Priscus: Így történt. Legalábbis Julianus állítása szerint így. Nyilván te is észreveszed, hogy számos részletkérdést nem említ. Aki beszámolóját olvassa, azt hiheti, Julianus semmi egyéb ellenállásba nem ütközött, csak a gonosz Constantius részérõl. Ez aligha lehetett így. Állíthatnám azt is, hogy az egész birodalomban a “felelõs” emberek túlnyomó része inkább Constantius, mint Julianus mellett állt, és nem is vallási okokból, mivel Julianus szenvedélyes hellenizmusa csak 361 novemberében vált köztudomásúvá. Te bizonyára a valósághoz híven kívánod megörökíteni az eseményeket. Az egyenlõ mértéket, amely annyira híressé tett, súlyosan sértené az az állítás, hogy Julianus sikerét egy általános népi felkelésnek köszönhette Constantius ellen. Nem így volt... Bár te is igyekeztél ilyen benyomást kelteni méltán ünnepelt beszédedben Julianus halála alkalmából. De egy emlékbeszéd fenséges szárnyalását éppúgy, mint egy dicsõítõ költeményét, senki sem kívánja megakasztani holmi unalmas tényekkel.

Libanius: Ez aztán jellemzõ!

Priscus: Julianus közbevetõleg megjegyzi, hogy üzenetet küldött különbözõ városokba. Csakugyan így volt. Legalább egy tucat bõbeszédû buzdítást intézett különbözõ szenátusokhoz, például Rómába és Konstantinápolyba, ami ésszerû óvatosságnak tekinthetõ. De legalább ennyi apológiát is olyan városokba, mint Korinthosz és Spárta, mintha azok számítanának ilyen hatalmi kérdésekben. Azok a szerencsétlen isten háta mögötti városi tanácsok bizonyára nagyon meglepõdtek, hogy ilyen császári megbecsülésben részesülnek.

Éppen jelen voltam az athéni szenátusban, mikor Julianus üzenetét felolvasták. És mivel tudom, téged csakis az igazság érdekel, meg kell mondanom, nem fogadták kedvezõen a levelet, noha minden város közül még Athén állt leginkább Julianus pártján. Éppen Prohaeresius mellett ültem, mikor felolvasták az üzenetet. Az öreg örült, de óvatos volt, csakúgy, mint én. Természetesen Athénban mindenki tudott arról, hogy nemrégiben tértem haza Julianustól. És váltig hangoztattam, hogy terveirõl a legkevésbé sem volt tudomásom. Sõt, több hivatalos összejövetelen még elismerõen is nyilatkoztam Constantiusról. Hiszen az is megeshetett volna, hogy Constantius életben marad, sõt legyõzi Julianust. Ez esetben engem kivégeznek árulásért. Mint annyi más, én is szeretném elkerülni, hogy zsarnok kezének essem áldozatul.

Mikor az üzenetet kezdték felolvasni, valamennyien idegesek voltunk. (Ha nincs példányod ebbõl az írásból, szívesen elküldöm a magamét ingyenesen). Természetesen hízelgett nekünk, hogy Julianus utalt a múltra, és elismertük retorikai mesterfogásait, bár gyakran folyamodott elkoptatott képekhez, különösen ha belefáradt már a gyors írásba. Ritkán sikerült összehoznia olyan mûvet, melyben ne szerepelne a “természettel dacoló Xerxész”, avagy az a szerencsétlen “terebélyes tölgy”, mely képeket kortárs író aligha képes elkerülni.

De a jó kezdet után Julianus megbélyegezte Constantiust. Felsorolta gyilkosságait, sõt, magtalanságát is felhozta ellene (mivel nem tudta, hogy Constantius új felesége terhes). Megbélyegezte az eunuchokat, elsõsorban Eusebiust. Ezek után a maga életét ismertette meglehetõsen híven, s azzal fejezte be, hogy azért szállt hadba, mert Constantius szavában nem lehet megbízni, mivel az (s itt ismét közhelyhez folyamodott) “hamuba íratott”. Mikor a felolvasó e kitételhez érkezett, az athéni szenátorok torkukat köszörülték, lábukkal csoszogtak, márpedig ez mindig rossz jel.

Az üzenet elhangzása után nem volt vita, hanem a szenátus igen bölcsen más kérdésekre tért át. Köztünk nem akadt olyan bátor ember, mint a római szenátusban, ahol Tertullus, a város praefectusa, a levél felolvasása után így kiáltott fel:

– Tiszteletet követelünk Constantiusnak. akitõl rangodat kaptad!

Az ülés elnapolása után együtt távoztam Prohaeresiusszal a szenátusból. Senki sem tett megjegyzést, mert a titkos szolgálat, akárcsak ma, mindenütt jelen volt. Csak annyit tudtunk, hogy Julianus valahol a Balkánon tartózkodik, feltehetõleg kezében tartja Nyugatot, és Constantius lényegesen nagyobb haderõvel vonul fel ellene. Nem volt könnyû dolog helyesen viselkedni. Örökké az a sorsunk, hogy trónkövetelõk kérik állásfoglalásunkat ilyen-olyan ügyekben, s mivel nem látunk a jövõbe, könnyen megeshet, hogy rossz oldalra állunk. Maximus halála tanulságos volt ebbõl a szempontból, ugye, öreg barátom?

Az is igaz, annyira hozzászoktunk már a hirtelen fordulatokhoz, hogy már valósággal kialakult az illemtana annak, miként kell kitérni olyan ajánlatok alól, melyek éppúgy végzõdhetnek szerencsésen, mint balul. Az ember elõször úgy tesz, mintha rendkívül komolyan mérlegelné a kérdést; azután elõhozakodik egy magánjellegû problémával, s a végén nem tesz semmit, így sikerült mindkettõnknek ily magas kort megérnünk a viharos idõkben.

Ma is élénken emlékszem akkori sétámra Prohaeresiusszal. November második hetében lehetett, hideg nap volt, dermesztõ szél kergette a szokásosnál sûrûbb felhõket. Prohaeresius szórakozottan karolt belém. Gyors léptekkel haladtunk kifelé a tömegbõl, amely a szenátus épülete elõtt verõdött össze. Csak akkor szólaltunk meg, mikor elhaladtunk Héphaisztosz temploma elõtt:

– Te ismered Julianust. Mit gondolsz, mi lesz most?

– Azt hiszem, gyõzni fog.

– Hogyan? Constantius kezében a hadsereg, és mellette áll a nép is. Nyilván nem a te... a mi ifjú tanítványunk mellett. A szenátus hangulata egyértelmû volt.

– Mégis azt hiszem, õ gyõz – mondtam, bár valójában korántsem voltam annyira bizakodó, mint amilyennek látszani akartam.

– Az orákulumok... – de ezzel már el is hallgatott az öreg. Még nekem sem merte kiszolgáltatni magát. – Gyere velem haza.

Engedtem a hívásnak, különben sem áhítottam Hippia társaságát. Boldogtalan házasságom akkoriban elviselhetetlenné vált. Hippia még mindig dühöngött amiatt, hogy három évet töltöttem Párizsban, bár sikerült ezalatt pénzzel ellátnom. Ma már, ötvenesztendei kölcsönös gyûlölködés után szinte meg sem tudunk lenni egymás nélkül. A megszokás a gyûlöletnél is erõsebb.

Meglepetésemre Macrinát is ott találtam Prohaeresiusnál. Gyermeke megszületése óta nemigen mutatkozott (nyilván zsarnokoskodott felette üzletember férje). Kissé meghízott, és ez elõnyére vált.

Macrina a belsõ udvaron üdvözölt bennünket. Lelkendezve közölte:

– Megtörtént, õ jól van!

– Mi történt meg, és ki van jól? – kérdezte indulatosan Prohaeresius.

– Julianus császár lett.

Így tudtuk hát meg Athénban a hírt. A szenátushoz intézett hivatalos bejelentés még nem érkezett meg, Prohaeresiusnak és nekem azonban azonnal írt Julianus abban a hiszemben, hogy már úgyis tudjuk, mi történt. Mindkettõnket meghívott magához Konstantinápolyba.

Macrina ujjongott:

– El kell mennünk az udvarhoz, mindhármunknak. Konstantinápolyba költözünk, elég volt Athénból, elég volt a mocskos diákokból...

– És a mocskos férjbõl – szaladt ki a számon, mire Macrina elhallgatott.

Prohaeresius felolvasta Julianus levelét, és a szemöldökét ráncolta, amikor az alábbi passzushoz ért: “Nyilván áttérek az igaz istenek imádatára, amint katonáim is teszik. Számtalan ökröt áldoztam az isteneknek gyõzelmemért, és hamarosan teljes tisztaságában helyreállítom õsi hitünket.”

Komoran tekintett ránk az öreg:

– Szóval komolyan megteszi, amirõl beszélt.

– Miért ne tenné? – vágott vissza Macrina. – Nem mutatkozhat rosszabbnak a püspököknél.

– Csak az a baj, hogy mivel császár lett, nem marad majd ökör a világon. – Azt hiszem, én élcelõdtem elsõnek azon, ami hamarosan közszájon forgott. Julianus minduntalan oly dús áldozatokat mutatott be, hogy a “bikaégetõ” csúfnevet kapta.

Macrina felkacagott, Prohaeresius azonban elkomorodott.

– Félek, nagy bajunk lesz ebbõl...

– Baj? Ugyan miféle baj? Hiszen éppen te vagy az, akit a császár legtöbbre tart – fortyant fel Macrina. – Ostobaság! Magas polcra emel majd benneteket. Belõle meg egy második Marcus Aurelius válik, de Septimius Severus mindenesetre.

– Julianus nagyobb Marcus Aureliusnál – mondtam, és ezt komolyan gondoltam. Marcus Aureliust, mint filozófust, már erõsen túlszárnyalták. Az emberek, de elsõsorban a tudósok, oly nagyra vannak azzal, ha egy császár le tudja írni a nevét, hogy hajlandók erõsen túlbecsülni irodalmi alkotásait. Ha a Meditationes a te mûved lenne, vagy az enyém, bizonyára nem volnának olyan nagyra vele. Ez a mû semmiképp sem ér fel a te nagyszerû elmélkedéseiddel.

Csak néhány hét múlva értesültünk Constantius halálának körülményeirõl, továbbá a trónöröklés eldöntésérõl. Julianus így írja le a történteket:

Úgy tudtam, hogy Constantius már hónapok óta betegeskedett. Krónikus gyomorfájás gyötörte, ami családi betegség nálunk, úgy látszik, egyedül én vagyok kivétel (eddig legalább!). Amint a hírt vettem, Oribasiust kivéve mindenkit kiküldtem a szobából, s magamhoz hívattam a Consistorium két tisztjét. Nyomban feltettem a kérdést:

– Hogyan halt meg?

– Lázban, Augustus... – Többnyire az idõsebb tiszt, Aligildus vitte a szót.

– Voltak elõjelek? – Ez különösen azért érdekelt, mert az elmúlt hetek folyamán számos rejtélyes jelet észleltem. Helyes, ha az ember a tudományos megállapításokhoz tartja magát ebben. Hiszen megeshetik, hogy egy elõjel baljósnak mutatkozik Constantiusnak, s ugyanakkor kedvezõnek az én számomra.

– Sok, Augustus. A táborban néhány héten át képzelgések és lidércnyomások gyötörték. Egy alkalommal úgy tûnt neki, mintha apja, Nagy Constantinus szelleme jelent volna meg elõtte; egy gyermeket tartott karjában, életerõs, szép gyermeket, akit aztán Constantius átvett tõle és ölébe ültetett.

Meglepõdve fordultam Oribasiushoz. – Úgy hát Constantinusnak köszönhetek mindent? – Mert nyilvánvaló, hogy az álombéli gyermek csakis én lehettem.

– S akkor a kisfiú elvette a gömböt, amelyet Constantius tartott a jobb kezében...

– A világot – suttogtam.

–... messzire elhajította, hogy el is tûnt!

Aligildus szünetet tartott. Bólintottam:

– Értem az álmot. És õ?

– Megértette, Augustus. Röviddel ezután, hogy Antiochiába érkeztünk, közölte Eusebiusszal: az az érzése, hogy valami, ami mindig az övé volt, semmivé vált.

– Róma szelleme, erre vallanak a jelek – fordultam Oribasiushoz. Mint legtöbben, akiket az anyagi világhoz köt a hivatásuk, Oribasius nem sokat ad az elõjelekre és az álmokra. De azért azt hiszem, rá is hatással volt, amit hallottunk. Menandroszt idéztem: “születésétõl fogva minden embert egy szellem kísér, és irányítja sorsát.” Ezek után unokabátyám utolsó napja felõl érdeklõdtem.

– A nyár legnagyobb részét Antiochiában töltötte, sereget gyûjtött, hogy... – itt Aligildus zavartan elhallgatott.

– Hogy ellenem támadjon vele – egészítettem ki mondatát derûsen. S miért ne lettem volna derûs? Engem pártolt az ég.

– Így van uram. Majd õsszel sok rossz ómen és baljós álom után Constantius megindult észak felé Antioehiából. A városon túl három mérföldnyire egy elõvárosban...

– Hippokephalosz a neve annak a helynek – szólt közbe a másik tiszt, Theolaif, hogy meg ne feledkezzünk róla, õ is szemtanú, s ugyanebben a küldetésben érkezett. – Délben, jobboldalt az útszélen fejetlen férfihulla feküdt, nyakkal nyugatnak.

Borzongás futott át rajtam. Remélem, mikor az én csillagzatom lesz lehanyatlóban, nem leszek kitéve hasonló nyugtalanító elõjelek gyötrelmeinek.

– E pillanattól fogva, uram, a császár már nem volt önmaga. Sietve meneteltünk Tarsusba, ahol már leverte lábáról a láz.

– Megállni mégsem tudott – szólt most Theolaif, szinte sugallva valamennyiünknek: az uralkodók halála s a Végzet sújtó keze felzaklatja lelkünket. – Mindezt végignéztem, mert egész úton én lovagoltam az oldalán, s kérleltem is: “Uram, álljunk meg itt. Néhány nap múlva jobban leszel, akkor tovább mehetünk!” De õ csak rám nézett üveges szemmel és lázban égõ arccal. Imbolygott a nyeregben, megtámasztottam, megfogtam a kezét, mely száraz volt és forró. “Nem!” felelte, de nyelve is annyira kiszáradt, hogy alig tudott beszélni. “Megyünk tovább. Megyünk tovább. Megyünk tovább.” Háromszor mondta, és csakugyan folytattuk utunkat.

Ismét Aligildus vette át a szót:

– Mire a mopszukrénéi forrásokhoz érkeztünk, már önkívületben volt. Ágyba fektettük. Egész éjjel erõsen izzadt, és reggelre látszólag jobban lett. Parancsot adott az indulásra, s mi vonakodva bár, de engedelmeskedtünk. Mire azonban a sereg indulásra készen állt, a császár ismét önkívületbe esett. Három napig feküdt így, és olyan forró volt a teste, hogy szinte tüzelt, ha megérintettük. Voltak azonban világos percei. Tiszta öntudattal mondta tollba végakaratát egy ilyen alkalommal, íme, ez az. – Aligildus lepecsételt levelet nyújtott át nekem, melyet egyelõre nem bontottam fel.

– S milyen volt a vég?

– Világos perceiben mindig haragos volt.

– Rám haragudott?

– Nem, uram. A halálra, amiért férfikora delén elragadja ifjú felesége mellõl.

– Hát ez keserves! – mondtam szertartásosan. Hogy is lehet megindulás nélkül végighallgatni embertársunk kínlódását halálos ágyán? Ez akkor is embertelenség, ha ellenség haláláról van szó.

– Majd november harmadikán, röviddel hajnal elõtt azt kívánta, kereszteljék meg úgy, mint az atyját. A szertartás után fel akart ülni, és beszélni próbált. Elcsuklott a hangja, és abban a pillanatban meg is halt. Negyvenöt éves volt – tette hozzá Aligildus, olyan hangon, mintha gyászbeszédet mondana.

– Uralkodásának huszonötödik esztendejében – jegyeztem meg hasonló hangnemben.

– Imádkozz, Augustus – szólt közbe Oribasius –, hogy te is ily hosszú ideig uralkodhass.

Rövid idõre valamennyien hallgatásba merültünk. Azt próbáltam felidézni magamban, milyen volt életében Constantius, és mi okozta vesztét. Nagy hírû ember halála után többnyire csak szobrára emlékezünk, különösen, ha oly sok helyen áll. Elõttem is csak Constantius szoborba faragott arca jelent meg, nem az élõ; még jellegzetes, nagy, sötét szeme helyén is csak üreget láttam a márványban.

– És hol van Eusebius fõkancellár?

– Még mindig a Forrásoknál. Az udvar együtt maradt, és parancsaidat várja. – Aligildus hangja elbizonytalanodott: – Te vagy a trón törvényes örököse, Augustus – s a levélre mutatott, amelyet kezemben tartottam.

– És a Consistoriumban... nem merült fel semmi ellenvetés?

– Semmi, uram! – válaszolt a két küldött egyszerre.

Felálltam. – Holnap visszatértek a Forrásokhoz. Közöljétek a Consistoriummal, hogy Konstantinápolyban kívánok találkozni velük, mihelyt tehetem. Gondoskodjanak arról, hogy unokabátyám holttestét méltó temetés céljából a megfelelõ formák között hazaszállítsák, továbbá, hogy özvegye rangjához illõ bánásmódban részesüljön. – A két küldött elõírásosan tisztelgett, majd távozott.

Ezek után Oribasiusszal felbontottuk a végrendeletet. Rövid volt, és csak a lényeget tartalmazta, nem a szokásos uralkodói cikornyákat. Aki diktálta, nem volt jogász.

“Halálom után Julianus Caesar törvényesen felemeltetik” (még halálos ágyán sem állta meg, hogy egy utolsó döfést ne adjon nekem) ,,a római császári székbe. Látni fogja, hogy híven uralkodtam. A birodalmon belül számos árulással, a határokon túl félelmetes ellenségekkel kellett megküzdenem, uralkodásom alatt mégis felvirult az ország, és határaink biztonságban vannak.”

Nevetve tekintettem Oribasiusra:

– Nem tudom, Amida esete hogyan egyeztethetõ össze ezzel?

Majd folytattam a felolvasást: “Nobilissimus unokaöcsénk és örökösünk gondjaira bízzuk ifjú hitvesünket, Faustinát. Rá vonatkozólag külön végrendelkeztünk, és nobilissimus unokaöcsénkhez és örökösünkhöz ama végsõ kívánsággal fordulunk, tartsa tiszteletben végrendeletünket, nagy uralkodóhoz illõen, ki méltán lehet kegyes a gyengékkel szemben...”

Különös – jegyeztem meg –, valamikor csaknem ugyanezekkel a szavakkal akartam hozzáfordulni. Oribasius a szemembe nézett:

– Az életedet mindenesetre meghagyta.

– Meg. Sajnálatára.

Sietve átfutottam a végrendelet hátralevõ részét. Egész sor hagyatéki rendelkezés következett szolgáira és barátaira vonatkozólag. Egyik kívánságán megütköztem: “Nobilissimus unokaöcsém és trónom örököse figyelmébe ajánlom Eusebius fõkancellárt, kinél hívebb és bölcsebb tanácsadót nem találhat.” Erre még Oribasius is elnevette magát. A zárósorokat Constantius személyesen hozzám intézte: “Julianus Caesar és én közöttem voltak ellentétek, de úgy vélem, ha majd betölti helyemet, õ is belátja, nem olyan nagy ez a világ, mint amilyennek elõzõ pozíciójából látta, s hogy a legmagasabb polcon csakis egyetlen ember állhat, aki egyedül felelõs mindenkiért; a nagy elhatározások gyakran elsietve születnek, s akkor már késõ a bánat. Nem várhatunk megértést mástól, mint a magunk fajtájától. Nobilissimus unokaöcsénk és trónunk örököse meg fogja érteni, mire gondolok, ha átveszi majd a világot, melyet én kiejtek kezembõl. Halálomban testvériesen osztozom vele a bíborban; arról a helyrõl, melyet Isten méltónak talált lelkem számára, együttérzéssel figyelem majd cselekedeteit, s remélem, õ is arra a belátásra jut, hogy a legmagasabb helyen egyetlen ember állhat... ez keserves elszigetelõdést és megpróbáltatást jelent... meg fogja érteni elõdjét akkor is, ha nem gondolna rá megbocsátással, mert elhatározásaiban egyetlen szándék vezette: birodalmunk stabilitása, a törvény igazságos végrehajtása és az egy igaz Isten imádata, akitõl valamennyiünk élete ered, és akihez mindenki egyformán tér meg örök nyugalomra. Julianus, imádkozz értem!” Ez állt benne. Egymásra néztünk Oribasiusszal. Alig tudtuk elhinni, hogy e nyersen odavetett, szinte megható okirat annak az embernek végakarata, aki negyed évszázadon át ura volt a világnak.

– Erõs volt – jegyeztem meg, nem is tudtam egyebet mondani.

Másnap elrendeltem, hogy mindenütt áldozatot mutassanak be az isteneknek. A légiók nagy lelkesedéssel fogadták nemcsak trónralépésemet (s azt, hogy nem került sor polgárháborúra), hanem azt is, hogy nyíltan imádkozhattak a régi istenekhez. Nagy részük testvérem volt a Mithrasz-hitben.

Priscus: Ez teljesen valótlan. A tényleges helyzet az volt, hogy amikor elrendelték az áldozatokat, a hadsereg hangulata csaknem lázadásig feszült, különösen a fiatal tisztek körében. Ebben a kérdésben Julianus egy Aprunculus nevû gall befolyása alá került, aki Constantius halálát abból jósolta meg, hogy egy olyan ökörmáj került a kezébe, melynek két lebenye volt, ami azt jelenti, hogy... satöbbi, satöbbi. Jutalmul, amiért dupla májat talált, Aprunculust Gallia Narbonensis kormányzójává nevezte ki Julianus. A rossz nyelvek szerint, ha négyrétû májat talál, egész Gallia élére kerül.

Aprunculus rávette Julianust, hogy az istenek szobrait saját képmása mellé állíttassa, s ilyenformán aki a császár tiszteletére áldozati tömjént gyújt, egyben, akár tetszik neki, akár nem, a régi istenek elõtt is tiszteleg. Ez sok ellenérzést váltott ki, amirõl Julianus egyáltalán nem tesz említést.

Nem telt bele egy teljes hét, mikor parancsot adtam utunk folytatására Konstantinápoly felé. Nem térek ki a lelkes napok leírására, melyeket még az erõs hideg (hosszú évek óta nem volt ilyen kemény tél) sem zavart meg.

Nagy hóviharban keltünk át a Succi-völgyszoroson, s ereszkedtünk le Thraciába. Onnan Philippopolisz õsi városába meneteltünk, s ott éjszakáztunk. Majd délnek fordultunk Herakleába, mely Konstantinápolytól délnyugatra ötven mérföldnyire fekszik. Alig múlt dél, mikor a városba érkeztünk, s legnagyobb meglepetésemre, ott találtam a fõtéren csaknem az egész szenátust, meg a Szent Consistoriumot.

Éppenséggel nem voltam elkészülve erre az üdvözlésre. Fáradt voltam, mocskos, s alig vártam, hogy könnnyítsek magamon. Képzeljék el az újdonsült császárt, amint kimerültségtõl leragadó szemmel, porlepett öltözékben, piszkos arccal, piszkos kézzel, feszülõ húgyhólyaggal, kénytelen végighallgatni a szenátus szónokának dagályos üdvözlõ dikcióját. Nevetnem kell, ha visszagondolok rá, de akkor alig tudtam magamra erõltetni a kegyes türelmet.

A tér egyik sarkában leszálltam a lóról, és gyalog indultam a praefectus háza felé. Az iskola-gárda állt díszõrséget. Nevük onnan származik, hogy szálláshelyük a Szent Palota, azaz ,,az iskola” elõtti oszlopcsarnok mellett van. Megszemléltem tárgyilagosan új csapataimat. Pompásan felszerelt alakulatok, de legtöbbje germán... mit mondjak még? Õk is pontosan ennyire kíváncsian, sõt izgatottan figyeltek engem, de ez csak természetes. Nem egy uralkodóval esett meg, hogy félt a testõrségétõl.

Felmentem a lépcsõsoron a praefectus házába, ahol a birodalom legfõbb katonai és közigazgatási vezetõi várakoztak. Mikor beléptem, térdre estek. Kértem, álljanak fel. Látni sem bírom, mikor térdre vetik magukat elõttem olyanok, akik hozzám képest nagyapa-korban vannak. Nemrégiben ismét azzal próbálkoztam, hogy az udvari szertartásokat egyszerûsítsem. De a szenátus nem járult hozzá. Megszokták a megalázkodást. Azzal érvelnek, hogy a perzsa nagykirály udvarában hasonló elõírások kötelezõk, s én sem jelenhetek meg alattvalóim elõtt kevésbé fenségesen. Ostobaság. De annyi mindenben kell lényeges változtatást véghezvinnem, hogy nincs idõm sokat foglalkozni az udvari szertartásokkal.

Arbetio volt az elsõ funkcionárius, aki köszöntött. Mikor Caesar lettem, consul volt. Negyven körüli, életerõs férfi, paraszti származású, aki katonai pályára lépett, s a consuli címmel együtt a lovasság parancsnokává is megtették. Most már az én helyemre áhítozik, amint eddig Constantius helyébe kívánkozott. Az ilyennel kétféle módon lehet elbánni. Az egyik: eltesszük láb alól. A másik: magunk mellé vesszük magas funkcióba, és mindenkor szem elõtt tartjuk. A második lehetõséget választottam, mert úgy vélem, ha valakiben van becsület és jóindulat, ha vétett is ellenem, bocsánatra érdemes. Aki a közéletben becsületes és hozzáférhetetlen, azzal meg kell barátkozni, bármit követett is el eddig személyem ellen; viszont, aki becstelen a közügyekben, ha személy szerint hívem is, el kell bocsátani.

Arbetio köszöntött a szenátus nevében, bár nem õ volt a legmagasabb rangú.

– Azért jöttünk ide, hogy az Augustus kívánsága szerint cselekedjünk mindenben... – büszke hangja harsányan ejtette e szavakat.

–... és elõkészítsük bevonulását e városba, legfõbb urunk hoz méltóan – vágott közbe egy másik hang a hátam mögött. Megfordultam, és nagy örömömre a felém közeledõ szenátorok élén megpillantottam nagybátyámat, Julianust. Reszketett az izgalomtól. (Meg a betegségtõl is, mert állandóan láz gyötörte, ezt hozta magával emlékül Egyiptomból, amelynek kormányzója volt.) Melegen átöleltem és megcsókoltam; hét esztendeje nem láttuk egymást, bár oly gyakran váltottunk levelet, amennyire mertünk. Nagybátyám aggasztóan megöregedett, megviselt volt az arca, bõre sárgás és petyhüdt lett, szeme beesett, de azért nagyon boldognak látszott. S amíg szóltam az egybegyûltekhez, belékaroltam.

– Rendkívül megindít ez a gesztus, mert nem szokásos, hogy a szenátus elhagyja helyét azért, hogy köszöntse elsõ polgárát. Inkább az elsõ polgár kötelessége, hogy elétek járuljon, az atyák elé, akik osztoznak vele a kormányzás kötelességeiben. S igen rövidesen elétek járulok majd a szenátus házába, hogy úgy tisztelegjek elõttetek, amint az nektek kijár. Ezúttal csupán egyetlen dolgot hozok tudomásotokra: nem fogadok el koronázási pénzt a provinciáktól, s ebben Hadrianus és Antoninus Pius példáját követem. – Szavaimat taps követte. Néhány félszeg mondat után elnézést kértem, fáradt vagyok, szeretnék visszavonulni. A város praefectusa hajlongva kísért az épület belsejébe, fecsegett, folyton az utamba állt, nem akart magamra hagyni, míg végül kihozott a sodromból, s rákiáltottam:

– Hermész nevére, hol lehet itt vizelni? – Ily fenséges szavakkal köszöntött be az új római császár Keletre.

A praefectus házában volt fürdõhelyiség, s míg én élvezettel merültem a kellemes meleg vízbe, nagyokat lélegezve a gõzben, Julianus nagybátyám a politikai helyzetet ecsetelte elõttem.

– Constantius halála után Eusebius sorra puhatolózott a Consistorium tagjainál. Próbálta rávenni õket, fogadják el császárnak Arbetiót, Procopiust... sõt akár engem is. – Nagybátyám félszegen nevetgélt, mikor ezt kimondta. Azt akarta, inkább tõle halljam, mit valaki besúgótól.

– Ez csak természetes – feleltem, s néztem, amint lecsorog szakállamról a piszkos szürke lé. A medence sarkánál néger rabszolga állt készenlétben, leplekkel és szivacsokkal, hogy meg dögönyözzön. Nem tudhatta, sosem engedem, hogy fürdõszolga hozzám érjen.

– Mit szólt ehhez a Consistorium?

– Hogy te vagy a császár, vér szerint, meg az õ választásuk folytán is.

– No és persze alig voltam messzebb, mint néhány száz mérföldnyire.

– Pontosan.

– S hol van most Eusebius?

– A palotában. Fogadtatásodat készíti elõ. Még mindig õ a fõkancellár.

Víz alá buktam néhány pillanatra, becsukott szemmel, fejemet is lemerítve. Mikor ismét körülnéztem, már Oribasius ott ült a padon, nagybátyám mellett.

– Az elõírás szerint nem így szokás a császár szent közelségében megjelenni – förmedtem rá tréfálkozva, s lefröcsköltem. Nevetett, s elnevette magát nagybátyám is, mert rá is jutott a vízbõl. Hirtelen elkomorodtam. Így lesz az uralkodóból szörnyeteg. Eleinte ártalmatlanul játszik a zsarnok: lefröcsköli a szenátorokat a fürdõben, majd fából készült fogásokat szolgáltat fel lakomákon, vagy hasonló módon tréfálja meg vendégeit; s mindegy, mit mond vagy mit cselekszik, mindenki nevet, hízeleg, és a legostobább megjegyzéseit is módfelett szellemesnek tarja. Aztán valahogy az apró tréfák is kezdenek ízetlenné válni. S egy napon az uralkodó abban leli örömét, hogy a férj szeme láttára becstelenítse meg a feleséget. Vagy a feleség jelenlétében fajtalankodjék a férjjel. Avagy megkínozza, esetleg megölesse mindkettõjüket. Amint elkezdõdik a gyilkolás, nem ember már a császár, hanem vadállat, és sok vadállat ült már a világ trónján. Nyomban túláradóan bocsánatot kértem nagybátyámtól, amiért lefröcsköltem. Bocsánatot kértem Oribasiustól is, pedig vele valósággal testvéri viszonyban voltam. Egyikük sem sejtette, mit éreztem, míg e hirtelen bocsánatkérésig eljutottam.

Oribasius közölte velem, hogy a Consistorium kívánságomat tudakolja: ki legyen a két consul a jövõ évben.

– Bátyám, te mit szólnál hozzá?

– Én nem bírnám a consulságot anyagilag. – Ez arra vallott, hogy nagybátyám vagyona szinte semmivé vált. Bár a consulság manapság már nem annyira költséges, mint azelõtt: a két consul minden pénzét összegyûjti az ünnepi játékokra, melynek védnökeként szerepel, a császár viszont rendszerint segíti õket magánkincstárából.

– És te, Oribasius? Nem hinném, hogy neked kedvedre lenne az ilyesmi.

– Nem, Augustus, semmiképpen.

– Akkor legyen az egyik Mamertinus – mondtam, s a medence túlsó végébe úsztam.

Választásomat nagybátyám és Oribasius egyformán helyeselte.

– Kiváló szónok – jegyezte meg nagybátyám –, kitûnõ családból való. Népszerû lesz a döntésed...

– És Nevitta – mondtam ki a másik nevet, és a víz alá buktam. Mikor ismét feljöttem, hogy lélegzetet vegyek, láthattam, hogy Oribasius jól mulat, nagybátyám pedig szörnyûlködik.

– De hiszen... de hiszen õ...

Bólintottam.

– Tudom. Frank. Barbár.

Kijöttem a medencébõl. A rabszolga lepedõbe burkolt. Elhúzódtam tõle, még mielõtt elkezdett volna dögönyözni.

– De egyike legkiválóbb hadvezéreimnek, õ lesz az, aki mindig eszembe juttatja majd itt Keleten, hogy szilárd a hatalmam Nyugaton.

– Téged aztán senki sem vádolhat állhatatossággal – jelentette ki Oribasius fintorogva. Elértettem a célzást. Alig egy hónappal ezelõtt Nisben vádként hoztam fel Constantius ellen, hogy barbárokkal tölti be a praefectusi tisztségeket. Én pedig most consulnak nevezek ki egy barbárt. Nincs nehezebb annál, mikor nyíltan visszájára fordítják az ember politikai kijelentéseit. De míg Constantius inkább meghalt volna, semhogy beismerje egy hibáját, én szívesen vállaltam a fonák helyzetet, és inkább cselekedeteim helyességére vetettem súlyt.

– Ezt majd letagadjuk – jelentettem ki túlzott fenséggel. – Tagadjuk, hogy valaha is bíráltam, amiért barbárokat magas hivatásba helyeztek.

– Ezek szerint hamisítás volt a spártai szenátushoz intézett leveled?

– A legnagyobb mértékben.

Oribasiusszal nagyot nevettünk, de nagybátyám savanyú arcot vágott.

– Legalább a mai napon csak Mamertinust nevezd ki – mondta. – Különben is az a szokás, hogy elõször csak az egyik consult nevezik ki. Tedd meg hát Mamertinust a Kelet consulának, késõbb aztán nyilvánosságra hozhatod a másik... a nyugati consul nevét.

– Így lesz, bátyám! – Ezzel mindhárman átmentünk az öltözõhelyiségbe, ahol ünnepi bíborba öltöztem.

A Consistorium csaknem teljes létszámban összegyûlt, vagy negyven állami funkcionárius, akik a városházán rendezték meg ünnepélyes fogadtatásomat. Arbetio kísért elefántcsont karosszékemhez, amely mellett jobbról, balról üresen állott a consulok helye. Az egyikben Florentiusnak kellett volna ülnie, aki talán a föld színérõl is eltûnt; a másik az Antiochiába menekült Taurus helye volt. Elmenekült elõlem, amikor hírét vette, hogy Illyricumba érkezem.

Udvariasan köszöntöttem a Consistoriumot. Megjegyeztem, üresen áll a consulok széke, s mivel újév kezdete elõtt állunk, új consuloknak kell a régiek helyébe lépniök. Legyen Mamertinus az egyik. Bejelentésemet szemmel látható megelégedéssel fogadták. Ezek után több új taggal egészítettem ki a Consistoriumot. Amint befejeztem, Arbetio kért engedélyt, hogy beszédet intézhessen hozzám. Rosszat sejtve engedtem kérésének.

Lassan, ünnepélyesen vonult Arbetio a terem közepére, legalább úgy, mintha õ lenne az Augustus, majd pontosan szemben velem megállt. Torkát köszörülte, s rákezdte:

– Uram, közöttünk vannak, akik szervezkedtek ellened. – Feszült csend támadt a. teremben, érezni lehetett, hogy sokan még a lélegzetüket is visszafojtják, hiszen alig akadt a jelenlevõk között valaki, aki nem vett részt az ellenem folyó szervezkedésben. Ez volt a kötelességük. – Az illetõk még mindig igen nagyhangúak, sõt némelyik magas pozícióban ül. S uram, itt vannak azok is, akik nobilissimus bátyád, Gallus Caesar ellen szervezkedtek. Ezek is fennhéjázóan járnak, némelyek ugyancsak magas tisztségeket töltenek be.

Körülnéztem a teremben, és egyik-másik “magas pozíciót” betöltõ férfiú arcán szorongást észleltem. Ott volt a zömök Palladius, Constantius udvarának fõudvarmestere. Õ képviselte a vádat Gallus ügyében. Mellette Evagrius, a császári magánkincstár comese, aki közremûködött a Gallus elleni vádirat összeállításában. Aztán Saturninus, az udvartartás jószágkormányzója... Egy tucat összeesküvõ nézett szembe Arbetióval és velem. Valamennyi arcról ezt a kérdést olvashattam le: hát vérontás jegyében indul az új császár uralma?

Ursulus, a Szent Adományok comese elszántan fel is tette a kérdést:

– Augustus! Azoknak, akik ugyanazt a császárt szolgálták, kinek te is annyi emlékezetes szolgálatot tettél, szenvedniök kell most amiatt, amiért kötelességüket teljesítették?

– Nem ! – feleltem határozottan.

Arbetio Ursulusra szegezte zord, fénytelen tekintetét s tovább erõsködött:

– De mégis, Augustus, akik tettel fordultak ellened, bátyád ellen pedig szóval és tettel, azoknak bûnhõdniök kell.

Elégedetlen moraj támadt a teremben. Ursulus azonban keményen kiállt. Termetes, szép férfi volt, gyors észjárású, s ügyesen bánt a szóval.

– Uram, a Consistorium nagy megnyugvással veszi tudomásul, hogy csak a valóban bûnösök ellen emelnek vádat.

– Vádat emelünk ellenük – folytatta Arbetio, ezúttal kifejezetten hozzám fordulva, ami éppenséggel nem nyerte meg tetszésemet –, ha urunk így kívánja.

– Ez a kívánságom – válaszoltam az elõírás szerint latinul.

– Kikbõl álljon az ítélõszék, uram, és hol üljön össze?

E pillanatban közbe kellett volna lépnem, hogy beléje fojtsam a szót. Csakhogy belefáradtam a hosszú útba, és ellankasztott a meleg fürdõ (soha ne intézzünk fontos ügyet közvetlenül fürdõ után), készületlenül is álltam egy erõs akaratú ember elõkészített tervével szemben, márpedig, sajnos, Arbetiónak készen állt a terve.

Ursulus közbevetõ javaslatot tett:

– Hadrianus császár óta a Consistorium tölti be a légfelsõbb bíróság tisztét. Tárgyaljuk hát a bûnösök ügyét itt, minthogy mi intézzük el felelõs módon a fontos államügyeket.

– De Comes! – vágott közbe élesen és hidegen Arbetio. – E Consistorium néhai császárunk testülete, nem az új uralkodóé. Bizonyosra veszem, hogy az Augustus saját ítélõszéket kíván, amint a maga Consistoriumát is ki fogja nevezni.

Kétségtelenül így állt a dolog.

Intettem az egyik íródeáknak, hogy nagy figyelemmel, pontosan jegyezze szavaimat:

– Az ítélõszék élén álljon Salutius Secundus. – Ezt helyesléssel fogadták, mivel a Kelet praetori praefectusaként igazságszeretetérõl vált ismertté. Azután kineveztem az ítélõszék tagjait: Mamertinust, Agilót, Nevittát, Jovinust és Arbetiót. Lényegében katonai törvényszék volt. Elrendeltem továbbá, hogy Chalcedonban, a Boszporusznak Konstantinápollyal szemközti partján üljenek össze. Ezzel indultak meg a sorozatos árulási perek, melyekrõl majd késõbb szót ejtek. Nagy sajnálkozással.

361. december tizenegyedikén vonultam be Konstantinápolyba római császárként. Lassan szállingózott a hó, s a nagy pelyhek hosszasan lebegtek a szinte langyos levegõben. Az alacsonynak tûnõ égbolt homályos ezüst színt öltött, és a természetben fakó, színtelen volt minden, tarkán csak az emberek öltözéke pompázott. Mert ez a fényûzés napja volt.

Az Aranykapu elõtt, a Márvány-tenger partja közelében, teljes ünnepi díszben felsorakozott az iskola-gárda. A kapu két oldalán álló õrtorony ormán a sárkányos lobogó lengett. A zöld bronzkapu zárva volt. A szokásokhoz híven, a városfaltól néhány lépésnyire leszálltam a nyeregbõl, s az iskola-gárda parancsnoka ezüst kalapácsot nyújtott át nekem. Ezzel kellett háromszor kopogtatnom a bronzkapun, melynek belsõ oldaláról a városi praefectus feltette a kérdést:

– Ki áll kint?

– Julianus Augustus – kiáltottam harsányan –, e város polgára.

– Lépj be, Julianus Augustus.

Zajtalanul tárult ki elõttem a bronzkapu szárnya, és a belsõ udvaron a város praefectusa fogadott vagy kétezer ember kíséretében, akik mind szenátori rangú személyiségek voltak. A Szent Consistorium tagjai is ott álltak, az éjszaka folyamán érkeztek meg fogadtatásomra. Egyedül haladtam át a kapun, s birtokomba vettem Constantinus székvárosát.

Felharsantak a trombiták, a nép éljenzésben tört ki. Engem az elsõ pillanatban legjobban az öltözékek színpompája lepett meg. Nem tudom, nem a fehér környezet tette-e, hogy a vörös, zöld, sárga és kék színek olyan hihetetlen élénken virítottak, vagy talán csak azért éreztem így, mert hosszú idõt töltöttem északi tájakon, ahol minden szín tompa és fakó, akár az erdõk mélye, melyekhez népük szokott. Most nem a ködös északon voltam. Konstantinápolyról hiába állítják, hogy az új Róma (s ama köztársasági város példájára zord, szigorú és erényes), nem így van, semmiképp sem Róma ez. Mi itt Ázsiában vagyunk. Ezek a gondolatok jártak fejemben, miközben besegítettek Constantinus arany díszkocsijába, és mosolyogva idéztem fel magamban Eutherius állandó szemrehányását: ,,te kétségbeejtõen ázsiai vagy!” Nos hát, igaz, ázsiai vagyok, és végre hazaérkeztem.

A hópelyhek belepték hajamat és szakállamat, amint végighaladtam a város középsõ fõútvonalán. Amerre csak néztem, mindenfelé változást észleltem. Távollétem néhány esztendeje alatt teljesen megváltozott a város. Már jócskán túlnõtt Constantinus városfalain, és népes külvárosok állnak az egykori rétek helyén. Elõbb-utóbb nagy költséggel új falakat kell emelnem az új városrészek körül, melyek nem is követik pontosan a régi város körvonalait, csak szeszélyesen hol itt, hol ott nõttek ki a földbõl, a telekkel üzérkedõ vállalkozók érdekeinek megfelelõen.

Oszlopokkal szegélyezett fõútvonalak, mint a középsõ fõút is, szelik át teljesen a várost. Szorongott a tömeg az árkádok alatt, s lelkesen megéljeneztek. Miért? Szerettek talán? Dehogy. Egyszerûen újdonság voltam nekik. A nép megunja a régi uralkodót, ha mégolyán kiváló is. Untatta õket Constantius, más programra áhítoztak, s én most ezt jelentettem nekik.

Hirtelen mennydörgésszerû robajlást hallottam a hátam mögött. Már-már azt hittem, Zeusz küldött helyeslõ égi jelet. De hamarosan megállapítottam, nem mennydörgés ez, hanem hadseregem harsogja Július Caesar katonáinak indulóját:

Az üteme valóságos csatazaj, maga a földi dicsõség.

A városi praefectus gyalog haladt díszkocsim mellett, és mutogatta nekem az új épületeket, de a tömeg zajától alig értettem szavait. Mégis fellelkesített a pezsdülõ vállalkozási kedv, mely annyira ellentétes olyan régi városokkal, mint Athén és Milánó, ahol valóságos ritkaság az új

* Íme, diadalmenetet tart most Caesar, aki úrrá lett Galileán!

épület. Ha Athénban összedõl egy régi ház, lakosai egyszerûen egy másikba költöznek, mivel sokkal több a ház, mint a család. De Konstantinápolyban vadonatúj minden, beleértve a lakosságot is, melynek száma – amint a praefectus felém harsogta, mikor Constantinus Forumára értünk –, megközelíti az egy milliót, a rabszolgákat és az idegeneket is beleértve.

Constantinus óriás szobra az ovális Forum közepén áll. Szinte elborzadtam tõle, nem tudom megszokni. Magas porfír oszlopon áll. Nagybátyám, azt hiszem, egy Déloszból ellopott Apollón-szobrot helyeztetett rá. Csakhogy leüttette e remek alkotás fejét, és a maga képmasával cseréltette ki, mely nemcsak mûvészi mértékkel nem is mérhetõ, gyatra munka, hanem oly rosszul illeszkedik a nyakhoz, hogy sötét fémkarikával kellett elfedni az érintkezés csíkját. Emiatt a nép a szobrot csak az öreg “mocskos nyakú” néven emlegeti. A fejre hét bronzsugárból álló, förtelmes dicsfényt helyeztek, mely az igaz istenek és a galileánusok szempontjából tekintve egyaránt istenkáromlás. Constantinus galileánusnak tekintette magát, de egyben a Napisten megtestesítõjének is. Rendkívüli becsvágy volt benne. Úgy mondják, rajongott e szoborért, gyakran körüljárta, és minden oldalról gyönyörködött benne. Még azt is állította, hogy nem Apollón teste az, hanem az övé!

Most a középsõ fõútnak arra a szakaszára érkeztünk, melyet Császári útnak neveznek. Az Augusteumba torkollik, e hatalmas, árkádokkal övezett térre, mely a város középpontja volt abban az idõben, mikor még Büzantionnak hívták. Az Augusteum közepén Constantinus édesanyjának, Helénának hatalmas szobrát állíttatta fel. Az alak trónszékben ül, szigorú a tekintete, s egyik kezében fadarabot tart, állítólag ama kereszt egy darabját, melyre a Galileait felfeszítették. Dédnagynéném szenvedélyesen gyûjtötte az ereklyéket, s ezen felül rendkívül hiszékeny volt. Nincs oly csontház e városban, melynek ne adományozott volna holmi faforgácsot, ruhafoszlányt vagy csontdarabot, mely valamiképpen ama szerencsétlen rabbival vagy családjával kapcsolatos.

Nagy meglepetésemre a tér teljes északi oldalát egy bazilika foglalta el, vadonatúj csontház, melynek homlokzatáról még az állványzatot sem bontották le. A praefectus ragyogott a büszkeségtõl, mikor megmutatta, azt hitte, örömöt szerez nekem.

– Az Augustus nyilván emlékszik még, milyen templom állt itt. Az a kis épület, melyet még Nagy Constantinus építtetett. A Szent Bölcsesség templomának nevezték. Constantius császár megnagyobbíttatta, és az elmúlt nyáron fel is szenteltette.

Nem szóltam semmit, de nyomban megfogadtam magamban, hogy ezt az õ Szent Szophia nevû templomukat Athéné templomává alakítom át. Semmiképp nem tudok beletörõdni, hogy pontosan a fõkapunál ilyen hatalmas galileánus épület álljon (a palota fõbejárata a tér déli oldalára néz, szemben a csontházzal.) Kelet felõl a szenátus épülete áll, akkor éppen tatarozták. A szenátus határozatképességéhez ötven tag jelenléte szükséges, aznap azonban kétezernél is több jelent meg, s egymást taszigálva szorongtak a síkos lépcsõkön.

A téren sûrû tömeg tolongott, és senki sem tudta, mitévõ legyen. A praefectus megszokta, hogy a palota kamarásainak utasításait kövesse, mert azok legalább, ha egyébhez nem is, a szemfényvesztõ pompához értettek. A mai napon azonban e kamarások óvatosan elhúzódtak szem elõl, és sem a praefectus, sem én nem tudtunk mihez kezdeni. Azt hiszem, még egymásnak is csak zûrzavart okoztunk.

Díszkocsim megállt a Milion elõtt. Ettõl a fedett emlékmûtõl számítják a távolságokat a birodalom minden pontjáig. Igen, még ebben is Rómát utánoztuk, mint minden másban, még a hét hegyben is.

– A szenátus várakozik rád, uram – jelentette a praefectus idegesen.

– Várakozik rám? Hiszen állítólag azon próbálkoznak, hogy bejussanak a szenátus épületébe.

– Talán szívesebben fogadná õket az Augustus a palotában?

Fejemet ráztam, és megfogadtam magamban, hogy elõkészítés nélkül soha többé nem vonulok be városba. Senki sem tudta, hova menjen, mit csináljon. Több parancsnokomat láttam vitatkozni az iskola-gárda tisztjeivel, mert azok nem ismerték, s így nem akarták beengedni õket. Láttam agg szenátorokat, akik elcsúsztak s elvágódtak a latyakban. Zûrzavar mindenfelé. Rossz ómen. Máris elmaradtam Constantius mögött az ügyek intézésében.

Összeszedtem magam:

– Praefectus, míg összeül a szenátus, áldozatot mutatok be.

A praefectus a Szent Szophia bazilikára mutatott.

– A püspök bizonyára odabent van, Augustus, de ha nem, elküldök érte.

– Az igazi isteneknek akarok áldozni – jelentettem ki határozottan.

– De... hol? – A szerencsétlen ember méltán esett kétségbe. Hiszen Konstantinápoly Jézusnak szentelt új város, nincsenek régi temlomai, csak három kis szentély az õsi büzantioni Akropoliszon. Be kellett érnem azzal, ami van. Intettem kíséretem tagjainak, akiknek sikerült átvergõdni az õrségen, s velük együtt szegényes menetben megindultunk az alacsony domb felé, melyen Apollón, Aphrodité és Artemisz rozoga, elhagyott szentélyei álltak.

Apollón nyirkos, mocskos szentélyében adtam hálát Héliosznak és a többi istennek. A városi nép pedig összegyülekezett a templom körül, és nevetgélve nyugtázta a császári különcség elsõ megnyilvánulását. Bemutattam az áldozatot, s megesküdtem Apollónnak, hogy templomát újjáépíttetem.

Libanius: Néhány héttel ezelõtt Theodosius császár ezt az Apollón-templomot kocsiszín céljára praetori praefectusának adományozta.

Ezután kijelölt consulomat, Mamertinust azzal az üzenettel küldtem a szenátusba, hogy január elseje elõtt nem intézek beszédet hozzájuk, kegyeletbõl elõdöm iránt, akinek holtteste éppen úton van a város felé, eltemettetése végett. Viharos hófergetegben tettem meg az utat palotámba, és beléptem a Khalké kapun, mely bronzzal fedett elõcsarnokba nyílik. A kapu fölött egy festmény ötlött szemembe. Constantinust ábrázolta három fiával. Lábuknál sárkány hevert, melyet az oldalába döfött dárda terített le; a mélységbe hanyatló szörnyeteg a legyõzött igaz isteneket jelképezte. A császár feje felett kereszt díszelgett. Rögtön elhatároztam, a kép fehér mészköntöst kap majd...

A kapu mellett kétoldalt az iskola-gárda szálláshelye van. Az õrség pompásan tisztelgett elõttem. Elrendeltem a palotaparancsoknak, hogy lássa el élelemmel katonáimat. Innen a belsõ udvaron át a palota fõszárnyába léptem. A nagy fogadócsarnokban Eusebiust találtam, eunuchjai, íródeákjai, rabszolgái, titkos ügynökei körében. Legalább kétszáz férfi és félig-férfi várakozott rám. A nagy terem éppoly derûs és meleg volt, mint egy verõfényes nyári napon. Soha életemben nem láttam együtt ennyi díszbe öltözött embert, és nem szagoltam egyszerre ennyi drága illatot.

Megálltam az ajtónyílásban, leráztam köpenyemrõl a havat, mint kutya a vizet. A jelenlevõk gyakorlottan kecses mozdulattal estek földre elõttem, és Eusebius alázattal csókolta meg ruhám szegélyét. Hosszasan tekintettem le óriás testére, mely amaz óriás állatokra emlékeztetett, aminõket Egyiptomból szoktak ünnepi játékainkra küldeni. Eusebius csillogott az ékszerek pompájában, és liliom illata áradt belõle, õ volt az, aki megsemmisítésemre tört, s bátyámat sikerült is pusztulásba vinnie.

– Kelj fel, fõkancellár – szóltam hozzá nyersen, s intettem a többieknek is. Eusebius nehézkesen állt talpra, s félszegen nézett rám, könyörgõ tekintettel. Bár szörnyen félt, a sok évi udvari élet csiszoltságának most jó hasznát vette. Egyszer sem csuklott el a hangja, egyszer sem esett ki higgadt modorából.

– Uram – suttogta –, minden készen áll. A lakosztályod, a konyhád, a fogadótermeid, ruháid, ékszereid...

– Köszönöm, fõkancellár.

– A leltárt holnap nyújtjuk át a világ urának.

– Helyes, most pedig...

– Bármit óhajt urunk, csak egy parancsszavába kerül. – Fülembe suttogott, mintha bizalmas dolgokat közölne velem. Eltávolodtam tõle. – Vezess lakosztályomba.

Eusebius tapsolt. A terem nyomban kiürült. Követtem az eunuchot a fehér márványlépcsõkön az emeletre, ahol a rácsos ablakokból csodálatos kert tárult elém, mely lépcsõzetesen a Márvány-tengerig nyúlik. Jobbra Ormiszda perzsa fejedelem palotája áll, aki 323-ban hódolt be nekünk meg egy kisebb épületcsoport, amely Daphné-palota néven ismeretes és a császári kihallgatások céljául szolgál.

Különös érzés volt Constantius szobáiban tartózkodni. Rendkívül meghatott, mikor megpillantottam az ezüst berakásos ágyat, melyben unokabátyám hált, és nyilván rosszakat álmodott felõlem. Ma már eltávozott az élõk sorából, és hálószobáját én foglalom el. S ugyan ki hál itt majd utánam? Eusebius zökkentett ki gondolataimból, ideges torokköszörüléssel. Barátságtalanul tekintettem rá, majd kurtán ráparancsoltam: – Közöld Oribasiusszal, hogy beszélni kívánok vele.

– Mást nem kívánsz, uram?

– Mást nem, fõkancellár.

Komor arccal, de tökéletes önuralommal távozott Eusebius. Még azon a napon letartóztatták felségárulásért, és Chalcedonba kísérték, hogy ott állítsák bírái elé.

Oribasiusszal együtt felfedezõ körútra indultam a palotában, a személyzet nagy megdöbbenésére, mert eddig soha nem tapasztaltak olyasmit, hogy egy császár eltért a ceremónia mindenkire kötelezõ rendjétõl. Engem különösen a Daphné-palota érdekelt. Oribasiusszal tucatnyi testõr kíséretében a palota kapujához mentem, s megkocogtattam. Egy ideges eunuch megnyitotta elõttünk, majd a trónterembe vezetett, ahol sok évvel ezelõtt Nagy Constantinust láthattam egész családunk körében. Ma kívülem mindegyikük halott. A terem a valóságban éppoly pompás, amint emlékezetemben élt, beleértve, sajnos, az ékkövekkel kirakott keresztet, mely az egész mennyezetet átszeli. Szívesen eltávolítanám, de a hagyomány hívei vitába szállnak velem, mondván: bármi is az államvallás, nem szabad hozzányúlni, márcsak azért sem, mert nagybátyám kívánsága szerint építették be. Talán helyesen mondják.

Az öreg eunuch, aki a terembe vezetett bennünket, azt mondta, emlékszik arra a napra, mikor engem nagybátyámnak bemutattak.

– Szép kisgyermek voltál, uram, s mi már akkor tudtuk, hogy eljõ a napja, mikor te leszel az uralkodó. – No persze, ez csak természetes!

Felfedeztük az ünnepélyes lakomatermet. Végében dobogó, rajta az asztal, melynek három oldalát a tricliniumok övezték: a császári család étkezõhelye. A padló különösen csodálatos: a birodalom minden tartományából származó különbözõ színû márványberakásokkal van borítva. Miközben falusiak módjára álmélkodtunk, a ceremóniamester jelent meg egy nyurga tiszt kíséretében. Szelíden megrótt, amiért megszöktem elõle, majd bemutatta a tisztet: Jovianus lovassági parancsnokot.

– Most érkezett, Augustus, Constantius császárunk szent maradványaival.

Jovianus tisztelgett elõttem; jó kedélyû, mûveletlen ember, jelenleg mellettem teljesít szolgálatot Perzsiában. Megköszöntem fáradozásait, és ideiglenesen az iskola-gárda parancsnokául neveztem ki. Majd összehívtam a Consistoriumot, hogy egyéb ügyek mellett Constantius temetésérõl tárgyaljunk. Ez volt az utolsó szertartás, amely az eunuchok irányításával zajlott le. S örömmel mondhatom, minden zökkenõ nélkül. Constantius szerette õket, õk is a császárt. Úgy illett, hogy utolsó udvari ténykedésük patrónusuk ünnepélyes temetésének rendezése legyen

Constantius temetését a Szent Apostolok templomában rendeztük meg, mely a város negyedik dombján áll. Pontosan a bazilika háta mögött Constantinus kerek mauzóleumot emeltetett, Augustus római temetkezõhelyének mintájára. Itt nyugszanak a hamvai, s ide temették három fiát is. Legyen nekik könnyû a föld.

Nagy meglepetésemre õszintén megindított halálos ellenségem temetése. Elõször is, minthogy nõtlen vagyok, családunk kihal Constantiusszal. Bár nincs egészen így: özvegye, Faustina gyermeket vár. Láttam messzirõl sûrûn lefátyolozva a gyászolók között. Néhány nap múlva kihallgatáson fogadtam. Constantius egykori öltözõszobájában fogadtam Faustinát. Ez a helyiség most dolgozószobám, mivel falait körös-körül szekrények borítják, ahol unokabátyám számtalan palástját és tunikáját tárolták. Én a könyveimet tartom bennük.

Mikor Faustina belépett, felálltam, és rokonként üdvözöltem. Letérdelt, de nyomban felállítottam, hellyel kínáltam, s beszélgetésünk során mindketten ültünk.

Faustina mozgékony, élénk teremtés, szép metszésû, hajlott orra szír eredetre vall, kékesfekete a haja, szürke szeme pedig gót vagy thesszáliai õsi örökség lehet. Szemmel láthatóan félt tõlem, bár mindent megtettem, hogy ezt az érzést eloszlassam benne.

– Remélem, nem veszed zokon, hogy itt fogadlak – mondtam, s a fal mellett sorakozó próbababákra mutattam, melyek némán emlékeztettek arra, akinek alakját a szabó számára helyettesítették.

– Nekem mindegy, legyen úgy, amint felséged helyesnek látja – mondta szertartásosan, majd elmosolyodott. – Én egyébként sem voltam ezelõtt soha a Szent Palotában.

– Igazad van, hiszen Antiochiában kötöttetek házasságot, és ott is éltetek.

– Így van, uram.

– Fogadd részvétemet.

– Így rendelte az ég.

Ezt én is pontosan így éreztem.

– Hol kívánsz élni nobilissima? – szándékosan szólítottam így, az Augusta címet nem akartam megadni neki.

– Ha uram egyetért velem, Antiochiában, csendesen és visszavonultan, egyedül, csak a családommal. – Határozottan fogalmazott, mintha minden szavával pontosan felém célozna.

– Élhetsz bárhol, ahol kedved tartja, nobilissima. Hiszen te vagy egyedüli rokonom, és... – amennyire tehettem, tapintatosan gyászruhája alatt domborodó hasára mutattam – ... viselõs vagy uralkodóházunk utolsó gyermekével. Márpedig ez nagy felelõsséget jelent. Nélküled nem lenne több utódja a Flaviusok házának.

Egy pillanatra félelem és gyanú csillant meg szürke szemében, majd lehajtotta fejét, bizonyára elpirult, mert még a nyaka is rózsaszínû lett. – Remélem, uram, neked még sok gyermeked lesz.

– Soha! – válaszoltam nyersen. – A te fiad vagy lányod lesz családfánk egyetlen hajtása.

– Mikor férjem halálán volt, azt mondta, hogy te, uram, igazságosan és könyörületesen fogsz bánni velem.

– Mi megértettük egymást – feleltem, de nem tudtam megállni, hogy hozzá ne tegyem: – bizonyos mértékig.

– Szabadon távozhatom?

– Mindenben tökéletesen szabad vagy. Constantius veled kapcsolatos rendelkezéseit tiszteletben tartjuk. – Felálltam. – Értesíts, ha megszületik gyermeked.

Megcsókolta a bíbort, és eltávozott.

Rendszeresen kapok híreket felõle Antiochiából. Az hírlik róla, hogy büszke és nehéz természetû, de összeesküvésre nem hajlamos. Haragszik rám, amiért nem adtam meg neki az Augusta címet. Történetesen leánygyermeke született, nagy megkönnyebbülésemre. A Flavia Maxima Faustina nevet kapta. Érdekes lesz figyelemmel kísérnem sorsát.

Libanius: Flavia, vagy amint mi nevezzük, Constantia Postuma, rendkívül bájos és vonzó hölgy, nagyon hasonlít édesanyjához, és engem közeli barátság fûz hozzá. Gratianus császár felesége lett, és jelenlegi székhelyük Trier. Így hát a leány az lett, amire anyja hiába áhítozott, uralkodó Augusta. Faustina kimondhatatlanul büszke rá, bár mikor a múlt hónap folyamán találkoztam vele, kissé sértõdött volt amiatt, hogy a leánya nem hívta meg a nyugati udvarhoz. Pedig csak gyermeki gondosságról volt szó, leánya úgy vélte, hogy meg kell kímélnie anyját a fárasztó utazástól. Én azonban megmondtam Faustinának: gyermekeink arra törekszenek, hogy a maguk életét élhessék, és ezt megértéssel kell tudomásul vennünk. Kölcsönadtam neki “A szülõk iránti kötelességek” címû kis tanulmányom egy példányát. Most jut eszembe, hogy nem kaptam vissza.

Ami Gratianus császárt illeti, hõsként becsüli mindenki, bár (sajnos!) buzgó keresztény. Mikor trónra került, elutasította a Pontifex Maximus címet, amire történelmünk folyamán még nem volt példa. Ez igen rosszat sejtetõ gesztus a császártól. Megjegyzem még, hogy az elmúlt évben, mikor Gratianus Theodosiust tette meg a Kelet Augustusának, anyósának, Faustinának a tiszteletbeli Augusta címet adományozta. Ezt valamennyien nagy örömmel vettük tudomásul.

Faustina távozása után borbélyt hívattam. Mióta Galliából eljöttem, nem nyírták le a hajamat, s már valósággal vad külsõt öltöttem, inkább Panra, mint filozófusra emlékeztettem. Éppen a palota személyzetének beosztási listáját tanulmányoztam, mikor egy díszes ruházatú férfi lépett szobámba. Csaknem talpra ugrottam, hogy üdvözöljem, mert oly tekintélyes külseje volt, akár egy perzsa nagykövetnek; aranygyûrûk, ékköves dísztûk, csigákba bodorított haj. Nem nagykövet volt, hanem a borbély. Nem hagytam szó nélkül:

– Nem adószedõt hívattam, hanem borbélyt! – mondtam, s mivel császári élcelõdésrõl volt szó, emberem derûsen fogadta.

Elfogulatlanul fecsegett. Közölte velem, hogy a kincstár rendes évi illetményt folyósít neki: ezenfelül húsz cipót naponta, valamint húsz málhásállatnak elegendõ takarmányt. Fizetését azonban méltánytalanul kevésnek tartja, mondotta, miközben szakállamat nyírta, és nehezen törõdött bele, hogy hegyes formájút viselek. Míg nálam volt, fékeztem a nyelvemet; amint eltávozott, azonnal memorandumot diktáltam, melyben valamennyi borbélyt, szakácsot és egyéb feles számú léhûtõt elbocsátok szolgálatomból.

Éppen elmerültem ebben az élvezetes feladatban, mikor Oribasius lépett be hozzám. Jót mulatott rajtam, amint ordítoztam és hadonásztam, mert nem is gondoltam volna, hogy ennyi bosszúságot okoz majd az udvartartás, amelyet örököltem. Miután kifújtam magam, Oribasius jelentette, hogy felfedezõ úton járt az iskola-gárda szállásán. A legénység pehellyel töltött puha derékaljakon hál. Étkezdéjük olyan pompás, hogy arany kelyhük jóval súlyosabb a kardjuknál. Mellékfoglalkozásként ékszerrel kereskednek, méghozzá árujukat vagy rabolják, vagy gazdag kereskedõktõl megfélemlítéssel zsarolják ki, s védelem fejében pénzt követelnek tõlük. De ez még mind nem elég, a gárda énekkart alakított, és jó pénzért magánházaknál rendezett mulatságokon szerelmes énekeket adnak elõ.

Csaknem ordítottam, úgy felbõszültem, mire Oribasius végzett közlendõivel. De õ élvezi, ha sikerül felingerelnie. Egyre csak mondja, mondja a magáét, míg lüktetni nem kezd az ér a homlokomon. Miután kellõképpen dühbe hozott, megtapintja csuklóm ütõerét, és közli velem, megüt a guta, ha nem fékezem magam. Bizonyára így végzem majd valamikor.

Nyomban ki akartam üríttetni az iskola-gárda szállását, de Oribasius azt tanácsolta, hogy mindenen csak fokozatosan változtassak.

– Különben is – mondta –, ennél sokkal gyalázatosabb dolgok folynak a palotában.

– Micsoda disznóság! – mondtam, s Hélioszhoz emeltem tekintetem. – Igazán nem várom a katonáktól, hogy bölcselettel foglalkozzanak, azt is tudom, hogy lopnak. De szerelmi énekekkel fellépni, meg pehely derékalj...

– Nem a katonákkal van baj. Az eunuchokkal.

Nem folytatta tovább, az íródeákok felé intett, mert azok ugyan titoktartást esküdtek, de az embernek minden szavára vigyáznia kell, amit tanúk jelenlétében ejt ki.

– Errõl majd késõbb – súgta Oribasius.

Hirtelen lentrõl hallatszó hangos, hadaró szóváltásra lettünk figyelmesek. Lihegve rontott be a ceremóniamester.

– Uram, az egyiptomi küldöttség alázattal kéri, hogy kegyesen bocsásd õket színed elé...

Miközben ezt mondta, a hangzavar odalent olyan erõre kapott, mintha lázadás tört volna ki.

– Így van ez máskor is, ceremóniamester?

– Hát, uram, az egyiptomiak...

–... hangos népség?

– Így van, uram.

– És a praetori praefectus nem bír velük?

– Mindent megtett, uram. Azt is megmondta, nem fogadhatod õket, és...

E pillanatban éktelen kiabálás közepette olyan hangokat hallottunk, mintha cserepet vagdosnának földhöz.

– És ezek az egyiptomiak mindig így viselkednek, ceremóniamester?

– Többnyire, uram.

Mulattam magamban, miközben a ceremóniamester kíséretében lefelé haladtam a lépcsõkön a praetori praefectus fogadótermébe. Mielõtt benyithattam volna, egy csomó szolga bukkant elõ szinte a föld alól. Az egyik a hajamat igazgatta, másik a szakállamat, köpenyem redõit, végül koronát tettek a fejemre. Egy-kettõre tekintélyes kíséret gyülekezett mögém. Ekkor a ceremóniamester ajtót nyitott elõttem, s valósággal Constantiusnak éreztem magam, mikor bevonultam a praefectus fogadótermébe.

Magyarázatképpen megjegyzem, hogy az egyiptomiakat legbosszantóbb alattvalóimnak mondhatnám, ha általánosítani akarnék... s ki nem szokott általánosítani? Nem alaptalanul jutottak ehhez a rossz hírnévhez. Nagy élvezettel pereskednek. Némely családban száz év óta folyik a jogi civakodás, pusztán a másiknak okozott kellemetlenség élvezetéért. Ez a küldöttség Antiochiába indult, hogy felkeresse Constantiust, õ azonban érkezésük elõtt tovább ment onnan. A Forrásokhoz is nyomon követték, a kegyes halál azonban megkímélte fogadásuk megpróbáltatásaitól. Ott értesültek arról, hogy az új császár hamarosan Konstantinápolyba érkezik, így hát egyenesen hozzám tartottak. Mi a panaszuk? Legalább ezer sérelem, mely egyiptomi kormányzóságunk részérõl érte õket.

Ahányan voltak, mind körém gyülekeztek. Valamennyi színárnyalat képviselve volt a sápadt görögtõl a fekete numídiaiig. Magas személyiségem cseppet sem gátolta õket abban, hogy valamennyien egyszerre beszéljenek. A praetori praefectus a terem túlsó végébõl reménykedve tekintett rám, és kézmozdulattal jelezte, hogy erõszakkal hallgattassam el õket. Engem a jelenet inkább mulattatott, mint bosszantott.

Végre kezdtek rám is figyelni. – Igazságot szolgáltatunk valamennyiõtöknek! – ordítottam. Ezt némelyek éljenzéssel, mások elégedetlen zajongással fogadták. Az utóbbiak nyilván üres frázisnak vélték ígéretemet. – De – tettem hozzá határozottan – itt semmiféle jogorvoslattal nem lehet élni, kizárólag a Boszporusz túlsó partján. Chalcedonban. Ott székel a kincstár, és ilyen ügyeket csakis ott lehet elintézni. – A praefectus elképedt rögtönzésemen. – Valamennyiõtöket az én költségemre szállítanak a helyszínre. – A küldöttség hallhatóan megkönnyebbült. – Holnap csatlakozom hozzátok, személyesen vizsgálom ki panaszaitokat, s amennyiben sérelem ért benneteket, tudni fogom, mit tegyek. – Megelégedéssel fogadták szavaimat, én pedig eközben kisurrantam a terembõl.

A ceremóniamester kétségbeesett:

– De a holnapi nap teljes képtelenség l Különben is a kincstár itt székel, és nem ott.

– Az egész társaságot szállítsátok át Chalcedonba. A révészeknek pedig adjátok ki a parancsot, hogy egyetlen egyiptomit sem szabad visszahozniuk a városba.

Elsõ ízben éreztem, hogy kiérdemeltem a ceremóniamester elismerését. Az egyiptomiak egy teljes hónapot töltöttek Chaloedonban, valósággal kétségbeesésbe kergetve a helyi hivatalokat. Aztán szépen hazautaztak.

Priscus: Nyilván észrevetted, hogy amikor Julianus a Chalcedonban lefolytatott árulási perekrõl tett említést, azt írta, majd késõbb visszatér rájuk. De soha többé nem említi ezt a témát, Persze, nem volt alkalma alaposan betekinteni az iratokba, de ha esetleg látta is a visszásságokat, akkor sem hinném, hogy képes lett volna õszintén írni róluk. Szégyenletes dolog volt az egész, és õ tudta ezt.

Arbetio Constantiusnak számos fõ funkcionáriusát lefogatta. Jóllehet baráti körébe tartoztak, mégis teljes nyugalommal vonta õket perbe felségárulás címén. Miért? Mert e fontos helyeken álló funkcionáriusok bármelyike tanúsíthatta volna, hogy Arbetio pályázott a császári trónra. Mindenáron rá akarta venni Eusebiust, hogy ismertesse el õt Constantius örökösének, így tehát neki minden oka megvolt rá, hogy magát makulátlannak tüntesse fel. Bár Salutius Secundus volt hivatalosan az ítélõszék elnöke, mindent Arbetio maga intézett, õ volt a farkas a bárányok között. Palladiust is perbe fogta, bár mindenkor feddhetetlen funkcionárius volt, s az ítélõszékben fõbírói tisztet töltött be. Azzal vádolta, hogy Gallus ellen szövetkezett, s bár ezt semmi bizonyíték nem támasztotta alá, Palladiust Florentiusszal együtt Britanniába számûzette. (E Florentius csak névrokona volt Galliából ismert praefectus barátunknak). Ugyancsak bizonyíték nélkül számkivetették Evagriust (a magánkincstár volt comesét), Saturninust (a császári birtokok jószágkormányzóját), Cyrinust (Constantius személyi titkárát). Mindezeknél megbotránkoztatóbb eset volt Taurus consul számkivetése, ki ellen semmi egyebet nem lehetett felhozni, mint azt, hogy törvényes urához, Constantiushoz csatlakozott, amikor Julianus bevonult Illyricumba. A közvéleménybõl különös felháborodást váltott ki az a kiáltvány, mely a következõ szavakkal kezdõdött: “Taurus és Florentius consulságának évében Taurus felségárulásban bûnösnek találtatott.” Efféle dolgok csak gátlástalan zsarnokok nevéhez fûzõdnek.

Florentius praetori praefectust halálra ítélték, véleményem szerint méltán, õ valóban mindent elkövetett, hogy pusztulásba döntse Julianust, bár, ha a teljes igazságra törekszik az ember (de ki képes erre politikai kérdésben? ), el kell ismernie, hogy Constantius parancsára cselekedett. Szerencséjére perét távollétében folytatták le. Bölcsen eltûnt a színrõl Constantius halálakor, és csak néhány hónappal Julianus halála után mutatkozott ismét. Milánóban élt, gazdagon, elégedetten, s nagyon öreg korában halt meg. Némelyeknek hosszú élet jut osztályrészül, mások túl korán esnek ki a sorból. Julianus nyilván azt mondaná, a kérlelhetetlen Sors akarja így, én azonban világosan látom, hogy semmi, de semmi nem játszik ebben közre, és semmi sincs elõre elrendelve.

“Lánc” Pált, és Mercuriust, “az álmok comesét”, továbbá Gaudentiust halálra ítélték, érdemük szerint. Kivégezték Eusebiust is, s minden vagyona a kincstáré lett, ahonnan lopta.

Ezek után szégyenletes eset történt. Gyáva korunk közéleti emberei közül egyedül Ursulusnak volt bátorsága mindenkor kimondani, amit helyesnek tart, s vállalta a következményeket, bármi történjék is. Teljesen tisztában volt Arbetióval, és elítélte a pereket. Meg is mondta. De Arbetio általános elszörnyedésre letartóztatta Ursulust.

Ez a per gyalázatos volt. Fültanúktól hallottam, hogy Ursulus élesen nyelvére vette Arbetiót, gúnyolta becsvágyát. Ursulus lelkiismerete tiszta volt, hiszen az ítélõszék õt nem vádolhatta semmiféle ténykedéssel Jualianusszal szemben, s nem hozhatta kapcsolatba Gallus halálával sem. Azért hivatkozom fültanúkra, mert olvasni nem állt módomban ezekrõl az ügyekrõl: az ítélõszék iratai eltûntek. Mindössze Mamertinusszal beszélhettem õszintén, aki elszörnyedve nézte végig e gyászos komédiát. Elmondta a történteket, de nem mentegette magát. Mint mindenki, Julianust is beleértve, õ sem tudta kivonni magát a kérlelhetetlen akaratú Arbetio hatása alól, s ezért a felelõsségben osztoznia kell.

Hamis tanúvallomásokat koholtak Ursulus ellen, ezek azonban olyan otromba valótlanságok voltak, hogy bizonyító erejüket könnyûszerrel megcáfolhatta. Arbetio fel is adta volna, ha nincs a tarsolyában egy addig titkolt fegyvere. A tárgyalás katonai törvényszék elõtt folyt, két légió fõhadiszállásán. Ursulus pedig rendkívül népszerûtlen volt a hadseregben, Amida romjai megtekintése alkalmával elhangzott keserû megjegyzése miatt: “Lám, mily hõsiesen védelmezi birodalmunk lakosságát ama katonaság, melynek zsoldja csõdbe visz bennünket.”

Arbetio Ursulus arcába vágta ezt az idézetet. A jelenlevõ tisztek és katonák nagy lármát csaptak, és Ursulus fejét követelték. Meg is kapták. Egy órán belül megtörtént a kivégzés.

Mikor januárban a városba érkeztem, mindenfelé csak arról beszéltek. Megkérdeztem Julianust, de kitérõ választ adott:

– Nem volt tudomásom arról, mi történik. Salutius kezébe adtam az ügyet. Engem éppannyira meglepett a dolog, mint bárki mást.

– De hiszen a te nevedben cselekedtek...

– Minden falusi jegyzõ az én nevemben cselekszik. Hát minden igazságtalanságért én vagyok felelõs?

– A kivégzésre nyilván te adtad meg az engedélyt. A római jog értelmében...

– A katonai törvényszék saját hatáskörében intézkedett. Nekem nem volt tudomásom róla.

– Akkor a katonai törvényszék minden tagja árulással vádolható, amiért törvényellenesen élt a jogoddal, és élet-halál kérdésében döntött.

– A törvényszék nem mûködött törvényellenesen. Császári ediktum alapján alakult...

– Akkor viszont értesíteniük kellett téged a kivégzésrõl, ha pedig megtették...

– Nem volt tudomásom róla – vágott szavamba dühösen Julianus. Soha többé nem hoztam szóba elõtte ezt a dolgot, de Perzsiában õ maga vetette fel. Az igazságosság fogalmáról vitatkoztunk, s ekkor jelentette ki Julianus: – A legsúlyosabban terhelõ dolog, amit elkövettem, hogy engedélyt adtam egy törvényszéknek ártatlan ember elítélésére.

– Ursulus?

Bólintott, nyilván elfelejtette, hogy egyszer azt állította, fogalma sem volt Arbetio galádságáról.

– A hadsereg kívánta a halálát, és én nem tehettem semmit. Mikor a bíróság bûnösnek találta felségárulásban, noha ártatlan volt, nem másíthattam meg az ítéletet.

– Hogy lecsillapítsd a hadsereget vagy pedig Arbetiót?

– Mind a kettõt. Akkor nem álltam túlságosan biztosan a lábamon. Minden támogatásra szükségem volt. Ha ma folyna ez a per, Ursulust menteném fel, és Arbetiót helyezném vád alá.

– Csakhogy tegnap az nem ma, és Ursulus régen halott.

– Nagyon fájlalom – mondta Julianus, s többet nem beszélt róla. Ez egyike ama csekély számú eseteknek, amikor Julianus gyengének mutatkozott, és gyengeségében rosszat cselekedett. De vajon, ha mi lettünk volna az õ helyében, hogyan jártunk volna el? Másként? Nem hinném. Egy valamit felhozhatok mellette. Julianus nem koboztatta el Ursulus vagyonát, amint azt a törvény árulók esetében elõírja. Kivégzése után javait teljes egészében leánya örökölte.

Libanius: Priscus túlzottan szentimentálisan kezeli ezt a kérdést. Mint maga is beismeri, nem tekinthetett be a tárgyalási jegyzõkönyvekbe. Honnan tudhatta hát, hogy semmi bizonyíték nem szólt Ursulus ellen? Priscusszal ellentétben soha nem állítanám, hogyan viselkednék olyan körülmények között, melyeknek tényeit nem ismerem pontosan. Vajon nem ilyen empirikus erõk határozzák meg magatartásunkat? Félrevezettem volna három nemzedék során valamennyi tanítványomat?

Mióta csak eszemet tudom, folyton hallom, mi megy végbe a Szent Palota eunuchi lakosztályaiban. Én azonban nem sokat adok a szóbeszédekre, mivel magam is sokszor voltam mindenféle mendemondák szereplõje, többnyire teljesen alaptalanul. Megvallom, nem az vezetett, hogy meggyõzõdjem a híresztelések valóságáról, de Oribasius erõsködött, nézzük meg saját szemünkkel, mi a helyzet. Csuklyás öltözéket kerítettem magamnak, Oribasius pedig szíriai kereskedõnek álcázta magát, haját beolajozta, csigákba bodorította, és álszakállt ragasztott.

Röviddel éjfél elõtt hagytuk el lakosztályomat egy titkos lépcsõn. Teljes holdfényben egy külsõ kis udvaron találtuk magunkat. Sötétben bujkáló összeesküvõkként vágtunk át a palota túlsó szárnyáig, ahol az eunuchok és az alacsonyabb rangú tisztviselõk laktak. Besurrantunk az elõcsarnokba, és déli irányban, a harmadik bejárati ajtót háromszor erõsen megkopogtatta Oribasius. Belülrõl valaki fojtott hangon kérdezte:

– Hány óra van?

– A mi óránk – felelte Oribasius. Ez volt a jelszó. Kitárták elõttünk az ajtót. Beléptünk. Egy törpe köszöntött bennünket s a gyéren világított lépcsõre mutatott: – Most kezdik.

Oribasius pénzdarabot nyújtott át neki. Az emeleti folyosón süketnéma rabszolgák kísértek bennünket Eusebius néhai étkezõtermébe. Csaknem olyan pompás volt, mint az enyém. A fal mentén húzódó kereveteken vagy ötven eunuch nyújtózott el. Pompás öltözékükben valósággal úgy festettek, mintha egész bála selymek lennének kirakva. Minden kerevet elõtt asztal állt ínyencségekkel roskadásig megrakva. Ha reggelig folyton csak esznek, akkor is elképesztõ mennyiségnek véltem (tapasztalatlanságomban), de hát az eunuchok élnek-halnak a lakmározásért.

A terem végében székek és padok álltak az “udvar barátai” számára. Az iskola-gárda több tisztjét ismertem fel közöttük, rengeteg ital volt már bennük. Valósággal elképedtem, megszólalni azonban nem mertem, nehogy valaki felismerje hangomat. Mint Mardonius, az a jóságos eunuch mondta valaha: “Julianus hangja sosem szól úgy, mint a hárfa, hanem harsány, akár a réztrombita.” Az elsõ sorban foglaltunk helyet a herculanus alakulat egyik centuriója mellett. Tökrészeg volt már, oldalba bökött:

– Minek vágsz ilyen bús képet? És szedd le azt a csuklyát a fejedrõl, a végén még Krisztus-hivõ barátnak néznek! – Ezt persze nagyszerû tréfának szánta, és rovásomra ki is tört a nevetés, de a talpraesett Oribasius segítségemre sietett.

– Vidéki fickó szegény barátunk, és nem akarja, hogy lássák vedlett tunikáját. – Oribasius hamisítatlan antiochiai kiejtéssel beszélt, valósággal ámulatba ejtett.

– Szerepelni fog? – kérdezte a centurio, közel hajolva hozzám. Borgõzõs lehelete csaknem megszédített. Szorosra fogtam a csuklyámat, és elhúzódtam tõle.

– Nem! – felelt Oribasius. – Õ Phalarisz barátja. – Ez hatott, a centurio nem háborgatott tovább. Oribasius a fülembe súgta: – Phalarisz meghívására jutottunk be. Látod, ott ül a középen. – Phalarisz széles vállú, mogorva férfi volt, ajkát keményen összehúzta. Látásból ismertem már, de nem tudtam, honnan. Oribasius ismét kisegített: – A konyhafõnök. Minthogy Eusebius már halott, udvarod leggazdagabb embere.

Felsóhajtottam. A császárt mindig meglopják, akik szolgálják.

Cimbalmok szólaltak meg. Iskola-gárdisták vonultak be hosszú sorban, megálltak Phalarisz elõtt, tisztelegtek elõtte az elõírásos császári tisztelgés groteszk utánzásával. Dühösen talpra ugrottam, de Oribasius visszanyomott a helyemre. Phalarisz fenséges mozdulattal fogadta a tisztelgést. Constantius sem fogadhatta volna szebben. A katonák ezután elfoglalták helyüket a fal mellett, és vezetõjük jeladására szerelmi éneket adtak elõ. Az igazi csúfság azonban még hátra volt.

Ötven rosszul öltözött ifjú vonult be a terembe. Félszeg mozdulataik és ijedt arcuk mutatta, hogy fogalmuk sincs róla, miért vannak itt. Az egyik gárdista egy fiút térdre parancsolt Phalarisz elõtt. A többiek ugyanezt cselekedték. Az eunuch ezután intett nekik, hogy üljenek le az elõttünk üresen álló széksorba. Elszörnyülködtem. Ezek a fiúk semmiképpen sem hivatásos szórakoztatók. Külsejük szerint munkások, iparosok, amilyeneket mindenütt lát az ember az utcán, árkádok alatt, amint megmegfordulnak a csinos lányok után. Kisvártatva ugyanannyi fiatal lányt tereltek a helyiségbe. Körülöttünk az “udvar barátai” elégedetten lélegzettek fel. Csodaszép lányok voltak, s láttam az arcukról, hogy szörnyen meg vannak rémülve. Miután lassú lépésben körüljárták a termet, rájuk parancsoltak, hogy üljenek le a földre a fiatalemberek mellett, õk is rendes utcai öltözéket viseltek, nem lehettek sem prostituáltak, sem hivatásos szórakoztatók. Észrevettem, hogy az eunuchok éppannyira gyönyörködtek a lányokban, mint a többi férfi körülöttem. Ez meglepett, de Oribasius azt állítja, hogy a nõk utáni vágy igen erõs az eunuchokban, különösen olyanoknál, akiket a pubertás kor után heréltek ki. Az impotencia nem zárja ki az érzékiséget.

Zenészek vonultak be, játszani kezdtek, és szíriai táncosok mutattak be akrobatikus táncszámokat. Azt hiszem, kitûnõen. Elképesztõen gyors mozdulatokkal szökelltek a levegõbe, és rafináltán érzéki lejtéssel forgatták a kelyhet, mely “mûvészetük” lényeges kelléke volt. Míg minden szem rájuk szegezõdött, megérintettem annak a fiúnak a vállát, aki pontosan elõttem ült. Idegesen megrázkódott, majd ijedtségtõl sápadtan fordult hátra. Világos bõrû, szürke szemû, makedón fiú volt. Nagy tenyere munkától kérges, körme fekete szegélyes a szennytõl, fémmûves inasnak néztem, tizennyolc év körüli lehetett.

– Mit kívánsz, uram? – kérdezte rémülten.

– Miért vagy itt?

– Nem tudom, uram.

– S hogy kerültél ide?

– Azok... – az iskola-gárdistákra mutatott. – Munkából mentem haza az ezüstpiacról, utamat állták, és kényszerítettek, hogy ide jöjjek velük.

– És nem mondták meg, miért?

– Nem, uram. Mit gondolsz, megölnek bennünket? – Nincs annál iszonyúbb rémület, mint az, mikor azt sem tudja az ember, hol van, és mi vár rá.

– Nem! – feleltem határozottan. – Nem lesz bántódásod.

A szíriai táncosok után következõ számot egyiptomi papnõknek öltözött leányok adták elõ, Szüra istennõ szolgálóihoz hasonló jelmezben. Bár sok szertartásos taglejtést felismertem, úgy vélem, nem igazi papnõk voltak, hanem prostituáltak, és az erotikus szent táncokat adták elõ, eltúlzott formában. Lényegében véve az egész mûsor paródia volt. A misztériumok minden fokozatát szerepeltették, beleértve a termékenység ceremóniáját, a fából készült phalloszokkal. Erre az “udvar barátai” eget verõ tapsban törtek ki, az eunuchok viszont csak sóhajtozva vigyorogtak. Bár Szüra istennõ kultusza nem áll közel szívemhez, mélységesen sértett, hogy gúnyt ûznek a misztériumokból.

Mikor a “papnõk” tánca véget ért, néhány jól megtermett gárdista intett az idecsõdített leányoknak és fiúknak, hogy párosával vonuljanak fel a pamlagon heverõ eunuchok elõtt, olyasféleképpen, mint ünnepnapon szokás vidéken. Rövid ideig járkáltak így szorongva, kényszeredetten. Ekkor Phalarisz magához intett a sorból egy leányt meg egy fiút. Ez jeladásul szolgált a többi eunuchnak, hogy mindegyik válasszon egy párt a maga számára. Dühös gúnárok módjára sziszegtek.

Phalarisz hirtelen a leány után kapott, és lerántotta válláról a ruhát, amely lecsúszott egészen a térdéig. A körülöttem ülõk izgatottan lihegtek. A döbbenettõl mozdulni sem tudtam. Mikor a lány ismét magára próbálta kapni ruháját, Phalarisz ismét megragadta, a hitvány anyag elhasadt, és a kezében maradt. A leány, mint valami remegõ áldozat, meztelenül állt mindenki szeme elõtt, s kezével takarta el mellét. Phalarisz most a fiúhoz fordult, s hasáig húzta fel a tunikáját. Hangos nevetés tört ki, mert a fiún a tunika alatt nem volt semmi. Phalarisz ezután maga mellé rántotta mindkettõjüket. Az egyik halálsápadt, a másik vérvörös volt zavarában. Phalarisz kövér karjával egymáshoz szorította õket.

Eközben a többi eunuch is levetkõztette prédáit, senki sem állt ellen, csak az egyik ifjú csúszott ki engedetlenül az eunuch szorításából, mire egy gárdista kardlappal nagyokat vert a fenekére. A többi megadta magát.

Míg mindezt néztem, úgy éreztem, mintha már lett volna részem hasonló élményben, bár korántsem ilyen undorító formában. A förtelmes jelenetben volt valami döbbenetesen ismerõs vonás. Csak jóval késõbb ismertem fel: gyerekek bontják ki ilyen mohón a becsomagolt ajándékokat. Az eunuchok úgy tépték le a ruhát áldozatukról, mint a gyerekek a csomagolást az új játékról, és kíváncsian szedik szét, mi lehet belül. Az eunuchok vastag ujjai úgy tapogatták az idegen testeket, mint a játékszereket; különösen izgatta õket a nemiség, férfi és nõi egyformán. Képzeljenek el ötven óriás kisgyermeket, akik tetszésük szerint játszadozhatnak, s akkor fogalmuk lesz arról, mit láttam azon az éjszakán.

Ki tudja, meddig ültem volna ott, szinte kõvé meredve az iszonyattól, ha fel nem fedezem a fiút, akivel az imént beszéltem. Egy eunuch ölében feküdt, és egy rémült leány mézet csöpögtetett a hasára, miközben az eunuch folyton tapogatta, a jóég tudja, miféle förtelemre készülõdve. Ezzel betelt a pohár.

A terem közepére rohantam. Az egyik gárdista vállon ragadott. E pillanatban fejemrõl lecsúszott a csuklya. Meglátták az arcomat. A zene elhallgatott, egyik hangszer a másik után némult el. Senki nem mozdult, hang sem hallatszott, csak az idehurcolt fiatalok bámultak rám értetlenül és eltompulva. Az elsõ sorban ülõ tribunusnak intettem, õ volt a legmagasabb rangú a társaságban. Reszketve tisztelgett elõttem. A fiúkra meg a lányokra mutattam, és olyan halkaji, hogy csak õ hallhatta, ennyit mondtam:

– Küldd haza õket!

Aztán Phalariszra mutatva megparancsoltam:

– Tartóztasd le az eunuchokat. A jelenlevõ gárdistákat tartsd szobafogságban.

Olyan halálos csendben, aminõt még életemben nem tapasztaltam, Oribasius kíséretében elhagytam a termet.

Oribasius úgy véli, hogy túlzott jelentõséget tulajdonítok ennek az ügynek, nõtlenségem miatt. Pedig nem ez az oka. Egy törvényes társadalom alapja az, hogy senki (félig-férfi legkevésbé) nem kényszerítheti rá akaratát vagy hatalmát az állam egy másik polgárára. Ha a társaság prostituáltakkal szórakozott volna, akiknek ez ellen nincs kifogásuk, nem léptem volna fel az eunuchok ellen. De ami azon az éjszakán és számos hasonló éjszakán történt, s aminek szemtanúja voltam, az törvényellenes kegyetlenkedés volt.

Priscus: Julianus többször is említette azt az éjszakát. Nagy felháborodása gyermetegség volt. A császári palota eunuchjainak förtelmes szokásai közismertek, és a látottak nem hathattak rá a kinyilatkoztatás erejével. Természetesen nem felemelõ gondolat, hogy a Szent Palota falain belül ilyen orgiák folynak, de az udvarral vagy húszezer ember áll kapcsolatban, ami azt jelenti, hogy a palota külön világ és olyan is, mint a világ. Ha azonban Julianus eltökélt magában valamit, azon már senki nem változtathatott. Az egész társaságot elbocsájtotta, s ennek következtében elviselhetetlenné vált az élet az udvarnál. Elõször is senki nem tudta, mi hol van. Mindennap felfedezõ csoportok indultak a pincétõl a padlásig, és csakhamar egész csomó újabb botrányra derült fény, beleértve a Daphné-palota pincéjében mûködõ hamis pénzverdét, melyet néhány vállalkozó kedvû iskola-gárdista tartott üzemben.

Az életnek bizonyos megnyilvánulásaival Julianus igyekezett nem szembe nézni. A szexuális gerjedelem is ezek közé tartozott. Azt állította, hogy csak azon háborodott fel, hogy az eunuchok rendes polgárokat kényszerítettek kéjvágyuk kielégítésére. Igaz, hogy ez csúf visszaélés, és ellentétes egy tisztes társadalom szokásaival és törvényeivel. Nem is szabad eltûrni. Ez természetes. De valóban annyira meglepõ és döbbenetes? Julianus úgy írja le, és úgy is beszélt róla, mintha az a förtelem, aminek szemtanúja volt, példa nélkül állna. S ebben nincs igaza.

Egyszer megkérdeztem tõle, van-e fogalma arról, mit mûvelt az õ hadserege a germán és frank falvakban? Tudja-e, hogy sem férfi, sem nõ, sem gyermek nem lehetett biztonságban érzékiségüktõl? Julianus kitérõ választ adott, azzal, hogy a háború általában fokozza az emberek durvaságát. Addig szorongattam azonban, míg elismerte, hogy hallott ilyen esetekrõl. (Tudomásom van sok olyan esetrõl, mikor a nemi erõszakot kénytelen volt személyesen megtorolni.) De õ csak a háború lényegtelen kísérõ jelenségének fogta fel az ilyesmit. Ez ugyan képmutatás volt tõle, de kétségtelen, hogy Julianus sokszor adta tanújelét meglepõ ártatlanságának. Heléna halála után tett nõtlenségi fogadalma nem póz volt csupán, mint sokan vélték akkoriban (magamat is beleértve). Teljesen õszintén törekedett a testiség elfojtására. Ezért viszolygott attól is, hogy megérintsék a testét, például nyilvános fürdõben, ahol az emberek meztelenül mutatkoznak.

Gyanítom, az eunuchok magatartása azért háborította fel annyira, mert tudta, neki is hatalmában állna ilyesmi, sõt: vágyott is rá. Természetének ettõl a vonásától valósággal elborzadt. Figyeld csak meg, mily hosszan idõzik el e jelenetnél. És nem annyira a nyilvánosság elõtti kéjelgés háborítja fel, hanem a hatalmaskodás egy másikkal, méghozzá szabad emberrel, nem rabszolgával. A mi kedves Julianusunkban s talán valamennyiünkben van egy árnyalatnyi Tiberius. Ezt gyûlölte annyira.

Libanius: Kibújik a szög a zsákból. Priscus szenilisen kéjeleg ezen a jelentéktelen, bár sajátságos epizódon. Én soha sem tapasztaltam magamban “tiberiusi vonást”, sõt mondhatnám, inkább az ellenkezõjét.