1

Amikor Kedd, Paterson bennszülött inasa átszaladt a körülkerített telepen, hosszú narancs- és rózsaszín kévékben előbukkant a napvilág, s csaknem azonnal el is fakult a hegyek ibolyaszín vonulatán. A fény szelíd sárgába tompult a porban, és rávetődött a fiú halovány kávészín arcára, mely kissé egy örökkön mosolygó, csinos majomra emlékeztette az embert.

A gyerek fehér rövidnadrágot és színehagyott, csíkos futballinget viselt, amelyet a sok mosás sárgásvörösre és barnára fakított. Hóna alatt törpe rádiókészüléket tartott, amely alig volt nagyobb egy teásdoboznál. A rádiókészüléket arcához szorítva vitte, nemcsak azért, mintha különösképpen értékes és csodálatos lett volna, hanem mert arra fülelt, hogy talán valami hang jön belőle. Keskeny barna szemében az a mélységes hit tükröződött, hogy majd jön is. Eszébe sem jutott annak a lehetősége, hogy másképp legyen. A készüléket Paterson adta neki. S lehetetlen, hogy bármi, amit Paterson tett, ne lenne rendben. Elképzelhetetlen, hogy Patersonben ne bízzék az ember. Paterson adta neki a futballinget és a fehér rövidnadrágot is, és ezeken az egyszerű tárgyakon kívül nem is volt a fiúnak egyebe, csak Paterson maga s a nénje, akit Paterson Nadiának nevezett. Más fiúnak nem volt Burmában ilyen tulajdona. Nem is lehetett soha, egyetlen más fiúnak sem.

Paterson bungalója háttal állt a folyónak, s a sík rizsföldek felé nézett, amelyek most kénsárgára aszalódtak a száraz évszakban; messze fölöttük a hegyek mélylila patkója. A bungaló mögött kis ananászkert húzódott, aztán egy csoport papaya-fa, meg vad banánfák egy sávban. Tikkadt, poros, ragyogó levelek konyultak a száraz bambuszokra, amelyek eltakarták a rizsmalom hullámbádog tetőzetét s a hosszú nád-tornácot, ahol Paterson vasárnaponként természetbeni fizetséget szokott osztani burmai munkásainak, többnyire rizst. Most, a forró évszak kezdetén, márciusban, az egész bungaló mintha lángban állt volna, lazacszín és karmazsin bougainvillea-tömegek borították, és csaknem eltakarták, lefolytak a tetőről, és túlcsordultak a fehér verandán, mint valami lebegő, ragyogó máglya.

A ház előtt és kétoldalt terült el az udvar, porlepte négyszög, ahol nem nőtt fű, s ahová izgága, apró dzsungelszárnyasok néha kijártak este lubickolni a porban, a nappali hőség után. A ház előző gazdája, Davidson, kertet létesített az udvaron, kör alakú, nyírott pázsitot, napraforgó és százszorszép szegéllyel, melléje pedig hosszú sorban bükkönyt ültetett, s harcias bíbor- és narancsszín canna-virágot egy középső ágyba. Esténként bennszülött fiúk öntözték a pázsitot s a dzsungelszárnyasok úgy kapirgáltak rajta, mint apró, gőgös, aranyozott játékszerek. De Patersont, úgy látszik, nemigen érdekelték a kertek, s nem is maradt meg belőle egyéb, mint a közepén egy jacaranda-fa, amit még Mrs. Davidson ültetett. A fa most kezdett virítani, élénk kék virágok pettyezték a zsenge, tollszerű levelek tömkelegét, s a fa üde ragyogása mellett a por halottnak tetszett. És puszta megszokásból a fiú most felemelte szabadon maradt kezét, hogy megérintse az ágakat, amikor elhaladt a fa alatt. Vagy öt centiméterrel vétette el.

Egy szempillantásnyira lehervadt arcáról a mosoly, de aztán, mikor belépett a házba, kimeríthetetlen derűvel újra feltűnt. A konyhában megtöltötte a teafőzőt, aztán hamar nekilátott megrakni egy tálcát. Háromnegyed öt volt. Patersont ötkor kell ébreszteni. Paterson tej nélkül issza a teát, két szelet zöld citrommal, egy szem kockacukorral és annyi aszpirinnal, amennyit a nap vagy az elmúlt éjszaka kíván. Egy szem aszpirin puszta formaság; két szem nem komoly eset; de három után már sose lehet tudni. Paterson ágya mellett állva, s a moszkitóhálót hajtogatva, Kedd ilyenkor mosolygósan, derűsen várja, mikor vágja a csészét a fejéhez Paterson.

Mindezek után a nap már nagyon egyszerűen telik. Kedd kikészíti Paterson fehér nadrágját, ingét és cipőjét. Paterson a reggeli műszakra lenéz a rizsmalomba. Ő kitakarítja az ebédlőt, s megterít reggelihez; Paterson visszatér, és hátradől a hosszú nádszékben, hogy ő csendesen és mosolyogva letérdelhessen elébe, s lehúzza a cipőjét. Mindenekfölött pedig Paterson különféle bámulatos dolgokat művel a rádiókészülék keresőgombjaival. A fiú számára ezek csodálatos dolgok voltak. Nem telt belé egy másodperc, s hallhatta a távoli, idegen hangokat, a muzsikát, a háborús híreket Londonból vagy Rangoonból. S ahogy kötelességtudóan és mosolyogva ott állt Paterson asztala mellett, s felszolgálta a sült szalonnát tojással, a jégbe hűtött papayát, amit Paterson annyira szeretett, a citromos teát, az apró, édes, zöld banánokat s a pirított kenyeret narancslekvárral, csak egyetlenegy dolgot bírt elképzelni, ami még nagyobb gyönyörűséget okozhatna neki. Éspedig azt, hogy Paterson engedje őt az ingében felszolgálni. Ez a ruhadarab Patersonnek egy kimustrált estélyi inge volt, ami úgy csüngött a fiún, mint egy miseing. Komikusan szent külsőt adott neki. És amikor előkerült, nagy és fontos alkalmakkor, több volt, mint puszta élmény. Mintha megnőtt volna benne.

Egyetlen nagyobb vágya volt csupán, az, hogy hangot adjon a kidobott rádiókészülék, amelyet Paterson a szemétbe vágott, s amely most az ő tulajdona. Bambuszból és pálmából épült kunyhójában, az udvar másik végén, egy papírernyős gyertya fényénél, fáradságos munkával minden este darabokra szedte, s aztán fáradságos munkával újra összerakta. Minden este fülelt és várt. Mindeddig még semmi sem törte meg a csendet, se hang, se muzsika nem jutott el hozzá, mint ahogy Patersonhez eljutott, de nem kételkedett, hogy idővel, ha türelmes lesz, majd történik valami.

A bungaló egyemeletes volt, elöl-hátul hálóverandákkal. Az éjszakák még elég hűvösek voltak, és Paterson egyelőre odabent aludt. Hátul, a felső verandán hált a fiú nénje, s Kedd, egy perccel öt óra előtt, mikor felhaladt a teával a lépcsőn, egy pillanatra megállt a lépcső tetején, fülelt s várt. A nénje nem mozdult, erre továbbment. Hűvös és meleg időben, s a rövid, forró esőzések szakában egyaránt ott aludt a lány, egyedül vagy Patersonnel. Attól a naptól fogva, hogy a fiú legelőször magával hozta a házhoz, Paterson Nadiának hívta a lányt, részben azért, mert szerette ezt a nevet, részben pedig mert nem szívesen kínlódott burmai nevekkel, bár azok igen szépek. Hasonló módon nevezte el a fiút Keddnek; azért, mert ez is egyszerűbb, s mert a fiú keddi napon állított be a házhoz, halálra fáradtan és mosolyogva, valahonnan a Svebótól keletre fekvő vidékről.

– Patson sir – suttogta a fiú. – Patson, Patson sir.

Paterson ágya mellett állt, s lenézett Patersonre, aki fehér moszkitóháló alatt feküdt.

– Patson sir – mondta a fiú. – Patson sir. Tea.

Még szólongatta egyszer-kétszer, mielőtt lerakta a tálcát az ágy mellé, s felhajtotta a moszkitóhálót, zajtalanul lebbentve fel a keret tetejére.

– Patson sir. Tea – szólt. – Tea.

Mikor Paterson az ötödik vagy hatodik szólításra megmoccant, mindjárt egyenesen felült, mint akit eltalált valami. Ez volt az a pillanat, amelyre a fiú mindig el volt készülve, s mégis, amelyben egyik reggeltől a másikig valamiképpen sosem volt egészen biztos. És most átszellemülten és mosolyogva állt, megint csak úgy, mint egy csinos, halvány képű kis majom, s várta Paterson első aznapi cselekedetét.

Iszonyúan elképedt, mikor ez bekövetkezett. Paterson ledobta egy szál takaróját, s egyenest felkelt az ágyból. A fiú egyetlen hasonló esetre sem tudott visszaemlékezni. Nem mozdult. Töretlen és meghökkenést titkoló mosolyával az arcán figyelte a férfit, amint háromszor végigsétál a hálószobán.

Paterson nagy termetű és sötét hajú volt, s néha négy méter magasnak tűnt fel a fiú szemében. És amint hatalmas léptekkel átszelte a szobát, s az ablakhoz ment, rövid pillantást vetett a napra, amely rézszínű fényével már tisztán sütött az északkeleti dombok foltja felett, majd visszafordult, s kitöltötte magának a teát: hihetetlenül óriásnak látszott, a fiú pedig éppenséggel nem tudta, hogy mi lesz most. Éppen annyi ideje volt, hogy megállapítsa: Paterson még az aszpirinhez sem nyúlt, mikor újra meg kellett döbbennie.

Paterson odament a fiúhoz, és egyik kezével a hajába túrt. Egy pillanatig úgy tetszett, hogy a hatalmas kéz leszakítja a fényes-fekete koponyát az apró vállakról, s kedélyesen elhajítja. A fiú szíve egy másodpercig hevesen feldobogott, és mosolya a rémület kifejezéséig szélesült.

– Kedd! – szólt Paterson.

– Igen, sir. Igen, Patson sir.

– Kedd, szorul a kapca. Érted ezt?

– Igenis, sir. – Mosolygott és nem értette.

– A háború kezd rosszra fordulni, Kedd. Szorul a kapca.

– Igen, sir. Igen, Patson.

– Átmégy egy cédulával Betteson sirhöz. Értem?

– Igen, sir. Most készíteni reggelit.

A fiú igen gyors, csusszanó mozdulatot tett az ajtó felé, mielőtt még Paterson megállíthatta.

– Ne törődj a reggelivel – szólt Paterson. – Eredj most át Betteson sirhöz.

– Igen, sir – mondta a fiú. – Nem reggeli?

– Majd Nadia elkészíti. Öt perc múlva gyere fel a céduláért, amit Bettesonnek viszel. Megértetted?

– Igen, sir. Igenis, Patson.

– No, jól van. És keféld meg a hajad!

Ahogy Paterson rémítően barátságos kezével kilódította a fiút, a fekete hajzat égnek állt, mint hogyha egy pillanatra valóban félelemtől meredezett volna föl. A fiú, kezének egy mozdulatával, amelyben volt egy parányi kétely is, lesimította. Egy másodpercig azt hitte, Paterson tréfál.

Akkor újabb elképesztő dolgot látott. Paterson öltözködött. Nem vett be aszpirint; a tea ott állott érintetlenül az asztalon, ahová a fiú letette. Paterson magas atlétaalakja benyomult a sarokban álló ruhásszekrénybe, s úgy maradt egy pillanatig, félig lebukva, majd újra előtűnt egy tiszta, fehér rövidnadrággal.

Meglengette a nadrágot a fiú felé.

– Eredj már, az isten szerelmére! Az egész rohadt háború itt van a nyakunkon!

És akkor a fiú tudta, hogy Paterson nem tréfál. Egészen mostanáig a beszedett aszpirinek számán szokta lemérni Paterson hangulatát. Az nem fordult meg a fejében, hogy létezhet olyanfajta hangulat is, amely éppen abból származik, hogy nem vett be egyetlen aszpirint sem. Egy pillanatra csaknem megzavarodott ettől. De a mosoly mégsem tűnt el az arcáról. Ott ragyogott az utolsó pillanatig, mielőtt kibukott a szobából, éppoly derűsen és szélesen, mint mindig, a legteljesebb bizalommal, s a barna szemek odakint elsimultak, mintha Paterson végeredményben mégiscsak tréfált volna.

Leérve a lépcsőn, az ebédlőben odakészítette a hosszú székhez Paterson aznapi fehér cipőjét, s meglazította benne a zsinórt, hogy Patersonnek nem kell majd egyebet tennie, csak belebújnia.

Kissé bántotta az önérzetét, hogy Paterson Nadiával készítteti el a reggelit. A konyhában jégbe hűtött papaya-szeleteket vágott, s a narancsszín, fagyott levű gyümölcs-félholdakat üvegtányérra rakta, és könnyedén meghintette cukorral. Paterson kedvenc gyümölcse; tudta, mennyire szereti. Nadia megteríthette az asztalt, a szalonnás tükörtojást is megsüthette; még a teát is szabad volt kitöltenie, de a papaya felszeletelése és megcukrozása csakis az ő feladata. A hatalmas, kiszámíthatatlan ember iránt érzett odaadásának leglényegét fejezte ki ez a ténykedés.

Egyébre már nem jutott ideje, mert Paterson újra kiáltott, csak befedte a cukros gyümölcsöt egy darab muszlinnal. Kisurrant a konyhából, mintha üldözné valami, de a lépcső aljában Patersonbe ütközött. A férfi teljesen fel volt öltözve, s kezében tartotta a Bettesonnek szóló levelet.

A fiú megremegett a váratlan látványtól, hogy Paterson már felöltözött. A reggeli szertartásrendje fel volt dúlva. Látta, hogy csakis valamilyen hihetetlen és óriási fontosságú dolog késztethette Patersont arra, hogy ilyen sebesen felkeljen, tea nélkül, kiszolgálás nélkül, aszpirin nélkül, s anélkül, hogy csak egyetlen pillanatig is, legalább tréfából, gorombáskodott volna vele.

– Fuss át Bettesonhez, mint a nyíl, és egyenest gyere vissza.

– Igenis, Patson sir.

Úgy vette át Patersontől a levelet, ahogy egy darab csokoládét vett volna át, széles mosollyal.

– Megértetted? Mint a nyíl.

– Mint a nyíl, Patson sir!

– És egyenest gyere vissza.

– Igenis, Patson sir, egyenest vissza.

– Hozd magaddal Betteson sirt, és készíts zabkását.

– Zabkását Betteson sirnek, mint a nyíl!

Mintha a fiú tréfált volna, Paterson jobb keze játékos ütésre lendült a bal füle felé, de a fénylő barna könyök felemelkedett, s könnyed, fürge mozdulattal felfogta az ütést, és Paterson elégedetten elvigyorodott. Ő maga tanította erre a fogásra.

– Még bokszolót csinálok belőled. Eredj, te kis fattyú, egy-kettő.

– Igenis, Patson sir, fattyú. – A fiú szélesen vigyorgott.

– Csúnya szó! – dörgött Paterson. – Csúnya! Nagyon csúnya!

– Igenis, Patson sir!

A fiú hirtelen futásnak eredt, kifelé a bungaló hátsó kijáratán, Paterson pedig, még egyre vigyorogva, megfordult s elöl lépett ki a házból. Maga is sietett, nagy léptekkel szelte át az üres térséget, ott, ahol valamikor a pázsitkör zöldellt, s ahol a jacaranda-fa zsenge virágai – még bimbók inkább, mint virágok – kéklettek, mint a jácint, egyetlen színfoltként a fehér por ellenében, amely egészen a verandalépcsőkig felnyúlt, mint valami elpusztított partvidék nyúlványa.

Mikor végighaladt a nyílt térségen, s kiért a poros útra, amely levisz a malom felé, Nadia a felső veranda erkélyrácsára támaszkodott, hogy onnan nézze. A férfit gyengéden figyelő barna szempár egészen egykedvűnek látszott; a reggeli napsütésben finoman visszahúzódott az álomba. És a leány, nem úgy, mint az öccse, tudta, hogy mi a baj Paterson körül. Éjszaka várta, hogy Paterson feljöjjön hozzá; de nem történt semmi; és később megértette, hogy miért. Az éjszaka közepén néhány pillanatig ott állt Paterson ajtajánál, s a rádióra fülelt, amelyet Paterson az ágya mellett tartott. Rangoonból először angolul mondtak híreket, ezt alig értette, majd pedig művelt burmai nyelven, ami csak valamivel volt kevésbé idegen a fülének. Mindössze annyit értett meg, hogy a hangok kétségbeesett hangok, s valami végzetes dologról beszélnek. Megértette, hogy a háború, amely egészen addig a pillanatig teljesen távolinak látszott, most kezd nagyon is közeledni hozzá. Tudta, hogy nemcsak őt magát érheti utol, meg az öccsét, aki nem sokat számított, hanem Patersont is, aki nagyon sokat számít.

Ott állt a verandán, teljesen meztelenül, úgy, ahogy felkelt az ágyból, s figyelte Patersont, amint végigsiet a poros ösvényen a malom felé; aztán felkapta bíborvörös szoknyáját, és a testére kanyarította. Karcsú volt, akár egy lengő szirmú virág. S amint ott állt, a szoknya ragyogott a lábán, barna fényű mellei pedig még mindig fedetlenek voltak a máris meleg napsütésben, látta, hogy Paterson megfordul és visszanéz. Egy másodpercig úgy tetszett, hogy meg is látta őt. És ugyanebben a másodpercben a lány is elmosolyodott. Sokkal komolyabb és gyengédebb mosoly, s éppen, mivel valami félelem is látszott benne, sokkal ragaszkodóbb mosoly volt ez, mint a fiúé. És ott maradt az arcán akkor is, áthatóan és kissé zavartan, míg lenyúlt az ágyra, és elkezdte magára húzni a kis sárgásfehér ujjast, amely félig mellény volt, félig pedig blúz.

A következő pillanatban meglátta, hogy Paterson rohanni kezd.