Nagybátyám, Constantinus császár, akit Nagy melléknévvel emlegetnek, s aki hatesztendõs koromban halt meg, nagy tanulsággal szolgált nekem, mégpedig azzal, hogy fölöttébb veszedelmes a galileánusok bármelyik csoportjához tartozni, mert õk a valóban szent dolgok megdöntésére vagy legalábbis elködösítésére törekednek. Nagyon kevéssé emlékszem Constantinusra, bár egy ízben elébe vezettek, s bemutattak neki a Szent Palotában. Homályosan fel tudom idézni egy erõsen illatosított óriás alakját, merev, drágakövekkel ékített díszruhában. Bátyám, Gallus késõbb gyakran emlegette, hogy le akartam rántani a császár parókáját. De Gallus mindig kegyetlen tréfákat ûzött velem, és erõsen kétlem, hogy igazat mondott. Ha valóban megcibáltam volna a császár parókáját, minden bizonnyal megharagudott volna rám, mert külsejére oly hiú volt, akár egy asszony; ezt egyébként még galileánus bámulói is elismerik.

Anyámtól, Basilinától örököltem a tanulás szeretetét. Nem ismertem õt, röviddel születésem után halt meg, 331. április 7-én. Július Julianus praetori praefectus leánya volt. Arcképei után ítélve jobban hasonlítok hozzá, mint apámhoz, ugyanolyan egyenes orrom és meglehetõsen telt ajkam van, nem úgy, mint a császári Flaviusoknak, akikre a vékony, horgas orr és keskeny, legörbülõ száj jellemzõ. Constantius császár (unokatestvérem és elõdöm) tipikus Flavius volt. Nagyon hasonlított atyjához, Constantinushoz, csak jóval alcsonyabb volt nála. Viszont a Flaviusoktól örököltem az erõs mellkast, meg a vastag nyakat; hegylakó illír õseink voltak ilyen alkatúak. Anyám, noha galileánus volt, rajongott az irodalomért. Az eunuch Mardonius volt a tanítója, aki késõbb az én nevelõm is lett.

Mardonius szoktatott rá, hogy szerényen, földre szegzett szemmel járjak, nem pedig kevélyen, szinte firtatva, hogy milyen hatást keltek másokban. Önfegyelemre is nevelt, csaknem mindenben; fõként arra törekedett, hogy tartózkodjam a sok beszédtõl. Szerencsére most, hogy császár lettem, mindenki nagyon élvezetesnek tartja társalgásomat! Arról is meggyõzött Mardonius, hogy elfecsérelt idõ, amit színházra, versenyekre, játékra vesztegetek. És végül Mardoniustól, aki galileánus létére rajongott a hellenizmusért, tanultam meg szeretni Homéroszt, Hésziodoszt, Platónt és Theophrasztoszt. Jó tanító volt, bár szigorú. Unokatestvéremtõl és elõdömtõl, Constantius császártól tanultam meg a színlelést, igazi gondolataim leplezését. Szörnyû lecke volt, de ha meg nem tanulom, aligha élem túl huszadik életévemet. Constantius 337-ben megölette apámat. Mi volt apám bûne? Az, hogy vérrokonságban állott a császárral. Engem csak azért kímélt meg Constantius, mert mindössze hatesztendõs voltam akkor. Féltestvéremet, Gallust, aki már tizenegy éves volt, azért nem tette el láb alól, mert beteges gyermek lévén, senki sem gondolta, hogy életben marad.

Elismerem, hogy megpróbáltam utánozni Marcus Aurelius stílusát, de nem sikerült, mert híján vagyok az õ jóságának és tisztaságának. De más okból sem sikerült. Neki megadatott, hogy ama nemes dolgokat írja meg, melyeket nemes családjában és jó barátoktól tanult. Én pedig kénytelen vagyok keserves tapasztalatokról írni, melyeket gyilkos családban és fertõzött korban éltem át. S e kort elviselhetetlenné teszi egy szekta türelmetlensége és torzsalkodása, s ezen belül igazi célja megdönteni azt a civilizációt, melynek elsõ hangjai a vak Homérosz lantján csendültek fel. Én tehát nem vagyok Marcus Aurelius, sem kiválóságban, sem élményekben. Saját hangomon kell hát szólnom.

Anyámat nem ismertem, de apámra emlékszem. Július Constantius magas, tiszteletet parancsoló férfi volt. Legalábbis én akkor rendkívül magasnak láttam. Szobrai után ítélve, ma úgy gondolom, valamivel talán alacsonyabb lehetett, mint én most, és talán testesebb is. Nagyon gyögéden bánt Gallusszal és velem, valahányszor találkoztunk vele, de ez nem esett meg gyakran, mivel többnyire úton volt, teljesítvén kisebb küldetéseit, melyekkel a császár megbízta. Itt említem meg, hogy egy idõben úgy vélték, apámnak több joga volt a trónra, mint féltestvérének, Constantinusnak. De soha nem tiltakozott emiatt. Természettõl fogva szelíd volt, gyenge volt: el is pusztították.

Constantinus 337. május 22-én elhalálozott Nikomédiában, s erre nyilván maga sem számított, mivel éppen gyógyvíz-kúrát tartott Hellénopoliszban, s az elõjelek alapján hosszú életet jósoltak neki. Halálos ágyához hívatta unokabátyánkat, Eusebius püspököt, hogy megkeresztelje. A püspök megérkezése elõtt állítólag idegesen felkiáltott: “Tisztázni akarok minden félreértést.” Ez persze tökéletesen rávall. Nem az az ember volt, aki Arisztophanész tréfás kifejezésével élve, nem fordít fel minden követ. Constantinus sohasem volt igaz galileánus; csupán arra használta fel a kereszténységet, hogy kiterjessze uralmát az egész világra. Ravasz ember volt, hivatásos katona, meglehetõsen mûveletlen, a filozófia végképp nem érdekelte, fonák ízlését hitelvi vitákban élte ki; nagy gyönyörûséggel élvezte a püspökök eszeveszett handabandázását.

Constantinus végakarata szerint birodalmán három fia osztozott meg, akiket már elõbb caesari rangra emelt. (Ma ezt minden iskolás gyermek tudja; de így lesz-e mindig?) A huszonegy esztendõs II. Constantinusnak Gallia jutott. A húszéves Constantius a keleti tartományt, a tizenhat éves Constans Itáliát és Illyricumot kapta. Mindhármukra automatikusan átszállt az Augustus cím. Meglepõ, de a világnak ez a felosztása teljes békességben ment végbe. Közvetlenül a temetés után (én még kicsi voltam ahhoz, hogy jelen lehessek) II. Constantinus nyomban visszavonult fõvárosába, Viennába. Constans Milánóba indult, Constantius pedig átvette a Szent Palotát Konstantinápolyban.

Megkezdõdött a gyilkosságok sorozata. Constantius azt állította, hogy merényletet terveztek élete ellen, mégpedig Theodora gyermekei. Theodora Constantius Chlorusnak, Constantius nagyapjának törvényes hitvese volt. Constantius Chlorus ágyasát, Helénát, Constantinus anyját, akkor tették félre az útból, mikor fia a császári bíbort elnyerte. Elismerem, mindez nagyon zavarosnak hangzik annak, aki olvassa. De számunkra, akiket fogva tart e háló, oly halálosan világos, mint a légynek a pókháló. A jószágkormányzó helyeselt. Most unokabátyánkról, Eusebius püspökrõl mondtak valamit mind a ketten, hangsúlyozván, hogy ugyancsak “biztonságos”. Tovább bámultam a szökõkút szobrát: a múlt századból való görög munka volt, delfinháton ülõ nimfát ábrázolt, s a víz a delfin torkából zubogott a medencébe. Most, amikor mindezt felidézem, hirtelen megvilágosodik elõttem, miért állíttattam hasonló szökõkutat párizsi kertembe, otttartózkodásom idején. Vajon mindent fel tud idézni az ember, ha nagyon igyekszik? (Megjegyzés: a szökõkút másolatát fel kell állíttatni Konstantinápolyban, ha az eredeti már nincs meg.)

Ezek után apám suta simogatással utamra bocsátott; semmi utolsó szó, semmiféle illetlen érzelgés. Ilyen a félszegség.

Vacsoráztam éppen, mikor katonák szállták meg a házat. Mardonius megrémült. Annyira csodálkoztam az ijedtségén, hogy eleinte nem is értettem, mi történik körülöttem. Mikor meghallottam a katonák lépteit az átriumban, talpra ugrottam.

– Mit jelentsen ez? Kik jöttek? – kérdeztem.

– Ülj csak vissza – intett Mardonius. – Ne mozdulj. Meg se mukkanj. – Szakálltalan eunuch arca, amely ezernyi barázdájával olyan volt, mint a gyûrött selyem, most hirtelen halottsápadtra vált. Elhúzódtam tõle, úgy megdöbbentett a rémülete. Esetlenül igyekezett utamat állni, de én, mivel jobban megijesztett rémülete, mint az idegenek lármája a házban, utána futottam az akkor már üres átriumba. Az átriumon túl, az elõcsarnokban síró rabszolganõbe ütköztünk. A kapu nyitva állt. A kapus az ajtófélfához tapadt, mint akit odaszögeztek. A halk asszonyi sírást túlharsogta a fegyveresek zaja, amely most már az utcáról hangzott: bõrnyikorgás, egymáshoz ütõdõ fémek csörrenése, az utca kövéhez verõdõ vastag csizmatalpak ütemes koppanása.

A portás igyekezett visszatartani, de kirántottam magam a kezébõl, s kiszaladtam az utcára. Fél háztömbbel odébb apámat láttam, amint katonai alakulat fogta közre, amelyet egy fiatal tribunus vezetett. Kiáltozva utánuk rohantam. A katonák nem álltak meg, csak apám fordult félig hátra, menetközben. Arca sápadtabb volt a fahamunál is. Félelmetes hangon, fenségesen, akár Zeusz, amilyen hangot soha nem hallottam tõle azelõtt, így kiáltott rám:

– Fordulj vissza, de rögtön!

Némelyek azt állítják, csakugyan terveztek összeesküvést, de én kétlem. Abban az egyben bizonyos vagyok, hogy apám fejében cselszövés terve soha nem fordult meg. Soha nem emelt szót az ellen, hogy féltestvére, Constantinus lett a császár. Miért tiltakozott volna hát, amiért a fiát is trónra emelték? Annyi bizonyos, hogy azon az iszonyú nyáron Theodorának tucatnyi leszármazottját tartóztatták le és végezték ki nagy titokban, közöttük apámat is.

Apám letartóztatása napján a Szent Palota kertjében sétálgattam Mardoniusszal. Arra nem emlékszem, hol volt akkor Gallus; valószínûleg lázas betegen ágyban feküdt. Valami okból, mikor visszatértünk Mardoniusszal, ezúttal a fõbejáraton léptünk be, nem a hátsón, mint máskor.

Kellemes este volt, és megint csak a szokástól eltérõen odamentem apámhoz, aki az átriumban jószágkormányzójával tárgyalt. Ma is emlékszem a fehér és vörös rózsákra, melyek befutották az oszlopok közötti rácsozatot. Nos... mi egyébre emlékszem még? Egy oroszlánlábú székre. Egy kerek márványasztalra. A sötét bõrû hispán jószágkormányzóra, aki apám balján támlátlan széken ült, papírnyalábbal az ölében. Most, mikor diktálom e sorokat, hirtelen mindenre világosan emlékszem. Pedig e pillanatig, mily különös, feledésbe borultak a rózsák, csakúgy mint apám arca, mely most ismét teljesen világosan áll elõttem. Mily furcsa játékra képes az emlékezet! Apám pirospozsgás volt, szürke szemû, s bal orcáján félhold alakú sebhely látszott, de csak halványan.

– Ez a javarésze a birtokomnak – mondta jószágkormányzójához fordulva –, jól viseld gondját. – Fogalmam sem volt róla, mirõl van szó, de abban bizonyos vagyok, hogy nyugtalanság fogott el. Igen ritkán esett meg, hogy apám szólt hozzám. Nem szeretetlenségbõl, csak azért, mert még nálam is fél.szegebb és bátortalanabb volt, és nem értette a módját, hogyan kell bánni gyermekekkel.

Madárcsicsergésre is emlékszem – igen, mintha ma szólnának a faágakon. Apám beszélt hozzám, de én a madarakra figyeltem, meg a szökõkútra, pedig világosan érteztem a levegõben a különös, fenyegetõ veszélyt. Azt mondotta apám, hogy Nikomédia “biztonságos”, s én azon tûnõdtem, ugyan mit jelent ez a szó? Félholtan torpantam meg az utca közepén, alig néhány lépésnyire tõle. A tribunus is megállt, és kíváncsian nézett rám. Apám akkor feléje fordult, és parancsoló hangon ennyit mondott:

– Menjünk tovább. Ez nem gyereknek való látvány!

A tribunus elvigyorodott:

– Nem sok idõ telik bele, érte is eljövünk.

Portásunk utánam szaladt, elkapott, és hiába ordítottam, kapálóztam, ölben visszavitt a házba.

Néhány nappal ezután a Szent Palota egyik borospincéjében lefejezték apámat. Vádat nem emeltek ellene. Tárgyalást nem tartottak. Nem tudom, hol temették el, eltemették-e egyáltalán.

Érdekes, hogy így írás közben mennyi különös, apró részlet világosodik meg elõttem. Például a tribunus vigyorgása, melyre húsz esztendõn át sohasem emlékeztem. S most egyszer csak eltûnõdöm: ugyan, mi lett abból a tribunusból? Hol lehet ma? Ismerem vajon? Egyike talán generálisaimnak? Victor lett volna? Vagy talán Jovianus? Mindkettõ abban a korban van most... Mindegy, hagyjuk a múltat, s tartsuk meg csupán e lapok számára. A bosszúállásnak is véget kell vetni egyszer, s ki más vessen neki véget, ha nem az uralkodó.

Hamarosan megértettem, mit jelentett apám töredékesen hallott megbeszélése jószágkormányzójával. Úgy döntöttek, hogy bennünket elküldenek unokabátyámhoz, Eusebiushoz, Nikomédia püspökéhez, õt tették meg gyámunkká. Apám letartóztatását követõ napon Mardonius szekérre rakott bennünket Gallusszal, csupán néhány ruhadarabot vittünk magunkkal. Meg sem álltunk az ötven mérföldnyi úton Nikomédiáig, csak lovakat váltani. Egyszer lovaskatonák állták utunkat. Mardonius reszketõ hangon közölte velük, hogy Constantius császár személyes védelme alatt állunk. Továbbengedtek. Egész nap és egész éjszaka utaztunk.

Az az éjszaka! Gallust úgy kiverte a láz, hogy kis híján belehalt. Önkívületben, a láz démonaitól gyötörve vergõdött a szekér fenekére terített szalmazsákon. Mardonius ecetbe áztatott vászondarabot borított égõ arcára, éreztem az ecet savanyú szagát... S az ecet ma is mindig ezt a szörnyû éjszakai emléket idézi fel bennem. Egyszer megérintettem Gallus arcát, s olyan forrónak éreztem, mint a napon száradó nedves ruhanemût. Aranyszõke haja egészen sötét lett a verítéktõl; folyton hadonászott, álmában vagy önkívületében kiáltozott és sírt.

Mindvégig ébren ültem a padon Mardonius mellett. Hepehupás vidéki utakon döcögtünk, éreztem az éjszaka melegét, s a telihold szinte nappali világosságot árasztva, sárga fényt vetett elénk, mint hajóknak a jelzõtûz.

Egész éjszaka szótlan maradtam. Bár csak hatéves voltam, egyre ezt mondogattam magamban: most meg fogsz halni! És eközben folyvást azon tûnõdtem, milyen lehet a halál. Azt hiszem, azon az éjszakán vált belõlem filozófus. Mert gyermekségemben és tudatlanságomban sokkal több kíváncsiság volt bennem, mint amennyi félelem. Ma úgy vélem, a kétségbeesett menekülés az ismeretlen tájon egy kicsit talán kellemes izgalmat is okozott nekem azzal az arany holddal s lábamnál a vergõdõ Gallusszal, aki könyörgött, adjak botot a kezébe, hogy elkergesse a démonokat.

Csodálatos módon ezt is túléltük. Öt esztendõt töltöttünk ezután Gallusszal Eusebius püspöknél elõbb Nikomédiában, majd Konstantinápolyban. Eusebius komoly, idõs férfi volt, és bár nem kedvelte a gyerekeket, jól bánt velünk. Sõt ennél többet is tett: eltiltotta Constantiust attól, hogy akár a közelünkbe is kerüljön, s a császár megfogadta szavát, mivel Eusebius valóságos nagyhatalom volt a galileánus hierarchiában. Két évvel azután, hogy gyámunkká nevezték ki, neki jutott a konstantinápolyi püspöki szék, melybõl haláláig kormányozta a keleti egyházat.

A gyerek mindent megszokik. Egy ideig hiányoltuk apánkat, de aztán megfeledkeztünk róla. Mardonius mellettünk maradt összekötõ kapocsként régi életünkhöz, s anyám testvérbátyja, Julianus is gyakran felkeresett bennünket. Nagybátyám kedves hivatalnok volt, élvezettel számolt be mindenféle cselszövésrõl, s hozta a híreket a világ folyásáról, õ közölte velünk, hogy Constantius a birodalomban egyeduralomra törekszik. 340-ben történt, hogy Constans és II. Constantinus között kenyértörésre került a sor, kitört a háború. II. Constantinust tõrbe csalták, majd kivégezték Aquileiában. Constans a Nyugat egyedüli ura lett. Ezután egy Magnentius nevû hadvezér önmagát kiáltotta ki Augustusnak, elkergette Constanst Autunból a Pireneusok közé, s ott meg is ölték 350 telén. Nyugaton zûrzavar lett úrrá. Magnentius kétségbeesetten igyekezett összetartani lopott birodalmát, viszont a Duna vidékén egy Vetranio nevû hadvezér magát kiáltotta ki császárrá.

El kell ismerni, hogy Constantius remek érzékkel tájékozódott a polgárháborúk bonyolult útvesztõiben. Mindig tudta, mikor kell lesújtania, s ami még ennél is fontosabb, azt is, kire sújtson le. Mindig gyõzött. Sokszor gondoltam rá, ha életben marad, valószínûleg velem is éppúgy elbánt volna, mint a többiekkel. Két bitorlóval állván szemközt, Constantius hadba szállt 350-ben. Vetranio mindjárt az elsõ összecsapáskor megsemmisítõ vereséget szenvedett, de történetünkben egyedülálló módon életben maradt. Magnentius viszont Mursánál, 352. szeptember 28-án szenvedett vereséget. Ez történelmünk végzetes napja maradt. Hadseregünk még máig sem heverte ki, hogy katonáink színe-java, ötvennégyezer ember veszett oda.

Mondanom is fölösleges, hogy e császárok és bitorlók közül egyet sem ismertem. Arra sem tudok visszaemlékezni, hogy unokatestvéreimmel, Constansszal vagy II. Constantinusszal valaha találkoztam volna. Én Constantiust is csak akkor láttam elõször, mikor már tizenhatodik életévemet betöltöttem. Ezt a találkozást az alábbiakban majd részletesen ismertetem.

Míg az uralkodók cselszövésekbe és háborúkba bonyolódtak, Mardonius gondosan nevelt. Szigorú, de szellemet élénkítõ tanító volt. Nagyon szerettem. Gallus viszont utálta, de õ elõbb-utóbb csaknem kivétel nélkül mindenkit megutált. Egyszer, mikor nagyon kívánkoztam kocsiversenyre, Mardonius így felelt: “Ha versenyrõl akarsz tudni, vedd elõ Homéroszt. Amit az életben látsz, soha nem ér fel azzal, ahogyan õ ír versenyekrõl, de bármi másról is.” Dühítõ parancs egy gyermeknek, de bölcsnek bizonyult. Bizony, felnõtt férfi voltam már, amikor színházba vagy arénába kezdtem járni, akkor is csak azért, mert nem akartam távolmaradásommal másokat megbántani. Elismerem, afféle álszent voltam egy kicsit, s ma is az vagyok. Eusebius püspökrõl csak egyetlen világos emlékem maradt. Egy délután úgy határozott, hogy személyesen ellenõrzi, mit tudok a Názáreti életérõl. Órákon át ültünk egymás mellett Nikomédia katedrálisának egyik mellékhajójában, s a püspök egymás után tette fel nekem kérdéseit. Nagyon untam. A püspök különös tehetséggel mindig csakis olyan dolgokat magyarázott, amit amúgy is tudtam, de rejtélyes maradt mindaz, amirõl szívesen hallottam volna, ami erõsen foglalkoztatott. Eusebius testes, sápadt öregember volt, igen lassú beszédû, és szavainak értelmét nagyon könnyen fel tudtam fogni, így hát unalmamban egyre a mennyezetet bámultam, melynek boltozata négy szektorban futott össze, s mindegyik szektoron egy-egy évszak volt ábrázolva. A ragyogóan színezett mozaik változatos képekkel szórakoztatott – csupa virág, inda, madár, hal csodás összevisszasága. Végül már annyira megismertem, hogy bármikor magam elé tudtam idézni a mennyezet minden darabját, hiszen Gallusszal háromszor napjában jártunk el ide imádkozni, és mindig ebbe a mellékhajóba. S az unalmas imádkozás alatt mindig azt képzeltem magamban, hogy egyszer csak olyan erõ száll meg, hogy felemelkedhetem a magasba, a pávák, pálmafák, szõlõk színes, aranyos világába, ahol nem hallok egyebet, csak madárdalt és vízcsobogást... de imát és szentbeszédet semmiképpen sem! Néhány évvel ezelõtt Nikomédiát szörnyû földrengés rázkódtatta meg. Amikor errõl értesültem, elsõ kérdésem az volt, vajon áll-e még a katedrális? Megmaradt – válaszolták –, de beomlott a boltozat. Szóval gyermekkorom varázsos menedéke romokban hever.

Nyilván túlságosan belemerültem a bámészkodásba, mert a püspök hirtelen ezt kérdezte tõlem:

– Melyik a mi Urunk legfõbb tanítása?

Gondolkozás nélkül rá vágtam:

– Ne ölj!

S utána elkezdtem darálni az Újtestamentum leglényegesebb szakaszait (csaknem mindet szó szerint tudtam), s a kevésbé fontosakat is, amennyire emlékeztem rájuk. A püspök nem ezt a választ várta tõlem, de azért elismerõen bólintott.

– Helyesen idéztél, de miért gondolod, hogy épp ez a parancsolat a legfontosabb?

– Mert ha ezt tiszteletben tartották volna, apám ma is élne.

Magam is csodálkoztam, hogy ilyen talpraesetten feleltem. A püspök sápadt arca a szokásosnál is sápadtabb lett, teljesen hamuszínû.

– Miért beszélsz így?

– Mert így igaz. A császár megölette apámat. Ezt mindenki tudja. Sõt azt hiszem, megöleti majd Gallust és engem is, ha sor kerül rá. – Aki vakmerõen kezdi, azt nehéz elhallgattatni.

– A császár szent életû ember – szólt rám szigorúan a püspök. – Az egész világ tiszteli jámborságát, harcát az eretnekség ellen, s azt, amiért oly õszintén támogatja az igaz hitet.

Ettõl csak még nagyobb bátorságra kaptam.

– Ha valóban olyan jó keresztény, hogy ölethette meg a tulajdon családjának oly sok tagját? Hiszen olvashatjuk Máténál is, Lukácsnál is, hogy...

– Te kis ostoba! – kiáltott rám indulatosan a püspök. – Ki beszéli tele a fejedet ilyen dolgokkal? Mardonius?

Volt annyi eszem, hogy nevelõmet megvédjem.

– Nem õ, püspök atya. De körülöttünk mindenki beszél efféléket. Nyilván azt hiszik, amúgy sem értjük. De hiszen igaz, vagy nem így van?

A püspök visszanyerte önuralmát, lassan, zordonan felelt:

– Elég, ha annyit tudsz, hogy unokabátyád, a császár hivõ keresztény és jó ember. És egy pillanatra ne feledd, hogy mindenben tõle függsz.

Ezután a püspök, arcátlan beszédem büntetéseként, négy órán át imádságokat olvastatott fel velem. De nem azt tanultam meg ebbõl, amit õ akart. Csak annyit fogtam fel, hogy Constantius hivõ keresztény, mégis ölt: tulajdon húsát és vérét. Ezek szerint, ha jó keresztény és gyilkos lehet egy személyben, akkor valami nincs rendben azzal a hittel. Talán fölösleges megjegyeznem, hogy ma már nem Constantius hitét hibáztatom a gaztetteiért, épp annyira nem, mint ahogy nem venném szívesen, ha az én hiányosságaimat a hellenizmusnak rónák fel. De egy gyermek lelkének nagyon is zavaró az ilyen szembeszökõ ellentmondás, és sokáig emlékezetes marad.

340-ben Eusebius Kostantinápoly püspöke lett. Ennek következtében Gallus meg én hol a fõvárosban, hol Nikomódiában tartózkodtunk. A magam részérõl sokkal jobban kedveltem Konstantinápolyt.

Minthogy a várost csak születésem elõtt egy évvel alapították, Konstantinápolynak nincs múltja: csak zajos jelene van, s amennyiben hitelt adhatunk a jóslatoknak, ragyogó jövendõje. Constantinus bölcs megfontolás után választotta az õsi Bizáncot a római birodalom fõvárosául, s azután a régi helyén új várost alapított, melyet jellegzetes szerénységével saját magáról nevezett el. Éppúgy, mint a legtöbb gyerek ebben a városban, én is sok gyönyörûséget találtam mozgalmasságában és nyers újdonságában. Levegõjét mindig poros és friss vakolat szaga hatja át. Az utcák kalapálástól visszhangzanak. A zûrzavar azonban mégsem kellemetlen, inkább lelkesítõ. A város napról napra változik. Ifjúságomnak csaknem valamennyi jól ismert zugának helyén új épület áll, új utcák, új látnivalók tárulnak az ember szeme elé. Úgy érzem, csodálatossá válik majd e város, s hogy nagysága csak most kezdõdik igazán.

Szép idõben Mardonius többnyire sétára indult velem és Gallusszal a városban. ,,Szoborvadászat”-nak neveztük ezeket a sétákat, mert Mardonius lelkesedett a mûvészi alkotásokért, és képes volt a város egyik végébõl a másikba hajszolni bennünket, hogy megtekintsük õket. Azt hiszem, láttuk mind a tízezer márvány- és bronzszobrot, amelyeket Constantinus a világ minden táján összelopkodott, hogy felékesítse velük fõvárosát. Bár az efféle rablás nem helyeselhetõ (különösen nem a hellén templomok kifosztása), az eredménye mégis az volt, hogy a középsõ fõúton, a város legforgalmasabb útvonalán, az árkádok alatt annyi csodálatos remekmû található, mint talán Rómát leszámítva sehol a világon.

Egy ilyen bolyongásunk során egy galileánus csontházhoz érkeztünk, a Hippodrom közelében. Míg Mardonius a város térképét böngészte, hogy merre folytassuk utunkat, Gallus meg én az utca túlsó oldalán épülõ, féligkész házat dobáltuk márványdarabkákkal, mert a gyerekek Konstantinápoly utcáin mindig találnak hajigálni valót: márványhulladékot, fadarabot, törött cserepet. Építkezés után nem takarítják el a hulladékot.

– Nos, megvan! – szólalt meg Mardonius, még mindig a térképre szegezve szemét. – Itt kell lennie Pheidiasz híres Nemesziszének, melyet néhány évvel ezelõtt szerzett be az isteni Constantinus, abban a hiszemben, hogy ez az eredeti. Bár akadnak, akik úgy vélik, hogy csupán másolat. De ha egy másolat ugyanabban az évszázadban és ugyancsak paroszi márványból készült, akkor az nem római munka, tehát nem hamis.

Ebben a pillanatban kivágódott a csontház kapuja, és két öregember menekült az utcára, nyomukban egész falka bottal hadonászó szerzetes. A két öreg eljutott egy árkádig, ahol mi álltunk. A csuhások ott elcsípték, földre teperték, ütlegelték õket, s közben egyre ordítozták: “Eretnek! Eretnek!”

Elszörnyedve fordultam Mardoniushoz. – Miért bántják õket?

Mardonius nagyot sóhajtott. – Mert eretnekek.

– Athanasius követõi? A kutyák! – szót Gallus, mert õ idõsebb volt nálam, és már ismerte új világunk csaknem valamennyi babonaságát.

– Valószínûleg azok. De jobb lesz mennünk innen.

Én azonban kíváncsi lettem. Tudni akartam, mit jelent az, hogy Athanasius követõi.

– Félrevezetett, ostoba emberek. Azt vallják, hogy Jézus és Isten pontosan egy és ugyanaz...

– Holott mindenki tudja, hogy csupán hasonlók egymáshoz – szólt közbe Gallus.

– Helyes, így van. Amint azt Arius püspök tanította nekünk, akit oly nagyra becsült unokabátyátok, az isteni császár.

– Arius püspököt megmérgezték – szólt ismét Gallus, de most már hevesen állást foglalva, s felkapott egy kõdarabot. – Gyilkos eretnekek! – ordította és célba vette az egyik szerencsétlen öreget. A szerzetesek pillanatnyi szünetet tartottak a botozásban, megdicsérvén Gallus mesterdobását. Mardonius haragra gerjedt, de csupán illendõségi okokból.

– Gallus! – kiáltott bátyámra, s megrázta. – Te királyi család sarja vagy, nem utcakölyök! – Azzal karonfogott mindkettõnket, és sietve elvezetett onnan. Mondanom sem kell, mennyire izgatott engem, amit láttam.

– De hiszen ez a két öreg biztosan ártalmatlan.

– Ártalmatlan! – kiáltott Gallus, és felháborodás izzott a szemében. – Hiszen megölték Arius püspököt.

– Ez a két öreg? Ezek ölték meg?

– Nem! – felelte Mardonitis. – De õk is Athanasius püspök követõi...

– A legádázabb eretnekek a világon! – jelentette ki Gallus hevesen, mert mindig boldog volt, ha cselekedete mások helyeslésével találkozott.

– És általában azt tartják, hogy Athanasius parancsára mérgezték meg Ariust hét évvel ezelõtt egy zsinaton. Emiatt küldte isteni nagybátyátok számûzetésbe Athanasiust. De Julianus, kénytelen vagyok most századszor, ha ugyan nem ezredszer figyelemeztetni, hogy ne rágd a körmöd!

Felhagytam a körömrágással, bár e szokásommal a mai napig sem tudtam végleg szakítani. – Mégis, hát nem egyformán keresztény valamennyi? – kérdeztem. – Ezek nem hisznek Jézusban és a Szentírásban?

– Nem – felelt Gallus.

– De – felelt Mardonius. – Hisznek, keresztények õk is, csak tévelygõk.

Gyerek voltam még, de józan, logikus gondolkodású.

– Ha éppolyan keresztények, mint mi, miért kell akkor bántani õket? Hiszen senkinek sem szabad megölni a másik embert, Jézus is azt tanítja, hogy ha valaki megüti az egyik orcánkat, tartsuk oda a másikat...

– Sajnos, mindez nem ennyire egyszerû – vágott közbe Mardonius.

Pedig nyilván az volt. Gyerek létemre is láttam, mekkora ûr tátong a között, amit a galileánusok állításuk szerint hisznek, és a között, amit cselekedeteik tanúsága szerint ténylegesen tesznek. A testvériség és szeretet vallása, melynek nevében nap mint nap legyilkolják azokat, akik valamely tanításukkal nem értenek egyet – ez csak a hipokriták vagy annál is rosszabbak vallása lehet. Tetszetõs lenne, ha emlékirataimban megjegyezhetném, hogy abban a pillanatban szûntem meg galileánus lenni. Csakhogy, sajnos, nem ez az igazság. Bár megzavart és gondolkodóba ejtett, amit láttam, még mindig hittem, és csak hosszú idõ múlva következett be, hogy megszabadultam a Názáretitõl. De így visszatekintve, mégis gyanítom, hogy azon a napon pattant le az elsõ láncszem lelkemrõl, mikor azt kellett látnom, hogy egy falka szerzetes ráveti magát két tehetetlen öregre.

A nyarat rendszerint Bithüniában töltöttem, anyai nagyanyám birtokán. Kis gazdaság volt ez, két mérföldnyire a tengertõl. A ház mögött emelkedõ domb tetejérõl remek kilátás nyílt a Márvány-tengerre, s észak felé, a látóhatár távoli hajlatában Konstantinápoly tornyai bontakoztak ki. Ezen a tetõn sok-sok órát töltöttem olvasással és ábrándozással.

Egy délután a meleg tengerparti levegõn a méhek zsongása és a kakukkfû erõs illata közepette elszenderedtem, és azt álmodtam, hogy valami okból viszályba keveredtem Gallusszal. Menekülni akartam elõle, és futásnak eredtem. Amint futottam, egyre hosszabbak lettek a lépteim, s már szökelltem, mint a szarvas. Minden lendülettel egyre magasabbra emelkedtem, végül fennmaradtam a levegõben, és siklottam a tájék fölött, az emberek pedig bámulva nézték, amint elszállok fölöttük. A legboldogabb az az álom, amelyben repül az ember.

Csodálatos repülésem közben arra lettem figyelmes, hogy nevemen szólítanak. Körülnéztem, de embert nem láttam, csak halvány felhõket, kék eget, sötétlõ tengert. Éppen a Márvány-tenger fölött szálltam Konstantinápoly felé, mikor a hang ismét szólított.

– Ki szólít? – kérdeztem.

Akkor – magam sem tudom hogyan – megvilágosodott elõttem, hogy a nap szólt hozzám. A nap, az óriás arany kör a város fölött felém nyújtotta tüzes karját, és én abban a kétségtelen biztos tudatban, hogy hazatérek, egyenesen a káprázatos fénybe vetettem magam. Arra ébredtem fel, hogy a lemenõ nap valóban egyenesen arcomba világít. Káprázó szemmel álltam talpra. Mindenfelõl elárasztott a fény, de zavart is éreztem. Valami fontos történt velem. De vajon mi az?

Senkivel sem közöltem látomásomat. De néhány hónappal késõbb, amikor Mardoniusszal kettesben sétálgattunk a palota Boszporuszra nézõ díszkertjeiben, a régi vallásról kezdtem kérdezõsködni... Ravaszul fogtam hozzá:

– Igaz-e minden, amit Homérosz írt?

– Hogyne volna igaz! Igaz minden szava.

– Nos, hát akkor Zeusz, Apollón meg a többi isten egytõl egyig létezik, mert Homérosz így mondja. És ha valóságosak, mi lett velük? Jézus megsemmisítette õket?

Szegény Mardonius! Lelkes híve volt a klasszikusoknak, de azért galileánus is. Mint oly sokan akkoriban, õ is megszenvedte ezt a kétségbeejtõ lelki hasadást. De azért kész válasszal állt elõ:

– Gondold csak meg, hogy Krisztus még meg sem született, amikor Homérosz élt. S bármennyire bölcs volt Homérosz, még nem lehetett tisztában azokkal a végsõ igazságokkal, melyeket ma már mi tisztán látunk, így hát csak azokról az istenekrõl írhatott, akikben akkor az emberek hittek...

– De Jézus szerint hamis istenek. Ha pedig hamisak, akkor az sem lehet igaz, amit Homérosz írt róluk.

– Mint minden, azok az istenek is az igazság manifesztációi – terelte más irányba a témát Mardonius. – Homérosz igen sokban azt hitte, amit mi. Egy Istent imádott, mint a világegyetem egyedüli alkotóját. De nyilván úgy vélekedett, hogy az az egy Isten sokféle alakot ölthet, és ezek közé sorolhatók az Olümposz istenei is. Istennek ma is sok neve és formája van, mivel sok nyelv és hagyomány létezik. De õ azért mindig egy és ugyanaz marad.

– Mondj néhányat a régi nevek közül.

– Zeusz, Héliosz, Szerapisz...

– Apollón... – kezdtem témámba. Igen, a Nap. Ez az én istenségem.

– Apollónnak sok neve volt: Héliosz, Mithrasz Társa...

– Apollón, Héliosz, Mithrasz – ismételtem halkan. Ahol ültünk, a Daphné-palota alatti lejtõs, árnyas ligetben, éppen még egy pillantást vethettem az én istenségemre, mely ott lebegett egy sötétzöld ciprus orma fölött.

– A mithraizmus volt a legördögibb valamennyi szekta között. Manapság is van még néhány követõje, tudatlan népség, többnyire katonák. Bár akad néhány filozófus is (inkább úgynevezett filozófus), aki Mithrasz hívének vallja magát. Például Iamblikhosz... Egyszer találkoztam vele, hihetetlenül csúf szír ember volt, Khalkiszból származott. Úgy tudom, néhány évvel ezelõtt meghalt. Volt egy kis kör, mely bámulta és hitt benne, de én a prózáját mindig oktalanul homályosnak tartottam. Platón tanítványának vallotta magát, és azt állította, hogy Jézus hamis próféta és hogy a mi Szentháromságunk abszurdum. S õ maga, vak õrületében kitalált egy másik szentháromságot, melyet Platónra alapított. Szenvedélye elragadta, és tovább magyarázott. Talán meg is feledkezett hallgatójáról, aki mohon figyelt rá, jóllehet csak minden második szavát értette. Mégis, a mondottak értelmét nagy általánosságban világosan felfogtam: Héliosz az egy Istennek megjelenési formája, és vannak, akik õt imádják, amint ez a rejtélyes Iamblikhosz is imádta.

– Iamblikhosz felfogása szerint három világ van, mindhármat lények népesítik be, és valamennyi az egy Isten kormányzása alatt áll, akinek látható megjelenési formája a nap. E világok között az elsõ a megérthetõ világ, mely csakis az értelem révén közelíthetõ meg. Mindezzel találkozol majd, amikor Platónnál foglalkozunk, ha ugyan világosan feléred majd ésszel. A második világ közbeesõ valami (ezt Iamblikhosz találta ki); ezt a világot áthatja az értelem, és Héliosz-Mithrasz kormányozza számtalan isten segédletével, akik voltaképpen a régi istenek változatai. Például Szerapisz, akihez megtér a lelkünk halálunk után; Dionüszosz, a szépséges; Hermész, a világegyetem felderítõ hírnöke; és Aszklépiosz, aki valóságos élõ ember, sõt kiváló orvos volt, s õseink gyógyítóként és sokak megmentõjeként tisztelték.

– Úgy, mint Jézus?

– Bizonyos tekintetben igen. Nos, végül a harmadik világ, a mi világunk, a józan ész, az érzékelés világa. E három világ között a nap közvetít. A világosság egyben a jó is, amint a sötétség a rossz. Mithrasz hídként, összekötõként mûködik az ember és az istenség, a világosság és a sötétség között. Amint látod, illetve inkább majd csak látni fogod, Iamblikhosz ennek a tannak csak egy részét merítette Platónból. Elméletének legnagyobb része perzsa eredetû, s egy Mithrasz nevû hérosz köré szövõdik, aki valóban élt, ha ugyan élt, vagy ezer évvel ezelõtt. Szerencsére azonban Jézus születésével és a Szentháromság misztériumával valamennyi hasonló zagyvaságnak vége szakadt.

– De a nap azért mégis fennmaradt.

– Ha nagyon pontosan fejeznéd ki magad, azt mondanád, hogy e pillanatban a nap nincs fenn – mondta Mardonius, és felállt. – Sõt lement, és máris elkéstünk a vacsoráról.

Nos, ily módon ismerkedtem meg az egy Istennel. Álmomban Héliosz-Mithrasz szólított engem, én pedig szinte kézzelfoghatóan tapasztaltam a fény létezését. Ettõl a naptól fogva soha többé nem voltam magányos. Õrködött fölöttem a nap.

Elmondhatom, hogy azokban az években nagyon rászorultam a vigaszra, mert állandóan kísértettek az átélt megpróbáltatások. Megölnek-e vajon engem is, mint apámat? Volt egy állandóan visszatérõ ábrándképem – az, hogy csak úgy, teljesen véletlenül szembetalálkozom Constantiusszal, itt, a nagyanyám dombján. Ábrándjaimban mindig magányosan jött szembe a császár. Komor volt, de nyájas. Irodalomról beszélgettünk. Elbûvölte nagy tudásom (mindig nagyon szerettem, ha olvasottságomat dicsérték). Az álom mindig azzal végzõdött, hogy nagyon összebarátkoztunk, s a császár visszaadta szabadságomat, sõt azt is megengedte, hogy életem végéig nagyanyám birtokán maradhatok. Mert jól a szemembe nézett, s meggyõzõdött róla, hogy nem vezet világi becsvágy, nem kívánom a trónját, sõt apám halálát sem akarom megbosszulni rajta. Aztán idõnként megint úgy jelent meg képzeletemben, hogy ragyogó érvelésemmel gyõztem meg errõl, de olyankor is mindig teljesítette kívánságomat, sõt könnyeket csalt szemébe õszinteségem, s nyomát sem találta bennem ármánykodásnak.

Mily furcsa is az ember! Akkoriban valóban õszinte voltam, pontosan olyan, amilyennek leírtam magam. Nem vágytam hatalomra, legalábbis úgy véltem. Valóban õszintén hittem, hogy az ismeretlenség homályában kívánok élni. S mi lett késõbb? Megdöntöttem Constantiust. Elfoglaltam a trónt. S ma, hogy ezt tudom, ha én lettem volna Constantius, õ pedig a bithüniai dombon álmodozó kisfiú, nyilván azon nyomban elvettem volna a filozófus fiú életét. De akkor még egyikünk sem tudhatta, ki vagyok, s ki válik még belõlem.