A torinói törvényszék épületében, éppen a városi tisztségviselõk küldöttségét fogadtam, mikor egy futár jelentést hozott Florentiustól, Gallia praetori praefectusától. A praefectus úgy vélte, a Caesarnak nyilván tudomása van arról, hogy néhány hete Colonia Agrippina a germánok kezére került, és most már az egész Rajna-vidék az övék. A katonai helyzet rendkívül súlyos, írta Florentius olyan hangnemben, amely szinte elégedettnek tûnt. Chnodomar germán király megesküdött, hogy egy év leforgása alatt végképp kiveri a rómaiakat Gallia területérõl. Ez volt hát az a rossz hír, amelyet Constantius nem közölt velem.

Még tartott a fogadás, de mi ketten Oribasiusszal visszavonultunk a városi praefectus irodájába a jelentés tanulmányozására. Ki tudja, milyen megfejthetetlen okból, egyetlen mellszobor ékesítette a helyiséget, Vitellius császár szobra. Ez a kövér disznó mindössze néhány hónapig uralkodott Néró halála után. Miért éppen Vitellius képmása van itt? Talán az elöljáró az õ leszármazottja? Vagy pedig bámulattal adózik kövér nyakának, dupla tokájának, netán annak az embernek, aki kora leghírhedtebb haspókja volt? Ilyen jelentéktelen dolgokra terelõdik az ember figyelme a rémület pillanataiban, mert nekem minden okom megvolt a rémületre.

– Constantius meghalni küldött engem ide. Ezért nem adott mellém hadsereget.

– De Galliát nyilván nem akarja elveszteni.

– Bánja is õ Galliát. Míg megvan az udvara, az eunuchjai meg a püspökei, mit törõdik õ mással?

Ebben persze nem volt teljesen igazam: a maga módján Constantius hazafi volt. De belõlem kitört a düh és a keserûség. Kíméletlenül mindennek elmondtam Constantiust. Minden szavam felségsértés volt. Mikor végre elhallgattam, megszólalt Oribasius:

– A császárnak bizonyosan van valami terve. Ennyire egyszerû mégsem lehet a dolog. Nem kaptál tõle semmiféle utasítást?

Tökéletesen megfeledkeztem az iratcsomóról, amely még mindig az útitarsolyomban lapult. Izgatottan bontottam ki, olvasni kezdtem, s egyre nagyobb méregbe gurultam.

– Etikett! – kiáltottam fel dühösen, és a papírcsomót a szoba túlsó sarkába hajítottam. – Hogyan fogadjak követet, miként adjak lakomát. Még a fogások leírása is benne van.

Oribasiusból kitört a nevetés, én azonban sokkal ingerültebb voltam annál, hogy a helyzetet humoros oldaláról fogjam fel.

– Megszökünk! – szólaltam meg némi gondolkozás után.

– Szökni? – Oribasius csak bámult rám, mint aki azt hiszi, megõrültem.

– Igenis, megszökünk. (Különös... úgy képzeltem, sosem tudok majd errõl õszintén beszélni vagy írni.) – Megszökhetnénk, együtt. Nem lenne nehéz. Csak ezt a rongyot kell eldobnom. – S megrántottam a bíborpalástot a vállamon. – Szakállt növesztünk, és visszatérünk Athénba. Nekem marad a filozófia, neked az orvostudomány.

– Nem! – felelte kurtán.

– Miért ne? Constantius csak boldog lesz, hogy megszabadult tõlem.

– De honnan tudná, hogy megszabadult? Biztosan azt hinné, csak azért mentél el, hogy szövetkezz ellene. Hadsereget szervezni, trónbitorlóként visszatérni.

– Nem talál rám.

Oribasius nagyot nevetett.

– Mit képzelsz, hogyan tudnál te eltûnni Athénban? Hiába növesztesz szakállt, hiába öltözöl diáknak, megmaradsz ugyanannak a Julianusnak, akit mindenki ismert, mindenki látott Prohaeresiusnál.

– Rendben van, hagyjuk Athént. Találunk olyan várost, ahol nem ismernek. Legyen Antiochia. Ott fogok meghúzódni, és folytatom tanulmányaimat Libaniusnál.

– És azt képzeled, Libanius majd tartja a száját? Már hiúságból is elárulna az elsõ nap.

Libanius: Erre csak annyi a megjegyzésem, hogy Oribasius egy pillanatig sem volt rokonszenves nekem. Nyilván ugyanígy volt õ is velem. Meg kell hagyni, óriási tekintély lett belõle (ha ugyan él még); orvos barátaim azonban azt állítják, hogy hetven kötetes orvostudományi enciklopédiája tulajdonképpen Galenus durva plagizálása. Julianuis halála után számkivetésre ítélték. Akkor Perzsiába ment, s értesülésem szerint a királyi udvarban él, ahol valósággal bálványozzák. Mindig is hiú volt, ezt nyilván nagyon élvezte. Ezenfelül kapzsi is volt: egyszer felkerestem köszvényes bántalmaim miatt. Képes volt azért az egy kezelésért öt arany solidust kérni tõlem. És mégsem tudtam járni egy hónapig.

– Találunk olyan várost, ahol senki sem ismer, sõt, nem is hallott felõlem.

– Jó messze Thuléban. Hidd el, bárhova mész, a hivatali szervezet mindenütt tudni fogja, ki vagy.

– És ha álruhát öltök, új nevet veszek fel?

– Nem számolsz a titkos ügynökökkel. És aztán mibõl élsz?

– Tanítok. Nevelõ leszek...

– Rabszolga?

– Miért ne, ha másképp nem megy? Egy rendes úri házban jól megvan a rabszolga is. Tanítanám a fiatalokat, és még maradna idõm írásra is, kedvemre olvasgathatnék...

– Bíborból rabszolgaruhába! – mondta barátom kijózanító ridegséggel.

– Mit képzelsz tulajdonképpen, most mi vagyok? – tört ki belõlem a keserûség. Aztán dühöngtem, siránkoztam, és mikor végre elhallgattam, mert kifogyott a lélegzetem, Oribasius hidegen csak ennyit mondott:

– Folytatod az utat Galliába, Caesar! Legyõzöd a germán törzseket, vagy pedig ott maradsz a harcmezõn.

– Nem!

– Helyes. Légy hát rabszolga, Julianus!

Mióta caesari rangra emeltek, ezúttal szólított elsõízben a nevemen. De utána otthagyott faképnél abban a hivatali helyiségben, én pedig ültem tátott szájjal, mint a hülye. Vitellius disznópofája mereven bámult le rám... három évszázada faragták kõbe, de még most is éhesnek tûnt.

A császári instrukciók minden lapját szögletesre hajtogattam, egyre apróbbakra. Gondolkoztam, mit tegyek? Hermészhez imádkoztam. A rácsos ablakhoz léptem, hogy megkeressem a napot, az én istenségemet. Várakoztam, hátha jelet kapok. Úgy is lett. A lemenõ napból hirtelen fénycsóva vetítõdött arcomra, így történt, mégpedig nyugat felõl, Gallia irányából. Héliosz kápráztató aranyfényt vetített szemembe. Követnem kell tehát istenemet, s ha õ halálomat kívánja, szívesen hozom meg ezt az áldozatot. Ha pedig gyõzelmet aratok, az õ dicsõségét szolgálom. És most már magam is világosan beláttam, nem szökhetem meg, ha akarnék, akkor sem. Valóban halálomig foglya vagyok ennek a bíbornak.

Visszamentem a terembe, mintha semmi sem történt volna. Miközben a polgárok tisztelgését fogadtam, Oribasius kérdõen tekintett rám. Hunyorítással válaszoltam. Megkönnyebbülve lélegzett fel.

Másnap reggel folytattuk utunkat. Még a hegyes vidéken sem volt nagy hideg, csak a legmagasabb csúcsokat borította hó. Katonáim is elismerték, bár a legtöbbje siránkozó fajta galileánus volt, hogy Isten nyilván velünk van. Mi mást tehetett volna: ezek folyvást imádkoztak hozzá. Egyébre aligha használhatom õket.

Mikor átléptük Gallia határát, érdekes dolog történt. Érkezésem híre jó elõre bejárta az egész környéket, hiszen sok-sok esztendeje nem járt törvényes Caesar Gallia területén. Azért hangsúlyozom a “törvényes” jelzõt, mert hagyományosan Gallia volt mindig a trónbitorlók területe. Az utolsó évtized folyamán három is szervezkedett itt, és mindegyik felöltötte a bíbort, pénzt veretett, hûségesküt vett ki. Mindhárommal végzett Constantius vagy a sors. De ezúttal valóságos Caesar jelent meg Galliában, és bizakodással telt el a nép.

Alkonyat táján érkeztünk az elsõ gall helységbe, egy hegyi faluba. A falusiak felsorakoztak a fõutca két oldalán, és megéljeneztek. Díszítésül fenyõkoszorú füzéreket feszítettek ki az átellenes házak között. Hermész a tanúm, így történt: egy koszorú levált és egyenesen a fejemre esett. Pontosan illett rá, akár egy korona. Megtorpantam, fogalmam sem volt, mi történt. Elsõ pillanatban azt hittem, faág ütött meg, de odanyúltam, és már tudtam, hogy koszorú. A falusiak tágra nyílt szemmel bámultak, még közömbös kíséretem is megilletõdött. Eutherius, aki mellettem lovagolt, halkan megjegyezte:

– Még az istenek is koronával akarják övezni fejedet!

Nem válaszoltam, de a koszorút sem vettem le. Úgy tettem, mintha mi sem történt volna, tovább lovagoltam csapatom élén a falun át, s a lakosok az eddiginél is lelkesebben éljeneztek.

Oribasius odasúgta:

– Holnapra egész Galliában híre megy ennek. Mindenki tudni fogja.

Bólintottam:

– Persze. De holnapután megtudja Constantius is.

Hangulatomat azonban ez a gondolat sem ronthatta el, mert most már bizakodó lettem, derûs, akár a szép téli nap. Nem is szólva arról, hogy az istenek is tanújelét adták szeretetüknek.

Diadalmenet lett utunkból a gall városokon át. A szép idõ egészen Viennáig kitartott. Akkor már észak felõl fekete felhõk tornyosultak, és metszõ hideg szél támadt. Érzõdött a levegõben, hogy hamarosan megindul a havazás. Köpenyünkbe burkolózva keltünk át a télies Rhone fekete vizén, és a harmadik órában vonultunk be a városba. Még ebben a hidegben is tömeg lepte el az utcákat, és lelkes volt a hangulat. Ezt nem értettem. Constantius rettegést és áhítatot keltett, felém mintha szeretet áradna... ezt nem hiúságból említem, csak mint számomra megfejthetetlen tényt. Hiszen mit tudhatott felõlem ez a nép? Lehettem volna akár egy második Gallus is. Mégis felsorakozott, és úgy éljenzett, mintha döntõ csatából érkeznék gyõztesen, vagy nagyobb adag gabonát osztanék. Érthetetlen, de lelkesítõ, hogy így történt.

Augustus és Livia ódon temploma elé érkeztünk, mikor a tömeg egy vak öregasszonyt taszított ki a sorból, egyenesen a lovam elé. Az õrség visszalökte, de az asszony újra elesett.

– Emeljétek fel! – parancsoltam.

Talpra állították, s ekkor az öregasszony hangosan megkérdezte: ki ez?

– Julianus Caesar! – harsogta valaki.

Az asszony égnek emelte világtalan szemét, s egy Püthia hangján így kiáltott fel:

– Õ az, aki helyreállítja majd az igaz istenek templomait!

Megdöbbenve sarkantyúztam meg lovamat, és nyargaltam a tömegen át, de az asszony hangja máig is fülembe cseng.

Florentiusszal a rezidenciámul kijelölt palota nagytermében találkoztam, bár e nem is túlságosan nagy villára aligha illik a “palota” elnevezés. Florentius udvariasan fogadott. Igen, õ fogadott engem, s nem én õt. Az elsõ pillanattól fogva világosan értésemre adta, hogy ez az õ provinciája, nem az enyém, akkor sem, ha én Caesar vagyok, õ pedig praetori praefectus.

– Légy üdvözölve Galliában, Caesar – mondta, mikor köszöntöttük egymást. Nem tartotta érdemesnek, hogy egybehívja üdvözlésemre a városi magisztrátusokat vagy a fontosabb személyeket. Csekély számú katonai kísérettel jelent meg. Mellettem nem volt más, csak Oribasius.

– Meleg fogadtatás, praefectus, ebben a hideg idõben – mondtam. – Legalábbis a nép örülni látszik jövetelemnek. – Hangsúlyoztam ezt a szót: “legalábbis”.

– Valamennyien szívesen vesszük, hogy az Augustus jónak látta caesari rangra emelni téged, s annak jeléül, hogy szívén viseli Gallia sorsát, közénk küldött. – Florentius alacsony, sötét bõrû, éles arcvonása férfi volt. Különösen izmos alsókarja vésõdött emlékezetembe; sûrû fekete szõrzet borította, mintha majom karja lett volna.

– Nyilván örömére szolgál majd az Augustusnak, hogy helyesled cselekedeteit – mondtam szárazon. Ezután elmentem mellette a terem túlsó sarkába, ahol egy kis dobogón egyetlen karosszék állt. Leültem. Rögtön észrevettem, ez hatott. A katonák összenéztek. Florentius azonban rendületlen maradt, noha az õ karosszékét foglaltam el.

– Mutasd be a tisztjeidet, praefectus – igyekeztem oly hûvösen szólni hozzá, amennyire csak vérmérsékletembõl telik.

Az elsõ tiszt Marcellus volt, Gallia hadseregének vezérkari fõnöke. Szabályszerûen tisztelgett elõttem. A második Nevitta, izmos testalkatú frank, kék szemû, erõs hangú, kiváló parancsnok, ma is mellettem szolgál Perzsiában. De azon a napon Viennában olyan szemmel látható kicsinyléssel kezelt, hogy világosan átláttam, erre valamiképpen válaszolnom kell, ha nem akarom tekintélyemet végképp elveszteni. Vagy valóban Caesar leszek, vagy örökre végem. Florentius felé fordultam, és minden szavamat megfontolva így szóltam hozzá:

– Nem vagyunk annyira távol Milánótól, hogy eltekinthetnénk a Caesart megilletõ köteles tisztelettõl. Egy provincia székvárosában más kívántatik meg, mint a táborban, még akkor is, ha seregünket visszaverték a Rajnánál. Praefectus, oktasd ki a tisztjeidet, mivel tartoznak rangomnak, s magad járj elöl jó példával!

Constantius sem viselkedhetett volna különben. Én valóban komolyan vettem kihívó beszédem minden egyes szavát. E pillanatban úgy hittem, meghalni érkeztem Galliába, és ha meghalok, akkor már nem adom alább: dicsõ halált halok, a végsõkig érvényt szerezve rangomnak.

Florentius megdöbbent, tisztjei arcára rémület ült ki, Oribasiusnak imponáltam... furcsa milyen élvezettel gondolunk viszeza arra a néhány nyilvános szereplésre, melynek során módunkban állt imponálni egy-egy régi barátnak.

Florentius zavarba jött, s nem tudta, miképp reagáljon. Én pedig Constantius példáját követve, felemeltem jobbomat, mutatóujjamat lehajtottam, közvetlenül a dobogó alatti padlóra intve, s kemény hangon megszólaltam:

– Én viselem a bíbort.

A katonai kíséret hangos fegyvercsörgés közepette térdre vetette magát. Florentius leírhatatlanul dühös arckifejezéssel követte példájukat, s megcsókolta palástom szegélyét. E gesztusát azonban kettõnk között öt esztendeig tartó ellenségeskedés követte.

Constantiusnak tulajdonképpen egy pillanatig sem volt komoly szándéka, hogy nekem adja át a tényleges uralmat a provincia fölött. Úgy képzelte, én itt holmi ünnepélyes figura leszek, s jelenlétemmel eszébe juttatom a galloknak, hogy ha már hadsereget nem küldött a császár, elküldte húsát és vérét, ezért kötelességük felsorakozni a provincia védelmére. A tényleges hatalom Florentius kezében összpontosult. Viennában is õ volt a hadsereg közvetlen parancsnoka, s az õ személyes futárszolgálata tartotta az összeköttetést a Galliában szétszórt légiókkal is. Ezek közül több ostromgyûrûbe szorult, mert a germánok minden jelentõsebb várost és hadászati fontosságú pontot ostrom alá fogtak a Rajna vonalától egészen az Északi-tengerig.

Csak tavaly jutottam hozzá, hogy átnézzem Constantius titkos levéltárát. Meglepõ, sõt nyomasztóan döbbenetes értesüléseket szereztem, mint amikor valaki váratlanul megtudja, mit beszélnek a háta mögött. Akkor került a kezembe a Florentiusnak küldött utasítás másolata. Azóta elnézõbb vagyok a praefectushoz, mivel csak parancsnak engedelmeskedett. Constantius azt írta – csak nagyjából idézem, mert az okmányok kivétel nélkül Konstantinápolyban vannak, – hogy “hõn szeretett rokonunkat, Julianus Caesart” úgy kell tekinteni, mint kezdõt a hadviselés mûvészetében és újoncot a kormányzásban. Florentiust tehát nevelõnek rendelték mellém, hogy tanítson, oktasson, megóvjon a balítéletektõl és a rossz társaságtól. Tehát afféle iskolába küldtek, s távol akartak tartani a katonai vállalkozásoktól. Figyelemmel kísérték, hogy nem száll-e meg az ambitio. Ez a latin kifejezés semmi más nyelvre nem fordítható le teljes értelmében, mert egyetlen szóval kifejezi azt a törekvést, amely képes felborítani az állam egyensúlyát.

Galliában töltött elsõ évem során valóban sokat tanultam, nemcsak a hadviselés mûvészete, hanem a leplezés és a türelem mûvészete terén is. Valósággal második Odüsszeusz lett belõlem, minden percemet ravaszul használtam fel. Katonai tanácskozásokon nem vehettem részt, de idõnként azért mégis röviden vázolták elõttem az általános katonai helyzetet. Nem volt túlzottan szívderítõ, amirõl értesültem. Bár tekintélyes katonai erõt vontak össze Galliában, Florentiusnak nem állt szándékában felvenni a harcot.

Nem történt semmi. Szerencsénkre ellenségünk, Chnodomar sem fogott semmibe: támadása, amivel fenyegetõzött, sosem vált valóra. Kijelentette, tökéletesen beéri azzal, hogy ura a Rajnának és valamennyi fontos városnak. Nekem, bármennyire is leghõbb vágyam volt felvenni vele a harcot, egyetlen katonám sem volt, leszámítva itáliai testõrségemet. Meg aztán pénzszûkében is voltam. Caesari illetményemet negyedévenként kellett volna szabály szerint folyósítani, de a Szent Adományok comese mindig késedelmesen fizetett. Jóformán teljesen kölcsönökre szorultam a Galliában töltött elsõ évem folyamán. Ráadásul nem is szívesen hiteleztek nekem, mert folytonosan olyan hírek érkeztek, hogy kegyvesztett vagyok, és bármelyik pillanatban visszahívhatnak. Az is nagyon bosszantott, hogy a villa, ahol elhelyeztek, nem a caesari palota volt, hanem a hivatalos vendégek elhelyezése céljából fenntartott szállás. A palota ott állt a Rhone partján: Florentius lakott benne pompás udvartartásával. Úgy élt mint az igazi Caesar, én pedig mint valami szegény rokon. Csak az vigasztalt, hogy velem volt Oribasius, és márciusban Priscus is megérkezett Athénból.

Priscus: Volna némi hozzátennivalóm Julianus beszámolójához, Florentiusszal való kapcsolatát illetõen. A praetori praefectus kapzsi volt, de tehetséges. Sõt, szóljunk igazat, a császár utasításait követte az utolsó betûig. Mindig úgy gondoltam, hogy Julianusnak nincs igaza, amikor annyira ingerült vele szemben. Persze a praetori praefectus sokszor megalázta Julianust a nyilvánosság elõtt. Emlékszem, egy katonai dísszemle alkalmával nem volt hely Julianus számára az emelvényen. A Caesar kénytelen volt “csapatait” a tömegben állva megszemlélni, kolbászárus vénasszonyok között. Nyilván ez volt Florentius bosszúja, amiért Julianus úgy elbánt vele az elsõ találkozás alkalmával.

Constantius javára szólván... miért igyekszünk mindig mentséget keresni, jót mondani a gonoszokról? Talán az a kellemetlen tudat okozza, hogy nyilván ugyanúgy vélekednek rólunk, mint mi felõlük? Ellentétes szemszögbõl és teljesen más érdekek befolyása alatt? Bárhogy nézzük is, Constantiusnak tökéletesen igaza volt, hogy nem adott irányító hatalmat egy hadászatban és közigazgatásban egyaránt teljesen tapasztalatlan ifjú kezébe olyan súlyos háborús körülmények között, amelyekben nála idõsebb és sokat próbált katonák is csaknem vesztesek maradtak. Akkor még senki sem tudhatta, hogy Julianus hadászati lángelme, legfeljebb talán õ maga. Ha visszatekintek Galliában aratott gyõzelmeire, szinte magam is hinni kezdek abban, hogy Hélioszának köszönheti õket.

Ebben az idõben valósággal diák módjára élt a városfal közelében épült villában. “Udvara” – mert így nevezték – a rabszolgákat is beleértve, legfeljebb száz fõbõl állott. Meglehetõs szûkösen étkeztünk, a bor sohasem volt elég. Annál kellemesebben folyt a társalgás, és Oribasius éppúgy gondoskodott szórakoztatásunkról, mint egészségünkrõl. Felkutatta a környék javasasszonyait, kifaggatta õket, hogy milyen orvosságokat szoktak kotyvasztani, maga is készített ilyen fõzeteket, s gyógyító hatásukat rajtunk próbálta ki. Eutherius hasonlóképpen kedélyes társalgónak bizonyult.

Mulatságosnak találom, hogy Julianus megemlékezik rólam, de egy szót sem szól egy nálam sokkal fontosabb személyiség érkezésérõl, újév napján: a felesége volt az, Heléna. Történetesen nem voltam jelen, mikor megérkezett, de elmesélték, hogy pompás kíséretében számtalan fodrásznõ, varrónõ, szakács, eunuch volt, és szekérszám hozta magával öltözékeit meg ékszereit. Bizonyára nem kis megdöbbenést okozott neki az a hideg, nyomasztó villa. Julianus azonban mindenkor rendkívül szívélyesen bánt vele, noha kissé szórakozottan. Elõfordult, hogy nélküle távozott az asztaltól, vagy másokkal együtt látogatást tervezett valamelyik közeli városba, és feleségét kifelejtette az elõkészületekbõl. Úgy vélem, Heléna sokkal jobban szerette férjét, mint az õt. Julianus sohasem adta jelét hogy idegenkedik tõle, csak teljesen közömbös volt iránta. Kétlem, hogy gyakran élt volna házastársi jogaival, mégis házasságuk négy esztendeje alatt Heléna kétszer esett teherbe.

Heléna jellemvonásai közül leginkább az marad meg emlékezetemben, hogy milyen hõsiesen leplezte unalmát, amikor Julianus nagy hévvel vitatkozott az õt érdeklõ kérdésekrõl, melyekbõl hitvese semmit sem értett. Szerencsére Heléna elsajátította az uralkodó családok mûvészetét: úgy ásítani, hogy közben nem nyitja ki a száját. Aki azonban pontosan figyelte az arcát, valahányszor Platón, Iamblikhosz került szóba vagy te, kedves Libanius barátom (a nagy triász!), észrevehette, hogy idõnként gyanúsan tágulnak az orrlikai. Bizonyos vagyok benne, hogy valamennyiünket halálosan unt Heléna.

Libanius; Nem értem, mi a rendkívüli abban, hogy Julianus Platónról, Iamblikhoszról és rólam egyenrangúakként beszél. Ez legfeljebb Priscus irigységének szembeszökõ. “Nagy triász!” Miért ne! Azért beszél így, mert filozófusként és oktatóként egyformán kudarcot vallott, és kortársát legszívesebben lerántaná a maga szintjére. Nos, biztosíthatom, e tekintetben is kudarcot vall majd.

A gallokat megérteni nem könnyû dolog. Szokásaik ma is idegenek nekünk, noha már hosszú idõ óta római alattvalók. Úgy hiszem, nincs a világon még egy nép, amely szépségben vetekedhet velük. A férfiak és a nõk egyaránt rendkívül magasak, fehér bõrûek, szõkék és kék szemûek. Örökké mosakszanak, és ruhájukat is gyakran mossák. Végig az egész provincián sehol nem látni rongyos vagy piszkos embert. És még a legszegényesebb vityilló elõtt is kötélen szárad a mosott ruha.

De amilyen szépek, olyan izgágák. Férfiak és nõk egyformán nagyon hangosan beszélnek, harsogják a magánhangzókat, és a mássalhangzókat nagyon keményen ejtik. Valahányszor törvénynapot tartottam, majd belesüketültem, mikor a panaszos meg az ügyvéd sebzett bika módjára ordítva adta elõ mondókáját. Azzal kérkednek, hogy ha harcra kerül sor, egyetlen gall tíz itáliaival felér. Sajnos, ebben igazuk van. Szeretik a csatát, erejük is, bátorságuk is van hozzá. Még az asszonyok is szeretnek harcolni. Csöppet sem szokatlan, hogy a gall férfi a csatában maga mellé veszi a feleségét segítségül, s ha ott az asszony, megtízszerezõdik a férfi ereje. Saját szememmel láttam gall asszonyokat szembeszállni az ellenséggel; ilyenkor villog a foguk, kötélként feszül az ér a nyakukon, fehér karjuk úgy jár, mint a szélmalom vitorlája, lábukban olyan erõ feszül, mikor rúgnak, akár a katapultban, melybõl kilövik a követ. Valóban félelmetesek.

A gall férfi büszke rá, hogy katonai szolgálatot teljesíthet. Ezzel szemben az itáliai képes megcsonkítani magát, hüvelykujját levágni, hogy kijátssza az állam toborzó tisztjét. A gallok élvezik a vérontást, s a világ legkülönb katonái lehetnének, ha ezt két ok nem gátolná: a katonai fegyelmet nehezen tûrik, és nagyon részegesek. A legválságosabb pillanatban az a meglepetés érheti a gall csapatok parancsnokát, hogy katonái be vannak rúgva. Azzal mentegetõznek, hogy ilyen vagy olyan szent ünnep van, s annak tiszteletére egy kis bort kell leereszteni a torkukon, vagy pedig azzal az erõs itallal kell meglocsolniuk a gégéjüket, amelyet gabonából és más terménybõl fõznek.

Galliai hadjárataimat ezúttal nem írom le, hiszen egy munkámban már közzétettem, amelyrõl a hízelgõk azt állítják, vetekszik Július Caear mûvével. Õszintén szólva, jobban érdekelt a gall háború megírása, mint maga a hadviselés. De azért feljegyzek itt néhány eseményt, amelyekrõl akkoriban még nem szólhattam.

A 355–356-os tél keserves volt számomra. Semmi tekintélyem nem volt. A praetori praefectus tudomást sem vett rólam. Semmi kötelezettségem, semmi hatásköröm, legfeljebb a vidéket járhattam. És valahányszor megjelentem a gallok között, mindig nagy tömegeket vonzottam. Még dermesztõén hideg téli napokon is mérföldes utakat tettek meg az emberek csak azért, hogy láthassanak és megéljenezhessenek. Ez rendkívül meghatott, noha sokszor tapasztaltam, hogy nem Julianus Caesarként, hanem Július Caesarként éljeneztek. A parasztok között ugyanis az a legenda járta, hogy a nagy Július megesküdött: a sírból is visszatér, és megvédi Galliát az ellenségtõl. Sokan azt hitték, ennek most jött el az ideje, visszatért a halott hadvezér, hogy betartsa ígéretét, és azt gondolták, én vagyok az.

E kirándulásokból több váratlan gyõzelmünk származott. Egy város, amelyet a germánok körülzártak, bátorságot merített a Caesar jelenlétébõl, és a lakosság elkergette az ellenséget. Aquitania egy másik városa, amelyet csak öregek védelmeztek, visszaverte a germán támadást. Az én nevem volt a csatakiáltás, ez lelkesítette õket gyõzelemre.

Aquitaniában vívtam meg elsõ “csatámat” is. Kettesével haladtunk át egy sûrû erdõn, mikor germán fegyveres csapat ütött rajtunk. Az elsõ pillanatban attól tartottam, hogy az én itáliai embereim cserbenhagynak, és elszaladnak. De nem: helytálltak. Meglepetésszerû támadás esetén egyedül ez fontos. A támadás elsõ perceiben a talpraesett parancsnok felsorakoztatja katonaságát, és visszavág; azon múlik minden, hogy kezdetben kitartsanak.

Szerencsére az erdõ szélén voltunk. Parancsot adtam az elõõrsnek, hogy kösse le a germánokat, míg a hátvéd ki nem ér az erdõbõl a nyílt terepre. Katonáink néhány percen belül kiértek a fák közül a szabadba. Egyetlen embert sem vesztettünk. S mikor már felülkerekedtünk a germánokon, menekülni kezdtek: elõbb egy, utána egy másik, majd mind, ahány csak volt.

Ebben a pillanatban azon vettem észre magam, hogy harsányan ezt kiáltom:

– Utánuk! Álljátok el az útjukat!

Katonáim engedelmeskedtek, a germánok menekültek, és behúzódtak az erdõbe.

– Egy ezüst minden germán fejért! – kiáltottam, és tisztjeim továbbadták vérszomjas ígéretemet. Csak ez a lelkesítés kellett nekik. Izgatott kiáltozással, acsarkodva vetette magát legénységem az ellenségre. Mire beesteledett, száz germán fõ hevert elõttem.

Nem azért írom le ezt a vállalkozást, mintha katonai jelentõsége lett volna – mert nem volt –, hanem azért, mivel ekkor kóstoltam bele elõször a hadakozásba. Jóformán valamennyi elõdömtõl eltérõen, semmi tapasztalatom nem volt a katonáskodásban. Csatában elesett embert soha nem láttam. És mindenkor többre becsültem a békét a háborúnál, a stúdiumokat a tetteknél, az életet a halálnál. Mégis rekedtre ordítoztam magam a galliai erdõszélen és emberfejekbõl valóságos véres halom hevert a lábam elõtt. Undort vagy szégyenkezést éreztem-e? Egyiket sem. Olyasféle izgalmat éreztem, amely a szeretkezés hevületéhez hasonlítható. Mást nem mondhatok, ma is többre becsülöm a filozófiát a hadviselésnél. Hogyan törtónt ez velem, örök rejtély marad számomra, de nyilván isteni rendelésbõl fakadt; a Napisten akarta így, aki minden emberek teremtõje és a királyok védelmezõje.

Miközben Vienna felé nyargaltunk a téli nappal borongós fényében, reszkettünk az izgalomtól. De ez az izgalom az öröm mámora volt, mert már biztosra vettem: életben maradok. Egészen addig soha nem voltam biztos magamban. Hiszen nem tudhattam, nem leszek-e gyáva, vagy ami még rosszabb, hátha tétlenségbe dermedek, vagy fejemet vesztem abban a döntõ pillanatban, amikor gyorsan kell határozni, mert ezen áll vagy bukik a gyõzelem. Ám amikor felharsant a kiáltozás, és folyt a vér, fellelkesültem, tisztán láttam, mit kell tennem, és meg is cselekedtem.

Ezt a csetepatét nem vették túlságosan komolyan Viennában. Komolyan vették azonban azt a tényt, hogy Constantius az új esztendõre társconsullá nevezett ki maga mellé. Neki ez volt a nyolcadik consulsága, nekem az elsõ. Örültem, de csak mérsékelten. Sohasem értettem meg, miért tartják oly nagyra ezt a régi címet. A consulniak semmi hatalma nincs (kivéve természetesen, ha egyben császár is), de az emberek becsvágyból vagyonokat képesek áldozni azért, hogy elnyerhessék a consuli rangot. Igaz, a consulok neve örökre fennmarad, mert amikor feljegyeznek valamilyen dátumot, mindig közlik azt is, hogy abban az évben kik voltak a consulok. Én azonban nem sokat adok az olyan formákra, amelyeknek már régóta nincs jelentõsége. Beiktatásom alkalmával azonban Morentius szinte udvariasnak mutatkozott, s ezzel is nyertem valamit. Egy magánbeszélgetés során közölte velem:

– A tavasz végére támadást tervezünk. Részt vehetsz benne, ha úgy tetszik.

– Mint parancsnok?

– Egész Gallia a Caesar parancsnoksága alatt áll.

– A Caesar nagyra értékeli magas rangját. De én vezetem majd a hadsereget? Én tervezem a hadjáratot?

– Mindenben te irányítasz bennünket, Caesar.

Kitért az egyenes válasz elõl. Nyilván esze ágában sem volt lemondani a provincia teljhatalmú kormányzásáról. De azért mégis megtört a jég. Most már rajtam áll – gondoltam –, hogy a csekély változást kiaknázzam és javamra fordítsam.

Florentius távozása után magamhoz hívattam Sallustiust, katonai tanácsadómat. Mikor Galliába érkeztem, õt rendelték mellém, és örök hálával tartozom Constantiusnak, amiért kettõnket összehozott. Sallustius római katona, de görög filozófus is. Mit mondhatnék ennél többet dicséretére? Mikor megismertem, negyvenes éveinek vége felé járt. Magas növésû, lassú beszédû és gyors észjárású, õsi római családból származik, és mint a római arisztokrácia oly sok tagja, soha nem tántorodott el az igaz istenektõl. Szoros baráti szálak fûzik oly kiváló hellénistákhoz, mint Szümmakhosz és Praetextatus. Néhány évvel ezelõtt hitünk védelmében klasszikus vitairatot jelentetett meg. Címe: Az istenekrõl és a világról. Amint Maximus a vezetõm e misztériumokban, és Libanius a példaképem az irodalmi stílus terén, úgy Sallustius mindenkori eszményképem az igaz emberségben. Sallustiust éppannyira boldoggá tette a hír, akár engem. Kiterítettük magunk elé Gallia térképét, s úgy döntöttünk, hogy a leghelyesebb hadmûvelet rögtön Strassburgot támadni. Nemcsak azért, mert ez a nagy város dominálja a Rajna tekintélyes szakaszát, de központjául szolgál Chnodomar király hadmûveleteinek is. Ha sikerül visszafoglalnunk, tekintélyesen növeli erõnket, és gyengíti az ellenséget.

– Ebben azért van tanulság – jegyezte meg Sallustius.

– Ebben?

– Miért vannak Galliában germánok?

– Hogy fosztogassanak. És még több területre áhítozzanak. Miért van az, hogy a barbár törzsek folyton vándorolnak egyik helyrõl a másikra?

– Nos, azért vannak Galliában, mert Constantius hívta be õket segítségül Magnentius ellen. Megsegítették, de utána itt maradtak Galliában.

Helyesen ítélte meg a dolgot. Barbárokhoz soha nem szabad segítségért folyamodni. Felfogadhatjuk õket zsoldosnak, vesztegetéshez is folyamodhatunk, ha csak ily módon tarthatjuk fenn a békét, de soha nem szabad megengedni egyetlen törzsnek sem, hogy római területre tegye a lábát, mert azt a területet mindjárt magának akarja megkaparintani. Éppen abban az idõpontban, mikor errõl tárgyaltunk Sallustiusszal, Constantius a Duna mellett kénytelen volt két lázadó törzzsel hadakozni, melyeknek õ adott jogot a letelepedésre.

Sallustius közölte velem: kétségtelen bizonyíték van kezében afelõl, hogy Florentius titkos tárgyalásokat folytat bizonyos germán törzsfõkkel. Némelyeket lepénzel, hogy maradjanak nyugton ott, ahol vannak, mások viszont neki fizetnek, hogy ne zaklassa õket állásaikban. Ilyenformán Sallustiusszal kettesben kezdtük gyûjtögetni a vádirat adatait Florentius ellen.

Májusban Sallustiusszal együtt elmondtuk Florentiusnak és hadvezérének, Marcellusnak a Strassburg elleni támadás haditervét. Nyomban visszautasították. Hiába érveltünk, könyörögtünk, ígértünk biztos gyõzelmet, nem hallgattak ránk.

– Nem vagyunk annyira felkészülve, hogy nagyobb csatába bocsátkozzunk. Ennek még nem jött el az ideje – jelentette ki Marcellus. S mivel õ volt a provincia vezérkari fõnöke, nem tehettem egyebet, beadtam a derekamat.

Körülhordoztam tekintetemet a tanácsteremben (mert ezúttal a praefectus palotájában voltunk), és feltettem a kérdést:

– Mikor leszünk képesek eleget tenni a császár parancsának és kiverni a germánokat Gallia területérõl?

Florentius nyájas arcot öltött. Bár még mindig leereszkedõ volt a modora irántam, de azért sokkal óvatosabban viselkedett, mint azelõtt. Nyilván felismerte, hogy nem egykönnyen vehet le a lábamról.

– Szabad-e a Caesar elé egy közbülsõ megoldást terjesztenem? – szólalt meg egy finom szarvasbõr erszénnyel játszadozva, amely az õ istenségét tartalmazta: aranyat. – Nincs elegendõ emberünk egy nagyszabású hadmûvelethez, míg az Augustus erõsítést nem küld. Ez pedig idén aligha áll módjában, hiszen maga is hadba szállt a Duna mentén. Addig be kell érnünk azzal, hogy tartjuk területeinket, esetleg visszafoglaljuk, amit tudunk, nagyobb kockázatok nélkül.

Florentius tapsolt, mire egy íródeák, aki eddig a fal tövében guggolt, nyomban talpra ugrott. Florentiusnak voltak efféle császári allûrjei, amin voltaképpen nem is lehet csodálkozni, hiszen a praetori praefectusok rendkívül fontos személyiségek. És akkoriban Florentius kormányozta Marokkót, Hispániát, Galliát, sõt Britanniát is. Az íródeák kigöngyölte elõttünk Gallia térképét.

Florentius rámutatott egy Autun nevû helységre, nem messze tõlünk, északra.

– Jelentést kaptunk arról, hogy ezt a várost a germánok körülzárták.

Már csaknem kimondtam, miért nem közölték ezt velem eddig, de vigyáztam a nyelvemre.

– Nos tehát, ha a Caesarnak úgy tetszik, Sallustius tábornokkal együtt – Florentius ekkor helyénvalónak tartotta egy torz mosolyfélét megkockáztatni Sallustius felé, aki udvarias figyelemmel hallgatta – Autun felszabadítására hadmûveletbe kezdhet. Régi város ez. Falai, melyek valaha áttörhetetlenek voltak, ma már nagyon is megrongálódtak, mint csaknem valamennyi erõdítményünk, sajnos. Nincs valami erõs helyõrség olt, de a lakosság derék és bátor.

Nyomban azt válaszoltam, hogy nem is kaphatnék megbízatást, mely ennyire kedvemre való. Azonnal indulok Autun felszabadítására.

– Természetesen – szólt ismét Florentius – eltart néhány hétig, mire felszereljük csapataidat, megszervezzük az utánpótlást, mire...

– Egy kedvezõ dolgot közölhetek – vágott közbe Marcellus. – Ostromgépekre ne legyen gondod. Még ha elfoglalnák is a germánok a várost, mielõtt odaérkeznél, semmiképpen sem tartják megszállva. Ez nem szokásuk.

– És mi lesz Colonia Agrippinával, Strassburggal?

– Azokat lerombolták – felelte Marcellus, szinte olyan diadallal, mintha személyesen õ rombolta volna le. – De megszállva nem tartják. A germánok félnek a városoktól. Sosem töltenek városban többet egy éjszakánál.

– Az a szokásuk – szólt közbe Florentius –, hogy a környéket tartják megszállva a város körül, és kiéheztetik a lakosságot. Ha a város aztán kénytelen megadni magát, fölégetik és nyomban tovább mennek.

– És mekkora sereget kapok?

– E pillanatban még nem tudjuk biztosan. Vannak egyéb... szükségszerûségek is. – Florentius tovább játszott az erszény arannyal, hol egyik, hol másik kezébe vette. – De néhány héten belül minden tisztán áll, és a Caesar megkezdheti elsõ... gall háborúját – ez gúnyos döfés volt, de már megtanultam, hogy lenyeljem a sértéseket.

– Akkor hát, praefectus, tedd meg a szükséges intézkedéseket – mondtam olyan királyi módon, amennyire csak telt tõlem, s utána nyomban elhagytam a palotát Sallustius kíséretében.

Megindultam villám felé a város utcáin át, és még Florentius arcátlanságának emléke sem csökkentette lelkesültségemet, hogy végre akcióba kezdhetek.

– Egyetlen sikeres hadjárat, és Constantius rám bízza az egész hadseregét!

– Talán – felelt Sallustius elgondolkozva.

Átvágtunk a téren, melyen falusi szekerek gyülekeztek, a tavasz elsõ terméseivel. Tisztes távolban két testõr követett. Noha Caesar voltam, a lakosok már megszokták, hogy egyedül járkálok az utcákon; azelõtt rémült alázat látszott rajtuk, de most egyszerûen köszöntöttek, mint szomszédot szokás, bár nagy tisztelettel.

– Csakhogy... – kezdte újra Sallustius, de elhallgatott.

– Csakhogy, ha túlságosan nagy gyõzelmet aratnék, Constautiusnak gondja lesz rá, hogy soha többé ne vezéreljek sereget. Ugye ezt akartad mondani?

– Pontosan.

Vállat vontam. – Mégis meg kell ragadnom az alkalmat. Mellesleg Constantiusnak, ha végez a Dunánál, a perzsákkal kell szembeszállnia. Nem marad más választása, ezt rám kell bíznia. Másra nem bízhatja. És ha képes leszek tartani Galliát, nem tehet mást, itt tart.

– Helyes, de tegyük fel, hogy mégsem fordul a perzsák ellen. Megtörténhet, hogy veled fordul szembe.

– Tegyük fel, hogy meghalok, mert... elgázol ez a szekér!

Mindketten félreugrottunk az útszélre, mert egy ökrös szekér csörömpölve haladt el elõttünk, nagyokat káromkodott a kocsis, szidván bennünket meg az isteneket, amiért késve érkezik a vásárra.

– Minden rendben lesz, Sallustius, meglátod – mondtam, mikor a villához közeledtünk. – Kedvezõ jeleket kaptam.

Sallustius ezt az érvemet elfogadta, mert tudta, hogy Hermész különös oltalma alatt állok, márpedig õ a világegyetem leggyorsabb hírszerzõje.

Június 22-én hagytam el Viennát, tizenkétezer fõnyi hadsereg élén... vértesek, íjászok és gyalogság. Az egész város ott volt a búcsúztatásunkon. Florentiusról sugárzott a káröröm, Marcellus pedig alig tudta titkolni, hogy magában nevet az egész dolgon. Bizonyos vagyok benne, mindkettõ abban a hiszemben állt ott, hogy soha többé nem lát. Heléna tartózkodó méltósággal intett búcsút nekem. A megtestesült római matróna volt, aki arra is felkészült, hogy pajzsra fektetve hoznak vissza hozzá.

Ragyogó napsütésben nyargaltunk ki a városból, jobbomon Sallustius, bal oldalamon Oribasius lovagolt. Pontosan elõttem egy zászlóvivõ Constantius förtelmesen élethû képmását vitte, amely koronával, császári palástban ábrázolta õt. Unokabátyám a napokban küldte nekem ezt a képmást, hosszas utasítás kíséretében, hogyan szerepeljen a nyilvánosság elõtt. Egyben azt is emlékezetembe idézte, hogy nem uralkodóként küldött engem Galliába, hanem császári személye képviselõjeként, és legfõbb kötelességem a nép elõtt közszemlére tenni felséges képmását. Ez újabb megaláztatás ellenére is kitûnõ hangulatban voltam, mikor elindultunk.

Június 26-án érkeztünk Autunhoz. Még ugyanaznap levertem a germánokat, és felszabadítottam a várost. Jegyzet az íródeáknak: Ennél a pontnál kérem beiktatni A gall háborúkról címû könyvem ide vonatkozó fejezetét. Ott benne foglaltatik hadjáratom Autuntól Auxerre-ig, majd Troyes-tól Rheimsig, ahol az augusztus hónapot töltöttem.

Priscus: Mint Julianus írja, valóban Sallustius haladt a jobbján, Oribasius bal felõl, én pedig pontosan mögötte. Általában véve pontosnak mondható beszámolója errõl a hadjáratról. A hadvezérek, kezdve Július Caesaron, egyformán igyekeznek emlékirataikban a legkedvezõbb színben feltüntetni magukat, de Julianus ebben is tisztességes. Természetesen õ is igyekszik elhallgatni balfogásait. Nem szól például arról, hogyan vesztette el egyik légiója legjavát, meggondolatlanságból: keresztül vonultatta õket egy erdõn, noha elõre figyelmeztették, hogy germánok rejtõznek benne... és valóban ott voltak a germánok. De általában megfontolt hadvezér volt. Ritkán kockáztatta egyetlen embere életét is, ha nem volt benne bizonyos, hogy kedvezõk az esélyei. A katonai szakértõk legalábbis ezt állítják róla. Én úgyszólván semmit sem értek a hadászathoz, noha Galliában és Perzsiában Julianus mellett szolgáltam. Katona persze mégsem voltam, bár – nem nagy örömömre – idõnként részt vettem a harcokban. Sohasem éreztem azonban afféle vérszomjas mámort, amit õ említ feljebb, s ez azért lep meg, mert beszélgetései során Julianus soha nem ismerte be, hogy kedveli a hadviselést.

Sallustius figyelme még a csekélységekre is kiterjedt. Rendkívül tehetséges és minden vonatkozásban vonzó férfi volt. Kicsit talán túlságosan is vonzó. Az embernek gyakran az volt az érzése, hogy szerepet játszik (többnyire Marcus Aurelius szerepét) ; szerény és tartózkodó, higgadt és komoly volt mindenkor, s ez csupa olyan jellemvonás, mely bámulatot és bizalmat kelt. Mert ez a fontos. Kevésbé magabiztos emberekben mindig vannak kevésbé rokonszenves vonások is, jók, rosszak vegyesen. Sallustiusban mindig csak jót tapasztaltunk. Ez nem csekély önfegyelmébe kerülhetett, de arra is vall, hogy erõfeszítéssel törekedett másnak látszani, mint a valódi egyénisége. Nem számít, milyen indítékból, de tiszteletre méltó jelenség volt, és kedvezõen hatott Julianusra.

Julianus feloldotta Autunt az ostromzár alól, aztán tovább menetelt északra, Auxerre felé. Ott három napi pihenõt tartott. Erre mindig gondja volt, idõt adott csapatainak a felfrissülésre, nem esett a legtöbb hadvezér hibájába, akik végsõkig hajszolják katonáikat. Auxerre-tól Troyes-hoz vonult. Ez nehéz menetelés volt, útközben folyvást zaklattak bennünket a germánok. Ezek már külsõre is félelmetes harcosok, magasak, izmosak, és hajukat törzsi szokás szerint élénkvörösre festik. Az elesett római katonák páncéljait és fegyvereit viselik. Nyílt terepen könnyûszerrel legyõzhetõk, de nagyon veszedelmesek, ha beveszik magukat az erdõségekbe.

Troyes elõtt néhány óráig a falakon kívül vesztegeltünk; meg kellett értetnünk a rémült helyõrséggel, hogy nem vagyunk germánok, sõt maga a Caesar a parancsnokunk. Végül is Julianus személyesen, maga mellett Constantius “förtelmesen élethû” képmásával, kiadta a parancsot, hogy nyissák meg elõttünk a város kapuit.

Egy napot töltöttünk Troyes-ban, onnan Rheims felé vonultunk. Julianus még indulásunk elõtt megegyezett Florentiusszal, hogy augusztusra ott vonják össze Gallia hadseregének zömét, s felkészülnek Colonia Agrippina visszavételére. Marcellus tehát már Rheimsben volt, mire mi odaértünk. Érkezésünk után nyomban katonai tanácskozást hívtak egybe. Kimerülve a hosszú lovaglásban, fürdésre vágyakozva elkísértem Sallustiust és Julianust a tanácskozásra.

Marcellusnak nem szolgált túlzott örömére, hogy Julianus szemmel láthatóan beleélte magát a hadviselésbe. Julianus feltette a kérdést, készen áll-e a hadsereg, mire tudtára adták, hogy errõl szó sincs. Újabb kérdésére, hogy mikorra áll készen, ismét kitérõ válasz következett. Végül Marcellus kereken megmondta, hogy ebben az évben nem kerülhet sor nagyobb támadásra.

Julianus erre olyan zseniális hazugsággal állt elõ, amelyet még a furfangos Odüsszeusz is megirigyelhetett volna. Alig hittem a fülemnek. Bánatosan kezdte:

– Abban a reményben érkeztem ide, hogy tettre készen vártok itt, eltelve a vággyal, hogy kiverjük a germán törzseket. Ehelyett azt kell tapasztalnom, hogy semmi sincs eltervezve, és védekezésben vagyunk, mint rendesen.

Marcellus vésztjóslóan mormogni kezdett valamit, de Julianust tovább ragadta a lendület. Hiszen ismered, milyen volt, mikor megszállta az a bizonyos szellem (sokszor magam is Hélioszra ismertem benne).

– Vedd tudomásul, hogy engem az isteni császár rendelt ide. Mégpedig azért, hogy felmutassam képét a barbároknak és visszafoglaljam ama városokat, amelyeket te vesztettél el. Azért küldött ide, hogy visszaûzzem a vad törzseket erdõségeikbe, a Rajnán túl. Caesarként arra esküdtem fel: gyõzök, vagy meghalok.

– De Caesar, mi... – kezdte Marcellus, de Julianus nem hagyta szóhoz jutni. Egy okmányt húzott elõ tunikájából. Az a könyvecske volt, amelyet Constantius nyújtott át neki az udvari szertartások elõírásaival. – Látod ezt? Nézzétek meg valamennyien! – Meglengette a papirost a levegõben, mint valami zászlót. Senki sem láthatta, mi az, de a császári pecsét nagyon is szembetûnõ volt rajta.

– Ezt az isteni Augustustól kaptam, személyes futára hozta utánam Autunba. Parancsait tartalmazza. Colonia Agrippinát vissza kell foglalnunk. Az õ parancsa ez, s mivel mi szolgái vagyunk, nincs más választásunk: engedelmeskedünk.

Általános megdöbbenéssel fogadták ezt az asztalnak azon az oldalán, ahol Marcellus ült. Egyikük sem hallott efféle utasításokról, ama nyilvánvaló oknál fogva, mivel nem is léteztek. A vakmerõ hazugság azonban kitûnõen bevált, mert Marcellus igazi politikus volt. Nem ismerhette be, hogy nem tud arról, amirõl feltétlenül tudnia kellene. Julianus rendelkezésére bocsátotta a hadsereget.

Rheimsban megszemléltem légióimat, amint áthaladtak a város kapuján. Jól megizzadtunk valamennyien a rekkenõ augusztusi melegben. Nyomasztó, párás, baljós nap volt. A város kapuján kívül összeácsolt emelvényen álltam, szúnyogok rajzottak a fejem körül, és a verejték végigcsurgott arcomon. Közben Viennából érkezett üzenetet nyújtottak át nekem. Florentius pár soros értesítése volt. Feleségem fiút szült, de a gyermek nem maradt életben. Heléna jó egészségnek örvend. Ennyi volt az egész.

Különös érzés, ha az ember apa lett, s mégis gyászolnia kell halott gyermekét. A levelet átadtam Sallustiusnak, azzal ismét légióim felé fordultam, amelyek ritmikus léptekkel haladtak el elõttem a fúvós hangszerek ütemére.

Priscus: A bába rosszul vágta el a köldökzsinórt. Késõbb hallottuk, hogy Eusebia császárné pénzelte le. Julianus azonban sohasem nyilatkozott Eusebiáról másként, csak a legnagyobb dicsérettel. Szomorú dolog ez a bonyolult, kusza kapcsolat az uralkodócsaládokban... Nevetséges megállapítás! Megszoktuk, hogy népszerû drámaírók módjára bíráljuk a nagyokat, holott az az igazság, hogy a köznapi ember éppoly fondorlatos, és éppannyira kétségbeesetten ragaszkodik az életéhez, mint akár a nagyok, hátha még egyben filozófusok is... Julianus egyszerûen átugrik az év folyamán lezajlott hadjáratokon azzal, hogy beiktatandó korábbi könyvének megfelelõ fejezete. Ez a feladat reád vár. Ami engem illet, én a galliai hadjáratokról szóló könyvét csaknem olyan unalmasnak tartom, mint Július Caesarét. “Csaknem”, mondom, mert a valóban átélt dolgok leírása sohasem lehet egészen unalmas. De a csatákról szóló leírások könnyen érdektelenné válnak. Azt ajánlom – noha nem kértél tõlem véleményt e tekintetben –, hogy a hadászati részeket fogd a lehetõ legrövidebbre.

Julianus õszi hadjárata fölöttébb sikeres volt. Egymás után több csatát vívott Brumathnál, s ez az ütközetsorozat a hadászat tudósai szerint ragyogó példaképe a tökéletes hadviselésnek. Ehhez nem tudok hozzászólni. Annak idején zavarosnak láttam az egészet, de annyi bizonyos, hogy megnyitotta az utat Colonia Agrippina felé. A világnak ez a tája mellesleg szólva vonzó és csodaszép, különösen az a hely, melyet a Torkolat néven emlegetnek, mert ott, Remagen városnál két folyó torkollik egymásba, a Mosel meg a Rajna. E városon túl egy õsi római torony emelkedik a magasba, s uralkodik az egész környéken. Remagen csekély távolságra van Colonia Agrippinától, melyet mindenki legnagyobb csodálkozására Julianus rövid ütközet után visszafoglalt.

Colonia Agrippinában töltöttük az egész szeptembert. Julianus kitûnõ formában volt. A frank törzsfõk közül sokan megjelentek udvarlására; õ kedvességével valósággal elbûvölte õket, és ugyanakkor szinte áhítatos tiszteletet keltett bennük személye iránt. Ritka képesség ez. Ha hitelt adhatunk Cicerónak, Július Caesar szintén ennek köszönhette sok sikerét.

Még egy mellékes megjegyzés ezzel kapcsolatban: Oribasius egy aranyban fogadott velem, hogy Constantius bosszút áll majd Julianuson, amiért hazudott Marcellusnak. Én az ellenkezõjére fogadtam, és megnyertem az aranyat. A telet Sensben töltöttük. Nyomasztó vidéki kisváros ez, Viennától északra. Kis híján ez lett valamennyiünk utolsó tele.

Fentebb említett gyõzelmem után téli szállásra vonultam egy Sens nevû kellemes kisvárosba, melyben az volt a legvonzóbb számomra, hogy kellõ távolságban lehettem a Viennában tartózkodó Florentiustól és Marcellustól is, aki Rheimsben maradt.

E hónapok folyamán Heléna többnyire magára maradt. A milánói császári udvarból számos udvarhölgyét is magával hozta, s azt hiszem, nagyjából elégedett volt sorsával, bár egészsége meggyengült; az õ korában nehéz a szülés. Helénával szemben mindig kissé kényelmetlenül éreztem magam. Nem tudtam megfeledkezni arról, hogy ellenségem testvére, és sokáig bizonytalankodtam afelõl, melyikünkhöz hûséges. Tudomásom van arról, hogy állandó levelezésben állott bátyjával (a leveleket megsemmisítették, de hogy ki vagy kik, az rejtély). Éppen ezért mindig ügyeltem arra, hogy jelenlétében ne mondjak olyasmit, amibõl Constantius gyanút foghatna. Valóban terhes volt, hogy ennyire fékezni kellett magam.

Heléna egyetlenegyszer adta tanújelét, hogy van némi fogalma arról, mi rejlik a szívem mélyén. Decemberben történt. Hivatali helyiségemben vacsoráztunk, mert azt könnyebb volt átfûteni, mint a reprezentációs termeket. Számos fémserpenyõben égett a tûz, és kellemes meleget árasztott... legalábbis nekem, mert Priscus örökké keservesen panaszkodott, hogy zsugori vagyok ebben. Vacsora után Heléna udvarhölgyeivel a terem túlsó végében helyezkedett el, s egyik hölgye görög dalokat adott elõ. Oribasius, Sallustius, Priscus meg én a másik sarokban kereveteken heverve beszélgettünk.

Eleinte semmiségekrõl volt szó, mint általában vacsora után. De aztán a katonai helyzetre terelõdött a beszéd. Nem kellemes téma. Hiába gyõztem Colonia Agrippinánál, Florentius mindössze két légiót hagyott meg nekem, a hadsereg többi részét visszarendelte Rheimsbe és Viennába. Újra csak az lettem, ami eleinte voltam Viennában: fejedelem, fejedelemség nélkül. Csakhogy most súlyosabb gond nyomasztott. Ahogy mondani szokták: “A paraszt csak rárakja ökrére a terhet, de nem neki kell cipelni.” Nemcsak az volt a feladatom, hogy Sens városát tartsam, hanem a szomszédos falvakat is meg kellett védenem a germán törzsektõl, amelyek még a téli csend idõszakában is állandóan fel-felbukkantak, mindenfelé gyújtogattak és fosztogattak. Chnodomar pedig esküvel fogadta, hogy felköttet engem, még mielõtt beáll a tavaszi olvadás. Hogy a környezõ városkákban helyõrséget hagyhassak, kénytelen voltam megválni seregem kétharmadától. Ráadásul egyre gyakoribb lett a szökés, különösen itáliai katonáim között.

– Minden szökevényt ki kell végezni – jelentette ki Sallustius –, mégpedig nyilvánosan, a légiók szeme láttára.

– Ez elég nehéz lesz, Sallustius – szólt közbe Priscus mosolyogva. – Hogyan végezteted ki, ha megszökött? Elõbb el kell csípned.

– Egyetlen megoldás marad – mondtam –, és ez a gyõzelem. Ha siker kísér bennünket, hûséges marad a legénység. Gyõztes hadseregekben ritka a szökés.

– De mi sem gyõztesek nem vagyunk, se hadseregünk nincs – állapította meg Priscus a kellemetlen valóságot.

– És pontosan ez felel meg a császár szándékainak – jegyezte meg Oribasius, a kelleténél hangosabban. Egy kézmozdulattal elhallgattattam, Heléna is meghallotta, bár nem adta jelét.

– Meg vagyok gyõzõdve róla, hogy unokabátyám és uralkodótársam, az isteni császár hõ vágya, hogy sikeresen kiverjük a germánokat Gallia földjérõl.

Mellesleg szólva, egyetlen szó üzenetet sem kaptam Constantiustól, amióta Sensben állomásoztam. Föltételeztem, bosszantja, hogy nem tértem vissza Viennába.

Ekkor Priscus arra kért, olvassak fel Eusebiát dicsõítõ költeményembõl. Hívattam az íródeákot, aki meg is jelent a kézirattal. Felolvastam néhány sort, de saját magamnak sem tetszett. Meg is mondtam, hogy bizony gyatra zöngemény.

– Valószínûleg azért – gonoszkodott Priscus –, mert õszinte.

A többiek nevettek. Viennában hosszabb dicsõítõ írásban méltattam Constantiust, s ezt magamban mestermûnek tartom, kitûnõ felépítése és fogalmazása miatt. A dicsõítõ költemény fogalma persze nem zárja ki az õszinteséget, de írójának valóságos érzései nem sokat számítanak, mert a végeredmény a verselés mûvészetétõl függ, nem az igazságtól. Még Constantius is felismerte, hogy nagyszerût alkottam, és saját kezû levélben köszönte meg. A levél hemzsegett a helyesírási és fogalmazási hibáktól. Ezután fogtam hozzá az Eusebiát dicsõítõ költeményhez. Nehezen ment. Bizonyára igaza volt Priscusnak: nyilván azért nem sikerült, mert Eusebiát õszintén becsültem. Meg aztán becsületszavam is kötelezett, nem volt szabad elárulnom, hogy õ az életem megmentõje. Ez is korlátozott.

A kedélyes társalgás közben messzirõl bántó lónyihogást hallottam, de nem törõdtem vele. Ekkor Oribasius azokról a héber könyvekrõl kezdett beszélni, amelyeket a galileánusok Ótestamentumkónt szoktak említeni. Ez már annyira kedvemre való téma volt, hogy még Heléna jelenlétérõl is megfeledkeztem.

– Én azért becsülöm a zsidókat, mert egyetlen istennek hódolnak, de tisztelni való bennük a nagy önfegyelem is. Azt viszont elítélem, ahogyan istenüket értelmezik. Állítólag mindenható, mégis csak rájuk van gondja...

– Krisztust – szólt közbe feleségem váratlanul – Isten mindnyájunknak küldte!

Szavait feszült csend követte.

– Hiszen éppen ez a vitás kérdés – szólaltam meg végre rendkívül szelíd hangon – . Miért lépett volna közbe ily módon az Egy Isten?

– Hisszük, hogy így történt!

Mélységes csend volt a szobában, csak távolról hallattszott be a lovak nyihogása. Társaim idegesen várták válaszomat.

– De hiszen meg van írva János úgynevezett Evangéliumában: “Galileából nem támad próféta”.

– Az Isten az Isten, és nem próféta – felelte Heléna.

– De a Názáreti küldetésének fogalma, az õ saját szavai szerint az Ótestamentumban foglaltatik, amely a zsidók könyve. Az áll benne, hogy egy próféta, a Messiás, eljõ egy napon a zsidókhoz, nem pedig az, hogy Isten maga jön el.

– Ez valóban nehéz kérdés – ismerte el Heléna.

– Az a helyzet – folytattam ostobaságomban kíméletlenül –, hogy jóformán semmi összefüggés nincs a között, amit a galileánusok hisznek, s amit a Názáreti prédikált. De egyenesen e témához szólván, semmit nem találok a héber szövegben, amelybõl olyan képtelenség következne, mint a hármas isten. A zsidók monotheisták voltak. A galileánusok viszont atheisták.

Ezzel elvetettem a sulykot. Heléna felállt, meghajolt, és hölgyei kíséretében elvonult.

Társaim rémülten bámultak rám. Elsõnek Priscus szólalt meg:

– Csodálatos képességed van arra, Caesar, hogy lehetetlent csinálj abból, ami nehezen érthetõ.

A többiek is hasonlóképpen vélekedtek. Elnézésüket kértem.

– Nem nagy baj – mondtam, noha magam sem hittem el –, Helénában megbízhatunk.

– Remélhetõleg – jegyezte meg komoran Sallustius.

– Igaz ember kitart az igaza mellett – mondtam, de magamban ismét azt gondoltam, amit már oly sokszor: bárcsak tudnék vigyázni a nyelvemre.

Ebben a pillanatban lárma, ordítozás hallattszott az utcáról. Rémülten talpra ugrottunk, de még az ajtóig sem értünk, amikor egy tiszt jelentette, hogy germán hadak közelednek a város felé. A történteket más helyütt írom le, s itt nem akarok ismétlésbe bocsátkozni.

Priscus: Egy hónapig voltunk ostromzár alatt. Számos szökött katonánk átpártolt a germánokhoz, és elmondták nekik, hogy haderõ dolgában rosszul állunk. Chnodomar király ezen felbátorodva s fellelkesülve a gondolattól, hogy egy római Caesart ejthet foglyul, felvonult Sens ellen. Nehéz idõszak volt, és hogy életben maradtunk, végül is Julianus erélyének és kiváló értelmének köszönhetõ. Derûssé és bizakodóvá nem tehetett bennünket, de annyit elért, hogy mindenki teljesítette kötelességét, és nem adta fel a reményt.

Felharsant a riadó, és a katonák rohanva foglalták el helyüket a bástyákon. Fél mérföldnyi távolságban a felgyújtott tanyaépületek lángjának világosságában láthatókká váltak a germánok. Ezekrõl a tanyákról hallottuk azt a különös lónyihogást vacsora utáni társalgásunk közben. Ha a germánok csendesebben támadnak, könnyen elfoglalhatták volna a várost. Szerencsénkre azonban részeg volt valamennyi, az utolsó emberig.

Az ezt követõ néhány nap folyamán Julianus hangulata teljesen megváltozott. Lármás izgatottságát dühös elkeseredettség váltotta fel. Határozottan az volt a véleménye, hogy szántszándékkal magára hagyták. Gyanúját csak megerõsítette, hogy Marcellus futára révén azt közölte vele Rheimsbõl, hogy nem jön segítségünkre. Mentségéül gyengeségét hozta fel. De különben is – úgymond – Julianus hadereje elég ahhoz, hogy visszaverje a germánokat.

Élelmünk úgyszólván végképp kifogyott, amikor a germánok éppoly váratlanul, ahogy érkeztek, elvonultak. Beleuntak az ostromba, nem volt türelmük ahhoz, hogy sokáig rostokoljanak egy város körül, amelyet nem tudtak gyors támadással bevenni. Julianus nyomban utánpótlásért küldött Viennába, majd pedig minden kihelyezett csapatát visszarendelte Sensbe. A tél hátralevõ részét, ha nem is bõségben, de legalább a pusztulás félelme nélkül töltöttük. Julianus levelet küldött Constantiusnak, s híven beszámolt arról, hogy Marcellus megtagadta a segítséget. Ragyogó írás volt. Tudom, mivel Sallustiusszal együtt én is közremûködtem a megfogalmazásában. Abból is kitûnik, milyen kiválóan sikerült, hogy ellentétben a legtöbb hivatalos írással, ez hatásosnak bizonyult. Marcellust visszarendelték Milánóba, és rövid idõ múlva Julianus elérte, amit akart: a galliai haderõk fõparancsnoka lett.

A 357-es esztendõ hozta meg Julianusnak, hogy hõsi hírnevét az egész világ megismerte. Gabonaérés idején Rheimsbe vonult, ahol az a hír várta, hogy Barbatio, a római gyalogság parancsnoka huszonötezer fõnyi sereggel és hét folyami hajóval úton van Augst felé. Az volt a feladata, hogy támogassa Julianus megsemmisítõ támadását a germánok ellen. De még el sem készült a felvonulás terve, egy törzs, a laetusok, betört területünkre, és ostrom alá vette Lyont, felégetve közben az egész környéket. Julianus nyomban három könnyûlovas-alakulatot küldött a város felszabadítására. A Lyonból elágazó három országútra is vezényelt csapatokat, hogy amikor a barbárok már megfutamodnak, lecsapjanak rájuk. Barbatio csapatai azonban sajnálatosképpen módot adtak a germánoknak az elvonulásra, mivel Cella, egy pajzsos alakulat tribunusa, Barbatio parancsára visszatartotta a felmentõ lovasság parancsnokát a támadástól. Miért? Mert Barbatio arra törekedett, hogy Julianus kudarcot valljon. Sõt, bizonyos mértékig még össze is játszott a germán törzsekkel. Julianus parancsára Cellát törzskarával együtt lefokozták, és kizárták a hadseregbõl. Csak a lovasság parancsnoka mentesült a büntetéstõl. Történetesen Valentinianus volt az, jövendõbeli császárunk.

Ezalatt azonban a germánok lázasan készülõdtek. Igyekeztek megakadályozni felvonulásunkat a Rajnához, óriás fatörzsekkel torlaszolva el az utakat. A Rajna szigeteire vették be magukat, onnan káromoltak bennünket förtelmesen ordítozva, éjjel pedig mélabús dalokat énekeltek. Amikor Julianus Barbatio hét hajóját kérte, kiderült, hogy azok érthetetlen módon tûz martalékává lettek. Julianus feltalálta magát: parancsot adott a cornutuslégió könnyû fegyverzetû segédcsapatának, hogy ússzanak át az egyik szigetre, és fapajzsukat használják tutajként. Bevált a dolog. Levágták a germán védõket, és a zsákmányolt hajókon indultak támadásra a többi sziget ellen. Ezek után a barbárok sorra elhagyták a szigeteket, és a keleti erdõségekbe vették be magukat.

Julianus ezután egy igen fontos erõsséget állíttatott helyre, Savernes erõdjét. Ennek bevétele nélkül lehetetlen meghódítani Gallia központi területét. Majd betakaríttatta azt a gabonát, amelyet még a germánok vetettek el. Húsz napi fejadagot szerzett így katonáinak. Most már szembeszállhatott Chnodomar királlyal, ebben csak egyvalaki akadályozta: Barbatio. Szerencsénkre azonban e különös figurát Augsttól északra megtámadták a germánok. Fegyelmezett, nagy sereg állt rendelkezésére, mégis fejvesztetten futott vissza Augstba, majd nagy hangon hirdette, milyen fényes gyõzelmet aratott. Bár csak júliust írtunk akkor, téli szállásra vonult. Valósággal fellélegeztünk, hogy abban az évben már nem zavarja köreinket.

Julianus tizenháromezer emberével egyenesen Strassburg ellen vonult. Néhány mérföldnyire lehettünk a várostól, mikor Chnodomar küldöttséget menesztett Julianushoz, valósággal megparancsolva neki, hogy nyomban hagyja el Galliát, lévén az “germán terület, amelyet germán fegyverekkel és vitézséggel szereztek”. Julianus a követek szemébe kacagott. Chnodomar azonban nem az az ember volt, akivel félvállról lehet beszélni. Amióta megverte Decentius Caesart, úgy járt-kelt Galliában, mintha az csakugyan az õ királysága lett volna. Most pedig, hogy Barbatio megfutamodott, biztosra vette, hogy az újabb harcból is gyõztesen kerül ki. Az összecsapás eredménye közismert, és te bizonyára beiktatod e helyre Julianus beszámolóját a strassburgi csatáról. Úgy vélem, szinte ez a legjobb írása... pedig tudod, mennyire viszolygok a hadtörténeti mûvektõl! Csak az aggkori locsogás visz rá, hogy folytassam a Galliában töltött hónapok leírását. Részben azért teszem, hogy tudomásodra hozzak bizonyos dolgokat, de õszintén szólva azért is, hogy lássam, mi maradt meg emlékezetemben. Több, mint hittem volna. Most például, hogy leírtam ezt a szót “emlékezet”, hirtelen egy apróság jutott eszembe. Egyszer lóháton egy gall város falain kívül jártam, s a temetõben meglepõdve láttam, hogy sok sírt halászháló borít. Megkérdeztem egy ottani születésû katonától, mit jelent ez. “Ezzel riasztják el a szülésben elhalt anyák kísértõ lelkét, hogy ne lopják vissza magukhoz gyermeküket”. Nagyon sok érdekes folklór-anyagot találtam Galliában, és remélem, egy új Hérodotosz idõt szakít majd feljegyzésükre, még mielõtt a lakosság teljesen elrómaiasodik és teljesen elfelejti õsi szokásait.

Ekkor történt, hogy Helénát visszarendelték Rómába, ahol nemcsak Constantius elsõ diadalmenetét ünnepelték, hanem a császár elsõ látogatását is fõvárosában. Heléna ismét teherben volt, de gyermeke ezúttal sem maradt meg, Eusebia itatott vele valamit, amitõl elvetélt.

Ami a híres strassburgi csatát illeti, igen keveset fûzhetek ahhoz, amit errõl Julianus megírt.

Libanius; Miért teszed akkor? Priscus folyvást mentegetõzik, hogy kevés a hozzáfûzni valója, mégis sokat mond el. Megöregedett. Azelõtt mindig rövid volt, sõt lakonikusan célra törõ, de most...!

Priscus; Igen élénken él bennem annak az augusztusi napnak az emléke, amit nagyon is meglepõnek találok, hiszen alig tudom felidézni magamban, ami tavaly vagy akár ma délelõtt történt. Julianus elküldte Viennába csatatervét Florentiusnak, aki azt nagy meglepetésünkre jóváhagyta. Sosem tudjuk meg, mi vitte rá. Azt gyanítom, nagy szerepet játszott ebben az a tény, hogy Julianus serege mindössze tizenháromezer fõnyi volt, a germánoké viszont legalább harmincötezer fõt tett ki. Augusztus tizennegyedikének reggelén megálltunk vagy húsz mérföldnyi távolságban a Rajnától, melynek partjain Chnodomar vonta össze seregeit. Az a nap már azért is emlékezetes, mert olyan hõséget soha nem éreztem; még elviselhetetlenebb volt, mint Perzsiában, a nedves pára miatt. Rovarok valóságos felhõi rajzottak a levegõben, és a föld kellemetlen kipárolgásától folyvást tüsszögnöm kellett.

Csaknem az egész csata folyamán Julianus oldalán tartózkodtam. Persze inkább díszkísérõ voltam, mint harcos, noha idõnként mégis vagdalkoznom kellett csak azért, hogy meg ne öljenek. Julianus kitûnõ beszédet intézett seregéhez. Soha nem szólt ragyogó fordulatokkal, de csodálatos adottságával mindig pontosan azt a hangot ütötte meg, amely legjobban hatott katonáira. Sokszor eltûnõdtem azon, hogyan sajátította el ez a könyvmoly fiatalember ezt a könnyed szóbõséget, mellyel egyenesen korlátolt és tudatlan emberei szívéhez tudott szólni. Mégis így volt. Kulturált hangja keményen csengett, magatartása fejedelmi lett: beszédének tartalma szerény volt, de éppen egyszerûségével hatalmas lelkesedést váltott ki.

Lóháton jelent meg. Mellette zászlóvivõje a császári sárkányos lobogót tartotta magasra. A bíborszín lobogó komoran lengett a forró augusztusi szélben. A gyalogság a keskeny lejtõn sorakozott fel ama domb alján, amelynek tetejét Julianus és vezérkara foglalta el. Térdig jártak az érett gabonában, mert egy nagy gazdaság közepén voltunk akkor.

Felharsant a trombitaszó. Jobbról, balról felvonultak a lovas, vértes és íjász alakulatok, s felsorakoztak Julianus körül. Mikor összegyûlt a sereg, és minden elcsendesedett, beszédet intézett hozzájuk. Szerényen beszélt, bár magatartása erélyt és nyíltságot árasztott. Rá szerette volna venni katonáit, hogy nyomban támadjanak, de tudta, fáradtak, a hõség is nyomasztó, így hát csak ravaszsággal érhette el, hogy emberei ugyanazt akarják, amit õ.

– Semmit sem viselünk jobban szívünkön embereink biztonságánál. Bármennyire szeretnénk mielõbb akcióra kényszeríteni az ellenséget, tisztán látjuk, milyen végzetes lehet a meggondolatlanság, s milyen hõsi tett a megfontoltság. Valamennyien fiatalok vagyunk, s könnyen elragadhat bennünket a hév. De én Caesar vagyok, s nekem kell óvatosságra intenem benneteket akkor is, ha jól tudom, távol áll tõletek a gyávaság. Nyíltan feltárom a helyzetet elõttetek. Csaknem délre jár az idõ, szörnyû a hõség, és még tikkasztóbb is lehet. Egyformán belefáradtunk a hosszú menetelésbe, és még az sem bizonyos, lesz-e elegendõ vizünk ezen a parton. Az ellenség frissen, kipihenten várakozik ránk. Azt tanácsolom, verjünk sátrat, lakjunk jól, aludjunk egyet, készüljünk fel a holnapi csatára. Akkor, ha Isten is úgy akarja, mikor pirkad a hajnal, sasos jelvényeinkkel az élen, lecsapunk a germánokra, és kiûzzük õket a bitorolt római területrõl.

De a légiók itt közbekiáltottak. Fogukat csikorgatták, ami elég félelmetes hang, de annál is félelmetesebb, hogy lándzsájukkal kocogtatták pajzsukat.

E pillanatban közbekiáltott a zászlóvivõ:

– Elõre, Caesar, kövesd csillagzatodat! – majd a légiók felé fordulva, így folytatta: – Olyan hadvezérünk van, aki gyõzelemre visz bennünket! Ha Isten is úgy akarja, még a mai napon felszabadítjuk Galliát! Ave Caesar!

Több se kellett. A légiók harsogó éljenzése közben Julianus parancsot adott a támadás elõkészítésére. Ezután néhány pillanatra négyszemközt beszélhettem vele. Annyira közel kerültünk egymáshoz, hogy összecsörrentek kengyel vasaink.

– Remek beszéd volt – mondtam. – Megõrzi a történelem.

Julianus arca széles mosolyra derült, akár egy iskolás fiúé.

– Hogy tetszett a zászlóvivõ beszéde?

– Pontosan azt mondta, amire abban a pillanatban szükség volt. Jobbat nem mondhatott volna.

– Én tanítottam be, tegnap este, még a taglejtésekre is – mondta Julianus.

Azután csatarendbe állította csapatait. A germánok felsorakozva várakoztak. Amerre a szem ellátott, fegyveres barbárok szegélyezték a folyópartot. Az elsõsorban a nagy hasú, testes Chnodomar királyt láttuk, jól fel lehetett ismerni skarlátvörös sisaktolláról.

Pontosan délben Julianus parancsot adott a támadásra. A germánok támadási irányunkkal keresztbe árkokat ástak, amelyekbõl zöld lombokkal álcázott íjászok nyílzáport zúdítottak rohamozó légióinkra. Katonáink megtorpantak, nem vonultak vissza, de nem is haladtak elõre.

Julianus most valóban elemében volt. Vágtatott egyik alakulattól a másikig, légióról légióra; fûtötte az izgalom, harsogtak parancsai. Támadásba lendítette embereit. A hátrálókat megfenyegette, szavaira nem emlékszem már pontosan, de a súlyt arra vetette, hogy vadakkal, Gallia kifosztóival állunk szemben, itt az alkalom, hogy megsemmisítsük õket, eljött a várva várt pillanat! Fortélyosan bánt azokkal is, akik nyilvánvalóan visszavonulni készültek:

– Kérlek benneteket, ha az ellenség nyomába vetitek magatokat, túlságosan ne közelítsétek meg õket. A Rajnánál megállni! Hadd fulladjanak bele, de ti vigyázzatok magatokra!

Nekem összevisszaság volt ez az egész nap. A tikkasztó délután folyamán többször is kétségesnek látszott az ütközet kimenetele. Egy ponton áttörték lovasságunkat; meg is hátráltak volna, ha bele nem ütköznek a mögöttük felsorakoztatott tartalékos gyalogságunk szilárd falába. Emlékezetemben legélénkebben a germánok arca maradt meg. Soha életemben nem láttam hasonlót, de remélem, nem is lesz többé efféle élményem. Ha van pokol, akkor biztosan olyanok népesítik be, mint a harcoló germánok. Vörösre festett hosszú hajuk arcukba hull, mint az oroszlán sörénye. Fogukat csikorgatják, és ordítoznak, de szavaik nem szavak, hanem az õrjöngés vad hangjai. Szemüket szinte õrülten meresztik elõre, nyakukon vastagon kidagadnak az erek. Az a gyanúm, részegek lehettek, de mégsem annyira, hogy az ital elvegye kegyetlen vadságukat. Magam is megöltem néhányat, különben engem vágtak volna le.

Miután a germánok áttörték lovasságunkat, a gyalogságra támadtak, amelyet számbeli fölényükkel akartak összeroppantani. De azzal nem számoltak, hogy a két legkiválóbb római légióval kerültek szembe: a cornutusokkal és bracchiatusokkal. Ezek úgynevezett teknõsbéka-alakulatba tömörültek, és fejre borított pajzzsal, feltartóztathatatlanul törtek a germán hordák közé. Úgy mondhatom, a csata krízishez érkezett, mint Oribasius szokta mondani: a lázas betegségben beáll a krízis, s akkor eldõl, életben marad-e a beteg, vagy meghal. Mi túléltük, a germánok belepusztultak. Nagyszabású, rettentõ mészárlás volt ez. A sebesültek és a haldoklók négy-öt sorban hevertek egymás fölött a folyóparton; sok ember megfulladt, mert a fölötte fekvõ testek elzárták elõlük a levegõt, sokan pedig a szó szoros értelmében vérbe fulladtak. Soha többé nem lesz ilyen élményem, amiért csak hálás lehetek sorsomnak.

Hirtelen, mintha valami jelre cselekednének (pedig csak ösztönösen tették; más ütközetek szemtanúi is észleltek ilyen jelenségeket), a germánok a folyó felé hátráltak. A mieink szorosan a nyomukban maradtak. Iszonyatos látvány volt. A barbárok kétségbeesetten igyekeztek átúszni a túlsó partra. Azon a helyen – s ez nem a krónikaíró túlzása – a Rajna vize vértõl piroslott.

Akkor már késõ délutánra járt az idõ. Izmaim sajogtak, egész testem remegett az átélt izgalmaktól. Elindultam, hogy megkeressem Julianust. A meredek part közelében találtam rá. Már letáborozott vezérkarával együtt, sátrát egy kõrisfaligetben verték fel. Bár arca szinte fekete volt a portól és a verítéktõl, olyan frissnek és mozgékonynak tûnt, mint a nehéz nap kezdetén. Meleg öleléssel köszöntött.

– Nos, végre együtt vagyunk! – kiáltott fel. – Túléltük épségben!

Bort ittunk a gyõzelem örömére, miközben a környezõ fák árnyékai egyre hosszabbra nyúltak a füvön. Sallustius jelentette, hogy veszteségünk mindössze négy tiszt és kétszáznegyvenhárom katona. A germánok veszteségét csak másnap lehetett megállapítani, öt-hatezer körül volt halottaik száma. Július Caesar óta ez volt a római fegyverek legnagyobb gyõzelme Gallliában. Én ugyan nem könnyen lelkesedem hadászati sikerekért, mégsem tudtam kivonni magam az általános gyõzelmi mámor hatása alól, amely éjféltájt hágott tetõfokára, amikor hátrakötött kézzel magát Chnodomar királyt vezették elénk. Nagy hasa remegett, szemét elhomályosította a félelem. Többen is feljegyezték már, hogy a germánokban nincs igazi büszkeség. Pöffeszkedõk, ha gyõznek, de ha vesztesek, meghunyászkodnak. A király Julianus lába elé vetette magát, és nyöszörögve biztosította hódolatáról. Julianus másnap fedezettel Constantiushoz küldte, s a császár a római Caelius hegyen levõ Castra Peregrinában fogságra vetette. Ott is halt meg öregkorában. Mindenesetre még mindig enyhébb sorsa volt, mint amelyet õ szánt Julianusnak.

Julianus nem ír semmit az év többi eseményeirõl. Tisztességgel eltemettette a gall halottakat, majd visszatért Savernes-be. A foglyokat meg a zsákmányt Metzbe vitette. Majd átkelt a Rajnán, s behatolt a germánok területére. Zsákmányul ejtette az egész állatállományt és a gabonakészleteket; felgyújtatta a házakat, amelyek pontosan olyanok, mint nálunk, mert az csak szóbeszéd, hogy a germánok erdei kunyhókban szeretnek lakni. Ezek után behatoltunk ama félelmetes, hatalmas erdõségekbe, melyek végighúzódnak Európa közepén. Nincs hozzájuk fogható sehol a világon. A fák oly nagyok, s oly sûrûn állnak egymás mellett, hogy csak zöldes félhomály hatol át rajtuk. Az évszázados fák között nehéz hadsereggel elõretörni. A vad törzsek itt biztonságban érezhetik magukat, hiszen az idegen eltéved a zöld labirintusokban. És mi célja lenne meghódítani az elátkozott rengetegeket? Egyedül Trajanus császár tette meg. Rábukkantunk Trajanus egyik elhagyott erõdjére, ezt Julianus helyreállíttatta, és õrséget hagyott benne. Azután ismét átkeltünk a Rajnán, és Párizsba vonultunk téli szállásra.

Párizst kedvelem a legjobban Gallia városai közül. Három kellemes hetet töltöttem ott. A város a Szajna egy kis szigetén épült, és fahidak kötik össze mindkét folyóparttal, ahol a lakosok földjeiket mûvelik. E szép zöldellõ területen csaknem minden megterem, még a füge is. Az elsõ télen magam is ültettem vagy egy tucat fügefacsemetét (természetesen szalmába burkolva), és egy kivételével valamennyi megmaradt. Igaz, hogy Párizsban sohasem olyan szigorú a tél, mint Sensben vagy Viennában, mert a közeli óceán felõl meleg levegõ áramlik. Ezért aztán a Szajna is nagyon ritkán fagy be. Vize, mint mindenki tudja, aki járt ott, különlegesen édes, és ivásra alkalmas. A város fából és téglából épült; fõhadiszállásomul a szép és tágas praefectusi palota szolgált. Emeleti dolgozószobámból letekinthettem a sziget csúcsára, ahol úgy ágazik ketté a folyó, mintha hajó orra hasítaná maga elõtt a tenger vizét. Csakugyan, ha az ember innen hosszasan nézi a folyó egy pontját, a mozgás különös érzése fogja el, mintha gyorsan haladó hajóban lenne, s mellette futna a zöldellõ part.

Ami Párizs lakosságát illeti, szorgalmas, keményen dolgozó nép, nagyon kedveli a színházat és (sajnos) a galileánus szertartásokat. Télen városiak, nyáron parasztok. E kétféle, ellentétes életmód elõnyös vonásai nagyon szerencsésen egyesülnek bennük. Ezért aztán mindig nagyon jól megvoltunk egymással: a párizsiak meg én.

Kapcsolatom Florentiusszal egyre romlott. Mindenképpen igyekezett aláásni tekintélyemet. Végül egy pénzügyi kérdés miatt kenyértörésre került a sor köztünk. A gazdák a germán betörések folytán súlyos veszteségeket szenvedtek. Évrõl évre egész termésüket elpusztították, felégették épületeiket, elhajtották az állatokat. A tönkrement gazdák terhein kívántam könnyíteni, s azt javasoltam, szállítsuk le a fejadót, valamint a földadót évi huszonöt aranyról hétre. Florentius tiltakozott, sõt azzal a felháborító tervvel állt elõ, hogy az én hadjáratom költségeinek fedezésére külön vagyonadót vessünk ki. Ez nemcsak jogtalanságot és igazságtalan megterhelést jelentett volna, de feltétlenül kitör a lázadás, ha bevezetjük.

Igaz ugyan, hogy Florentius volt a közigazgatás és az állami ügyek feje, de mivel caesari minõségben én is a provinciában tartózkodtam, rendeletei csak akkor váltak hatályossá, ha azokat pecsétemmel és aláírásommal jóváhagytam. Visszaküldtem a különadóra vonatkozó rendeletét, nem írtam alá. Memorandumot csatoltam hozzá, melyben részletesen vázoltam Gallia pénzügyi helyzetét, pontos számszerû adatokkal kimutattam, hogy a szokásos adókból nemcsak kielégítõen, de bõségesen fedezhetjük állami szükségleteinket. Egyben emlékezetébe idéztem a praefectusnak, hogy több provincia végképp tönkre jutott az efféle adóztatás következtében: például Illyricum.

Az egész tél folyamán állandóan futárok nyargaltak a jeges úton Párizs és Vienna között. A vagyonadó tervét elejtette ugyan Florentius, a többi adót azonban feltétlenül emelni akarta. Elküldte a földadó emelésérõl szóló rendelkezést, de azt sem írtam alá, sõt kettéhasítottam a papírlapot, és közöltem a futárral, hogy üdvözletem kíséretében nyújtsa át a praetori praefectusnak.

Florentius Constantiushoz fellebbezett, mire a császár meglepõen szelíd hangú levelet írt nekem. Részben idézem: “Be kell látnod, szeretett öcsém, mily fájdalmasan kellemetlen számunkra, ha aláásod Galliában kinevezett tisztviselõink tekintélyét. Kétségtelen, Florentiusnak vannak hibái, de ezek közé nem sorolható az ifjúi heves meggondolatlanság.” (Megedzõdtem már, föl se vettem az efféle sértéseket). “Kitûnõ közigazgatási szakember, és nagy tapasztalat áll mögötte, különösen az adóztatás tekintetében. Tökéletesen megbízunk benne, de szívünk szerint nem is helytelenítjük az állami jövedelem növelésére irányuló törekvését olyan idõpontban, amikor birodalmunkat a Dunánál és Mezopotámiában egyaránt veszedelem fenyegeti. Ennélfogva öcsénknek azt tanácsoljuk, ne buzgólkodjék annyira megnyerni a gallok kegyeit, hanem inkább a praefectusunk becsületes törekvését támogassa, mellyel elõteremti az anyagi alapot, hogy öcsénk megvédelmezhesse a tartományt.”

Egy évvel ezelõtt szó nélkül fejet hajtottam volna Constantius kívánsága elõtt. És ha strassburgi gyõzelmemet mindössze úgy említik, mint a tartomány megvédelmezését, nyilván elönt a düh. Azóta bölcsebb lettem, de azzal is tisztában voltam, hogy csak addig tarthatnak sikereim Galliában, amíg a nép teljes szívvel mellettem áll. Máris védelmezõjüknek tekintettek, nemcsak a vad törzsekkel, hanem Florentius pénzsóvárságával szemben is.

Constantiusnak így válaszoltam: bár véleményének mindenkor szívesen alávetem magam, kénytelen vagyok figyelmeztetni, hogy képtelenség megtartani a provinciát, ha a tönkrement lakosság adóterheit növeljük. S amennyiben nem kapok a császártól egyenes parancsot, Florentius rendeletét nem írom alá.

Cselekedetemet általános elképedés követte Párizsban. Eltelt néhány hét, és nem érkezett válasz. Úgy hallottam, sokan fogadtak arra, hogy hazarendelnek. Nem így történt. Constantius hallgatása annyit jelentett, hogy jóváhagyta intézkedésemet. Nyomban csökkentettem az adókat. A meglepett lakosság azzal fejezte ki háláját, hogy az adó teljes egészében befolyt a szokásos határidõ elõtt. Ma már Gallia pénzügyi helyzete szilárd és egészséges. Hasonló adóreformra készülök más tartományokban is.

Értesülésem szerint Constantiust kínosan érintette strassburgi gyõzelmem híre. Nyomasztó érzése még fokozódott, amikor diadalom látható jeleként megérkezett hozzá a fogoly Chnodomar király. De emberi vonás kitérni a kellemetlen tények elõl. S uralkodóknál ez könnyebben megy, hiszen talpnyalóik folyvást csak azt hangoztatják elõttük, amit szívesen hallanak. Az udvar csúfondárosan kisebbíteni igyekezett gyõzelmemet. “Victorinus” csúfnéven emlegettek, jeléül annak, hogy bizony csak kis gyõzelmecskét, nem döntõ gyõzelmet arattam. Késõbb, a tél folyamán meglepetéssel értesültem arról, hogy Constantius személyesen foglalta el Strassburgot, és teremtette meg a békét Galliában. Kiáltványok hirdették a birodalom minden sarkában a császár nagy diadalát, de rólam szó sem esett. Azóta már többen mesélték nekem, akik annak idején a milánói udvarban tartózkodtak, hogy Constantius idõvel maga is elhitte, miszerint õ járt Strassburgban azon a forró augusztusi napon, s õ maga ejtette foglyul a germán királyt. A világbirodalom trónusán a képzelõdés is ténnyé válhat.

Azon a télen egyetlen szomorúságom volt: feleségem egészségi állapota. Római látogatása folyamán elvetélte magzatát, s azóta állandó hasi fájdalmakban szenvedett. Oribasius mindent elkövetett, de csak a fájdalmait tudta csökkenteni, meggyógyítani nem.

Az én egészségem változatlanul jó, ezért nem is szoktam beszélni róla. Részben annak köszönhetem, hogy mértékletes vagyok az evésben-ivásban, részben annak, hogy családunk szívós alkatát örököltem. De azon a télen, februárban mégis közel jártam a halálhoz. Említettem már, hogy szállásom a kormányzói palotában a folyóra nézett, de a helyiségek nem voltak ellátva a szokásos, padló alatt vezetett fûtéssel. Emiatt mindig fáztam, de gondoltam, ezzel is edzem magam a tábori életre. Feleségem folyton kérlelt, hogy állíttassak be fémserpenyõket, én azonban azzal hárítottam el, hogy a túlfûtött helyiségekben a megizzadt falakból áradó gõz megmérgezné a levegõt.

Egy este már nem bírtam a hideget. Sokáig olvastam, ha jól emlékszem, verseket. Behívtam íródeákomat, hogy hozasson szobámba fémserpenyõben izzó parazsat. Behozták, és én folytattam az olvasást. Elálmosodtam az ablakon behallatszó vízcsobogástól, s egyre kábultabb lettem. Végül elájultam. A parázsló szén füstje meg a falak kigõzölgése összekeveredett, megmérgezte a levegõt, és csaknem megfulladtam.

Szerencsére az egyik ajtónálló észrevette, hogy füst szivárog ki a réseken; berontott, kivonszolt a folyosóra, ahol lassanként magamhoz tértem. Órákon keresztül hánytam. Oribasius szerint még néhány perc abban a szobában elegendõ lett volna, hogy megfulladjak, így hát spártaian szigorú életmódomnak köszönhettem megmenekülésemet; persze tudom, hogy némelyek ezt a spártai egyszerûséget közönséges zsugoriságnak tartják. Különös, valahányszor visszagondolok arra az éjszakára, mindig az jut eszembe, milyen szép halál lett volna: Pindaroszt olvasni, utána kellemes kábultság – s azzal vége. Mindennap azért imádkozom Hélioszhoz, hogy ha eljõ halálom, legyen olyan gyors és fájdalom nélküli, amilyen azon az éjszakán lett volna.

Nem töltöttem tétlenül a napokat, volt dolgom éppen elég. Igazságot szolgáltattam, mint mondani szokás, ámbár csak a törvényt hajtottam végre, mert az emberi törvény még nem igazság. Mindennap tárgyaltam közigazgatási kérdésekrõl a különbözõ tisztviselõkkel, és a magas rangúaknak minden hónapban személyesen nyújtottam át a fizetésüket, õsi szokás ez, és mindig szerettem volna kinyomozni, honnan ered. Úgy vélem, a korai köztársaságig nyúlik vissza. A titkos ügynökök is azok közé tartoztak, akiknek személyesen adtam át a fizetést. Utáltam õket, hiszen tudtam: legfõbb teendõjük Párizsban az, hogy engem figyeljenek, és minden mozdulatomról jelentést küldjenek Milánóba. De lepleztem megvetésemet – egyetlen alkalmat kivéve.

Egy állatbõrökkel borított asztalnál ültem. Egymásra rakva tornyosult elõttem érték szerint sorba rakva az aranypénz. Mikor Gaudentiusra került sor, az ügynökök fõnökére, nem várta be, míg átadom járandóságát, hanem mohón odakapott, és elvette az aranyakat. Még saját emberei is megbotránkoztak arcátlan mohóságán.

– Látjátok, barátaim, ehhez értenek az ügynökök. Erõszakkal elvenni, s nem kivárni, ami jár.

Ezt a megjegyzésemet sokáig emlegették.

Az estéket különféle teendõk intézésével kezdtem, azután aludtam egy keveset, majd késõ éjszakáig baráti körben filozófiáról vagy irodalomról beszélgettünk. Csodálkoztak rajtam, hogy bármikor képes vagyok elaludni és felébredni pontos idõre, a kitûzött órára. Magam sem tudom, hogyan, de egész életemben mindig képes voltam erre. Ha azt mondom magamban, éjfél után egy órakor akarok ébredni, percre pontosan fel is ébredek. Én ezt is Hermésznek tulajdonítom, mint az õ ajándékát, Oribasius azonban úgy véli, lehet valami az agyamban, ami ezt okozza, és meg is akarja nézni majd a halálom után, mi az.

Sallustius kiváló történész volt, és engem is képzett ebben a tudományágban: a hazai meg a világtörténelemben egyaránt. Rendkívül alaposan tanulmányoztuk Diocletianus korát, mert õ az elmúlt évszázad folyamán valósággal felújította a birodalmat és reformjai napjainkig is kihatnak.

Sokat vitatkoztunk Diocletianus egyik ediktumán, melynek értelmében mindenki köteles egész élete folyamán kitartani mestersége vagy foglalkozása mellett; sõt a leszármazottak is ugyanazt kötelesek folytatni. A gazdálkodó fiának meg kell maradnia a földmûvelésnél, s a varga mesterségét ûzi a gyermeke is. Szigorú büntetéssel sújtották, aki ettõl eltért. Sallustius helyeselte Diocletianus rendelkezését, mert ez szerinte biztosítja a társadalmi rend szilárd alapjait. A régi idõkben az emberek városról városra vándoroltak, és sokan, ha adományokból nem tudtak megélni, bûnre vetemedtek. Diocletianus nemcsak a termelés folyamatos menetét biztosította, hanem az élelem és a legfontosabb cikkek; árát is igyekezett rögzíteni. Néhány hónappal ezelõtt magam is megpróbáltam Antiochiában a gabonaárak rögzítését, és bár idõlegesen kudarcot vallottam vele, úgy vélem, elõbb-utóbb e téren mégis sikerül majd eredményt elérnem.

Priscus túlságosan merevnek tartotta Diocletianus intézkedését. Véleménye szerint annak, aki tehetséges, meg kell engedni, hogy más foglalkozásra térjen. Csakhogy ki döntse el, hogy valóban tehetséges-e? Erre a kérdésre már nem tudott válaszolni. Oribasius azt javasolta, hogy a fontosabb városokba bizottságokat küldjünk, azok vizsgáztassák a fiatalembereket, s döntsék el a kérdést. Erre én kifejtettem aggodalmaimat: a korrupció veszélyeit, nem is szólván arról, hogy szinte lehetetlen ezrek képességeit helyesen megítélni. Az a véleményem, hogy az alacsonyrendûek között is sok tehetség születik, és ez a képesség, ha igazán nagy és jelentõs, valami módon biztosan megmutatkozik. Például a hadseregnél. A gazda fia jelentkezhet katonának. A hadsereg az õsi görög értelemben véve a legdemokratikusabb intézmény: mindenki felemelkedhet a legmagasabb rangig is, bármilyen alacsony származású. Priscus azt válaszolta erre, lehet valaki tehetséges, s mégsem vonzza a katonai pálya. Ebben igazat adtam neki, hiszen ezzel még nem oldottuk meg az irodalmi vagy a jogászi tehetségek nehézségeit. Sallustius azzal vágott vissza, hogy a beiruti és a konstantinápolyi jogi fõiskolák túlzsúfoltak, és sokkal több a “tehetséges” jelölt, mint amennyinek a közigazgatás állást tud biztosítani. Ügyvédünk is annyi van, hogy többre semmi szükség.

Priscus úgy véli, hogy az írni-olvasni tudást minél jobban terjeszteni kell. Sallustius ezt nem helyesli, szerinte az irodalom ismerete csak elégedetlenségre tanítaná az alacsony sorból valókat. Az én véleményem megoszlik ebben a kérdésben: a felületes mûveltség a semminél is rosszabb, irigység és restség fakad belõle. Egészen más az igazi mûveltség; aki birtokában van, nyitott szemmel tekint az emberi lét kérdéseire. És mint Epiktétosz tanítja, mi emberek valamennyien testvérek vagyunk. Még nem sikerült magamban teljesen tisztáznom ezt a súlyos kérdést, melyet még nyelvi nehézségek is bonyolítanak. Görög tudás nélkül el sem tudok képzelni igazi mûveltséget. No de itt van például Antiochia, mely állítólag hellén város, a lakosságnak mégis talán csak a fele tud görögül. A többi különbözõ sémi nyelveket beszél. Ugyanez a helyzet Alexandriával és az ázsiai városokkal is. A latin csak még jobban bonyolítja a helyzetet. A törvényhozás és a hadsereg hivatalos nyelve a latin, az irodalom és a közigazgatás nyelve viszont görög. Ebbõl az következik, hogy a mûvelt embernek mindkét nyelvet bírnia kell. Ha az illetõ, mondjuk, egy antiochiai szír szabó fia, akkor három nyelvet kell tudnia, és a nyelvtanulás felemészti idejének java részét. A magam tapasztalatára is hivatkozhatom: sokat foglalkoztam a latinnal, az olvasás mégis nehezen megy. Könnyen és folyékonyan beszélem a katonai latint, de ez még nem jelenti azt, hogy Ciceró nyelvét is könnyen értem, õt szívesebben olvasom görög fordításban.

Hát szóval így vitáztunk egymással a legjobb hangulatban, szinte az egész tél folyamán, sõt még a gyönyörûséges tavasz idején is, mely virágokkal hintette be a Szajna partjait, a valóságban vetítette elénk azokat a csodákat, melyeket Eleusziszban misztériumokként éltünk át.

Június elején vége szakadt idillikus életünknek. Constantius milánói fõhadiszállására helyezte át Sallustiust. Mintha jobbomat vágták volna le. Elõször szomorúság fogott el, majd dühös lettem, végül pedig a filozófusok példájára terjedelmes tanulmányt írtam az istenekrõl, és mûvemet Sallustiusnak ajánlottam.

Ide iktatandó mûvemnek a nyári hadjáratra vonatkozó része.

Priscus: Abban az évben a hadviselés elég keserves volt Julianus számára, mivel Constantiustól nem kapott pénzt, s nem is tudta fizetni katonáit. Fogytán voltak a készletek is, s ami gabonát össze tudott szedni, abból kénytelen volt kétszersültet csináltatni, s ez bizony nem olyan élelem, mely alkalmas a folytonos hadviselésben kifáradt emberek hangulatának emelésére. Julianusnak annyira nem volt pénze, hogy mikor egyik katonája az úgynevezett “szakállpénzt” kérte tõle, hogy borbélyhoz mehessen, egy garas sem volt a zsebében, s nem tudott adni neki.

Julianus észak felé vonult, Flandriába. Rendkívül fortélyosan gyõzött le egy frank törzset, mely Tongres városát tartotta megszállva. Ezután a chornevus nevû germán törzset gyõzte le, mely a Rajna torkolatánál él. Innen a Meuse folyóhoz vonult, és romos erõdeink közül hármat helyreállított. Itt már kifogyott az élelem; a helyszínen nem pótolhattuk, mert késett az aratás, s a csapatok hangulata a zendülés határáig romlott. Julianust nyíltan kigúnyolták, ázsiainak meg görög fiókának csúfolták, õ azonban nem engedett méltóságából, összeszedett minden élelmet, ami fellelhetõ volt a környéken, és elfojtotta a lázadást.

Julianus következõ lépése az volt, hogy pontonhidat veretett a Rajnán, s átkeltünk Suomarius germán király országába... De ez már megtalálható a hadviselés történetében. E rövid hadjárat után visszatértünk a Rajna innensõ partjára, s ismét Párizsba vonultunk téli szállásra.

Második telünk Párizsban még az elsõnél is kellemesebben telt el, noha kimondhatatlanul nélkülöztem Sallustiust... aztán mégis kimondtam – egy prózában írt dicsõítõ mûben! Pénzem még mindig nem volt. Gaudentius titkos ügynök minden lépésemet szemmel tartotta, és küldözgette a jelentéseket Constantiusnak. Feleségem is folytonosan betegeskedett. De azért e bajok közepette is elégedett voltam. Megszoktam az uralkodást, és már nem vágyódtam a csendes magányos életre, mondjuk, egy szerény tanítóságra Athénban. Már élveztem, hogy Gallia caesarja vagyok.

E tél legfontosabb eseménye az a törvényszéki tárgyalás volt, melyen én elnököltem. Numerius volt a vádlott, Gallia Narbonensis kormányzója (ez egy provincia a Földközi-tenger partján). A vád: állami bevételek elsikkasztása. Ellenségei elképesztõ vádpontokat hordtak össze ellene, s a vádlottat Párizsba hozták fel a tárgyalásra. Számomra döbbenetes élmény, a párizsiaknak pedig csaknem olyan érdekesség lett belõle, mely kedvelt színházukkal vetekedett, mert a tárgyalásnak teljes nyilvánosságot biztosítottam.

A tárgyalóterem mindennap zsúfolásig megtelt. Hamarosan nyilvánvaló lett, hogy a vádat Numerius ellen nem támasztja alá kellõ bizonyíték. A vádlott úgy döntött, hogy maga védekezik Delphidius, a közvádló állításaival szemben. Delphidius kitûnõ szónok, s amellett az egész birodalomban senkinek nincs hozzá hasonló csavaros, jogászi észjárása. Levegõbõl azonban õ sem képes terhelõ bizonyítékot produkálni, noha körömszakadtáig erre törekedett.

Numeriusnak politikai ellenségei voltak – kinek nincsenek? –, akik koholt vádakkal léptek fel ellene abban a reményben, hogy elmozdítom majd állásából. Numerius azonban pontról pontra megcáfolta a vádakat, méghozzá oly talpraesetten, hogy Delphidius felém fordulva, dühösen felkiáltott:

– Hatalmas Caesar, lehet-e elmarasztalni bárkit is, ha annak csak tagadnia kell?

Erre én megfontolás nélkül, ösztönösen válaszoltam (úgy érzem, az ilyen ritkán elõforduló csattanós visszavágásokat az istenek mondatják velem):

– Lehet-e ártatlan bárki is, ha nektek csak vádaskodnotok kell?

Egy pillanatra halálos csend ülte meg a termet, majd eget verõ taps tört ki, s ezzel vége is lett az egész ügynek.

Természetesen hiúságból mondom el ezt a történetet, mert nagy örömmel tölt el, amit akkor mondtam, illetve, ahogy Hermész szólt általam. Mert bizony õszintén szólva, egyáltalán nem tartozom a legkiválóbb képességû bírák közé. Gyakran, amikor úgy vélem, hogy elmésen tisztáztam egy kérdést, valójában zûrzavart okoztam. Ezt az esetet mégis elmondtam, mivel – úgy hiszem – feltárja a törvény fogalmának helyes alapját. A világ zsarnokai közül legtöbben mindig feltételezték, ha egy embert bûnösnek tartanak, akkor bizonyára bûnös is, különben nem került volna ilyen helyzetbe. Nos, a zsarnok tudhatja legjobban, hogy tökéletesen ártatlan embernek is lehetnek hatalmas ellenségei. (Gyakran a zsarnok jár az élen közöttük.) Ezért szívesebben veszem, ha a bizonyítás feladata a vádlót terheli, sokkal inkább, mint a vádlottat.

Heléna valamivel jobban érezte magát azon a télen. Különösen akkor volt élénkebb, ha római látogatásáról beszélhetett.

– Gondolod, sor kerülhet még arra, hogy ott élhessünk? – kérdezte tõlem egyszer, mikor az a ritka alkalom adódott, hogy kettesben vacsoráztunk.

– Ebben a bátyád dönt – mondtam. – Ami engem illet, én szívesen töltenem Galliában akár életem egész hátralevõ részét is.

– Itt Párizsban? – kérdezte, s ahogy ezt mondta, elárulta, mennyire nem szereti életmódunkat.

– Igen, itt, de ki tudja, mi történik jövõre, vagy akár a jövõ héten is?

– Bizonyos vagyok benne, nagyon kedvedre való lenne a házam a Via Nomentanán – mondta elgondolkozva. – Oly gyönyörû kertem van ott...

– Szebb, mint az itteni? – csodálkoztam, mert büszkék voltunk párizsi kertünkre, virágainkra, gyümölcsfáinkra, amelyek buján tenyésztek, s nem igényeltek sok munkát.

– Sokkal szebb! – sóhajtotta. – Annyira szeretnék visszatérni!

– Ó, bocsánat! – mondtam, és elátkoztam magamban azt is, aki abba a helyzetbe hozott, hogy kettesben étkezzünk. Azóta sem fordult elõ, ha jól emlékszem.

– Bátyám igen nagyra becsül téged – folytatta. Az is nagyon ritkán fordult elõ, hogy Constantiust szóba hozta. – Csak attól fél, hogy te... rossz tanácsra hallgatsz. – Elég tapintatosan hozta szóba a dolgot.

– Nincs mitõl félnie – jegyeztem meg szárazon. – Sem tõlem, sem a tanácsadóimtól. Nem áll szándékomban megdönteni a trónját. Én csak azt akarom, amiért ide küldött, hogy békés ország legyen Gallia. És csak annyit mondok, hogy bátyád semmiben sem könnyítette meg a dolgomat.

– Talán rossz tanácsadókra hallgat. – Ez is szép volt tõle, ennél többet úgysem lett volna hajlandó elismerni. Komoran bólintottam:

– Fel is sorolhatnám õket, és mindenekelõtt Eusebius nevét említhetném...

– Egyetlen barátod van az udvarnál – vágott közbe, és félretette tányérját, mintha helyet akarna csinálni valami egészen más dolognak. – A császárné.

– Tudom... – mondtam, de Heléna különös tekintete mintegy torkomra forrasztotta a szót. Házasságkötésünk óta most elõször ütött meg ilyen bizalmas hangot.

– Eusebia szeret téged. – Heléna ezt olyan különös módon mondta, hogy nem tudtam, mit akar kifejezni ezzel az elcsépelt kétértelmû igével. – Állhatatosan szeret – folytatta, de most sem mondta meg világosan, mire céloz. – Míg õ él, biztonságban vagy, de bizonyos, ez már nem lesz hosszú idõ. – Hangja most egészen más színezetet öltött, közönségesebb lett, mint valami pletykázó asszonyé. – Rómába érkezésünk estéjén nagyszabású fogadás volt Constantius palotájában a Palatínuson. Megjelent az egész romái szenátus és a consuli fõtisztviselõk. Ilyen pompát eddig sehol sem láttam. Bátyám õszinte volt, mikor így kiáltott fel: ,,Ez életem legnagyszerûbb pillanata!” Bár azt hiszem, minden császár így érez, mikor elõször érkezik Rómába. Constantius koronával a fején, teljes császári díszben ült a trónusán. Eusebia mellette foglalt helyet. Fáradtnak tûnt, de senki sem gyanította, hogy beteg. Miközben a császár a szenátus üdvözletére beszéddel válaszolt, felesége halálsápadt lett. Fel akart állni, de nem volt ereje, nem bírta díszruhája súlyát. Minthogy minden szem Constantiusra szegezõdött, ezt kívülem aligha vette észre valaki. Én azonban azt is láttam, hogy vér szivárog a szájából. Aztán hátrahanyatlott, majd lefordult székérõl. Eszméletlenül vitték ki a terembõl.

Megdöbbentem. Nemcsak a rossz hír miatt, de azért is, hogy feleségem szemmel látható gyönyörûséggel ecsetelte Eusebia szenvedését. – Bátyám természetesen nagyon aggódott érte... mint mi valamennyien. Néhány nap múlva azonban ismét jól érezte magát. Azt is elmondhatom, nagyon kedves volt hozzám, amikor én lettem rosszul... a vérzéssel. Egész idõ alatt mellettem ült, míg görcsös fájdalmakban kínlódtam. Gyengédebb nem is lehetett volna. Azt is elintézte, hogy halott magzatunkat Constantia mauzóleumába temessék. Figyelmes volt hozzám, mint édes testvéréhez... nem mint halálos ellenségéhez! – Ezt az utolsó szót valósággal arcomba kiáltotta Heléna, s felállt. Nagyon meglepett, hogy ilyen indulat lakozik benne.

– Tudd meg: barátod, védelmezõd ölte meg mindkét gyermekünket! – Eközben Heléna az ajtóhoz ért, s most már tökéletesen nyugodt hangon beszélt tovább, akár egy szofista, aki elõre megírt beszédét betanulta, még a hanghordozását is. – Te azzal büszkélkedsz magadban, hogy filozófus vagy, és a harmóniát, a kiegyensúlyozottságot becsülöd legtöbbre. Nos, akkor a te mértékeiddel mérve ezt minek minõsíted? Két gyermekünket juttatta oda! – s égnek emelte bal kezét. – Az én szememben idáig süllyedt! – s vízszintesen tartott jobb kezével kicsinylõen intett maga körül.

Egy szóval sem válaszoltam. Mit is mondhattam volna? Heléna nyomban el is hagyta a helyiséget, és errõl a dologról soha többé nem esett szó közöttünk. De megértettem s tiszteletben tartottam ezt az indulatát, mely ismét rádöbbentett, hogy egy másik emberi lényt soha nem ismerhetünk meg teljesen. Akkor sem, ha megosztjuk vele életünket és ágyunkat.

Egy hónap múlva hírét vettük Eusebia halálának.

Míg én Galliában teleltem, Constantius ezer mérföldnyi távolságra, Sirmiumban állomásozott, e nagy városban Dalmatia és Illyricum határán. Számomra nyugalmas, neki gonddal, bajjal terhes hónapok voltak ezek. Eusebia halála nyilván megrendítette, s gyászát még háborús bajok is tetézték. Bár másodszor is sikerült levernie a szarmatákat, a Duna vidéke korántsem volt békés területnek mondható; a törzsek szüntetlenül nyugtalankodtak és súlyos veszteségeket okoztak nekünk. Constantius ettõl függetlenül kiáltványban tette közzé, hogy a szarmaták legyõzõjeként, másodízben is felveszi a “Sarmaticus” címet. Arról nem szólt a kiáltvány, miként alkalmazza majd ezt a melléknevet, de Priscus azt ajánlotta, a következõképpen címezzük majd ezentúl: “Constantius Sarmaticus, Sarmaticus.”

Kapcsolataim ebben az idõben nem voltak rosszabbak Constantiusszal, mint rendesen. Voltaképpen annyira viszolygott tõlem, hogy gondolatban sem kívánt foglalkozni velem. Tudomásom van róla, hogy Galliában aratott “sikereimrõl” mindig csak fitymálva emlékezett meg. Eusebius pedig kedvteléssel alkotta a becsmérlõ jelzõket személyemre, mivel ezzel kedvére tett urának. Ezek közül több tudomásomra jutott... Hihetetlen, mi minden eljut az uralkodó füléig, ha hajlandó meghallgatni... elmondott fecsegõ öszvérnek, bíborba bújt majomnak, tudálékos görögnek, és mivel ismét szakállt növesztettem, még nõsténykecskének is.

Különösek a férfiak, ha divatról van szó. Amiért Constantinus és trónjának örökösei borotvált arcúak voltak, a férfiak kötelezõnek érezték ezt a divatot, különösen a magasabb polcokon. S ha engem megrónak a szakállamért, mindig Hadrianusra és utódaira hivatkozom, mert õk szakállt viseltek. Korukat is különbnek tartom a miénknél. Tulajdonképpen csak azért nézik rossz szemmel a szakállamat, mert általában nem kedvelik a filozófiát. A filozófusok szakállt viselnek: Julianus is. Ebbõl az következik, Julianus is filozófus, és feltehetõen osztja ama felforgató csoport érzelmeit, mely ellenséges szemmel nézi a galileánus babonaságokat.

Más helyütt leírtam abban az évben folytatott hadjárataimat. Röviden: újjáépítettem hét Rajna menti várost, helyõrséggel erõsítettem meg õket, megtöltettem a magtárakat. Ezek a városok a következõk: Hercules vára, Schenkenschanz, Kellern, Nuys, Andernach, Bonn és Bingen. Visszafoglalásuk nem került nagy erõfeszítésembe.

Bingenben nagy meglepetés ért. Váratlanul megérkezett Florentius praetori praefectus, akit több mint két esztendeje nem láttam, hogy hadserege élén támogasson feladatom teljesítésében. Minthogy hadjáratom csaknem véget ért, nem maradt más hátra, mint köszönetet mondani nagylelkû gesztusáért, s közben annyi gabonát és aranyat csikarni ki tõle, amennyit lehet. Kedélyesen elbeszélgettünk egymással.

Mindketten tábort vertünk Bingen városán kívül. Én szívesebben laktam sátorban, mert az újjáépítés nagy felfordulást okozott a városban. A praetori praefectus seregével az enyémtõl délre, a folyó közelében ütött tábort. A két sereg között baráti kapcsolatok szövõdtek, Florentius pedig már a második napon kihallgatást kért tõlem. Nyomban teljesítettem kívánságát, csak magamban állapítottam meg elégtétellel, hogy ezúttal Florentius keres fel, holott a múltban ragaszkodott hozzá, hogy õ fogad engem.

Florentius alkonyatkor érkezett. Csak egymagam fogadtam sátramban. Meglepõ szertartásosan tisztelgett elõttem. Magatartása feltûnõen megváltozott. Egyetlen gúnyos megjegyzést sem kockáztatott meg spártai szállásomra, s szemmel láthatóan ideges volt. Ugyan miért?

Összehajtható széken ültünk a sátor nyílása közelében: beszûrõdött a nyári este aranyos fénye, madarak csicseregtek, és a közeli tábor állandó, de megnyugtató nyüzsgésének zaja is behallatszott. Az erdõ zöldje felett a távolban Bingen városának szürke kõfalai rajzolódtak ki. Florentius belekezdett mondókájába:

– Nyilván tudomásod van róla, Caesar, hogy Perzsia fegyvert fogott ellenünk.

Erre azt feleltem, csak annyit tudok, ami közbeszéd tárgya: Constantius követséget küldött Szaporhoz, de elutasító választ kapott.

– Sajnos, a helyzet súlyosabb – tekintetét nyugtalanul járatta körül, mint a madár, mely pihenésre alkalmas ágat keres. Keze reszketett. – Szapor néhány hónappal ezelõtt felvonult Mezopotámia ellen, és ostromgyûrût vont Amida körül.

Nagyon meglepõdtem, nem is azon, hogy Szapor megtámadott bennünket, hanem hogy ezt titkolták elõttem. Általában nagy birodalmunk területén egyetlen fej sem hullhat le anélkül, hogy híre ne járjon percenként ezer mérföldnyi sebességgel, akár a szél... nem, még ennél sebesebben, mint a nap sugarai. Érthetetlen, hogyan terjed a hír – sokkal gyorsabban, mint ahogy az ember vagy a ló haladni képes, de így van. Ez a hír mégsem ért eddig hozzám, s ezt meg is mondtam.

Florentius széttárta karját:

– Az Augustus. Õ kívánta titkolni a dolgot, amennyire lehet. Hiszen ismered a császárt.

Ez is hozzá tartozott Florentius mesterkedéseihez. Finoman kicsinylõ megjegyzést tesz Constantiusra, abban a reményben, hogy elragadtatom magam, s kifejezést adok áruló szándékaimnak. Csakhogy én sohasem estem ebbe a csapdába, s ezzel õ is tisztában volt. Mégis mindig megpróbálkozott vele, s errõl azok a falusi öregek jutottak eszembe, akik órákon át ülnek egymással szemben dámajátékba mélyedve, ismerik egymás húzásait, és mégsem unnak bele életük végéig sem.

Nem értettem a dolgot. – Mi célból kívánta a császár eltitkolni elõlem a helyzetet?

– Azért, Caesar, mert ez katasztrófa. – Florentius belenyúlt szarvasbõr erszényébe és aranyait tapogatta. – Amida elpusztult.

Akkor sem sújtott volna le jobban, ha azt közli velem, hogy Antiochia vagy Konstantinápoly került a barbárok kezére. Amida döntõ fontosságú határváros volt, és bevehetetlen hírben állt.

– Harminchárom napig tartott az ostrom, írásban is átnyújthatom, ha tanulmányozni kívánod, Caesar. A város falain belül hét légiónk volt. Ez annyit jelent, hogy kis helyen a lakossággal együtt százhúszezer ember zsúfolódott össze. Minden szenvedésnek kitéve: járvány, éhség, vízhiány. Szapor az elsõ sorokban küzdött. A mi csapataink jobban harcoltak, és Szapor harmincezer embert vesztett.

– Helyes. Mi azonban Amidát vesztettük el.

– Így van, Caesar.

– Most mi a helyzet?

– Az Augustusnak az a terve, hogy télre Antiochiába vonul. Tavasszal nagy offenzívára készül a perzsák ellen. Megesküdött rá, hogy visszafoglalja Amidát.

– És Szapor?

– Visszavonult Ktesziphónba, hogy felkészüljön... ki tudja, mire?

Egy darabig szótlanul ültünk, és néztük a lenyugvó nap fényét a fák mögött. Meleg volt, és a levegõ megtelt ételszaggal. A katonák nevettek, fegyvercsörgés, lónyihogás, kutyaugatás hallatszott. Én meg csak Amidára gondoltam és arra, hogy romokban hever.

– Természetesen az Augustusnak most az a kívánsága, hogy bocsássak rendelkezésére annyi katonát, amennyit lehet. – Én mondtam ki. Most már tudtam, minek köszönhetem Florentius látogatását.

– Így van, Caesar.

– Meghatározta pontosan, hány emberemre lesz majd szüksége?

– Nem, Caesar. Még nem.

– Mindent beleszámítva huszonháromezer emberem van, mint te is tudod.

– Igen, Caesar, tudom.

– A legtöbb emberem gall önkéntes. Azzal a feltétellel csatlakoztak hozzám, hogy csakis Gallia területén harcolnak, saját országuk védelmében.

– Tisztában vagyok ezzel, Caesar. De azért római katonák is. Felesküdtek a császárra. Engedelmességgel tartoznak neki.

– Helyes. Mégsem tudhatom, hogyan viselkednek majd, ha megszegem adott szavamat.

– Bízd csak rám, Caesar. Ezért már én leszek felelõs – felelte Florentius s eltette az erszényt.

– Galliában semmi sem történhet nélkülem, praefectus. Minden felelõsség az enyém. – Súlyos kijelentésem úgy hullott közénk, mintha e pillanatban márványtábla zuhant volna a lábunk elé.

– Értem. Ez a Caesar akarata – mondta Florentius udvariasan. Hangjában alig-alig lehetett némi halvány iróniát felfedezni. Mindketten felálltunk. Kifelé menet megfordult. – Gaudentius ügynökkel találkozhatnék? – kérdezte.

– Még nem is beszéltél vele? – Éppoly nyílt voltam, mint õ. – Hogyne találkozhatnál, fordulj a kamarásomhoz, õ tudja, Gaudentius hol található. Nyilván kitûnõ egészségnek örvend, mint mindig, s éppoly közlékeny is.

Florentius tisztelgett, s eltûnt az alkonyi félhomályban. Utána hosszú ideig ültem magányosan. Kötelességem Constantiusnak rendelkezésére bocsátani a kívánt csapatokat, ha azonban a gallokat Ázsiába küldöm, megszegem adott szavamat, ezenkívül végzetesen meg is gyengülök, mint hadvezér. Mit tegyek?

A következõ néhány nap folyamán a hadsereg pontosan tudta Amida elestének minden részletét. De az is tudomásunkra jutott, hogy Constantius elküldte Keletre Pált, a “láncot”, hogy vezesse le az árulási pereket. Constantius szükségképpen így szokott reagálni minden csatavesztésre. Szerinte minden katonai kudarc csak árulás mûve lehet. Egy idõre Pál valóságos rémuralmat teremtett Ázsiában, igen sok tisztességes ártatlan ember vesztét okozta: megölette, vagy számkivetésbe küldte õket.

A nyár hátralevõ részét a Rajna mellett töltöttem, örökös bonyodalmakban a germán királyokkal; némelyekkel szigorúan, másokkal nagylelkûen bántam. A germánoknak vérében van az árulás: az adott szó náluk nem számít. Kiszámíthatatlanok. Ha mi vettük volna el tõlük az õ erdõbirodalmukat, megérteném kétszínû játékukat: a hazaszeretet általános emberi vonás, még a barbároknál is. Csakhogy mi nem tõlük foglaltunk el területeket és városokat, hanem évszázadokon át birtokolt saját tulajdonainkat foglaltuk vissza, melyeken õk garázdálkodtak. Mégis mindig hitszegõ módon jártak el, és bizonyosan csak arra számíthattunk, hogy aljas szándékkal mindig ellenünk cselekszenek.

Hogy miért ilyenek a germánok? Nem tudom. Nehéz megérteni õket, még azokat is, akik közöttünk nevelkedtek. (Július Caesar óta szokás volt túszul elvinni germán királyi gyermekeket, de hiába, a legkitûnõbb nevelés sem változtatott rajtuk.) A vadság természetes tulajdonságuk, és éppannyira élvezik a harcot, amennyire a görögök és a rómaiak irtóznak tõle.

Ha meg akartam tartani az uralmat felettük, csak úgy volt lehetséges, hogy híre terjedjen szigorúságomnak. Sikerült. A szószegõ királyokat kivégeztettem. Átkeltem a Rajnán, mikor kedvem tartotta. Keményen, de igazságosan bántam velük. Lassacskán megvilágosodott szándékom a germánok elõtt: a Rajna túlsó partján kell megmaradniuk, s ha valakinek kedve támad ellenem szegülni, arra lesújtok. Békés provincia lett Galliából, mire távoztam onnan.