Izabella szavai a fáról meg a vasról túlságosan
pesszimisták voltak. A Swinesheadben őrzött kincsesládákban talált
egy kis aranykoronát, amely éppen illett egy asszony vagy egy
gyermek fejére.
A mérsékeltek és a királypártiak gyűjtést rendeztek a király
temetésére, majd egy másikat Henrik herceg javára. János testét
kizsigerelték, megtisztították, és a worcesteri katedrálisba
vitték, ahol aranybrokát köpenyt húztak rá, kesztyűs ujjait pedig
egy hitvány jogar meg egy egyszerű kard markolata köré fonták. A
dolog iróniája, hogy nem adtak rá magas sarkú cipőt, hanem
közönséges saruba bújtatták a lábát. Kegyes jámborsággal és talán
álruhaként a túlvilágra, szerzetescsuklyát húztak a
fejére.
Mindjárt a temetés után Devizesbe mentek a fiáért, és őrizet alatt
Gloucesterbe vitték. A felkelők vezére, FitzWalter még mindig a
közelben volt, vele együtt Lajos herceg is, így hát nem volt
vesztegetni való idő. Ha a gyermek Henriket nem koronázzák meg
minél hamarabb, lehet, hogy Lajos kikiáltja magát
királynak.
Gloucesterben az ifjú herceg éles, tiszta hangon válaszolt, amikor
William Marshal előbb lovaggá ütötte, majd Anglia királyává
koronázták. Egy harmadik, rövid szertartáson Pembroke hetvenéves
grófját az ország régensévé nevezték ki, és rábízták a hadsereget,
amely – remélhetőleg – visszaűzi Lajost a csatornán túlra, az
ostromgépek nélkül.
János halálhíre számtalan bárót csalt III. Henrik udvarába. Egyesek
foghegyről beszéltek vele, mások kijelentették, hogy csak az
apjával, Anglia szégyenével volt vitájuk, de vele, a gyermekkel
békecsókot akarnak váltani, és felajánlják szövetségüket.
Marshal, aki mindvégig a fiú mögött állt, és magában értékelte
Henrik viselkedését, elismerően hümmögött. Tudta, hogy fiatal
korában ő nem volt ilyen higgadt és udvarias, és János sem, így
Marshal azon kezdett tűnődni, hogy végül is nem volt-e igaza a
halott királynak, amikor hűtlenséggel vádolta a Sólymot. János maga
is épp elég fattyút nemzett, és Izabella királyné az egyik
legvonzóbb asszony volt az udvarban. Illetlen gondolat volt,
Marshal nem is tette soha szóvá. Mindazonáltal tagadhatatlan, hogy
az ifjú Henrik modorában semmi sem emlékeztetett a
farkasra.
A lázadók ugyan súlyos csapásokat szenvedtek el, de még mindig nem
voltak hajlandók meghátrálni. Decemberben, mit sem törődve az
időjárással, Lajos herceg bevette Hertford várát, és megfutamított
egy királypárti hadsereget. Az angol bárók gyakrabban váltottak
színt, mint lepedőt az ágyban, ezért Marshal felkereste barátját és
szomszédját, Gerard de Barrit. Együtt állították fel azt a hetven
lovagból és közel kétezer gyalogosból álló sereget, amelybe
vitézség, hazaszeretet és a lázadók megvetése alapján válogatták a
jelentkezőket. Elit egység lett belőle, Marshal – FitzWaltertól
kölcsönözve az ötletet – el is keresztelte a Jog és a Korona
hadseregének. Ő és a pocakos Gerard képezte ki a katonákat a télen.
Tavasszal aztán megbízható emberekre hagyta a királyt, és elindult,
hogy felkutassa a lázadókat.
Május 20-án, Lincolnnál találkozott a Jog és a Korona hadserege
Isten és az anyaszentegyház seregével. Lajos herceg máshol volt, de
FitzWalter a sereg élén lovagolt, akárcsak Marshal válogatott
csapata élén.
A Lincolnért folytatott csata majdnem egész nap tartott. A brutális
és energikus FitzWalter mindenütt ott volt, parancsokat üvöltött,
túlélte lova vesztét, és úgy forgatta a kétélű bárdot, mintha az
Oroszlánszívűnek képzelné magát.
A testes Gerard de Barri és a bicegő William Marshal szállt szembe
vele. De még mindig Marshal volt az, aki feladta a leckét. Ő is
elveszítette a lovát, gyalog ment tovább, hiszen a Jog és a Korona
hadseregét tudhatta maga mögött. Elszigetelte Robert FitzWaltert,
és ugyanúgy lefegyverezte, ahogy egykor a harcias Exouduni Ralfot,
aztán tovább bicegett, hogy párbajt vívjon egy francia bajnokkal,
Perche grófjával.
A francia a rossz lábán vágta meg Marshalt, de mivel az inak rég
elhaltak, a gróf talpon tudott maradni addig, míg át nem döfte
ellenfele torkát.
A lázadók eldobálták fegyvereiket, Anglia régense pedig – akit most
már Gerard de Barri támogatott – átvonszolta magát a réten, hogy
beszéljen FitzWalterral.
– Szép döfés volt – ismerte el FitzWalter. – Isten, úgy látszik,
éppen másfelé nézett.
– Szerintem nem – felelt zihálva Marshal. – Szerintem éppen azt
akarta, hogy okuljatok belőle. Bizonysága volt ez annak, amit
mondtam, te senkiházi. Ha ellenem támadsz, ne számíts sikerre. – A
vérveszteségtől fáradtan és betegen Gerardra pillantott. – Vigyétek
ezt az embert valami biztonságos börtönbe. És mondjátok meg francia
barátjának, hogy menjen haza.
Nemcsak Lajos herceg hagyta el az országot. Izabella királyné is
elment, miután rájött, hogy Anglia férfias udvarában nincs helye
egy király özvegyének. Visszatért Angouléme-be, harcolt, hogy újra
elismertesse tekintélyét a franciákkal és a szomszédos
hadvezérekkel, végül legyűrte megvetését is az iránt, aki
elveszítette őt, és felkereste Lusignani Hugh-t. Mi több, hozzáment
feleségül.
A Sólyom később hírnévre tett szert, nemcsak azzal, hogy egykor
Anglia királynéja volt, hanem hogy elküldte szolgáit, mérgezzék meg
Franciaország királyát. Az uralkodó szerencséjére – Fülöp Ágost
unokájáról van szó – a tervet felfedték, s a szolgákat felhúzták a
kapufélfára. A Sólyom öngyilkosságot kísérelt meg, de még ezzel is
kudarcot vallott. Matthew Paris úgy emlegeti művében, a
Chronica Majora-ban, hogy „inkább Jezabel volt, mint
Isabel”.
A foglyul ejtett FitzWalter megfogadta Marshal tanácsát, és
keresztes fogadalmat tett.
– Elkerülheted a börtönélet keserveit, te senkiházi, és talán a
lelkedet is megmentheted. Szeretsz harcolni, de hogy valami célod
is legyen, harcolj az iszlám ördögei ellen. Elengedünk, ha
külföldre mész, de addig nem fogadunk vissza, amíg el nem
felejtjük, milyen szerepet játszottál itthon. Most tehát dönts.
Magadra öltöd a keresztes vitézek gúnyáját, vagy itt rohadsz, ahogy
megérdemled?
– Elmegyek – mondta FitzWalter. – Nagyon valószínű, hogy mire
visszajövök, te már halott leszel.
– Nagyon valószínű – ismételte Marshal –, bár a szaracénok híresen
jó céllövők. Ki tudja, te senkiházi? Lehet, hogy soha nem jössz
vissza.
Az idegen herceg eltávozott. Az özvegy királyné hazament. A lázadó
keresztes háborúba vonult. Anglia végre fellélegzett, és várta,
hogy a gyermekkirályból mielőbb felnőtt legyen.
Ám Marshal ezt már nem érte meg. 1219 májusában megbetegedett, és
Reading közelében, cavershami udvarházában ágynak dőlt. Nem valami
váratlan nyavalya támadta meg, inkább az ereje hagyta el, és a
halál nagyon kíméletesen kopogtatott ajtaján.
Öt fiút és öt leányt nemzett, akik most valamennyien eljöttek, hogy
még egyszer lássák. De az öregember Williamnél, Richárdnál,
Gilbertnél, Walternál és Anselmnél, valamint Matildanal, Isabelnél,
Sybillánál, Eve-nél és Jeanne-nál is jobban vágyódott a felesége
után.
Isabel sietve jött, és mindvégig ott maradt, Marshal pedig
összeszedte erejét, hogy áttekinthessék mindazt, amit házasságuk
évei alatt cselekedtek, és hogy elmondhasson még egy-két
történetet, amit ugyan Isabel jó néhányszor hallott, de úgy tett,
mintha először hallaná.
Kicsit elkedvetlenítette az összegyűlteket, amikor Marshal a
legkisebb lánya miatt kezdett aggódni, mondván, hogy bárcsak
kevésbé szemtelen hűbérúrhoz ment volna feleségül. Ezen már nem
lehetett változtatni, de Marshal úgy rendelkezett, hogy lánya
kétszáz márka vigaszdíjat, valamint évi ötven márkát kapjon élete
végéig. Ragaszkodott hozzá, hogy ezt tartsa meg mindig magának,
nehogy a férje elfecsérelje.
A fél világ felkereste; idegenek, akik nem tudhatták, hogy beteg,
fiatalemberek, akik tőle akarták elnyerni a lovagi címet és
segítettek tartani a kardot, amellyel Marshal megérintette a
vállukat. Stephen Langton olyan gyakran eljött, ahányszor csak
tudott, Gerard de Barrit pedig úgy kellett rábeszélni, hogy néha
aludjon is egy kicsit.
Az ifjú Henrik király is megérkezett, és gyermekkezével megfogta az
öregember vállát. Ragaszkodott hozzá, hogy Marshal feküdjön vissza;
nem azért jött, mert gyámja hódolatát akarja fogadni. Gyönyörű
beszédet mondott, amelyben „a gyenge királyok vezetőjeként, idegen
hadseregek vezéreként és egy páratlan család atyjaként és
alapítójaként” emlegette a hadvezért.
– Soha nem volt ilyen emberünk, mint te – mondta Henrik –, soha.
Bárcsak uralkodónak születtél volna erre a tájra, Marshal
gróf.
Elpityeredett, és gyengéden élvezették, hogy a beteg magára
maradhasson Isabel de Clare-rel.
– Különös érzés – mondta Marshal a feleségének. – Nem fáj semmim,
de az erőm kezd elhagyni.
– Hallottam, mit mondott a király – suttogta Isabel. – Igaza volt.
– Gyorsan elfordult, szemét elfutotta a könny, Marshal pedig
felmordult: – Csókolj meg, belle amie
–, aztán még erősebben, már a halál torkában, felkiáltott: –
Utoljára! Ölelj meg!
Isabel előrehajolt, és a száján érezte férje ajkának utolsó
rezdülését. Legalábbis így hitte, amíg csak élt.
Jegyzetek:
1. Szajha... lotyó... mocskos fajzat... pusztasággá válnak ezek a hűbér-birtokok! (francia)
2. Nyilvánvaló, nem? (francia)
7. Eleonóra?... Ő az! Biztosan! Eleonóra! (francia)
11. Nyugodj meg, lovam, nyugodj meg. (francia)