17
Carrington ezzel a kérdéssel fogadta Forrestert: – Hol van Blore barátunk? És egyre ezt hajtogatta, amíg le nem szállt a sötétség, napnyugta után. Forrestert úgy megrázta a kimerültség és Blore szörnyű emléke, hogy nem tudott felelni. Később a sötétséggel és a hűvösséggel az ereje is visszatért. Könnyedén kitalált egy mesét, hogy Blore megint elindult egyedül, és ez lassan Carrington és a maga számára is igaz történetté vált. Maga is kezdett úgy gondolni Blore-ra, hogy nem is halt meg, nem végzett magával az őrült kétségbeesés pillanatában, hanem megy előre, egyedül, messze előttük, függetlenül, mint mindig, utat keresve magának. Ez az igaz történet, nem mondhat mást, csak ezt.
Valamikor, úgy hét-nyolc óra között, eleget pihent már. Elég erősnek érezte magát, hogy felkeljen. Az az ötlete támadt, hogy tüzet rak. A tűznél újra becsomagolhatja a gázálarc tarsolyát; összeszedi a létfontosságú dolgokat, a vizet, az aszpirint, a borotvakrémet, az ultraszeptilt. A többit eldobja. Úgy is tett, s eközben többnyire négykézláb járt, úgy kereste meg a gyufát, aztán összeszedett egy halom száraz bambuszszárat, meggyújtotta és táplálta a tüzet, míg fénylő lánggal nem égett. És most úgy érezte, ereje visszatért, újra tud gondolkozni. Agya kitisztult a forró őrülettől, ismét józanul működött. Ha volt is benne olyan gondolat, hogy nem folytatja az utat, még Blore halála előtt, most már emlékezni sem akart rá. Meggyújtotta a tüzet, leült, a lángba bámult, s eszébe jutott, hogy Miss McNabnek is tüzet rakott az udvaron. S most rajzottak az emlékképek. Lenyúzott húsdarabot vitt át egy másik udvarról a pálmafák alá, s az a húsdarab gyermek volt valaha. Élő, kacagó gyermek. Leesett róla a nadrág, mikor lepottyant Harris jeepjéről a homokba. Az a pillanat sokkal döbbenetesebb volt akkor, mint mindaz, amit most átélt. S visszaemlékezett egy másik tűz fényére is. Bámulatos fénnyel égett. És Miss McNab a szemébe vágott néhány igazságot. És azt mondta, a leány fél, s ettől akkor nagyon hitványnak érezte magát. Kezdett önmagán kívül messzebbre tekinteni. Aztán a leány arca tűnt fel előtte. Szinte valószínűtlen tisztaságban látta maga előtt. Sokkal sápadtabb volt, mint bármely angol leány arca, s ott volt a rózsaszín frangipáni-virág a fekete hajában. Szelíd és sötét volt a szeme, mélységesen elgondolkozó. Az egész keleti fatalizmus benne ült a két szem vonzó, hipnotizáló szépségében, de annál több is: a tisztánlátás egészen ritka válfaja, mintha a rangooni iskola plántálta volna bele a tiszta emancipációt.
A leányra gondolt a tűz fényénél, s arra, hogy kiesett a hajából a frangipáni-virág, mely a halhatatlanságot jelenti. Eközben végzett a holmik kiválogatásával. Lerakott mindent egymás mellé, elkészítette a tarsolyt a csomagolásra. Aztán átvitte az aszpirint, a vizet és a borotvakrémet a fiúhoz.
Vastagra dagadt az arca, és nagyon nehezére esett a beszéd. Motyogott néhány szót, és bemártotta ujját a borotvakrémbe, bedörzsölte ajkát és arcát, s aztán odaadta a tégelyt Carringtonnak. A fiú lassan eldörzsölte a krémet az arcán. Tíz-tizenöt másodpercig félmosollyal néztek egymásra, lassan dörzsölték a krémet az arcukra, vékony zsírréteggé olvadt meleg bőrükön, és lassacskán visszahozta az életet az ajkukba és az izomzatukba. A fiú krémdarabot tapasztott az orra hegyére, s aztán összeráncolta az orrát, mint a nyúl, és Forrester, amint megpróbálta nevetésre húzni bezsírozott, fölpattogzott ajkát, áradó szeretethullámmal állapította meg, milyen nagyon élő ez a gyerek. Tehetetlen düh fogta el, ha arra gondolt, hogy itt kell értelmetlenül elpusztulni, szörnyű kínok között meghalni, ha újra rájuk virrad a nap. Mert nagyon is nyilvánvaló: több nincs hátra már, csak egyetlen nap.
Szinte dühös elszántsággal, de óvatos, lassú mozdulatokkal ülő helyzetbe támogatta a fiút. A sötét égbolton csodásán ragyogtak a csillagok. A bambusztűz lángja merőlegesen hatolt fölfelé a mozdulatlan, csendes, trópusi levegőben, s a tűz és a csillagok fénye mérhetetlenül megnyugtató volt. Recehártyája ismét rendesen működött, s elmúlt a fényiszonya, örült a tűznek, még a melegétől sem félt, ott ült, vállánál tartotta meg a fiút és megitatta, hogy csak egy csöpp maradt a palack fenekén.
A pohárban maradt utolsó cséppel megnedvesítette az ajkát. Szinte fájt a nyelve, mikor megszólalt.
– Tovább kell mennünk. Utol kell érnünk Blore-t. Jól vagy?
– Ha te készen vagy, én is.
Valami lehetetlen vidámságot kevert a hangjába, s ez nagyon felbátorította Forrestert.
– Fel kell állnod.
– Könnyű dolog.
– Először odaviszlek a fához. Ott felállsz, s aztán felkapaszkodsz rám.
– Nagyon egyszerű.
A tűz apró, sárga lángokkal fellobbant. Fényénél Forrester felszedte a vizespalackot és a tarsolyt, s a vállára akasztotta. Kora este lehúzta a cipőjét és a harisnyáját, és pihentette a lábát a hűsítő homokban. Pihent még néhány percig, s a revolverre gondolt. Hasznát vehetik még, hogy jelt adjanak, de a szíj túlságosan súlyos. Mégis úgy döntött, hogy nem viszi. Az utolsó pillanatban meggondolta magát. Megtöltötte mindkét tölténytárát, és a revolvert a nadrágzsebbe dugta. A fiú megszólalt:
– Blore itt felejtette a revolvert.
– Igen – mondta Forrester –, most már nem lesz rá szüksége.
– Hallottam, hogy elsütötte – mondta a fiú.
– Az én voltam. Papagájt lőttem.
– Jó dolog. Mikor eszünk?
– Holnap – mondta Forrester – rántottat reggelizünk. Nem folytatta a beszélgetést, hanem kezdte a mellénél fogva felemelni Carringtont, úgyhogy csak a sarka érte a talajt. Sikerült a fának támasztani. Most vagy egy percig mind a ketten zihálva megálltak, és a fiú, amint a fatörzshöz simult, kezét vadul ökölbe szorította, és törzse a magasba feszült. Sötét mosolyával, zsírosan fénylő arcával olyan volt a tűz világánál, mint akit keresztre feszítettek.
Forrester ebben a pillanatban tudta, hogy a fiú fájdalommal küzd. Az a mosoly az arcán nem a hősies bolondozás, hanem a rémület mosolya volt. Szörnyen aggasztotta, amit látott. Mintha a maga kínjait véghetetlenül jelentéktelenné törpítené. A délután egész kimerítő tébolyát, szomjúságát s azt, hogy a szörnyen hasogató fény kiöli az érzékeit, és végül Blore halálát egyszeriben elsöpörte tudatából a kétségbeesett igyekezet, hogy összeszedje az erejét. Olyasfélét érzett, mintha egy szakadékot kellene átugrania, s az éppen egy hüvelykkel szélesebb, mint amennyire ereje elviszi. De akárhogyan is, még ha beleszakad is a szíve gyökere, el kell érnie a túlsó partot.
És amint felemelte Carringtont, úgy érezte, pontosan ez történik vele. Mintha kiszakadna a szíve, és felcsúszna a torkába. Szinte cafatokra hasad egész belseje. Úgy érezte, hogy forró rugó ugrik ki a gégéjéből, és kirántja a melléből a tüdejét, és a szíve nincs sehol. Megállt egy helyben, abban a furcsán bizonytalan érzésben, hogy kizsigerelték. Már odáig jutott, hogy arccal előrebukik. Borzalmas volt a szívverés nélküli üresség a mellében. A kis bambusztűz lángja ördögi táncot járt, mintha páfrányleveleket lengetne a szeme előtt, aztán feketeségbe fúlt minden a szeme előtt, recehártyája ismét nem fogott fel semmit, csillagtalan lett az ég is.
Aztán bámulatos dolog történt. Carrington, mint egy pajkos gyerek, mikor az apja lovagoltatja a hátán, húzogatni kezdte Forrester bal fülét. Ebben a pillanatban azon vette észre magát, hogy előrelendül, szinte nem is a saját elhatározásából, hanem furcsán, megadóan, a játékosságtól hajtva. Megindult, s volt annyi józan esze, hogy felpillantott az égre. Szempillantásnyi pihenőt tartott, és megállapította, hogy a Göncölszekér és a Sarkcsillag bal kézre esik, és a homok sima, sötét tava felett még néhány csillag ragyogott csodálatos zöld és rózsaszín fényben a messzi távol fekete-bíbor mélysége fölött. Megnyugodott: látása megint visszatért. És most már megindult előre.
Az éjszakában eltűntek a távlatok, s ő azt sem tudta, milyen távolságot tett meg. Csodálkozva állapította meg, hogy előrehaladni könnyebb, mint egy helyben állni. Hosszú ideig sima és lapos volt a homokos talaj a lába alatt, s amerre csak ellátott a csillagfényben, változatlan egyhangúsággal húzódott végig a völgyön. Ösztönösen haladt előre, tudatos vezetőképességét már felemésztette magában. Ösztöne vitte rá, hogy ne vesztegeljen, ne üljön le egy pillanatra sem. Tagjai döbbent ritmusában kimeríthetetlen erő rejlett. Vakon hitte, hogy elpusztíthatatlan, és nem halhat meg.
Hosszú menetelés után azt vette észre, hogy jobb kéz felől, azaz délre, sűrűsödik és sötétül a láthatár. Közeledett a sötétség. Aztán a kelő hold visszaverődő fényénél úgy látta, hogy a sötét folt követi a völgy-oldal körvonalait. Tíz perc múlva egészen körülzárta. És most valami sötétség súlyosabban és sűrűbben ereszkedett a szikla és a fák fölé, mint a völgyben, melyen már áthaladtak. Eszébe jutott, hogy néhány órával azelőtt küszködött a gondolattal: vissza kell térni a völgy villás elágazásához, amelyet előző éjszaka Blore fedezett fel. Kimerültségében megfeledkezett róla. Most új erőt adott, hogy győzedelmesen került ki az istenverte helyről, ahol a délután pokoli fehér izzásában kis híján maga is kiégett. Győzedelmeskednie kell, mielőtt rávirrad a következő nap. Most már nem számit semmi. Az egyre magasabb sziklákon sötétedett és mélyült az árnyék a fák között, és ágaikkal el-elfedtek egy-egy alacsonyabban járó csillagot.
Megindult a völgytorokban. Homokos volt, kristályos és száraz, mint eddig, de szélessége a kétoldalt szegélyező fák között a kétszáz yardot sem érte el, és most már a felkelő hold narancsfényű sugárzásában kirajzolódtak a távoli dombok vonulatai. Arany és sötét körvonalaikkal elfeküdtek, mint az alvó tigrisek.
A dombokat nézte; csodálatosan megvilágosodtak a következő tíz percben. Tigris-csíkjaik narancsfényben világítottak, ahol a növekvő fény rávetődött az oldalsó völgyek ormára. Ilyen közelinek még sohasem látta őket. Sárgásbíborszínűek voltak a dombok a hold arany burka alatt, mely lenyűgöző trópusi sugárzásában nagyon hirtelen kelt fel, és sárgás-rózsaszín folyóággyá bontakoztatta az egész völgyet.
És most, messze a háta mögött, valahol a lapos homoktó felől hangot hallott. Egy pillanatra megtorpant. Érezte, hogy Carrington is nyugtalanul mozdul meg a hátán. Sakálüvöltés volt. Hang, amelyet nem tud elviselni. Sír, vonít, mint az emberi jajgatás. Hányszor hallgatta ezt a sátrában a pagoda alatt, a sivatag felől, meg a faluban a margosafa alatt. Blore-ra kellett gondolnia. Biztosan felfalják a keselyűk vagy a sakálok. A kettő közül talán még ez a jobb. A sakál éjszaka végez vele.
Körülbelül öt-hat mérföld távolságról dél felől hallotta az üvöltést, és most örült, hogy magával hozta a revolvert. Valamiképpen még a hangnak is örült. Valahogy a civilizációt érezte belőle. Még olyan nagyváros közelébe is lehúzódnak a sakálok, mint Calcutta. Ott hallotta először ezt a síró, asszony! jajgatáshoz hasonló hangot, az izzó hegyvonulatok között, a halottsiratás keserves, hátborzongató hangját.
Egy idő múlva megszűnt a jajgatás. Aztán távolabbról hallatszott újra, dél felől. Mintha a sakálokat a dombok alacsony vonulata választaná el tőle. Egyszer megállt, erősen fülelt, és a csillagok állásából és a jajgató hang erősségéből próbálta kiszámítani, milyen messze lehetnek, de valószínűleg a dombok elterelik a hangot. És most a hosszú, mechanikus erőfeszítés után annyira elgyengült egy pillanatra tétlen két lába, hogy a következő másodpercben nem volt sehol. Borzalmas szakadék nyílt meg alatta, és ha belezuhan arccal előre, bizonyosan nem kel fel soha többé.
Valahogy az életben tartó ösztönös erőlködés ismét tovább vitte. Elnézte a felkelő holdat. Narancs-, rózsa- és rózsás-bíbor színe zöldes árnyalatú sárgára fakult. Csodálatos volt, mintha hideg nap emelkedne a dombok fölé, azután egyforma hűvös, zöldesfehér egyhangúságban sugárzott, és erős fénnyel árasztotta el az egész völgyet. Most megint láthatta a görnyedt ember formájú sziklákat, a szürke jégcsap-tüskés bozótot, a kiszáradt bambuszszegélyt – errefelé nem annyira satnya, mint amerre előző éjszaka haladt – és az ár-letarolta homokot az iszapos, teabarna agyag kettős szegélye között. A völgy ereszkedett, mint az előző éjszaka, de talán kicsit meredekebben. Egy helyre értek, ahol a szegélyező erdőn tűz sepert végig, és egy sávon minden fát, bambuszt és füvet letarolt körülbelül félmérföldnyi csíkon. A száraz évszak jelensége az ilyen tűz. A völgyhasadék tartóztatta fel, és most a völgytorok magasságáig látható a meztelen szikla. Ötven-hatvan láb magas sziklafal volt. Mire Forrester a leégett terület végére ért, még tíz-tizenöt lábnyival emelkedett. A völgy torokká szűkült, két meredek falát kétszeres embermagasságú bambusz nőtte be. Ez itt, úgy látszik, már nem szabálytalan agyagsávokkal megszakított homokos talaj. A fehér holdvilágnál inkább olyannak látta, mint valami hatalmas robbanás színhelyét. A letarolt gránitsziklák hasadtak, mint a kőszén, keményen fénylettek, és törmelékük elborította a vízmosás homokját. Aztán rövidesen már nem volt homok. Az acélos sziklák szilánkjai átfúrták antilopcipője talpát, és törték a lábát. Topogni kezdett fájdalmában. Egyszer előrecsúszott a két sarkán, Carrington súlya meg hátrahúzta. Sarka csikorgott a palán, s ez úgy visszhangzott a sziklatorokban, mint a mólón az odacsapódó és visszahúzódó hullámok visszhangja. Most egy másodperc töredékéig ő is átélte ugyanazt a rémületet, amit Blore érezhetett, mikor belevájta a sarkát a homokba a palaréteg alatt. Megállt.
Még hallotta Carrington kiáltását, aztán elvágódott. Oldalt esett, és estében érezte, hogy a fiú elszakítja magát tőle, és a másik oldalra zuhan. Neki nem volt annyi ereje, hogy esését irányítsa. Merev volt a teste, gyenge a szörnyű kimerültségtől, nem hajlott, és most szinte megnyugodott, hogy elesett. Ott akart feküdni a földön, arcát a hűvös agyagon pihentetve, mert legalább nem érez fájdalmat a lába és a válla.
Oldalról sütött arcába a hold. Néhány másodpercig úgy hevert ellenállás nélkül, és nem bánt semmit. Minden erejének vége volt.
Így feküdt a dermedt gyöngeség kábulatában vagy tíz másodpercig, akkor magához tért, és hallotta, hogy agyag még mindig hull lefelé a meredeken. Tudta, hogy Carrington gurul tehetetlenül lefelé a mélység felé. Tudatából most nem maradt más, csak az, hogy itt valami szörnyűség történik, tennie kell valamit, megakadályozni a fiú pusztulását. Érezte, hogy elsötétül az agya. A hold sugárzott az arcába, és a visszaverődés csalóka játékával csakugyan látta, hogy a fiú gurul lefelé a lejtőn.
Megmozdult, de mozgásában nem volt semmi tudatosság. Csak azt vette észre, hogy valahogy ott fekszik keresztben Carrington teste előtt, befúrva sarkát az agyagba a sziklaszél előtt, de arra már nem volt ereje, hogy mindkettőjüket megtartsa. Gurultak lefelé, és nem tehetett ellene semmit. Itt van a vég. Bele kell nyugodni. És ebben a pillanatban Harrisre gondolt, Miss McNabre, Burke-re, végül a leányra. De bármilyen erővel idézte is maga elé az arcát, borzalmasan szép gyöngédségében, ebben sem volt annyi erő, hogy feltartóztassa a halál pillanatát. Legfeljebb édes hűvösségű enyhülést adott a fájdalom után.
A következő pillanatban lassan csúsztak át a sziklapárkányon együtt mind a ketten. De még ebben a pillanatban is eltakarta a fiú arcát mind a két kezével.
Mikor megint magához tért, a hold erősen sütött az arcába. A szikla tövében feküdt, és a párkány, mint egy fekete acélgerinc, öt-hat láb magasságban csillogott fölötte. Valami odahajította, és a hold, amint a szemébe sütött, vakító villámfénnyel sújtott le rá, akár a nap, és egy szörnyű pillanatra azt az érzést keltette benne, hogy nappal van. Szájában és gyomrában émelygést érzett, mint ahogy felfordul az ember gyomra, ha sokáig fekszik napon.
Nem tudott másra gondolni, csak Carringtonra és a vízre. Egyik kezében kitapogatta a vizespalackot, és megállapította, hogy száraz, dugója lánccal biztosan a helyén.
A fiú az arcán feküdt, olyan testtartásban, mint aki puskát akar elsütni a völgy felé. Feje félig meghajtva behajlított karján, két lába mereven szétterpesztve. Az ismerős, merev testhelyzet döbbent rémületbe ejtette Forrestert és felült. Többször egymás után nevén szólította Carringtont, merev ajakkal. Már alig tudta a szótagokat formálni. Kétségbeesett vágyban, hogy csak éljen a fiú. Végül egy ostoba, zokogó kiáltás tört ki belőle.
Szinte tébolyult örömére a fiú válaszolt. Feléje fordított arca kísértetiesen fehér volt, amint ott feküdt a holdfényben a fekete palán, de mégis csodálatos örömmel töltötte el Forrestert. Valami izgatott, töredezett gügyögést váltott ki belőle. Kérdezgette, hogy kiütötték-e, jól van-e, fáj-e valami. Minderre nem is várt választ, de a valóságban mégis feleletet kapott. A fiú lefelé mutatott a völgyön túl, a távoli dombok felé, és a felelet egyetlen szó volt:
– Tűz!
Követte szemével az irányt, ahova Carrington karja mutatott. Az erdős dombok között közvetlenül a taréjok alatt tüzek hamvadó rózsaszínét látta. A tűz nagyon messze volt tőlük. Harminc-negyven mérföldnyire, talán még többre is. Az erdőtűz bizonyára a felkelő naptól keletkezett, de Forrester most ezt is csodálatos dolognak látta, akárcsak a sakálok jajgatását. A tűz is a külső világ valóságát hozta vissza elgyötört tudatába.
A fiú viszont egész mást gondolt.
– Már régen figyelem – mondta –, valószínűleg bombázás. Vannak, akik háborúznak.
Forrester feküdt és elgondolkozott. A gondolat behatolt bénává kalapált tudata alá, és tökéletesen életre keltette. Lassan felült. Az a gondolat, hogy talán embercsinálta tüzeket lát, egybevágott azzal, amit a völgyben látott. Most már a tiszta holdfényben előtűnt minden szikla és az árnyéka is. Most még inkább robbanás színterének látta a területet, mint eddig. Mély sziklahasadékok futottak rajta keresztül, és gonosz, tükörsima agyagvájatokba torkolltak, de errefelé már nyoma sem volt a homoknak. Itt lemenni annyit jelent, mint megindulni egy lavina letarolt nyomában.
Elkeserítette, mardosta a felismerés, hogy most már vége. Nem tudja tovább vinni Carringtont. Odakúszott, ahol a fiú feküdt. A távoli völgyekben csodálatosan felcsillanó lángnyelvekkel rózsás színekben égtek az erdők. Borzalmas volt az a gondolat, hogy valahol a közelükben arcvonal húzódhat. Mélységesen nyomasztotta, hogy a sors iróniájaként nem érheti el. Az esés utáni fájdalom is gyötörte, és a két szemgolyójába ismétlődő izzó kalapácsütésként hosszan hatolt be a súlyos fájdalom. Mikor ez megszűnt, hideg volt a teste és reszketett, és a verejtékes gyöngeség kimerítette ruhátlan tagjait.
A fiú szólalt meg újra, és ebből Forrester azt állapította meg, hogy egy percig sem lehetett eszméletlen. Valahogy állhatatosan megmaradt régi kedves nyugalma.
– Soha nem jutsz velem oda le.
– Fene vigye, megpróbálom.
– Szamárságot beszélsz.
Nehezére esett a szavak formálása, és volt valami hihetetlenül nevetséges abban, ahogy ezt a két szót kiejtette, és Forrester majdnem felnevetett válaszul. Ehelyett inkább valami tiltakozó nyöszörgést hallatott.
– Nincs más hátra – mondta a fiú –, mész egyedül.
– Nem!
– Nincs más hátra.
Forrester csak ült, nem szólt semmit. Nemcsak azért, mert nagy fájdalommal tudott csak egy-egy szót kipréselni cserepes ajkain, hanem azért is, mert döbbent rémülettel félig már belátta, hogy a fiúnak igaza van. Kétségbeesetten kapaszkodott abba a lehetőségbe, hogy együtt maradjanak. Már régóta úgy látta: az elválás halál. Némelykor, amint ment előre és vitte a fiút a vállán, valami furcsa érzés fogta el, mintha egy varázsszerű figura makacsul ott lépkedne mellettük. Mindig hátborzongatóan éber, sohasem fárad el. Most úgy érezte, ha itthagyja a fiút, ez a figura lép majd a helyébe, és a végén még magával ragadja.
Nem, ezt nem akarja. Carrington visszavonhatatlanul azonosult az élet gondolatával. Úgy is helyes, hogy ne váljon el tőle. Borzalmasan gyötörte annak a varázsszerű figurának fagyos ébersége, ahogy a fiú sarkában volt, de épp ilyen borzalommal kezdett megrögződni a meggyőződés: mégiscsak el kell indulnia egyedül.
Az órájára pillantott. Csodálatosan nagyszerű dolog, az óra még mindig jár. Húsz perc múlva tizenegy. Tompán és ostobán ült ott, az óráját bámulva, és azt számolta, mennyi idő van hátra napvilágig. Ha elhelyezi a fiút egy szikla vagy egy fa árnyékában, s még pihen egy kicsit, öt órája marad napfelkeltéig.
Elgondolkozott néhány percig, és eközben nagyon messziről elnyújtva ismét sakálüvöltést hallott. Öt-hat mérföldnyi távolságra lehet. A hangról újra az a gondolata támadt, hogy tüzet gyújt. Megnyugtató lesz Carrington számára, és irányt is mutat.
Meg is mondta a fiúnak. Carrington a tüzeket nézte a messzi dombokon és megszólalt:
– Pokolian fellángol néha, csak tudnám, mi az? Forrester leereszkedett az agyagágyba az erdő szélén, és bambuszt meg száraz ágakat gyűjtött. Megállapította, hogy a bambusz vastagabb errefelé. Pattog majd a tűzben, akár a pisztolylövés. Bőven talált száraz ágat. Szívós, tüskés hegyiakác-gallyakat. Sok helyen kimosta a víz a meredek fölé hajló fák kötélszerű gyökereit, és lerakta mögöttük a hordalék homokot. Ez jó helynek látszott. Itt kell lefektetni Carringtont, és tüzet rakni mellette. Egy sziklatömbön rakta meg a tüzet, meggyújtotta, s a lángok fehér izzással világítottak.
A holdfényes erdőszél egyszeriben otthonos hellyé lett a tűz mellett.
A művelet több mint félóráig tartott. Többnyire négykézláb szedte össze a fát a tűzrakáshoz, egyszer-kétszer elfogta a furcsa kimerültség, az agya, mint egy apró, fülelő állat, mohón szaladgált körben, élelmet keresve. Éjféltájban hűvös volt a levegő a sziklák között, és ing nélkül bizony jólesett a tűz feléje áradó melege.
Ott ült még egy percig, meztelen mellét melengette a tűznél, aztán visszakúszott Carringtonhoz, összeszedte a vizespalackot s a gázálarc-tokot. Becslése szerint félig lehetett a palack vízzel. Nem sok. Annyit már tudott, hogy napsütésnél víz nélkül egy nap alatt meghal az ember. Borzalmas, fájdalmas, de Carrington két napnál nem bírja tovább. Hogy ő meddig bírja, nem tudja. Félig bénult öntudattal erre nem is nagyon tudott gondolni. Fogta a vizesüveget és a tarsolyt, és letette a tűz mellé.
Aztán visszament Carringtonhoz. Körülbelül tizenöt yardnyira rakta meg a tüzet attól a helytől, ahova a fiú lezuhant. Ezúttal ölben vitte Carringtont, és ismét olyan érzés fogta el, mintha túl széles szakadékot kellene átugrania, nem viszi odáig az ereje.
Kétségbeejtő erőfeszítéssel botladozott előre, szája bambán lefittyedt, zúgott a feje, mintha napszúrás kalapálna benne.
Véghezvitte mégis, amit akart. Lefektette Carringtont. A fiú már kitanult. Tudta, nem kell beszélni, amikor viszik, és nem adta jelét, ha fájdalmat okoztak neki. Forresternek nem kellett arra fecsérelnie az erejét, hogy felelgessen. Most is három-négy perce feküdtek már ketten a tűz mellett hallgatagon, míg Forrester összeszedte a lélegzetét. Csak akkor kelt fel újra, mikor kezdett kialudni a tűz. Míg térdre emelkedett, az erőfeszítésben kifutott a vér az agyából, és egy pillanatra a tűztől elkábulva, félkörben előrelendült. Csak nagy nehezen tudta megtartani magát, hogy le ne zuhanjon.
– Mielőtt elindulsz, végy be aszpirint egy kis vízzel mondta a fiú.
Forrester a fejét rázta.
– Ez parancs.
– Sose szoktam bevenni – felelt, és gyötrelmesen üres szájjal vigyorgott.
– Indulsz már?
Forrester nagyon jól tudta, hogy nem érdemes foglalkozni az aszpirinnal, és vízre még gondolni sem lehet. A száraz tablettát képtelen lenyelni. De matatott a tartóban, és a szájához vitte a tenyerét, aztán kicsavarta a vizespalackot, fémkupakját a szájához érintette, aztán szorosan visszanyomta a dugót a helyére.
– Oké – mondta, de ebben a percben úgy érezte, a fiú minden mozdulatát figyelte a tűzfényben, nem sikerült félrevezetnie.
Amint letérdelt Carrington mellé, tudta: mindketten túljutottak azon, hogy becsapják egymást. Levette az óráját, felhúzta, aztán a fiú bal csuklójára szíjazta. Nyugodtan, egyszerűen néztek szembe a ténnyel, hogy el kell válniuk.
– Ide hallgass! – mondta nagyon lassan. A fiú arcán véghetetlen elhagyatottság tükröződött. Ott feküdt elbámészkodva és nagyon nyugodtan, a tűzfényben. – A tűz ki ne aludjon.
– Jó.
– Reggel nyolc órakor adj jelzést. Egy lövést.
– Jó.
– Aztán tizenkettőkor újra.
– Jó.
– Ez minden.
– Jó tészta – mondta a fiú. – Hogy vagy, öreg lovam?
– Marha jól. Hogy van a zsoké?
– Fel a burmai derbyre.
A fiú arcára a csodálatos, elképesztő szelídség mosolya ült ki. Olyan lett az arca, mint egy gyötrelmes álarc, és Forrester nem bírta a látványt. Felállt és végigtekintett a völgyön. A hold meszes fényt borított a dombokra, az elnyúló hatalmas erdőkéregre. Hirtelen indulni akart. És Carrington most váratlanul megszólalt:
– Furcsa, hogy Blore barátunkkal nem találkoztunk.
– Túljutott a handicapen, jól startolt.
– Agyonlőtte magát odalent – mondta a fiú. Nyugodtan mondta ezt, szomorúan és furcsán, hősiesen.
És Forrester nem tudott mit felelni. Véghetetlen tiszta szeretettel pillantott a fiúra a tűzfényben. Világosan és fájdalom nélkül fogta fel, mit jelent az a revolver a tűznél, a víz meg a tarsoly mellett. Félelem nem látszott a fiú arcán. De most egyszerre elviselhetetlennek tűnt a gondolat, hogy itthagyja egyedül. Nincs vele semmi, csak a tűz és egy kevés víz, és világít a hold. Később jönnek a keselyűk és a sakálok, és széttépik a szép fiatal testet, míg kiégett csontváz lesz a napsütésben. Ez annyira gyötörte, hogy szó nélkül, váratlanul, búcsúra emelte a kezét.
Carrington is fölemelte a kezét. Intett. Az óra megcsillant a csuklóján a tűzfényben. Ebben a pillanatban nagyot roppant egy bambuszgally a tűzben, akár egy pisztolylövés, és a sziklával körülzárt völgy visszhangzott. Forrester lépései dobbantak az agyagon, és Carrington valami ilyesmit suttogott:
– Elmentek.
Nagyon hihetetlenül hangzott. S ő ment lefelé a völgyben.