Harmadik s egyben utolsó Párizsban töltött telem sok megpróbáltatást hozott. Florentius látogatása óta sem közvetlenül, sem közvetve nem kaptam hírt Constantiusról. A praefectus Viennában lakott, én pedig Párizsban tartózkodtam. Nem találkoztunk, csak futárok hozták-vitték a hivatalos írásokat szálláshelyeink között. Világosan láttam, hogy kettõnk viszonya válsághoz közeledik, azért azt ajánlottam Florentiusnak, töltse mellettem a telet Párizsban. Nem volt hajlandó. Nyilván tekintélyét akarta megóvni. Elvileg én voltam Britannia, Gallia, Hispánia és Marocco ura. Ténylegesen Florentius tartotta kézben Galliának Viennától délre esõ részét, valamint Hispániát és Maroccót. Britanniát én tartottam kézben, s egyelõre hallgatólagos megegyezésként egyikünk sem avatkozott bele a másik területén történtekbe.

Heléna egészségi állapota tovább romlott, s mikor beállt a hideg, ágyban maradt, fájdalmai erõsödtek. Elhívattam Oribasiust, de semmi biztatót nem mondott.

– Sajnos, csak annyit tehetek érte, hogy megkímélem a szenvedéstõl. Tumor van a hasában, és ez ellen nincs segítség. – Mint mondta, felfedezett egy növényt, amely érzésteleníti a testet.

Oribasius megnyugtató társaság volt számomra, Priscus is, jóllehet szüntelenül azzal fenyegetett, hogy hazatér. Felesége, Hippia, egyre sürgetõbb hangú leveleket küldözgetett neki, de õ maga is vágyott már vissza Athénba, bár honvágyát leplezni igyekezett. Mindig szeretne azzal tetszelegni, hogy az érzelmeket távol tudja tartam magától, de hát ez nem igaz. Eutherius volt az állandó hírforrásom. E három jó baráton kívül azonban nem akadt senki, akit bizalmamba fogadhattam volna. Új vezérkari fõnököm, Lupicinus, aki Sallustius helyébe lépett, kirívó modorú, tudatlan ember volt, a lovasság parancsnoka, Sintula sem volt megfelelõ társaság. Kiváló tisztemet, Nevittát, a Rajna megvédésére Colonia Agrippinában állomásoztattam.

Régi barátaimat igyekeztem levélben Párizsba csalogatni lehangoltságomban. Aki vadászni szeretett, annak enyhe telet és bõséges vadállományt ígértem. A filozófusoknak Párizs ragyogó szellemi életét dicsérgettem, holott a valóságban csak a galileánus püspök és környezete jöhetett számításba, de tõlük távol tartottam magam. Senki sem jött el. Maximus is mentegetõdzött, hogy nem vállalkozhat az útra, de gyakran írt, többnyire rejtjeles leveleket.

Ekkoriban, november vagy december folyamán ismét profetikus álmom volt. Az éjszakai harmadik õrségváltás után, belefáradva a diktálásba, mert a strassburgi csatáról késõbb megírandó mûvemhez mondtam tollba feljegyzéseimet, elaludtam. Mint gyakran megesik velem, ha túlságosan foglalkoztatja valami gondolataimat, ezúttal is eleinte a csatáról álmodtam. De aztán, amint álomban gyakori, hirtelen nem csata volt körülöttem, hanem egy nagy teremben találtam magam, melynek közepén óriás fa nyúlt a magasba, s ez nekem egészen természetesnek tûnt. Aztán a fa hirtelen ledõlt a padlóra s azt vettem észre, hogy a nagy fa gyökereinél egy kis facsemete hajtott ki, mely ép maradt, mikor a nagy kidõlt. “Kipusztult a fa – hallottam hangomat álmomban –, ki kell pusztulnia a csemetének is”, és annyira elteltem szánakozó fájdalommal, hogy ez felülmúlta a dolog jelentõségét. De ebben a pillanatban egy férfi jelent meg mellettem, s megragadta karomat. Arcát nem láttam, de nem tûnt idegennek. “Ne bánkódj – szólt hozzám. – Látod? A facsemete a földbe gyökerezett, és ennélfogva megnõ, kiterebélyesedik, biztosabban, mint eddig.”

Ezzel vége szakadt álmomnak. Tudtam, hogy Hermész, isteni patrónusom szólt hozzám.

Elmondtam álmomat Oribasiusnak. Õ úgy értelmezte, hogy Constantius elpusztul, én pedig gyarapszom és virulok, mivel gyökereim a mindentudó Egyedülvalótól szívnak erõt. Mondanom sem kell, álmomat mindketten titokban tartottuk. Ártatlanabb álmokért is halálbüntetéssel sújtottak embereket, s az enyém nem is volt ártatlan álomnak mondható. Prófécia volt.

Decemberben az a hír zavarta meg udvarom nyugalmát, hogy a Britannia északi részén lakó piktek és skótok a határokat fenyegetik. Helytartónk erõsítést kért; kínos helyzetbe kerültem. Amúgy is kevés katonám volt, s tudtam, még ennyit is nehezen tarthatok meg, hiszen közszájon forgott, hogy mihelyt Constantius hadba vonul a perzsák ellen, a Caesartól elviszik egész galliai hadseregét. Britannia pedig rendkívül fontos gazdasági erõforrásunk volt. Mivel a germánok annyi gall gazdaságot kifosztottak, abban az évben a provincia teljes szükségletét brit gabonával fedeztük.

Haditanácsot tartottam, s úgy döntöttünk, hogy Lupicinusnak haladéktalanul indulnia kell Britanniába. Jó parancsnok volt, bár sokszor kérdezgettük egymástól, vajon kapzsibb-e, mint amilyen kegyetlen, avagy talán kegyetlensége múlja felül kapzsiságát.

Pontosan azon a napon, mikor Lupicinus megérkezett Britanniába, megjelent nálam Decentius tribunus, a császár legfõbb politikai tanácsadója, számtalan jogász és pénzügyi szakértõ kíséretében. Elõtte azonban néhány napot Viennában töltött Florentiusnál. Ezt nem vettem szívesen, hiszen bevett szokás szerint elõször a Caesarnál kellett volna tisztelegnie.

Decentius megviselt állapotban érkezett hozzám, s ezért engedélyt adtam, hogy ülve olvassa fel a császár levelét. Constantius barátságos hangnemben határozott követelésekkel állt elõ. Nyomban indítsam útnak legjobb légióimat, az aerulusokat, a batavusokat, a keltákat, a petulansokat; ezenfelül a többi légiómból háromszáz-háromszáz embert. Haladéktalanul parancsot kell adnom az indulásra, hogy a tavaszi támadás megindulásakor már Perzsiában legyenek.

Mikor Decentius a levél végére ért, olyan nyugodtan, ahogy tellett tõlem, megjegyeztem:

– Alig kíván többet tõlem, mint hadseregem felét.

– Így van, Caesar. Súlyos háború vár ránk Perzsiában. Sõt talán döntõ is.

– De vajon számításba vette-e az Augustus, milyen hatással lesz ez a germánokra? Kezdhetném azon, hogy eddig is elég kicsi volt a hadseregünk. Ha most mindössze tizenkétezer emberem marad, mégpedig a silányabbja, bizonyosra vehetjük, hogy a germánok újabb felkelést szerveznek.

– De hiszen az Augustus úgy értesült, méghozzá a te jelentéseidbõl, hogy Gallia békéje egy nemzedék folyamára biztosítva van fényes gyõzelmeid következtében. – E pillanatban azon tûnõdtem, vajon Decentius saját ötletébõl vág-e vissza ezzel, vagy Constantius oktatta ki e finom szúrásra.

– Egy provincia békéje sohasem teljesen biztos. Míg egyetlen germán él, addig mindig veszély fenyeget bennünket.

– De nem közvetlen veszedelem, Caesar. Ebben nyilván egyetértesz velem.

– Nem, tribunus, éppenséggel nem. Sõt pillanatnyilag súlyos helyzetben vagyunk Britanniában.

– Baj mindig akad, Caesar. Az Augustus azonban úgy véli, hogy a perzsák ellen folytatandó háborúban seregei legjavának mellette a helye. Úgy véli...

– És tudomása van-e az Augustusnak arról, milyen fogadalmat tettem gall katonáimnak? Hogy a provincia határain túl nem kötelesek harcolni?

– Fogadalmadat hatálytalanítja az a tény, hogy felesküdtek az Augustusra. – Ezzel nyomatékosan célzott a császár iránti köteles hûségre.

– Helyes, tribunus, de mégis figyelmeztetnem kell: lázadás veszélye fenyeget bennünket.

A tribunus erõsen a szemembe nézett. Tudtam, mire gondol. Vajon nem jut-e eszébe ennek az ártalmatlannak tûnõ Caesarnak, hogy most megragadja az alkalmat, és lázadást szítván, trónbitorlóként megkaparintsa Nyugatot? Az udvaroncok minden mögött rejtett értelmet keresnek. Mikor a lázadás veszélyérõl szóltam, õ ezt máris fenyegetésnek vette, hogy amennyiben élére állítják a helyzetet, én lázadást szítok katonáim között.

– Én teljes hûséggel állok Constantius mellett – kezdtem óvatosan. – Megteszem, amit kíván. Csupán figyelmedet akartam felhívni, hogy ebbõl baj lehet. De egy hónapot mindenképpen várnunk kell, elõbb nem indíthatjuk Keletnek a csapatokat.

– De az Augustus parancsa úgy szól, hogy haladéktalanul... – kezdte Decentius.

– Tribunus – vágtam közbe –, míg mi itt ülünk és beszélünk róluk, a kívánt légiók a tengeren hajóznak Britannia felé. – És ezek után beszámoltam neki Lupicinus küldetésérõl. Mégis, hogy hajlandóságomat igazoljam, jelenlétében mondtam tollba levelemet, melyben Lupicinust visszarendelem Britanniából. Majd Sintulához küldtem Decentiust, és parancsot adtam, hogy feltétlen engedelmességgel tartozik a tribunusnak. A hét végére hadseregem legjavának egy része útnak indult Antiochiába. A ravasz Decentius bizonyára bõséges zsákmányt ígért nekik, mert sokkal jobb hangulatban indultak el, mint vártam volna.

Bizonyára akadnak, akik úgy vélik, hogy már ekkor szándékomban állt megtagadni az engedelmességet Constantiusnak, és Augustusként lépni fel Nyugaton. Ez nem igaz. Bár nem tagadom, ez a lehetõség felmerült bennem... szükségképpen fel kellett merülnie. Elvégre az én küzdelmeim árán lett biztonságossá a Rajna vidéke, és immár a világ egyharmadán uralkodtam. Mégsem kívántam kenyértörésre vinni a dolgot Constantiusszal. Kettõnk közül õ volt erõsebb. Egyszerûen ez volt a helyzet. És különben sem kívántam unokabátyámat tettekre kényszeríteni azon az egyetlen területen, melyen mindig oly kiválónak mutatkozott: trónja megvédésében.

Decentius azt követelte, valamennyi Galliában állomásozó katonámat nyomban rendeljem Párizsba, hogy kiválaszthassa a csapatok legjavát a perzsiai hadjárat céljára. Ez már több volt a soknál. Napokig folyt közöttünk a vita. Decentius csak akkor engedett, mikor azonnali lemondással fenyegetõztem. Beleegyezett, hogy megtartsam Rajna menti erõs helyõrségeimet. Mindenki teljesítette parancsaimat, Lupicinust leszámítva, mert tõle olyan értelmû válasz érkezett, hogy áprilisnál hamarabb lehetetlenség visszatérnie Párizsba. Decentius dühöngött, méltatlankodott, de változtatni ezen, bármennyire akartunk volna, semmiképp sem tudtunk.

Február második hetében, mikor a légiókat felsorakoztattam a Szajna mindkét partján, Decentius végképp levetkõzte udvaronci álarcát. Nem nyájaskodott többé: most már parancsolt. Eutherius volt mellettem, mikor a tribunus az asztalt csapkodta és ordítozott:

– Ha te nem szólsz a légiókhoz, én mondok beszédet Constantius nevében!

Erre szelíden azt mondtam, semmi szükség rá, hogy ordítozzék, s arra sem, hogy õ végezze el azt, ami az én kötelességem. S ezek után elbocsátottam. Ketten maradtunk Eutheriusszal a tanács teremben. Egymásra néztünk: õ gondterhelt volt, én meg kétségbeesett.

– Nos, öreg barátom – szólaltam meg nagy nehezen –, most mit tegyek?

– Amit mondanak, vagy pedig...

– Nem, nem leszek lázadó!

– Akkor pedig állj oda a katonáid elé, mondd meg nekik, parancsot kaptál, hogy Keletre küldd õket. A többi... – lassan, nyomatékosan, gondterhelten mondta – Nos, az már az õ dolguk.

Február tizenkettedike volt a következõ nap. Már hajnalban talpon voltam. Kiadtam a parancsot, hogy tisztjeimnek vacsorát rendezzenek. Pompás lakomát. A palota pincéjébõl hozzák fel a legrégibb borokat. Szárnyast, lábasjószágot készítsenek elõ, mindent, ami ínyencfalat. Noha én nemcsak szóban, de ténylegesen is mindenkor a mértékletesség elvéhez tartottam magam, ezúttal úgy döntöttem, mindenben tékozló leszek.

Lóra ültem, és zászlóvivõm kíséretében bejártam az egész tábort. Hideg volt, megfagyott a leheletünk. Lovaink patája alatt dongott a fahíd, mikor átkeltünk a bal partra. Eleinte csak négyszemközt beszéltem az emberekkel, aztán csoportosan is, õszintén, kedélyesen, és így hamarosan tisztába jöttem az emberek hangulatával. A katonák készségesek irántam, de gyanakvóak Constantiusszal szemben. Egy hadseregben semmi sem maradhat titokban.

Mikor a petulans légióhoz érkeztem, mely kedvenc légióm, megálltam és nyomban körém gyûltek az emberek. Barátságos hangon, de tartózkodóan beszélgettünk. Egyszer csak elõlépett az egyik katona, és levelet tartott a kezében. Tisztelgett elõttem, és megszólított:

– Caesar, egyikünk sem tud olvasni... (erre nyomban kitört a nevetés, mert mindenki tudta, hogy ez hazugság. A petulans légiónak több mint fele írástudó.) Amikor ideérkeztünk, ezt a levelet találtuk a templom kapujára szögezve. – A közeli csontház felé mutatott: egy régi Vesta-templom volt, melyet a galileánusok átalakítottak. – Kérlek, Caesar, olvasd fel nekünk.

– Ha tudom – feleltem kedélyesen. – Ez latin szöveg és én ázsiai, meg görögfióka vagyok... – Ismét hangos derültség támadt, mert mindenki ismerte ezt a két csúfnevemet, amelyet rosszakaróim ragasztottak rám. Elkezdtem olvasni: “Petulans légió katonái, bennünket, akár a bûnözõket, a világ túlsó végére akarnak küldeni...” – Szünetet tartottam, mert a felkelõ nap halvány fénye egy pillanatra elvette látásomat, de ösztönösen is, mert segítségért mindig a Naphoz folyamodtam.

A katonák kiáltoztak: – Folytasd, Caesar!

Ismerték a levél tartalmát. Fejemet ráztam, és határozottan jelentettem:

– Ez árulás az Augustus ellen!

A levelet a földre dobtam, és a lovam patája alá került.

– Lehet, de nem ellened! – zúgták az emberek. Megsarkantyúztam lovamat, és zászlóvivõmmel együtt visszatértem a szigetre. A mai napig sem tudom, ki írta a levelet. “Jóakaróim” természetesen azzal vádoltak, hogy én magam írtam.

Alig múlt el dél, mikor tisztjeim megérkeztek a palotába. A nagy étkezõteremben fogadtam õket, melyet közben ünnepélyessé varázsoltak, örökzöld füzérekkel díszítették a falakat meg a gerendákat, körös-körül serpenyõkben parázs árasztotta a meleget. Eddigi pályafutásom során ez volt a legköltségesebb lakoma. Heléna betegsége miatt nem jelenhetett meg, s így magam fogadtam a meghívottakat. Decentius jobbomon ült, s állandóan szemmel tartott, én azonban sem nem mondtam, sem nem cselekedtem semmit, amit kifogásolhatott volna.

Mikor már tisztjeim a bor hatására emelkedett hangulatba kerültek, Decentius fülembe súgta: – Nos, itt az ideje, közöld velük, hogy egy hét múlva indulnak Keletre.

Még utoljára igyekeztem jobb belátásra bírni:

– Tribunus, áprilisra megérkeznek a légiók Britanniából. Ha bevárhatnánk õket...

– Caesar – felelt Decentius, ezúttal a kihívó hang helyett fortélyos ésszerûséghez folyamodva –, ha addig vársz, mindenki azt mondja majd rád, hogy a Britanniából érkezõ légiók kényszerítettek az Augustus iránti engedelmességre. Ha viszont most nyomban cselekszel, csak azt mondhatják, hogy a magad elhatározásából tetted, s valóban te vagy az úr Galliában. Egyben tanúságot teszel az Augustus iránti hûségedrõl is.

Kétségtelenül volt ebben némi igazság. Kelepcébe kerültem, s engedtem. Közöltem a tribunussal, hogy a lakoma végén bejelentem, amit kíván. Titkolt szándékot rejtegettem magamban? Nem hinném. De az ember életének döntõ pillanataiban rendszerint ösztönösen úgy cselekszik, hogy életét megmentse.

A lakoma folyamán egyre-másra felköszöntöttek az alacsonyabb rangú tisztek, ami egyenlõ az etikett megsértésével. Eutherius egyszer a fülembe súgta:

– Tisztában vagy vele, hogy felborult minden elõírás, ami az uralkodó Caesar asztalánál kötelezõ?

Elmosolyodtam. Mindig ezzel tréfálkoztunk egymás között. A “Caesar asztala” képletesen mindazt a megszorítást jelentette, amit Constantius rám kényszerített.

A lakoma végén néhány szót intéztem tisztjeimhez, akik emelkedett hangulatukban a lázadástól a csatába indulásig bármire képesek lettek volna. Kijelentettem, hogy eddig még soha nem találkoztam hozzájuk fogható kitûnõ katonákkal. Azt mondtam: elõször életemben irigylem Constantiust, mert most õ kerül abba a helyzetbe, hogy hadseregéhez tartoznak majd a világ legderekabb harcosai. Szavaimat halk moraj követte, de egyéb nem történt. Vigyáztam arra, hogy erõsebb indulatot ne keltsek bennük. Cselekvésre nem akartam feltüzelni õket.

Priscus: Egyelõre.

Elérzékenyült ölelkezésekkel ért véget a lakoma. Kikísértem tisztjeimet egészen a palotám elõtti térig. A fõbejárattól jobbra magas kõemelvény áll, amelyrõl a kiáltványokat szokták felolvasni. Én az emelvény lábánál álltam, s tisztjeim kissé imbolyogva körém gyülekeztek. Sorra búcsúzkodtam tõlük, kezet szorítva ezzel, azzal. S ekkor arra lettem figyelmes, hogy hatalmas tömeg gyûlt össze a teret környezõ árkádok alatt. Felismertek és felém közeledtek. Testõrségem kivont karddal gyûrût vont körülöttem. A tömeg azonban nem volt ellenséges, sõt nagyrészt asszonyokból és gyermekekbõl állt. Könyörögtek, ne küldjem férjüket messze földre, sõt az egyik asszony csecsemõjét tartotta magasba hangos jelképként:

– Ne küldd el az apját, Caesar! Mi lesz velünk nélküle?

Mások így kiáltoztak:

– Ígéretet tettél, Caesar! Megígérted, álld a szavadat!

Nem bírtam tovább hallgatni õket, megfordultam, s visszafelé indultam. A palota kapujában Decentiust találtam, beszélgetésbe mélyedve Gaudentius titkos ügynökkel. Bûntudatosan elhallgattak, amikor közeledtem feléjük:

– Régi barátom õ – mondta Decentius.

– Ebben biztos voltam – feleltem élesen, s a tömegre mutattam. – Halljátok, mit kiabálnak?

Decentius egy pillanatra indulatosan tekintett rám, azután a zsúfolt térre nézett.

– Hogyne, hogyne. Megszokott dolog ez minden provinciában. Az asszonyok mindig siránkoznak, ha a férfiak indulási parancsot kapnak. Ha annyi idõt töltöttél volna a hadseregben, mint én, rájuk se hederítenél.

– Sajnos, nekem nem könnyû. Éspedig azért, mert valóban ígéretet tettem...

Decentius azonban túl sokat hallott már errõl az ígéretrõl.

– Kedves, jó Caesar, – mondta nyájasan, mint apa a fiához –, ezek az asszonyok, amint a meleg idõ beáll, találnak új férfit maguknak. Hidd el, állatok csak, semmivel sem különbek.

Otthagytam a téren, s felmentem emeleti dolgozószobámba. Priscust, Oribasiust és Eutheriust hívattam magamhoz. Érkezésükre várva olvasni próbáltam, de nem tudtam odafigyelni. Akkor a padló kõkockáit kezdtem számolgatni. Fel-alá járkáltam, majd az ablakhoz léptem, kinyitottam, néztem a Szajnát, s felfrissített a hideg levegõ. Égett az arcom, mintha lázas volnék. Kezem is reszketett. Mélyen beszívtam a levegõt, számlálgattam a zajló vízen sodródó jégtáblákat, és Hélioszhoz fohászkodtam.

Eutherius érkezett elsõnek. Becsuktam az ablakot, s intettem, foglaljon helyet a karosszékemben; egyedül ez volt olyan méretû és szilárdságú, hogy befogadhatta és elbírta; más székek gyakran összetörtek alatta.

– Cselszövés az egész – jelentette ki. – Constantiusnak százezer fõnyi hadserege áll készenlétben Szíriában. A te galljaid ehhez képest nem sokat számítanak.

– Annál többet nekem, ha nincsenek mellettem.

– Nos, éppen errõl van szó, ezért beszélek cselszövésrõl. Constantius a vesztedet akarja.

Eutherius megdöbbentett. Barátaim és tanácsadóim között mindig õ volt az, aki folyvást óvatosságra intett. Az igazságosság híve volt, szerette a törvényes formákat és az államügyek békés intézését. Minden árulás távol állt tõle. De most szinte nem ismertem rá.

– Azt hiszed?

Eutherius bólintott, apró fekete szeme csillogott, mint az egyiptomi szobrok drágakõ-szeme.

– Nos, akkor mit tegyek?

Itt tartottunk, mikor Oribasius és Priscus is megérkezett. Hallották kérdésemet, s Eutherius helyett Oribasius adta meg a választ:

– Lázadj fel! – vágta rá nyomban.

Hélioszra, Mithraszra és védelmezõmre, Hermészre esküszöm, ez volt az elsõ áruló szó, mely nyíltan is elhangzott közöttünk. Mélységes hallgatás követte. Priscus súlyos dolgozóasztalom sarkán ült, Oribasius a szoba közepén állt, s nem vette le rólam a szemét. Priscushoz fordultam:

– Neked mi a véleményed?

– Mindent alaposan fontolóra kell venni. Megmaradhatsz Galliában a csapatok nélkül? Ha igen, mire készül Constantius? Elmozdít a helyedrõl? Vagy pedig annyira leköti Perzsia, hogy mással nem tud foglalkozni? Az a gyanúm – adta meg a választ saját kérdésére –, hogy sokáig nem hallasz majd Constantiusról. Vissza kell foglalnia Amidát, le kell gyõznie Szaport. Ez a feladat talán egész életére szól. Te pedig ezalatt a Nyugat ura vagy, s amint õ meghal, császár leszel.

Eutherius bólintott.

– Természetesen, ez az ésszerû álláspont. – Mosolyogva így folytatta: – Mindeddig én is ugyanezt mondtam. Csakhogy most sokkal súlyosabb a helyzet. Florentiust kihagytad a számításból. Ügynökeim jelentették, hogy teljhatalmat kapott Gallia fölött attól a pillanattól fogva, mihelyt a Caesar sereg nélkül marad. Ha pedig ez bekövetkezik, már semmi egyebet sem tehetünk, mint fejet hajtunk elõttük, õszintén szólva, én helyesebbnek tartom, ha most szállunk szembe velük, és nem várjuk be, míg Florentius megsemmisít bennünket.

Míg köztünk ez a beszélgetés folyt, ismét az ablakhoz léptem, és néztem a hideg télben narancs gömbként lehanyatló napot. A folyó két partján felvillantak az esti tüzek. Mit tegyek? Ebben a pillanatban valaki dörömbölt az ajtón. Bosszúsan nyitottam ki:

– Senki ne zavarjon most bennünket...

Decentius állt ott sápadtan, rémülten.

– Ezer bocsánat, Caesar – üdvözölt sebtében. – Nem is zavartalak volna, de hát itt vannak!

– Kik és hol?

– Hát nem hallod? – Decentius reszketett a félelemtõl, még a foga is vacogott. Elhallgattunk, és figyeltük a távolból beszûrõdõ hangokat: férfiak kiáltoztak, asszonyok jajgattak.

– Lázadás! – jelentette ki Oribasius, és az ablakhoz rohant. Onnan rendesen nem látni egyebet, mint a folyót meg a sziget csúcsát, de ha erõsen kihajol az ember, kivehetõ az északabbra épült fahíd. – A kelta légió katonái. Most jönnek át a szigetre.

Amint megjelentem barátom mellett az ablakban, közvetlen alattunk kitört a kiáltás:

– Caesar!

Kihajoltam: kivont karddal egy gyalogos alakulat állt ott. Barátságosan integettek felém, kiáltásuk azonban fenyegetõen hangzott:

– Ne engedd, hogy elvigyenek bennünket, Caesar! Itthon a helyünk!

Az egyik közkatona, szálas, szõke bajuszos, félszemû, vad kelta, felém lengette kardját, és sok csatában megtompult hangján ezt ordította:

– Ave Augustus! Ave Julianus Augustus !

A tömeg átvette a kiáltást, én pedig elhúzódtam az ablaktól. Decentius felém fordult:

– Ez árulás! Tartóztasd le õket!

Én azonban félretaszítottam, és rohantam a palotának abba a termébe, ahonnan az egész teret belátni. Az ablaktáblák résein kémleltem a helyzetet: a teret teljesen betöltötte a katonaság, de az emberek korántsem voltak részegek, mint kezdetben gyanítottam. Valóban lázadás tört ki.

A palota elõtt kivont karddal és elõreszegezett dárdával személyes testõrségem sorakozott fel, de a tömeg látszólag nem készült erõszakos cselekedetre. Sõt: nevemet kiáltozták, megjelenésemet követelték, hûségüket hangoztatták. Azután, mintha jeladásra történne... hiszen ki tudja, hogy kezdõdik ilyesmi, – én ebben is Hermész beavatkozását sejtem – kórusban kiáltozni kezdtek, elõbb egy csoport, utána egy másik, majd az egész tömeg:

– Augustus! Augustus! Julianus Augustus!

Elhúzódtam az ablaktól.

– Támadd meg õket – mondta Decentius. – Mutasd fel elõttük a császár képmását. Azzal nem mernek majd szembeszegülni.

– Négyszáz emberünk van a palotában – feleltem. – Kint a téren húszezernél is több. Még olyan tapasztalatlan katona sem vállal ilyen kockázatot, amilyen tapasztalatlannak te tartasz engem. Ami pedig a császári képmást illeti, megeshet, hogy darabokra zúzzák.

– Ez árulás! – jelentette ki újra Decentius, egyebet nem tudott mondani.

– Árulás – hagytam rá józanul, bár legszívesebben a csillagok állásából az égiek akaratának jelét kerestem volna. Decentius végre kirohant a szobából.

Egymásra néztünk. Ez a kiáltás: Augustus, olyan ütemesen ismétlõdött, amint a tenger hulláma veri a partot.

– Vállalnod kell – jelentette ki Eutherius.

– Te mondod ezt, aki mindig óvatosságra intettél?

Eutherius bólintott. Oribasius még erélyesebben sürgetett:

– Rajta! Nincs semmi veszteni valód.

Priscus óvatosságra intett:

– Engem, Caesar, csak a filozófia érdekel, politikához nem értek. Én a helyedben várnék.

– Ugyan mire? – fordult feléje méltatlankodva Oribasius.

– Hogy lássuk, mi történik – felelt Priscus kétértelmûen. – Jeladásra várnék.

Elfogadtam ezt a választ, olyan értelemben, amint Priscus gondolta, õ is megértett engem. Tisztában volt vele: míg nem érzem, hogy rajtam az ég áldása, addig nem tudok teljes erõmbõl cselekedni.

– Helyes – mondtam, s az ajtó felé intettem. – Oribasius, hívd az õrséget! Biztosítsd, hogy senki be ne tegye a lábát a palotába. Te pedig, Eutherius, tartsd szemmel barátunkat, a tribunust. Minden mozdulatát kísérd figyelemmel. Te pedig, Priscus, imádkozz értem. – Ezzel váltunk el egymástól.

Kint a folyosón feleségem egyik legbizalmasabb hölgye várakozott rám. Valósággal magánkívül volt az izgalomtól.

– Caesar, halomra gyilkolnak majd bennünket, senki sem marad életben!

Megragadtam a vállát, s addig ráztam, míg üsszekoceant a foga. Végül összeharapta a száját, s ettõl valamelyest megnyugodott. Ezek után közölte velem, hogy feleségem kéret magához.

Heléna gyéren világított hálószobájában elviselhetetlen volt a hõség. Gyengesége miatt áhította annyira a meleget. Sûrû tömjénillat töltötte be a helyiséget, de ezen is átütött az oszlásnak induló test édeskés szaga. Csak nehezen küzdöttem le magamban a viszolygást, valahányszor meglátogattam Helénát, és nagyon megvetendõnek tartottam magam emiatt.

Heléna ágyban feküdt, ágyterítõjén imádságos könyve. Ágya mellett Párizs püspöke állt, e nagyképû szemfényvesztõ, feleségem tanácsadója és bizalmas barátja. E szavakkal köszöntött:

– Úgy vélem, a Caesar négyszemközt óhajt szót váltani fenséges hitvesével...

– Helyesen vélted, püspök, így igaz.

A püspök visszavonult, és fényes selyemöltözéke úgy suhogott, mint ha egy egész körmenet haladt volna el.

Leültem Heléna ágya mellé, s megdöbbentem, mennyire lefogyott és megsápadt. Szeme a szokottnál sokkal nagyobbnak tûnt: általában így van, ha hirtelen lefogy valaki. A lámpafény még fokozta betegesen sárga arcszínét, s mégis valahogy vonzóbbnak tûnt betegségében, mint amilyennek egészségesen láttam. Talán azért, mert most nem emlékeztetett a szigorú állú, határozott Constantinusra. Most nõies volt, törékeny és szomorú. Lelkemet elöntötte a szeretet hulláma, megragadtam a kezét: forró volt a láztól és gyenge, mint a kismadár szárnya.

– Bocsánat, rosszul éreztem magam, nem vehettem részt a fogadáson... – kezdte.

Szavába vágtam. – Ennek semmi jelentõsége. Hogy érzed magad? A fájdalmak?

Szabad kezével végigsimított a hasán. – Sokkal jobban vagyok – felelt s nyilván hazudott. – Oribasius szinte mindennap új füvet talál számomra. Én pedig mindent beveszek. Meg is mondtam neki, vegyen társszerzõnek maga mellé, majd ha megírja az új enciklopédiáját.

Igyekeztem elfordítani szememet a hasáról, mely úgy domborodott a díszes takaró alatt, mintha a terhesség utolsó hónapjában járna. E pillanatban egyikünk sem szólt, de hallgatásunkat állandóan megtörte a téren ritmikusan felharsanó “Augustus” kiáltás. Heléna felém fordult.

– Ezt kiáltozzák már régóta.

Bólintottam. – Felháborodásukban. Mert a császár azt kívánja, hogy Perzsiában harcoljanak.

– Téged neveznek Augustusnak – mondta, s erõsen a szemembe nézett.

– Nem mondják komolyan.

– Nagyon is komolyan mondják. Téged kívánnak császáruknak.

– Nem voltam hajlandó megjelenni elõttük. Már besötétedett, nemsokára elkezdenek fázni, és akkor szépen hazamennek. Holnapra megjön az eszük, és azt teszik, ami a parancs. Sintula már el is indult, mint tudod. Tegnap indult útnak két légióval.

Gyorsan mondtam mondókámat, de Heléna nem hagyta, hogy eltérítsem a tárgytól.

– Elfogadod az ajánlatukat?

Haboztam. Nem tudtam, mit feleljek erre. Végül közömbös hangon ennyit mondtam:

– Ez árulás lenne.

– Az árulókból, ha sikeresek, nagy hazafiak lesznek. A trónbitorlókból pedig isteni császárok, ha az õ oldalukon áll a szerencse.

Ebbõl még mindig nem tudtam, milyen állásfoglalást kíván tõlem. Végül így válaszoltam:

– A császárokat nem néhány ezer katona ülteti trónra egy kis provinciai városban.

– Miért ne? Ha Isten akarata az, hogy felmelkedj, akkor így lesz, amint Isten akarja... bármelyikünk trónját is elveheti.

Elfordította tekintetét, és keze megint halálos betegségének helyét simogatta. – Elég ahhoz ennyi katona is, ha ezt a sorsot szánták neked.

– És mi a te kívánságod? Mit tegyek?

Elsõ ízben és egyetlen alkalommal tettem fel neki ilyen egyenes kérdést, mint ember az embernek. És semmit sem kívántam jobban, mint megtudni a véleményét.

– Még ma este? Nem tudom. Lehet, hogy nem ez az alkalmas pillanat, ezt neked kell eldöntened. Egyet azonban biztosan tudok: római császár leszel.

Szembenéztünk egymással, s mindegyikünk olyan vizsgálódva nézte a másik arcát, mintha új, sosem látott vonások lennének elõtte. Válaszoltam, éppolyan õszintén:

– Tudom. Voltak ilyen álmaim, és kaptam ilyen jeleket.

– Nos, aszerint cselekedj – jelentette ki, s annyi erõ volt a hangjában, hogy meglepõdtem.

– Most? És hitszegõ módon? Eláruljam a bátyádat?

– A bátyám és a felesége ölte meg két gyermekünket. Az én hûségem... unokaöcsém pártjára állt, aki egyben férjem is.

Mosolyogva mondta ezt “pártjára állt”, de nagy szeme ünnepélyes komolysággal tekintett rám.

– Különös... Mindig azt gondoltam, inkább a bátyáddal tartasz, mint velem.

– Így is volt. Egészen utolsó római látogatásomig. Tudod, Constantius a csecsemõ halála után ott akart tartani. Azt mondta, neked Galliában nehézségeid lesznek.

– Mégis visszajöttél.

– Vissza.

– S otthagytad kedvenc villádat?

– Attól váltam meg legnehezebben – felelte mosolyogva. Most Heléna az ablakra, illetve azon túl a városra mutatott:

– Nos, megkezdõdtek a beígért nehézségek. Döntened kell, mégpedig hamarosan.

– Úgy van – feleltem, s menni készültem.

– Decentius járt nálam – közölte váratlanul.

Ez meglepõ hír volt.

– Mikor? – kérdeztem.

– Néhány perccel azelõtt, hogy a tiszti fogadás elkezdõdött. Mindenáron rá akart venni, hogy térjek vissza Rómába. Azt ígérte, a gall légiók Milánóig kísérnek majd.

– Ravasz fickó.

– Az. Megmondtam, maradni kívánok. Ez nem tetszett neki. – Bágyadtan elmosolyodott. – Persze, ha akarnék, akkor sem tudnék utazni... többé.

– Ne mondj ilyent. Utazunk mi még Rómába együtt.

– Ez lenne a leghõbb óhajtásom. De minél hamarabb...

– Igyekszem minél hamarabb. Esküszöm.

Homlokon csókoltam, de közben visszatartottam a lélegzetem, hogy ne érezzem a halál leheletét. Teljes erejével átölelte a nyakamat, szinte görcsösen kapaszkodott belém, mintha gyötrelmében tenné, majd eleresztett.

– Milyen kár, hogy oly sokkal idõsebb vagyok nálad – suttogta.

Erre nem válaszoltam, csak megszorítottam búcsúzóul a kezét, s elmentem.

A várószobában a hölgyek között ismét összetalálkoztam a püspökkel.

– Jobban van a királyné, ugye, te is így látod, Caesar?

– Így – feleltem kurtán, s ezzel már szabadulni is akartam tõle, de neki még volt közlendõje számomra.

– Nagyon aggasztja ez a csõcselék odakint. Mint valamennyiünket. Félelmetes, amikor ennyire meglazul a fegyelem. Abban reménykedünk, hogy a Caesar kemény szóval hazaparancsolja a gyülevész népséget.

– A Caesar teljesíti a kötelességét. Ez a Caesar dolga.

Ezzel otthagytam, s kisiettem az elõcsarnokba. Szolgák futkostak ide-oda, mintha valamennyinek egyszerre sürgõs dolga akadt volna. Az ajtónállók helyükön maradtak, de õk sem a szokásos ünnepélyes komolysággal. Mikor a térre nézõ terem felé siettem, csaknem beleütköztem az oszlop mögött leselkedõ Gaudentiusba. Örömmel vettem észre rajta, mennyire fél.

– Caesar, Decentius tribunus kéri, hogy fogadd. A tanácsteteremben várakozik a többiekkel együtt. Be vagyunk kerítve, nincs menekvés...

– Közöld a tribnnussal, hogy most lefekszem. Reggel készséggel fogadom.

Mire az ügynök magához tért meglepetésébõl, már félúton voltam a lépcsõn hálószobám felé. Szobám elõtt a fõajtónállóval közöltem: nem jöhet hozzám senki, s csak abban az esetben zörgessenek be hozzám, ha támadás fenyegetné a palotát. Ezzel beléptem szobámba, s bereteszeltem az ajtót magam mögött.

Hosszú éjszaka volt ez: olvastam, imádkoztam, gondolkoztam. Soha életemben sem ez elõtt, sem ez után nem voltam így: nem tudtam, mitévõ legyek. Úgy éreztem, minden túl korai. Gyorsabban sodornak az események, mint ahogy ésszerûnek tartom. De adódik-e ismét ily kedvezõ alkalom? Hányszor esik meg, hogy a császárság valakinek csak úgy egyszerûen az ölébe hull? Mindannyian tudunk becsvágyó hadvezérekrõl, akik “népszerû” koronázást rendeztek maguknak. De az ilyen ünnepség ritkán esett meg az illetõ hadvezér aktív közremûködése nélkül. Bizonyos vagyok benne, még Július Caesar is pontosan megbeszélte barátjával, miként kínálja fel neki a koronát a nyilvánosság elõtt, mert maga is látni akarta a közhangulatot. És most nekem akarják nyújtani ezt a koronát, noha nem kértem.

Még mindig nem jutottam döntésre, mire elaludtam. S mint oly sokszor megesik az életben, az álom hozta meg az elhatározást, mit kell majd tennem. Consuli székemben ültem, senki sem volt a közelemben, mikor hirtelen megjelent valaki elõttem. A jelenség pontosan olyan volt, ahogy a régi köztársaság õrzõ szellemét képeken ábrázolni szokták, így szólt hozzám: “Régóta kísérem figyelemmel pályádat, Julianus, és hosszú ideje már magasabb polcra kívántalak emelni jelenlegi rangodnál. Te azonban minden kísérletemet elhárítottad. Ezúttal óva intelek. Most, mikor annyi ember szólít fel ugyanarra, amire én, örökre elhagylak, ha nem hallgatsz a szavamra. El ne felejtsd: ha most elmegyek, soha többé nem térek vissza."

Felriadtam. Kivert a hideg veríték, és kiugrottam az ágyból. Szobám idegennek és ijesztõnek tûnt, mint olyankor szokott, ha nagyon mély álomból ébred az ember. Álom volt ez, vagy valóság? Ablakot nyitottam, s a jeges levegõ magamhoz térített. Kihunyóban voltak a csillagok, és Kelet felõl sápadt fény derengett.

A tömeg még mindig nem oszlott el a térrõl, több helyen tábor tüzet gyújtottak, s idõnként kórusban felhangzott a kiáltás: Augustus! Most már határoztam. Személyes szolgámat hívtam, és bíbor öltözékemet kértem. Teljes díszben mentem fel az emeleti helyiségbe.

Azon az éjszakán, úgy látszik, kívülem nem aludt senki. Férfiak, asszonyok futkároztak a termekbõl ki-be meg a folyosókon, mint menedéket keresõ riadt egerek. A tanácsteremben együtt találtam mindenkit, Decentius mellett az én embereimet is. Amint beléptem, Eutherius szólalt meg elsõnek, s igyekezett megnyugtató színezetet adni a hangjának.

– Most minden a Caesar akarata szerint dõl el. Mi semmit sem tehetünk, ami befolyásolhatná...

– Helyes, így van – feleltem. Minden szem felém fordult. Decentius, aki borostás arcával gyûröttnek és megviseltnek látszott, izgatottan felém sietett, és kijelentette:

– Ennek csakis te vethetsz véget! Szólítsd fel õket, hogy engedelmeskedjenek az Augustus parancsának. A te szavadat megfogadják.

– Valóban az a szándékom, hogy most szólok hozzájuk. – Mosolyogva Eutherius felé fordultam. – Szeretném, ha feljönnétek velem az emelvényre... aki akar.

Decentius nem élt a megtisztelõ meghívással, barátaim azonban szívesen követtek. Együtt mentünk a palota fõkapujához.

– Készüljetek el mindenre. – súgtam oda nekik –, és ne lepõdjetek meg, bármit is mondok. – Odaintettem rémült testõreimet, hogy húzzák félre a reteszt, és tárják ki elõttünk a kaput.

Mély lélegzetet vettem, és megindultam az emelvény felé. A tömeg éljenzéssel fogadott. Gyorsan haladtam felfelé a lépcsõkön, kíséretem szorosan mögöttem. Személyi testõrségem kivont karddal elfoglalta helyét az emelvény körül. A tömeg visszahúzódott. Csendet intettem. Eltartott egy ideig, míg elült a moraj. Fegyelmezett hangon szólaltam meg:

– Ingerültek vagytok. Nem alaptalanul. Mellettetek vagyok, és megígérem, mindent megteszek, hogy kívánságotok teljesüljön. De nem lázadással. Ti hazátok földjét akarjátok védelmezni, és nem vállaljátok egy távoli ország távoli háborújának veszedelmeit, így lesz. Menjetek haza azzal az ígérettel, hogy egyiktek sem köteles szolgálatot teljesíteni az Alpok vonalán túl. Minden felelõsséget vállalok döntésemért. Megmagyarázom az Augustusnak, és tudom, hallgat a szavamra, mert megértõ és igazságos.

E beszéddel leróttam kötelezettségemet Constantius iránt. Eleget tettem a tisztességnek. De mi lesz ezután? Pillanatnyi csend következett, majd újra rákezdte a kórus:

– Augustus! Augustus!

De nem érték be ennyivel, becsmérelni kezdték Constantiust... sõt néhányan engem is gyengeségemért. A tömeg egyre közelebb nyomult az emelvényhez. Mozdulatlanul álltam, s a tér túloldalára néztem, ahol a házak felett szürkén és hidegen kezdett felvirradni a nappal.

Eutherius a fülembe súgta:

– El kell vállalnod, ha nem: megölnek.

Nem feleltem semmit, még vártam, bár tudtam, mi következik. Oly tisztán láttam mindent elõre, mint álmomban Róma szellemét. Mintha ez a reggel csak éjszakai álmom folytatása lenne.

Elõször is, amint a tömeg körülvette az emelvényt, szétszóródott a testõrségem. Egy katona felkapaszkodott társa vállára, és megragadta a karomat. Egy mozdulattal sem védekeztem. Majd... ismét, mintha kellemes álomban történne az egész, mikor tudja az ember, hogy nincs mitõl félnie... a tömeg közé zuhantam. Karok, vállak fogták fel esésem. És most már fülsiketítõen harsogott az ordítás:

– Augustus! Augustus l

Orrom megtelt a veríték és a fokhagyma szagával, miközben erõs karok lendítettek a magasba, mint valami áldozatot a nap felé.

A tömeg szeme láttára megragadott egy katona, szinte eszét vesztve izgalmában, és kardját szívemnek szegezve ordította:

– Vállald!

Arcába néztem, láttam a vörös ereket az orrán, leheletén éreztem a bort: ez az egyetlen pillantás egy hosszú élet ismeretségével felért. Utána pedig természetes, nyugodt hangon kijelentettem:

– Vállalom.

Eget verõ újjongás tört ki. Egy gyalogsági pajzsot tettek alám, és körülhordoztak a téren, mint valami gall vagy germán királyt. Így lettem hát Augustus, nem rómaiak tettek azzá, s nem is római, hanem barbár szokások szerint. Visszavittek az emelvényre. Ekkor valaki elkiáltotta magát, hogy korona kell a fejemre. Nekem azonban nem volt koronám. Ha lett volna, az nyilván már rég az életembe került volna. Ezt meg is mondtam a népnek.

– Akkor hozd el a feleségedét! – kiáltott egy lovaskatona. A nép ezt nevetéssel fogadta.

Attól tartottam, hogy életem nagy pillanata ünnepélyességét veszti, és sekélyes élcelõdéssé fajul. Nyomban válaszoltam:

– Nyilván nem olyan császár kell nektek, aki asszony ékszerével cicomázza magát.

Ez jól hatott. Majd elõlépett egy Marius nevû hoszzú katona, a petulansok zászlóvivõje, s felmászott az emelvényre. Mellén fémkarika lógott, ehhez szokta erõsítem annak a láncnak a végét, amelynek segítségével egyenesen tartotta a sasjelvényes zászlórudat. Kiakasztotta a karikát, majd magasan a fejem fölé tartotta, s elordította magát:

– Ave Julianus Augustus!

A tömeg átvette a kiáltást, mire Marius fejemre tette az ütött-kopott fémkarikát.

Elvégeztetett. Felemelt kézzel csendet intettem.

– Ünnepélyes döntést hoztatok a mai napon. Megígérem, amíg élek, nem lesz okotok megbánni választásotokat. – Hirtelen eszembe jutott, mi a szokás ilyen esetekben, s hozzátettem: – Minden katona öt aranypénzt és egy font ezüstöt kap. Az ég áldása kísérje a mai napot és azt, amit közösen vittünk véghez.

Azzal megindultam lefelé, az emelvény lépcsõin két fokot léptem egyszerre, annyira siettem be a palotába.