Huszonegyedik fejezet

Franklin elnézte O’Connort, amint elnyúlva fekszik a szállodai ágyon, szürke ajka a konyaktól még mindig nedves, s nyelni is fáradt. Nézte élettelen arcvonásait. Visszagondolt azokra a percekre, mikor a vagonok alatt kúszott, a talpfák között vonszolva magát egy mozdulatlan ember felé, s a felismerés pillanata után O’Connor még mindig ott feküdt, fölfelé bámulva, rémülettől, éhségtől és kimerültségtől elsötétült szemmel. Az alkonyat sötétjében csak két szeme ragyogott elő lesoványodott, halálsápadt arcából. Visszaemlékezett bolyongásukra Marseille sötét utcáin, s kimondhatatlanul hosszúnak tűnt az út, mert O’Connornak többször pihennie kellett. Néha hirtelen megállt, szorosan a falnak támaszkodva, ő meg várt rá, s hallotta, hogy zihálva szívja be a levegőt, szaporán síró lihegéssel, mint aki mondana valamit, de nem tud, s levegő után kapkod.

Most ott az ágyon nyugodtan lélegzett O’Connor, de szavai még mindig nem egészen élően jöttek félig-élő száján. Olyan ember arca ez, aki bármerre ment, nagy vereséget szenvedett. Ezt az arcot talán már nem is egyszer börtönrácson is préselték keresztül, olyan ember arca, akit visszaszorítottak, de újra előretört, majd újra visszanyomták, s most itt van végre, lefekhetett, de felkelni nem tud, s mindezt elviselni sem tudja tovább.

– Minden utat kipróbáltam, vezér. – A sötét száj nyitva maradt, reszketett, s mintha harapná a szavakat – Minden utat! Folyókat úsztam át, el… el... el...

– Ne beszélj – nyugtatta Franklin. A kis szoba megtelt O’Connor hangjával, amint kiszáradtan és tehetetlenül ismételget egy-egy szót, mint egy gyerek köhögési rohamában. S mikor megnyugodott, új szavak után kapkodott, de olyan kimerült és halk volt a hangja, hogy szinte meg sem értette.

– Ellopták minden pénzemet, vezér, minden pénzemet!

Furcsán, keserűen mosolygott, elfintorítva sovány orcáját, míg végül dupla árok szántotta fel, két mély ráncot vetve szája két sarkánál. A régi O’Connor nincs többé, aki nagy lendülettel tör át minden akadályon. Nincs. Meghalt Franklin megfogta egy pillanatra sovány kezének csuklóját. Ráncos, hideg volt a húsa, kavicsszerűen kiálló csontja felett. Elengedte a csuklóját, kigombolta az ingét a mellén, és érezte, hogy az is éppolyan hideg, horpadt a bordája felett kiálló néhány szőrszál alatt. Egy-két másodpercig visszatartotta lélegzetét, míg végiggördült benne a belétöltött pár csöpp konyak. Franklin letette az üveget az ágy mellé, s bedörzsölte konyakkal O’Connor mellkasát, lassan, körkörösen mozgatva tenyerét bordái között a barázdákon. Szegény fiú mosolygott, s valami ilyesfélét motyogott:

– Mint kölyökkoromban. Akkor dörzsölték így a mellemet.

Franklin csak dörzsölte tovább a fiú mellét, míg meg nem száradt a keze, akkor megint egy kis konyakot öntött rá, és folytatta a bedörzsölést Megint kiszáradt, s akkor O’Connor mellére öntötte a konyakot, de ezúttal lapos tenyérrel dörzsölte szét, s utána bedörzsölte mindkét csuklóját is. Most már valami mosolyfélét látott O’Connor arcán, s az rajta is maradt, nyugodtan, csendesen, sőt kissé ünnepélyesen: a megkönnyebbülés mosolya, a szenvedés után. Nemsokára látta, hogy míg tovább dolgozik a keze, egyre szélesedik a mosoly, elömlik az egész arcon, melegség fátyolát borítja a két szemre: élőn árad a tekintetéből s O’Connor lebocsátja szemhéját, hogy ki ne szökjék a melegség kiáradó örömében.

Csak akkor nyitotta ki újra a szemét, mikor Franklin befejezte a dörzsölést két csuklóján. Felült, még egy kis konyakot öntött a szájmosó poharába. Franklin O’Connort nézte. Kezét sovány térdére fektette, és ahol a lövés felszakította a bőrt a csont felett, olyan nyomot hagyott, mintha tüzes szöget vertek volna bele. Mintha nem is vérzett volna az a seb, mintha rászáradt volna a bőre a kezére, s nem is lenne vére. Most, mikor a kezét nézte O’Connor, még mindig ott volt a mosoly az arcán, ünnepélyesen, nagyon nyugodtan és végsőkig elszántan. Átvette a konyakot Franklin kezéből, szó nélkül megitta, és arckifejezése nem változott semmit. Hosszan nézte a kezét, mintha az mutatná szánalmas helyzetét. Franklin újra látta, hogyan kapaszkodott ez a kéz a vagon alatt, s mikor ezt a kezet látta, azt hitte, hogy O’Connor halott. Megértette, mit jelent ez a hosszú pillantás. Egy araszon múlott – és O’Connor holtan feküdt volna a vagon alatt, s kis híján halott volna maga is ott mellette. Még meg se szólalt O’Connor, de ő abban a vértelen sebben látta a sok szenvedés jelképét, amin a szerencséden fiú keresztülment.

– Néhány gazember még megfizet ezért!

– Ne beszélj szamárságot! – Franklin régi, közös világuk csipkelődően baráti hangján szólt hozzá.

– És megfizet érte néhány rohadt francia is! – Most ömlöttek belőle a szavak, felengedett a görcsös dadogás. – A nyavalyások nyúztak, csaltak, ahol értek, végig az egész országon.

– Most már nyughass!

– Nyughassak?

Sovány arcát annyira elöntötte a keserűség, hogy Franklin megdöbbent. A két kéz idegesen táncolt O’Connor térdén: a két hatalmas, örök, megnyugtató kéz, mely átvitte őt a folyón, vitte, akár egy csecsemőt, az a két kéz kapkod, mint egy nyűgös gyermek keze.

– Ellopták az irataimat, ellopták a bőröndömet, még a ruhámat is ellopták volna, ha hagyom! Azt a kevés élelmemet is ellopták, csak egyet nem tudtak ellopni tőlem: a revolveremet. Krisztusnak hála, az még megvan. Legalább fizetségül lelőhetek egy nyavalyás gazembert.

– Jobb lesz, ha nyugton maradsz! – mondta Franklin.

O’Connor nem szólt semmit, egyre csak levegő után kapkodott, és görcsös csuklással szívta be a száján, és közben meredten, iszonyodva bámulta Franklin kabátjának üres ujját.

– Uramisten! – hajtogatta. – Uramisten!

– Feküdj le!

– Nem – szabadkozott –, nem! Csak egyszerűen nem tudom elhinni ezt a dolgot a karoddal. Hiába nézem, nem tudom elhinni!

Franklin közbevágott:

– Mi van a fiúkkal? – Nem akart a karjáról beszélni.

– Fogalmam sincs. Fogalmam sincs! Azt hiszem, sikerült nekik. Taylor otthon volt a dumájukban, biztosan átjutottak. – Gondterhelt arccal felnézett. – De mondd csak, hogy a fenébe kerültél ide? Mikor még ez is van – és rámutatott a karjára.

– A leány hozott ide. Együtt jöttünk.

– Lány?!

– A malomból. Nem emlékszel?

– Ó, az a lány? – mondta O’Connor. Szeme tétován járt ide-oda, mintha nem nagyon érdekelné a téma. Franklin elhatározta, nem beszél sem az apáról, sem az orvosról. O’Connor felvetette a szemét. Hirtelen mintha érdekelné a dolog.

– Mi vitte rá a lányt, hogy veled jöjjön?

– Amint lehet, összeházasodunk.

– Összeházasodtok? – O’Connor tétován, dühösen jártatta körül a szemét a szobában. – Hülye vagyok, vagy jól értettem?

– Nem vagy hülye – mondta Franklin, és nevetve nézett O’Connor gondterhelt arcába. – Nem, azt mondtam, összeházasodunk.

– Na, nekem elég – mondta O’Connor –, elég! Te, és házasság egy francia lánnyal!

– Rád még nagy szükség lesz – mondta Franklin –, ha nem itt, hát Spanyolországban. Ha ott nem, Angliában.

– Angliában – sóhajtott O’Connor, és most először felállt, s járkálni kezdett fel-alá a szobában. Megállt, visszanézett Franklinre, és a fejét rázta. – Soha nem hittem volna, hogy tán még a nyomorult lelkem is kibőgöm a hazám után. De most így vagyok. Bizisten, vezér! Kibőgöm a nyomorult lelkemet.

Megint leült az ágyra. Kétségbeesetten nézett Franklinre, az meg vissza rá. Mintha a sok bevetés juttatta volna a kimerültség mélypontjáig. Melléje ült az ágyra. Itt az ideje, hogy gyakorlati dolgokról beszéljenek.

– El kell tüntetnünk innen téged – mondta. – Pierre testvérének boltja van itt a sarkon. Szedd a cuccodat, és indulunk.

– A cuccomat? Ezen röhögnöm kell, vezér! A cuccomat? O’Connor kirakott az ágyra két zsebkendőt, egy darabka szappant, a revolverét és tíz töltényt.

– Ez minden, az egész rohadt vagyonom.

– Ha jól emlékszem, egy kocsirakomány szerszámot vittél magaddal.

– Vittem, az igaz; elorganizálták. – Maga is érezte a dolog komikumát, és kis mosoly bujkált az arcán. – Borotvát, szappant, bicskát, csokoládét, vésőt, csavarhúzót, kártyát, kockát, fogót, zseblámpát. Mindent elorganizáltak, mindent!

– Hogy történt?

– Elcsórták a nyavalyások, mondtam már, vezér! Akárhova mentem, mindenütt megloptak. Nézd a nyomorult pofámat – és végighúzta a kezét dühösen a háromnapos szakállal borított sovány orcáján.

– Valaki még a borotvámat is elcsórta. – Szeme dühösen csillogott sötét, sovány arcában. – Én... én... én – megint dadogott, és kereste a szavakat.

– Nyughass! – mondta Franklin. Jobbnak látta, ha minél előbb indulnak. Kint, a levegőn, ha valami ennivalót is kap, biztosan jobban lesz O’Connor. Elnézte a fiú ápolatlan, kétségbeesett, aggódó arcát, elkínzottan nyitott száját, és eszébe jutott, hogy esik az eső. Az is megnyugtatja.

– Ha ez mindened – mondta –, akkor indulhatunk.

– Ez minden. Hála a rohadt kis franciáknak. – Becsavarta a szappant a zsebkendőbe, és zsebre tette. Revolvere tisztán csillogott. Egyik kezébe fogta, a másikban pedig a töltények súlyát méregette. – Ez legalább megmaradt – mondta, s olyan erősen szorította a fegyver agyát, hogy a kezén kifehérlettek a csontok.

– Tedd el szem elől – mondta Franklin. Bántotta a szemét a fegyver tiszta, acélos kék csillogása.

– Ezt el nem csórja tőlem semmiféle francocska, elhiheted! Ez az egyetlen értelmes dolog, amim megmaradt.

– Ez sem lesz valami értelmes – mondta Franklin –, ha átkutatnak majd a határon, és megtalálják nálad. Egy csöppet sem lesz értelmes.

– De az nagyon értelmes, ha lelövök vele egy rohadt franciát. Mert megteszem, nem vénülök meg addig. Ez a fizetség, ennyivel tartozom!

– Connie, öreg fiú! – Franklin bosszankodott, de nem mutatta. Lehet, meggondolja majd O’Connor, lehiggad és nem teszi meg. Okosabb, ha nem szól semmit, nem ellenkezik vele. Tulajdonképpen nem is rossz, hogy még mindig maradt benne harciasság. Felállt és megkérdezte:

– Tudsz járni?

O’Connor zsebre tette a revolvert és a töltényeket.

– Azt hiszem, tudok – mondta. Bizonytalanul felállt, kissé mosolygott és bólintott. – Rendben! – mondta.

Franklint ebben a pillanatban mélységes, csodálatos boldogság fogta el. Örült, hogy látja ezt a kimerült, ráncos baráti arcot, hogy angol szót hall, hogy megtörtént a csoda, mely összehozta őket. S ez olyan boldogság volt ebben a pillanatban, mintha a karját kapná vissza. Átölelte O’Connor vállát, és a csontját tapogatta. – Indulás! – mondta.

Egymás mellett mentek le a szálloda csupasz lépcsőjén, ki az utcára. Még mindig csendesen esett a sötétben apró csöppekben az eső, csak néha kavarta fel a szél. Kellemesen, tisztán, hűvösen öntözte Franklin arcát.

O’Connor felhajtotta kabátja gallérját. Mintha az eső meg a sötétség rendbe hozna valamit benne.

– Tulajdonképpen gratulálnom kell neked – mondta. – Azt hiszem, egymáshoz illetek. Most már belátom.

– Légy hozzá kedves – mondta Franklin –, kupán is váglak, ha nem. Csak neki köszönhetem, hogy itt vagyok.

– Nekem ez elég – felelte O’Connor. – Oda volt a szerencsém, míg fel nem bukkantál.

– Nos, akkor te is neki köszönheted.

– Igazad van, neki köszönhetem. Tudom – felelte O’Connor.

Mentek az utcán egymás mellett az esőben, és némelykor, mikor szél járta át a hűvös éjszakai levegőt, tengerszagot hozott magával az eső. Eloszlatta mindkettőjükben azt az érzést, hogy csapdába estek egy idegen városban. Mintha régi élmény születne újjá bennük, amint mennek egymás mellett a sötét utcán. Mintha otthon Angliában, Cambridge-ben járnának, taxit keresve mászkálnának a sötét utcán, záróra után, hogy a pályaudvarra jussanak. Az üdítő eső felújította bennük régi énjük emlékét. Megint érezték az egymásrautaltságot, a bizalmat egymás iránt: most, hogy együtt vannak, nem érheti már őket semmi baj.

A sarkon túl Franklin becsöngetett a zöldségesbolt ajtaján, s néhány másodperc múlva az üvegajtón át látta, hogy kiszűrődik a fény a nappaliból a sötét üzletbe. Pierre testvére nyitott ajtót, s a következő pillanatban már Franklin meg O’Connor követte a hátsó szobába. Franklin érezte a sötétben a barátságos föld- és gyümölcsszagot, aztán megállt az ajtóban O’Connorral együtt, hunyorogva a fényben. Franklin végigjáratta a tekintetét előbb Françoise-on, aztán Pierre testvérén, az asszony után a férjén. Apró kis nő volt, fekete haját középen elválasztotta, nagy fekete szemében tágra nyílt pupillája. Kis termetű és nagyon zömök volt a férje is, bőre sötétbarna. Barna műbőr kabát volt rajta.

Mind a három arcon vidám, meglepett kifejezés.

– Barátom, O’Connor – mondta.

Mindenki mosolygott. Mosolygott O’Connor is. Nézte a lány csodálkozó fekete szemét, mely nyugodt volt és ámuló.

– Rossz napokat élt át – mondta Franklin—, de most már nincs semmi baj. Mindenét elvesztette. Az iratait is meg minden holmiját. De most már jól van.

– Majd szerzünk iratokat – mondta a férfi. – Marseille-ben mindent megszerezhet az ember, ha tudja a módját.

– Szoba is kellene neki.

– Majd megoldjuk valahogy, itt minálunk – mondta az asszony.

– No látod – fordult Franklin O’Connorhoz, és most angolul beszélt. – Elintéznek ezek mindent, és most megint minden oké.

O’Connor mosolygott, és csak ezt hajtogatta:

– Merci, merci! – Aztán meg azt mondta: – Merci beaucoup. – És ezt hajtogatta: nagyon. Mindenki nevetett. A szoba közepén a kerek asztalon ott maradt a vacsoráról néhány mosatlan pohár meg tányér. Az asszony elkezdte leszedni az asztalt, és közben-közben egy-egy pohár vagy tányér megállt a kezében a levegőben, összenevetett egy kicsit O’Connorral.

– Barátom most már hisz a csodákban – mondta Franklin. – Így van? – És angolra fordította a szót, mikor O’Connorral beszélt. – Azt mondtam, hiszel a csodákban. Igaz?

– Bizisten hiszek – mondta O’Connor. – Oui, oui – fordult a többiekhez ismét mosolyogva. – Oui, beaucoup, beaucoup!

– No látja – mondta a lány.

Ott állt a lámpafényben, napbarnított arccal, s szeme olyan tisztán, vidáman csillogott, amilyen ragyogónak Franklin még soha nem látta.

Ő visszanézett a lányra, s maga is érezte, hogy ez a tiszta ragyogás boldog mosolyt vetít az ő arcára is.

– No ugye, ezt mondom magának mindig. Az embernek hinni kell. Ha hisz az ember, mindent véghezvihet.

– Ügy van – mondta Franklin.

– Hit meg egy kis szerencse – mondta a/, asszony, és mosolyogva rakta egymásba a tányérokat.

– A hit egymagában is elég – mondta a lány.

– Fiatal koromban én is így beszéltem – felelt az asszony.

A leány most egy ideig hallgatott. Tágra nyílt szeme Franklinen pihent. Ragyogón nyugodott rajta tekintete a vidám lámpafényben, a töretlen imádat pillantásával. Aztán megszólalt:

– Nem kell semmi más, csak hit.

O’Connor Franklinról a lányra nézett.

– Mit mondott? – kérdezte.

Franklin mosolygott.

– Rólam mondott valamit?

– Rólad. – Bólintott. Ebben a pillanatban úgy érezte, hogy a kis szobában, a vidám lámpafényben együtt van minden, ami számít neki a világon: ez a négy ember s a leány rendíthetetlen hite.

– Azt mondja, hogy nagyon szerencsés fickó vagy.

O’Connor mosolygott, annyira, hogy foga kivillant sötét, borostás arcából.

– Nincs már semmi baj – mondta. Lassan visszatért az altiszt egyszerű, szilárd, törhetetlen angolsága, olyan tisztán, mint a fény a szemében. – Nincs már semmi baj. Érti ezt?

– Megérti – felelt Franklin.

O’Connor keze egész idő alatt a zsebében volt. A revolvert fogta.