Eleinte Ántiochiában semmiképpen sem sikerült azt tennem, amit akarok. Idõmet igénybe vette a sok kormányzati teendõ és a törvénykezés. Csak októberben szakíthattam arra idõt, hogy felkeressem Daphné külvárost és Apollón templomában imádkozzam. Többször is megkíséreltem, hogy eljussak oda, de halaszthatatlan ügyek miatt nem hagyhattam el a várost. Végre mindent elõkészítettek. Elõírás szerint hajnalban kell bemutatni az áldozatot Zeusz Philiosz templomában, Antiochia õsi negyedében; a város lakói nagy elképedésére kijelentettem, hogy gyalogosan teszem meg az öt mérföldnyi utat Daphnéba, mint bármely más zarándok. Mikor eljött a napja, már hajnal elõtt ébren voltam. Maximus és Oribasius (aki nagyon méltatlankodott a korai felkelés miatt) kíséretében haladtam át a szíriai lakónegyedhez vezetõ hídon. Kíséretem mindössze néhány íjászból állott, mintha csupán valami városi funkcionárius lennék. Reméltem, elkerülöm a feltûnést, de természetesen az egész lakónegyed tudta, hogy áldozatot mutatok be hajnalban.

Elérkeztünk a szíriai negyedbe, s áthaladtunk zsúfolt, szûk utcáin. Hét évszázaddal azelõtt rakta le Antiochia alapjait e folyóparton Nagy Sándor egyik hadvezére. Zeusz Philiosz temploma egyike a régi idõk emlékeinek. Kis templom, és minden oldalról körülveszi a piac, ahol ezernyi ponyvás szekér zsúfolódik össze. Nem éppen áhítatot keltõ környezet, de rendkívül színes látványt nyújt. Szerencsére a templom sohasem volt teljesen elhagyott; még a galileánusok is tiszteletben tartják, mert a város eredetével kapcsolatos.

Az íjászok a népes piacon utat nyitottak elõttem, én pedig köpenyem alatt tartottam kezemet, mivel a szertartásnak megfelelõen megtisztítottam, és most már nem volt szabad semmit megérintenem. A piac népe ügyet sem vetett rám. Egy császár megjelenése sem zavarhatja meg a vásár fontos ügyleteit.

A templom elõtt azonban nagy tömeg verõdött össze. Vidáman megéljeneztek. Barna kezek nyúlkáltak felém, hogy megérintsenek. Ezt utálom legjobban; mindig fogdossák a ruhámat. És némelykor nemcsak azért az élményért teszik, hogy megérintsék a bíbort. Sokszor beteg keze nyúl az életerõs császár ruhájához abban a hiszemben, hogy meggyógyul tõle. Ez az oka, hogy uralkodók oly sok esetben estek fertõzõ betegségek áldozatául. Ha nem orgyilkos tõre vet véget földi pályafutásunknak, egy beteg alattvalónk keze ugyanezt teheti velünk. Diocletianus és Constantius sohasem engedte, hogy a köznép öt lépés távolságnál közelebb kerüljön hozzá. Lehetséges, hogy egészségi okokból én is követem majd példájukat.

A templom elõtt álló oltár feldíszítve és készen várt. Két pap tartotta a fehér bikát, de az egyiknek gyanúsan mészáros külseje volt. Kevés a papunk. A templom lépcsõin az oltár mögött a város vezetõ hellénistái gyülekeztek, élükön Julianus nagybátyámmal. Olyan volt, mint aki a sírból kelt ki, folyton köhögött, de egyébként kitûnõ hangulatban volt.

– Minden kész, Augustus – jelentette, s csatlakozott hozzám az oltár elõtt.

A tömeg hangoskodott, jókedvûen kiáltozott, s egy csöppet sem vett tudomást az esemény vallásos jelentõségérõl. “Nyugalom! – suttogtam magamban. – Ne válj hûtlenné semmihez.” Az íjászok félkörben elhelyezkedtek az oltár körül, ezzel biztosítva, hogy a szertartás végéig senki ne érintsen meg. Mögöttük éppoly zajosan folyt a vásár, mintha a szenátus adóügyeket tárgyalna.

Maximushoz fordultam, és a szertartás elõírása szerint felkértem, hogy segédkezzék nekem. Hasonlóképpen fejezte ki készségét. Elõvezették a bikát. Szakszerû pillantást vetettem az állatra. Azt hiszem, bemutattam már vagy tízezer áldozatot, és nemigen akad olyasmi, amivel ne lennék tisztában az auguriumok területén. Mindennek jelentõsége van, még annak is, hogyan lép az állat, mikor az oltár elé vezetik. Ez rendkívül hatalmas bika volt. Nyilván vonszolták, amit a legtöbb pap elnéz, bár a puristák azt vitatják, hogy a vonszolás révén az állat mozdulatai az áldozat elõtt jelentõségüket vesztik. De még így is sok mindenre következtethet az ember. Ez a bika imbolyogva járt, egyik lába hibás volt, egyszer megboltlott. Rossz ómen.

Kezembe vettem a rituális kést, elmondtam az elõírásos igéket, majd egyetlen biztos mozdulattal átvágtam az állat torkát. Ez legalább simán ment. Kilövellt a vér, engem is elborított, s ez is jó jel volt.

Mikor ezen átestem, a papok is végrehajtották az elõírásos teendõket, én pedig elismételtem az áldozat formuláit, mint annyiszor ezelõtt. A tömeg most csendben volt, s azt hiszem, érdeklõdéssel nézte az õsi szertartást, mert legtöbbjüknek ilyen látványban még nem lehetett részük.

Mikor az auguriumra került sor, kezem megtorpant. Valami démon nyilván meg akarta akadályozni, hogy megfogjam a bika máját. Hélioszhoz imádkoztam, s nyomban ezután felemelkedett a Nap, a Silpius hegy mögül. Fény áradt a hegy mindkét oldalán, bár árnyéka rávetõdött a reggeli városra. Kezemet a belsõségek közé süllyesztettem és kihúztam a májat.

Döbbenetes volt az ómen: a máj egyes részei szárazak voltak a betegségtõl. Gondosan megvizsgáltam. A “háború házában” és a “szerelem házában” egyaránt halált jelzett az ómen. Maximusra rá sem mertem pillantani. De tudtam, õ is látta, amit én. Folytattam a szertartást, magasba tartottam az áldozatot Zeusz számára, a beleket együtt vizsgáltuk Maximusszal, és fennhangon ismételtem az õsi formulákat. Ezek után betértem a templomba, mert a szertartás befejezõ részét odabent kellett elvégezni.

Nagy elszörnyedésemre a templom megtelt bámészkodókkal, s ami még rosszabb, megtapsoltak, mikor beléptem. Kõvé váltam a szentségtöréstõl, és indulatosan kifakadtam:

– Templomban vagyunk, nem színházban l

Ezzel az egész szertartás érvényességét megdöntöttem. Ha egyetlen hibás szó hangzik el egy imádságban, az egész szertartást elejétõl fogva meg kell ismételni. Mivel a tömeghez szóltam, megszakítottam a láncot, amely a Pontifex Maximust az istenekhez fûzi. Magamban káromkodva, parancsot adtam, hogy ürítsék ki a templomot, és mindent megismételtem elejétõl fogva.

A második bika, melyet ezúttal nem kellett vonszolni, félre akart ugrani, mikor felemeltem a kést: ismét a legrosszabb ómen. De legalább a mája ép volt és a szertartás hiba nélkül folyt le. A hangulat azonban nyomasztó volt. Ismét gyalog tettem meg az utat Daphnéba, csakhogy nem a reggel hûvösében, amint terveztem, hanem már rekkenõ déli hõségben.

Maximus és Oribasius gyalogosan kísért, nagybátyámat azonban betegsége miatt hordszéken vitték. Az íjászok megtisztították az utat a felsorakozó tömegben, és az emberek ezúttal nem is próbáltak megérinteni. Bár mindig akad valaki, aki odarohan, és az ember lába elé veti magát. Sosem értettem, hogy sikerül az ilyeneknek Galliában, Itáliában vagy akár Ázsiában áttörni a testõrségen és odaférkõzni hozzánk. Én azonban az ilyeneket mindig türelmesen meghallgatom, feljegyzem a nevüket, és igyekszem is segíteni rajtuk... ha ugyan nem õrülttel van dolgom, ami gyakran megesik.

Rosszkedvû és ideges voltam, de a Daphnéig tartó séta megnyugtatott, sõt felvidított. Az út nagyjából az Orontész folyó mentét követi, és a föld termékenysége meg a víz bõsége miatt arrafelé találhatók a világ leggyönyörûbb kertjei. A tulajdonosok évenként versenyt rendeznek és eldöntik, melyik kert érdemli a legváltozatosabb és legszebb kert címét. Ebben az évben, bár úgyszólván sosem volt esõ, a talaj alatti források biztosították, hogy minden éppúgy pompázott, mint máskor.

Természetesen számos csodaszép villa épült az út mentén és hihetetlen számú kocsma is, a világ minden részérõl idesereglõ zarándokok számára, akik Apollón templomát keresték fel. Ma azonban alig akad zarándok, és a kocsmák úgyszólván csakis szerelmesek találkozóhelyévé váltak. A hajdani szent Daphnét is fõként úgy ismerik, mint a szerelmesek gyülekezõhelyét.

Nagybátyám azt ajánlotta, félúton tartsunk pihenõt az egyik kocsmában, melyben egy volt rabszolga, a gazda. Mondhatom, rendkívül vonzó hely, az út forgatagától távol, és borostyánsövény óvja a kíváncsi tekintetektõl.

A szabadban ültünk le egy hosszú asztalhoz, a súlyos fürtöktõl roskadozó szõlõlugasban. Az édes gyümölcs illata zümmögõ méheket csalogatott oda. A kocsmáros cserépkorsókban hozta a mézzel kevert gyümölcslét, mely kitûnõen csillapította szomjunkat. Ez volt a nyomasztó nap elsõ kellemes mozzanata. Csak nagybátyám egészsége nyugtalanított. Reszketett a keze, mikor ivott, arcát is idõnként fájdalom torzította el. Azt azonban soha nem tûrte, hogy testi rosszulléte megzavarja mindenkor kellemes és okos társalgását.

– Majd meglátod, hogy a templom meglehetõsen jó állapotban van – mondta. – A régi papságot néhány évvel ezelõtt elkergették innen, de a fõpap ma is a helyén van. Természetesen nagy izgalommal várja érkezésedet.

Maximus szomorúan rázta a fejét és a szakállát simogatta.

– Gyerekkoromban, mikor itt jártam, legalább ezer pap volt itt, naponta mutattak be áldozatokat, és zsúfolásig megteltek a kocsmák.

Mindig bámulom, hogyan utazhatott ennyit Maximus. Alig van szent hely a világon, ahol meg ne fordult volna a paphoszi sziklától kezdve, ahol Aphrodité a tenger habjaiból született, a Nílus partjának ama pontjáig, ahol Iszisz rátalált Oszirisz fejére.

– Sajnos, meglátod, hogy Daphné nagyon megváltozott – mondta nagybátyám. – De bizonyára sikerül majd ismét fellendítenünk. Hiszen mindenki szívesen látogat el Daphnéba, már a vizei és a szépsége miatt is. Minden tökéletes, egy dolgot kivéve..

Mondatát én fejeztem be, rossz szokásom szerint. Mindenkinek a szavába vágok, még a magaméba is. – Igen, tudom. Arra a csontházra gondolsz, amelyet Gallus bátyám jónak látott felépíttetni annak a gazembernek a csontjai fölé... Ki is volt az?

– Babylas püspök, akit Decius császár végeztetett ki – mondta nagybátyám. Hangja hirtelen erõtlenné vált, és keze annyira reszketett, hogy a gyümölcslé a tunikájára fröccsent. Úgy tettem, mintha nem venném észre, Oribasius azonban, aki gyümölcskésével éppen egy hatalmas rnéhet boncolt, átnyúlt az asztalon és megtapogatta nagybátyám csuklóját.

– Igyál majd a gyógyvízbõl – szólalt meg végre Oribasius.

– Mostanában nem vagyok jól. Eh, majd elmúlik – legyintett nagybátyám, de a halál jegye már látható volt az arcán. Megfigyeltem, hogy akik betegség következtében közel vannak a halálhoz, azoknak különös fényben csillog a szemük. Van valami mohóság a tekintetükben, mintha mindent látni akarnának, mielõtt végképp távozniuk kell. Nagyon szerettem nagybátyámat, és tiszta szívbõl kívántam, hogy még sokáig éljen. Ami Daphnét illeti, valóban olyan gyönyörû, amilyen a híre. A városka kertek és források közepette terül el. Közelében virul a világhírû ciprusliget, amelyet évszázadokkal ezelõtt Szeleukosz ültetett Apollón parancsára. A fák már oly magasra nõttek, ágaik úgy megsûrûsödtek, hogy szinte tetõt alkotnak és órákon át járhatunk a hûvös árnyékban. Daphné mindenkor szent hely volt; elõbb Héraklészt, majd Apollónt tisztelték benne. Itt üldözte Apollón a Daphné nevû nimfát, s mikor az Zeuszhoz fohászkodott, hogy mentse meg, Zeusz babérfává változtatta a nimfát. A fát magam is láttam. Hihetetlenül öreg, göcsörtös fa, és mégis minden tavasszal új hajtások lepik el, s arra emlékeztetnek, hogy csodatétel révén az öreg fa egy ifjú leányt zár magába, aki örökifjan alussza álmát. Itt van továbbá az a liget is, amelyben Parisz ítélkezett a három istennõ között, hogy melyikük a legszebb.

A város fõterén hamarosan átestem az ünnepélyes üdvözlésen. Utána nem tartottam egyenesen a palotába, hanem Maximusszal és Oribasiusszal városnézõ sétára indultunk, nagybátyám pedig Apollón templomába sietett, hogy az áldozatot elõkészítse.

Elgyönyörködtem a mészkõsziklából fakadó forrásokban, amelyek az év minden szakában bõven ontják a vizet. Hadrianus, mert õ is járt itt, a Szaramanna-forrásnál óriás medencét építtetett oszlopsorral. Itt márványpadon ülve élvezheti az ember a kellemes hûvösséget, melyet a talaj alól feltörõ forrás áraszt maga körül. Megtekintettük a világhírû Kasztalia-forrást is, amely valaha Apollón orákuluma volt. Hadrianus felkereste ezt a helyet még egyszerû polgár korában és egy babérlevelet hajítván a forrásba, megkérdezte, milyen jövõ vár rá. Alig telt bele egy perc, ismét felbukkant a babérlevél, egyetlen szó állt rajta: “Augustus”. Mikor valóban Augustus lett Hadrianusból, márvánnyal elfalaztatta a forrás száját, nehogy mások is megtudhassák, amit õ megtudott; mert az ilyenfajta orákulumok nem szolgálják az állam érdekeit. Szándékomban áll ismét megnyittatni a forrást, amennyiben kedvezõ ómeneket kapok.

A városi praefectus tapintatlanságában megmutatta nekünk a bazilikát, amely a gonosztevõ Babylas maradványait õrzi. Szomorúan néztem a látogatók hosszú sorát, amely arra várakozott, hogy bejuthasson. Hisznek a halott csontjainak gyógyító erejében, Apollón forrásának azonban a közelébe se mennek! A csontház környékén valóságos gyár állítja elõ a galileánus ereklyéket. Nyilván nem csekély haszonnal jár ez az üzlet. Lám, milyen babonásak az emberek!

Késõ délután lett, mire Apollón templomához érkeztünk. Hatalmas tömeg gyülekezett a templom körül, de egy sem azért, hogy hódoljon az isten elõtt. Egyszerû városnézõk voltak.

Beléptem a templomba, beletelt egy perc, míg szemem megszokta a félhomályt. Végre teljes szépségében kibontakozott elõttem Apollón óriás szobra. De azt is megállapítottam, hogy semmi elõkészület nem történt az áldozatomra. Megfordultam és menni készültem, amikor a templom túlsó végérõl két férfi sietett felém. Nagybátyám volt az egyik, a másik egy termetes férfi, aki súlyos zsákot cipelt.

Nagybátyám, aki még mindig kapkodta a levegõt a sietségtõl, közölte velem, hogy a férfi Apollón fõpapja. Fõpap! Helybeli iparos lehetett, akit a városi tanács azzal bízott meg, tartsa tisztán, söpörje ki a templomot, legyen gondja rá, hogy a szegények hálóhelynek, a szerelmesek találkahelynek ne használják, s be ne mocskolják, akiknek tele a hólyagjuk. S mivel a templomra egyedül neki volt gondja, egyben õ lett a fõpap is.

– Uram, nekünk, sajnos nincs pénzünk. Képtelem voltam elõkeríteni egy valamirevaló fehér ökröt, vagy akár kecskét is... Mert én mindig azt mondom, erre a célra éppúgy megfelel a kecske is, ha nem túl vén vagy leromlott. De tudtam, hogy felkeresel, uram, hát elhoztam ezt az állatot otthonról, nem is maradt már több. Nem éppen félelmetes, az igaz... – kibontotta a zsákot, és egy dühös, szürke liba került elõ belõle.

Nagybátyám jól ismert, sejtette, hogy nyomban ordítani kezdek, így hát sietett megelõzni:

– Most ez is megfelel, fõpap. Holnap aztán megtartjuk az igazi szertartást. Nézz utána és keríts elõ minél többet a régi papok közül, minden költséget én viselek. Korán reggel még egy próbát is rendezhetünk, azután... – így fecsegett Julianus nagybátyám, míg azt nem látta, hogy erõt vettem magamon. Megköszöntem a fajankónak a fáradságát, imádkoztam az istenhez és eltávoztam anélkül, hogy a libát feláldoztam volna.

Rosszkedvûen tértem vissza a palotába, ahol kellemes meglepetés várt. A nagy Libanius érkezett meg Antiochiából. Ez volt az elsõ személyes találkozásunk, és megvallom, valósággal izgalomba hozott. Libanius nemes megjelenésû férfi, õsz szakállt visel, és szemét hályog homályosítja el. Vak módra jár, de igaz filozófus létére soha nem panaszkodik. Csaknem éjszakáig hosszan elbeszélgettünk, és így ment ez majd minden este, míg Szíriában tartózkodtam. Boldogan neveztem ki quaestorrá, mert tudtam, hogy mindig erre a tisztségre vágyott.

Libanius: Furcsa, hogyan téved az emberek emlékezete. Soha nem kértem a quaestori tisztséget, egyetlen dolgot kértem, azt is Antiochia szenátusának unszolására, mégpedig azt, hogy én adhassam elõ a város panaszait a Szent Consistoriumban. Sokat dolgoztam ezen a múltban, igyekeztem megvédeni polgártársaim tetteit... sok esetben gaztetteit. Már a rossz emlékû október huszonkettedike elõtt is éreztem, hogy súlyos összeütközésre kerül majd sor a császár meg a város között és mivel egyformán szerettem mind a kettõt, már amennyire két dolog egyenlõ lehet a földön, úgy éreztem, alkalmas vagyok a békéltetõ szerepére. Szenátortársaim egyetértettek velem, Julianus úgyszintén. Van némi érdemem abban, hogy sikerült Antiochiát megmentem a vérfürdõtõl, amely bármelyik más császár uralkodása alatt feltétlenül bekövetkezett volna. Mindenesetre Julianus saját elhatározásából tett meg quaestorrá. Nem kértem ezt a tisztséget, amint semmiféle egyéb tisztséget sem. Hiszen lemondtam a praetori praefectus címrõl is, és ezt az egész világ tudja. Soha nem kerestem sem a címeket, sem a hivatalos rangokat.

Julianusszal kapcsolatos magatartásom éppen ellenkezõje volt Maximus viselkedésének. Én soha nem kívántam semmi elõnyt magamnak. Soha nem kértem audienciát, azt az egy esetet kivéve, mikor a város szószólójaként léptem fel. Julianus nem tért ki arra, hogy találkoztunk, ezért most én teszem meg, mert magatartásom kezdettõl fogva meghatározta személyes kapcsolatunk hangnemét. Sajnos, a sors akaratából barátságunk csak rövid lehetett.

Mikor Julianus Antiochiába érkezett, megvallom, azt vártam, hogy nyomban elküld értem. Évek hosszú során át leveleztünk egymással, és Nikomédiában jegyeztette elõadásaimat. Prózai stílusát az enyém mintájára formálta és engem ennél nagyobb elismerés nem is érhetett. De hetek teltek el és nem hívatott. Késõbb azzal mentegetõzött, oly sok irányú elfoglaltság osztotta meg figyelmét, hogy nem volt képes eszmét cserélni velem. Természetesen ezt megértettem. De valahogy olyasfélét éreztem, mint a büszke atya, akinek leghõbb óhaja, hogy tehetséges fiának sikerében gyönyörködhessen. Természetesen hallottam õt a szenátusban, de nem beszélhettem vele, pedig, abban a beszédében “Kelet koronája legfõbb ékességének” nevezett engem. Ezek után mindenki úgy kezelt, mint aki nagy kegyben áll – de meghívást mégsem kaptam a palotába.

Csak októberben hívott magához Julianuis, hogy aznap ebédeljek vele. Azt válaszoltam, hogy rossz egészségi állapotom miatt soha nem ebédelek, így is van: nehéz étel a nagy hõségben mindig súlyos fejfájást okoz nekem. Mikor aztán a következõ hétre Daphnéba hívott, elfogadtam az invitálást.

Az elmondottak világosan igazolják, hogy én sohasem futottam utána, inkább õ én utánam. Említést tesz a hályogról is. Nekem fogalmam sem volt róla, hogy ez ennyire feltûnõ. Akkoriban még elég jó volt a látásom. Ma már csaknem vak vagyok.

Valósággal elbûvölt Julianus, mint szinte mindenkit. Hihetetlenül értett a hízelgéshez, de volt benne mindig annyi ízlés és tapintat, hogy kellemes hatást keltsen és nem fordítva.

Sajnos, Julianus nagyon élvezte, ha egész éjjel fennmaradhatott, én éppenséggel nem: így aztán folytonosan kimentettem magam, mindig akkor, mikor õ elemében volt. Még így is volt alkalmunk részletesen megbeszélni munkámat, és nagy megtiszteltetésnek vettem, mennyire megtartotta emlékezetében. Vitatkoztunk Iamblikhoszról és Platónról is.

Végül sor került arra, hogy megfelelõ áldozatot mutassak be Apollónnak: ezer fehér madarat. Ez csaknem az egész napot lefoglalta. Utána betértem a templomba, hogy orákulumot kérjek. Feltettem néhány kérdést, melyeket itt nem jegyzek fel, de a papnõ nem válaszolt. Csaknem egy óráig mély hallgatásba merült. Amikor végre megtörte a csendet, az isten hangja szólt belõle: “Csont és tetem. Nem hallanak engem. Vér folyik a szent forrásból.” Csak ennyi. De nekem elég volt, tudtam, mi a teendõm. Mikor kiléptem a templomból, nagy tömeget találtain a kapu elõtt. Megtapsoltak. Megálltam, és az út túloldalán álló csontházra tekintettem, mely minden romlás okozója. Nagybátyámhoz fordultam:

– Azt kívánom, hogy holnapra távolítsák el ama galileánus Babylas csontjait.

– Eltávolítani Babylast? – nagybátyám rosszkedvûen fogadta intézkedésemet. – De hiszen ez egyike leghíresebb szentélyeiknek. Egész Ázsiából tódulnak ide az emberek a szent..., illetve a püspök maradványaihoz.

– Ezután is mindenki megérintheti õket, bárki, aki óhajtja. Csak nem itt, nem Daphnéban, mert ez Apollón szent helye.

– Ebbõl baj lesz, Augustus.

– Lehet. De még nagyobb baj lesz, ha Apollón szavának nem engedelmeskedünk.

Nagybátyám komoran meghajolt, átvágott az úton, és bement a csontházba.

Éppen beszállni készültem hordszékembe, mikor a tömeg elsõ sorában zsidó vének csoportjára lettem figyelmes. Intettem nekik, hogy jöjjenek közelebb. Egyikük történetesen pap volt; évõdve kérdeztem tõle:

– Miért nem csatlakoztatok hozzám, mikor bemutattam az áldozatot?

– Az Augustus bizonyára tudja, hogy ezt mi nem tehetjük. – A pap merev volt, kísérõi idegesek. Császári elõdeim sokszor mészároltattak le zsidókat, mert nem voltak hajlandók részt venni az állam vallási szertartásaiban.

– De nyilván ti is többre becsülitek Apollónt... annál! – S a tér túloldalán álló csontházra mutattam. Az öreg mosolygott:

– Az Augustus nyilván azt is tudja, hogy ez is ama kevés dolog közé tartozik, amelyre nem kényszerítettek bennünket.

– De nekünk legalább az ellenségünk közös – mondtam elég hangosan, annak tudatában, hogy körülöttünk mindenki hallja, és szavaimat hamarosan ismételgetik majd a birodalom egyik végétõl a másikig. Az öreg nem felelt, csak mosolygott, én pedig így folytattam: – Ti is bemutathatnátok néha áldozatot. A ti istenetek igaz isten.

– Augustus, mi csak egyetlen helyen mutathatunk be áldozatot. A jeruzsálemi templomban.

– De azt lerombolták.

– Ezért nem mutatunk be többé áldozatot.

– És ha újjáépítenék a templomotokat?

– Akkor hálaáldozattal mondanánk köszönetet a mi Istenünknek.

Mire beszálltam hordszékembe, félig készen állt a tervem.

– Keress fel engem Antiochiában – mondtam az öreg zsidónak.

A Názáreti megjövendölte, hogy a zsidók temploma mindörökre elpusztul: halála után Titus valóban fel is égette. Ha én most újjáépíttetem, a Názáreti hamis prófétának bizonyul. Örömmel adtam hát ki a parancsot, hogy építsék újjá a templomot. Továbbá nem is találhatnék a galileánusokkal szemben jobb szövetségeseket a zsidóknál, akik iszonyodva tapasztalják napról napra, hogy szent könyvüket eltorzítják az istenember követõi.

Priscus: Julianuis nem tesz több említést az ügyrõl, de mikor parancsot adott a zsidók templomának újjáépítésére, nagy felháborodást váltott ki a keresztényekbõl, õk gyûlölik a zsidókat, részint mert rossz a lelkiismeretük, hiszen még az istenüket is ellopták tõlük, de fõképpen azért, mivel tisztában vannak azzal, hogy a zsidók mindenkinél jobban átlátják, miféle zavaros képtelenség az egész kereszténység. Ha valóban újjáépítenék a zsidók templomát, nemcsak Jézus bizonyulna hamis prófétának, de a keresztényeknek ismét veszedelmes ellenséggel kellene szembenézniük Jeruzsálemben. Valamit tehát tenniük kellett, tettek is. A hiteles történet régi barátomtól, Alypiustól származik, akit a császár a jeruzsálemi templom újjáépítésével bízott meg. Julianus caesarsága idején Alypius vice-praefectus volt Britanniában. Új megbízatásért ment Antiochiába, és ott gyakran találkoztunk, mivel õ éppannyira hódolt a testi örömöknek, akár én. Egy éjjel együtt látogattuk végig a Szingon utca valamennyi bordélyházát. De megkíméllek a részletes beszámolótól, mert az ma egy vénember hiú dicsekvésének hatna.

Libanius: Ezért a kegyért hálát adok az égnek.

Priscus: Julianus a templom újjáépítésére Jeruzsálembe küldte Alypiust, nyílt császári parancslevéllel, amely mindenben szabad kezet biztosított neki. A kormányzó segítségével rögtön munkához látott, a helybeli zsidók lelkes örömére, akik nyomban vállalkoztak rá, hogy elõteremtik a szükséges pénzt. S ekkor bekövetkezett a “hírhedt” csoda. Egy reggel gomolygó lángok törtek elõ a lerakott kövek körül, a hirtelen feltámadt északi szél tovább terjesztette a tüzet, a munkások pedig rémülten menekültek a helyszínrõl. Ez véget vetett az ügynek. Alypius késõbb megállapította, hogy keresztények naftával telt csöbröket helyeztek el a romok között úgy, hogy mikor egyet meggyújtanak, nyomban átterjedjen a tûz a másikra, azt a benyomást keltve, mintha démonok tombolnának.

Egyedül az északi szél nem volt “betervezve”, bár lehetséges, hogy azt Jézus küldte prófétai hírnevének védelmében. Én mindenesetre valószínûnek tartom, hogy a véletlen mûve volt. Újabb tervek készültek el azzal, hogy tavasszal ismét megkezdik az építkezést, de akkorra már késõ volt.

Másnap október huszonkettedikére virradtunk. Hajnalban vagy ezer galileánus gyûlt össze, hogy a néhai Babylas földi maradványait elszállítsa abból a szentélybõl, amelyet Gallus építtetett. Mindent gondosan megrendeztek. Tudom, mert magam is ugyanaznap tértem vissza a városból, s láttam a menet vonulását a hamvakkal.

A galileánusok, férfiak, nõk egyaránt mély gyászba öltözve, buzgó áhítattal vitték a kis kõládat, amely a gazember maradványait zárta magába. Rám nem nézett senki, mindenki lesütötte a szemét, de a kedvemért gyászéneket zengtek, körülbelül így: “Átkozott, ki faragott képet imád, és maga is halványként tetszeleg.” Mikor ezt meghallottam, megsarkantyúztam lovamat, és elébük ugrattam egész kíséretemmel, így aztán sikerült jókora porfelhõt vernünk, ami némileg beléjük fojtotta az éneket. A legjobb hangulatban érkeztem vissza Antiochiába.

Másnap értesültem az éjszaka folyamán történtekrõl. Nagybátyámat küldték hozzám, hogy errõl beszámoljon, más nem merte vállalni a feladatot.

– Augustus... – nagybátyám hangja elakadt az idegességtõl. Intettem, hogy üljön le, de állva maradt, s egész testében reszketett.

Letettem a levelet, melyet éppen olvastam:

– Bátyám, mi bajod? Betegnek látszol. Okvetlenül vizsgáltasd meg magad Oribasiusszal.

– Apollón templomát...

– Szerzett valami füvet, amit a perzsák használnak. Azt mondja, egy éjszaka alatt megszünteti a lázat.

–... felgyújtották!

Mint a bõbeszédûek általában, oda tudok figyelni mások szavára olyankor is, amikor a magam mondókáját hadarom.

– Micsoda? Felgyújtották? A galileánusok?

Nagybátyám lemondó kézmozdulatot tett:

– Nem tudja senki. A tûz éjfél elõtt kezdõdött. A templom porig leégett. Eltûnt a föld színérõl.

– És Apollón szobra?

– Elpusztult. Állítólag csoda folytán.

Uralkodtam magamon. Sokszor tapasztaltam már, hogy a düh (mely kis dolgokban valósággal elveszi az ember eszét) nagy pillanatokban végsõkig élesíti az elmét.

– Küldjétek elém a püspököt! – parancsoltam kurtán.

Nagybátyám távozott.

Hosszú ideig ültem egymagamban, és kibámultam a síkságra. Nyugaton vérvörösen függött a nap gömbje. Egy vízió néhány pillanatára beleéltem magam az igazi zsarnok szerepébe. Vérpatakok folynak Antiochia utcáin, vér fröccsen a falakra, árkádokra, bazilikákra... Gyilkolok, gyilkolok, egyre csak gyilkolok... S hogy élveztem ezt a víziót! De az õrület hamarosan kitisztult a fejembõl, s megvilágosodott elõttem, hogy egyéb fegyverekhez is folyamodhatom, mint a kard.

Megérkezett Meletius püspök. Finoman tud ironizálni, elegánsan, abban a bizonyos alexandriai modorban. Galileánus fõpap létére szokatlanul csiszolt görög nyelvet beszél, s méghozzá az ékesszólás tehetsége is megadatott neki. Én azonban nem adtam neki alkalmat, hogy élhessen vele. Abban a pillanatban, mikor szónokolni kezdett, nyílt tenyérrel az asztalra csaptam. Akkorát szólt, mint a mennydörgés. Ezt a fogást egy etruszk paptól tanultam, aki nemcsak azt mutatta meg nekem, hogyan idézhetek elõ félelmetes hangot boltozatos tenyérrel, hanem azt is, hogyan lehet tömör fadarabot puszta tenyéréllel kettétörni. Megtanultam az elsõ fogást, de a második kipróbálására még nem volt mersz bennem, noha rendkívül hatásos volt, mikor az etruszk bemutatta, minden mágikus fogás nélkül. Meletiusnak ijedtében a lélegzete is elakadt.

– Ti fölégettétek a világ egyik legszebb templomát!

– Augustus, hidd el nekem, nem mi...

– Ne próbálj gúnyt ûzni belõlem! Nem lehet véletlen mûve, hogy azon a napon, mikor bûnös elõdöd maradványait Daphnéból Antiochiába vittétek, hét évszázad óta fennálló szent templomunk a tûz martaléka lett.

– Augustus, én nem tudtam róla semmit...

– Helyes! Mégis haladunk valamennyire. Az imént így feleltél: “Mi”, most azt mondod: “én”. Nagyszerû. Hiszek neked, ha nem hinnék, a mai napon olyan vadonatúj csonthalmazt teremtenék, melyet híveid sokáig imádhatnának.

Önkéntelenül eltorzult az arca. Egyébként is van egy kis idegrángása. Szólni próbált, de nem jött ki hang a torkán. Akkor ismertem meg, mit érezhettek a zsarnokok az én helyemben. A düh valóban remek és lelkesítõ érzés, bár a lélekre veszedelmes.

– Holnapra elõállíttatod a tetteseket a praetori praefectus elé. Ügyüket szabályos tárgyaláson vizsgáljuk ki. Természetesen ti fedezitek a templom újjáépítésének minden költségét. S mivel lehetetlenné tettétek, hogy mi imádkozhassunk a templomunkban, mi is lehetetlenné tesszük ugyanezt a magatokéban. E pillanattól fogva zárva marad a katedrális. Nem tarthattok semmiféle istentiszteletet. Minden kincseteket lefoglaljuk, zálogul a felégetett templom helyreállítási költségeire.

Felálltam.

– Értsd meg, püspök, én nem kívántam, hogy harcban álljunk egymással. Amit mondtam, komolyan gondoltam: mindenféle hitet egyformán elismerek, mindegyiknek szabad gyakorlást biztosítok. Most sem kérünk egyebet, csak ami a mienk volt. És nem veszünk el tõletek semmit, ami jogosan a tietek. De vésd eszedbe, püspök, ha csapást mértek rám, nem csupán földi hatalmasságra sújtotok le, pedig ez is elég szörnyûséges, hanem az igaz istenekre is. És ha nem is tartjátok õket igaz isteneknek, ha megátalkodott ateisták vagytok is, magatartásotokkal a Názáreti tanításaival szegültök szembe, pedig állítólag követitek õt. Hipokriták vagytok! Könyörtelenek vagytok, ragadozók vagytok, vadállatok vagytok!

Mint mindig, ezúttal is többet mondtam, mint szerettem volna. De azért nem bántam meg. A püspök reszketve és szó nélkül távozott. Bizonyára eljön a napja, mikor közzéteszi vitriolosan maró szónoklatát, melyet ez alkalommal arcomba vágott –, mert ezt fogja hazudni. A galileánusok büszkén hirdetik rettenthetetlen bátorságukat, különösen ha a császár az ellenfelük. Csakhogy az ilyen vakmerõ szónoklat többnyire késõbbi idõpontban keletkezik, sõt, nemritkán egészen más személy fogalmazza õket.

Magamhoz hívattam Salutiust, és parancsot adtam az Aranyház bezáratására. Már megkezdte a nyomozást a tûzeset ügyében, és remélte, hogy néhány nap múlva sikerül letartóztatnia a fõkolomposokat. Azt azonban nem hitte, hogy Meletiusnak valami köze volna a dologhoz. Én ebben nem voltam ennyire bizonyos, de az igazságot valószínûleg soha nem tudjuk meg.

Egy hét múlva többeket letartóztattak. A gyújtogatásért egy Theodorus nevû bigott fiatalember bizonyult felelõsnek, aki a daphnéi csontház egyik presbitere volt. Mikor kínvallatás alá vetették, ugyanazt énekelte, amit a galileánusok kántáltak az Antiochiába vezetõ úton, mikor velem találkoztak. Bár nem ismerte be, kétségtelenül bûnös volt. Salutius ezek után vizsgálóbizottságot nevezett ki. A tanúkihallgatások során mindenki elképedésére Apollón úgynevezett papja (az, aki libát hozott nekem áldozat céljára) valamennyi igaz isten nevére megesküdött, hogy a tûz véletlenül keletkezett, és a galileánusok nem vonhatók felelõsségre. Noha õ volt a templom õre, a galileánusok zsoldjában állt, s mivel Antiochiában “Apollón papjaként” ismerték, tanúvallomása hozzájárult az egész ügy elködösítéséhez.

A mai napig sem tudtam annyira erõt venni magamon, hogy ismét felkeressem Daphnét. Végül is én voltam egyike az utolsóknak, akik e csodálatos templomot láthatták. Nem hiszem, hogy el tudnám viselni a leégett falak, kormos oszlopcsonkok látványát, és hogy a templomra csak az ég borít tetõt. Mindenesetre Antiochiában az Aranyház mindaddig zárva marad, míg a mi templomunk újjá nem épül. Sokat panaszkodnak emiatt. Annyi baj legyen.

Priscus: Nem sokkal a tûzeset után érkeztem meg. Tanfolyamom az év végével befejezõdött, és Konstantinápolyból nyolc nap alatt tettem meg az utat Antiochiába, ami kitûnõ teljesítménynek mondható. Julianus annyira megreformálta az állam közlekedési rendszerét, hogy valósággal élvezet lett az utazás. Sehol sem akadt püspök útitársam, de több újonnan kinevezett fõpappal találkoztam, és bevallom, már-már kezdtem hinni, hogy a keresztény vallásnak befellegzett. Gondolom, ha Julianus sokáig él, körülbelül úgy alakulnak az ügyek, mint Constantius alatt, azzal a különbséggel, hogy nem a Szentháromság mibenlétérõl hallgatnánk unalmas vitákat, hanem Zeusz nemi életét tárgyalnánk... Valóban kellemesebb, gondold csak meg, de lényegileg ugyanaz.

Azt tapasztaltam, hogy Julianus erõsen megváltozott. Te ezt bizonyára nem vetted észre, mert gyakran voltál együtt vele, és azelõtt nem is ismerted. Nem tûnhetett fel neked, milyen ideges és rosszkedvû lett. A templom felgyújtása az õ szemében nem csupán szentségtörés volt, hanem egyenesen felségsértés az õ uralmával szemben. Mindenkor gondot okozott neki, hogy egyensúlyban tartsa kettõs szerepét: a filozófusét és az uralkodóét. Az egyiknek megbocsátónak és kiengesztelõnek kell lennie, a másik viszont nem tehet egyebet, meg kell követelnie, hogy engedelmesen szolgálják, ha másként nem megy, vér árán is.

Antiochiába érkezésem elsõ napján Julianus azon erõsködött, hogy kísérjem el a színházba.

– Legalább beszélgethetünk, ha nagyon ostoba a darab, – mondta.

Történetesen én nagyon kedvelem a komédiát, különösen a vaskos bohózatot. Nem lehet egy éle olyan régi és elkoptatott, hogy mulatságot ne találjak benne, ha nagyon ismert, annál inkább. Aznap este A békák szerepelt mûsoron, Arisztophanész komédiája. Julianust bosszantotta, pedig a szerzõ olyan remekül karikírozza az irodalmi stílust, hogy élveznie kellett volna. Julianusban volt humorérzék. Talpraesetten vágott vissza unalmas ala koknak, nagyszerû utánzó képessége volt, és szeretett nevetni. Másrészt állandóan élt benne szent küldetésének tudata, s emiatt ügyelt arra, hogy a tréfa éle ne forduljon személye ellen. A hõsök nem állják a gúnyt, Julianus pedig igazi hõs volt, talán az utolsó valóságos nagy alakja az emberiségnek.

Boldog voltam, hogy azon a napon Antiochiában lehettem. Élveztem a bágyasztó meleget, az illatosított embereket, a tágas utcákat... Amint látod, engem városodnak éppen fényûzõ és “elpuhult” szokásai ragadnak el. Ha pénzem volna hozzá, még ma is hajlandó volnék odaköltözni. Mennyire irigyellek téged!

Kitûnõ hangulatban érkeztünk a színházba. Julianus is mintha a régi lett volna akkor, sokat beszélt, jókedvûen integetett a nézõtérre, ahonnan megéljenezték. Egyszer csak az olcsó ülõhelyek felõl kiáltozni kezdtek: “Augustus! Augustus!” Majd harsogni kezdett egy szavalókórus: “Bõségesen van minden, csak nem tudjuk megfizetni.” Így ment ez vagy félóráig, egyre nagyobb hangon, míg valósággal úgy éreztük, hogy az egész színház ugyanezt ordítja. Végül Julianus magához intette testõrsége parancsnokát. Száz gárdista olyan hirtelen jelent meg a színen, mintha megrendezett mûsorszám lett volna, és kivont karddal felsorakozott a császári páholy elõtt. Nyomban csend lett, és az elõadás kissé nyomott hangulatban elkezdõdött. Másnap kitörtek az éhségtüntetések, de ezekrõl te, mint quaestor feltétlenül sokkal többet tudsz nálam.

Libanius: Az emberi társadalom sajátságos vonása, hogy úgyszólván soha nem folyamodik preventív intézkedésekhez a katasztrófa elhárítására, akkor sem, ha teljesen nyilvánvaló a közelgõ veszedelem. Mikor elmaradt a márciusi esõzés, mindenki tudta, hogy rossz lesz a termés: májusban világosan látták, hogy szûkösen leszünk élelemmel, és júniusra biztosra vehetõ az éhínség. Sokszor felmerült ez a kérdés a szenátus vitáiban, a piacon a nép alig beszélt másról, mint a vészes szárazságról, mégsem történt semmi. Fel sem merült az a gondolat, hogy más országokban gabonát kellene vásárolni. Mindnyájan tisztán láttuk, aminek be kellett következnie, mégsem cselekedett senki. Az ilyen dolgokban könyörtelen állandóság tapasztalható, amely méltán képezhetné egy filozófus vizsgálódásainak tárgyát. Julianust balsorsa hozta Antiochiába éppen abban az idõszakban, mikor az ínség bekövetkezett. Nem hibáztatható sem a szárazságért, sem a városatyák mulasztásáért, az antiochiaiak mégis (címerükül joggal választhatnák a bûnbakot) õt okolták az éhínségért.

Azt állították, hogy tekintélyes hadseregének elszállásolása és élelmezése hajtotta fel az árakat, és ez vonja el elõlük az élelmet. Bizonyos cikkekben valóban így volt, a legfontosabb élelmiszer, a gabona tekintetében azonban nem: a hadsereg gabonaszükségletét egyenesen Egyiptomból hozták be. A város lakossága azonban kárörömmel szidalmazta Julianust. Mért? Meletius püspök kinyilatkoztatta, hogy Julianus sorsa beteljesült, amikor szent Babylas maradványait eltávolíttatta Daphnéból. Ez a sajátságos álláspont meglep. Meletius azt is állítja, hogy a lakosság azon a napon fordult szembe Julianusszal, amikor bezáratta a katedrálist. Ezt sem hiszem. Természetesen akadtak, akik megbotránkoztak, de az antiochiaiak sohasem voltak hitbuzgó keresztények; nem buzgók ezek semmiben sem, csak az élvezetek hajhászásában. Mivel pedig nem akarták vállalni a felelõsséget az éhínségért, inkább Julianusra hárították, aki különben is nevetségessé vált szemükben az örökös áldozataival meg az õsi szertartások nagyszabású felélesztésével.

Megvallom, már akkoriban is éreztem, hogy ezt a dolgot eltúlozza Julianus. Daphnéban egyszer ezer fehér madarat áldozott, a jóég tudja, mibe kerülhetett! Aztán száz ökröt áldoztak Zeusznak, késõbb négyszáz tehenet Kübelének. Ez különben is botrányos ügy volt. Az utóbbi években Kübelé szertartásai magántermészetûvé váltak, minthogy sok szertartás sérti az emberek erkölcsi érzékét. Julianus nyilvánossá tette a szertartásokat, és mindenki megbotránkozott, amikor a vallási elõírás szerint száz ifjút megkorbácsoltak a papnõk. Sokat ártott az ügynek, hogy az ifjak éppenséggel nem vallásos érzésbõl vetették alá magukat a szertartásnak, hanem pusztán a császár kegyeit keresték, a papnõk viszont csaknem kivétel nélkül az újonnan felavatottakból kerültek ki. Mindez azzal a szerencsétlen következménnyel járt, hogy több ifjú súlyosan megsérült, a papnõk közül pedig igen sok elájult a vér látványától. A befejezõ szertartások obszcénitásba fulladtak. Julianus azonban kérlelhetetlen állhatatossággal haladt tovább az útján, mivel szerinte nem számít, milyen riasztóan hat manapság egyik-másik szertartás; valamennyi azt a célt szolgálja, hogy az emberiségnek ki kell engesztelnie az isteneket. Minden õsi szertartásban fellelhetõ belsõ logikája és hatóereje. Véleményem szerint Julianusnál egyetlen nagy hiba volt: a túlzott sietség. Mindent egyszerre akart helyreállítani. Néhány hónap alatt akarta megtenni az utat visszafelé Augustus korába. Ha évek állnak rendelkezésére, bizonyára sikerül felújítania a régi vallásokat. A nép áhítozik erre. A kereszténység nem nyújt nekik eleget, bár mondhatom, a galileánusok szemérmetlen vakmerõséggel használják fel a maguk céljaira szent szertartásainkat és ünnepségeinket. Ez félreérthetetlen jegye annak, hogy a kereszténység hamis hit, idõleges emberi alkotás és nem a természetbõl fakadt az örökkévalóság számára.

A kereszténység törekvése kezdettõl fogva arra irányult, hogy csillapítsa az emberek halálfélelmét. Az Eggyel való egyesülésre irányuló örök emberi vágyat azonban nem tudják kielégíteni, ennek a módját nem találták meg. Mi elérjük ezt misztériumainkkal, amit a keresztények irigyelnek tõlünk. Hajlandó vagyok annyit elismerni a keresztényekrõl, hogy az õ tanításuk is egyike a tudáshoz vezetõ utaknak. Azt azonban semmiképp sem fogadom el, hogy ez az egyetlen út, amint õk hirdetik. Ha így lenne, miért vesznek át oly mohón annyi mindent tõlünk? De mindennél jobban zavar az a különös lemondó reménytelenség, amivel az evilági életet kezelik, meg az érthetetlen lelkesedésük a túlvilágért. Természetesen, az örökkévalóság sokkal nagyobb szabású, mint egy ember életének rövid szakasza. De teljesen az örökkévalóság gondolatában élni – ez korlátozza a lelket és nyomorúságossá teszi a mindennapi létet, mert az ember tekintetét állandóan máshova szegzi, nem erre a gyönyörû világra, hanem ama sötét kapura, amelynek küszöbét egy napon valamennyien átlépjük. A keresztények gondolkodásának középpontjában a halál áll, csaknem annyira, mint a régi egyiptomiaknál. Eddig még nem sikerült köztük egyet is találnom – még kedvenc tanítványom és jóbarátom, Basilius sem kivétel –, aki hitébõl örömet és megkönnyebbülést merített volna. Egyiküknél sem találtam meg azt az érzést, hogy egy a teremtéssel, hogy örömét leli abban, ami megteremtetett; vagyis azt az örömöt, melyben mindenki részesül, aki Eleusziszban átéli azokat a napokat és éjszakákat. Engem zavar a keresztény érzésvilág szigora. Helytelenítem, hogy elvetik ezt a világot az utána következõért, amelynek létezése, hogy tapintatosan fejezzem ki magam, nem teljesen bizonyos. És szembe kell szállni velük dölyfösségük miatt is, amely szerintem sokszor az õrülettel határos. Azt állítják, egyetlen út van, egyetlen kinyilatkoztatás: az övék. Hangzatos intelmeikben sehol nem fedezhetõ fel Platón bölcsességének szerénysége, sem a test és szellem õsi világának öröme, amelyet Homérosz énekelt meg. Kezdettõl fogva az átok és a szemrehányás a keresztény stílus leggyakoribb eleme, és ezt a zsidóktól örökölték, akiknek emberi és szellemi fegyelmezettsége bámulatos ugyan, de az örökös keserûség valósággal gúzsbaköti õket.

Nem látom, mi jó származhat valaha is a kereszténységbõl, bármennyit olvaszt is magába õsi szokásainkból és bármennyire igyekszik is saját céljaira felhasználni a hellén szellemet és logikát. Afelõl most már nincs kétségem, hogy végül a keresztények emelkednek felül. Julianus volt végsõ reménységünk, de túl korán szállt sírba. Valami hatalmas és ártalmas erõ lépett e régi világ életébe. Szomorúan gondolok Szophoklész szavaira: “örök törvény a halandók életében, hogy ha valami nagy dolog megvalósul, mindig átok kíséri.”

Figyelemre méltó, hogy ez a halálkultusz éppen akkor ver gyökeret, mikor barbárok gyülekeznek határaink körül. Valahogy összeillik a kettõ: ha már a mi világunk bukásra ítéltetett (s bizonyos vagyok benne, hogy így van), akkor azoknak az örökösei, akik e csodálatos civilizációt létrehozták és nagyszerû mûvészetet teremtettek, ne értsenek a mûvészethez, imádjanak egy halottat, vessék meg ezt az életet egy ismeretlen örökkévalóság kedvéért, mely ama sötét ajtón túl vár rájuk. De íme, beleestem régi hibámba, a szószátyárságba. Valósággal szónoklatot tartottam, holott maradnom kellett volna a témánál: Julianus Antiochiában.

A nép nemcsak tékozlónak és nevetségesnek tartotta Julianus folytonos áldozati körútjait. A gall csapatok viselkedése is általános felháborodást keltett, mert azok minden áldozatnál megjelentek, mintha az isteneket tisztelnék, pedig valójában csak a lakomát várták, amelyen felhabzsolták a gõzölgõ húst. Abban a pillanatban, hogy Julianus elhagyta a templomot, a katonaság felfalta az áldozati állatokat és utána döntötték magukba az italt: eszméletlenségig! Mikor egy-egy magatehetetlen, holtrészeg légionáriust végighurcoltak az utcán, az emberek megjegyezték: “Ismét imádkozott a császár!” Ez nem nagyon vált a hellenizmus javára Antiochia lakosai elõtt, mert azok minden bûnre hajlamosak, de soha nem isszák le magukat és mélységesen lenézik, aki megteszi.

A templom felégetése ügyében lefolytatott perek is szembefordították a várost Julianusszal. Nekem akkor quaestori minõségemben bárki másnál inkább módomban volt betekinteni az ügybe. Julianus õszintén meg volt gyõzõdve róla, hogy a keresztények gyújtogattak, bár ezúttal (valószínûleg) ártatlanok voltak. Hosszú évek múltán alkalmam volt beszélgetni Apollón úgynevezett papjával, és akkor elmondta nekem, amit annak idején az ítélõszék elõtt elhallgatott.

Október huszonkettedikén, nem sokkal azután, hogy Julianus elhagyta a templomkörzetet, megérkezett Aszklépiadész filozófus abban a reményben, hogy még találkozhat a császárral. Mivel már nem találta ott, bement a templomba és ajándékként Caelestis istennõ remek kis ezüst szobrát helyezte el Apollón lábánál, a fából készült korláton belül. Számos mécsest is gyújtott, körberakva velük a szobrot. Ezek után távozott. Ez alkonyatkor történt. Éjfél elõtt a kialvó mécsesek szikrát vetettek, s ettõl meggyulladt a fakorlát. Száraz idõszakban történt, szeles éjszakán és a cédrusfa korlát nagyon régi, száraz volt. Kigyulladt a templom. Ha ez az ostoba fajankó közli az igazságot Julianusszal a letartóztatások elõtt, minden bajt megelõz, de a szerencsétlen éppúgy félt a hellénista császártól, mint a keresztényektõl.

Gyászos eset volt. Szerencsére nem került sok ember életébe. A keresztényeket nem érte súlyosabb veszteség, mint a katedrális bezárása. Késõbb a püspökök népes küldöttsége kereste fel Julianust azzal a panasszal, hogy súlyos sérelmeket okoz nekik, mire a császár kissé ironikusan válaszolt:

– De hiszen nektek kötelességetek türelemmel viselni az efféle “üldözéseket”. A másik orcátokat is oda kell nyújtanotok, mert így parancsolja nektek a ti istenetek.

Késõ õsszel, nyilvános helyen, nagy tömeg panaszolta fel nekem kórusban, hogy bõségesen van minden, de nem tudják megfizetni, olyan magasak az árak. Ezzel félreérthetetlenül arra utaltak, hogy Antiochia gazdag osztálya mindenre képes, csak minél több pénzt lásson, még annak árán is, hogy tulajdon népük éhínségre jut. Pontosan hét évvel ezelõtt hasonló helyzetbõl húztak bõséges hasznot, és a nép fellázadt. Pusztult az emberélet és a vagyon. Azt hinnõk, a polgárok tanultak valamit ebbõl a nem is régi históriából. Nos, nem tanultak.

A tüntetést követõ napon magamhoz hívattam a város vezetõ embereit. A tanácskozás elõtt Félix comes hosszasan kioktatott. Bevonultunk egy üres tanácsterembe, nagy halom papiros tornyosult közöttünk az asztalon. Diocletianus bronzszobra megvetõen tekintett le ránk. Õ nagy élvezettel birkózott hasonló problémákkal, de én kevésbé.

– Ez a számoszlop, Augustus, azt mutatja, hogy egy évszázadon át miként hullámzott a gabona ára, nemcsak évrõl évre, hanem hónapról hónapra is – magyarázta a comes, aki úgy élvezte a számsorokat, mint mások Platónt vagy Homéroszt. – Ugyanígy feltüntettem a pénz értékének változásait is. Ezek az adatok itt vannak – mutatott egy másik pergamenre és fürkészve nézett rám, hogy figyelemmel hallgatom-e.

Félix comes mellett hasonló érzés fogott el, mint gyerekkoromban, amikor Mardonius oktatott. De el kell ismernem, kiváló útmutatónak bizonyult számomra a pénz rejtélyes alvilágában. A comes, akárcsak Diocletianus, az árak rögzítésében látta a válságból kivezetõ utat. Egész sor bizonyítékot hozott fel saját tapasztalatából, hogy ez a rendszer általános fellendülést okozna. Mikor mellette voltam, mindig meggyõzött az igazáról, de a pénzügyek terén pillanatnyilag úgy állok, hogy bárki bármirõl meggyõzhet. Egy ragyogó, bár számomra nagyjából érthetetlen megbeszélés folyamán Félix azt tanácsolta nekem, hogy rögzítsem a gabona árát, tíz mérõért egy ezüst alapon, ami Antiochiában elég tisztességes ár, ezt az árszintet szigorúan tartjuk és nem tûrjük, hogy a kereskedõk hasznot húzzanak az idõleges csekély kínálatból. Elvileg egyetértettem Felixszel, csupán egy megjegyzésem volt:

– Nem kellene inkább engedélyeznünk, hogy a szenátus rögzítse az árat? Hogy a szenátus maga korlátozza tagjait?

Félix comes olyan szánakozó pillantást vetett rám, mint Mardonius, mikor valami nagy ostobaságot mondtam.

– Nem várhatod el a farkastól, hogy ne falja fel az ártatlan báránykát. Ilyen a természete. Ezeknek meg az, hogy annyi hasznot harácsoljanak össze, amennyit tudnak.

Akkor azt hittem, nincs igaza, de bebizonyosodott, hogy minden úgy van, ahogy mondta.

A megjelölt órában Antiochia vagy háromszáz vezetõ polgára gyûlt össze a nagy tanácsteremben. Egyik oldalamra Felixet, másikra Salutiust ültettem. Mint a Kelet comesének, Julianus nagybátyámnak kellett volna elnökölnie, de beteg volt. Az antiochiaiak jóképû, szertartásos, elpuhult emberek, s nagyon szeretik illatosítani magukat. Olyan illatot árasztottak, mint Daphné háromszáz kertje együtt: a fülledt helyiségben fejfájást kaptam az erõs illatszerektõl.

Egyenesen a tárgyra tértem. Hivatkoztam a legújabb, aznap reggeli gabonaárra, majd így folytattam:

– Ti háromszor annyit követeltek a néptõl, mint amit a gabona ténylegesen megér. Az élelemben hiány mutatkozik, de ha értesüléseim helyesek, azt a hiányt mesterségesen idézték elõ. Úgy mondják, bizonyos üzérkedõk visszatartják a gabonát a piacról, hogy majd a kiéhezett nép kétségbeesésében bármi árat megadjon érte. – Szavaimat zavart torokköszörülés és jelentõs összenézés kísérte. – Én persze, nem hiszem el ezeket a meséket. Hogy is lenne képes egy város vezetõsége kizsákmányolni tulajdon népét? Idegenek képesek rá. Még a császári udvar is. – Erre halotti csend következett. – Ti a saját fajtátokkal szemben semmiképpen, mert ti emberek vagytok, nem vadállatok, hogy felfaljátok a gyengébbeket.

Miután így megnyugtattam õket, óvatosan körvonalaztam Félix comes tervét. Míg szóltam, neki is mozgott az ajka, halkan mondta magában az érveket, melyeket néhány perccel elõbb tanultam tõle. A polgárok zavarba jöttek. Csak mikor már a kellõ feszültséget észleltem rajtuk, jelentettem ki: – Most már tudom, számíthatok rá, hogy helyesen fogtok cselekedni. – Kijelentésemet hosszú sóhaj követte: megkönnyebbültek. A város praefectusa válaszolt szavaimra:

– Számíthatsz ránk, uram. Minden jelenlevõ nevében kijelenthetem, a gabona árát a szokásos szinten fogjuk tartani, ámbár számításba kell venni, hogy valóban hiány mutatkozik...

– Hány véka? – vágtam közbe.

A praefectus pár percig tanácskozott néhány markáns arcú férfival, majd jelentette:

– Négyszázezer véka, uram!

Salutiushoz fordultam:

– Azonnal küldj el Khalkiszba és Hierapoliszba. Ott bõven van gabona. Vásárold fel a rendes áron.

Feltekintettem Diocletianusra: a szépen metszett arc fenségesen, de megvetõen tekintett rám. Mennyire hitványnak látta az emberi nemet!

Mikor Antiochia polgárai eltávoztak, Félix odajött hozzám:

– Pontosan azt tetted, amit nem kellett volna! Én sokkal jobban ismerem õket, mint te. Most majd eldugják a gabonát, mesterséges éhínséget idéznek elõ, aztán majd elõjön az áru, és még drágábban adják el. Ha pedig vitába szállsz velük, ezt felelik: “Hiszen ez mindig így volt. Az árak mindig maguktól alakulnak. Nem kell beavatkozni. Hagyatkozz az adásvétel törvényszerûségeire.” Nos, figyelj rám...

Hosszú mutatóujját felemelve, neki akart kezdeni mondókájának, de hirtelen megdermedt, és különös kifejezés ült ki az arcára.

– Mi a bajod?

Sápadtan nézett rám. aztán végigsimította a hasát.

– A hal, Augustus.. – Nem szabad halat ennem ilyen nagy melegben... – sietve igyekezett az ajtó felé. – Bocsáss meg, Augustus, de nálad is nagyobb úr parancsára kell távoznom...

Salutiusszal nevetve néztünk utána. Egy órával késõbb holtan találták az árnyékszékber Soha többé nem lesz ilyen kitûnõ adóügyi tanácsadóm.

Két hét múlva nagyon nyugtalanító vízióban volt részem. Imádkozni menteni Zeusz templomába, amely a Kasziosz hegyen épült, Szeleukiában, nem messze Antiochiától. Közvetlen hajnal elõtt érkeztem a templomhoz. Minden elõkészület megtörtént az áldozatra, nem volt semmi zavaró körülmény, mint Daphnéban. Megtisztultam és magamra öltöttem a szent köpenyt. Elmondtam az elõírásos igéket. A fehér bikát az oltárhoz vezették, amikor felemeltem a kést, elájultam.

Nagybátyám ezt az áldozatot megelõzõ huszonnégy órás böjtnek tulajdonította. Nem számít, mi okozta, tudatára ébredtem, hogy életem veszélyben forog. Megkaptam a figyelmeztetést. Nem, nem láttam Zeusz arcát, nem hallottam a hangját, de mintha zöldesfekete tenger borított volna be, intõ jelet kaptam: erõszakos halál közelít hozzám. Oribasius térített magamhoz, fejemet a két térdem közé nyomta, míg öntudatom visszatért.

Aznap este két részeg katonát fogtak el: azt kiáltozták, nem kell félni a perzsa hadjárattól, mert napjaim meg vannak számlálva. Még további nyolc katonát helyeztek vád alá. Galileánus volt valamennyi és uszítók biztatták fel õket, ezek neve azonban nem tudódott ki. Azt terjesztették, hogy másnap a katonai dísszemlén merénylet áldozata leszek, és Salutiust kiáltják ki császárrá.

Salutiust nagyon bántotta az eset, de megnyugtattam, eszemben sincs azt hinni, hogy valami köze van ehhez a bárgyú összeesküvéshez:

– Sokkal könnyebben és elõkelõbb módon is megölhetnél – mondtam neki derûsen, hiszen becsülöm és kedvelem.

– Dehogy kívánlak én megölni téged, Augustus. Inkább magammal végeznék elõbb, még mielõtt bárkinek eszébe juthatna császárrá tenni.

Ezen nevettem. Magam is így éreztem valaha. Furcsa, milyen gyorsan változik az ember. De aztán teljes komolysággal mondtam neki: – Halálom esetén jóváhagyásommal lehetsz az utódom.

– Nem! – tiltakozott keményen. – Még Zeusztól magától sem fogadnám el az uralkodói rangot.

Hiszek az õszinteségében. Nem túlzott szerénységbõl teszi, sem azért, mintha alkalmatlannak erezné magát, sõt ellenkezõleg. Úgy érzi (ezt fogtam fel abból, amit nem mondott ki), hogy bizonyos fajta – nem találok mást, csak egy borzalmas kifejezést erre – “átok” sújtja az uralkodói hivatást. Emberileg meg akarja kímélni magát ettõl; talán igaza is van.

A tíz katonát kivégezték. Megtartottam a katonai dísszemlét, melyen állítólag meg akartak gyilkolni, s ezt az alkalmat használtam fel arra, hogy kinyilatkoztassam, semmi további nyomozás nem áll szándékomban. Kijelentettem, elõdömtõl eltérõen cseppet sem félek attól, hogy árulás következtében hirtelen halállal pusztulok el. Miért is félnék, mikor maga Zeusz küldött intõ jelet nekem?

– Én az istenek oltalma alatt állok. Ha õk úgy döntenek, hogy már teljesítettem feladatomat, akkor és csakis akkor emelik fel reám boruló védõpajzsukat. Addig azonban nagy veszélyt vállal, aki lesújtani készül rám.

Szavaimat lelkes és hosszan tartó éljenzés fogadta, mert a hadsereg nagy megkönnyebbülésére meggyõzõdött arról, hogy nem vérengzõ zsarnokkal áll szemben, aki mindenkit árulás gyanújába igyekszik keverni.

Ez az ügy tehát jól végzõdött, de kapcsolataim Antiochia pénzügyi nagyságaival rohamosan romlottak. Három hónap telt el gyûlésünk óta és még mindig nem rögzítették az árakat, sõt visszatartották a piacról még azt a gabonát is, amit én hozattam be Hierapoliszból. Az égig szöktek fel az árak: egy arany solidust kértek tíz vékáért. A szegény nép éhezett, mindennaposak lettek. a zavargások. Közbe kellett lépnem.

Rögzítettem a gabona árát: egy ezüst tizenöt vékáért, bár a rendes ár egy a tízért lett volna. Hogy kényszerítsem az üzérkedõket az elrejtett gabona forgalomba hozatalára, piacra dobattam segy teljes hajórakományt, amit csapataim ellátására hozattam Egyiptomból. Az üzérkedõk ekkor a vidékre vetették magukat, és próbálták felhajtani a gabona árát a falvakban. Abban a hiszemben, hogy ezt tudtomon kívül tehetik. Azzal nem számoltak, hogy ezrével árad majd a nép a városba gabonát vásárolni. A csúf játék leleplezõdött.

Most már császári parancsokkal, katonai erõmre támaszkodva kormányoztam. De az üzérkedõk még így is tovább folytatták üzelmeiket, rabolták a szegény népet és hasznot húztak a mesterségesen elõidézett éhínségbõl. Mérsékeltségemet gyengeségnek vélték. Ismét üzenetet küldtem a szenátusnak, és engedelmességre intettem a polgárokat. Ekkor néhány gazdag honatya (magam neveztem ki õket) alkalmasnak érezte a pillanatot, hogy a nyilvánosság elõtt kétségbe vonja hozzáértésemet “a kereskedelem bonyolult kérdései” terén. Még teljes létszámban tanácskozott a szenátus, mikor e helytelenítõ kijelentést hírül hozták nekem. Betelt a pohár. Hirtelen dühömben katonaságot küldtem a szenátus épületébe és árulás címén az egész testületet letartóztattam. Egy óra múlva elszégyelltem magam, visszavontam a parancsot, és szabadon bocsátottam a szenátorokat.

Ezek után már csak titokban mertek bírálni. Durva hangú gúnydalok keletkeztek, névtelen gyalázkodásokat sokszorosítottak és köröztek. A leggonoszabb mind között egy elegáns anapesztusokba szedett szellemes gúnyvers volt. Az emberek ezrei kacagtak rajta. Elolvastam és felháborodtam. Az ilyesmi mindig sérti az embert, bármennyire hozzászokott is a rosszindulathoz. Elmondtak engem szakállas kecskének (ez nem volt új), ökörmészárlónak, kanmajomnak, törpének (pedig termetem jóval magasabb a közepesnél), a vallási kérdések kontárjának (noha minden papság fölött álló fõpap vagyok).

Annyira szíven talált ez a támadás, hogy még aznap, mikor kezembe került, szatíra formájában megírtam a választ “Szakállgyûlölõ” címmel. Ez formailag támadás volt saját magam ellen, ugyanolyan stílusban, mint az ismeretlen szerzõ mûve. A szatíra leple alatt nemcsak a magam karikatúráját készítettem el, hanem élesen tollamra vettem vitámat a szenátussal és Antiochia népével, éppoly kevéssé lepleztem hibáikat, mint õk az enyéimet. Lelepleztem az üzérkedõket is, akik szándékosan éhínséget idéztek elõ.

Barátaim elképedtek, mikor nyilvánosságra hoztam mûvemet, én azonban azóta sem bánom egy pillanatig sem. Keményen odavágtam néhány igazságot. Priscusnak az volt a véleménye, hogy ez közönséges írásmû, és katasztrofális, hogy megjelentettem. Nagyon megbotránkoztatta, hogy a tetveimet is említettem. Libanius viszont láthatatlan gúnyolóim felett aratott remek erkölcsi gyõzelemnek tartotta szatírámat.

Libanius: Valóban igen nagyra értékelem a “Szakállgyûlölõ”-t. Kitûnõ írás, s bár több író hatása csillan fel benne (magamat is beleértve), az egészet remek írásnak tartom. Julianus azonban kissé félreértett, ha azt állítja, helyeseltem és jó hatásúnak tartottam mûve megjelentetését. Hogy is tarthattam volna? Példátlan gesztus volt. Ki hallott olyat, hogy egy császár pamfletben támadja a tulajdon népét! Karddal, máglyával – azt lehet; de irodalommal? Arra sem tudok példát, hogy egy uralkodó önmagáról szatírát írt volna.

Nevetség tárgya lett egész Antiochiában. Vitába szálltam barátaimmal, szenátortársaimmal és figyelmeztettem õket, az is megeshet, hogy még rendkívüli császárunkkal szemben is túlfeszítik a húrt. Bár a szenátus letartóztatása megfélemlítette õket, a rendelkezés azonnali visszavonása arra vallott, hogy Julianus õrült, csak ártalmatlan fajta. Ez persze képtelenség, mert ártalmatlanul õrült császár nincs. De ügyet sem vetettek folytonos intelmeimre. Szerencsére sikerült megmentenem Antiochiát Julianus haragjától, amiért akkoriban nagy elismerésben részesítettek. Mindez természetesen feledésbe merült, vagy rosszindulatúan eltorzult azóta, és ahogy beállítják, az minden egyéb, csak nem az igazság. Semmi sem tûnik el oly hamar, mint a jócselekedetek emléke. Ezért sietnek annyira a nagy emberek emlékmûveket állítani maguknak, melyekre gondosan felvésik tetteiket, mert amit kihagynak, azt már sem életükben, sem haláluk után nem tartják becsben. A hõsnek magának kell gondoskodnia hírnevérõl, mert más úgysem teszi.

Meg kell jegyeznem – helyesebben, ha majd elkészülök az anyag gyûjtésével a végleges kiadás céljára, meg fogom jegyezni –, hogy a szenátusnak is volt sérelme Julianusszal szemben. Bár a szenátorok között akadtak üzérkedõk, legtöbbjük semmi hasznot sem húzott az éhínségbõl. Mindössze azt a hibát követték el, hogy nem készültek fel az ínséges idõkre. Ha azonban az államférfiaknál a mulasztást halálos bûnnek minõsítenék, a világ összes szenátusaiban egyetlen nyakon sem maradna fej. Mikor Julianus üzenete a szenátus elé került és felolvasták, igen tisztelettudó fogadtatásban részesült. De abban valamennyien egyetértettünk, hogy a gabona árának ilyen hirtelen leszállítása súlyosabb ínséget idéz elõ majd, mint az üzérkedõk áruzsorája. Be bizonyosodott, hogy a szenátusnak volt igaza. A nagyon látványos módon, áron alul forgalomba hozott gabona hamarosan elfogyott, és az ínség éppoly áldatlan volt, mint azelõtt.

Az a gyanúm, hogy Julianus népszerûségre törekedett a tömegek között. Nyilván arra számított, hogy támogatják majd a gazdag keresztény réteggel szemben, de csalatkozott. A mi népünket elég olcsón meg lehet vásárolni, de ahhoz túl léha, hogy kitartson amellett, amiért megfizették. Ezenfelül Julianusnak nem volt gondja arra, hogy egyéb cikkek árát is lenyomja. Pedig az antiochiai szíveket a luxuscikkek kulcsa nyitja meg. Ilyenformán Julianus árszabályozó kísérlete éppúgy kudarcba fulladt, mint Diocletianusé. Talán, ha Félix comes életben marad, sikerül a dolog, mert õ bámulatos szakértõje volt ezeknek a kérdéseknek, és egész élete álma volt olyan uralkodóra találni, ki megvalósítja bonyolult közgazdasági rendszerét. Személy szerint én inkább a konzervatív álláspontra hajlok: az idõszakonként visszatérõ infláció és áruhiány törvényszerû jelenség, amely azután magától rendezõdik. De hát én sem kereskedõ, sem pénzügyi szakértõ nem vagyok... semmi egyéb, csak egy sztoikus.

Félix comest történetesen irodalmi becsvágy is hevítette. Egyszer Daphnéban igen kellemes délutánt töltöttünk együtt egy közös barátunk házában. A comes kellemes verseinek egész sorát olvasta fel és ha jól emlékszem, több a gazdálkodás örömeit énekelte meg. Ez azért különös, mert a comes városi ember volt. Emlékszem egy megjegyzésére, hogy az Arisztophanészrõl írt tanulmányom elolvasása után egészen más színben látja e csodálatos költõt.

December másodikán, röviddel dél elõtt futár érkezett hozzám azzal a döbbenetes hírrel, hogy Nikomédiában ismét földrengés pusztított és minden romba dõlt, amit újjáépítettünk.

Amint ezt meghallottam, kimentem a szabadba. Sötét, hideg nap volt, szitáit az esõ. Kimentem a kertbe, a lovaglópályától északra, s ott Zeuszhoz és Poszeidónhoz imádkoztam. Az esõ nem állt el, és hideg szél is fújt. Naplementéig imádkoztam. Két nappal késõbb értesültem arról, hogy pontosan abban a percben szûntek meg a földlökések, amikor én a kertben imádkozni kezdtem, így hát, amit a legrosszabb jelnek véltem, jónak bizonyult: az istenek még mindig kegyesen tekintenek rám és meghallgatják imáimat.

Egy héttel késõbb mélységesen elszomorított, bár nem ért váratlanul a hír, hogy Julianus nagybátyám meghalt álmában. A galileánusok nyomban híresztelni kezdték, hogy a Názáreti sújtott le rá, amiért az antiochiai csontházból elvitette a kincseket. Pedig már évek óta súlyos betegség gyötörte. Voltaképpen azon kell csodálkozni, hogy ilyen betegen ennyi évet megélt. Nyilván Aszklépiosz kegye kísérte.

Nagyon szerettem nagybátyámat. Funkcionáriusnak jó volt és hûséges; ezenkívül õ jelentette az utolsó kapcsolatot köztem és szüleim között. Egyedüli hibája volt, sajnos nagyon gyakori fogyatékosság: a pénzsóvárság. Pénze sohasem lehetett neki elég. Sajnos, utolsó találkozásunkat is megzavarta egy kellemetlen vita. A kis bithüniai birtok miatt tûztünk össze, amelyet nagyanyámtól örököltem. Nagyon felháborodott, amiért azt egy filozófus barátomnak ajándékoztam, bár az egész ingatlan értéke nem tett ki annyit, mint az ebédlõtermében kirakott aranyvázákból egy. Úgy látszik, az én bûneim között a pénzsóvárság nem szerepel. Én nem vágyom semminek a birtoklására. Nem. Ha jobban meggondolom, mégis szeretettel gyûjtök valamit: könyveket és azokra vágyom is. Azt hiszem, könyvek miatt képes volnék bûnre is vetemedni. De különben mentes vagyok e furcsa szenvedélytõl, amely a legtöbb embert megfertõzi, sajnos némely hozzám közel álló filozófust is.

Priscus: Nyilván Maximus barátunkra céloz, õ akkoriban nagy ingatlant vásárolt magának Antiochiában abból a pénzbõl, amelyet hivatalok és rangok árusításából harácsolt össze. Ha most visszagondolok, nem gyõzöm átkozni magam, hogy elmulasztottam pihés fészket rakni magamnak. Julianus valóban nem volt pénzsóvár, de én az vagyok. Ám büszke is vagyok, és a túltengõ büszkeség miatt nem kérek senkitõl semmit, sõt ajándékot sem tudok elfogadni. Lopni tudnék, ha nem félnék attól, hogy rajtacsípnek.

Julianus nagybátyja valóban szeretetre méltó ember volt, csak túlbuzgó a hivatali teendõiben. Egyszer beszélt nekem Basilina nevû húgáról, aki édesanyja volt Julianusnak, és rendkívül becsvágyó teremtés. Mikor Julianusszal terhes volt, bátyja megkérdezte tõle, milyen sorsot kíván születendõ gyermekének, így válaszolt: “Az én fiamhoz csak egyetlen életpálya méltó: az uralkodás.”

Julianus többször említette, hogy anyja világos szõke és fehér bõrû volt (persze csak hallomásból tudhatta). Bátyja úgy mondta, hogy albínó volt. Nekem egyszer Konstantinápolyban volt egy albínó leány szeretõm. Furcsán piros volt a szeme, mint egy állatnak, a haja egész fehér, a szeméremszõrzete is. Ha jól emlékszem, Helénának hívták.

Libanius: Nagyon érdekes!

363. január elsején negyedszer lettem consul, Sallustiust neveztem ki consultársamnak. Ezt természetesen sokan nehezményezték, mivel Sallustiusnak nem volt szenátori rangja. Én azonban nem törõdtem a szokással. Sallustius Galliában a jobb kezem volt. Rufinus Aradiust kineveztem Kelet comesévé és Nyugaton is számos hivatalt betöltöttem. Végre készen álltam a perzsa hadjáratra. Már csak az idõjárástól függött az indulás idõpontja.

Január elsején felkerestem Róma Géniuszának templomát, hogy áldozatot mutassak be. A lépcsõn gyülekeztek a város papjai és a legfõbb hivatali funkcionáriusok. Miközben a szertartást végeztem, feltekintettem. Éppen abban a pillanatban egy pap teljes hosszában elvágódott és lezuhant a lépcsõn. Késõbb megtudtam, hogy a legöregebb pap volt és a legmagasabb pontról zuhant le, szívroham következtében, holtan.

Mire leszállt az éjszaka Antiochiára, az esetet mindenki úgy értelmezte, hogy aki a legmagasabb polcon áll, vagyis az állam élén, az magas pozíciójából (a legfelsõ lépcsõfok) holtan zuhan le. Így hát – mondogatták – napjaim megszámláltattak. Én azonban másképp értelmezem az óment. A pap a legfelsõ lépcsõfokon halt meg. A halál a legöregebb papot érte. Sallustius több esztendõvel idõsebb nálam. Ha tehát kettõnk közül az egyiknek meg kell halnia, az Sallustius lesz, nem én. De lehetséges, hogy az egész dolognak nincs jelentõsége. Talán jobban kellene hallgatnom Priscusra, aki egyáltalában nem ad az elõjelekre.

Priscus: Valóban nem adok. Abban is bizonyos vagyok, ha az istenek (bár valószínûleg nincsenek is) szólni kívánnak hozzánk, különb szószólót is találhatnak, mint egy bika mája, vagy az, hogy a szertartás folyamán összeesik egy vén pap. Julianus azonban valóságos õrültje volt az úgynevezett elõjeleknek. Én, amint mondottam, semmit sem adok az ómenekre, de azért mégis megdöbbentett a katasztrofális hírek nagy száma. Többek között: a második földrengés Nikomédiában, a zsidó templom leégése, Apollón templomának leégése, és mintha ez még mind nem lett volna elég “jel”, Julianus még Rómába is elküldött Sibylla könyveinek tanulmányozására. Valamennyien tudjuk, ezek a “könyvek” tárházai az értelmetlen mondattöredékeknek, jelzõknek, idézeteknek, amelyeket többnyire újra fogalmaztak válságos idõkben. Csalás, vagy nem csalás, az üzenet félreérthetetlen volt Julianus számára: “Ne lépd át birodalmad határait ebben az évben.” Sohasem hallottam, hogy Julianus másképp értelmezte volna az üzenetet. Azt sem tudom, miért jegyzem fel, hiszen semmit sem hiszek el belõle. Julianus azonban hitt benne, és itt ez a fontos. Akár igazak, akár hamisak voltak e jelek, befolyásolták cselekedeteit.

Még egy kínos véletlent akarok megemlíteni. Aznap, amikor Julianus elhagyta Antiochiát, hogy Perzsia ellen vonuljon, Konstantinápolyt földrengés rázta meg. Közöltem Maximusszal, ha ezt meg meri mondani Julianusnak, megölöm. Úgy tudom, soha nem szólt neki.

Február végére elkészültem felvonulási terveimmel a perzsa hadjáratra. Üzenetet küldtem a légiókhoz, hogy március elsõ hetében megkezdjük a menetelést. Tarzusba megírtam a kormányzónak, hogv oda vonulok téli szállásra, mivel Antiochiába nem térek vissza. Noha magánlevélben közöltem ezt a kormányzóval, az antiochiai szenátus mégis tudomást szerzett róla. A városatyák nagyon nehezményezték a dolgot. Nem változtatnék-e elhatározásomon? Semmiképpen, így aztán indulásra készen álltam jó hangulatban, melyet csak az rontott el, hogy Oribasius váratlanul belázasodott, és nem kísérhetett el. Ez nagyon lesújtott, de megbeszéltük, hogy késõbb majd Tarzusban ismét találkozunk.

Antiochiában töltött utolsó napomon még egyszer találkoztam Libaniusszal. Minél jobban megismertem ezt a bölcs embert, egyre inkább úgy véltem, hogy õ lesz az egyetlen kellemes emléke borzalmas itt-tartózkodásomnak. Az elõzõ estén rendezett búcsúvacsorán nem tudott megjelenni a köszvénye miatt. Másnap valamivel jobban érezte magát és felkeresett, miközben a lovaglópályán gyakorlatoztam.

Ez volt az elsõ tavaszias nap. A levegõ langyos, az ég fátyolosan kék, és az elsõ apró virágok is megjelentek élénk színükkel a télies pázsitban. Arintheusszal a kardvívást gyakoroltuk, kezdetben mind a ketten teljes téli egyenruhában. Mire azonban Libanius megérkezett, övig meztelenül is megizzadtunk a napon.

Libanius derûsen üldögélt egy támlátlan széken, míg mi döngettük egymást, Arintheusnak olyan a termete, akár egy istené, és sokkal ügyesebb is nálam, nekem azonban erõsebb a karom, így hát méltó ellenfelei voltunk egymásnak. De különben is: még játékban sem gyõzheti le senki a császárt. Ez tilos.

Végül Arintheus nagyot kiáltott, s akkora csapást mért a pajzsomra, hogy megtántorodtam. Már csaknem nekem támadt puszta karddal, mikor fenségesen felemeltem kezemet:

– Most már fogadnunk kell Libanius quaestort.

– No persze, mert most fölényben vagyok – dörmögte Arintheus, és fegyvereit odadobva egy közelben álló katonának, egy szál alsóban elódalgott.

– Az ifjú Alkibiadész – mondta Libanius elismerõen tekintve a távozó izmos alak után.

Lihegve burkolóztam köpenyembe. – Reméljük, nem válik árulóvá, mint az igazi. – Leültem összecsukható székembe. Hosszú hallgatás következett. Éreztem, hogy Libaniusnak magántermészetû közlendõje van számomra, s intettem a, testõröknek, húzódjanak távolabb, a lovaglópálya széléig.

Libanius szemmel láthatóan ideges volt. Hogy megnyugtassam, egy filozófiai kérdést tettem fel neki. Miközben válaszolt, visszatért önuralma. Még így is beletelt egy kis idõ, míg elõ mert állni kérésével:

– Augustus, van egy fiam, most ötéves, az anyja... – zavartan elhallgatott.

– Rabszolganõ az anyja?

– Felszabadított. Az én rabnõm volt.

Élveztem a dolgot, íme váratlanul megnyilatkozik az életerõ egy barátomban, akirõl azt hittem, efféle dolgok régen nem érdeklik már. Azt tudtam, hogy Libanius elég botrányos hírben állt eleinte, mikor még Konstantinápolyban tanított, sokszor került bajba jó családból való fiatal lányokkal (sõt fiúkkal is), ha az ember hitelt ad irigy ellenfelek szavának. Én adok is, nem is. Rendszerint van valami alapja a pletykának, kivéve, ha engem vesz célba.

– A gyermek, Kimón a neve, természetesen nem lehet törvényes örökösöm. Ma még módomban áll gondoskodni róla, de ha meghalok, egy garas nélkül marad itt, csaknem rabszolgasorban. Sõt, ha védelemben nem részesül, még el is adhatják rabszolgának.

– És most azt kívánod, ismertessem el törvényes örökösödnek?

– Azt, Augustus. Persze a törvény...

–... félreérthetetlen ebben a kérdésben. Nem lehet. Én azonban megkerülhetem külön császári rendelettel. Fogalmazd meg az elõterjesztést, és én személyesen nyújtom be a Consistoriumnak.

Áradozva mondott köszönetet. Addig soha nem tapasztaltam Libaniusnál emberi meghatottságot. Nagyon megindított. Máskor a filozófus igazi megtestesítõje: derûs, kiegyensúlyozott és szenvedélyt csak eszmék váltanak ki benne. Ezúttal apa volt. Meghatottan néztem.

Ezután küszöbön álló hadjáratomról beszélgettünk. Kértem, kísérjen el, de betegségével mentette ki magát. Be kellett látnom, hogy annak, akinek csökken a látása és akit ráadásul erõsen gyötör a köszvény, a tábori élet valóban kínszenvedés lenne.

– De nagyon szeretném, kedves barátom – (e pillanatban Libanius már nem alattvaló volt, aki kegyet kér az uralkodótól, hanem ismét úgy kezelt, mint tanár a növendékét) –, ha újra fontolóra vennéd ezt a katonai vállalkozást.

– Fontoljam meg újra? Nincs rá mód. Háborúban vagyunk.

– Perzsiával hosszú évek óta hadiállapotban vagyunk. A háború nem feltétlenül jelenti azt, hogy még ebben az évben meg kell kezdeni a támadást.

– De az ómenek...

– Az ómenek nem kedvezõek. Hallottam a Sibylla-könyvekrõl.

Úgy látszik, semmit sem lehet titokban tartani. Szitkozódtam magamban és azon tûnõdtem, ugyan ki árulhatta el. A római papoknak szigorúan megtiltottam, hogy a könyvek válaszáról bármit is eláruljanak.

– Újra értelmeztem a jóslatot – válaszoltam nyersen. – Azonkívül Delphoibõl és Déloszból egyaránt kedvezõ választ kaptam.

– Augustus! – szólt most rendkívül ünnepélyesen. – Biztosra veszem, hogy legyõzöd Perzsiát. Rendületlenül hiszek a küldetésedben is. De kérve kérlek, halaszd el jövõ évig ezt az akciót. Száz reformba kezdtél, szükség van a jelenlétedre, ha azt akarod, hogy minden terved valóra váljon. Ha eltávozol, a galileánusok mindent megakadályoznak. Nem boldogulsz velük a csatatérrõl, sõt még Ktesziphón romjai közül sem.

Libaniusnak igaza volt. Állandó gondot okoz nekem, különösen most, mi történik otthon a távollétemben. De csak azt válaszolhattam, amit ma is igaznak tartok: mint Perzsia meghódítója, még félelmetesebb leszek a galileánusok szemében, mert gyõzelmemrõl világosan láthatják, hogy az ég kegye kísér. A kedvezõ befejezés megéri azt is, hogy néhány hónapig zûrzavar legyen otthon.

Libaniust nem sikerült meggyõznöm, de errõl a tárgyról nem szólt többet, és más témákról beszélgettünk. Lelkesítõnek érzem õt, bár kissé szónokiasnak; ez a nagy tanítók hagyományos hibája. Azt hiszem, magam is szónokias lennék, bár ennek ellene szól az a tény, hogy képtelen vagyok hosszasan megmaradni egy témánál. Csapongok ide-oda, abban a reményben, hogy hallgatóim pótolják a hiányokat. Többnyire nem teszik. Ha azonban Libanius beszél, sem hiányok, sem befejezetlen mondatok nem maradnak, õt hallgatva úgy érzem, mintha részletet olvasnék valami terjedelmes könyvbõl, de milyen nagyszerû könyv az! Mivel e feljegyzéseket nemcsak a történelem, hanem a magam részére is írom, talán helyes, ha leszögezem az okokat, amelyek miatt belekezdtem a Perzsia elleni háborúba. A legtöbb történésznek az a hibája, hogy mindent túlságosan kézenfekvõnek vesz. Feltételezik, hogy az olvasónak is tudomása van azokról az általánosságokról, melyeket õk tudnak, ennélfogva csak a különleges dolgokról szólnak, a részleteket irattárakból vagy fennmaradt beszélgetésekbõl kell kibányászni. A legtöbb történelmi mû olvasása csalódást kelt. Oly sokszor tapasztalja az ember, hogy a szerzõ ingadozik, már-már részletesen kifejt egy döntõ fontosságú tényt, aztán elbátortalanodva eltér tõle, mert fél, hogy unalmassá válik. “Ezt úgyis mindenki tudja – így szól magában a szerzõ –, nem untatom vele az olvasót (és magamat sem), minek szóljak arról, amit amúgy is tudnak?”

De ha az ember olyan szándékkal ír, hogy feljegyzéseit száz esztendõ múltán vagy szerencsés esetben (ha korunk iránt fennmarad az érdeklõdés) évezredek múltán is olvassák, mint a nagy Homéroszt, akkor számolnia kell azzal, hogy mindazok a dolgok, melyek oly természetesnek tûnnek nekünk ma, tökéletesen ismeretlenek lesznek az utánunk következõknek. Ilyenformán azt is magyarázni kell, amit ma minden iskolás gyerek tud. Például ma senki sincs, aki ne tudná, hogy Constantius soha nem evett gyümölcsöt, de vajon tudja ezt majd valaki egy évszázad múlva, vagy érdekli-e egyáltalán? De ha képet akarunk adni róla, érdemes ezt is megjegyezni a vallási alapja miatt.

Megvallom, remélem valamelyest, hogy engem a jövõben is olvasni fognak, nem gyatra írásmûvészetem miatt, sõt tetteim miatt sem (bár remélem, nagy tettek fûzõdnek majd nevemhez), hanem mert császár vagyok és mindenben az õszinteséghez tartom magam. Az efféle önéletrajzok mindenkor érdekesek. Marcus Aurelius a legnagyszerûbb példa erre. De más emlékezések is érdekesek, melyek napjainkig fennmaradtak, különösen Július Caesar feljegyzései és Octavianus Augustus lenyûgözõ, bár célzatos emlékezései. Még Tiberius kezdetleges önéletrajza is érdekes, különösen a Sejanus ellen intézett támadása...

No lám, megint eltértem tárgyamtól. Bocsánatot kérek szerencsétlen íródeákomtól, aki már alig tudja nyitva tartani a szemét, és én még mindig csak beszélek, beszélek, sõt egyre gyorsabban, mert a fáradtságtól csak még világosabb formát öltenek gondolataim. Ilyen pillanatokban közel vannak hozzám az istenek: szeretett Hermészem oldalamon idõzik. De engem a formai szépség is érdekel, természetesen átnézem majd, amit tollba mondtam, és kihúzom azokat a részeket, ahol elkalandoztam.

A jövendõ nyilván tudni akarja, miért török be Perzsiába. Bizonyos vagyok benne, hogy e pillanatban is igen sokan nem fogják fel, mit próbálok megvalósítani. Azt persze természetesnek veszik, hogy védelmezzük határainkat, sõt idõnként új tartományokat csatolunk hozzá. Salutius és irodalmár kísérõink tudják, miként kezdõdött ez a háború, de biztosra vehetem, hogy sem Nevittának, sem Arintheusnak halvány fogalma sincs arról, miért szálltam hadba Szapor ellen. Nem is törõdnek vele. Nyilván azt hiszik, zsákmányt vagy katonai dicsõséget hajszolok, mivel nekik csak ez a fontos. Nos, magamról sem állíthatom, hogy nem adok a világi dicsõségre, meg is vetem magam érte, de nem emiatt kezdtem el ezt a háborút. Perzsia (vagy Parthia, mint ünnepélyesen nevezni szoktuk, utánozván õseinket) mindenkor hagyományos, õsi ellensége volt Rómának. Megesett, hogy egy-két nemzedéken át békében éltünk, általában azonban folytonosan összecsaptunk, mióta a Mithridatész ellen vívott harcok négy évszázaddal ezelõtt Parthia határáig terjesztették ki a római birodalom területét.

A jelenlegi háború szinte lényegtelen dolog miatt tört ki. Vagy harminc évvel ezelõtt egy Metradorus nevû kalandor expedíciót indított Indiába. India királya ünnepélyesen fogadta és bõkezû ajándékokat küldött általa Constantinus császárnak. Amint most az összefüggéseket keresem, rájöttem, hogy ez a Metradorus nem mindennapi hazug csaló volt. Hazatérvén, átnyújtotta Constantinusnak India ajándékait, de úgy, mintha azok a saját ajándékai lettek volna. Aztán megijedt, hogy Constantinus talán rossz néven veszi, amiért India királya semmit sem küldött neki. Ezért kijelentette, hogy a király is küldött általa rendkívül gazdag ajándékokat, de útközben rátörtek a perzsák és Szapor nevében mindent elkoboztak tõle.

Constantinus kapzsiságból is, de fõleg a politika kényszerítõ szavára levelet küldött Szapornak és felszólította, szolgáltassa ki az ajándékokat. Szapor válaszra sem méltatta. Constantinus egy második, immár inchilatos levélben ismételte meg kérését (másolata fellelhetõ a Szent Levéltárban). Erre már válaszolt Szapor: magának követelte Mezopotámiát és Armeniát, mint a perzsa koronához tartozó jogos területeket. Az ajándékokról szó sem esett. Constantinus hadat üzent Szapornak, de mielõtt táborba vonulhatott volna, meghalt.

Constantius uralma alatt Szapor egy ideig veszteg maradt, mert politikai belviszályokkal bajlódott. 358-ban azonban küldöttséget menesztett Constantiushoz és meglehetõsen kihívó hangon ismét követelte Mezopotámiát és Armeniát. Constantius izgatottan nyomban küldöttséget menesztett Ktesziphónba Lucillianus comes és Proeopius unokatestvérem vezetésével. Követeink, akiket Szapor megijesztett, azzal a tanáccsal tértek vissza Constantiushoz, hogy tartsa fenn a status quo-t. De még ez sem volt lehetséges, mikor Szapor ostrom alá vette fontos határvárosunkat, Amidát, s maga állt csapatai élére. Mellesleg szólva ez újítás volt, mert az õsi idõkben a nagykirály soha nem vehetett részt a csatában, mivel vezérei úgy vélték, szent életét nem teheti ki az ütközet veszélyeinek.

Amida elesett. Szörnyû vereség volt ez Rómának. Szapor meglepõen kegyesnek bizonyult a lakossággal szemben. Mi azonban mindenképpen egy fontos várost vesztettünk, s ezenfelül egész hatáxvédelmünk fenyegetõen meggyengült. Mikor én követtem a trónon Constantiust, átnéztem hadászati iratait, tárgyaltam hadvezéreivel, de nyomát sem találtam semmiféle tervnek, miképpen akarta leverni Szaport. Kénytelen voltam elölrõl kezdeni az egészet, és már el is készültem vele.

Tervem szerint három hónap alatt meghódítom Perzsiát. Más választásom nincs. Ha kudarcot vallok, minden reformom, amit elõkészítettem, pusztulásra van ítélve, de huzamosabb ideig birodalmunk sem maradhat fenn olyan körülmények között, hogy északi határaink felõl a gótok zaklatnak bennünket állandóan, keletrõl pedig a perzsák. Azt is bevallom õszintén, vágyom a Parthicus jelzõre a nevem után, és egy diadalívre a római Forumon. Nagy Sándor óta sem görög, sem római hadvezér nem hódította meg Perzsiát, bár Pompeius jelentéktelen gyõzelmek után ezt hirdette magáról. Nekem az az álmom, hogy utolérjem Nagy Sándort. De nem. Õszinte akarok lenni: az az álmom, hogy õt is túlszárnyaljam! És miért volna ez lehetetlen. Birtokba akarom venni Indiát, sõt azon túl Kínát. Messze keleten, a sötét vérszínû tenger partján kitûzöm sárkányos lobogómat, nem csupán a dicsõség kedvéért (bár valósággal megszédülök, ha erre gondolok... hova tûnt most a filozófia?), hanem hogy elterjesszem az isteni igazságot azokon a területeken, melyek arculatukat a Nap felé fordítják, ama isten felé, akitõl minden élet származik. Perzsia szent ország számomra, Mithrasz és Zarathusztra elsõ hajléka. Nekem ez hazatérés lesz.

Mindig ágyam mellett tartom Nagy Sándor életrajzát. Különös, a magam fajtájúak közül hányan tekintettük e rendkívüli ifjú cselekedeteit célnak és mércének magukkal szemben. Július Caesar azért könnyezett Nagy Sándor sírjánál, mert jóval túl volt már azon a koron, mikor a nagy ifjú meghalt, s õ még kezdetén sem állt a világhódításnak. Octavianus Augustus felnyittatta a sírt, és hosszú ideig vizsgálta a múmia arcát. A holttestet sikerült megóvni az oszlástól – írja Augustus önéletrajzában –, s megjegyzi, hogy képmásai alapján világosan felismerte. A kiaszott és megbámult arcon félreismerhetetlen harag ült, melyet a sok évszázad sem törölt le róla. Octavianus, a hûvös elméjû politikus életében elõször érzett igazi félelmet, s megparancsolta, pecsételjék le a szarkofágot. Évekkel késõbb ismét felnyitották a vadállat Caligula parancsára, aki kilopta a sírból Nagy Sándor mellvértjét és pajzsát, majd a nagy hõs mezében jelent meg, de semmiben sem hasonlított hozzá, bár az õ fegyvereit viselte. Valamennyi elõdöm leghõbb vágya volt hasonlítani a korán elhunyt ifjúhoz. Egynek sem sikerült. Nekem sikerülni fog!

Priscus: Nos, ezzel vége szakad Julianus emlékezéseinek. Természetesen te is jelen voltál március ötödikén, mikor kivonult a városból. Mintha ma is hallanám, úgy visszhangzik emlékezetemben a lakosság búcsúkiáltása: “Félix Julianus Augustus." Ebben az a szellemeskedés rejlett, hogy Félix comes és Julianus, a nagybácsi után az Augustusra vár a halál.

A hadsereg keletnek menetelt, átkelvén az Eufráteszen, Karraiig. Itt Julianus két részre osztotta seregét, harmincezer embert küldött unokatestvére, Procopius és Sebastianus vezérletével Armeniába. A terv szerint ott találkoznak Arszakész királlyal, majd az armeniai csapatok segítségével elfoglalják Médiát és lecsapnak Ktesziphónra, ahol egyesülnek velünk. A maradék harmincötezer fõnyi sereggel Julianus a Tigris mentén délnek indult. Csakhogy fortélyos hadvezér volt. Villámgyorsan visszafordult az Eufrátesz mellett fekvõ Kallinikonba és onnan egyenesen Ktesziphón felé vonult, a mintegy négyszáz mérföldnyire délre fekvõ perzsa fõvároshoz. Szaport valósággal kétségbeesésbe kergette ez a katonai cselfogás. Mindez azonban a hadtörténet lapjaira tartozik. Senki sem vitatja, hogy Julianus olyan gyors hadmozdulatokat hajtott végre, melyekhez hasonlót Július Caesar óta egyetlen hadvezér sem kockáztatott meg.

Julianusnak már nem volt alkalma rá, hogy emlékezéseit végleges formába öntse. De azt hiszem, mindenképpen így hagyta volna, amint van. Utálta az átdolgozást. Ha valahol rés maradt, sohasem töltötte ki. Én egész sor eseményt említhetnék antiochiai tartózkodása idejébõl, amire õ nem tért ki, de feleslegesnek tartom, mivel te is jelen voltál és bízvást hagyatkozhatsz kitûnõ memóriádra. Julianus nem folytathatta tovább önéletrajzi írását, hiszen élete korán megszakadt. Szándékában volt részletesen megírni a perzsa hadjárata történetét, de csak az utolsó hónapok folyamán készített néhány töredékes vázlatot. Ez minden.

Remélem, nem untatnak odavetett megjegyzéseim. Azt hiszem, mindig hasznos, ha ugyanazt az eseményt több nézõpont világítja meg, mivel emberi dolgokban kizárt az abszolút igazság. Nyilván örülsz Julianus veled kapcsolatos utolsó megjegyzésének. Hihetetlenül nagyra becsült téged, bár nem egészen értem, mit akart kifejezni, hogy “szónokiasnak” nevezett. Te csupán rendkívül alapos vagy. Julianus viszont sokszor volt olyan, mint a gyerek, szeszélyesen elkalandozott a figyelme. Nagyon kíváncsian várom, mihez kezdesz emlékirataival.

De hadd kérdezzem meg, mi történt Kimón nevû fiaddal? Elintézte Julianus, hogy törvényes örökösöd legyen? Természetesen, hozzám is eljutott Kimón jogászi sikereinek híre, de sosem gondoltam, hogy õ a fiad. Te mindig újabb meglepetésekkel szolgálsz.

LIBANIUS LEVELE PRISCUSHOZ Antiochia, 380. július hó

Néhány hétig azon dolgoztam, amit Julianus emlékezései elé bevezetõnek szánok és remélem, ezzel sikerül megfelelõ történelmi keretbe helyeznem munkáját. Szükséges-e megjegyeznem, hogy kiegészítéseid rendkívüli, ha éppen nem döntõ fontosságúak számomra. Ma délelõtt ismét átnéztem a tragikus módon félbeszakadt munka utolsó lapjait és meglepetéssel fedeztem fel egy hozzáfûzött mondatodat, amely eddig elkerülte figyelmemet. Azt állítod, hogy Julianusnak szándékában állt megírni a perzsa hadjárata történetét, s hozzáteszed: ,,de csak az utolsó hónapok folyamán készített néhány töredékes vázlatot”. Ezek szerint maradt még tõle írás? Mindig úgy tudtam, hogy emlékezésein kívül nem maradt semmi. Értesíts errõl azonnal, mert alig várom, hogy a mûvet végsõ formájába önthessem.

Tegnap felkerestem régi barátomat, Meletius püspököt. Bizonyára emlékszel rá az itt töltött idõkbõl. Nagyon megöregedett, törékeny lett, de szellemi frissesége megmaradt. Közöltem vele, szándékomban áll egy újabb mûvet kiadni Julianusról, melyben eddig ismeretlen anyagot használok fel. Szerinte ez hibás lépés volna.

– Theodosius hispán – mondta, amivel nyilván arra kívánt célozni, hogy a császárban megvannak fajának kérlelhetetlen szigorú és erõszakos jellemvonásai.

– Más dolog elküldeni a császárnak egy fennkölt tanulmányt “Julianus védelmében”, mely inkább irodalmi, mint politikai remekmûnek tûnik – jelentette ki (én határozottan politikai írásmûnek tartom) –, és megint más dolog kesztyût dobni az egyháznak éppen most, amikor Krisztus megmentette a császár életét.

Sosem fogom megtudni, Meletius komolyan beszélt-e. Öregségére annyira ironikus lett, hogy úgy tûnik, sosem azt mondja, amit gondol.

Meletius közölte velem, hogy a császár az õszi hónapokat Konstantinápolyban szándékozik tölteni. Megvárom tehát, míg személyesen beszélhetek vele. Arról is értesültem, hogy az a méregkeverõ Gergely, jelenleg püspök, jövõ évre új egyetemes zsinat összehívását szorgalmazza. Úgy hírlik felõle, hogy a konstantinápolyi püspöki székre áhítozik. Senki sem vonhatja kétségbe, hogy az övé feltétlenül sikeres pályafutás. De mindig az ilyenek boldogulnak. Add át legjobb kívánságaimat feleségednek, Hippiának és természetesen minden jót kívánok neked is.

Utóirat: Julianus olyan hirtelen halt meg, hogy nem állt módjában törvényesítem fiamat. A vallásos elvakultság és a tudósok hagyományos ellenséges magatartása folytán mindeddig nem sikerült elérnem Julianus utódainál az ügy emberséges elintézését. Most Theodosiusba vetem reményemet, bár tõle sem várhatok sokat.

PRISCUS LEVELE LIBANIUSHOZ Athén, 380. szeptember hó

Bocsáss meg, hogy nem válaszolhattam hamarabb, de beteg voltam. Enyhén megütött a szél, és baljós módon a szám egyik sarka lehúzódott. Most olyan lettem, mint valami pokolbeli szellem és a falusiak babonás gesztussal védekeznek a szemmelverés ellen, valahányszor szembetalálkoznak velem, amint totyogok az egyetem felé. Szerencsére az agyamnak semmi baja nem történt. Ha mégis, szerencse, hogy én nem veszem észre, így tehát minden rendben van.

Most már egészen biztos, hogy Theodosius Konstantinápolyban tölti a telet, és helyes lenne, ha felkeresnéd. Csak tíz napi utazást jelent. Úgy hallom, meg lehet gyõzni, csodálatos gyógyulása minden vonatkozásban jó hatással volt rá. Más kérdés, engedélyezi-e tervedet, de a próbálkozás nem árthat semmit. Biztosan nem esz meg. Nem árt, ha szóba hozod Nyugat császárnéjához fûzõdõ barátságodat. A császárné ugyanis politikai téren nagyon is tevékeny, s benne volt a keze, hogy férje a császári bíborhoz juttatta Theodosiust. Bátran hivatkozz rá. Egyébként Antiochia hírneves quaestorának bizonyára nincs szüksége az én tanácsomra, ha egy ügyet képvisel.

Igen, Julianus után tekintélyes napló maradt, melyben számot ad a hadmûveletek menetérõl napról napra. Jegyzetekkel láttam el, arra gondolván, hogy esetleg nyilvánosságra hozom, de ehhez a te bátorságodnak legalább egy töredékére volna szükségem, mert ez jóval veszedelmesebb anyag, mint emlékezései. Julianus éppúgy tisztában volt azzal, hogy merénylet készül élete ellen, akárcsak én. Én azonban azt is tudom, amirõl neki nem volt tudomása: ki volt a gyilkosa.

Csaknem elkészültem a jegyzeteléssel. A szélütés hátráltatott munkámban, de remélem, hamarosan elkészülök. Ha én magam nem vállalkozom a kiadásra, természetesen boldogan rendelkezésedre bocsátom a munkát ugyanolyan áron, mint az emlékezéseket. A másolás költsége körülbelül a régi itt Athénban, talán valamelyest emelkedett.

Remélem, látásod nem romlott tovább, mert javulást a mi korunkban nem is várhatunk. Tanítványom, Glaukón, nagyon élvezte a találkozást veled a múlt év tavaszán, mikor átadta neked a kéziratot. De elszomorította, hogy látásod annyira gyengült. Oribasiusnak volt egy nem sebészi gyógymódja a szürkehályogra, de már elfelejtettem. Nézz utána az enciklopédiájában. Az utolsó kiadásban bizonyára megtalálod, de ha az nincs kéznél, nézd meg Galenusban, mert valószínûleg tõle vette át.

Hippia, mint mindig, ezúttal is jókívánságait küldi, örök életûnek látszik, nyilván valamennyiünket elkísér sírunkig. Bizonyára várja már, hogy engem eltemessen. Sokszor nézzük egymást, és tudom, mindkettõnknek az jár a fejében, melyikünk éli túl a másikat. A szélütésig biztos voltam a dolgomban, ma már nem. Betegségem nagy izgalomba hozta Hippiát, és olyan vidám lett, mint egy fiatal lány, amiért néhány napig “gondoskodhatott” rólam..

Libanius: Egyéb tulajdonságai mellett Priscus még tolvaj is. Megállapodásunk egyértelmû volt: az eredeti ár fejében megkapom Julianus minden hátrahagyott írását. És most kiderül, hogy visszatartotta a mû leglényegesebb részét. Mit tehetnék egyebet, tudomásul veszem a rablást és fizetek. Nem fûzök hozzá többet, csak annyit, remélem, Hippia hamarosan elözvegyül. Szörnyû ember ez a Priscus!

PRISCUS LEVELE LIBANIUSHOZ Athén, 380. október hó

Íme, a megígért napló. Terjedelmes jegyzetekkel láttam el, melyeket tetszésed szerint felhasználhatsz. Legyengültem valamelyest a szélütés következtében, de sem emlékezetem, sem fogalmazó készségem nem szenvedte meg a dolgot. A jegyzetek egy részét tollba mondtam, észre fogod venni Hippia gyermekes kézírását. Titkári teendõit megfizetem. Pénzért mindenre hajlandó. Mostanában sokat szid amiatt, hogy Julianus barátjaként nem szereztem vagyont, bár ez, mint tudod, könnyû lett volna. A te vagyonod mindenesetre sokkal korábbi keletû, mint Julianus császársága. Valósággal elámultam, mikor elõször felkerestelek pompás otthonodban, és csak úgy mellékesen megjegyezted, hogy egy hajórakomány árud van úton Kréta felé. Szerencsés Kimón, hogy ilyen gazdag apától született! Biztosra veszem, Theodosius törvényesíti õt a kedvedért.

Rendkívül óvatosan érdeklõdtem többeknél, akik közel állnak az udvarhoz, s valamennyien azon a véleményen vannak, hogy a császár nem fogja megengedni semmiféle mû kiadását, mely Julianust kedvezõ színben tünteti fel. Mondanom sem kell, nem említettem az emlékezések és a napló létezését. Mégis biztosra veszem, ha Theodosius és püspökei tudomást szereznek ezekrõl az írásokról, mindent el fognak követni, hogy megsemmisítsék éppúgy, amilyen hévvel igyekeznek eltorzítani Julianus uralkodását. A hatalommal járó egyik elõny, hogy birtokosa még a múltat is megmásíthatja. Julianus emlékét meg kell semmisíteni, vagy legalábbis szörnyetegként kell õt beállítani, mert enélkül nem születhet meg a keresztény birodalom. Nem akarom kedvedet szegni, de így van.

Megvallom, valósággal megkönnyebbültem, hogy Julianus írásai kikerültek a házamból, méghozzá illetékes kézbe, a tiedbe. Mindezt csak figyelmeztetésnek szánom, mert akiknek említettem a dolgot, valamennyien így vélekednek. Közöttük az ünnepelt Ausonius is, akit szégyentelenül körülhízelegtem a múlt hónap folyamán, amikor itt tartózkodott.

Ausonius alacsony termete ellenére igen tekintélyes és méltóságos megjelenésû férfi mindaddig, míg ki nem nyitja a száját. Akkor nyomban ideges hivatalnokká változik és kellemetlen módon arra törekszik, hogy csodálattal tekintsenek rá. Ráadásul még dadog is. Nagy örömére szolgál, jelentette ki a proconsul fogadásán mondott beszédében, hogy a szellemi és hivatali elõkelõségek e díszes gyülekezetében megjelenhetett, mert – úgymond – õ alkotja ,,a hidat a két tábor között”. Mi csak farkcsóválva álltunk körülötte, kifejezésre juttatván, mennyire szeretjük és óhajtjuk kegyeit. Mikor befejezte szónoklatát, kedvesen karon fogott és közölte velem, mily nagyra becsül. Mi egyébbel válaszolhattam volna? Idéztem egyik versébõl.

– Mindig nagyra becsültelek, P-P-Priscus és nagyon b-b-boldog vagyok, hogy jó egészségben láthatlak.

– Én is örülök, consul – körülrajongtam a consuli palástba öltözött lehetetlen figurát, feldicsértem könyveit, õ pedig méltányolta, hogy áhítattal hallgatom eszmefuttatásait. A körünkbe gyûlt tudósok szívderítõ irigységgel tekintettek rám. S ekkor ügyesen szóba hoztam Julianust.

Ausonius a homlokát ráncolta:

– T-t-természetesen nem vesszük szívesen ezt a témát, cseppet sem. Nem, a legkevésbé sem. B-boldogtalanok vagyunk, ha rá gondolunk.

Valami kopott közhelyet motyogtam arról, milyen ritka az emberi boldogság. E tekintetben Szophoklészból bármely idézet megfelel.

– Theodosius nagyon nyugtalan a holttest miatt, sõt b-b-bántja a dolog. De az a nõ hajthatatlan volt.

– Miféle holttest? És ki volt hajthatatlan? – Semmit sem értettem az egészbõl.

– Az õ holtteste, Julianusé. E-e-elszállították. Tarzusból Konstantinápolyba. Gratianus császár parancsára, azaz p-p-pontosabban a f-f-felesége kívánságára.

Némely kezdõbetûbe belegabalyodik Ausonius nyelve, ízelítõül ennyi untig elég, nem idézem tovább dadogó szavait.

A sok zagyvaságból végre kihámoztam a tényeket. Postuma császárné, akihez téged baráti szálak fûznek, a Flavius-ház utolsó sarja, hirtelen ráébredt, hogy egy vérbõl származik Julianusszal, és az új uralkodóház törvényességét e vékony szál igazolja. Ezért aztán Postuma rábírta férjét, Gratianust, hogy Julianus maradványait szállíttassa Konstantinápolyba és helyeztesse el a Szent Apostolok templomában. Julianus tehát most Constantinus édesanyja, Heléna mellett nyugszik. Mennyire viszolygott volna mindkettõ ettõl a közelségtõl! Bár Ausonius errõl nem tett említést, úgy vélem, Postuma és Gratianus kezdettõl fogva tisztán látta Julianus nagyságát. Galliában élnek és a gallok szemében Augustus óta egyetlen igazi császár volt: Julianus. Az onnan érkezõk egyöntetûen állítják, hogy a mai napig is tisztelettel és szeretettel említik a nevét. Az egyszerû nép abban a hitben él, hogy Julianus valójában meg sem halt, csak egy hegy alatt alussza álmát és családi zászlójának sárkánya õrködik felette; ha azonban veszély fenyegeti Nyugatot, Julianus felébred és a Rajna-vidék védelmére siet. Ez a legenda még nagyon is hosszú életû lesz Európában.

Rólad is szót ejtettünk. Ausonius nagyra becsül téged. Ki nem? Azt mondta, Theodosius nagy becsben tartja “fennkölt” (!) tanulmányodat “Julianus védelmében”, de csupán mint nagy retorikai teljesítményt. Biztosra veszem, nem ez volt a célod vele, de azt tanácsolom, fogadd el a császár jelzõjét.

– És hogy fogadná az udvar, ha én adnék ki egy könyvet Julianusról, illetve fõként perzsa hadjáratáról?

Ausonius belekezdett egy szóba, mely m-mel kezdõdött és csaknem megfulladt rajta. Végül akadozva kinyögte:

– Soha! Theodosius éppúgy, mint Gratianus, valósággal sátánnak tekinti. Puszta udvariasságból Libanius iránt, aki tisztes kort ért meg, fogadta el Theodosius a tanulmányt, de ezen túl egy lépést sem, soha! Nekünk természetesen nincs szándékunkban üldözni a pogányokat (ez a többes szám Maximust juttatta eszembe; hát az uralkodók túlbuzgó barátai mindig ezt a förtelmes többesszám elsõ személyt használják?), de igyekezni fogunk az õsi hitet olyan gyötrelmessé tenni, amennyire lehet. Olvastad a két ediktumunkat? Újabbak következnek majd utána. Részletekrõl nem szólhatok, korai lenne.

– De Libanius megírhatta azt a tanulmányt Julianus védelmében.

– Egyet. Egyetlenegyszer. De most azt halljuk, könyvet készül írni Julianusról. – (Nem tõlem hallotta, én egy szóval sem említettem.) – Ha barátja vagy, vedd el a kedvét tõle. Ezenkívül magánügyben óhajt segítséget. Nem nyilatkozhatom közelebbrõl, de kérését már beküldte. Nos, amint mondják, kéz kezet mos. Közöld vele, hogy ezt üzenem.

Gondolom, bizonyára természetes fiadra, Kimónra célzott. Ez volt a lényege annak, amirõl Ausoniusszal beszéltem. Te talán többre mégy, ha szemtõl szembe beszélsz a császárral.

Nos, tehát itt a napló. Néhol homályos, más helyeken hiányos. Próbáltam a hiányzó részeket kiegészíteni, amennyire tehettem. Hetekig most valósággal újra átéltem a tragikus idõket, és magam is elcsodálkoztam, mi mindent fel tudtam idézni azzal, hogy agyamat egyetlen célra összpontosítottam.

A szám még mindig csúnyán ferde, de orvosom nagy meglepetésére látásom és beszédem változatlanul jó. Már csaknem így fogalmaztam: “orvosom csalódására”. Mert a doktorok szívesebben veszik, ha a testi hanyatlás szabályszerû és megmásíthatatlan. Te hogy vagy a köszvényeddel meg a látásoddal? Hippia, akinek csodálatos kezeírását most magad is olvashatod, sokszor üdvözöl (ezúttal még kedves mosolyt is vetett rám!), jókívánságaihoz magam is csatlakozom.