Tizenötödik fejezet

Tíz nappal a műtét után ment ki Franklin először a házból saját lábán. Az esti szürkület fedezete alatt lemehetett egy kis sétára, s mintegy tíz percig járkált fel-alá az ösvényen a malom és a ház között, sőt az almafákig a lejtő aljában. Mellette a lány, jobb felől belékarolt. Annyira más dolog volt a járás a száraz talajon, mint a megszokott séta a hálószobában, hogy szinte minden lépésnél megremegett a teste. Furcsa érzés volt baloldalt az a zsebbe gyűrt, üres kabátujj is. De mindennél furcsább az a pillanat, mikor almáért hajolt le a kertben, s nem gondolva a karja egyensúlyára, majdhogy hanyatt nem esett. Furcsa érzés volt ez, mintha bal felől jó erősen oldalba taszították volna, szinte megfordult félkörben maga körül.

Ezentúl minden este kisétált. Szeptember vége volt, és mindennap valamivel korábban alkonyodott, ő pedig mindennap valamennyivel messzebbre jutott. Állandósult a jó idő. A meleg napok után homályos narancssárgán szűrődött az esti fény a gyümölcsfákon át. Felvett egy-egy almát a fűből, s ilyenkor érezte a teljes érettség illatos, viaszos-édes nedvét a gyümölcs héján. Meghajlottak a körtefák ágai az aranyló óriás gyümölcsök alatt, hajladoztak, akár egy súlyos, sárga harangokkal teleaggatott kötél. Némelykor észre sem vették a gyümölcsöt a fűben, és rátapostak séta közben a leánnyal. Néha lehajolt, felvett egyet, és miközben ette a gyümölcsöt, másfelé jártak a gondolatai. Worcestershire gyümölcsöseire gondolt: ilyenkor, szeptember végén, érik arra is a körte. Gyakran, mikor ette, az édes, ragadós leve végigfolyt az állán. Ugyanolyan ízű itt is a körte, ugyanolyan a nyárutó illata is, de Anglia távol esik innen mégis. Vége az egész eddigi életének, a repülés bonyodalmainak, nem a hatalmas, sötét hangárok, a fekete Wellingtonok uralkodnak többé az életén, a kifutó széles szürke sávja a barátságos zöld pázsiton, melyen, mint a fésült selyem, hajladozik a fű, mikor szél fújja a repülőteret a tenger felől. Mindezt örökre levágta az életéről az a lidércnyomásos műtét, s most mindezt csak betegsége ködös emlékein keresztül látja maga előtt Az életéből néha eltűnnek az arcok. Nem tudott visszaemlékezni, milyenek az emberek. Némelykor hiába járt az eszében Taylor, Goddy, O’Connor, Sandy, sehogy sem emlékezett az arcukra. Aztán hirtelen egy váratlan pillanatban előtte állt Sandy kerek, kopasz feje, s ez úgy meglepte, hogy belesajdult a fájdalom. Valaminek történnie kell hamarosan, és bármennyire tiltakozik is ellene valami belülről, bármennyire bonyolult és fájdalmas is, mennie kell.

Műtét után a tizenhetedik este átvágott a gyümölcsösön, egészen a túlsó széléig, egészen addig, ahol belefut a szőlőbe, a víz fölé emelkedő lejtőig. Körülbelül kétszáznyolcvan méternyi távolságot ment. Most már egészen jól megy a járás. Már nemcsak a rendes úton tudott járni, hanem a lejtőn is, és nem fáradt el. Megszokta azt az érzést is, hogy féloldalas az egyensúlya, és járás közben rövid, szaggatott mozdulattal lengette a jobb karját, mint aki a levegőbe kapaszkodik támaszért. Bal karja mostanában sokszor fájt éjszaka, s alig aludt valamit, csak szemét meresztette a csillagokra, fel a ragyogó égre. De ez jótékony fajdalom volt: ezt érezte, amint kitapogatta a hegedő sebet a karján, melyen tiszta, éles sajgással húzódtak össze a szövetek. Viszketeg, élő fájdalom az, belémar, és ostoba élességével nem hagyja aludni.

Nem is tudta, milyen gyorsan jár, máris a gyümölcsös tetejére ért, és a kerítésnek támaszkodott. Megtámaszkodott a leány is, mosolygott, és lihegett is egy kicsit.

– Hiszen maga megszalasztja az embert – mondta.

– Megszalasztom? – Meglepődött, hogy idáig jutott. – Olyan gyorsan járok?

– Nagyon is gyorsan – mondta a lány, és mosolygott megint. – Annyit gyakorolja. Mindig hallom, hogy járkál fent a hálószobában.

– Ó, igazán sajnálom – mondta.

– Nincs mit sajnálni. Mindig halljuk, hogy járkál fel-alá, fel-alá. Jó azt hallani. De most már igazán jól megy a járás, ki is tud lépni egészen gyorsan.

Már nem mosolygott a lány, csak a szemébe nézett, s karját hátrakulcsolva, a kerítésnek támaszkodott. Nagyon komolynak látszott az esti szürkületben, szeme nagyon nyugodt és fekete, de a tekintete elsiklott kissé ferdén, Franklin mögé.

– Hamarosan sor kerül a járásra – mondta.

– Hamarosan?

Gyorsan kimondta, nem is gondolkozott, hiszen tudta nagyon jól, mire gondol a leány. Érezte a csendes alkonyatot maga körül; beszívta súlyos illatát, hűvösödött már, de még mindig súlyosan terhes a napsütéstől, a lehullott s a fűben eltaposott gyümölcs erjedő illatától.

Megértette nagyon jól, s egy érzés fogta el, amelybe elkeseredés és izgalom vegyült. Megsejtette, hogy valami történt.

– Apám elment, és igazolványt szerez magának.

– Ma ment el?

– Megjön estére.

„Uramisten!” – gondolta. Úgy érezte, megszakad a világ körülötte, szétrepeszti a fájdalmas belső tiltakozás. „Nem akarok elmenni – gondolta –, nem és nem, nem akarok mégsem!” A sok tervezgetés, várakozás, a lábadozás végtelen erőfeszítése után sem. Érezte, hogy bontakozik ki a válás nyomorúsága a jövőből, és már előre is fájdalmas keserűséggel borul a lelkére. Nem és nem kell neki az egyedüllét irtózata, nem bírja a bonyodalmakat a leány nélkül.

– Mikor – kérdezte –, mikor kell elmennem?

Átölelte jobb karjával, melléhez szorította, míg egész testét-tisztán, szilárdan érezte magán.

– Holnap – felelte a lány. – Azt hiszem, holnap.

Ez hirtelen jött.

– Már holnap?

– Vagy holnapután – mondta a lány. – Apám majd megmondja.

Felemelte az arcát, és nagyon komolyan, gyengéden nézett rá.

– Biztosan örül majd, ha hazajut Angliába.

Franklin most nem tudta, hogy ezt kérdésnek szánja-e. Azt tudta csak, hogy nem örül. Nem tudta, mit mondjon most a lánynak, végül is az szólalt meg:

– Mihez kezd majd otthon Angliában?

– Repülök – felelt rá hirtelen, gondolkozás nélkül. Az az elhatározás, hogy repül, nyilván a rettegésből származott, hogy nem repülhet már soha többé, és a döntés készen állt valahol az agyában. Most szinte öntudatlanul tört ki belőle. Miután kimondta, már tudta: valahogy, valamikor okvetlenül repülnie kell újra, mert a repülés elválaszthatatlanul hozzátartozik életéhez, enélkül sohasem lehetne teljes.

– És a karja? – kérdezte a leány.

– Láttam már félkarú embert biciklizni. Ha valamit nagyon akar az ember, keresztül is viszi.

– Bombázón?

– Remélem.

– Itt, mifölöttünk? – Most a lány kissé felfelé fordította a fejét, s egy fénysugár halvány visszfénye csillant sötét pupilláján. Felfogta, mit jelent ez a kérdés, alig tudta elviselni, és hirtelen nagyon erősen magához szorította a leányt. Tisztában volt azzal, mit jelentene most már Franciaország felett repülni: a végtelen sötétség vagy a holdfény, az alpesi messzeségben mély redőkbe húzódó ráncok ezentúl még külön rettegést tartogatnának az ő számára. Világosan látta: lehetetlen dolog Franciaország fölött repülnie, kétszer is egy éjszaka, talán hetenként kétszer, hónapokon, sőt esetleg éveken át, míg tart a háború. Látta maga előtt a folyók üveges csillogását, amint lenéz a holdfényben, s ő ezentúl mindig csak erre az egy folyóra gondol már, és elképzeli, hogy valahányszor gépzúgást hall éjszaka, felnéz ez a leány az égre, és eltűnődik, vajon nem éppen ő repül-e el felettük? „És ha ötezer bombázót indítunk is Franciaország felé minden éjszaka – gondolta –, akár évekig is, akkor is mindig ezen fog tépelődni. És ha elmegyek holnap, ezen az egyen nem változtat semmi. Amint elmentem, millió és millió mérföld választ el bennünket. A háború véghetetlen messzeségbe sodor bennünket egymástól.”

Most már csak egyetlenegy dolgot tehet. – Hallgasson rám – mondta. – Megtenne valamit a kedvemért?

– Bármit megteszek magáért – felelte, és Franklin érezte, hogy száraz-keserűn egész lelke sír belül. – Bármit megteszek – ismételte.

– Nos, csak ennyit tegyen meg: mondja meg a folyó nevét, a város nevét s édesapja nevét, mielőtt elindulok. Mindezt tudnom kell, ha visszajövök. Megteszi a kedvemért?! Kérem...

– Megteszem, hogyne, megteszem.

Nagyon csendesen mondta, de Franklin a szavaiban az anyaföld szilárdságát és mélységét érezte. Örök állhatatosság volt az egyszerű szavakban, amit meg nem rendíthet soha a világon semmi. S ő magában hordozza ezt a néhány szót, s e pillanat után minden kétséges, válságos percen túl, amit a jövő tartogat számára, ebben talál majd megnyugvást.

– S megmondja majd nekem, hol fog élni? – kérdezte a lány. – Hogy írhassak magának, ha vége a háborúnak.

– Hogyne – felelte. Most a lány hirtelen kétségbeeséssel ölelte át, s keservesen zokogott.

– Ne repüljön többé, ne repüljön! Nem akarom, hogy újra repüljön.

– No jó – felelte –, nem lesz semmi bajom.

„Úristen – gondolta –, ez a lány mindent tud.” Csak állt, ostobán bámult maga elé az elsötétedő gyümölcsösben, a szűk ösvényekre a fák között. E pillanatban megint felmerült előtte minden fájdalom, amely pilóta korában gyötörte, amiről teremtett léleknek egyetlen szót sem szólt soha. Egész pilótaéletét mintha függöny fogná körül: a félelem függönye. Gondosan összehúzta ő azt a függönyt az anyja előtt, Diana előtt, barátai előtt. Egész magatartása függöny volt, az volt beszéd módja, arcának minden kifejezése. Sőt önmagában is függönyt húzott a tulajdon indulatai elé. De mégis, a képmutatás mögött, amely a folytonos légi bevetésben nagyon is törékennyé lett, valami furcsa, véghetetlen hit élt benne: a halhatatlanság hite. Más pilótával megeshet hogy elindul, és nem jön vissza. Vele soha! Soha, egy pillanatra sem merült fel benne az a lehetőség, hogy ott marad egyszer ő is. De most, hogy ez történt a karjával a puszta rémület zavaros éjszakája után ott a hálószobában, hogy a fájdalom minden felszínes fátyolt lerántott az érzéseiről, most már gondolt a halálra is. De egyben – bár szavakban nem tudta volna kifejezni, miért – érezte azt is, hogy nem fog meghalni mégsem. Csak egész egyszerűen, mert szenvedett, s mert elvesztette a karját, tudatosabb ember lett belőle. És a leány miatt lényének egy része előbukkant a függöny mögül. De mégis, még most is, mindezek mögött, nagyon mélyen, véghetetlen szilárdságban ott élt benne a furcsa s ma is érintetlen hit, halhatatlanságának hite.

Az elgondolkodás pillanataiból a leány zökkentette ki; megszólalt.

– Nincs értelme olyasmiről beszélni, ami úgysem történik meg soha. Itt az ideje, hogy józanok legyünk. Apám megjön, és elhozza magának az igazolványt.

– Igen, itt az ideje, hogy józanok legyünk – mondta most ő is. Félszeg helyzet volt, amint fél kézzel átölelte a leányt, és elfordította kissé a törzsét, úgy, hogy karjával a melléhez ért. Elkezdte csókolni, és közben megfogta előbb egyik mellét, azután a másikat, véghetetlenül gyengéden. Úgy érezte, ez talán együttlétüknek nem is az első, hanem az utolsó pillanata. Gyengéden lehúzta a blúzt a lány válláról, s az megmozdult; előbb az egyik, aztán másik karja bontakozott ki, s ő érezte két meztelen vállának gyengéd érintését a kezén. Aztán megfordult a leány, és kissé féloldalt nagyon erősen hozzásimult meztelen válla odaszorult levágott karja csonkjához, s a fájdalom átjárta egész testét, felsóhajtott, s eltávolodott egy kissé.

– Ez nem józan dolog – mondta a lány.

– Azt mondta, bármit megtesz értem. – A gyümölcsös sötét ösvényeire most már nem esett egyetlen napsugár sem. S a fiú gyöngédsége, amint megérintette a leány mellét, véghetetlen volt, akár a síkságra boruló sötétség.

– Úgy van. Megteszek bármit – mondta a lány.

Françoise apja bement a kis szobába a konyha mögött, és lefeküdt a heverőre a sötétben. Mozdulatlanul elnyújtózva feküdt, és a magasba bámult. Reggel óta nem evett semmit, de nem érzett éhséget. Mintha felnyomták volna a gyomrát a mellébe, és savanyúan szivárogna belőle a kimerültség a torkán át a szájába. Némelykor próbálta lenyelni a rossz ízű savanyúságot, végighúzta nyelvét kiszáradt ajkán, de annyira összeszorult a torka, hogy nem ment le rajta semmi, fogva tartotta a rosszullét. Vagy tíz percig feküdt ott, kezét gyomrára szorítva, ahhoz is túlságosan fáradtan, hogy lehunyja a szemét, meghallotta Franklin és a leány hangját.

Még vagy öt percig feküdt, és nem mozdult. Franklin kinyitotta az ajtót, és belépett.

– Lefeküdtem – mondta az öreg –, bocsásson meg.

Az ajtó egy-két hüvelyknyire nyitva maradt, és Franklin a hang irányába indult a szobában. A beszűrődő világosság hosszú, sárga rúdként vetődött a kerek mahagóni asztalra, a falra és a heverőre. Franklin megkerülte az asztalt, és meglátta az öregnek gyomrára kulcsolt két kezét. Még néhány percig eltartott, míg az arcát is láthatta.

– Hallom, beszélni akar velem – mondta Franklin.

– Igen, közölnöm kell magával valamit.

A két kéz kissé feljebb csúszott az öreg mellére.

– Meghoztam a papírokat.

– Nagyon hálás vagyok – mondta Franklin –, nagy gond lehetett önnek.

– Volt vele gond, ezt meg lehet érteni.

Franklin szeme megszokta a sötétséget. Nézte az öreg arcát. Két orcáján a megszokott mély vonások most sötét repedésként szántottak bele az alig látható húsba. A szemét egyáltalán nem lehetett látni.

– Látom, nagyon elfáradt – mondta Franklin –, végtelenül sajnálom.

– Ne sajnáljon. Nemcsak attól van.

– Ne halasszuk el a megbeszélést reggelig? – kérdezte Franklin.

– Nem. Jobb lesz most.

Franklin látta, hogy megmozdul a két kéz, és elengedi egymást. Négyszögletes papír fehérsége villant elő.

– Itt van az igazolvány. Legjobb, ha mindent elmondok.

– Igen – mondta Franklin. Az öreg hangjában a kedvesség mögött az önmegtartóztatás furcsa megnyilvánulását érezte, szinte kétségbeesést. Azt is furcsállotta, hogy sötétben beszélgetnek.

– Az igazolvány minden várható eshetőségre fedezetet nyújt – mondta az apa. – Fedezi karjának a problémáját is. Ön üzemi baleset áldozata. Egyszerű eset. Marseille-be megy, kórházi kezelésre. Itt vannak a papírok. Barátunk írta alá, az orvos.

– Értem – mondta Franklin.

– Holnap este Pierre átadja magát baráti kezekbe. Még nem tudom biztosan, hol veszik majd át. Már megkapták az utasításokat. Jobb mindent minél egyszerűbben csinálni.

– Úgy van – mondta Franklin.

– Két nap múlva meg kell érkeznie Marseille-be.

Franklin nem szólt semmit. Most már jobban látta az öreg szemét Az ajtó kissé tágabbra nyílt, szélesebb fénysáv hatolt be. És a két szemnek furcsán halott volt a tekintete, szemhéja mereven hátravetve, a sötét pupillák merőn bámultak fölfelé.

– És ami a pénzt illeti...

– Köszönöm, van pénzem – mondta Franklin.

– Helyes. Aztán a ruha. Szereztünk magának ruhát.

– Köszönöm.

– Van ezenkívül még valamire szüksége? Okosabb lesz, ha nem viszi magával a térképet. Ha mégis előfordul valami, az nagyon nehéz helyzetbe hozhatja.

– Értem. De a revolveremre szükségem van – mondta Franklin.

– Magával viheti, de nem fontos.

– Szeretném magamhoz venni.

– Rendben van.

Franklin azon tűnődött, hol lehet a revolver, de nem kérdezett semmit. Nem akarta, hogy újra bizalmatlannak tűnjön emiatt.

– Nálam van – mondta az apa –, majd felviszem magának. Jó lesz, ha mindent elkészít ma este.

Odanyújtotta a papírokat.

– Később majd felviszem a ruhát és a revolvert.

– Köszönöm – mondta Franklin, és lehajolt a papírokért. – Vannak dolgok, amikért semmi köszönet nem elég – mondta, és megszorította az egyik kezet a sötétben. Megdöbbent, milyen hideg és milyen merevek az ujjai. – Őszintén, végtelenül hálás vagyok önnek.

– Vannak dolgok, amikért felesleges a köszönet. Tisztesség nekünk, ha tettünk valamit magáért.

– Akkor is köszönöm – mondta Franklin és sose fogom elfelejteni.

– Mi sem fogjuk elfelejteni soha.

A kéz kicsúszott Franklin kezéből, egy pillanatra megakadt a levegőben, mintha még ahhoz is fáradt lenne, hogy leessék.

– Nagyon elfáradt – mondta Franklin –, sajnálom.

– Nemcsak fáradtság ez. – Olyan volt a hangja, mintha halálos rémület dermesztené. Csak foszlányokban törtek elő a szavak, nem volt bennük lélek. – Meglátogattam az orvos családját.

Franklin szólni sem tudott. Valahányszor az orvosra gondolt, barátságos, szürke, kiábrándult arcára, tehetetlen düh fogta el. „A nyomorultak – gondolta –, a nyomorultak! Mit csináltak most megint?” Nem tudta, mit mondjon.

Végül is megszólalt. Gyűlölet izzott a hangjában.

– Szomorú, borzalmasan szomorú dolog ez. – Megpróbálta szavaival kifejezni háborgó érzelmeit.

– Az. De sajnos, ez még nem minden.

Vereség érződött világosan a hangjában. Hangja halott, merev, akár a sötétségben elnyúló teste.

– Folytatták a kivégzéseket?

– Nem. Nincs több kivégzés. Csak több szenvedés. Az van bőven.

Franklin nem felelt.

– Elmentem az orvos húgához – folytatta az öreg –, gyerekkorom óta ismerem őket. Gyakran jöttek ki hozzánk, együtt eveztünk a folyón. Minden nyáron. A két orvos meg a testvérük. Olyan kedves lány volt. Olyan bájos. – Bár változatlanul vontatottan beszélt, most kissé megerősödött a hangja. – Nagyon szerettem. Volt idő, mikor azt hittem, hogy feleségül jön hozzám! Sok évvel ezelőtt. De hát tudja, hogy van az ilyesmi!

– Tudom – mondta Franklin.

– Talán jobb is, hogy csak barátként szerettem. – Folytatta a beszédet, kicsit több erővel, kissé gyorsabban is, és háború előtti nyári látogatásokról beszélt. A két orvos meg a testvérük kijött a malomba. Gyakran ott volt az orvos fia is, meg Françoise és a bátyja, és ilyenkor a meleg nap után messze feleveztek a folyón, horgásztak, falatoztak, néha úsztak is egyet a folyó hűvös, csendes szakaszán, a fűzfák alatt. Most először említette Françoise anyját; a háború kitörése előtt öt-hat évvel halt meg, és Franklin tisztán megértette, hogy is volt az akkoriban: az elhunyt feleség, meg az orvos húga, aki vasárnaponként kilátogat, s az apa újabb házasság gondolatát forgatja agyában, el sem fogadja, el sem veti, csak hagyja, menjen minden a maga útján, aggódva és remélve, vasárnaptól vasárnapig, nem határozva, s akkor jött a háború, más helyzetet teremtett, mindent eldöntött nélküle.

– Ő volt a legfiatalabb hármuk közül. Fiatalabb volt nálam. Talán azért történt így. Talán nem akart idősebb emberhez menni.

Franklin most látta a valóságot, milyen válaszút előtt állt a nő, és hogy valamilyen okból sohasem határozott. De e pillanatban már meg is kapta a magyarázatot.

– Azt hiszem, túlságosan szerette két bátyját. Tudja, vannak ilyen nők. Valahogy mintha a bátyjaikkal házasodnának össze, nem kell nekik más férfi.

– Hogyne – felelte Franklin –, tudom!

– Nem is értem tulajdonképpen, mért mondom ezt el most magának.

– Azt kezdte elmondani, mi történt.

– Igen, igen. Ezért. – Elhallgatott egy pillanatig, és egész nyugodt volt az arca. Franklin csak a malompatak zúgását hallotta a mély csendben.

– Mindig vittem valami apróságot neki, ha bementem a városba – folytatta az öreg –, egy kis vajat vagy más egyebet, néha csirkét is. Ma is elmentem hozzá, vittem egy kis csirkét. De már nem volt ott. Elvitték.

– Elvitték? – kérdezte Franklin. „Ó a nyomorultak! – gondolta. – Aljas gazemberek!” De nem úgy történt. A hang csendesen folytatta:

– Mióta az orvost agyonlőtték, már nem volt a régi. Megzavarodott.

Franklin tétován bámulta a fénycsíkot, mely két fekete részre vágja azt a mozdulatlan testet a heverőn. Most már megértette, mitől olyan elesett. Nem szólt semmit. Nagyon távolian, elhagyatottan szólalt meg újra a hang a heverőn.

– Úgy érzem, össze vagyok törve egészen.

Franklin percekig állt ott, nem szólt semmit, nem is tudta, mit mondjon. Azt gondolta, legjobb lesz ha elmegy, és megindult a heverőtől a szoba közepe felé. Látta, hogy az arc kissé utánafordul, és most jobban ráesett a fény. Két szeme tisztán, világosan most bontakozott ki először.

– Mondja meg nekik, hogy nem megyek vacsorázni. Inkább fekszem még egy kicsit itt, majd jobban leszek.

– Nem inna valamit? – kérdezte Franklin.

– Nem. Nagyon kedves, de nem kérek semmit.

Franklin átment a szobán, és kinyitotta az ajtót. Még egyszer visszanézett A fehér arc megfordult, utánanézett az erős fénycsíkban, hang nélkül, lassan gördültek le a könnyek, szinte életre kelt a szem, s elhalt a szó.

A konyhában vacsoráztak, Françoise, az öregasszony, Pierre meg ő. Szárazon forgott a kenyér a szájában, alig tudta lenyelni. Néha-néha átnézett az asztalon a lámpán át, a lány felé. Nagyon tiszta volt a szeme, de valami tétova csodálkozást fejezett ki, és Franklin alig tudta elnyomni azt az érzést, hogy mindez nem igaz. A leányról az öregasszonyra fordította a tekintetét. Kenyeret aprított a levesbe, aztán lucskosan szürcsölte be súlyos, öreg ajkával, és némelykor felnézett, burkolt állhatatossággal nyugtatván rajta néhány pillanatig a szemét, mint aki pontosan tudja, mi történik. Franklin nem szólt semmit az apáról, de egész étkezés alatt szeretett volna önmagáról mondani valamit: egyszerűen, nagyon őszintén kifejezni, mennyire hálás mindenért; valahányszor meg akart szólalni, felnézett, és látta, hogy a másik három ember ül az asztalnál, és fülel: csak most a szomszéd szobából lesik a hangot, mint múltkor este odakintről.

A vacsora után a leány elkísérte a lépcső aljáig, hogy elköszönjenek egymástól éjszakára. Megint átölelte, gyengéden megsimogatta, és úgy érezte, ez élete legnehezebb pillanata, mikor a leány iránti szerelmét, ezt az új, bensőséges érzését el kell fojtania. Most már tudta, ilyen nehéz helyzet elé, mint most, hogy itt kell hagynia a leányt, még nem állította az élet. Megcsókolta újra meg újra a sötétben, teljes, hosszú, fájdalmasan forró csókkal, egyre erősödött benne a megsemmisülés érzése, a vágyódás a leány után, tudta, ugyanígy van a másik is, és hogy egyikük sem bírja így tovább.

– Most már mennem kell – mondta a lány.

– Jól van. – Megsemmisültségében tudta, nincs értelme tartóztatni.

– Nem bánja, ami ma este történt?

– Nem. Én is így akartam.

– Elmegyek holnap – mondta halkan Franklin. – Tudja már?

– Tudom. Örülök annak, ami ma történt.

– Akkor már csak a mai éjszakánk van. Feljön hozzám még egyszer?

– Ha most felmegy, akkor később megpróbálok felmenni magához, de nem lesz könnyű.

Elhúzódott az útjából, és Franklin hallotta, hogy az öregasszony mosogat a konyhában. Más hang nem hallatszott.

– Akarja, hogy felmenjek, akármilyen későn is? – kérdezte.

– Akármilyen későn – felelte Franklin.

A következő pillanatban elment a leány, és nem szólt többet, ő pedig megindult lassan fel a lépcsőn szobájába, odafenn végigfeküdt az ágyán. Nem vetkőzött le. Mozdulatlanul feküdt, nézte a nyári csillagokat az ablakon át. Itt van hát a rettegett pillanat. Úgy járt valahogy mint aki kemény edzésnek vetette alá magát, egyszerűen azért, hogy a végén leugorjon a háztetőről. „Mindennap le kellett volna szaggatnom a karomról a kötést – gondolta –, akkor most itt maradhatnék. Biztosan az sem lett volna ennyire fájdalmas.”

Csak feküdt elgondolkozva, s közben lassú mozdulattal levetette gallérját és nyakkendőjét, a cipőjét is lehúzta. Meleg, szelíden csillagos éjszaka volt, s ő egy bolygót bámult; lassan haladt nyugat felé a síkság fölött, akár egy reszkető, narancsszínű virág. Sokáig nézte, míg végre lépéseket hallott a lépcsőn. Könyökére támaszkodott és várakozott A lépések az ajtó felé közeledtek, és egy perc múlva nyílt az ajtó.

– Nem alszik?

Az apa volt.

– Nem, nem alszom – felelt Franklin, és szíve erősen kalapált.

– Meghoztam a ruhát meg a revolvert – mondta az öreg –, ide teszem a székre. Ne keljen fel!

– Köszönöm szépen.

– A revolvert a kabátzsebébe tettem. – Mintha most szilárdabb és nyugodtabb lenne a hangja. – A töltényeket is. Reggel majd mindent megtalál.

– Köszönöm szépen – mondta újra Franklin. Könyökére támaszkodva feküdt, szemével követve a sötétben mozgó alak körvonalait, amint elhalad a csillagos ablak előtt, leteszi a ruhanyalábot a székre. Várt, míg az ajtóig ér, aztán jó éjt kívánt.

– Jó éjszakát – felelt az öreg.

Nagyon csendesen becsukta az ajtót Franklin visszafeküdt és várt.

Vagy egy órát feküdt így, a leányra várakozva. Egyszer-kétszer felemelkedett, és könyökére támaszkodva fülelt, de nem hallott semmi neszt, csak a malompatak zúgott olyan állhatatosan, hogy nem is hallotta már, csak ha tudatosan figyelt rá. Ez a hang máskor is hozzátartozott a csendhez, és langyos-álmosítón duruzsolt az egész házban meg a síkság fölött. Végül is lehunyta a szemét, félálomban feküdt, nem is fülelve már, gondolatai ragyogóan kavargó képek szalagjaként suhantak el előtte, de egyszer csak hirtelen elszakadt a szalag, s ő teljesen magához térve felébredt.

Nagyon későre járt; felkelt, és vetkőzni kezdett. A szék hátára akasztotta kabátját, aztán kíváncsian felvette a ruhadarabot, amelyet az öreg az imént hozott. Fölemelte, és meglepődött, milyen könnyű. Az ágyhoz vitte, kiterítette, és megtapogatta a zsebeket. A töltények ott vannak a bal zsebben, de revolver sehol. Megfordította a kabátot, megtapogatta a belső zsebeket. Semmi. Most az ablakhoz ment, és a nadrágot vette kézbe. Nagyon könnyű volt az is. A földre dobta, és a szék ülését tapogatta végig. Most már tudta: a revolver nincs, nem is volt ott.

Néhány pillanatig az ablaknál állt még, és gondolkozott, mit tegyen. Aztán kinyitotta az ajtót, s amint volt, harisnyában, lement a lépcsőn.

Még mindig égett a lámpa a konyhában az asztalon, de nem volt bent senki. Megállt egy pillanatra, körülnézett. Az asztalon egy tányér, kés, villa, egy pohár, egy darab kenyér és egy üveg bor. Vagy fél percig állt ott, aztán áthaladt a konyhán, és benyitott a szomszéd szobába.

Nyílt az ajtó, széles fénysáv esett a szobára: végignyúlt az asztalon, a heverőn és mögötte a falon. Franklin megkerülte az asztalt, aztán a lámpafényben meglátta az apát. A pamlagon feküdt. Arcát elfordította a fénytől, betemette a párnába, mint egy gyerek, aki álomba sírta magát. Franklin megállt egy pillanatra, ránézett, s azon tűnődött, hogy megzavarja-e. Aztán lehajolt, és megérintette a párnát.

Ebben a pillanatban a párna, a revolver és a fej egybeolvadt: s a véresen csillogó összevisszaság kibontakozott az ő árnyékából, amint rávetődött a fény.