Október közepén érkeztem meg Milánóba. Száraz volt az idõ, s a tiszta levegõben világosan rajzolódott ki szemem elé az Alpok kék vonulata, amely elválasztja a barbarizmust a civilizációtól, a mi napfényes világunkat ama borongós, sûrû, zöld erdõktõl, melyeknek mélyén Róma feltartóztathatatlan végzete rejlik.

A városkapu elõtt Gonstantius egyik eunuchja várt bennünket. Elképesztõ figura, dupla tokával, kényszeredett derûvel, õrségem parancsnokának átnyújtotta a császár levelét. Mikor ezt megláttam, elkezdtem magamban mondogatni azokat a jelszavakat, amelyekkel beköszöntök majd a halottak birodalmába. De egyelõre még nem indítottak el ezen az úton. A külváros egyik házába kísértek, s ott fogva tartottak.

Mert helyzetemre csakis ez a kifejezés illik: fogság. Állandó õrizet alatt állottam. A nap folyamán megengedték ugyan, hogy az átriumban járkáljak, de éjszakára rám zárták a hálófülkém ajtaját. Látogatót nem fogadhattam (igaz, Milánóban úgysem akadt senki, akivel találkozni szerettem volna, vagy aki engem akart volna látni, az egy Eusebia császárnõt kivéve). Házam ellátására mindössze két fiút és két felnõtt embert engedélyeztek. A személyzet többi tagját a császári palotába rendelték. Nem volt senki, akivel szót váltottam volna, s ezt viseltem el legnehezebben. Már annak is örültem volna, ha legalább egy eunuchhal társaloghatnék.

Miért részesítettek ilyen bánásmódban? Azóta sikerült magamban megtalálni az összefüggéseket. Athéni tartózkodásom idején egy Silvanus nevû hadvezért Galliában Augustusszá kiáltottak ki. Meggyõzõdésem szerint ártatlanul került ebbe a helyzetbe, nem is kívánta a császári bíbort, csak az udvari eunuchok gaz mesterkedése taszította a pártütés útjára.

Constantius azért tartóztatott le engem, mert tartott tõle, hogy a galliai események nyomán felkelést szítok ellene Attikában. Mire azonban Milánóba érkeztem, Silvanust utolérte a halál Colonia Agrippinában. Ismét megmutatkozott, hogy polgárháborúban mindig Constantius oldalán áll a szerencse.

Silvanus halála azonban még nem oldotta meg Julianus problémáját. Míg engem zár alatt tartottak a külvárosi villában, ismét kitört a régi vita: Eusebius kivégzésemet követelte, Eusebia ellenállt. Constantius pedig nem foglalt állást.

Több levelet fogalmaztam meg Eusebiának, könyörögve, járjon közbe a császárnál, hogy visszatérhessek Athénba. Végül mégis úgy döntöttem, hogy nem küldök semmiféle üzenetet, mivel könnyen felkelthetném Constantius gyanúját. Hogy mást ne mondjak, ha csak annyi kerül tudomására, hogy felesége és trónjának várományosa összeköttetésben áll egymással, minden bizonnyal mindkettõnk ellen fordult volna. Bölcsen cselekedtem.

Fogságom tizenharmadik napjának hajnalán végleges fordulat következett be életemben. Az riasztott fel álmomból, hogy egy rabszolga dörömböl szobám ajtaján:

– Kelj fel, uram! Ébredj, sürgõs üzenet érkezett az Augustustól.

Kiugrottam az ágyból, ahol teljesen felöltözve aludtam. Közöltem a rabszolgával, hogy nem áll módomban fogadni a császár hírnökét, míg ki nem nyitja valaki a rám zárt ajtót.

Az ajtó kitárult, örségem parancsnokának arcán nyájas mosolygás ragyogott. Ebbõl már tudtam, hogy az isteni akarat megkezdte munkáját. Mégiscsak életben maradok.

– Hírnök érkezett, uram. A császár még ma este fogad téged.

Csak az átriumba kellett lépnem, s máris kóstolót kaptam belõle, milyen az, ha az ember kegyben áll. A ház megtelt ismeretlen emberekkel. Cifra selyembe öltözött, hájas eunuchok, különbözõ rendû-rangú hivatalos személyek, sarukészítõk, borbélyok, daliás ifjú katonatisztek nyüzsögtek – arccal a felkelõ nap, felemelkedésük új forrása felé. Mindez úgy meglepett, hogy szinte beleszédültem.

A császár hírnöke Arintheus volt, aki ma az én szolgálatomban áll Perzsiában. Kivételes férfiszépség, katonái rajonganak érte, s azzal a lelkes ragaszkodással veszik körül, amit a daliásan szép megjelenésû parancsnok kelt a csapatokban. Haja gesztenyebarna, szeme kék, termete erõs, izmos, karcsú. Mûveltsége úgyszólván semmi, de a hadviselésben bátor és ravasz. Egyetlen káros szenvedélye: kicsapongó szerelmi viszonyai fiatal fiúkkal, amit én nem tartok hadvezérhez illõnek. Katonái azonban egyáltalán nem veszik rossz néven ezt a szenvedélyt, mivel a lovasságnál szolgál, ahol valósággal hagyomány a pederasztia. Megvallom, mikor Arintheus ragyogó kék szemével, pirospozsgás mosolygó arcával közeledett felém, csaknem azt hittem egy pillanatra, maga Hermész hozza számomra az üdvöt az Olümposzról, hogy megszabadítsa méltatlan fiát. Arintheus szabályosan tisztelgett, azután felolvasta az audienciára szólító levelet. Miután a felolvasással végzett (nem ment neki könnyen, mert sosem szeretett olvasni), félretette a levelet, elõvette legnyájasabb mosolyát, s így szólt hozzám:

– Ne feledkezz meg rólam, ha Caesar leszel. Végy magad mellé, tettre kész embered leszek.

S kardja markolatára ütött. Csak álltam, mint aki eszét vesztette. Arintheus távozott.

Most újabb megpróbáltatás kezdõdött számomra. Meg kellett válnom diákos öltözékemtõl és a szakállamtól. E pillanattól fogva nobilissimus vagyok, nem pedig filozófus. Akkor borotváltak elõször életemben. Mintha a karomat vágták volna le. Egyszerre két borbély vett munkába az átrium közepére állított széken. S így visszagondolva, amint magam elõtt látom a képet, furcsa jelenetre sütött be a reggeli nap. A huszonhárom esztendõs, félszeg filozófus diákból, aki még nemrég az athéni egyetem hallgatója volt, udvaroncot faragtak.

Egy rabszolgalány a lábaimat súrolta, és levagdosta róluk a körmöket, nem kis zavaromra. Egy másik lány a kezeimet vette munkába, és felpanaszolta, hogy milyen nehéz eltüntetni a tintafoltokat. A borbély végzett a szakállammal, és meg akarta borotválni a mellemet is, de ez ellen haragosan tiltakoztam, végül abban egyeztünk meg, hogy orrlikaimból eltávolíthatja a szõrszálakat. Mikor elkészült, tükröt tartott elém. Nem ismertem rá az ifjúra, aki a csiszolt fémlapról szembenézett velem..., mert ifjú volt, nem férfi. A szakáll csal, néha érdemtelenül bölcsnek és tekintélyes korúnak tünteti fel viselõjét. Borotvált arccal olyan lettem, mint bármelyik fiatalember a császári udvarban. Ezek után megfürösztöttek, beolajoztak, illatosítottak, majd gondosan felöltöztettek. Bõrömet izgatta a selyem kéjes simulása, amely kellemetlen módon a testre tereli az ember figyelmét. Ma már soha nem járok selyemben. Jobban szeretem a durva szövésû vászon és gyapjú ruhadarabokat.

A nap további részére csak homályosan emlékszem. Zsúfolt utcákon át vittek a palotába. Kíváncsian megbámult a nép, de nem tudták, szabad-e tapssal köszönteni. Mereven néztem magam elé, mert kitanítottak, hogy így kell viselkednem nyilvánosság elõtt. Igyekeztem nem figyelni az utcai beszélgetésekre, szigorúan tartva magam az eunuch utasításaihoz.

A város fõterének szélén, szürkén és fenyegetõen bontakozott ki elõttem a korinthoszi oszlopsor mögött a palota: mint a végzet maga. Díszõrség sorakozott fel a bejárat két oldalánál, amikor kiszálltam a hordszékbõl, tisztelegtek elõttem.

A milánóiak tömegesen nyomultak elõre, hogy közelrõl láthassanak. Nyilván minden városban van egy bizonyos réteg, amelynek látszólag nincs más dolga, mint nyilvános helyekre tódulni és megbámulni a híres embereket. Sem baráti, sem ellenséges magatartást nem árulnak el, a puszta kíváncsiság hajtja õket. Egy elefánt jobban megnyerte volna tetszésüket, de mivel ez nem volt látható, beérték a rejtélyes nobilissimus Julianusszal is. Alig akadt, aki rám ismert, abban meg éppenséggel senki sem volt bizonyos, miféle szálak fûznek a császárhoz. Bámulatos, mily keveset tudnak felõlünk az alattvalóink. Ismerek helyeket a birodalom peremén, ahol a nép ma is azt hiszi, hogy még mindig Augustus császár uralkodik, aki mágikus erejénél fogva nem hal meg soha. Természetesen az a tény, hogy mi császárok valamennyien felvesszük az Augustus nevet, céltudatosan sugallja, hogy a világ folyásában egyedül a római központból szerteáradó hatalom változatlanul szilárd. De sokszor még olyan városokban is, amelyekben szinte általános az írni-olvasni tudás, az átlag polgár nem tudja bizonyosan, ki az uralkodó. Számtalanszor megesett velem, hogy izgatott küldöttségek Constantiusként üdvözöltek. Egy öreg pedig Constantinust vélte bennem, s azzal bókolt, mily kevéssé változtam a Mulvius híd mellett lezajlott csata óta.

Bent a palotában a feszült várakozás légkörébe kíváncsiság vegyült. Kegyben álló lettem. Sorsom fordulását minden arcról leolvashattam. Az elõcsarnokban alázattal köszöntöttek, fejet hajtottak, mosolyok villantak fel, meleg barátsággal szorongatták vagy csókkal illették a kezemet. Undorító volt... amint így visszagondolok rá. Akkor azonban mindössze csodálatos bizonyítékul szolgált arra, hogy még egy darabig életben maradok.

A ceremóniamester elé vezettek, aki még fülembe súgta a végsõ tudni valókat. Ezek után harsonaszó közepette a trónterembe léptem.

Constantius császári bíborpalástja mereven hullt vörös sarujára. Egyik kezében az elefántcsont kormánypálcát tartotta, a másik a trónszék karfáján nyugodott, felfelé fordított tenyerében az arany földgömbbel. Mint mindig, ezúttal is mereven maga elé nézett, és semmirõl sem vett tudomást, ami nem esett tekintete egyenes vonalába. Betegnek látszott. Szeme alatt sötét karikák húzódtak, arcbõre kissé foltos, mintha sokat inna, holott soha nem fogyasztott bort. A padló szintjére állított karszékben Eusebia ült ékszerek ragyogó pompájában. Noha õ is felvette a szoborszerû tartást, mégis sikerült elérnie, hogy lényébõl emberi együttérzés áradt. Mikor meglátott, kissé szétnyílt szomorú vonású szája.

Balról jobbra teljes díszben sorakoztak fel a Szent Consistorium tagjai. Minden tekintet felém irányult, amint lesütött szemmel, lassan lépkedtem a trón felé. A nagy ablakokon beáradt az októberi fény. A termet megülte a tömjénillat. Ismét gyermeknek éreztem magam: mintha Constantinus ülne a trónszéken. Néhány pillanatra szinte úszott, lebegett elõttem a terem. Aztán megszólalt Constantius, s elmondta az elõírásos üdvözlés elsõ sorát. Válaszoltam, és lába elé borultam. Megcsókoltam a bíborpalástja szegélyét, mire a császár megérintett, ezzel adva jelt, hogy álljak fel. Mint két színész, személytelenül játszottuk végig szerepünket, majd széket hoztak számomra, s Eusebia mellé ültettek.

Mozdulatlanul ültem, mereven elõrenéztem, éreztem Eusebia közelségét, a ruhájából áradó virágillatot, de egyetlen pillantást sem váltottunk.

Lezajlott a követek fogadása, hadvezérek kinevezése, címek, rangok osztása. A fogadás azzal ért véget, hogy a császár felemelkedett. Mi valamennyien térdre ereszkedtünk. Contantius merev léptekkel, öltözékének és ékszereinek súlyától kissé imbolyogva haladt a trónterembõl a palota lakosztálya felé, oldalán Eusebiával. S abban a pillanatban, mintha egy varázsló intésére történne, bezárult mögöttük a zöld bronzajtó, s mi felszabadultan nagyot lélegzettünk.

Udvaroncok vettek körül, s ezer kérdés záporozott rám. Caesarrá tesznek? Hol fogok élni? Van-e szükségem szolgálatukra? Csak parancsomat várják. Igyekeztem olyan tartózkodóan és diplomatikusan válaszolgatni, amennyire csak tellett tõlem. S most ellenségem, Eusebius közeledett felém, sárga holdképérõl mélységes tisztelet sugárzott. Selyem öltözéke suhogott, nehéz teste mélyre hajolt.

– Uram, isteni családod vár vacsorára.

Az udvaroncok izgatottan súgtak össze, mert ez a legmagasabb kitüntetés jele volt. Nagyot emelkedtem mindenki szemében. Nekem azonban az volt az elsõ gondolatom: megmérgeznek ezen a vacsorán.

– Elkísérlek a szent lakosztályba – mondta Eusebius, s megindult velem a bronzajtó felé, amelyen az imént a császári pár haladt át. Nem váltottunk szót mindaddig, míg kettesben nem maradhattunk a folyosón, az ajtó túloldalán.

– Tudnod kell, uram, hogy sohasem szûntem meg az Augustus elõtt hangsúlyozni iránta való hûséges magatartásodat.

– Semmi kétségem efelõl – hazudtam hasonló méltósággal.

– Bár a Szent Consistorium tagjai között akadnak ellenségeid is – tette hozzá, s intett a testõrnek, hogy nyissa ki elõttünk a kis tölgyfaajtót. Áthaladtunk rajta. – Ezekkel, mint tudod, mindenkor szembeszálltam. Sohasem szûntem meg reménykedni, hogy végül is elfoglalod méltó helyedet az udvarban. És bár akadnak, akik úgy vélik, hogy a caesari rangot el kell ejteni, mert a bátyád... – megengedte magának, hogy e mondat befejezetlen maradjon, majd így folytatta: – Én sose szûntem meg buzdítani õhalhatatlanságát, hogy téged Caesarrá nevezzen ki.

– Nem kívánok én ily magas rangot – motyogtam. Érdeklõdve néztem körül. A milánói császári palota hatalmas zegzugos épület. Eredetileg a katonai parancsnok szerény szállásának épült. Az elmúlt évszázad folyamán, mikor Róma megszûnt a Nyugat valóságos központja lenni, az épületet császári rezidenciává bõvítették ki. A fenyegetõ germán törzsek miatt a császároknak az Alpok közelében kellett tartózkodniuk. Mellesleg szólva, minél távolabb tartózkodik a császár Róma városától, annál hosszabbra nyúlik uralkodása, mert a városlakó csõcselék szeszélyes és pimasz, s nagyon is emlékezetében tartja, hány uralkodó trónját döntötte meg. Bizony nem szívesen idõzik hosszasan Rómában egy császár sem, ha nem fontos ok köti oda.

A milánói palotát Constantinus kibõvíttette, õ építtette hozzá a trón- és dísztermeket, Constantius pedig azokat az emeleti lakosztályokat, amelyeken most áthaladtunk. Ezek a helyiségek egy nagy belsõ udvarra néznek. Én sokkal jobban kedvelem a régi építkezést, az átriumból nyíló kis szobákkal. Constantius azonban ebben a kérdésben éppúgy, mint a vallás terén, az új irányzathoz szegõdött. Ezek a lakótermek az én ízlésemnek túlságosan nagyok, fûtési költségüket pedig nem lehet gyõzni.

Minden ajtónál õrök és eunuchok álltak, szemtelenül alázatos képpel. A császári udvarnál nincs nyomasztóbb hely a világon. Minden trón körül bõséges alkalom nyílik valamennyi emberi gyengeség és ostobaság megnyilvánulásait tapasztalni, méghozzá a jó modor zománcával bevonva, szemforgatással aranyozva. Amikor hadjáraton vagyok, egyáltalán nem tartok udvart magam körül. Rezidenciámban pedig annyira lecsökkentettem az udvari létszámot, amennyire csak lehetett.

A legbelsõ ajtóhoz érkezve Eusebius mély meghajlással magamra hagyott. Az õrök ajtót nyitottak elõttem, és a lakosztály ebédlõjébe léptem. Constantius elnyújtózott az egyik heverõn, amelynek végében, derékszögben másik heverõ állott, közöttük a sarokban az asztal. A császárral szemben elefántcsont karosszékben Eusebia ült. Meghajoltam mindkettõjük elõtt, s elmondtam az elõírásos üdvözlést.

Constantius elsuttogta válaszát, majd intett, hogy foglaljam el a másik heverõt.

– Sokkal különb vagy így, szakáll nélkül.

Elpirultam, és elfoglaltam helyemet a heverõn. Eusebia bátorítóan mosolygott felém, s megszólalt: – Szerintem illett hozzád az a szakáll.

– Ezt azért mondod, mert te is istentagadó vagy, mint õ!

Egy pillanatra kihagyott a szívverésem. De a császár csak élcelõdött.

– Szereti azokat a fellengzõs, laza erkölcsû cinikusokat – intett felesége felé. Bütykös ujjait gyûrûk borították. – Folyton az õ írásaikat bújja, már pedig asszonynak nem való az olvasás.

Mondtam valami kedves semmiséget, s igazán örültem, hogy ilyen jó hangulatban találtam. Constantius korona és palást nélkül majdnem egészen emberinek hatott, alig emlékeztetett arra a szoborszerû jelenségre, amilyennek röviddel ezelõtt láttam.

Bort szolgáltak fel. Kivételesen tisztán ittam, noha mindig vízzel hígítom. Gondoltam, így könnyebben leküzdhetem szorongató idegességemet.

– Kihez hasonlít tulajdonképpen? – Constantius kíváncsian vizsgálgatott, akár egy új rabszolgát vagy egy új lovat. – Most így, szakáll nélkül?

Eusebia összevonta szemöldökét, mint aki elgondolkozik. Akinek zsarnokkal van dolga, színészkedésre kényszerül, akkor is, ha a zsarnok történetesen a férje.

A császár maga adta meg a választ, saját kérdésére:

– Constansra hasonlít. Mintha a bátyámat látnám!

Elszorult a szívem. Azt tartották, Constantius keze benne volt a bátyja halálában. De ennek a kijelentésnek sem volt jelentõsége. Constantius, ha nyugodt lelkiállapotban volt, nem szokott olyan megjegyzéseket tenni, amelyek mögött hátsó gondolatok lapulnak.

Azt mondtam, túl kicsi voltam még, nem emlékezhetem elhunyt unokabátyám külsejére.

– Megnyerõbb jelenség volt, mint mi ketten. Magas, mint az apánk... – Constantiust mindig nyomasztotta, hogy oly kis növésû.

Pompás vacsorát szolgáltak fel. Minden fogásból ettem, nehogy olyan látszatot keltsek, mintha mérgezéstõl félnék. Nagy megpróbáltatás volt ez számomra, s a gyomrom ellenkezését alig bírtam legyõzni.

A társalgás vezérfonalát Constantius tartotta kezében, amint azt császárokról általában feltételezik... kivéve, ha a császár filozófiai vitába bocsátkozik, mint például én. Mert nekem bizony fel kell emelnem hangomat, ha azt akarom, hogy saját asztalomnál hallhatóvá váljon a véleményem.

Megkérdezték tõlem, hogyan haladtak athéni tanulmányaim. Beszámolómat e szavakkal fejeztem be:

– Szívesen élnék ott életem végéig is.

Eusebia alig észrevehetõen jelt adott a szemével: jobb lesz, ha hallgatok diákélményeimrõl.

Constantius azonban oda sem figyelt. Elnyújtózott a hátán, halkan böfögött, s félkézzel hordóhasát nyomogatta. Beszélgetés közben is lehunyta a szemét.

– Apám halála óta én vagyok az egyedüli Augustus, aki maga uralkodik. Apám volt az elsõ egyeduralkodó ebben az évszázadban. De nem is tartotta helyesnek, hogy bármelyikünk egymaga álljon a birodalom élén. Pontosan, mint Diocletianus. Õ sem akarta, hogy utódai egyedül uralkodjanak.

Könyökére támaszkodott, és vizsgálódva szegezte rám szomorú tekintetét. Arca ilyenkor volt a legmegnyerõbb, noha zavarba hozott. Szeme ezúttal költõre vallott, ki elõtt feltárult a világ minden tragédiája, s az is tisztán áll elõtte, ami még elkövetkezik. De ha a szemérõl gõgösen keserû szájára néztem, semmivé lett a vonzó hatás.

Ugyan ki volt tisztában Constantiusszal? Én semmiképpen sem. Gyûlöltem, Eusebia viszont szerette, legalábbis úgy hiszem, márpedig õ nem az az asszony volt, aki a gonoszságot kedvelte volna. Mint mindenkiben, Constantiusban is egyszerre több ember lakozott.

– Túlságosan nagy ez a világ ahhoz, hogy egy ember kormányozhassa. – Gyorsabban vert a szívem, mert most már tudtam, mi következik. – Nem lehetek egyszerre mindenütt, márpedig a császári hatalomnak mindig mindenütt jelen kell lennie. Ha elkezdõdik a baj, mindig egyidõben és sok helyen kezdõdik. Ha északon megindulnak a germán törzsek, akkor délen biztosan támadnak a perzsák. Némelykor azt gondoltam, nem lehet véletlen, elõre így tervezték. Ha kelet felé vonulok, nyomban nyugat felõl fenyeget veszély. Ha egyik hadvezérem fellázad ellenem, bizonyosan legalább két másik árulóval is el kell bánnom egyidejûleg. Hatalmas ez a birodalom, nagyok a távolságok, sok az ellenség.

Letört egy kacsacombot, és miközben lerágta róla a húst, folyton rám szegezte ellágyult tekintetét.

– Össze akarom tartani a birodalmat. Nem dobok oda áldozatul a barbároknak egyetlen várost, egyetlen falut, egyetlen darab földet sem! – Majdnem recsegõvé vált a hangja. – És a családunk számára kívánom megtartani a birodalmat. Mi szereztük, nekünk is kell megtartanunk. Ezért kell hûséggel lennünk egymás iránt. – Ez utóbbi mondat a kegyetlen metszésû ajkakról annyira szíven ütött, hogy szinte már ránézni sem mertem.

– Julianus – folytatta halkabban –, caesari rangra akarlak emelni és trónom örökösévé tenni mindaddig, amíg fiam nem születik.

– Uram... – ennél többet képtelen voltam kimondani. Könnyek tolultak a szemembe. Soha nem lesz világos elõttem, vajon kívántam-e ezt a sorsot. Mikor elkövetkezett, bekapcsolódott bennem egy titkos áramlat, s megindított a veszedelmes pályán.

Eusebia szerencsekívánatait fejezte ki, szavaira már nem emlékszem. Constantius megint bort hozatott, és kedélyes hangulatban közölte velem, hogy az asztrológusok november hatodikát tartják a legkedvezõbb napnak beiktatásom számára. Ragaszkodott hozzá, hogy hadtudományi tanulmányokkal foglalkozzam, továbbá, hogy új rangomnak megfelelõ udvartartást szervezzek. Bizonyos járandóságot folyósít majd e célra, de nem túl magasat, mondta némi megfontolás után. Ha nincs némi jövedelmem anyai részrõl örökölt birtokomból, bizony éhen halhattam volna caesarságom elsõ évében. Unokabátyámat igazán nem vádolhatta senki túlzott bõkezûséggel.

– Most pedig – mondotta mosolyogva – még egy meglepetést tartogatok számodra.

A meglepetés Heléna volt, a testvérhúga. Méltósággal lépett be. Eddig soha nem láttam, illetve csak távolról, elsõ milánói látogatásom során.

Heléna nem tartozott a vonzó külsejû nõk közé. Alacsony volt, hízásra hajlamos, s éppoly kurta lábú, hosszú törzsû, mint Constantius. Bal végzete folytán arca apai örökség, pontosan olyan, mint Nagy Constantinusé volt. Szinte hihetetlen: ugyanaz a széles arc, keskeny, büszke száj, nagy orr, határozott, erõs álla császár képmása kelt életre egy középkorú nõi arcon. E szerencsétlen hasonlatosság mellett egyébként nõies volt, s a hangja kellemesen lágy (mindig irtóztam a rikácsoló hangú asszonyoktól). Mozgása is szerénységre, sõt talán félszegségre vallott. Abban a pillanatban semmi egyebet nem tudtam felõle, csak annyit, hogy tíz esztendõvel idõsebb nálam, meg hogy legkedvesebb testvére a császárnak.

Elõírásosan viszonozta köszöntésünket, majd helyet foglalt az üresen álló karosszékben. Kétségtelenül nagy zavarban volt, akárcsak én, hiszen pontosan tudta, mi következik ezután. Mindig sejtettem, hogy efféle sors vár rám, csak amennyire tehettem, nem foglalkoztam ezzel. De most elérkezett a pillanat.

– Abban a megtiszteltetésben részesítünk – mondta Constantius –, hogy tulajdon szeretett testvérünket adjuk melléd hitvesül és élettársul. Élõ kapocsként õ fûzze egymáshoz koronáinkat.

Ezt a mondatot nyilván elõre megfogalmazta magában, én pedig azon tûnõdtem, vajon elmondta-e már akkor is, amikor Constantiát Gallushoz adta feleségül.

Heléna a földre szegezte szemét, én félig elpirultam. Eusebia mosolyogva nézett rám, de tekintetében óvatos fürkészést véltem felfedezni. Eddig barátom és szövetségesem volt, de a jövõben könnyen ellenségemmé válhat. Ezt már akkor is tisztán átláttam. Vagy csak írás közben visszatekintve ennyire világos ez nekem? Akárhogy is, nyilvánvaló volt, hogyha Helénának gyermeke születik, Eusebia pedig meddõ marad, az én gyermekem lép Constantius örökébe. Vergõdtünk mind a négyen, mint legyek a pókhálóban.

Fogalmam sincs róla, hogyan válaszoltam Constantiusnak, de bizonyára zavartan hebegtem. Késõbb Heléna úgy mesélte el, hogy rendkívül ékesszólóan közöltem igenlõ válaszomat, de õrá nézni sem mertem. Bizonyára hitvesi kötelességeim jártak a fejemben. Nemigen találkoztam még nõvel, aki ily kevéssé vonzott volna. Márpedig fontos, hogy gyermekünk legyen. Ez a terhes kötelezettség együtt jár a trón várományosának sorsával; voltaképpen nem túlzott ár a nagyságért, bár eleinte annak tûnik.

Heléna jólelkû teremtés volt, mégis ritkán kerültünk meghitten bizalmas kapcsolatba, és az sohasem volt kielégítõ, sõt valamelyest szánalmas is, annyira igyekeztem kedvét keresni. De hogy is lett volna öröm szeretkezni Constantius mellszobrával! Ha már boldoggá nem tehettem Helénát, szenvedést nem okoztam neki, s azt hiszem, barátságban voltunk egymással.

A vacsorának azzal szakadt vége, hogy Constantius padlóra tette rövid, görbe lábait, felállt, és akkorát nyújtózkodott, hogy beleropogtak a csontjai is. Utána pedig egyikünkhöz sem szólt, csak kiment a szobából. Eusebia rám mosolygott, kezét nyújtotta Helénának, s visszavonultak õk is, magamra hagyva engem, hogy bámuljam a szakácsmûvészet remekét, az utolsó fogásnak szánt fácántojásokat, amelyek finom tollak között elhelyezve, egy pelyhekkel kibélelt fészek tökéletes illúzióját nyújtották. Emlékezetes pillanata az életemnek, õrizet alatt levõ diákként léptem ebbe a szobába, és mire elhagytam, Caesar voltam és férj. Káprázatos fordulat.

Azt hiszem, minden uralkodói udvarra áll az. hogy a legfontosabb személyek ritkán találkoznak egymással. Ezt részben maguk kívánják így. Minél ritkábbak a találkozások, annál kevesebb az eshetõség a kellemetlen összetûzésekre. De talán pontosabban fejezi ki a tényleges helyzetet, ha azt mondjuk, elõnyösebb az udvaroncoknak távol tartani egymástól a magas személyiségeket, mert ezzel növelik szerepük fontosságát, közbenjáróként ajánlkozhatnak a palota egyik szárnyából a másikba járva, szövögethetik a politika, az ármánykodás szálait.

Constantius udvara sok tekintetben a legkomiszabb volt Domitianus óta. Nagy szerepük volt ebben a mindenható eunuchoknak. Ezek igyekeztek mindenkit távol tartani a császártól. Vége volt annak, aki nem nyerte meg egy fontos eunuch tetszését, és Mercurius, “az álmok comese” éppúgy közbeléphetett, mint Pál, a “lánc”. (Az utóbbit azért nevezték így, mert valóságos lángelmével tudott jelentéktelen apróságok láncszemeibõl hûtlenségi vádakat kovácsolni. Az elõbbi pedig álomfejtéssel foglalkozott, és a legártalmatlanabb álmokat is úgy tudta magyarázni, hogy azokból mindig áruló szándékokat hüvelyezett ki.) Minthogy Constantius nem hallgatott senki másra, csakis eunuchjai szavára, udvarában burjánzott a jogtalanság. Senki sem volt biztonságban, beleértve a legmagasabb személyiségeket, különösen olyanokat, mint jómagam, akik vérségi kötelék alapján a trón várományosai lehettek.

A történelem tanulmányozása közben gyakran éreztem, hogy nincs eléggé feltárva ama közvetítõk fontossága, akik sokszor a tényleges hatalmat gyakorolják. Hajlamosak vagyunk arra, hogy olyasféleképpen képzeljük el az udvart, mint valami kereket, amelynek középpontjában a császár áll, e középpontból küllõként ágaznak szét azok, akik szolgálatában állnak, és hatalmukat a középpontban álló uralkodótól merítik. Nem ez az igazság. Úgyszólván senki sem kerülhetett Constantius közelébe. Egyesegyedül Eusebius eunuch találkozott vele naponta, így aztán udvarában hol ilyen, hol olyan klikkek alakultak ki, a névleges hatalomtól teljesen függetlenül.

Aki e Milánóban töltött hetekrõl szóló beszámolót olvassa, azt hihetné, hogy Constantius meg én naponta találkoztunk, megvitattuk egymással a magas politika legfõbb elveit, a katonai kérdéseket, sõt a családi élet dolgait is megbeszéltük. Valójában egy hónap alatt csak négyszer láttam a császárt. Elsõ találkozásunkat részletesen leírtam, a második caesari beiktatásom volt.

355. november hatodikán lettem hivatalosan Caesar. Abban az évben, amikor Arbetio és Lollianus voltak a consulok. Constantius javára egy dolgot mondhatok: mûvészi érzéke volt a ceremóniákhoz. Sokszor tetszelegtem magamnak azzal, hogy sok tekintetben felülmúlom õt. De azzal tisztában vagyok, hogy soha sem leszek képes magam körül oly felséges légkört teremteni, mint õ. Ha megjelent a tömeg elõtt, mindenki átérezte az Augustus felséges személyének varázsát. Ha én megjelenek a nép között, senki nem illetõdik meg. Gondolom, bizonyos szeretetet éreznek irántam, de nem hinném, hogy bárkiben is áhítatos félelmet keltenék. Azt gondolják magukban, külsõre nem különbözöm egy retorikaprofesszortól. Teljesen igazuk van, olyan is vagyok.

A fõtér végébe deszkaemelvényt állítottak, amelyet római sasokkal és családi házunk sárkányaival díszítettek fel. A teret betöltötték a teljes katonai díszbe öltözött légiók.

Tábornokok vezettek fel a dobogóra. Nem is tudtam másra gondolni, csak arra, hogy testem minden izma sajog, mert mindennap gyakorolnom kellett a kard és a dárda forgatását. Ki voltam merülve, és attól tartok, instruktoraim megvetéssel teltek el irántam. Bárgyú könyvmolynak nézhettek, akinek fogalma sincs arról, hogyan kell fegyverrel bánni, és többet számít nekem a szó, mint a hadviselés. Persze, szemtõl szembe rendkívül udvariasan bántak velem, a hátam mögött azonban sokszor hallottam csúfondáros nevetést. Ekkor állapítottam meg elõször magamról, nagy meglepetésemre, hogy nem tudom elviselni a gúnyolódást. A filozófia leginkább abban szolgál vigaszul, hogy állítólag kifejleszti az emberben a készséget mások megvetésére. Némely filozófus egyenesen gyönyörûségét leli a vulgáris feletti viszolygásban. Én nem. Talán mégiscsak van valami a vérség szerinti öröklés elméletében. Hiszen én három császár leszármazottja vagyok. Egyszerûen tûrhetetlennek érzem, hogy senkiházi fiatal tisztecskék gyengének és nõiesnek tartsanak. Bõszen eltökéltem magamban, hogy mindenben én kerekedem majd felül rajtuk. Sajnos, kiválóságom inkább óhaj maradt, semmint valóság. Mindent eltúloztam és elsiettem. Az eredmény: félszegebb voltam, mint máskor.

Abban a pillanatban, mikor az emelvényhez érkeztem, megszólaltak a harsonák. Éljenzés tört ki. A légiók utat nyitottak, és aranyozott díszkocsiján megérkezett Constantius, sárkány formájú aranysisakban, bíborpalástban. Elhaladt mellettem, s amint a szemébe néztem, megállapítottam, vakon néz maga elé, akár Homérosz. Egy császár, ha a nyilvánosság elõtt megjelenik, nem lát meg senkit.

Constantius lassan haladt fel az emelvény lépcsõin. Rövid, görbe lába kissé lerontotta felséges megjelenését. Felérkezve fogadta a légiók üdvrivalgását. S ekkor intett nekem, hogy csatlakozzam hozzá. Olyan érzéssel lépkedtem a meredek falépcsõkön, mintha kivégzésemre mennék. Elfoglaltam helyemet Constantius oldalán... Szinte írhatnám azt is, hogy a történelem oldalán, mert e pillanatban legendává váltam. Jó vagy balsors folytán egy fejezetévé lettem ama hosszú történetnek, amelynek kezdete Július Caesar, és amelynek végét senki sem láthatja elõre.

Elnéztem a felsorakozott csapatok fölött. Most álltam elõször ekkora sereg elõtt, s be kell vallanom, gyönyörködtem a látványban. Minden elmélet és filozófia elszállt a fejembõl, mikor az õszi szél a sárkányos lobogókat lebegtette elõttem, és a tisztelgés során meghajtották tiszteletünkre a sasos jelvényeket. Constantius karját nyújtotta felém, s megfogta jobb kezemet. Éreztem tenyerének erõs szorítását. Szemem sarkából lopva feléje néztem, mert éreztem, valami nincs rendjén: egyszerre fél fejjel magasabb lett nálam. Letekintettem, s láttam, hogy zsámolyon áll. Constantius figyelme ilyen apróságokra is kiterjedt, hogy megjelenése fenségét fokozza.

Constantius azután szózatot intézett légióihoz. Emelt hangja messzire elhallatszott. A hadseregben általánosan használatos latin nyelven beszélt, könnyen érthetõen. Elõre megfogalmazott beszédét fejbõl mondta el:

– Itt állunk elõttetek, hazánk derék védelmezõi, hogy közösen bosszuljuk meg közös sérelmünket. Elmondjuk nektek, miként kívánjuk ezt véghez vinni. Most nem mint katonákhoz szólok hozzátok, hanem mint pártatlan bírákhoz, ítéljétek meg elgondolásunk helyességét. Ama pártütõ bitorlók halála után, akik elvakult õrületükben birodalmunk elfoglalására törtek, behatoltak Galliába. az északi barbárok, abban a hiszemben, hogy uralmunk belviszályok folytán megingott. Ma is ott vannak. Vissza csak akkor szoríthatjuk õket, ha tökéletes összhangban küzdünk együtt: ti és mi. Kezetekben a választás. Itt áll elõttetek unokaöcsénk, Julianus, ki szerénysége miatt közbecsülésnek örvend, és aki nemcsak ezért, de a vérségi kapocs miatt is kedves a szívünknek; a kiváló tehetségû fiatal embert Caesarrá kívánjuk tenni, ha ti támogatjátok elhatározásunkat...

Ennél a kijelentésnél, noha a mondatot nem fejezte be, közbekiáltások szakították meg Constantius beszédét. Isten akarata – kiabálták a katonák –, hogy Caesar legyek. Magam is így vélekedtem, bár az általuk emlegetett Isten nem volt azonos ama Egyetlennel, aki valóban e rangra emelt.

– E válasz elegendõ. Látjuk, helyeslitek elhatározásunkat.

Elengedte a kezemet. Intett két parancsnoknak, hogy jöjjenek fel az emelvényre. Az egyik babérkoszorút, a másik bíborpalástot tartott a kezében. Megálltak a hátunk mögött.

– E fiatal ember megfontolt ereje és mértéktartó életmódja, – (erõsen megnyomta a “mértéktartó” kifejezést, mintha arról akarná biztosítani a hallgatóságot, hogy én nem vagyok Gallus) – példaképül szolgálhat, nem szorul dicséretre. Kiváló képességei, nagy jártassága a tudományok és mûvészetek terén, döntõ tényezõ volt ama elhatározásunkban, hogy e rangra emeljük, így tehát az Egek Urának kegyelmébõl felruházzuk õt a császári palásttal.

Vállamra borították a bíbort. Nyakam körül maga Constantius igazította el. Egyetlenegyszer talákozott a tekintetünk, amint szemben álltunk egymással, õ a zsámolyon, én pedig háttal a légiók felé. Tekintetébõl bizalmatlan óvatosság áradt, amely éles ellentétben állt mozdulatainak könnyed fenségével és hangjának erõteljes õszinte csengésével.

Constantius egész élete rettegésben telt el. Abban a pillanatban világosan kiolvastam ezt tekintetébõl. Amikor koszorúval övezte fejemet, úgy hunyta le a szemét, mint aki elszántan a sebész késének veti alá magát. Ezután ismét megfogta jobbomat, és a légiók felé fordított. Mielõtt azonban a katonák felkiáltással üdvözölhettek volna, felemelte kezét, jelezvén, hogy még szólni kíván. Bár hozzám beszélt, tekintetét a katonákra szegezte. Én pedig nem tudtam, merre forduljak, s így félig õt néztem, félig a katonákat.

– Öcsém, ki az emberek közül a legkedvesebb vagy szívemnek, életed tavaszán élvezheted a dicsõség virágait, amelyek származásodnál fogva megilletnek. S el kell ismernem, te csak növeled az én dicsõségemet, mert önmagam elõtt is megnövekedett a nagyságom, amikor téged úgyszólván a magaméval egyenlõ hatalommal ruházlak fel (az “úgyszólván” szó rendkívül erõs hangsúlyt kapott), mert saját véremet éri a kitüntetés, nobilissimus öcsém, a hatalomban is rokon. Jöjj hát, osztozz velem a szenvedésben és veszélyekben is, vállald magadra Gallia védelmét, szabadítsd meg földjét a barbároktól, védd meg határait. És ha szembekerülsz az ellenséggel, az élen a helyed, a zászlóvivõk között. Hõsi szívvel vezesd hõs katonáidat. Rendületlen szeretettel állunk majd egymás oldalán, te meg én, és ha Isten meghallgatja imáinkat, sokáig uralkodunk majd mérséklettel és lelkiismeretes gonddal a megbékélt világon. Mindenkor jelen leszel majd gondolataimban, és soha nem hagylak cserben nehéz vállalkozásaidban. Most pedig indulj sietve valamennyiünk imádságai kíséretében, és védd meg becsülettel ama magas polcot, amelyre Róma Isten akaratából emelt. Ave Caesar!

Ez utolsó harsány szavakat a légiók üdvrivalgása követte. Akár a mennydörgés. De azért volt annyi lélek jelenlétem, hogy ezzel válaszoljak:

– Ave Augustus!

Kiáltásomat hasonlóképpen viszonozta a katonaság. Tisztelegtem Constantius elõtt, majd megfordultam, és tisztelegtem a légiók elõtt. Ezt az elõírásokkal ellentétben cselekedtem, mivel a hadvezér nem tiszteleg a közkatonák elõtt. A zászlók elõtt tiszteleg, emberek elõtt soha. Ez õszinte, de tapintatlan gesztus volt tõlem. Pillanatnyi meglepetés után a légiók örömujjongással üdvözöltek, és pajzsukat páncéllal borított térdükhöz verték: ennél nagyobb tisztesség senkit sem érhet. De ennél zajosabb sem. Majd belesüketültem, olyan dübörgés töltötte be a teret. Persze, ennél sokkal félelmetesebb, amikor a katonák lándzsájukkal zörgetik pajzsukat, ez mindig a tiltakozás, a lázadás jele.

Szinte éreztem, hogy Constantius megmerevedik mellettem. Ez már több volt annál, amit várt. Biztosra veszem, meg volt gyõzõdve arról, hogy elõre megfontolt gesztus volt ez tõlem a légiók megnyerésére. De most már visszavonhatatlanul megtörtént: Caesar lettem.

Constantius hirtelen elhagyta az emelvényt. Követtem. Pár pillanatnyi zavar támadt, amikor beszállt díszfogatába. Merõen nézett le rám, csak azután intett, hogy foglaljak helyet mellette. Beszálltam a kocsiba, s egymás oldalán hajtattunk az éljenzõ légiók sora közöt. Elfogott a szeretet, szinte külön-külön minden ember iránt. Olyan szoros szálak fûztek hozzájuk, mint a házasság kötelékei, s mint különös módon oly sok közvetített házasság, ez is boldog frigynek bizonyult.

A fogat lassan haladt át a téren a császári palotáig. Constantius egyetlen szót sem szólt hozzám, én pedig nem mertem beszélni, annál kevésbé, mert szerencsétlenségemre itt nem volt zsámoly, s így én lettem a magasabb. Immár a második rossz ómen. Magamban az Iliász e sorát mormoltam:

Bíborszínû halál s a kemény végzet betakart már...

Belül kerülvén a palota udvarára, Constantius szó nélkül faképnél hagyott, s ezután napokig nem is láttam.

Elsõ caesari ténykedésem az volt, hogy levelet küldtem Oribasiusnak, aki éppen Athénban tartózkodott. Egy héttel azután érkezett oda, hogy engem visszarendeltek, írtam Maximusnak és Priscusnak is, hogy csatlakozzanak hozzám. Idõközben tovább folyt katonai kiképzésem, de szorgalmasan igyekeztem minden lehetséges tudnivalót elsajátítani Gallia közigazgatásáról, szervezetérõl és sajátosságairól is.

Ebben az idõszakban nem találkoztam a császári család tagjaival, még leendõ feleségemet sem láttam. Mikor azonban kitûzték az esküvõ napját, az elkerülhetetlenül szükséges szerzõdéseket és okmányokat tanulmányozás végett hozzám küldték. Megkaptam a kápolna aprólékosan pontos tervrajzát, amely feltüntette, hol a helyem belépésem pillanatától a szertartás végéig.

Egyetlen barátom volt csak az udvarban, az armeniai eunuch, Eutherius, aki Konstantinápolyban tanárom volt. Vele együtt tanulmányoztuk esténként a különbözõ okmányokat és memorandumokat, mert – mint mondotta – az õ feladata közigazgatási szakértõt faragni belõlem.

Az esküvõm elõtti estén Eutherius azzal állított be hozzám, hogy december elsõ hetében kell Galliába utaznom.

– Melyik városba?

– Viennába. Ott tölt0d a telet, és tavasszal hadba vonulsz. – Fürkészve nézett rám. – Furcsának találod, hogy hadvezér leszel?

– Furcsának? – kiáltottam. – õrültségnek!

Ijedten emelte fel kezét, s az árnyékokra mutatott, mert minden ajtóban õrök és besúgók álltak, reménykedve, hogy egyszer sikerül rám sütni az árulás vádját.

Halkabban folytattam. – Hogyne volna furcsa... Nem is láttam még ütközetet, egyetlen katonát sem vezényeltem, nemhogy hadsereget. De...

– De?

– De azért nem félek. – Csak azt mondtam, amit éreztem: õszinte várakozással tekintettem az izgalmas katonai vállalkozások elé.

– Örömmel hallom – jelentette ki mosolyogva Eutherius. – Ugyanis az imént kaptam meg kinevezésemet, én lettem Julianuis Caesar udvartartásának fõkancellárja. Veled megyek Galliába.

Ez csodálatosan jó hír volt. Melegen megcsókoltam, összevissza fecsegtem örömömben, míg a végén meg nem rótt:

– Ügyelj a római méltóságra, Caesar. Engedelmet, de túlságosan ázsiai vagy.

Nevetve feleltem: – Ezen nem lehet változtatni, valóban ázsiai vagyok.

Eutherius hirtelen mozdulattal talpra szökött, és korát meghazudtoló fürgeséggel a velünk szemközti bolthajtáshoz szaladt. Néhány pillanat múlva pompás öltözékû, sötét hajú férfi kíséretében tért vissza.

– Caesar – szólt hozzám Eutherius merev, szertartásos hangon –, engedd meg, hogy bemutassam a titkos szolgálat fõnökét, Pált. Azért jött, hogy tisztelegjen nagyságod elõtt.

Egy cseppet sem lepõdtem meg, hiszen eddig is állandó felügyelet alatt álltam. Most, hogy magas polcra kerültem, Constantius még erõsebben figyeltet.

– Mindenkor örömünkre szolgál, ha fogadhatjuk az Augustus ügynökeit – válaszoltam udvariasan.

Pált nem lehetett kihozni a sodrából. Szeme csillogott a lámpafényben, és horgas orrával holmi óriás ragadozó madárra emlékeztetett. Meghajolt elõttem, és hispániai akcentussal megszólalt:

– Ellenõrzõ körutamat végeztem a keleti szárnyon. Most Rufinushoz megyek, a praetori praefectushoz, hogy jelentést tegyek neki.

– Ez nem a szokásos útvonal a keleti szárnyra – szólt közbe Eutherius nyájasan.

– Mit mondhatnék erre? – szólt Pál, és széttárta a kezét, akár a lecsapni készülõ ragadozó a szárnyait.

– Mondj csak annyit, Pál, hogy jó éjszakát, a praetori praefectussal pedig közöld, hogy semmi hasznos jelentem valót nem hallottál – feleltem.

Pál meghajolt, és óvatos pimaszkodással megjegyezte:

– Én mindig csak azt jelentem Caesar, amit hallok.

– Maradj csak, ha akarsz – feleltem –, és hamarosan hallhatod, hogy közeledik a halálod.

Ez hatott. Pedig merészségem teljesen légbõl kapott volt. Semmi hatalmat nem adtak kezembe, s Pál egyetlen szava végkép tönkretehetett volna. De egy dologgal tisztában voltam: ha valóban Caesar kívánok lenni, akkor érvényt kell szereznem a szavamnak, máskülönben kiérdemlem az eunuchok és a besúgók végzetes megvetését. Pál távozott.

Eutheriushoz fordultam:

– Nos, túlságosan ázsiai módra viselkedtem? – kérdeztem ingerkedve, bár erõsen vert a szívem. Tagadólag rázta a fejét:

– Talán a legbölcsebb módját választottad, ahogy bánnod kell vele. Annyit mondhatok, most pillanatnyilag biztonságban vagy.

– Csakhogy ez most elkezdi kiépítem a láncolatát.

– Lehet, de maga is beleeshet a csapdába.

Bólintottam. Pál volt a legfõbb mozgatója annak az összeesküvésnek, amely végzett a bátyámmal. Azon az éjszakán a milánói császári palotában én is belekezdtem a magam összeesküvésébe.

Esküvõm napja... Mily különös érzés nõtlen létemre errõl beszámolni! Ma már képtelenségnek tûnik, hogy valaha én is férj voltam. Pedig mégiscsak az lett belõlem. 355. november tizenharmadikán. A förtelmes galileánus szertartást le sem írom. Elég, ha annyit mondok, kiálltam, súlyos bíborba öltözötten, drágakövektõl csillogó, fejedelmi ékszerekkel, amelyeket azután Galliában eladtam, hogy az értük kapott pénzen katonákat vásároljak.

A szertartás után megrendezték tiszteletünkre a szokásos ünnepséget és versenyeket. Heléna nagyon élvezte a rangunknak kijáró pompát. Ebben bátyjára ütött, én csak kötelesságszerûen teljesítettem, amit megkívántak tõlem. Néhány nappal késõbb audienciára rendeltek Eusebia császárnéhoz.

– Nos, most milyen színben látod a világot? – kérdezte Eusebia, de egy kis gonoszkodó csillogást fedeztem fel a szemében.

– Mindent neked köszönhetek – mondtam melegen.

– És Heléna? Õt milyennek találod?

– Nos, õ a felségem – feleltem hivatalos hangon. Az õ szemében azonban ismét feltûnt a fortélyos csillogás.

– Õ valóban nagyon... csinos – mondta Eusebia, gonoszkodó éllel.

– Nemes, mondjuk így – csaknem kitört belõlem a nevetés, de ügyelni kell a játékszabályokra.

– Hamarosan távozol innen.

– Ennek örülök – szaladt ki a számon, majd sietve hozzátettem: – Nem mintha olyan nagyon várnám, hogy hátat fordítsak... – és mivel nem mondhattam “neked”', hát így folytattam: – Milánónak.

Eusebia fejét rázta. – Ez nem neked való hely. Nekem sem való... – úgy látszik, ami a legfontosabb, azt magában tartotta. Ezzel folytatta: – Vienna lesz a téli állomáshelyed. Pénz dolgában...

– Szûken leszek majd – vágtam a szavába. A fõkancellár ugyanis közölte már velem, hogy a magam és udvartartásom költségeit caesari javadalmazásomból kell majd fedeznem. Semmi külön jövedelmet nem engedélyeznek.

– Szerencsére igénytelen vagy.

– Csakhogy Heléna nem az.

– Helénának van pénze a saját céljaira – jegyezte meg élesen Eusebia. – Nyúljon ahhoz. Fél Róma az övé.

Ezt megkönnyebbüléssel hallottam, s meg is mondtam.

– Abban reménykedem – mondta Eusebia –, hogy hamarosan fiatok születik, nemcsak a magatok, hanem a mi javunkra is.

Bámultam vakmerõségén. Mert éppen ez volt az egyedüli, amit Eusebia nem kívánt. Ha fiam lesz, gyengül a pozíciója, mert Constantius képes elválni Eusebiától és újabb házasságot kötni, amelytõl remélheti, hogy leghõbb vágya teljesül, semmint elfogadja trónja örököséül az én fiamat.

– Én azt remélem – feleltem készséges udvariassággal –, hogy te részesülsz majd bõséges gyermekáldásban.

Csakhogy Eusebia nem hitt nekem, s ettõl kezdve kínossá vált a beszélgetés. Akármit mondtunk, minden szavunk hamisan csengett. Mégis azt hiszem, valóban javamat akarta, ezt az egyetlen kérdést leszámítva.

Végül más tárgyra tértünk, s a császárné Constantius lelkiállapotát ecsetelte elõttem. – Õszintén akarok beszélni veled. – Ezzel elismerte, hogy eddig egyikünk sem beszélt õszintén. Szomorú arcára még mélyebb fájdalmas vonás rajzolódott ki, és keskeny, hosszú ujjaival idegesen igazgatta ruhája redõit. – Lelki hasadás van benne téged illetõen. Képtelen eldönteni magában ezt a kérdést. És persze akadnak, akik folyton azt hajtogatják elõtte, hogy te a trónjára törsz.

– Ez nem igaz! – tiltakoztam.

– Tudom, hogy nem igaz.

– És soha nem lesz igaz! – folytattam õszinte meggyõzõdéssel.

– Légy türelmes. Constantius eddig annyi ellenséggel kényszerült szembeszállni. Természetes, hogy fél tõled.

– Akkor hát miért nem enged visszatérni Athénba, ahol teljesen ártalmatlan lennék?

– Mert sokkal nagyobb mértékben szorul rád, mint amennyire fél. – Eusebia e pillanatban leplezetlen félelemmel nézett rám: – Julianus, az a veszedelem fenyeget, hogy elveszítjük Galliát.

Megdöbbenten bámultam rá:

– Ma reggel hírnök érkezett Constantiushoz, Vienna praetori praefectusától. Nem tudom, mi volt az üzenet, de nagyon rosszat sejtek. Már eddig is elvesztettük a Rajna menti városokat, és ha a germánok a tél folyamán ismét támadnak, akkor Galliának vége, hacsak... – kezét az alabástrom lámpa lángja fölé tartotta, s fényében mintha húsa parázslott volna. – Julianus, légy segítségemre! – Ebben az ostoba pillanatban azt hittem, arról van szó, hogy megégette a kezét. – Okvetlenül mellettünk kell állnod, légy a támaszunk, segíts rajtunk!

– Esküszöm minden istenekre, Hélioszra és...

Elhallgattatott, s talán észre sem vette, hogy az igaz istenekre esküdtem. – Légy türelmes hozzá, õ örökké gyanakvással kezel majd. Ez a természete. De te biztonságban vagy, amíg én élek. Ha mégis történne velem valami... – Ekkor fogott el elsõ ízben a sejtelem, hogy Eusebia beteg. – Akkor is tarts ki mellette hûségesen.

Már nem emlékszem, mit feleltem erre. Nyilván tovább bizonygattam hûségemet, mégpedig õszintén. Mikor felálltam, s menni készültem, Eusebia ezzel búcsúzott:

– Ajándékot készítettem neked. Indulásod napján megkapod.

Megköszöntem és távoztam. Bármivel bántott is meg Eusebia a következõ két esztendõ folyamán, ma is szeretem. Hiszen nemcsak uralkodói rangomat köszönhetem neki, hanem az életemet is.

December elsejének hajnalán indultam el Milánóból Gallia felé. Elköszöntem Helénától, aki egy késõbbi idõpontban Viennában csatlakozik majd hozzám. Mindketten ragaszkodtunk az elõírásos formulákhoz, amelyet az eunuchok hoztak tudomásunkra; mert arra is külön elõírás volt, miként búcsúzik az ostromlott provinciába induló Caesar pár napos hitvesétõl. Majd a nemrég érkezett Oribasius kíséretében lementem a palota udvarára, hogy seregem élére álljak.

A csípõs hidegben vagy háromszáz gyalogos és egy kisebb lovascsapat állt készenlétben. Azt hittem, ez lesz a testõrségem. Éppen fel akartam tenni a kérdést, hol a galliai hadjárat céljára rendelt sereg, mikor megjelent oldalamon Eutherius. Homlokát ráncolta.

– A fõkancellártól jövök – mondta. – Az utolsó pillanatban megváltoztatták a terveket. Légióidat a Duna mellé rendelték.

Rámutattam a kis csapatra az udvaron: – Ez hát a hadseregem?

– Sajnos, Caesar, azt hiszem.

Soha életemben nem fogott el még ilyen düh. Csak az fagyasztotta a számra a kimondhatatlan káromkodást, hogy megérkezett Constantius. Tisztelegtem elõtte, s õ komoran viszonozta a tisztelgést. Ezután nyomban nyeregbe szálltunk: az õ lova fekete volt, az enyém fehér. Testõrsége (létszáma kétszerese volt az én “hadseregemnek”) felsorakozott mögötte. Az én csapataim és udvartartásom maradtak leghátulra. Augustus és Caesarja ily módon vetette be a római birodalom haderejét a barbárok ellen. Szánalmas ügy.

Az a kevés polgár, aki már az utcán volt e korai órában, készséggel megéljenzett bennünket. Imponáló hatást keltettünk, különösen a zöldségpiacon, a városkapu belsõ felénél. A tanyai asszonyok sárgarépát, zöldséget lengettek felénk üdvözlésül, s bizonyára megnyertük tetszésüket.

Sem Constantius, sem én nem szólaltunk meg, míg ki nem értünk az országútra, ahonnan a lombardiai síkságon túl már látni lehetett az Alpok körvonalait. A császár úgy döntött, hogy elkísér addig a két oszlopig, amelyek Lumello és Pavia között félúton, az országút két oldalán állnak. Nyilván úgy vélte, ez alatt elég idõnk lesz megbeszélni a legfontosabbakat, így is volt.

Constantius ezzel kezdte: – Nagyon megbízunk Florentiusban, galliai praetori praefectusunkban. – Ezt közlésnek szánta, amelyre nincs mit válaszolni.

Természetesen megbízik Florentiusban, gondoltam magamban bõszen, különben már régen eltette volna láb alól. Csak annyit szóltam:

– Értem, Augustus – és vártam a folytatást. Amint egymás mellett lovagoltunk egy darabkát, páncélos lábszárunk összeért, és megcsörrent a fém. Mindketten ösztönösen elhúzódtunk egymástól. Nekem mindig kellemetlen érzés más ember érintése. De apám gyilkosának érintése indulatba hozott.

Néhány baromfival megrakott szekér mellett haladtunk el, az útszélre húzódtak elõlünk. Mikor a parasztok megpillantották a császárt, hasra vágódtak elõtte, mintha el vakítaná õket szentséges alakjának látványa. Constantius tudomást sem vett róluk.

– Nagy szeretettel viseltetünk testvérünk, Heléna iránt. – Ezt a szólamot is úgy bocsátotta a hûvös, száraz levegõbe, mintha orákulumot hangoztatna.

– Drága õ az én szívemnek is, Augustus – válaszoltam. Attól féltem, hogy házastársi kötelességeimrõl tart majd nekem elõadást, de a továbbiakban nem említette Helénát.

Constantius jól felépített tényállást tárt elém. Eddigi rövid mondatai részei voltak annak az építménynek, amelybe engem akart beszorítani. Engedelmeskednem kell Gallia praetori praefectusának, noha Caesarként én leszek a felettese. Véssem emlékezetembe, hogy Heléna elõször is bátyjának és uralkodójának tartozik engedelmes hûséggel, nem pedig nekem, a férjének. Eddig mindent világosan megértettem.

– Katonai oktatódtól értesültünk, hogy képességeid ígérettel biztatnak pályádon.

– Nem fogsz csalódni bennem, Augustus. De eddig úgy tudtam, sereggel indulok Gallia ellen, nem csupán kísérettel.

Constantius nem vette tudomásul válaszomat. – Késõn került sor nálad a katonáskodásra. De reméljük, képes leszel elsajátítani, amire szükséged lesz.

Ez nem hangzott túlzottan bizakodóan, de képtelenségnek sem. Végül is, milyen alapon tételeznék fel egy filozófus diákról, hogy hadvezéri képesség rejlik benne? Különös módon, én tökéletesen bíztam magamban, mert tudtam, nem hagynak cserben az istenek éppen most, amikor felemeltek. Unokabátyám azonban nem sejthette érzéseimet, amint képességeimet sem becsülhette fel. Õ mindössze kiképzetlen fiatal katonát látott bennem, aki a világ legvakmerõbb harcosai ellen vonul hadba.

– Egyrõl soha ne feledkezz meg: mi a népünk szemében isteniek vagyunk, az égnek pedig szentségesek.

Ezt úgy fogtam fel, hogy a “mi” kettõnkre vonatkozik. Constantiusra és rám. Bár lehetséges, hogy csak az õ magasabb rangját akarta hangsúlyozni elõttem.

– Nem feledkezem el róla, Augustus.

Mindig e hivatalos címen szólítottam, noha õ jobban szerette az “Uram” megszólítást. Bennem ez viszolygást kelt, mert annyit jelent, hogy az illetõ ember mások gazdája, nem pedig csupán az elsõ helyen áll közöttük.

– Tartsd kézben hadvezéreidet. – Bár ez még mindig úgy hangzott, mintha irányelveket sorolna fel, megéreztem, hogy elérkezett a tényleges útbaigazításig, ha ugyan nem a beszélgetésig. – Tisztet soha nem szabad szenátori rangba emelni. Egy provincia kormányzója mindenkor fölötte áll az oda küldött sereg parancsnokának. Nem szabad megengedni, hogy tiszt polgári ügyek intézésében részt vegyen. Praetori praefectusaink minden katonai és állami tisztségviselõ fölé vannak rendelve. Ez a magyarázata, annak, hogy birodalmunk államgépezete simán és zökkenés nélkül mûködik.

Mondanom sem kell, nem szóltam közbe azzal, hogy Gallia összeomlása aligha vall zökkenés nélkül mûködõ államgépezetre. Elvileg azonban helyes tanácsot adott Constantius, s még ma is igyekszem követni. Tagadhatatlanul volt benne tehetség a közigazgatás iránt.

– Az adóztatás terén hajtsd be mindenkor, ami jár nekünk. Ne mutatkozz engedékenynek ama városokkal és községekkel szemben, amelyek hátralékban vannak. Már szokásból is siránkoznak. Adószedõidrõl tételezd fel a becsületességet, míg az ellenkezõje be nem bizonyosodik. Bár soha nem tisztességesek, de eddig még senki nem találta meg a módját visszaéléseik kiküszöbölésének. Míg a beszedett összeg nagyobb részét neked szolgáltatják be, ne elégedetlenkedj.

Elveivel ellentétes módon késõbb kénytelen voltam újjászervezni Gallia adóztatási rendszerét. De errõl majd a maga helyén.

– Tartsd kézben tábornokaidat – ismételte, mintha megfeledkezett volna róla, hogy errõl már beszélt az imént. Most felém fordult, és a nap folyamán elõször szembenézett velem. Meglepõ változás. Hirtelen nem az volt, aki eddig: a napisten a ménjén, hanem az unokabátyám, ellenségem, uram, nagyságom forrása és feltehetõleg halálom forrása is. – Tudnod kell, mire gondolok. – Ismét nem orákulumot hangoztatott, hanem emberi hangon szólt. – Láthattad birodalmunk bomlását, felséges trónunk veszélyeztetését. Provinciák semmisültek meg, városok dõltek romba, hadseregek pusztultak el. Barbárok foglalták el területeinket, csak azért, mert túlságosan belemerültünk abba, hogy egymás ellen harcoljunk, ahelyett, hogy szembeszálltunk volna a valóságos ellenséggel. Nos, Caesar, erre gondolj: egyetlen hadvezérnek se adj a kezébe annyi hatalmat, hogy módja legyen ellened sereget szervezni. Láthattad, mennyit kellett szenvednem eddig. Egymás után fecséreltük erõnket bitorlókra. Vigyázz, légy óvatos!

– Az leszek, Augustus!

Ezek után szemembe nézve, lassan, vontatottan hozzátette:

– Amint én is vigyázok magamra. – Miután láthatta, hogy félreérthetetlenül közölte velem, amit akart, elfordította tekintetét, és szinte békítõleg hozzátette: – Eddig egy talpalatnyi földet sem hagytunk meg semmiféle bitorlónak, és nem is fogunk soha.

– Míg én élek, Augustus, biztosan számíthatsz a karra, amely érted küzd.

Délig haladtunk egymás mellett lóháton. Akkor a két oszlophoz érkezve megálltunk. Szép, derült volt az idõ, és a hideg ellenére megizzadtunk a napsütésben páncélunk alatt. Általános pihenõre adtunk parancsot.

Leszálltunk a nyeregbõl, és Constantius intett nekem, hogy kövessem a szúrós tarlón át. Katonáinkon kívül senki sem volt látható. A parasztok mindig eltûnnek szem elõl, mihelyt fegyvereseket látnak: minden katona ellenségük. Nagyon szeretnék változtatni ezen.

Constantius elõttem lépkedett Hermész egy kis romos szentélye felé, amely a mezõ sarkában állt (jó ómen, mert Hermész mindenkor õrködött felettem). Hátunk mögött katonáink megitatták a lovakat, rendbe szedték fegyverzetüket, káromkodtak, beszélgettek, élvezték a jó idõt. Constantius belépett a szentélybe, én pedig hirtelen leszakítottam egy hervadt virágot, és követtem a császárt a templomocskába, amely emberi ürüléktõl bûzlött. Constantius a padozatra vizelt, de még eközben is fennkölt volt és fejedelmi.

– Milyen kár – hallottam egyszerre a saját hangomat, noha tisztában voltam vele, hogy az udvari elõírásokat sértem meg, ha én szólalok meg elõször –, ami ezekkel az õsi templomokkal történik.

– Kár? Én földig romboltatnám valamennyit. – Rendbe hozta a ruháját. – Még a látásuktól is undorodom!

– Természetesen – motyogtam.

– Itt most elválunk egymástól – mondta Constantius. Szemben álltunk, szándékosan összehúztam magam, de még így is lefelé kellett néznem rá. Távolabb húzódott tõlem, ösztönösen magasabb terepet keresve.

– Bármit is kérsz – mondta –, megkapod. Fordulj bátran hozzám. És nyugodtan támaszkodhatsz praetori praefectusunkra. Õ bennünket képvisel. Viennában készenlétben találod majd a légiókat, felkészülve a tavaszi hadjáratra. Készülj fel magad is.

Vastag iratcsomót nyújtott át.

– Utasítások. Ráérõ idõdben olvasgasd õket. – Szünetet tartott, nyilván eszébe jutott valami. – A császárné ajándékot küldött számodra. Megtalálod a poggyászod között. Úgy gondolom, útikönyvtár.

Túláradó szavakkal hálálkodtam, de Constantius nem figyelt rám. Elindult a kijárat felé, majd megállt, és felém fordult, mintha szólni akarna hozzám. Elpirultam, szerettem volna megszorítani a kezét és azt mondani, ne féljen tõlem, de nem mertem. Egyikünk sem volt képes a másik szemébe nézni.

Mikor végre Constantius mégis megszólalt, csupa feszültség volt a hangja:

– Ha ilyesmi történik veled... – félszegen magára mutatott, talán a világuralmat akarta jelezni – emlékezz... – és e pillanatban elakadt a hangja, mint akit fojtogatnak. Képtelen volt ezután bármit is mondani. Én sem bírtam megszólalni.

Sokszor eltûnõdtem: mi lehetett, amit mondani kívánt? Mi az, amire emlékezzem? Azt, hogy rövid az élet? Vagy hogy keserves az uralkodás? Nem. Constantiusban nem volt mélység. Nem hinném, hogy meglepõ kinyilatkoztatása lett volna számomra. S amint visszagondolok e jelenetre a romos szentélyben (márpedig gyakran gondolok erre, sõt álmodom is róla), azt gyanítom, mindössze ennyit akart mondani: “Emlékezz rám”. Unokabátyám, ha valóban ezt akartad mondani, úgy lett, amint kívántad: minden vonatkozásban mindenkor emlékeztem rád.

Constantius kilépett a szentélybõl. Abban a pillanatban, amint hátat fordított nekem, letettem a hervadt virágot arra a helyre, amelyet megszentségtelenített, és sietve elsuttogtam egy imádságot Hermészhez. Aztán mentem a császár után a tarlón át, az országút felé.

Nyeregbe szálltunk, és elõírásos búcsúszóval váltunk el egymástól. Constantius megindult kísérete élén Milánó felé, vissza az úton, és a hideg szél lengette elõtte a sárkányos lobogókat. Soha többé nem láttuk egymást.