9

Mikor a leányra talált az udvaron, megint csendes volt minden. A rendelő ajtajában állt, fejét a teakfa ajtófélfának támasztotta. Háta mögött átsütött a moszkitóhálón a viharlámpa fénye, sárga balzsammal vonva be a beteg gyermek arcát az ágyon.

Megérintette a leány arcát. Hűvösnek s fáradtnak érezte, amint a két keze közé fogta.

– Mondani akart nekem valamit.

– Nem sokat.

– Hát mondja.

– Inkább adni akarok magának valamit.

Elhúzta két kezét az arcáról és egymásra tette, aztán kissé széjjelhúzta újra, és selyempapírba csomagolt kis csomagot tett izzadt tenyerébe. Rámeredt egy pillanatig, s nem tudta, mit tegyen.

– Bontsa ki, a magáé.

Forrester óvatosan kibontotta a papírt, s kissé közelebb hajolt a lámpavilághoz, s egy rubin vérvörösen csillogó fénye villant a szemébe. Apró, de tiszta kő volt.

– Ez a magáé – mondta.

Nem tudott felelni.

– Nincs senkije, akinek adhatná...

– Nincs.

– Ennek örülök – mondta a lány –, mert most már elteheti nekem.

Most már végképpen nem tudta, mit feleljen. Csak állt ott, és előbb a leány arcát bámulta, aztán a rubint a kezében. Szorosan összezárta a tenyerét. Olyan szorosan, hogy érezte, a kő belevág a húsába, akár az acél. S aztán összezárt öklét véghetetlen gyöngédséggel a leány arcához szorította. E pillanatban mindaz, amit eddig tartott magáról, kimondhatatlanul kicsinyesnek tűnt.

– Nem tudok semmit mondani. – Arcát a megszégyenült keserűség egy pillanatára a leányéhoz szorította.

– Nincs is mit mondania – felelt a lány.

S ő egy rémült pillanatig érezte, hogy a keserű verejtéket sós könnyei hígítják, könnyek törnek a szemébe.

– Ne is mondjon semmit, nincs is mit mondani. Csekélység, megőrzi nekem, ennyi az egész.

„Ó, jóságos isten” – gondolta Forrester.

– Ne szóljon semmit – mondta újra a lány.

Várt. Átfutott rajta az önmarcangolás utolsó hulláma. Utána szárazon, elszántan, az önsajnálat maradványaitól is megtisztulva összeszedte magát és megszólalt:

– Csodaszép kő.

– Tegye el, kérem.

– Elteszem – mosolygott. – Mindig velem lesz. Ez lesz a szerencsekövem a repülésnél.

– Nem szeretem a babonát. Az volt a baj az emberekkel is ma este. Elmenekülni. Csak babonából. Mikor jön ki megint?

– Holnap és mindennap.

– Felrepül holnap?

– Azt hiszem, igen.

– Elmennek innen?

– Még nem.

Felelni akart a lány, de nyílt a ház ajtaja. Hosszú sugarat vetett a lámpafény, áthatolt az udvar porán, és bevilágított a fa alá. A következő pillanatban Miss McNab és Miss Burke lépett ki. Gyereket vittek hordágyon.

– Mennünk kell – mondta a lány.

– Nem. Még egy pillanatig nem. – Megint két keze közé fogta a leány nyugodt arcát. Nézte két sötét szemét, most az ő árnyékában fény nem csillant benne. – Még sok mindent szeretnék mondani magának.

– Holnap – felelt a lány.

– Lehet, hogy ostobaságnak tartja majd.

– Nem – mondta a lány. – Láttam a gondot az arcán tegnap. Semmit sem tartok ostobaságnak.

– Figyeljen rám – mondta –, ezt akartam mondani.

Az udvar végében Miss Burke és Miss McNab betolta az első hordágyakat a mentőkocsiba. Most megindultak vissza a házba. Miss Burke üres hordágyat vitt a vállán. Félúton szembetalálkoztak Harrisszel s az anyával. Hordágyat hoztak. A fénynyaláb egy takaróval letakart asszonyra esett. Miss Burke szándékosan fölemelt hangját hallották.

– Soha nincsenek, mikor szükség van rájuk! Ó, uram istenem, miféle emberek vannak!

Megvárta, míg áthalad az udvaron, és fölmegy a veranda lépcsőin. Csak akkor szólalt meg újra:

– Igyekszem eljönni mindennap.

– Jó.

– De talán lesznek napok, amikor nem lehetséges.

– Lesznek.

– De ha egy nap nem jövök, eljövök másnap. És ha akkor nem, másnap. Ha másnap nem, megint másnap.

– Igen.

– Bármi is történik.

– Igen.

– Bárki bármit mond, ne hallgasson rá. És ne hallgasson semmire. Se suttogásra, se szóbeszédre. Ne hallgasson semmire a világon. Visszajövök.

– Igen.

A leány szorosan hozzásimult, s ő végigsimította ujjaival krémszínű, hűvös, gyöngéd két karját, melyet lazán font össze a melle fölött. Ezúttal első ízben érintette meg ilyen bensőségesen. Érezte, hogy meglepődik, aztán reszket és megnyugszik.

– Olyasfélét mondott, hogy soha többé nem tér vissza Angliába. Hogy értette ezt?

– Komolyan gondoltam.

– Itt tudna maradni?

– Azt hiszem, igen.

– Hiszen sok angol élt Rangoonban.

– Majd megint sok angol fog élni Rangoonban.

– Az nagyszerű lenne.

Hallotta, hogy Burke és Miss McNab másodszor is jön kifelé a házból. Ezúttal nem tekintett föl. Mindaz, ami e néhány percben történik és történt az udvaron, egy távoli világhoz tartozott. Mintha elzárná tőle a fénynyaláb a fa alatt.

Ebben a pillanatban, mikor ezt átérezte, nagyon nyugodtan, nagyon elszántan, de már cseppet sem gondterhelten ezt mondta a leánynak:

– Meg akartam halni.

A leány hallgatott és szembenézett vele.

– Hosszú ideig – folytatta. – Megpróbáltam meghalni. Nap mint nap kerestem a halált. – Magát is meglepte, milyen nyugodtan beszél. – De most már nem akarok. Ezért gondolta, hogy gondterhelt vagyok.

Az udvart betöltötte Burke hangos beszéde:

– Az ember kiadja a tüdejét, de a kutya se hederít rá.

Forrester háttal fordult az udvar felé, maga előtt tartva a leányt. Lágyan esett az arcára a házból kiszűrődő fény a pálmaernyő alatt, feketén sötétlő haja fölött, és narancsszín keretet vont köré a rendelő lámpavilága. Lehajolt és gyöngéden megcsókolta. S amint elmozdította a fejét a lány, kiesett a rózsaszín bimbó a hajából, amint mindig várta, s ő elkapta, A gyermek nem mozdult a rendelőben a ráeső fény ketrecében, és a kapunál, a mentőkocsi mellett, ahol Burke és Miss McNab éppen a második hordágyat tolta be a kocsiba, csendes volt minden. Csak az összeverődött kis tömeg suttogott.

– Itt a virágja. – Odanyújtotta a tenyerén. Tejes volt a szára, s érezte a nyíló bimbó illatát.

– Köszönöm – mondta a lány.

– Milyen virág ez? Már régebben meg akartam kérdezni.

– Frangipáni, az élet fája. Burmái nyelven ta-jop-sza-gab.

– Gyönyörű virág.

– A halhatatlanság virága – mondta a lány –, mert örökké él, víz és föld nélkül is. Örökké!

– És most ki a babonás?

– Nem vagyok az. Valójában minden halhatatlan. Mi is halhatatlanok vagyunk, ha úgy akarjuk.

Beletűzte újra oldalt a hajába a virágot, s ő ismét érezte átható illatát.

– Majd meglátja – mondta a lány. – Meglesz, ha újra jön. Ez elhervad, s kinyílik egy másik.

– Figyelni fogok rá.

– Ne haljon meg újra, belül a lelkében. Az nem jó dolog.

– Soha többé – felelt –, most már nem akarok.

– Olyan boldog vagyok!

– Egyszer majd többet is mondok erről.

– Isten vele – búcsúzott a lány –, mindjárt hívják megint.

Búcsúzott, mint aki nem akarja tovább feltartani, ő pedig még egy pillanatra letekintett nagy, sápadt szemére, arcára, mely most idősebbnek és mégis szívszaggatóan fiatalabbnak tűnt, mint mikor először látta. Bájos volt a lány a rózsaszín bimbócsokorral fekete hajában. Alig tudta elviselni, és szinte örült, mikor Burke rekedt hangját meghallotta az udvaron. A nevét kiáltotta, s kiáltása belehasított a langyos sötétségbe.

– Forrester, Forrester! Hol az isten csudájába bujkál? Forrester!

Harsogott. A rendelő fénykalickájában megfordult a gyermek. Fölébredt, kezét forró, sárga arcára tette és sírni kezdett.

A leány bement a kis kunyhóba. Áthaladt az udvaron, tudta, hogy most már nincs mit mondania. Burke hangja újra élesen felcsattant.

– Ha nem bánja, doktor, menjen a mentőkocsival. Én kockára teszem az életemet, és Forresterrel megyek. Ember! Hol az isten csudájában bujkál?

Forrester belépett a sövénykapun, s látta, hogy Burke bemegy a házba, nyomában az ügyeletes mentő, hogy az utolsó hordágyat is kihozza. Harris és Miss McNab egymás mellett haladt át az udvaron. Hozzájuk lépett és mentegetőzött valahogy, de Harris lassan hámozott egy apró, zöld narancsot tisztára mosott kezével, s alig mormogott valamit válaszul. Miss McNab szólalt meg:

– Mr. Forrester, beszélni szeretnék magával, de most már nincs idő. – Kissé hátramaradt Harris mögött. Aztán egy-két másodpercig hallgatott. Félúton utoljára fordult Forrester a kis rendelő felé. A nyitott ajtón át látta az égő lámpa kis lángját s az ágyban fekvő gyermeket s a leányt, amint féltérdre ereszkedik mellette. A gyermek már nem sírt. Nem hallott semmit, de látta, hogy kissé mozog a leány ajka a lámpafényben. Mintha csitítaná a gyermeket, hogy aludjon el újra. Ebben a pillanatban Miss McNab újra megszólalt:

– És most már nem is számít.

Beszállt a jeepbe, Miss McNab a kocsi oldalának támaszkodott, festett haja előrecsúszott. Nagyon közönségesnek, de valahogy mégis rendkívül emberinek hatott, amint visszatolta a homlokából a lámpafényben.

– Nagyon tetszik annak a lánynak, Mr. Forrester mondta. – Mindjárt észrevettem. És le is kopogom, tudja.

– Visszajövök – felelt.

– Tudom.

– Bármi is történik. Megígérem.

– Nincs szükség ígéretre. Tudom.

A ház ajtajából megint Burke kiabált. A kerítésnél a burmai arcok tömege szorongott, hogy az utolsó hordágyat is lássák.

– Van, amit az első pillanatban is tud az ember, s van, amit nem tud meg sohasem.

Nem szólt ezután, csak amikor az arcok tömegét ismét hátraszorították, s áthaladtak a hordággyal, és Burke befejezte a kiabálást:

– És ez az ostoba népség itt tolong és bámészkodik. Csak nem? Az őrnagy fölbukkant végre?

– Bárhová megy, egy kis imádság; mindenütt kíséri magát – mondta Miss McNab. Egy pillanatra visszatért régi, túláradó vidámsága. Mintha valamiért ismét elöntötte volna az idegesség. – És ha Calcuttába megy, hozzon nekünk egy kis rizst. A doktor szerez a hadseregtől, tengerészettől. És egy korty gint is.

A következő pillanatban megrakták a mentőkocsit. Látta, hogy Burke utat tör feléje a tömegen át. Miss McNab mosolyogva mondta:

– Köszönünk magának mindent, Mr. Forrester, amit tett. Borzalmas az egész, rettenetes. De jólesik, hogy egy értelmes dolog is származott belőle.

Csak félig figyelve rá, ismét az udvarra pillantott, a házra, s ezúttal utoljára a kis rendelőre, A ház ajtajában, ott az ajtónyílás fényes keretében állt az anya s az idősebb leány. De a rendelő ajtajában nem volt senki. Mintha ahhoz is félénk lenne a leány, hogy végignézze, mikor elmegy.

– Indítsa már be azt a nyomorult motort – mondta Burke –, megőrülök ezektől a fajankóktól.

Nem szólt semmit, begyújtotta a motort. Fölkattantotta a reflektorokat, és egy pillanatra fantasztikus megvilágításban a pálma, banán és szőlő csillogó zöldje alatt lángolt Miss McNab mahagóni hajtömege, még egyszer megpillantotta vizes-vöröses szemének búcsúzó tekintetét. Kíváncsi, bizalmaskodó gyöngédség csillogott abban a szempárban.

– Uramisten, adjon már gázt ennek a pléhládának – mondta Burke.

Forrester szó nélkül megindult az ösvényen, a fák alatt. Nem nézett vissza, de sokáig vele maradt Miss McNab képe, amint rábámult a reflektorfényben, s a leányé, amint féltérdre ereszkedik a gyermek ágya mellett Harris rendelőjében. S amint az utolsó fákat is elhagyták, és kijutott a sivatagot átszelő ösvényre, a két kép egybeolvadt. Aztán Miss McNab utolsó szavai jutottak eszébe.

„Jólesik, hogy egy értelmes dolog származott belőle.” Valahogy úgy érezte, hogy ezek a szavak kifejezik és elmélyítik a félig tudatossá vált gyöngédséget, mely most elárad benne, de kimondani nem tudta. Elgondolkozott ezen, de Burke megszólalt és félbeszakította.

– Mi az isten csodáját találnak ezen a népségen, igazán nem értem.

– Próbáljon meg emberséges lenni – felelt, és szemét egyenesen a kocsi előtt futó terelőút sárga porába szegezte. – Vagy talán nem vette észre, mi van itt?

– Észrevettem, úristen, nagyon is észrevettem.

Forrester nem felelt.

– Ilyenek a férfiak. Meglát valakit, virág van a hajában, csak ránéz, s erre kész, meglágyul, elolvad, mint a vaníliafagylalt.

Hirtelen határozott mozdulattal hátrafordult, hogy követi-e a mentőkocsi. Látta a lassan előre haladó kocsilámpákat háromszáz yardnyira mögötte. Lelassította a jeepet.

– Nem veszik észre, hogy alapjában véve a szívük mélyén gyűlölik magukat mind? Indiai, burmai, mind egyre megy. Persze, csak úgy, mint az angolok. Itt állnak egy birodalommal, mindenki gyűlöli őket, és nekik fogalmuk sincs róla.

– Nem, fogalmuk sincs róla – ismételte Forrester, s maga is meglepődött, hogy cseppet sem bosszankodik.

– Ó, a férfi mind egyforma.

– Mind egyforma.

– Nem törődnek semmivel, csak saját magukkal, éjjel-nappal.

– Semmivel, csak saját magukkal.

– Burke hirtelen dühvel tört ki.

– Énekeket válogatni, húsvétvasárnapra! Ez aztán új dolog!

– Harris ötlete.

– No, Harris, hát az se különb!

Közben elérte a vasúti sínt. Körülnézett, látta, hogy a mentőkocsi lassan követi. Négy-ötszáz yardnyira ment mögötte. Egy gonosz gondolat arra indította, hogy megállítsa a kocsit a vágányon.

– Mindig ezt szerettem volna. Megállni a vágányon, és várni a vonatot.

A vágányt azonban még nem használták. Semmi istenkísértés nem volt benne, hogy ott ülnek a kocsiban. Úgysem jön vonat.

– Jött a mozdony, és szegény Peddynek vége volt.

– Mondja, egy percig se tud komolyan viselkedni? Mi az isten csodája történt magával?

Hátrafordult s megnézte, jön-e a mentőkocsi. Lassan közeledett. Még mindig két-háromszáz yardnyira volt tőlük, s a fölvert por ködszerűen sárgállott a holdfényben.

– Maguk mind egyformák. De azok is egyformák – kezdett újra beszélni Burke meglepően hevesen, dühösen izzó szemmel. – Ezek a lányok. Mind, ahány van. Most elemükben vannak. Maguk után vetik magukat, megkapják, amit akarnak, és megadják maguknak, ami kell. Kedvükben járnak, hogy megkaphassák. Végül is minden második ringyó. Olcsó kis ringyó. nem egyéb. Mind egy húron pendül...

Forrester hagyta, hadd tombolja ki magát. Nem szólt közbe. Kezét a kormánykeréken tartotta, szemét előreszegezte, s messze a távolban a város pagodáit látta csillogni a holdfényben, a pálmafák fekete orma fölött. Aztán hirtelén megfordult, s olyan dühösen kiáltott Burke-ra, hogy az ellátottá csúf ír száját.

– Ha el nem hallgat, megfojtom.

Lassan, petyhüdten és reszketve zárult össze a szája.

– Komolyan mondom, megfojtom.

Lenyomta a gázpedált, és elindította a jeepet a keskeny terelőúton. Megfordult, hátranézett, milyen messze van mögötte a mentőkocsi, s újra az ápolónő arcára pillantott. Nem vághatott volna rémültebb képet ahhoz sem, ha hirtelen vonatot lát közeledni a sínpáron, avagy kísértet ereszkedne le a holdból. Elvágták kicsinyes fecsegését, és a szája félig nyitva megmerevedett. Nem tudta egészen összezárni.

S míg vissza nem értek a táborhoz, úgy maradt a szája. Nem szólt többé egy árva szót sem.