hogy egészen jól érzi magát? – kérdezte Paterson.

– Igen. Csak éppen nem vagyok éhes.

– Hidegrázása nincsen? Vagy melege?

– Nincs.

– Borzongást sem érez?

– Nem.

– Nincs szüksége semmire?

Connie látta, hogy Paterson már a térdére teszi a kezét, hogy felálljon, és menni készül. Nem akarta, hogy elmenjen. A meghitt együttlét izgalma, amelyhez hozzájárult még a meztelenségé is, most annyira erőt vett rajta, hogy a karja még hevesebben remegni kezdett a takaró alatt.

– Talán egy kis teát innék.

– Helyes – mondta Paterson. – Bár tejünk az nincsen.

– Úgyis anélkül szeretem.

Mindkét kezével a takarót markolászta. Egyebet nem is kellene tennie, csak megfordulni, és hagyni, hogy a takaró lecsússzék. Megfordul, a takaró lecsúszik a válláról, és Paterson meglát mindent, ami alatta van, és a következő pillanatban odajön hozzá, és melléje fekszik. Most hát az az élmény, amiről annyit gondolkozott és tépelődött, mikor éjszakánként a burmai lány kiszökött a sötétbe, végre, ilyen egyszerűen, az övé is lehetne, összekulcsolta a kezét, a teste remegett a vágytól, hogy megforduljon. Megfeszítette a testét, és mellét most már minden félszegség nélkül magasra nyomta a takaró alatt. Kis ideig ebben a merev helyzetben maradt, s érezte, hogy a megerőltetés és az újabb izgalom hatására verejték lepi el a testét. Aztán a teste remegve elernyedt, s nem lecsúsztatta magáról a takarót, hanem ellenkezőleg, egészen állig felhúzta.

Paterson, amennyire lehetett, felegyenesedve állt a sátorban.

– Küldöm a teát. – Mikor ezt mondta, Connie zavart látott az arcán, s ebből tudta, hogy mindennek vége. Paterson csaknem azonnal sarkon is fordult, és meghajolva kiment.

Jóval azután, hogy Kedd behozta a teát és az altatót, Connie még mindig ébren feküdt, és azon tűnődött, vajon Miss Allison miért nem látogatja meg. Bizonyos okokból dühösen gondolt a félvér lányra. A fájdalom, amit Patersonnel kapcsolatos ostoba képzelődése okozott, az ápolónőn akarta kitombolni magát. Az altatót nem vette be. A tea kihűlt, végül aztán kiöntötte. Odakint még egyre tartott az őrjítő, mélabús éneklés, a végtelen egyformasággal visszatérő negyedhangok sosem akartak feloldódni, s mindez pontosan olyan volt, mintha a saját zakatoló agyában kergetőző, ugyancsak feloldatlan gondolatok fájdalmas visszhangját hallaná. Fél tizenegy volt, mikor Miss Allison belépett. A tábortüzek már jórészt leégtek, az ápolónő viharlámpát hozott magával. Connie látta a sátorból, mikor a himbálózva közeledő fényfolt egyszerre megállt a sátor nyílása előtt.

– Maga az, Miss Allison?

– Igen.

– Hol volt eddig?

Az ápolónő nem válaszolt. Connie csak a mosdótálba csorgó víz locsogását hallotta. Várt egy-két pillanatig, újra csak vízcsobogást hallott, s megszólalt: – Miss Allison.

Az ápolónő lassan bejött a sátorba, közben a kezét törölgette. A szája nyitva volt, mintha elfelejtette volna, hogy mit akart mondani. Lassan törölgette a kezét, mint aki kimondhatatlanul fáradt.

– Eljöhetett volna megnézni, hogy vagyok.

– Igen. Akartam is.

A levegőbe bámult, és egyre szórakozottabban törölgette tovább a kezét.

– De végül aztán Mr. Paterson volt itt.

– Igen?

– Igen. Megmérte a lázamat.

Az ápolónő iránt érzett haragja és türelmetlensége pontosan ugyanúgy jutott kifejezésre, mint Paterson iránti érzelmei. Ismét hazugságot mondott:

– Teljesen normális. Harminchat egész hat tized.

– Igen? – Miss Allison nem is látszott odafigyelni.

– Adott altatót is, hátha szükségem lesz rá, de nem kell.

– Igen?

Connie hirtelen azt kívánta, hogy Miss Allison meg ne ismételje megint ezt a dühítő kérdőszócskát.

– Jólesett egy kis társaság. Jót tett nekem. Különben itt feküdtem az ágyban.

Miss Allison csak törölgette tovább a kezét, és vagy fél percig szótlanul bámult maga elé.

– Jó sokáig itt maradt – folytatta a lány. – Nagyon kellemes volt.

Hirtelen az az ötlete támadt, hogy valamiképpen tudtára adja Miss Allisonnek: Paterson szerelmes belé. De a következő pillanatban már el is felejtette az egészet, mert meglátta, hogy Miss Allison törülközője véres.

Hirtelen felült, a takaró lehullt a válláról. Miss Allison elfordult, mint akit alig érdekel, hogy a lány derékig meztelenül ül az ágyon, s lassan, halálosan kimerülten zokogni kezdett.

– Megsebesült? – kérdezte a lány. – Mi az a vér a kezén?

– Gyereket segítettünk a világra. Két gyereket.

– Kik?

– Én és Mrs. Betteson.

Connie nem tudta, mit szóljon, állig magára húzta a takarót. Miss Allison fel-alá járkált, és tovább törölgette régóta száraz kezét.

– Egy madrasi lány, meg egy burmai. – A nedves, vérfoltos törülközővel felszárította a könnyeit. – Mrs. Betteson a burmai lánynak segített, én a madrasinak.

Könnyezve folytatta:

– A madrasi lányé meghalt.

– Sajnálom. – A lány sejtette, hogy most ostobán beszélt, s hirtelen az egész teste megremegett, megint gyengének és betegnek érezte magát.

– Ezzel együtt ma már huszonnégy.

– Huszonnégy micsoda?

Sosem tudta meg a választ. Miss Allison a fáradtságtól szinte tántorogva kilépett a sátorból, s odakint aztán a viharlámpa világánál csendesen kisírta magát. Vékony, túl magas hangja mintha csak ott folytatta volna, ahol az indiaiak abbahagyták. A maga hontalan, sem keleti, sem nyugati módján, mintha csak ugyanazt a folyton ismétlődő, keserves dallamot fújta volna tovább, amely oly soká szólt halk mélabúval a forró éjszakában.

Bent, a sátorban, Connie McNairn a fejére húzta a takarót, s arcát mélyen a párnába fúrta, hogy ne is hallja ezt a jajveszékelést. Így csak mintegy falon átszűrődve jutott el a fölébe. Rövid idő múlva elszenderedett, s nem hallotta többé a sírást, és nem hallotta meg Paterson kocsija felől kelt gyenge visszhangját: Kedd sírását sem. A fiú is sírt, félelmében és fajdalmában, a naga fiú álnoksága miatt.

Paterson azonban tisztán hallotta, amint forgolódik a takarója alatt. Aztán Mrs. Betteson hangját is meghallotta, és eltűnődött.