2

Hat óra múlt néhány perccel, mikor Mrs. Betteson megpillantotta Keddet, Paterson inasát, amint rohanvást feléjük tart, lefelé az úton. Az asszony színehagyott piros kimonót viselt, amelynek bő ujjait rózsaszín mérőszalaggal kötötte fel; ezt Betteson hozta haza a gőzhajózási társaság irodájából. Mrs. Betteson már kint tett-vett a kertben a bungaló előtt, egy jókora nyesőolló segítségével a bignonia hosszú, narancsszín indáival küszködött elszántan. Ezek az indák már most, a forró évszak kezdetén is mintha több hüvelyknyit nőttek volna naponta. Az asszony valahogy olyan volt, mint egy ráncosan lötyögő, vasalatlan köntös. Nehéz, aranykeretes pápaszemet hordott, amely a fülére kapcsolódott, és ijesztően merev, dülledő csillogást adott a szemének.

A városban mindenki tudta, hogy Mrs. Betteson bolond. És ez a fiúnak is eszébe jutott, amikor megpillantotta ott a kertben, amint fanatikusan és mosolyogva nyirbálja a virágokat. Megtorpanta rohanásban. A mosoly eltűnt az arcáról, s nem is fénylett fel újra, míg csak ki nem nyitotta a kis bambuszkaput, s el nem indult a kerti ösvényen. De akkor sem a Paterson számára fenntartott mosolya volt ez; még csak az a védekező s egyben udvarias mosoly sem, amely Bettesonnek járt.

Valami furcsa, átható és fénytelen keménység volt benne, ami gyanúból és csodálkozásból tevődött össze. Ismerte már Mrs. Bettesont. Hat vagy hét hónappal azelőtt egyszer ugyancsak üzenetet hozott Betteson számára, s Mrs. Betteson akkor a konyhába vitte, mert a férje nem volt odahaza. Azok a színtelen, kidülledő, majdnem albínó jellegű szemek, a szemüveglencsékben megnagyobbodva, mint meddő virágok úszkáltak üregeikben, s azon az egész rekkenő délutánon az asszony a konyhában tartotta őt, míg csak Betteson haza nem érkezett, és gyümölcslevekkel traktálta, meg szánalmas kis cukrozott süteményekkel, melyek nyirkosak és émelyítők voltak a hőségtől. Nedves és izzadságszagú rajongással téblábolt körülötte. Azóta a fiú mindig megrémült egy kicsit ezektől a virágszemektől. „Mr. Paterson szerencsés, hogy ilyen inasa van, mint te vagy. Nekünk sose volt ilyen inasunk, mint te vagy. Honnan szerzett téged, honnan jöttél? Mr. Patersonnek szerencséje van. Nem igaz?” És ahogy az asszony beszélt hozzá, többnyire olyan nyelven, amelyen nem értett, a fiú egyre jobban émelygett a túl édes, rosszul készített süteménytől, míg végül az émelygés rettegéssé változott, hogy az asszony még ott találja tartani.

– Joe! Mr. Paterson inasa, Kedd.

Nyesőollóját lóbálva, rikácsolva közölte az újságot Bettesonnel, aki hirtelen kilépett a bungalóból. Mozgékony, testes ember volt, kopasz feje szemöldöktől lefelé vörös, mint a nyersbőr, felül pedig vértelen fehér, ahol ódivatú trópusi sisakja megvédte a naptól.

A fiú mosolyogva állt a kerti ösvény közepén, várta, hogy Bettesonék odajöjjenek hozzá.

– Ez Patersonnek az a kedves inasa, Joe! Az a kedves fiú.

– Mit akarsz? – kérdezte Betteson.

A fiú nem válaszolt. Egyszerűen átnyújtotta Paterson levelét, s folyvást mosolygott.

– Cédula Patersontől, mi? – Betteson újra meg újra megforgatta kezében a levelet, hogy meggyőződjék, a fiú nem olvasta-e el. Az ember sosem tudhatja.

– Mi történt, Joe? Mi az?

– Semmi közöd hozzá. Ne üsd bele az orrod!

– Milyen kedves fiú, ugye, Joe?

Mrs. Betteson villogó pápaszeme mögül a fiúra mosolygott mohó, meddő szemével, mint hogyha újra ott akarná tartani, s a fiú boldog volt, mikor Betteson rákiáltott, hogy elmehet.

– Nincs válaszolás? – kérdezte.

– Milyen aranyos angolság – mondta Mrs. Betteson.

– Add a kalapom! – szólt Betteson. – Ahelyett, hogy itt tátod a szádat.

Mrs. Betteson kusza mozdulatokkal berepdesett a házba, s kimonójában olyan volt, mint egy halvány rémkép.

– Nincs válasz?

A fiú mosolygott és várt.

– Eriggy vissza, mielőtt leverem a képedről azt az átkozott mosolygást! – mondta Betteson. – Átmegyek! Semmi szükség, hogy megvárj.

– Igenis, sir. – A fiú csak egy árnyalatnyival mosolygott kevésbé szélesen és határozottan, mint az előbb. Egy pillanatig gondolt arra is, hogy szól néhány szót a zabkásáról, amit majd reggelire készít. Akkor látta, hogy Mrs. Betteson újra előbukkan a házból, egyik kezében a nyesőolló, a másikban Betteson ósdi, kétszersültszínű trópusi sisakja, Betteson pedig ott áll az ösvényen, és vad szitkokkal fogadja.

Mindkettőjüktől megrettenve, futásnak eredt az utcán. A sarkon várt egy pillanatig, míg Betteson megjelent a ház kapujában. Az utcát szegélyező tamariszkuszfák fölött pagodák aranyozott tetői szórták már a nap csillogó, rézszínű fényét, mint megannyi kecsesen felmagasló, cukorfehér torony. A Buddhák szeme üresen meredt a világba, s egy pillanatra valami furcsa nyugtalanság töltötte el az utcát, ahol a fiún kívül nem moccant semmi. A fiú már éppen elég ideje élt Patersonnel, tudta hát, hogy rendkívüli dolog, ha reggeli előtt cédulát küld valakinek, s éppen Bettesonnek. Csakis azt jelentheti ez, hogy valami még sokkal rendkívülibb dolog van készülőben. Hogy mi, azt nem tudta, de idejében, a kellő pillanatban, amikor szükséges, Paterson majd megmondja neki. Bízott Patersonben.

Amint állt és várta, hogy Betteson kilépjen a házból – nem akart addig hazamenni, míg elindulni nem látta újra felnézett a síkságba bámuló Buddhákra. A hatalmas, sötét, üres szemekben volt valami, ami Mrs. Betteson meddő tekintetéhez hasonlított. A fehér pagodára fekete ujjakként vetődtek a magas pálmafák reggeli árnyai, s a város távoli végéről, a kolostorból harangszó szállt.

A kolostorban ezernyi Buddha van. A magas, hűvös falak mentén mindenfelé Buddhák sorakoznak, s szüntelenül, megállás nélkül készítik őket a fiúk, akik az udvaron ülnek a porban, és nedves, szürke gipszgombócokat tömnek a szoborformákba; a formák két felét egymásra nyomják a gipsz felett, s aztán a szobrot, mint egy szürke tésztát, kiborítják, hogy a napra tegyék, és fehérre égessék. Idővel majd Buddhák millióit készítik el így ezek a kisfiúk, akiknek mindez nem egyéb mint játék a porban. Ő azonban más mint ezek a fiúk. Őt nem érdekli, ha akár milliónyi Buddha készül. Nem vágyik arra sem, hogy papnövendék legyen a kolostorban. Nagyon jól tudja, hogy Buddha hatalmas és örökkévaló, és mindent látó és mindent megértő, és hogy reá is kiterjeszti, most és mindenkor, a nagy gondviselést. De ugyanígy Paterson is. És míg Buddha csupán képmás – hatalmas, ahogyan most látta az utcán a pálmafák mögött, meg minden elképzelhető méretben a kolostor hűvös, kriptaszerű falmélyedéseiben, egyszerre nagy és kicsiny, és mégis mindig halott –, addig Paterson hús-vér valóság. Buddha nem halhat meg soha, de, ebben bizonyos volt, Paterson sem. Patersontől közelebbi és még hathatósabb gondviselés származik, mint amilyet Buddha tud nyújtani. Megvédheti őt olyan emberektől, mint Betteson, aki szitkokat szórt rá, és olyanoktól, mint Mrs. Betteson, aki meg akarta őt tartani. És ez a gondviselés idővel majd meghozza neki a teljesebb megértést.

Néhány pillanat múlva látta, hogy Betteson kilép a bungaló kertjéből, erre sarkon fordult, és futásnak eredt.

Betteson húsz perccel később Paterson ebédlőjében ült, és a zabkását ette, kanálszám szórva rá a sót. Valahogy kénytelen ezzel az ember ilyen éghajlat alatt. Ő pedig már elég régen él ilyen éghajlat alatt, hogy tudja ezt.

Az asztal másik végén Paterson a cukrozott papayát vájta a kanalával, s csak hébe-hóba pillantott fel a gyümölcs fagyos hűvösségéből a szürkés pépre, amelyben Betteson kotorászott. Betteson azonban irigykedve nézett vissza rá. Harminc évig dolgozott a gőzhajózási iroda porában, forróságában, kényelmetlenségei és moszkitói közepette, csak azért, hogy a nyugdíjba vonulás pillanatában csapdában találja magát A háború ejtette a szolgálatmeghosszabbítás csapdájába, ugyanolyan megtévesztő módon, ahogyan az élet tőrbe csalta Mrs. Bettesonnel. De hát neki soha nem is volt szerencséje. Sosem volt olyan csodálatos szerencséje, mint a Paterson-féléknek, akik újonnan érkeztek Angliából, s mégis inkább őket rakták vezető állásokba, alkalmasabb emberek orra előtt. Nem volt ilyen szerencséje. És ugyanígy Portmannek sem.

Portman a rizsmalom aligazgatója, s mint az indiai malmok terén nagy tapasztalatokkal bíró embernek, keserves volt számára, hogy nem kapott várakozásának megfelelő állást. De legalább akadt némi kárpótlása. Mrs. Portman szép asszony, harmincéves, finom, hosszú lába van, és a legjobb alakja a városban. Betteson gyakran elnézte az Úszóklubban. Tiszta fehér, kétrészes selyem fürdőruhában úszott és napozott az asszony, s halvány, nap-nem-látta melleinek egy kis darabja néha látható lett, mint egy csészealj pereme, a napbarnította test és felette a két selyemcsésze között. Paterson nem volt tagja a klubnak. Ez a mulasztás Betteson és mindenki más, különösen Portmanék szemében kissé lealacsonyította. Ha Paterson úszni akart, fogott egy törülközőt, s a folyóban úszott egyet, meztelenül, burmai inasa pedig ott állt a parton a fürdőköpenyével, hogy ledörzsölje. „Vízben szeretek úszni, nem emberekben” – Patersonnek ez a megjegyzése hosszú ideig szájról szájra járt a klubban.

Portmanék bizony nem kedvelték Patersont, s meg is volt rá az okuk. Betteson azonban nem volt ilyen biztos magában. Kisvárosban bonyodalmak származnak abból, ha odáig megy az ember, hogy nyíltan idegenkedik valakitől. Betteson egész életében kárát látta a bonyodalmakból keletkezett nehéz helyzeteknek. Megoldódhatott volna például az is, Hogy még a háború kitörése előtt hazatérjenek Angliába, csakhogy megint igen nagy bonyodalmak keletkeztek, s végül aztán Bettesonék nem mentek.

Betteson a zabkása utóját kanalazta, lenyalta a kanalat, aztán felnézett, hogy lássa, vajon a fiú ott van-e még a szobában. Az ember sose bízhat egy ilyen inasban, ami csekélységet meghall, mindjárt képes szétkürtölni az egész városban. Kissé bosszankodva látta, hogy a fiú még mindig Paterson széke mellett áll. Paterson még több cukrot hintett egy újabb papaya-szeletre.

– Ez a szenvedélyem – szólt Paterson. – Papaya, cukorral behavazva. Remélem, nem baj, hogy megváratlak?

– Csak nyugodtan, öregem – válaszolta Betteson. – Csak nyugodtan.

A fiú várakozva állt Paterson széke mögött, s megpillantása újabb bonyodalmat juttatott Betteson eszébe. Persze, ez is Portmanéket izgatta főleg: a házban lakó burmai lány ügye. Nincs ugyan hozzá semmi köze, de némely malmokban ezt nem tűrték volna, s most is csak a háború miatt tűrik, gondolta magában.

A háború összekuszált, kiélezett és szétszakított mindent. Egy időre az egész város lázas idegállapotba került. December óta a háború egyre közeledett és közeledett, keményen lesújtva a szépen kiépített európai negyedre, bougainvilleával befuttatott, tetszetős, fehér és piros bungalóival, melyek pálmafákkal szegett árnyas terekre épültek. A háború most már nem volt Európa kizárólagos ügye, nagyon távoli ügy. Kezdett beszivárogni, könyörtelenül és kellemetlenül, mint ahogy minden nyáron beszivárgott a síkságról a kénsárga homokos por, forrón, mint a kazán lehelete, durván csillogó fény ege alatt, hogy felperzselje az elegáns európai kertek és udvarok utolsó, becézve óvott fű szálacskáit is. Az európaiak nagy része, a gyermekekkel együtt, már elment. A legtöbb ablakra felszegezték a zsalut, s a tömegnyi bougainvillea, mely szaporán terjeszkedett a növekvő hőségben, máris aláhullt, és elborította őket lazac-, bíbor- és rózsaszín indával Azokból az európaiakból, akik az Úszó klub, a Burma Klub, az angol teázók és az Angol Egyházközség kellemes helybeli közösségeit alkották, már nem volt itt más, mint Paterson, Bettesonék, Portman aligazgató és felesége, Mrs. McNairn és leánya, meg Brain őrnagy, az Úszóklub titkára. Odaát a kórházban dr. Fielding a helyén maradt néhány ápolónővel, de ezek többnyire félvérek, és dr. Fielding mindenesetre világosan megmutatta már egyszer, hová köti a hivatása, és senki sem kételkedett benne, hogy az ápolónők is a helyükön maradnak. Caldwell, a kerületi rendőrfőnök, szintén odaát volt a kórházban, de roncs állapotban, valami gyomor- és bélgyulladás után, amelyet egy falusi ünnepségen szedett össze fent a folyónál, éppen akkor, mikor mindenkinek a legnagyobb szüksége volt rá. Őt majd valószínűleg Mandalay-ből szállítják el, repülőgépen.

– Éjjel beszéltem Fieldinggel telefonon. – Paterson végzett a gyümölccsel, s a fiú kivitte a tányérokat.

– Nevetséges, hogy értem küldtél.

– Nevetséges? – kérdezte Paterson. – Holnap hajnalra mindnyájan kint leszünk innét. Rangoon tulajdonképpen el is esett már.

– Jóságos Isten! Mit teszünk?

Betteson megdöbbent, és mégis, kellemes volt a gondolat, hogy együttműködhet Patersonnel.

– A következőket tesszük: Caldwellt elszállítjuk repülőn. Mi valamennyien együtt megyünk, az országúton. Tizenkettőre mindenki legyen itt nálam. Ebédről gondoskodom. Elmondom, mit tervez Caldwell. Még ma felkészülhet mindenki.

– Ki mindenkire gondolsz? – kérdezte Betteson.

A fiú egy tál sült szalonnával és tojással újra megjelent a szobában, s a tálat Betteson elé tartotta, aki erre megállt a beszédben. A tojások nagyon kicsinyek voltak, Betteson hármat vett ki magának.

– Te és a feleséged – mondta Paterson –, természetesen. Portmanék, Mrs. McNairn és Connie. És gondolom, Brain őrnagy. A többiek már elmentek.

– Hát én elárulhatom neked, hogy Mrs. McNairn sose fog eljönni ide.

– El fog jönni.

– De nem hozzád, Paterson, öreg fiú.

– Már miért ne jönne?

– Szép kis zűr lesz abból.

A fiú most bejött, Betteson könyöke mellett nyugodtan újratöltötte a csészét teával, tejet csurrantott bele, majd odanyújtotta a cukortartót.

– Nem kell cukor – mondta Betteson, és a válla fölött hátrasandított, hogy lássa a fiú távozását.

Paterson lassú mozdulattal kettévágott egy tojást. Hirtelenjében különös gyönyörűségét lelte ebben, mert eszébe jutott, hogy talán ez az utolsó tojás, amit itt eszik meg. Elmélyedésében nem is figyelt Bettesonre.

– Mondom, szép kis zűr lesz abból – szólt Betteson.

– Nagyon jól tudom.

– És ha nemet mond?

– Akkor kérdezd meg, hogy inkább megvárja-e, míg meggyilkolják, vagy elpusztul kolerában.

– Azt hiszem, túlzol egy kicsit – mondta Betteson.

Paterson nem felelt. Ez az egyik baj Patersonnel, gondolta Betteson, hogy ilyen ironikus. Persze, a meggyilkolást meg a kolerát nem gondolta komolyan. Egyszerűen ironikus túlzás, ezzel akarja meggyőzni Mrs. McNairnt.

A fiú lapos nádkosárban kenyeret nyújtott oda Bettesonnek. Betteson kenyérhéjat tört, és a tojásos szalonnazsírba mártogatta.

– Ezt végig kell gondolni – mondta. – Meg kell a dolgot hányni-vetni minden oldaláról.

– Végig van gondolva. Caldwell végiggondolta. És én is végiggondoltam. Hónapok óta ezt hányom-vetem magamban!

Ez Patersonnek egy másik sajátsága: a magabiztos, céltudatos, talpraesett magatartás, amellyel egyenesen nekimegy a dolgoknak. Egyeseket ez nagyon sértett.

– Rendben van, rendben van – mondta Betteson. – Hogy indulunk neki?

– Az országúton – felelte Paterson. – Két kocsin.

Betteson a feleségére gondolt, akivel utazáskor mindig annyi baj van, akár egy gyerekkel, és nem szólt.

– Portmannek van kocsija. Azon négyen mennek. Úgy gondoltam, Portmanék, Mrs. McNairn és Connie.

– Igen, értem. Igen.

– És akkor ott az enyém. A Buick. Te és Mrs. Betteson, Brain őrnaggyal és velem, összesen hatan.

Betteson gyakorlott hivatalnokfüle azonnal megütközött Paterson matematikáján. Élesen az asztalra meredt.

– Úgy érted, hatan a te kocsidon? Kettő meg kettő, az négy. Nem hat.

– Hat – mondta Paterson. – A fiú meg a nénje. Velük együtt hat.

– No, várjunk csak egy percig, öreg fiú. – Bettesont olyan izgalom fogta el, hogy otthagyta a harmadik tojást. – Ebből zűr lesz!

– Az isten szerelmére, hát ki mondta, hogy nem lesz? – felelte Paterson. – Az egész dolog nagyon is bonyolult. Jönnek a japánok. Most talán már az Irrawady alsó folyásánál vannak!

– Szentséges Isten! – szólt Betteson. – Feljöhetnek a folyón. Paterson felkelt az asztaltól, és az ujjasát gombolta. Ahogy végiglépkedett a szobán, még Betteson számára is nyilvánvalóvá vált, hogy itt többet nincs mit mondani.

– Tizenkettőre várlak – mondta Paterson.

– Hová mész? – kérdezte Betteson. – Mit akarsz tenni?

Paterson félrehúzta a könnyű ajtófüggönyt, amely az alsó verandára vezető kijáratot fedte, aztán elengedte, hogy himbálózni kezdett.

– Felrobbantom a rizsmalmot! – kiáltotta.

Az asztalnál Betteson a kivájt papaya-héjakra és a kihűlő tojásokra bámult, nem szólt. És mögötte a fiú, első ízben ezen a reggelen, megszűnt mosolyogni.