GRAHAM SHELBY
A sátán széttörte láncát
Farkas a kertek alatt

(Tartalom)

A SÁTÁN SZÉTTÖRTE LÁNCÁT

Természetesen Sallie-nek,
továbbá
N. J. B.-nek, I. R. H.-nak és A. C. W.-nek

A fontosabb szereplők

II. HENRIK – Anglia királya

AQUITÁNIAI ELEONÓRA – II. Henrik felesége

OROSZLÁNSZÍVŰ RICHÁRD – II. Henrik és Eleonóra fia, később Anglia királya

JÁNOS – Richárd öccse

GEOFFREY FITZROY – II. Henrik törvénytelen fia

BERENGÁRIA – Navarra hercegnője

GLOUCESTERI HADWISA – János felesége

FÜLÖP ÁGOST – Franciaország királya

WILLIAM MARSHAL – később Pembroke grófja

ISABEL DE CLARE – William Marshal felesége

WILLIAM LONGCHAMP – Anglia kancellárja

RICHARD FITZRENIER – London főispánja

ROGER MALCHAT – Anglia tárnokmestere

RANULF GLANVILLE – Anglia főbírája

WILLIAM DES ROCHES – komtur

HENRIK – Németország császára

LIPÓT – Ausztria hercege

ELSŐ FEJEZET
HAJTÓVADÁSZAT
1189. június, július

Déltájt lobogó fáklyát markoló katonák indultak útnak, hogy lángba borítsák a város környékét. A fáklyásokat íjászok kísérték; a lángba tartották, majd a szélső épületekre lőtték szurkozott hegyű nyilaikat. A déli oldalon álló házak nemsokára szaporán égtek, s a füst függönyt vont apa és fia közé.
Le Mans fallal kerített városában II. Henrik, Anglia királya készült az ellenállásra. Ez azonban csak amolyan szókép, mivel a király sem állni, sem ülni nemigen tudott. Végbélsipolyban szenvedett, s a vérében keringő méreg megbénította a lábát.
Túl a gomolygó füstfüggönyön, egy mérföldnyire délre állt Henrik fia és ellensége, Plantagenet Richárd, Aquitánia hercege. Türelmetlen ember volt, de tudta: a tüzek – természetük szerint – előbb-utóbb lelohadnak. Nem kell sokáig várakoznia.
Az ellenfelek két órán át nem mozdultak, azután a szeszélyes szél irányt változtatott, visszafordult a város felé, és szikraesővel árasztotta el. Zsúptetők kaptak lángra és roskadtak össze, maguk alá temetve a tartógerendákat. Falak dőltek be vagy omlottak az utcára. Bennszorult állatok bőgtek, s a városkapuk megroggyantak forgópántjaikon. A király emberei olvastak a jelekből, óvatosan lóra emelték urukat, s elindultak vele észak felé, ki a városból.
Henrik apját Le Mans-ban temették el, ő maga pedig itt született, így hát különleges vonzalmat érzett a város iránt.
Most, hogy az elharapódzó lángok elűzték innen, összeszedte erejét, kesztyűs ujját a magasba lökte, és vénemberes átkot huhogott az ég felé: – Isten... ide hallgass... Te úgy látod jónak, hogy elűzz a városból, amelyet ezen a világon a legjobban szeretek... A városból, amelyben születtem és nevelkedtem... ahol apámat eltemették... azért teszed, hogy még jobban megalázz; semmi másért... de én megfizetek neked... az utolsó fillérig... Jegyezd meg a szavam... Elfordulsz tőlem ínségemben... jól van... akkor én elveszem tőled, amit a legjobban szeretsz az emberben... Megtagadom tőled a lelkemet... Tégy, amit akarsz, mert engem már elvesztettél...
És folytatta, míg csak úrrá nem lett rajta a kimerültség; kísérői közelebb húzódtak hozzá, hogy a nyeregben tartsák.
Egy óra múltán, amikor a város déli kapuja már elszenesedett, Plantagenet Richárd lovára kapott, s egy csapat élén átvágtatott a megfeketedett kapuboltozat alatt. Oly mohón kívánta a hajsza folytatását, hogy nem vett magához sem kardot, sem pajzsot. S hogy ezt a mulasztást olyan ember követte el, akit egy napon úgy ismer majd a világ, mint Oroszlánszívű Richárdot, a lovagság bajnokát, a Nyugat legnagyobb harcosát – ez jól érzékelteti, hogyan érzett Henrik király iránt a fia. Ha karddal meg nem ölheti, majd páncélos öklével sújtja földre, s azután csataménjének patái alá tiporja. Úgy bánik apjával, ahogyan megérdemli.
Mindkét oldalon voltak olyanok, akik úgy vélekedtek, hogy a dolgoknak nem kellett volna idáig fajulniok. A tragédia felé vezető száguldás megfékezhető lett volna, bár az arra vezető ösvényt már húsz évvel ezelőtt kitaposták.
Az idő tájt a tehetséges VII. Lajos uralkodott a francia királyságban. Megpróbált véget vetni az Anglia és Franciaország között dúló történelmi ellenségeskedésnek, s e célból pártfogolta lányának, Alais-nek és Henrik tizenkét éves fiának, Plantagenet Richárdnak eljegyzését. Az eljegyzés biztosította az angol uralmat Vexin, a Normandia északkeleti határán fekvő hatalmas terület, valamint Gisors kiterjedt hűbérbirtoka és vára fölött. Alais-t Angliába küldték, és Henrik király gondjaira bízták azzal a feltétellel, hogy tizennegyedik születésnapján Richárdhoz adja.
Tíz év múltán a lány még mindig csak várt, és az a szóbeszéd terjedt el, hogy Henriknek megtetszett a lány és megrontotta...
Igaz volt-e vagy sem, a hír felbőszítette a franciákat, és újra felélesztette a hagyományos ellenségeskedést. Ha igaz, úgy Anglia királya szörnyeteg, mert ugyan miféle ember az, aki felesküszik fia jövendőbelijének megoltalmazására, azután megtartja magának? Ha pedig nem igaz, akkor miért nem volt esküvő?
Alais már tizenkettedik éve élt az angol udvarban, amikor Lajos király meghalt, s a korona fiára, a hűvös és körültekintő Fülöp Ágostra szállt. Fülöpnek, mint Alais bátyjának, minden oka megvolt rá, hogy bosszút álljon a szerencsétlen lányért. Franciaország királyaként legalább ennyire el volt szánva arra is, hogy visszaűzi az angol uralkodót és csábítót a csatorna túlpartjára. A következő kilenc év során különféle terveket szőtt, s az Anjoubirodalom megbuktatásának szentelte minden erejét. Ezen idő alatt ráébredt, hogy leghatalmasabb szövetségesei magának Henriknek az édes fiai.
Fülöpnek sikerült meggyőznie Plantagenet Richárdot, hogy apja ki akarja semmizni az örökségből öccse, János javára. Nem ment könnyen, mert Richárd nem volt ostoba. De politikus sem volt, s Fülöp végül célt ért: hét hónappal ezelőtt a Mortain melletti Bonmoulins nevű faluban apa és fia szemtől szemben álltak egymással, és Richárd feltette azokat a kérdéseket, amelyeket Fülöp sugalmazott neki.
Hajlandó-e Henrik jóváhagyni Richárd és Alais azonnali házasságát és átengedni Richárdnak Vexint és Gisors-t?
Nem, nem hajlandó. Ha itt lesz az ideje, akkor majd igen; de most még nem.
Hajlandó-e Henrik utasítani báróit, hogy hűségesküt tegyenek Richárdnak mint az angol trón várományosának, ily módon biztosítva János kirekesztését?
Nem, amíg Richárd meg nem zabolázza harcias ösztöneit, és alkalmasnak nem mutatkozik a kormányzásra.
Hajlandó-e Henrik legalább a három legfontosabb külföldi angol birtok, Maine, Touraine és Anjou irányítását átengedni legidősebb fiának?
Újra csak: nem.
Fülöp elégedettségét palástolva, tenyerével felfelé előrenyújtotta kezét, Richárd pedig elébe térdepelt, és kezébe helyezte lefelé fordított tenyerét: a hűbéreskü mozdulatával illették egymást. Azután Richárd mély, érdes hangján, hogy apja is jól hallja, megesküdött, hogy megvédi Fülöpöt Normandia angol tartományaiban, Anjou-ban, Poitou-ban, Touraine-ben, Maine-ben, Berryben és minden hűbérbirtokán a csatorna innenső oldalán. Fülöp a maga részéről különféle várakat adományozott újdonsült vazallusának, azután a két férfi ellovagolt, sorsára hagyva Henriket.
Azóta nyílt háború folyt. Henrik szénája rosszul állt, de soha ilyen rosszul, mint most, amikor Isten, a szél és a tűz elűzték szülővárosából, s a kérlelhetetlen francia és a tulajdon fia vadásztak rá. Anglia királya ötvenhat éves volt, s összerándult, valahányszor vérző fekélye alatt zökkent egyet a nyereg.
A sietős visszavonulást Le Mans-ból Henrik legkedvesebb lovagja, William Marshal és annak hű társa, William des Roches irányította. Az első lovag sok tekintetben rendkívüli ember volt, nem utolsósorban azért, mert arca leginkább egy arabra emlékeztetett. Barna haja volt, barna szeme, éles metszésű orra, bőre a szabad levegőn cserződött. Negyvenhárom éves volt, s annyinak is látszott; minden férfin meglátszik a kora, ha élete lovagi tornák, hadjáratok, kemény vágták közt telik. Neve megjövendölte rangját, de erről ő még nem tudott. Hiúsága beérte annyival, hogy a világ Marshalként emlegeti s hogy ő Henrik király jobbkeze – sőt, e szomorú napokban ő a lába is.
Marshal bajtársa valamivel tekintélyesebb volt, már ami a pocakját illeti. De a pohos lovag nem rosszabb a karcsúnál; csak több láncszem kell a páncélingéhez.
Marshal és des Roches, kiknek arcát és köpönyegét most pernye borította, a Sarthe folyó keleti partja mentén vezették a beteg királyt. Henrik egyre nyögött, Istent kárhoztatta helyzetéért, de védelmezői nem törődtek handabandázásával. Fél kézzel mindketten a vállát markolták, így tartották a nyeregben.
Mögöttük ügetett a Henrik haderejének maradékát képező hétszáz lovag. A gyalogság lemaradt, képtelen volt lépést tartani a menekülő lovasokkal. De nem baj; a gyalogság feláldozható, fő, hogy a hátaslovak és a csatamének, a lovagok járművei megmeneküljenek.
Le Mans-tól északra két híd ívelt át a folyón. Az első állványhíd volt, otromba ökrös szekerek számára épült, a másik, néhány száz méterrel följebb, ívelt kőalkotmány, falai oly közel voltak egymáshoz, hogy lovasok csak libasorban kelhettek át rajta. Marshal egy pillanatig tétovázott, majd a fahídon át vezette a királyt a nyugati partra. A lovagok négyes-ötös sorokban követték. Amint az utolsó angol lovag is átért, Marshal és des Roches a becsületes Roger Malchat tárnokmester és mindenes gondjaira bízták Henriket, és meghagyták neki, hogy vezesse a királyt Fresnay-sur-Sarthe-ba.
– Kövesd a part menti utat – mondta Marshal –, Fresnay húsz mérföldre északra fekszik. Majd utolérünk benneteket. – Azzal des Roches karjára csapott, s a két férfi visszalovagolt a még remegő hídra. Mindketten tudták, mire gondol a másik; nem volt szükség szavakra.
Alattuk, az egy hete tartó szárazságtól leapadva, lagymatagon folydogált a Sarthe. De azért a partok meredeken zuhantak a vízbe, s az egyetlen gázló jó néhány mérföldnyire délnek húzódott Le Mans-tól. Ha a fahidat le lehetne rombolni, a kőhidat pedig megvédeni...
Marshal megfordult a nyeregben, kezét feje fölé emelte, és elbődült: – János, nagyuram! Ide, ha kedved tartja! – Várta, hogy a király legkisebb fia előbukkanjon a lovagok tömegéből, s mert János nem jelentkezett, des Roches-hoz fordult: – Láttad az átkeléskor?
– Nem; hajnal óta nem láttam – dörmögte des Roches. – Véleményem szerint nem nagy veszteség. – S azután, hogy Marshal összeráncolt homloka figyelmeztette, hozzátette: – Alighanem a barátaival van. Kiálts Belcourt-ért vagy Peter Cantonért. Azok mindig vele vannak.
Marshal így is tett, de eredménytelenül. Halkan káromkodva dél felé pillantott, az üldözőket kémlelve. A füstfüggöny eltakarta szeme elől a várost, de nem volt kétséges, hogy Richárd és emberei arra járnak valahol, meg Fülöp Ágost is a katonáival és mindazok a bárók meg lovagok, akiknek okuk van gyűlölni Henrik királyt. És persze a pénzért harcoló zsoldosok is, no meg a szokásos siserahad: markotányosok, rimák, martalócok és köpönyegforgatók, akik úgy felduzzasztják a hadseregek létszámát.
De hol van János?
Marshal újra kiáltott, ezúttal a húsz legközelebbi lovagért. Azok feldobogtak a hídra, és fejüket rázták a kérdésre. Néhányan azt felelték, amit des Roches: igen, látták Jánost a városban, Belcourt-ral és Cantonnal, de ez alig valamivel pirkadat után történt. Nem lehet, hogy a herceg előrelovagolt Fresnaybe apjával?
– Lehetséges – mondta Marshal –, de miért nem látta elmenni senki? – Ingerülten vállat vont, azután a hídra mutatott: – Az idő ellenünk dolgozik, nem várhatunk tovább. Ezt itt le kell rombolni. Vágjátok szét vagy gyújtsátok fel. Vagy tegyétek mindkettőt, nem vagyok válogatós. Fő, hogy használhatatlan legyen.
Des Roches kihajolt az oldalkorlát fölé. Pocakjára támaszkodva újra függőleges helyzetbe tornászta magát, úgy mondta: – Ezen az oldalon rengeteg a nád. Ezzel gyújtsátok fel. – Jelt adott a lovagoknak, hogy lássanak hozzá, és Marshalhoz léptetett. – Nem szabad túlságosan előreengednünk a királyt – mormogta – megfelelő kíséret nélkül. Amennyire tudjuk, a franciák már akár el is foglalhatták Fresnayt.
Marshal egyetértően dörmögött. – Akkor küldd előre a sereget. De tarts itt néhány embert. A másik híd áll, azt még meg kell védeni.
Visszatértek a nyugati partra, s egy tucatnyi kivétellel valamennyi lovast útnak indították. Húsz ember közben szorgalmasan munkálkodott a híd alatt, nádkötegeket halmoztak fel az állványzat tövében vagy karddal és szekercével vagdosták a gerendákat. Marshal leszállt a lováról, és lecsusszant oda, ahol az egyik lovag éppen az éledő tüzet szította. – Ha ezzel végeztél – mondta –, menj tovább Fresnaybe, és keresd meg a királyt. Ha már magához tért, mondd meg neki, hogy napszálltára nála leszek. Mondd meg Roger Malchat-nak is.
A lovag várt, míg a lángok fellobbantak, azután megkérdezte: – Mennyire súlyos a betegsége? Naponta halljuk, hogy meghalt, aztán hogy meggyógyult. Úgy látszik, senki sem tudja.
– Nyugalom – mondta Marshal –, sokunkat túl fog élni.
– Aztán elfordult, hátha kételyt tükröz az arca. Gondoskodással és megfelelő gyógyszerekkel Angliai Henrik minden további nélkül felépülhetett volna. Fekélye mély volt és rosszindulatú, de semmi esetre sem gyógyíthatatlan. A nyugati orvosok sokat tanultak keleti kollégáiktól, különösen azon sebek és tályogok kezelését illetően, amelyekre a keresztesek a legérzékenyebbek voltak. De nincs olyan orvos a világon, akár keresztény, akár muzulmán, aki meggyógyíthatna egy menekülőt. Henriknek mindenekelőtt pihenésre lett volna szüksége, időre, amit nem a nyeregben tölt. így azonban a sipoly folyamatosan mérgezte szervezetét, mintha csak rozsdás pengével sebezték volna meg.
A lovag a kovaköveket ütögette egymáshoz a második halom nád alatt. – Napszálltára nála leszel – visszhangozta.
– És addig?
– Ott, azon a kőpallón. Ha ti leromboljátok ezt a hidat, és mi tartani tudjuk a másikat... Ennyi valószínűleg elég. Alenconban segédcsapataink vannak. Richárd és Fülöp pedig kétszer is meggondolja, hogy megtámadja-e Normandiát. – Figyelte a férfit, amint újabb kötegeket lobbant lángra az égő náddal, és azt mondta: – Adj nekem is, én is meggyújtok néhányat. – Egy pillanat múltán figyelmeztető kiáltás harsant: – Vissza! Kész! –, és a lovagok ledübörögtek a hídról. Nem omlott le, de oldalra dőlt, a palánkok eltörtek, a gerendák egy része meghasadt. Az emberek vártak, míg a híd megállapodott, azután visszamentek és folytatták a munkát, míg a lángok belekaptak a fába.
Des Roches, aki kijelölte magát őrnek, most a part tetején állva Le Mans irányába mutatott. – Jönnek – mormogta. – Ha meg akarjuk állítani őket, jó lesz indulnunk, Marshal.
Ebben a pillanatban újabb gerendákat vágtak át, s a híd megcsavarodott, így járulva hozzá önnön pusztulásához. Az oldalkorlát kettéroppant, egy másik repedt palánk a folyóba hullott. Egy bátor lovas még mindig átkelhet, de csak ha a lova nagyon óvatos és nem fél a tűztől.
Marshal felmászott a partra, onnan szólt le a lovagnak, akivel együtt dolgozott: – Megyünk. Állítsd ide az egyik emberedet őrségbe. Lehet, hogy íjászok is vannak velük. – Búcsút intett, és a lovához sietett. Des Roches ezalatt összegyűjtötte a tizenkét lovagot, akik segítenek majd megvédeni a keskeny kőhidat. Amint Marshal lóra kapott, a csapat vágtázni kezdett északnak a folyó menti úton. Előttük sötét porfátyol függött a levegőben, az angol sereg útját jelölte. Marshal oldalt kanyarodott lovával és visszanézett; először a Le Mans fölötti füsttoronyra, majd a megcsavarodott hídra. Hirtelen szilánkokra hasadó fa ropogását hallotta és látta, amint a hídállványzat nyugati vége a lángokba omlik. A munkacsapat szaggatott örömkiáltásban tört ki, a lovagok egyenként megjelentek a part tetején.
Nem volt több tennivalójuk. Ezen a ponton néhány óráig lehetetlen átkelni a Sarthe-on. A lovagok csataménjeikhez rohantak, és harmadik csoportként ők is megindultak az úton.
Amikor vágtába fogott, hogy újra csatlakozzék des Roches-hoz, Marshal megengedett magának egy kedvetlen mosolyt. Az angolok, úgy látszik, szakértői a gyújtogatásnak, akár véletlenül teszik, akár szándékosan.
Az utóvédet a kőhíd nyugati végében hagyták, a vezérek pedig elhelyezkedtek a keleti parton. Hallották, hogy a munkacsapat elhalad mögöttük, azután a paták dobaja elhalt, s csak a rovarok zümmögése, a lovak horkantgatása meg a folyó halk locsogása hallatszott.
A két férfi öltözéke és fegyverzete egyforma volt. Mindketten térdig érő, láncszemekből álló páncélinget viseltek, egyszerű, makk formájú sisakkal. Des Roches fejfedőjére orrvédőt is szereltek, de Marshal még nem talált olyat, amelyik le ne hántolta volna csontos, horgas orrát. Mindketten lándzsát markoltak és tetején lekerekített, alul hegyes, hosszú pajzsot. Köpönyegüket átvetették vállukon, így kardjuk markolata szabadon maradt.
Koruk mindennapi harci öltözékét viselték. Az újdonságszámba menő lemezpáncélt, a láncra erősített, szegekkel kivert golyóbist vagy a vikingektől örökölt kétélű szekercét nem szívelték. Elégedettek voltak felszerelésükkel, megbízható páncéljukkal és halált osztó fegyvereikkel.
Csendben lovagoltak, des Roches mélyen elgondolkodott, Marshal pedig a vidéket pásztázta tekintetével. Északra hatalmas porfelhő kerekedett és oszlott el Henrik király, a hadsereg és a hídrombolók nyomában. Délen két füstpamacsot látott, a nagyobbikat a magasabban húzó légáramlatok formázták. Marshal hatalmasat sóhajtott, mintha csak a tüdejéből kiáramló levegő elfújhatná a visszavonulás képét.
A hang felébresztette álmodozásából des Roches-t, s az újonnan kerekedő, a várostól északra hömpölygő porfelhő irányába bólintott: – Jönnek. Fogadok, hogy Richárd is köztük van.
– Biztosra mégy – utasította el Marshal –, nem fogadok, mert rajtavesztenék. – Rövid imát mormolt, hallotta, hogy társa is ezt teszi, azután körülpillantott, hogy meggyőződjék, helyén-e az utóvéd. Ott voltak, s a tizenkettő közül az egyik már a hídon állt, készen rá, hogy előrejöjjön és helyettesítse az elsőként eleső vezért, bárki legyen is az. Némi vigaszt jelent, ha az ember tudja, hogy mögötte készenlétben áll a bosszúálló angyal.
Újra előrefordult, s figyelte a felbukkanó ellenséget. Negyvenvalahányan voltak, s amint megközelítették a hídfőt, szétszóródtak. Ha egy tömegben törnek előre, gyorsan legázolták volna Marshalt és des Roches-t. De vakította őket a por; vagy ötven méterre lehettek, amikor hátulról valaki rájuk üvöltött, hogy engedjenek utat. Úgy is tettek, és ketten előrelovagoltak soraikból, ki a porfelhőből.
Aquitániai Richárd és még valaki, sisakján tollforgóval.
Henrik király legidősebb fia, e hatalmas, széles vállú férfi egy teljes fejjel magasodott az átlagos termetűek fölé. Harmincegy évesen még mindig nem lépett az érett férfikorba, de már most is ő állott a figyelem középpontjában. Gyömbér – és fahéj szín haját ma sima, fazék forma sisak födte. Arcát, akárcsak Marshalékét, korom pettyezte, de meg sem kísérelte, hogy letörölje a foltokat. Ahogy előugratott a csoportból, széles vigyora elbizonytalanodott, majd elapadt, s elkeseredetten meghúzta a kantárszárat.
Richárd valószínűleg úgy gondolta, hogy a híd őrizetlen, s úgy döntött, átrobog rajta, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy a szűk kőkorlátok között lehorzsolná a térdét. Kérkedő virtuskodás volt ez, olyasmi, ami emlékezetesnek ígérkezett, s amit megbánt volna.
Marshal felmérte a távolságot, azután ménje oldalába vágta egyágú sarkantyúját. Lova előreszökkent, s Marshal odakiáltotta des Roches-nak: – A tollas a tiéd! – Hallotta a dünnyögő választ, s látta, amint a testes lovag előreszegzi lándzsáját, és Richárd társa felé vágtat. Des Roches-nak biztosabb és erősebb volt a keze: melle közepén találta a lovast. Lándzsája nyele szilánkokra tört, s a franciát – ha ugyan francia volt – kivetette a nyeregből. Marshal még látta bukását, de túl sok volt a dolga ahhoz, hogy figyelhessen.
Richárd tovább vágtatott előre, képtelen volt visszafogni csataménjét. Látta ellenfele szikár, arabos arcát, látta a lándzsahegyen és a pajzs fémszegélyén felszikrázó fényt, s ráébredt, hogy rohama megállíthatatlan.
Ami történt, nem tartott sokáig, de nyomot hagyott a történelemben. Ritkán fordult elő Richárd herceg életében, hogy félt, vagy hogy az elővigyázatosságot választotta. De ez e ritka alkalmak egyike volt.
Még mindig azon igyekezve, hogy lovát megállásra bírja, kedves káromkodását üvöltötte: – Az istenfáját! Meg ne ölj! Fegyvertelen vagyok, nem látod?... Fegyvertelen vagyok!
Marshalnak kevés ideje maradt a cselekvésre. Az összeütközés elkerülhetetlen volt, így kellett lennie, mivel ezt a harcmodort senki nem ismerte jobban nála, Európa lovagi tornáinak bajnokánál. De arra még jutott ideje, hogy meglazítsa szorítását a lándzsa nyelén és lejjebb helyezze a célpontot, a mellkasról a ló szügyére. Azután a lándzsa eltört és kiszakadt Marshal kezéből. Érezte, hogy teste meghajlik az összeütközés erejétől, és baljával oldalt rántotta csataménjét. Eközben látta, amint Richárd lova megbotlik és leveti lovasát. Por szállt föl Marshal lovának patái, Richárd sebzett ménje és Aquitania hercegének elnyúlt teste alól.
A győző alig háromölnyire az ellenséges lovagoktól fékezte meg lovát. De nem volt mitől félnie, mert azok mintha csak a nyereghez ragadtak volna, szájuk elnyílt, akár a tátika. Még eltartott néhány pillanatig, míg elhitték, amit láttak.
Marshal körbejáratta lovát, és lenézett bukott ellenfelére. Idejét sem tudta, mikor volt utoljára ilyen dühös. Maga Aquitániai Richárd, Fülöp Ágost után a legfőbb esküdt ellensége hívja ki... s azután közli vele, hogy otthon felejtette a fegyvereit... és békéért kiált!
Isten az égben, hát ez azt hitte, hogy csak játszanak?
Arca felfúvódott a haragtól. – Ne nyugtalankodj, uram – vicsorogta –, nem öllek meg. Az az ördög dolga, és nyugodtan rá lehet bízni. – Lova még mindig a földet kapálta, és a por elrejtette Richárd arckifejezését. Nem baj, gondolta Marshal, nem kell látnom. Tudja, hogy legyőzték.
Utolsó pillantást vetve az ellenséges lovagokra, visszaügetett a hídhoz, hogy csatlakozzék des Roches-hoz. Mint minden efféle összecsapás után, szemük tágra nyílt és reszkettek. Az ember nem dudorászik gondtalanul, ha csak az imént kockáztatta, hogy lándzsát kap a torkába. Valóban, des Roches-nak nem okozott nehézséget, hogy néma maradjon és időt hagyjon barátjának, míg lecsillapodik. Tudta, milyen közel járt hozzá Marshal, hogy levágja Richárd herceget, és átérezte, mekkora erőfeszítésébe került, hogy mégse tegye meg. Ha nem olyan becsületes... Ha reflexei nem oly gyorsak... Ha elméjét ital borítja el, vagy bosszú mérgezi... Ha Henrik király kegyére pályázik... Krisztusra és az ő angyalaira, hát nem szerencsés Richárd?!
Újra hallgatagon ültek, várták az ellenség rohamát vagy nyilait. Mindketten kimerültek, de des Roches erőt vett magán, és intett az utóvédnek, hogy hozzanak új lándzsákat. A hídon álló lovas át is ügetett a fegyverekkel, és elmormolta, mennyire csodálja őket. De aztán megpillantotta Marshal arckifejezését, és sietve visszavonult.
Néhány pillanattal később újabb porfelhő szállt föl Le Mans-ból Fülöp Ágost nyomában. A keskeny arcú király megtorpant, felállt a kengyelben, úgy kérdezte, mi történt. Most már a tátogó lovagok is megtalálták hangjukat, s Richárdot is látni lehetett, amint zúzott karjával integet és fenyegető mozdulatokat tesz, mintha csak újra neki akarna vágni. Végül Fülöp megnyugtatta valahogy, s az ellenség félrehúzódott. Marshal kíváncsi volt, vajon a francia gyakorlatiasság vagy az angol józan ész kerekedett-e fölül.
A király, a hadsereg, a munkacsapat és a hátvéd Fresnayben egyesült újra. Marshal, des Roches és a tizenkét lovag napnyugtáig a hídnál maradt, de az ellenség nem kísérelte meg, hogy kierőszakolja az átkelést. Amikor utoljára látták őket a halványuló fényben, még mindig a keleti parton álltak, fél mérföldnyire a hídtól.
Fresnayben a király mély álomba zuhant. Bevitték az apró várba, s ágyat vetettek neki a földszinti teremben. A vár csak egy maroknyi vendéget fogadhatott be, így hát a hétszáz lovag bekvártélyozta magát a környező falvakba. A sátrakat sorsukra hagyták Le Mans-ban a gyalogsággal és a személyes poggyász legnagyobb részével együtt. Henrik hívei most már nemcsak fáradtak és éhesek voltak, hanem mindössze annyi ruhájuk maradt, amit a testükön viseltek és annyi pénzük, amennyit maguknál hordtak.
Átérezvén helyzetük tarthatatlan voltát, az éjszaka leple alatt jó néhányan megszöktek, egyesek visszatértek birtokukra, mások pedig Le Mans-ba mentek, hogy felajánlják szolgálataikat az ellenségnek. Fülöp Ágost egész éjjel ébren maradt, hogy üdvözölje a szökevényeket, mialatt Richárd emlékeztetőül egy ív pergamenre jegyezte a nevüket.
Másnap reggel, június tizenötödikén Henrik magához tért, s képességei teljes birtokában hívatta rangidős báróit. Megismerkedve terveivel, mindnyájan azt kívánták, bár tovább aludt volna.
A fájdalom gyötörte király visszautasította érveiket, s ragaszkodott hozzá, hogy délnek induljanak, ősi tartománya, Anjou felé. Marshal és a többiek emlékezetébe idézték, hogy hadereje Normandiában van, északon, ahol erődítmények védik s ahol friss csapatokat toborozhat.
– Felség, Alençonban több az emberünk, mint itt. Ha értük küldünk és az itteniekért, visszaszoríthatjuk az ellenséget Touraine-be. Alenconban tekintélyes fegyverkészletet halmoztunk fel. Még ostromszerek is vannak raktáron; kőhajító és falbontó gépek, ostromtornyok és aknászfelszerelés, minden, amire szükségünk lehet.
De Henriket nem lehetett megingatni. Esztelen makacsságával kiadta a parancsot két rangidős lovagnak: vezessék a visszavonuló hadsereget Alenconba és hagyjanak hátra a számára hetvenfőnyi kíséretet. Ez majd biztonságban Anjou-ba viszi. Szavai közt hosszú szünetekkel suttogta: – Minél kisebb a királyi kíséret, annál kisebb a veszély, hogy felfedezik... Marshal, te velem maradsz... és te, des Roches... kevés emberben bízhatom mostanában...
Valószínűleg a bárókra gondolt, akik megszöktek az éjjel, vagy fiára és ellenségére, Plantagenet Richárdra, esetleg kedvencére, az eltűnt Jánosra. Akárki járt is a fejében – s választéka bőven akadt –, Marshal egy pillantást váltott des Roches-sal, és így szólt: – Tudod, hogy mi veled vagyunk, felség.
Henrik jóváhagyólag pillogott, azután ezt krákogta: – Induljatok, urak... Normandia az utolsó biztos birtokom a víz innenső partján... nem tudnám kiheverni, ha elveszne... – A hadvezérek sorban kiléptek a teremből, s a király begörbített ujjával magához intette Marshalt. – Tégy nekem egy szívességet... Hozd ide az orvosaimat... megint vérzem – suttogta.
Ettől kezdve szökevényekké váltak saját földjükön. A hadsereg zöme hátramaradt Alenconban, így a király kísérete nem haladhatott az ismert utakon, sem a nyílt mezőn, sem világosban. Éjszakánként erdei csapásokon bolyongtak dél felé, kétszáz mérföldet tettek meg egy hét alatt. Nem fogták el őket, de Henrik állapota folyamatosan romlott.
Amint beértek Chinon sziklával övezett várába a Vienne északi partján, Marshal nyomban tanácskozni kezdett des Roches-sal és Roger Malchat-val. A mogorva, kopasz tárnokmester felelősséget vállalt az élelemért és a tűzifáért, des Roches pedig hozzálátott, hogy újra feltöltse a fegyverraktárt kézi és számszeríjhoz való nyilakkal, eceteskorsókkal, kátrányos és folyami homokot tartalmazó hordókkal. Amikor szükséges, a kátrányt üstökben felmelegítik, bőrzacskókba töltik, s a zacskók nyakára hosszú, szurkozott csepűszálakat erősítenek. A csepűt meggyújtják, és a zacskót lehajítják a sáncról. Legtöbbször felhasad az ütődéstől, s az égő massza rátapad mindenre, amihez csak hozzáér. Az ecet és a homok pedig azért kell, hogy elfojtsa az ellenséges gyújtóbombák tüzét.
A számlálás kiderítette, hogy Chinon falai között még nyolcvannál is kevesebb épkézláb ember tartózkodik, közöttük papok, írnokok, kertészek és inasok. Henrik király kísérete megkétszerezte a létszámot, de a vár védőőrsége még így is veszélyesen kicsi volt. A tornyokban hárman őrködtek hat helyett, a falakon oly ritkán álltak őrszemek, hogy kis híján kikerültek egymás hallótávolságából. A lovagokat is be kellett osztani őrjáratokba a falakra, akárha közemberek volnának, a vezérek pedig arra adták fejüket, hogy hordókat raktak gúlába, s élelmiszert cipeltek az öregtorony alatti gabonaverembe. Három nappal Chinon-ba érkezésük után váratlanul megjelentek Fülöp és Richárd követei. Henrik király túl beteg volt ahhoz, hogy fogadhassa a követeket, így hát Marshal elé vezették őket. Marshalt aggasztotta, hogy az ellenség ilyen hamar értesült Henrik hollétéről, mert ez lehetetlenné tette a további harcot. Fülöp nem küldene követeket, ha még nem zárta volna körül Chinont, így hát a céljuk elég nyilvánvaló: azért jöttek, hogy Henriket megadásra bírják.
A rangidős követ Marshal tudtára adta, hogy Henriket, Anglia királyát meghívják pénteken, június harmincadikán Azay-le-Rideau-ba, Chinontól néhány mérföldnyire északkeletre, hogy részt vegyen egy konferencián. Remélhetőleg aláírják a békeszerződést, s a családi viszály véget ér. Mindazonáltal, ha Henrik visszautasítaná a meghívást, Fülöp és Richárd azonnal ostrom alá veszi Tours-nak, Touraine fővárosának fellegvárát. Franciaország királya és Aquitánia hercege remélik, hogy Angliai Henrik cselekedeteit közmondásos bölcsessége fogja vezérelni, és várják válaszát.
A futár befejezte a felolvasást, Marshal pedig értetlenül bámult rá. – És a feltételek? Megtudhatnánk, miről fognak tárgyalni?
– Ha Henrik király megjelenik, megtudja valamennyi feltételt.
– Értem. Ez esetben, amint a király végzett más, ennél fontosabb államügyeivel, megtudod válaszát. – Biccentett, s az őrök lovukhoz vezették a követeket.
Természetesen nem volt kérdéses, hogy Henrik részt vesz-e a konferencián. A menekülés Fresnayből súlyosbította betegségét, s több vért vesztett, mint amennyit szervezete pótolni tudott volna. Magas láza volt, s a bőre lassanként bíborszín árnyalatot öltött. Marshal eltitkolta a valóságot a küldöttek elől. A tényállást az orvosok ismerték be utoljára, mivel a becsületük forgott kockán, de maguk közt egyetértettek: a király haldoklik.
A chinoni vezérek 29-e délutánjáig vártak, azután ők is beletörődtek, hogy nem leplezhetik tovább a király állapotát. Üzentek Fülöpnek, és megkérték, halassza el a konferenciát, amíg Henrik visszanyeri erejét.
Fülöp válaszát Richárd ellenjegyezte.
Úgy látjuk; hogy Henrik, Isten kegyelméből Anglia királya, Normandia hercege, Anjou grófja, megkísérli alábecsülni az összebékülésre tett kísérleteinket, s erejének teljes latba vetésével arra törekszik, hogy meghosszabbítsa e boldogtalan háborút. Nem hihetjük, hogy Henrik, ki nem sokkal ezelőtt fáradságos utat tett meg Fresnayből, most oly rosszul lenne, hogy nem találkozhat azokkal, akiknek követelésük van vele szemben. Hisszük, hogy Henrik nem vesztette el a csaták iránti szeretetét. Ezért hát folytatjuk támadásunkat, és Isten nevében diadalmaskodunk ellenségeinken.
Marshal elkeseredett erőfeszítéseket tett, hogy gátat vessen az ellenségeskedésnek. Meghagyta a király egyik orvosának, hogy keresse fel Richárd herceget, és győzze meg apja állapotának súlyos voltáról. – Azt sem bánom, ha a franciák felbátorodnak a hír hallatán, csak Richárd tisztába jöjjön a valósággal. Tudasd vele az igazságot, hogy Henrik haldoklik. Hívd el, győződjék meg róla saját szemével, ha kívánja. Ha eljön, a halálos ágynál fognak kibékülni.
Az orvos átadta az üzenetet, Richárd azonban ravasz hazudozónak és sarlatánnak nevezte. – Az istenfáját! – bömbölte. – Ismerem én az apámat! Soha nem ül, ha állhat, és nem sétál, ha futhat. Szimulál! És ha te ezt nem veszed észre, csak azt bizonyítja, hogy mily kevéssé érted a mesterséged. A páciensed, Henrik, Anglia királya nem csapdába esett mókus! Szíjból van a csontja!
Richárd imádott üvöltözni. Ilyenkor kitágult a tüdeje, és kiszínesedett az arca. – Ide hallgass – folytatta –, ha felajánlanék neki egy szüzet, akit meggyalázhat, egy olyanfélét, mint a szerencsétlen Alais, vagy beleegyeznék, hogy az a savóképű öcsém örökölje a trónt, Henrik futva jönne. Most visszamész, és megmondod neki, hogy van nálam egy ilyen lány. Mondd meg, hogy melegen tartom Azayben, mindössze érte kell jönnie. Várjuk érkezését!
A kísérő lovagok nyerítve nevettek, ajándékba adott szüzekről és asszonyokról faragtak tréfákat. Akkor még nem tudták, hogy az élcelődés hátterében mi áll: Oroszlánszívű Richárd nem a nőkért bolondult.
Néhány nap múltán Chinon védői megtudták, hogy Tours behódolt a franciáknak. Ez Le Mans-nal s a keletre fekvő valamennyi angol területtel együtt nagy fölényt biztosított Fülöpnek és Richárdnak. Újra tárgyalni hívták Henriket. Ha ismét visszautasítja őket, ostrom alá veszik Chinont, és hadjáratot indítanak egész Normandia, Anjou és Touraine ellen. A lány még mindig vár, tették hozzá, és viszket a vágytól.
Marshal, des Roches és a tar fejű Malchat megvitatták a helyzetet bajtársaikkal. Végül egyetértettek abban, hogy a külföldi angol tartományok érdekében Henriket a találkozóhelyre kell vezetni vagy vinni. Súlyos döntés volt, mert a vezérek tudták: bármilyen újabb mozgatás megölheti a nagybeteget. De ha Chinonban maradnak és hagyják lerohanni a hatalmas Anjou-területeket...
Nem, még a király élete sem ér föl ilyen pompás birodalommal.
A konferencia időpontját július 4-ében állapították meg, helyszínét egy Ballan nevű faluban, Azay és Tours között. Barátságtalan, esőre hajló idő volt, mennydörgés visszhangzott végig a folyó völgyén. Hamarosan eső permetezte a lovasokat, és Henriket baldachinos hordszékbe emelték át lováról. Aprónak és jelentéktelennek tűnt, inkább valami babára emlékeztetett, mint uralkodóra. Marshal és Malchat mellette lovagoltak, és elrejtették fájdalmukat a siránkozó hang hallatán.
– Ó, Isten! Uraim, ez a fájdalom elviselhetetlen... végigkúszik bennem, rajtam... Érzem a lábam fejében, a lábam szárában... Most meg ott van mindenütt, a szívemet marcangolja... Mondom néktek, nincsen testem, sem agyam, sem... Ott vagyunk-e már?... János... Velünk jött ma?... Uuuuh, Krisztus! Megfojt... Belül...
Malchat utasította a négy katonát, akik a folyó menti ösvényen a hordszéket vitték, hogy lassítsák lépteiket. Miért siettetnék a királyt a halálba? Közben Marshal lehajolt hozzá, hogy megnyugtassa. – A fiad, János, jól van, nagyuram. Jó néhányszor meglátogatott az elmúlt napokban, de megkérték, hogy ne zavarja nyugalmadat. Valahol mögöttünk jár, nem lehet túl messze... – Elkapta Malchat oldalpillantását, megrántotta a kantárszárat, és előreengedte Henrik gyaloghintóját.
Válaszul a tárnokmester kimondatlan kérdésére bólintott. – Igen, hazugság és folytatni is fogom. Az Isten szerelmére, mi mást mondhatnék neki? Hogy János Le Mans-ban megszökött tőlünk, és azóta senki sem látta? Ki vele, Malchat! Ha kitalálsz valami jobb történetet...
– Csillapodj, Marshal. Téged senki nem vádol. Én legalább annyira szeretném megtalálni, mint te. És ha előkerül, ugyancsak kíváncsi leszek a magyarázatára, hogy hol volt, amikor az apjának a legnagyobb szüksége volt rá. – Az eső áztatta hordszékre pillantott, azután ismét Marshalra. – Van valami elképzelésed?
– Semmi. Amikor elkezdődött a gyújtogatás, még Le Mans-ban volt, és amikor eljöttünk, eltűnt. Lehet, hogy kelet felé menekült, vagy elevenen megégett valami szajha ágyában, nem tudom. De alig hiszem, hogy csapdába esett volna. A többiek, Belcourt és Peter Canton talán, de János herceg nem. Túl síkos ahhoz, hogy a halál megragadhassa. Most még az. De – fontolgatta – a király úgy tudja, hogy itt van és egészséges. Egy édesgyermek, aki a halálát kívánja, bőven elég az embernek. Nem gondolod?
Malchat gyorsan rábólintott, és elkapta firtató tekintetét. Mindazonáltal a hazugság, úgy látszik, kielégítette a gyötrődő királyt. A szomorú csapat továbbhaladt Ballan felé, ahol a felderítők jelentése szerint a mezőn, egy magányos tölgyfa tövében Fülöp és Richárd már várta őket. Négy – vagy ötszáz főnyi sereg sorakozott a hátuk mögött, és még néhány százan álltak Tours falai alatt.
A testes des Roches méltatlankodva ingatta fejét, amint kivezette a mezőre az angolok csapatát. Mit gondol Fülöp? Mit képzel Richárd? Egy hadsereg a haldokló királlyal s egy maroknyi lovassal szemben! Uramisten, kötésig ér a gyanakvás!
Henrik hamarosan magához tért, és ragaszkodott hozzá, hogy nyeregbe emeljék. – Lehet, hogy beteg vagyok, de tehetetlen, az nem... Ez a te dolgod, Marshal... Ültess a lovamra!... Gondolod, hogy fekve maradnék, amikor találkozom velük?
Kiemelték a hordszékből, ő pedig páncélkesztyűjének csuklóját harapdálta; a mozgás felkavarta mérgezett vérét. Közel járt az ájuláshoz, amikor végül a párnázott nyeregbe ültették és előrevezették a mezőn. Tábori koronáját viselte – egyszerű, sisakjához kovácsolt ezüstkoronát – és nyusztprémmel szegélyezett bíbor köpönyeget. Vörös, jellegzetesen Plantagenet haja előgöndörödött sisakjának pereme alól. Esőcseppek hullottak a korona vájataiba és csöppentek a szőrmegallérra.
Amikor a király elkészült, Roger Malchat, Marshal és des Roches felé bólintott. Azok a magányos tölgyhöz kísérték Henriket. Az angol lovasok a mező peremén maradtak, mintha nem akarnák megkockáztatni a francia hadsereg gúnyolódását.
A keskeny arcú Fülöp Ágost közeledett feléjük, homlokán az örökös ránc csak elmélyült, amint megpillantotta Henrik sápadtságát. Nyilvánvalóan felizgatta ellenségének állapota. Kikapcsolta saját köpönyegét, összehajtotta, és felajánlotta az Anjou párnájául. – Szállj le a lóról, helyezd magad kényelembe – mondta –, szavamra, királyi testvérem, nem tudtam, hogy idáig jutottál.
– Pedig közölték veled – mondta Marshal, de Fülöp elfordult, és fojtottan Richárdra mordult. – Szóval szimulál, mi? Futva megy, ha egy nő int neki, mi? Ismered az apádat, nem ezt mondtad?
Richárd vállat vont súlyos ezüst sodronyingében, de mielőtt válaszolhatott volna, Henrik felcsattant: – Tartsd meg a köpenyedet! Anglia nem kuporodik Franciaország lábához soha! Én vagyok a jog szerinti uralkodó, és nem mondok le!
A tárnokmester megérintette a karját, hogy megnyugtassa, de Henrik elhúzódott, s arca eltorzult a fájdalomtól. – Nos – mondta fintorogva. – Ti hívtatok ide. És miért? Hogy meghallgassam a feltételeiteket. Hát tessék, olvassátok, uraim, olvassátok! – Testét büszkeség pöffesztette és fájdalom aszalta. Bal lába önkéntelenül rángatózni kezdett. Szívszaggató látvány volt, de mikor Marshal Richárdra pillantott, hogy lássa, hogyan hat rá apja állapota, pusztán annak a férfinak dühödt tekintetével találkozott, akit kivetett a nyeregből. Az Oroszlánszívű arckifejezése az esőben is tiszta és jól kivehető maradt: „Ha ennek itt vége, nekünk még elszámolnivalónk van egymással.”
Marshal kísértést érzett, hogy viszonozza a látványos vállvonogatást, de azután úgy döntött, mégsem teszi. Éneikül is épp elég ellenségességet tapasztalt maga körül.
Franciaország királya igyekezett könnyíteni ellensége helyzetén, most azonban elfordította tekintetét, és magához intette főkancellárját. Az elősietett a fa gyér fedezékéből, csúszkálva egyensúlyozott a nedves talajon, megvárta Fülöp biccentését, majd hangosan felolvasta a gondosan előkészített okmányt. Hosszadalmas volt, formaságokkal zsúfolt, pontos, pallérozott nyelvezetű fogalmazvány. Ám a veleje elég nyilvánvaló, s már az első szavak előlegezték az egész tervezet keserű ízét.
A kancellár olvasott, s úgy tartotta az okmányt, hogy egyszerre csak néhány sort tegyen ki az esőcseppeknek.
Henrik, Anglia királya, Normandia hercege és Anjou grófja, aláveti magát Fülöp, Franciaország királya akaratának és bölcsességének, és elfogadja mindazt, amit Fülöp parancsol vagy előír, teszi ezt pedig legjobb tehetsége szerint és ellentmondás nélkül.
Igazított egyet a papíron, felfelé tekerte. Des Roches királyára pillantott, de az öregember érzéketlenül ült a nyeregben, a szeméről esővíz csorgott, bal lába rángatódzott. A kancellár meglelte a folytatást.
A célból, hogy a béke helyreállhasson, Henrik angol király, Fülöp francia király és Richárd, Aquitánia hercege között, a következő feltételeknek kell teljesülniök.
A kancellár ismét tekert egyet a pergamenen, lúdtalpas lábát kényelembe helyezte a füvön, és olvasni kezdte a feltételeket. A következő pillanatokban a nagybeteg király megtudhatta, hogy milyen sors vár rá.
A jövőben Richárdot ismeri el egyetlen örökösének, és utasítja báróit, hogy neki hűségesküt tegyenek...
Fülöp testvérét, Alais-t a Richárd által kijelölt személyek gyámsága alá helyezi mindaddig, míg Richárd és Alais egybekelnek...
Elkíséri Franciaország királyát a Szentföldre indítandó keresztes háborúba, és húszezer ezüsttallérral járul hozzá Fülöp keresztes hadjáratának költségeihez...
Átengedi Auvergne-t és más szerteszórt birtokokat, átadja Le Mans és Tours már elfoglalt fellegvárait, valamint két másikat...
Végezetül: Fülöp király elé kell térdepelnie és újólag kimutatnia iránta tiszteletét, ily módon fejezvén be a háborúskodást...
A kancellár egy kis esőt nyalt ki a levegőből, összegöngyölte és összekötötte a pergament, és visszavonult a fa alá. Úgy gondolta, hogy a körülményekhez képest elég jól olvasta fel.
Marshal és des Roches előreugratott, ahogy Henrik megingott a nyeregben. Teste forrt a fájdalomtól, agya elbódult a követelések tömkelegétől. Az Isten szerelmére, hát mit nem kívánnak ezek tőle? Ez nem szerződés! Ez megaláztatás! Egy jelentéktelen király és egy áruló fiú rég vágyott bosszúja. És hol van János ebben az egészben? Neki milyen szerepet szánnak? Szegény János, akit csak Földnélkülinek neveznek, mert mindig lemarad egy lépéssel Richárd mögött. Mi jut szegény ifjú Jánosnak?
Nem tudván uralkodni magán, Henrik hirtelen előregörnyedt, és megütötte magát a nyeregkápa gombjában. Tábori koronája lecsúszott a fejéről, kezének ütődött, és a földre esett. Merevedő kezét arcára szorította, és a szemben álló csapatok hallották, amint elsírja magát. Rút hang volt, mivel Henrik mindenkinél kezdőbb volt a bánat kimutatásában. Életében talán egy tucatszor ha bocsánatot kért. Egészen múlt évig egyik kezén megszámolhatta, hány bukásban volt része; úgy tekintett a vereségre, mint valami rejtelmes, idegen kórra, amellyel szemben ő mindenesetre védett. Harmincnégy éven át kormányozta Angliát és a hatalmas Anjou-tartományokat, ő volt a legelső uralkodó és törvényhozó, akiéhez más királyok mérték a hatalmukat. És most ez lett belőle. Egy diadalmas uralkodás, egy élet munkája vált semmivé.
Keze lehullott arca elől. Elfogadta a sisakot, amit valaki felé nyújtott, és fejébe nyomta, akárha egy favágó sipkája lett volna. Azután tompán megszólalt: – Elfogadom a feltételeket –, és megfordította lovát. A többi nem érdekelte. Ha minden pénzét elvesztette, az ember nem marad az asztalnál, ahol kockáznak.
De még nem engedték elmenni. Richárd előrehajolt, és súgott valamit Fülöpnek, azután előrelovagolt, hogy megölelje apját, és békecsókot váltson vele. Marshal és des Roches félreálltak, hagyták, hogy apa és fia megkössék a maguk különbékéjét. De nem vonultak vissza elég messze ahhoz, hogy meg ne hallhatták volna, mit morgott Henrik a fia fülébe: – Imádkozom az Úrhoz, adjon olyan hosszú életet, hogy még láthassam, mint mész tönkre éppúgy, ahogy most én, édes gyermekem. Örökké égni fogsz, darabokra szaggatnak és a húsod cafatjait a...
Richárd kiegyenesedett, harsogó hahotában tört ki, azután kéjesen megrázva fejét visszaugratott saját seregéhez. Nem látja többé élve az apját úgysem, miért törődne hát vele akár egy fikarcnyit is?
Henriket visszavitték Chinonba. A pergameneket elé helyezték, valaki vezette a kezét, ő pedig ellátta az okmányokat pecsétjével. Július 5-én, a konferenciát követő napon kérte azok névsorát, akik összeesküdtek ellene, elhagyták őt, vagy pénzelték az ellenséget. Tudta, hogy semmit sem tehet ellenük, de a névsor érdekes olvasmányul szolgálhat halálos ágyán.
Váratlanul idegenkedni kezdett Malchat-tól és des Roches-tól, de bólintott, amikor Marshal közölte vele, hogy János kétszer is itt járt, bár mindannyiszor alva találta apját. – Bármit is vesztettem – krákogta Henrik –, János vissza fogja nyerni... Senki nem lát belé oly mélyen, mint én... Védd őt, Marshal, és ő hatalmat ad neked a birodalomban...
Másnap egy francia küldönc átadta a névsort Henrik egyik szolgájának. Henrik megparancsolta a szolgának, hogy olvassa a neveket egyenként, tagoltan, hangosan, úgy hogy jusson ideje az emlékezésre. De a szerencsétlen szolga nem jutott túl az első néven, mert az Henrik huszonegy éves fiáé volt, a szegény Jánosé, akit csak úgy ismertek: a Földnélküli.
A fájdalmas ordításra Marshal többekkel együtt berontott a terembe. Két lovag elkapta és a falhoz lódította a szolgát. Gyorsan és durván ki akarták szedni belőle, hogy késsel tört-e a király életére vagy párnával akarta-e megfojtani.
– Nem, nem – jajveszékelt a boldogtalan –, a névsort olvastam! Ezt! Itt! Ezt! – Kitépték a kezéből, és Marshalnak nyújtották, aki az ágy mellett kuporgott. Rápillantott, és sóhaja meglobogtatta a pergament. Ha az aláírás valódi és nem valami kegyetlen hamisítvány, úgy most magyarázatot kapott János titokzatos eltűnése Le Mans-ból.
Mellette Henrik azt hörögte: – Történjék, aminek történnie kell... Többet én... Többet én nem kérek ebből... Végeztem... – Azzal nehézkesen az oldalára fordult, arccal a nyirkos kőfal felé.
Alkonyatkor meghalt. Orvosai felkeresték Malchat-t, des Roches-t és Marshalt és bejelentették: a király megadta magát a vérmérgezéssel súlyosbított láznak. A kórképet mindenki elfogadta, mivel sem a lovagok, sem az orvosok nem voltak oly képzettek, hogy rájöhettek volna – a szíve hasadt meg.

MÁSODIK FEJEZET
LESZÁMOLÁSOK
1189. július

A tolvajok megvárták, míg Henrik lovagjai imádkozni térnek Chinon széljárta kápolnájába. Azután fellopakodtak a lépcsőn, megtámadták és levágták a király hálószobáját vigyázó őröket, és betörtek a helyiségbe. Kifosztották a kincsesládát, elvitték a ruhásládákat, leszaggatták a fegyverállványokat a falról. Ezzel azonban nem elégedtek meg, levetkőztették a holttestet, letépték az ágyról a takarót, és ott hagyták Henrik meztelen tetemét a földön. Életük legjövedelmezőbb munkája után észrevétlenül elmenekültek.
Riadót csak a következő őrségváltáskor fújtak, és míg Marshal a helyőrség katonáival lépésről lépésre átkutatta a várat, des Roches egy másik csoporttal a városba ment, s átvizsgált minden egyes házat és istállót. Üres kézzel tértek vissza, s akkor megtudták, hogy a többiek felfedeztek egy alagutat, mely az öregtorony pincéitől húzódik dél felé.
A helyőrség tagjai szégyenkezve tagadták, hogy tudtak volna a föld alatti járatról. Egyikőjük sem tartozott a vár eredeti védőihez, és sosem látták az erősség alaprajzát. Eskü alatt vallották, hogy nem tudtak az alagút létezéséről. Az alagút megmaradt annak, aminek tervezték: hétpecsétes titoknak. Nyilván erre a célra tervezték, és...
– Elég! – förmedt rájuk Marshal. – Ne folytassátok. Tudomásul veszem együgyűségeteket. – Karddal és fáklyával felfegyverkezve végigjárta az alagutat, összeszorítva száját a patkánybűzös levegőben. Észrevette, hogy a pókhálók foszlányokban lógnak, s hogy talpa alatt megbolygatták, összetaposták a földet. A talajba barázdákat vájt a ruhásládák sarka, és az alacsony mennyezetbe itt-ott belekarcoltak a lándzsahegyek. Számolta lépteit, és a százkilencediknél a sziklás hegyoldalban bukkant elő, a galagonyabokrok közt. Itt megtalálta a ládákat; egy régi övtől és egy törött sarkú csizmától eltekintve teljesen kiürítették őket. Halkan nyomult előre a bokrok között, megállt és fülelt, hátha bebugyolált paták dobogását vagy fém csengését hallja. De későn érkezett, a tolvajok már eltűntek, s velük egy király minden kincse.
Felkiáltott a déli falra az őröknek, hogy küldjenek le munkásokat: zárják el a hegyoldalba vájt járatot. Ugyanez a teendő a pincében is; hátha a franciák is ismerik a titkot. Az üres ládákat visszavitték a várba, mintha ez valamelyest is kisebbítené a kárt.
A felháborodott lovagok szegényes holmijaik közt kutatva megindító kísérletet tettek, hogy újra felruházzák királyukat – legalább a méltóság látszatával. Egyikük tiszta vászon alsóruhát kerített. A másik gyapjúköpönyeget adott. A harmadik egy pár vadonatúj cipőt ajánlott fel. Egy nagy becsben tartott gyűrű is előkerült valahonnan, továbbá az ellopott jogar fából faragott mása és – a legmegrendítőbb mind között – egy sárga, hímzett szalag, hogy koronaként szolgáljon.
A tolvajok megmagyarázhatatlan módon félrelökték Henrik harci kardját, bár a díszes hüvelyt és az övet a gondosan kimunkált ezüstcsattal elvitték. így hát a meztelen pengét fektették a király mellé.
– Használni fogja – mondta az egyik lovag –, hogy kiterjessze a mennyek birodalmának határait. – Társai nem tudták biztosan, hogy a megjegyzést a tisztelet vagy a gúny sugallta-e.
Mire végeztek a szomorú munkával, az ég már világosodott. Marshal intézkedett, hogy a meggyilkolt őröket földeljék el a vár temetőjében, azután egy szolgát küldött Roger Malchat-ért. Míg a tárnokmesterre várt, átvágott a belső udvaron, felhúzott a kútból egy kötélre függesztett vödröt, és fejét a hideg vízbe merítette. Alvásra lett volna szüksége, nem merítkezésre, de ma nem fog aludni, hacsak Richárd kardja nem szenderíti örök álomra.
Malchat előbukkant az öregtoronyból, végigment a szűk átjáróhídon, s megbotlott, miközben leereszkedett a lépcsőn a belső udvarra. Ha Chinon külső védművei a támadók kezébe kerülnek, a védősereg visszavonulhat az öregtoronyba. Ilyen esetben le lehet vágni a fahidat, s a lépcsők úgy magasodnak ott, húszlábnyira a faltól, mint valami magányos piramis. A nehéz ajtó pedig úgy festene, mint egy bespalettázott ablak, tizenöt láb magasságban a föld fölött. De míg ez meg nem történik, mindenki, aki be akar menni az öregtoronyba, vagy ki akar jönni belőle, kénytelen áthaladni a korlát nélküli hídon és leereszkedni a meredek lépcsőkön.
A tárnokmester közeledtére Marshal vizet fröcskölve megrázta a fejét. Megkocogtatta a vödröt és megkérdezte: – Te nem kérsz? Nemcsak hogy nem alhatunk, még ébernek is kell lennünk.
Malchat habozott. Együtt imádkozott Marshallal a kápolnában, s a tolvajok üldözésében is részt vett, de nem volt ott a meggyilkolt őrök temetésén. Ehelyett szakított magának egy órányi pihenőt, álmából a szolga verte fel. De egyetlen pillantás Marshal sötét, elkínzott arcára elég volt, hogy megértse: Henrik bajnoka egyáltalán nem aludt, és nem venné jó néven Malchat lopott pihenőjét. Így aztán inkább a bűntudattól, mint a felfrissülés vágyától vezérelve vizet locsolt kopasz fejére és megjegyezte: – Igen, ez jó. Mint minden, ami segít ébren maradni.
Marshal végigsimított kezével a füle fölött, hogy kipréselje hajából a vizet, Azután a külső udvarra nyíló kapu felé biccentett. – Gyerünk. Üdvözöljük a holnapot. Emlékezetes nap lesz.
Ha választhatott, Marshal leginkább séta közben szeretett beszélgetni. Szükség esetén érvelt ő asztal mellett is a tárgyalóteremben, vitatkozott magas támlájú széken is, ám mozgás közben jobban érezte magát. Úgy hitte, a test mozgása hajtja a vért, mely úgy áramlik, akár a malompatak, s a véráram forgatja az elme malomkerekeit. Egyetlen kevésbé mozgékony barátja sem tudta meggyőzni, hogy a szerzetesek és tudós emberek is írópolc mellett gondolkodnak és gyakran igen figyelemreméltóan. – Naponta egy gondolatuk ha támad – legyintett Marshal –, és egy hétbe telik, amíg leírják.
Oldalán a lépteit szaporázó Malchat-val átvágott a külső udvaron, jelzett a kapuőröknek, és továbbhaladt az ösvényen.
A várhoz vezető útról nyugat felé tekintve látni lehetett a Loire és a Vienne összetorkollását és a közöttük húzódó termékeny síkságot. Alacsony szirtek szegélyezték a Vienne déli partját, észak felé, a Loire-on túl hegyek magasodtak. Ez az ország leggyönyörűbb része s ez is most a legszebb, e nyári reggelen.
Marshal az ösvény pereméig sétált, lebámult a városra és a kanyargó folyókra. Még ködfoltok ültek a vízen, de amint nézte, máris szertefoszlottak a napfényben. A falu és a ballani találkozóhely túl messze estek, hogysem látni lehetett volna őket, azonban jól emlékezett rájuk.
Malchat-hoz fordult, s így szólt: – Szeretném, ha megtennél valamit. Olyasmit, amit nem bízhatunk futárra.
– Azt hiszem, kitalálom magam is. Közöljem Richárd herceggel apja halálát.
Marshal bólintott. – Isten tudja, meghallgat-e, válaszol-e, de még ma közölni kell vele. A király teteme – hát, nem tudom szebben mondani – megérett a temetésre. így hát, ha Richárd le akarja róni kegyeletét, tanácsos sietnie. Közönséges futárt meg sem hallgatna; én magam is elmennék, de...
– Nem, nem mégy – mondta Malchat határozottan –, láttam, hogy nézett rád Ballanban. Vagy leüt, még mielőtt leszállsz a lóról, vagy fogságba vet, és csak váltságdíjért ad ki. – Halvány mosollyal tette hozzá: – És számunkra a második megoldás lenne a rosszabb. Pénzt kellene adnunk érted.
– Én is így látom – mondta Marshal. – Richárd herceg ég a vágytól, hogy leszámolhasson velem, de ellened semmi különös kifogása nem lehet. Valószínűleg gátlástalanul sértegetni fog, de ha el tudod engedni a füled mellett...
– Elfelejted – vetette közbe Malchat –, hogy Henrik király tárnokmestere voltam. Ha minden sértés, amit a fejemhez vágott, egy-egy homokszem lenne, már rég belesüllyedtem volna. Richárd herceg semmit nem mondhat nekem, amit ne hallottam volna az apjától. Ne aggódj, barátom. Odamegyek és visszajövök.
Remélem, gondolta Marshal. Túl sokat érsz nekünk ahhoz, hogy az Oroszlánszívű eltaposson.
Visszafordultak a vár felé, és Malchat megkérdezte:
– Amikor idejön – pontosabban szólva, ha idejön –, mit teszel?
– Tőle függ.
– Követeli majd, hogy kérj tőle bocsánatot... ez biztos. Ahogy hallom, bolondot csináltál belőle a hídnál.
– A seggére ejtettem – mondta Marshal –, hogy nevén nevezzük a dolgot.
– Nos, ha követeli, hogy kérj bocsánatot...
– Akkor megmondom neki, hogy átkozott szerencséje van, hogy még él. – Rávigyorgott az álmélkodó tárnokmesterre, aki egészen eddig a pillanatig nem tartotta Marshalt hetvenkedőnek. – Ne vágj már olyan szerencsétlen képet, Roger. Imádni fog érte. Majd meglátod.
– Azt hiszed? – vágott vissza Malchat. – Mert én nem. Máris kivert a veríték.
A délelőtt folyamán a király tetemét lehozták az emeleti szobából, és kiterítették a kápolnában. Ott volt a helye, s ezenkívül a kápolnának volt még egy előnye: a várnak talán leghűvösebb helyisége volt. Lehet, hogy Henrik élete utolsó óráiban melegért könyörgött, holttestének azonban nem tett jót a forróság. Óránként kellett váltani a díszőrséget – ennyi volt a katonák tűrőképességének határa.
Míg Roger Malchat a tours-i francia tábor felé haladt, Marshal embereket küldött Le Mans és Alencon irányába. Fegyvertelenül indultak útnak, közönséges utasnak öltözve, remélve, hogy a francia járőrök így átengedik őket. Feladatuk, azon kívül, hogy elkerüljék a letartóztatást, az volt, hogy kipuhatolják „szegény János” tartózkodási helyét. A vezérek tudták: az is elképzelhető, hogy a láthatatlan herceg még mindig Fülöp és Richárd mellett van, végtére is meg kellett fordulnia a francia táborban, hogy aláírja a pártütők névsorát. De Földnélküli Jánost illetően semmi sem bizonyos. Lehetséges, hogy éppen úton van Anglia felé, vagy – újabb pálfordulás esetén – csatlakozhatott apja normandiai csapataihoz. Lehet, hogy Orléans-ban iszik. Vagy a chartres-i székesegyházban imádkozik. Vagy valami ribanccal hentereg egy szénaboglyában.
A fegyvertelen felderítők végül is nem lelték meg Jánost, de kapcsolatba kerültek Henrik egy másik ivadékával. A király öt törvényes fia közül már csak Oroszlánszívű Richárd és Földnélküli János volt életben – amennyiben János még élt. De Henrik számos fattyút is nemzett, és a harminchét éves Geoffrey FitzRoy volt közöttük a legjelentősebb. A felderítők észak felé haladtukban találkoztak vele.
Sokan igazibb Anjou-nak tartották Geoffreyt akár Richárdnál, akár Jánosnál. Valóban: rendelkezett Richárd energiájával és testi bátorságával, s kisebb mértékben János természetes ravaszságával. De kitartóbb volt mindkettőjüknél. Úgy hírlett, hogy Richárdot megtorpanthatja a hízelgés, Jánost pedig akár egy görbe pillantás. Geoffrey azonban örökölte apja makacsságát és állhatatosságát – őt nem lehetett könnyen leszerelni. Hat évvel volt idősebb az Oroszlánszívűnél, tizenhattal a Földnélkülinél. És mint a legtöbb előkelő származású fattyútól, tőle is megkövetelték, hogy keményebben dolgozzék, messzebb lásson és gyorsabban mozogjon, hogy megérdemelje kenyerét.
Ezenkívül még két dolog különböztette meg fivéreitől. Haja idő előtt megőszült, és ha a pártütők listája megbízható: egyedül ő maradt hűséges a királyhoz.
Chinon felé tartott, amikor a felderítők közölték vele a rossz hírt. Éppen befejezte normandiai utazását, melynek során megnyerte az erős normann bárók támogatását.
„Csepegtess némi józan észt az apádba – mondták a bárók –, és mi hadsereggel támogatjuk őt. De északnak kell tartania. Nem verekedjük át magunkat három folyón csak azért, hogy körülfogjanak a franciák.”
De Plantagenet Henrik most már csak a temető felé tarthat, és egyedüli támogatói a koporsóvivői lesznek...
Geoffrey nyugodtan fogadta a hírt. Várta is félig-meddig, s hogy sírni volna kedve, hát az magánügy. Megkérdezte, hogy William Marshal-e a vezér Chinonban, s a válasz megörvendeztette. Viszonzásként a felderítők Földnélküli János hollétéről érdeklődtek tőle.
– Fogalmam sincs – felelte Geoffrey. – Le Mans óta nem láttam, és nem is hallottam felőle. Nincs a királlyal?
A felderítők a fejüket rázták. Tudták, hogy János neve a franciák listájának élén állt, de katonák voltak és nem áldozati bárányok. Értesítse más a lobbanékony Geoffreyt a halált hozó aláírásról.
A francia járőröket kerülgetve vezették visszafelé azon az úton, amelyen jöttek, és Marshalra bízták, hogy megmutassa neki a király halálát okozó pergament.
– Jól ismered János kézírását? – kérdezte Marshal. – Ez az övé?
– A pokolba is! – tört ki Geoffrey. – Mit számít! Ha az a féreg valóban hűséges lett volna apánkhoz, mint te vagy én, akkor meg sem próbálkoztak volna ilyen csellel! Ha „William Marshal” állna ott, ahol most az áll: „János herceg”, apánk megvetően hahotázott volna! Túl aprólékos vagy, uram. Az eredmény bizonyít, nem a szándék.
Adjunk időt neki, hogy lecsillapodjék, mondta magában Marshal. Ennél nagyobb csapás nem sújthat embert. És talán igaza is van. – Talán a távolléte is elegendő bizonyíték. – Észrevette, hogy utolsó szavait már hangosan mondta.
– Itt van vagy sem – csattant fel Geoffrey –, én azt mondom neked, nem számít. Nekem elég annyi, hogy a fivérem tettei nem mondanak ellent az aláírásnak. A vadnak a természete számít. Ha nem személyesen tette a tollat a papírra, akkor áldását adta a hamisításra. Fülöppel és Richárddal tart, elhiheted. Ó, nincs feltétlenül a táborukban, de akkor is: velük van. – Ismét a névsorra pillantott, s azután úgy lökte félre, mintha valami fertőző dögöt csomagoltak volna bele. – Ilyenkor úgy érzem – mondta –, hogy jobb fattyúnak lenni.
Visszatérve a francia táborból, Malchat jelentette: Richárd herceg úton van. Az öregtorony nagytermébe érve üdvözölte Geoffrey FitzRoyt, majd így szólt a fáradt vezérekhez: – Azt mondta, és ezek az ő szavai: „Jövök, amint ettem.” Induláskor még láttam, hogy felszolgálják neki az ételt.
– Borzasztó lehetett a hercegi gyász tanújává válni – jegyezte meg Marshal szárazon. – Nem említette két falat között, hogy hány gyászoló tart majd vele?
– De igen. Egyebek között. A tulajdonképpeni üzenet az, hogy te és des Roches ne reszkessetek. Nem hoz hadsereget, nehogy belefulladjatok a porfelhőbe. Csak húsz emberrel érkezik, és udvariasan kopog a kapun. Két könnyű koppantás, hogy tudjátok: ő az, és ne ijedezzetek. – Egyenesen Marshalra nézett. – Mondtad, hogy gátlástalanul sértegetni fog.
– János ott volt?
– Nem láttam. Sem Belcourt-t, sem Cantont, sem senkit a társaságából. Fülöp király jelen volt, bár egy szót sem szólt. Mintha elszomorította volna a hír, de semmit sem mondott. Ami pedig Jánost illeti, bárhol lehet. A franciák bent vannak Tours-ban, és ott táboroznak a folyó két partján.
Des Roches nem bírta tovább. Előreugrott, és páncél-kesztyűs kezével a hosszú, kecskelábú asztalra vágott. Elfeledkezve róla, hogy Richárd bátyja is jelen van, árulónak és gyávának nevezte az Oroszlánszívüt. – Majd meglátjuk, ki reszket és ki fél! Krisztus tapassza be a száját, vagy én tapasztom be! Esküszöm, ezért még számolok vele! Hogy én ne reszkessek, mi? Jól van, de ha én abbahagyom a reszketést, ő vérezni fog!
Geoffrey meg sem kísérelte, hogy lecsillapítsa a kitörést, de Marshal azt mondta: – Hagyd el, testvér. Semmi értelme, hogy ennyire felpiszkáljanak ezek a gyerekes gúnyolódások. Szóval húsz emberrel jön. Hát csak legyünk óvatosak, és álljunk készenlétben. Semmi kedvem ahhoz, hogy egy ilyen jól táplált herceg lerohanjon.
Geoffrey egyetértően bólintott, és Chinon tornyai nemsokára hemzsegtek a nyilaktól és számszeríjaktól, szúrós fogadtatást ígérve Anglia örökösének.
Belovagolt a kapun, egyenesen a belső udvarra, fegyveresei követték. Szavát tartva húsz főre korlátozta csapatát.
A lovagok észrevették az íjászokat a bástyákon, és a feljáró tövében lépésre fogták a lovakat. Richárd odaszólt nekik valamit, majd megsarkantyúzta lovát, csaholó nevetése fölgurult a hegyoldalon, a vár felé. A lovagok felbátorodtak szavain, egymásra vigyorogtak és továbbhaladtak. De mire a bástyakapuhoz értek, jókedvüknek még a nyoma is elenyészett.
Richárd a belső udvar közepe felé tartott, jobbra-balra bólintott a reá várakozó csoport különböző tagjai felé, majd a földre lendítette súlyos testét. Hat lovag szállt le a lóról, a kantárszárat a nyeregben maradottaknak adták, és követték urukat a belső kapun át. Richárd már járt Chinonban, s ismerte annyira a várat, hogy ne kelljen vezetni. Ez azt is lehetővé tette számára, hogy tudomást se vegyen fattyú bátyjáról s a két férfiról, akik a hídnál meghátráltatták. Egy pillantásnál többet nem vesztegetve rájuk, továbbhaladt a belső udvarba, majd fel a lépcsőn az öregtoronyba.
Lovagjai nem szívesen mellőzték Geoffrey FitzRoyt, de látván, hogy Henrik vezérei egyetlen mozdulatot sem tesznek, hogy útjukat állják, Richárd után zörögtek. Néhányan észrevették, hogy Malchat éppen des Roches-sal szemközt helyezkedik el, s amikor des Roches félrehúzódik, a tárnokmester vele tart. Azt is észrevették, hogy a testes lovag kardja markolatán tartja a kezét.
Richárd emlékezetére bízva magát átvágott a homályos csarnokon, komoran várt, míg kísérete utoléri, majd a terem túlsó végén átbújt egy boltív alatt. A hat lovag követte, de nekik nem kellett oly mélyen meghajolniok. A boltív után Richárd balra fordult, majd meggondolta magát, s az ellenkező irányban folytatta útját, egy sötét, megvilágítatlan folyosón lépkedve végig. Végül a levegőbe szimatolt, belépett a kápolnába, és kurtán térdet hajtott az oltár előtt.
Henrik teste a leterített asztal végében feküdt, a rémisztő hulla mellett négy ólomszürke arcú lovag állt őrt. Már letelt a maguk órája, s csak a váltásra vártak. Richárd egy biccentéssel elbocsátotta őket, s a lovagok anélkül, hogy újabb parancsra vártak volna, elhagyták őrhelyüket.
Saját kísérete hátramaradt, visszariasztotta őket a szag, s keményen igyekeztek meggyőzni magukat arról, hogy Richárd magányra vágyik. Köpönyegükkel eltakarták arcukat, a vászonba köhögtek. Szemük nedvedzett, s nem kizárólag a gyásztól; ketten levették sisakjukat, mely most hirtelen túl szorosan ült koponyájukon. Geoffrey már lerótta atyja előtt végső tiszteletét, de Marshal és Malchat odaálltak a bejárathoz, kíváncsiak voltak, miként járul Richárd a király elé.
Tucatnyi sercegő gyertya világította meg a kápolnát, s vékony fénysugár hullt be az oltár fölötti ablakon. A helyiségbe bekukkantó lovagok látták, vagy látni vélték, amint Henrik bal orrlikából vérpatakocska ered meg. Akkor indult el, amikor Richárd a holttestre pillantott, s azonnal elapadt, amint elfordult tőle. Azok számára, akik hittek a szemüknek, az eset jelentése világos volt: az áldozat megjelölte gyilkosát.
Richárd újra térdet hajtott, és épp csak annyi ideig állt apja fölött, amennyi egy ima ledarálásához szükséges. Azután sarkon fordult, elhaladt kísérete mellett, és hosszúkat lépve kisietett a kápolnából. Amint utat tört magának Marshal és a tárnokmester között, odavetette: – William Marshal! Utánam!
Malchat éppen szóra nyitotta a száját, hogy tiltakozzék: – Tartsd meg ezt a hangot a kutyáidnak –, de Marshal oldalba bökte, hogy maradjon csendben. Ez a hely nem sérelmek felhánytorgatására való; és lélegzetvételre sem.
Elöl az Oroszlánszívű, mögötte hat fegyveres, így mentek vissza, végig a folyosón a csarnokig. Geoffrey és des Roches ott várakoztak, és Richárd ismét semmibe vette bátyját.
A fiatal óriás átkelt a csikorgó hídon, Marshal pedig így szólt: – Kimegyek vele. Tartsátok vissza ezt a hatot. Ha harcra kerül a sor, az maradjon a kettőnk ügye: Richárd hercegé és az enyém. – A kísérethez fordult, hogy lássa, értik-e. Nem tetszett nekik, de bólintottak, még mindig a bűzös levegőt köhögve fel tüdejükből.
Egy társai felé küldött torz mosollyal Marshal áthaladt a megvetemedett pallón, és lement az udvarba. Rádöbbent, hogy komoly hátrányban van: nem kívánja Aquitániai Richárd halálát. A herceg azonban korántsem tűnt ilyen kényszeredettnek.
Richárd háttal állt az öregtoronynak, vagy húszlábnyi távolságban, a lépcsővel szemközt. Az íjászok és fegyveresek lejöttek a bástyákról, és nagy közöket hagyva eloszlottak a falak mentén; lefelé néztek, az udvarba. Richárd tizennégy lovasa még mindig nyeregben ült, bár engedélyezték nekik, hogy átjöjjenek a második kapun, be a belső udvarra. Ők is széthúzódtak a válaszfal tövében, és Richárd éppen szembefordult velük, amikor meghallotta, hogy Marshal jön lefelé a lépcsőn.
Lassan fordult vissza, s úgy dörögte, hogy szavai bejárták az udvart: – Nem vagy időhöz kötve, uram. Amikor elkészültél, hallgatom mentségeidet. – Szemtől szembe került Marshallal, aki így felelt: – Azt ugyan nem, Richárd herceg. Téged azonban hall egész Chinon. De ha engem riasztana a zaj, távol maradnék a csatáktól és a falusi vásároktól. – Előrelépett, távolabb a lépcsőtől. Ha harcra kerül a sor, nem lenne jó, ha a kardja eltörne a piramison. – Mit kívánsz? Mit mondjak? Hogy megbántam, hogy kivetettelek a nyeregből?
– Miért ne? Kezdetnek megteszi. Tudod, milyen közel jártunk hozzá, hogy megöljük egymást? Ha a lándzsád engem ér és nem a lovamat... Ha én el nem térítem a fegyvert a karommal...
– Egy pillanat! – vágott közbe Marshal, s hangja most éppoly hangos és erős volt, mint Richárdé. – Te nem tudsz rólam eleget, herceg. Több mint kétszáz lovagi tornán vettem részt ezen a vidéken, Normandiában és a te hercegségedben, Aquitániában. Ezzel kerestem a kenyerem. És biztosíthatlak, hogy én oda döfök, ahová célzok. Nem te térítetted el a lándzsámat. Én eresztettem lejjebb, pusztán józan meggondolásból. És te ezért vagy sértetlen.
Richárd már ráébredt hibájára és új támadási felületet keresett. Amit Marshal állít, igaz: Európa egyik legkiválóbb bajnoka, tíz éven át vagy még tovább járt tornáról tornára, hogy megküzdjön a kitűzött díjakért. Azt állítani, hogy nem tud egyenesen tartani egy lándzsát, annyi, mintha azt mondaná egy vikingnek: eltévedt a tengeren. Richárd már-már azt kívánta, bár ne kezdett volna bele a harsány versengésbe.
– Mondj, amit akarsz, az a te szerencséd, hogy túléltem.
– Mindkettőnk szerencséje – helyesbített Marshal. – Bár én nem akartalak megölni. Ezt akkor is megmondtam. Nem akartam tetézni esztelenségedet, egyszerűen csak meg akartalak állítani.
Mindmostanáig Richárd haragja főként az emlékezet próbája volt, kísérlet, hogy feltámassza magában azt, amit a hídnál érzett. De ez az utolsó megjegyzés felpezsdítette dühét.
– Esztelenség, azt mondod? Gondold meg, mit beszélsz, William Marshal, mielőtt én fogom be a szád!
– Vigyázni fogok. De tanácsot én is adhatok neked: ölts kardot és pajzsot, amikor legközelebb elmegy az eszed.
A lépcső tetején álló Geoffrey FitzRoy megmerevedett, biztos volt benne, hogy most kitör a harc. Malchat és des Roches az öregtorony kapubejáratánál figyeltek; a tárnokmester imádkozott, hogy az ellenfelek el ne veszítsék önuralmukat, des Roches pedig szurkolt: bárcsak Marshal ütne először. Szerte a várban katonák és szolgák figyelték a szóváltást. Várták az összecsapást. Aquitániai Richárdot nem lehet esztelennek nevezni, Marshalnak pedig nem lehet azt mondani, hogy tanuljon meg lándzsát szegezni.
Ha teljes magasságában kiegyenesedett, Richárd rémisztő látványt nyújtott. Korának egyik legmagasabb és legszélesebb vállú férfia volt, s a düh úgy futott rajta keresztül, akár az erős, nehéz bor. Az elkövetkezendő években seregeket vezényel majd, nemzetek elszántságát acélozza meg, rohamra indul a szír partokon, a szárazföld belsejébe gázol, hogy leigázza Szicília és Ciprus szigetét. Vérmes természete megmutatja majd, hogy miért nevezik Oroszlánszívűnek, s hogy szerte Nyugaton miért ijesztgetik gyermekeiket az anyák azzal, hogy ha nem viselkednek rendesen, jön az Oroszlánszívű, és bekapja őket.
De a varázs még nem volt teljes, a babona még nem nyűgözte le Chinont. Richárd addig nézett farkasszemet Marshallal, míg látása el nem homályosult, azután hallotta saját nevetését s a hangját: – Rendben van, ez jó tanács. Fel kellett volna öltöznöm az alkalomra. De ne felejtsd, nem tudhattam, hogy megszakítottátok a visszavonulást.
– Nem – engedett Marshal. – Azt nem tudhattad.
A fiatal herceg leengedte a vállát, keze eleresztette a kardot. Hallható sóhaj lebbent az udvar fölé, mert bár valamennyi jelenlévő látott már vérbe fojtott sértést, semmit sem élveztek jobban a párbaj gonosz tudományánál. Bárki győz is – és karddal minden valószínűség szerint Richárd herceg diadalmaskodott volna –, a kereszténység egy bajnoka vész oda. Ezek ketten nem boron vagy irigykedésen megsavanyodott, fakó képű udvaroncok, hanem komoly, elkötelezett férfiak. Mostanáig ellenségek voltak: királyát támogatta az egyik, örökségéért harcolt a másik. De bármelyikük halála pótolhatatlan veszteséget jelentett volna, a győzőnek legalább annyira, mint Angliának.
Richárd újra felnevetett, s ezúttal valami melegség vegyült a hangjába. Azon volt, hogy megmutassa természetének másik oldalát, kivételes nagylelkűségét. Ezzel férkőzött azoknak a szívéhez, akiket nem tudott összezúzni.
– Ragaszkodsz hozzá, hogy megölhettél volna, ha akarod?
Marshal vállat vont, s ez igenlő válasz benyomását keltette.
– És egyáltalán nem bánod, amit tettél?
Ne hetvenkedj, figyelmeztette magát Marshal. Új oldalát mutatja. Ne kényszerítsd, hogy elrejtse.
De azért így válaszolt: – Nem bánhatom, hogy megállítottam az ellenséget. És ez csak egy lovadba került, s nem az életedbe.
– Egy átkozottul jó lovamba – kiáltott fel Richárd –, és a megkékült seggembe! Eszembe jutsz, ahányszor csak leülök. – Azután drámaian széttárta a karját, és mellére szorította Marshalt. Amikor megszólalt, teljesen őszinte volt, s hajlamos arra, hogy elfeledje az elmúlt véres esztendőt: – Ha apámnak ezer William Marshalja lett volna, nem ér ilyen... ilyen hitvány véget.
Előregörnyedt feje Marshal vállára hajolt, s amint apja halálának körülményeit gyászolta, Chinon védői nem mindennapi látványban részesültek: Anglia örököse iménti ellensége nyakában zokogott. Geoffrey csettintett a nyelvével, s az öregtoronyba ment, borért. Nem hitte, hogy Richárdban akár egy csöppnyi valódi érzés is lenne, de tökéletes színésznek tartotta, abból az országjáró fajtából, amelyik nappal démonokat kaszabol, este pedig kileheli a lelkét. Holnap újra megöli ugyanazt a szalmával kitömött szörnyet a falusiak elragadtatott üvöltése közepette, s aztán újra meghal ripacskodva a közönség zokogásától kísérve. Ennyi elég ahhoz, hogy az ember a kancsó után nézzen.
Malchat a maga részéről elfogadta a kibékülést, és hálát adott érte Istennek. Most talán újra felegyenesedhet Anglia, és visszanyerheti elveszett területeit. Oroszlánszívű Richárd, oldalán William Marshallal: ez igen, ennek tapsolni kell.
Mellette, a kapualjban des Roches arra gondolt, hogy barátja jól helyezkedik, most tőrt ránthat, és oldalba döfheti Richárdot. Amíg így összekapaszkodnak. Rajta, ki van szolgáltatva kényre-kedvre...
De vágya nem teljesült, mert amikor Richárd úrrá lett könnyein, ő és Marshal kart karba fűzve sétáltak körbe az udvaron. A lovasok visszahúzódtak a külső udvarba, a strázsák a falon visszatértek őrhelyükre. Des Roches és Malchat csatlakoztak Geoffreyhez a kecskelábú asztalnál, és meginvitálták Richárd kíséretét: osszák meg velük a bort. Nemsokára előkerült a kocka, s a kardöveket a fal tövébe hányták.
Richárd levette a sisakját, és végigszántotta vörösessárga haját. – Mondd csak... – kezdte. – Meglepő, hogy ilyen sokáig nem szereztél földet. Hány éves is vagy? Negyven? Negyven...
– ...három.
– Negyvenhárom és még mindig birtok nélkül. Igazságtalanság. Apám soha nem ígért neked semmit? A vége felé ugyan nagyon rosszul ment neki, de ha tett valami ígéretet...
– Igen – mondta Marshal –, tett.
– Mondd el, mi volt az, és én tiszteletben tartom. – Oldalt pillantott, részben, hogy lássa, vajon új barátja most agyalja-e ki követelését, részben s még inkább azért, mert gyanította, hogy Marshal még nem bízik benne. Ostobaság! Most már bajtársak. Ő imádja a lovagot!
Marshal megérezte a pillantást, és nem szólt. Csak bolond bízhat az ilyen ígérgetésben. Mindketten szenvedélyesek, s akárcsak a szenvedély, ők is hajlanak a kihűlésre. Ha Richárd komolyan gondolja, majd újra kérdezi.
– Nem hallod, mit mondtam? Ha apám tett valami ígéretet, én tiszteletben tartom.
Marshal kiváló időzítéssel felelt: – Azt hihetnéd, hogy én találtam ki. Egyedül az én szavam a bizonyság; nincs róla semmilyen írás.
– Az istenfáját, megint sértegetni akarsz? Azt mondtam, tiszteletben tartom, s úgy is lesz. Mondd meg, mit...
– Isabel de Clare kezét.
– ...ígért neked és... Isabel de Clare? Pembroke grófjának lánya?
Marshal nyugodtan bólintott. – Ismered őt, herceg?
– Igen, én... De te tudod-e, mennyi birtoka van?
– A király azt mondta, hogy ezzel meglehetősen fontos emberré válnék Angliában. Azt hiszem, a hölgy magával hozná a striguili uradalmat; az nagyjából száz négyzetmérföld a Wye és az Usk között. És a westoni birtokot Hertfordshire-ben. És az essexi Chesterfordot. És a gloucestershire-i Badgeworth-t. És a pembroke-i grófságot Walesben; valamennyi földet Carmarthen és St. Bride's között. És Leinstert Írországban; azzal együtt jár Kildare és Kilkenny grófsága, Carlow és Wexford, Queens és egy rész a...
– Ennyi elég is – mondta Richárd, aki képtelen volt elrejteni zavarát. – Látom, hogy jártál az írnokoknál. – Odébb lépett, hogy átgondolja a dolgot, majd visszafordult. És még ő sajnálta Marshalt. Akinek nincs birtoka... negyvenhárom évesen. És akkor ezt hallja tőle.
– Túl sok lenne a tegnapi ellenségnek? – kérdezte Marshal.
– Mi? Nem, nem, dehogy. Apámnak igaza volt a... Azt mondod, hogy soha nem készült írás az ígéretéről?
Csak óvatosan, gondolta Marshal. Még elveszíthetem. Nem hitte volna, hogy Henrik ilyen nagy embert akar csinálni belőlem, és ez aggasztja. Joggal, hiszen ha Pembroke grófjaként felkelnék ellene, egész hadsereget toborozhatnék a saját birtokaimon.
– Nem, herceg, soha nem készült róla írás. De bejelentették, mielőtt visszavonultunk Le Mans-ba. Az egész udvar jelenlétében. így hát szolgálhatok bizonyítékkal. – És te kénytelen leszel azt tiszteletben tartam.
Richárd már tisztában volt a helyzettel. Isabel de Clare-rel való házassága valóban fontos személlyé teszi William Marshalt. Soha nem volt haszonleső ember, és egész életében hű maradt a királyhoz. Ha Isten is úgy akarja, éppily hű lesz Richárd királyhoz is.
– Van elég bizonyítékom – mondta. – Főrend leszel, megígérem. – Azután furcsa, szégyenlős arckifejezéssel kérdezte: – Láttad már ezt a nőt, Isabel de Clare-t?
– Azt hallottam róla, hogy szép, és csak tizenkilenc éves, de látni még nem láttam.
– Hm. Te az asszonyokat kedveled, igaz, Marshal?
– Mint minden... – kezdte Marshal, de azután hirtelen elhallgatott. – Igen – helyesbített. – Örömmel várom a házasságot.
– Miért is ne? – mormogta Richárd. – Van, akinek megfelel.
Marshal megtartotta magának a gondolatait. Akárcsak fivérei, Richárd is kedvelte a sikamlós tréfákat, és rengeteg trágár történetet tudott. De Jánossal és Geoffreyvel szemben ő nem bókolt a hölgyeknek, nem kereste a szolgálólányok kézzel fogható kegyeit. Az a szóbeszéd járta, hogy hálótársait udvarának lovagjai és apródjai közül választja ki, s hogy természetellenes vonzódást érez a dölyfös Fülöp Ágost iránt. De nyilvánosan senki sem merte homoszexualitással vádolni – egyébként is, mit számít ez. Csak akkor okoz gondot, ha mint Anglia királya nem hajlandó megházasodni, vagy megházasodik és nem nemz gyermekeket. Addig szabadon rendelkezik az idejével.
Július 8-án II. Henriket, Anglia királyát eltemették a fontevrault-i Anjou-templomban. A szertartáson jelen volt Richárd és Geoffrey – János öccsükről még mindig nem kaptak hírt. Marshal érdeklődött Richárd környezetében, és biztosították, hogy a pártütők névsorának élén a Földnélküli valódi aláírása állt.
– Akkor miért nincs itt? Nyolc ember kellett ahhoz, hogy ráillessze a fedelet Henrik sírjára; nem kel föl többé. János most már – egyebek mellett – a halottaktól is fél?
– Nem a halottaktól – világosították fel –, talán inkább Richárdtól.
A szertartás után néhány órán belül világossá lett számára, hogyan értették.
Richárd elővette a listát, melyet Le Mans-ban, a francia táborban készített – azoknak az angol lovagoknak a névsorát, akik megszöktek Fresnayből –, és összevetette azzal a sokkal hosszabb névsorral, melyet Henrik követelt halálos ágyán. Azután utasította Roger Malchat-t, hogy állítson össze egy újabb lajstromot, mely tartalmazza mindazok nevét, akik hűségesek maradtak az öreg királyhoz.
Amikor elkészült, Richárd egyeztette őket az esetleges ellentmondások miatt, majd fogta a pártütők listáját, és minden egyes embert, aki csatlakozott hozzá, megfosztott birtokaitól.
A köpönyegforgatók jutalomra számítottak, és visszautasításra találtak. Gyűlöletet kaptak, holott megbecsülést vártak. Igen, a győző oldalára álltak, de ezt nem köszönték meg nekik. Az Oroszlánszívű megvetette a gyávákat és a lakájokat, de mindenekfölött irtózott az árulóktól. Hogyan is bízhatna meg olyasvalakiben, aki már az apját is elhagyta? Mi értelme volna tolvajra bízni a kincset?
Névről névre haladva a hitszegőket megfosztották földjeiktől és címeiktől, azután elítélték, száműzték vagy bebörtönözték őket. Egyetlen nap leforgása alatt Anglia nemessége új arcot öltött. Azokat, akik tántoríthatatlanul harcoltak az apa – vagy a fia – ellen, egyenlőkként kezelték, s az elkobzott javakat szétosztották közöttük. Sorba álltak, hogy hűséget esküdjenek újdonsült uruknak, azután elsiettek, hogy megszemléljék új birtokaikat. Richárd mosolyogva búcsúzott tőlük, tudta, hogy nagylelkűségének híre velük megy. Ellenségeivé tette azokat, akiket kiforgatott birtokaikból, de mit árthatnak neki koldusszegényen? Másrészt új emberei mindent megtesznek, amit kér tőlük. És ha eljön az ideje, fizetni fognak előjogaikért.
Amikor a javak elkobzása és odaajándékozása véget ért, a herceg a sötét bőrű vezérért küldött, és Aquitániai Eleonóráról tárgyaltak, Richárd anyjáról – ő volt az egyetlen asszony a herceg életében. Most töltötte be a hatvanhetedik évét, de még mindig elegáns és szellemes, legalábbis annyira, amennyire tizenhat évi börtön után ez még lehetséges...
1173-ban ezt a rendkívüli asszonyt, aki valamikor Lajosnak, Franciaország királyának felesége volt, majd elvált tőle, és hozzáment Henrikhez, Anglia királyához, letartóztatták, és összeesküvésre való bujtogatással vádolták meg. Vallatói azt állították, hogy ő fordította Henrik ellen a fiait, de Eleonóra kitartott amellett, hogy a király egyszerűen ürügyet keres, hogy félreállítsa őt az útból jelenlegi ágyasa, Rosamund Clifford kedvéért. „A Szeplőtelen Rosa”, így nevezték Henrik hívei. Rosa Immunda, a Leszakajtott Rózsa – így hangzott egy író kegyetlen viccelődése.
Azóta Eleonóra különböző angol várakban és vidéki kastélyokban raboskodott. Fiai folytatták a háborút apjuk ellen, s az erős akaratú királyné még fogolyként is nagy hatást gyakorolt az Anjou-ivadékokra.
Amikor Rosamund hirtelen meghalt, az a szóbeszéd járta, hogy Eleonóra mérgezte meg. A királyné keserű vigaszt talált e szóbeszédben, és így szólt egyik szobalányához: – Valószínűleg azt hiszik, hogy ki-be szálldosok az ablakon, mint valami denevér. Ha Henriket valaha megölik a csatamezőn, biztosan lesz valaki, aki azt állítja majd: látta, hogy én vágtam le. Kíváncsi vagyok, miért fáradnak annyit a fogva tartásommal, ha azt hiszik, hogy én követem el ezeket a különféle bűnöket.
De annyi befolyása nem volt, hogy kiszabaduljon, míg Henrik élt. Csak most, mikor a király már lepecsételt kőkoporsójában nyugodott, mondta Eleonóra legkedvesebb fia Marshalnak: – Menj, és szabadítsd ki. Engem ügyeim még néhány hétig a csatorna innenső oldalán marasztanak, de őt késedelem nélkül szabadon kell engedni. Téged ismer, és bízik benned, még ha a királyért harcoltál is. Külön helye van neki is a szívedben, legalábbis így mondják.
– Jól mondják – bólintott Marshal.
A két férfi hosszú, alacsony mennyezetű teremben ült, a fontevrault-i püspök palotájában. Richárd elrekvirálta az épületet; már belevéste nevét egy szék karfájába, és keresztet vágott egy berakásos íróasztalba. Most újra munkában volt, éppen elcsúfította, vagy ahogy ő hitte, tovább gazdagította egy pad finoman kidolgozott peremét. Felpillantott tevékenységéből, és tőrének pengéjét ujjbütykeihez érintve, azt mondta: – Mesélj róla. Szeretem az olyan szép történeteket, amelyek az anyámról szólnak, ő a legnagyszerűbb asszony a világon, istenemre mondom. Senkit nem lehet hozzá mérni. Azok közül semmi esetre sem, akikkel én találkozhatom. – Felsóhajtott, és vállat vont, s az egyszerű gesztus jól illusztrálta viszonyát a nőkhöz. Miért is küzdjön a hajlamai ellen, amikor az egyetlen nő, akit szeret: az anyja?
Újra a padot kezdte farigcsálni.
– Folytasd, mit tett érted?
– Ő indított el utamon – mondta Marshal. – Én akkor... mennyi is lehettem? Huszonegy. így hát te tízéves voltál, nagyuram. – Elmosolyodott a gondolatra, hogy ez az óriás pihés szőrű legényke volt. Felállt, és róni kezdte a termet.
– Éppen visszatértem Angliából nagybátyámmal, Patrick gróffal. Henrik király hívta át, hogy verjen le egy felkelést Poitou-ban. Tél közepén jártunk, emlékszem, és keserves hideg volt. Forró köveket csomagoltunk a ruhánkba, és égő ágakkal melengettük a vaskesztyűinket. A pointou-iak azt mondták, hogy emberemlékezet óta az volt a leghidegebb tél.
– Anyámról beszélj.
Marshal abbahagyta a járkálást. – Ez az én történetem – mondta indulat nélkül. – Engedd, hogy úgy mondjam el, ahogy történt.
A levegő ismét feszültséggel telt meg. Richárd abbahagyta a faragást, s a két férfi egymásra meredt.
– Szeretsz szónokolni, mi, Marshal?
– Szeretném elmondani a történetet, amire kíváncsi vagy. – Várt egy kicsit, azután megkérdezte: – Nos, nagyuram, folytassam?
– Hát persze hogy folytasd! Ki mondta, hogy hagyd abba? – Belevágta kését a padba, és nyelvét zajosan végigfuttatta fogain. – Az istenfáját, Marshal, olyan érzékeny vagy, mint valami provanszál trubadúr.
– Tehát – folytatta Marshal – tél közepe volt, és mi még csak éppen hogy bevettük Lusignan várát. Henrik király másfelé haladt tovább a sereggel, és ott hagyta Eleonóra királynét, Patrick grófot és engem a várban. Állandóan ki voltunk téve a Lusignan család támadásainak, egy hónap alatt egy tucat rohamot kellett visszavernünk. Anyád csodálatos volt. Semmit sem tartott méltóságán alulinak. Esküszöm, hogy épp annyi időt töltött a falakon, mint bármelyik őrszem.
– Úgy is öltözött? – kérdezte Richárd, s a hangja most csupa bátorítás volt.
– Páncélba? Igen, nagyuram, természetesen. Aligha engedhettük volna fel oda védtelenül.
– Én mondom neked – kottyantott közbe az ifjú herceg –, van ő olyan nagyszerű, mint bármelyik férfi! Annyira, hogy elfogadnám, ha ő állna az oldalamon a csatában... – A padba döfött, kirántotta a kést, és újra beledöfte, összehasogatva az ülepek koptatta fát. Volt valami szenvedély a lelkesültségében. Marshal folytatta a történetét.
– Végül a támadások megritkultak, és egy nap kilovagolhattunk a falakon túlra. Először teljes fegyverzetben mentünk, de amikor semmi sem történt, odalett az óvatosságunk, és így leptek meg minket a Lusignanok: anélkül, hogy akár vért, akár sisak lett volna bármelyikünkön. – Látta, hogy Richárd vádlón bök felé és közbevetette: – Tudom, mit akarsz mondani. Hogy merlek én kioktatni téged a hídnál esett dologról, amikor én magam is beleestem ugyanabba a hibába? Nos, éppen azért. Mert az ilyesmi katasztrófával végződhet.
Richárd visszahúzta az ujját, és folytatta a pad elcsúfítását.
– Míg Patrick gróf visszaküldte Eleonóra királynét a várba, mi megpróbáltuk távoltartani a Lusignanokat a kaputól. Balszerencsénkre egyikük a nagybátyám mögé ugratott, és lándzsát döfött a hátába. A páncélinge nélkül olyan védtelen volt, mint egy gyerek. Nekik rontottam, de ledöfték a lovamat, és karddal a lábamba vágtak. Azután már nem voltam olyan állapotban, hogy harcolhattam volna.
– És Patrick gróf?
– Meghalt. A királyné addigra már biztonságban volt odabent, de nagyon szerencsétlen nap volt ez a számunkra.
A történet tartalmazta mindazokat az elemeket, amelyek hathattak Richárdra: bátorság és gyávaság, a csata izgalma, és mint ritka csemege, anyjának jelenléte. Némileg elégedetlen volt, hogy anyját elküldték a csatamezőről, de belátta a dolog szükségességét.
– És azután? – kérdezte. – Szerencséd volt, hogy nem koncoltak fel ott helyben.
– Igazság szerint azt kellett volna tenniük, mert váltságdíj szempontjából semmit sem értem, de ezt a Lusignanok nem tudták.
– Ó, álszerénység! – rótta meg Richárd. – Híred volt már akkor is. Henrik király fizetett volna érted.
– Talán fizetett volna. De a királyné vásárolta meg a szabadságomat, a saját kincsesládáiból. Amikor a váltságdíjat kifizették, és engem visszavittek a várba, megtudtam, hogy egészen Rouenig küldött egy megbízható orvosért.
– Erre mondod, hogy ő indított el utadon?
– Részben, bár anyádnak nemcsak ezért vagyok lekötelezve. Amint mondtam, semmi vagyonom nem volt; amikor a lábam behegedt, Eleonóra királyné magához hívatott a szobájába, és azt mondta: „Marshal, ezek a ládák itt csak a helyet foglalják. Tudod, hogy ez nem raktár.”
– Miféle ládák?
– Két hatalmas vasalt láda. Magyaráztam, hogy nekem nincsenek ládáim, de ő leintett, és azt mondta: csak vizsgáljam át őket. így hát felnyitottam a ládákat, és találtam bennük egy életre elegendő prémes mentét és bőrmellényt, kesztyűt és övet, köpönyeget, csizmát és cipőt, sőt még egy festett boglárt is. Ó, igen, a ládák mögött pedig páncélt és lándzsákat. Semmi sem hiányzott, csak egy felszerszámozott ló.
– Amely az udvaron várt rád.
– Tévedés – szögezte le Marshal –, nem amely, hanem amelyek. Egy poroszka és egy málhás ló, amikre igencsak szükségem volt meg egy hordószügyű normann csatamén. Erre mondom, hogy ő indított el utamon.
Richárd most a pad egy másik részét csonkítgatta, majd szívből jövő őszinteséggel megjegyezte: – Boldog vagyok, hogy nem öltelek meg a hídnál, Marshal. Most már látom, mennyire elszomorította volna anyámat.
Másnap reggel Marshal és Roger Malchat megindultak Anglia felé, a paranccsal, hogy az özvegy királynét bocsássák szabadon a winchesteri palota börtönéből. Amint ez megtörtént, a tárnokmester továbbmegy Londonba, és előkészíti Richárd érkezését. Ami Marshalt illeti, ő megkérheti sosem látott menyasszonya, Isabel de Clare kezét.
Richárd később követi őket, amint elintézte normandiai és anjou-beli ügyeit. És amint felkutatta testvérét, Jánost.

HARMADIK FEJEZET
JÁNOS
1189. július, augusztus

Az a hír járta: csizmában alszik, nehogy valaki rájöjjön, milyen alacsony. Igaz volt-e vagy sem, annyi bizonyos, hogy a férfiak közül csak a fürdőszolgák, a nők közül csak ágyasai látták mezítláb. Önmagában is elég fájdalmas, hogy Földnélkülinek nevezik, nem adja meg a világnak a lehetőséget, hogy Törpét vagy Kurtagrófot kiáltson rá.
A természet szűkmarkúságát a csizmáira és cipőire veretett hüvelykes sarkakkal ellensúlyozta s azzal, hogy fellépett minden lehetséges lépcsőfokra vagy emelvényre. Társai hozzászoktak rigolyáihoz, s a diplomatikusabbak papucsot viseltek és görnyedt vállal álltak a jelenlétében. Talán mondani is fölösleges: Földnélküli János környezetében kevés volt a magas ember.
Mindössze öt és fél lábnyi magassága ellenére igen arányos termetű férfi volt, legalábbis életének ebben a szakaszában. Büszke volt sűrű, vöröses hajára és elegáns ujjaira, s egy jellegzetes mozdulatot fejlesztett ki, hogy mindkettőt hangsúlyozza. Ha problémával találkozott, vagy tréfákkal mulattatták, egyik széttárt ujjú kezét a fejéhez szorította, és ott felejtette. Az évek múlásával e modorosság ösztönössé vált; az utolsó napokban pedig megrögzött szokássá.
János utoljára Tours-ban látta Richárd herceget, egy nappal apjuk halála előtt. Ez alkalommal feliratkozott azoknak a listájára, akik megszöktek Henriktől, és azután oly észrevétlenül hagyta el a fellegvárat, mint valamivel korábban Le Mans-t. Vegyes érzelmekkel írta alá a pergament, mintha érezné, hogy elpusztítja vele a beteg királyt. De az előző hónapokban Richárd és Fülöp teljesen hatalmukba kerítették az angol seregeket, és egyre világosabbá vált, hogy Henrik kudarcra van ítélve. Túl sokat hallgatta – apja ígéreteit, túl sokáig várt adományokra és birtokokra. Valaha ő volt Írország hűbérura, de egyetlen látogatása a birtokán katasztrofálisan végződött, és Henrik sietve kinevezett egy főbírót, hogy simítsa el a zűrzavart. Abban az időben Jánost felelőtlenséggel, hűtlen kezeléssel és az ír nemességgel szemben tanúsított képtelen faragatlansággal vádolták. De ő visszautasította a vádakat. Véleménye szerint az írek bárdolatlan parasztok. Derékig érő szakállal járnak, és olyan nyelvet beszélnek, ami rajtuk kívül mindenki más számára teljességgel érthetetlen. A hírek szerint János egy csapat udvaronccal átkelt Írországba, hogy meghallgassa őket, de ehelyett megsértette a bennszülött papokat és hercegeket, megerőszakolta az asszonyokat, részegeskedett, dáridózott. Ez természetesen durva túlzás, de hát mit várhatna az ember azoktól a torzonborz barbároktól? Néhány szakállat, igaz, megrángattak, néhány rangot semmibe vettek, néhány asszonyt megtermékenyítettek, s a pénz elfogyott, mielőtt kifizették volna belőle a katonákat. Hát olyan szörnyű ez? Bezzeg ha Oroszlánszívűnek hívnák, nem pedig Földnélkülinek, senki sem panaszkodna rá.
Mindenesetre most már csak név szerint volt Írország hűbérura, máskülönben éppolyan földnélküli, akár egy zarándok.
így hát, mivel Henrik nem tudta valóra váltani ígéreteit, János tábort cserélt, és aláírta a névsort. Azután Belcourt, Canton és néhány más megbízható barát kíséretében visszatért rejtekhelyére, egy aprócska Sarthe menti faluba. Eredeti terve az volt, hogy hagyja Henriket, Richárdot és Fülöpöt egyezségre jutni, s azután csatlakozik a családhoz, abban a reményben, hogy valaki majd csak juttat neki valamit. De az események más fordulatot vettek. Henrik feltétel nélkül megadta magát, és meghalt, méghozzá anélkül, hogy akár a legkisebb mértékben is gondoskodott volna róla. A legújabb hírek szerint pedig Richárd bosszút állt mindazokon, akik aláírták a listát. Ez nem becsületes eljárás; nem ezt ígérte.
A huszonegy éves Földnélküli János ingerült volt, megkeseredett, és rettegett az életéért.
Marshal és Malchat Dieppe-be értek, és hajóra szálltak Anglia felé. A Maine-en átvezető útjuk során mindössze néhány mérföldnyire haladtak el János rejtekhelyétől, de már nem érdekelte őket a köpönyegforgató. Asszonyokon járt az eszük: Aquitániai Eleonórán és Isabel de Clare-en.
Marshal meglehetősen lovagiatlanul azt gyanította, hogy Pembroke és Striguil örökösnője valószínűleg egy vízköpőre emlékeztet, s ha megvágja a kezét, víz csurog belőle. – Úgy hallottam, szép, de hogy lehetne az, ha ilyen sokat ér, és még nincs férjnél?
A komoly gondolkodású tárnokmester nem talált semmi mulatságosat a megjegyzésben. – Mert Henrik neked tartogatta – mondta. – Azért. Szerintem a te feleségednek tekintette már jóval azelőtt, hogy közölte volna veled. Félretették neked, érezd magad szerencsésnek. – Továbblovagoltak, s később Malchat megenyhült, legalábbis annyira, hogy hozzátegye: – Tudom, miért vagy olyan fanyar. Ördögien csúnyának képzeled magadban, éppen mert el akarod kerülni a csalódást. De ha valóban olyan csúf, mint egy griffmadár, akkor mi lesz? Akkor is elveszed a vagyonáért?
– A pokolba is, igen – nevetett Marshal. – Legföljebb elküldöm valamelyik birtokára, hogy ne legyen a közelemben. Ha szép nőt akartam volna elvenni, már régen horogra akadtam volna. Horogra igen, de vagyonra nem, hogy úgy mondjam.
– Sosem voltál szerelmes?
– De igen, faggatódzó barátom, voltam már szerelmes. És tört szívű. De efféle érzelmek könnyen adódnak. Egy jókora szelet Angliából: az nem adódik könnyen.
– Milyen hatalomvágyó lettél hirtelenjében. Azelőtt nem voltál ilyen.
– Nos, mondjuk, hogy megjött az étvágyam. – Hangjában érződött, hogy a maga részéről befejezte, és Malchat úgy döntött, nem feszegeti tovább a kérdést. Remélte, hogy Isabel de Clare elfogadható. A saját érdekében.
Amikor eljött az ideje, Jánost nem volt nehéz fellelni. Július 14-én, pontosan egy héttel Henrik temetése után, Richárd felderítői jelentették, hogy öccse Belcourt-ral, Cantonnal és tíz másikkal egyetemben egy elhagyott szélmalomban ütötte fel tanyáját, Sablé-sur-Sarthe mellett. Richárd azonnal elvált Fülöp királytól, miután megállapodtak, hogy még abban a hónapban ismét csatlakozik hozzá Rouenban, és Sablé felé indult. Lovagokból álló erős testőrség kísérte, és amikor a lovasok a falu szélére értek, a herceg megparancsolta: ott várjanak rá. Egyedül ment tovább.
A lovagok egy folyó menti mezőn telepedtek le, és ketten elmentek borért. Már sötét volt az íjászathoz vagy kőhajítóversenyhez, így azután kockajátékkal és rögtönzött szavalatokkal mulattatták magukat. Egyik legkedvesebb költőjük Aquitániai Guillaume volt. Hatvan éve meghalt már, de gazdag költészetet hagyott maga után, a fennkölttől a trágárig mindenféle verset írt. A lovagok nagyra becsülték műveit, mert bár gyakran ők maguk voltak csípős humorának céltáblái, ugyanakkor a szabadság igazi bajnokainak nevezte s magasztalta is őket. Az írnokokat és a papokat a hölgyek figyelmére méltatlannak találta, és azt tanácsolta a hősnőnek: válasszon magának egy merész ifjú lovagot. S ha éppen nem a lelkiek kötötték le, párját ritkító trágár költeményeket szerzett, s biztosra lehetett venni, hogy ezek életet lehelnek minden esti társaságba. Sok fiatal lovag fújta e verseket, tudván, hogy emlékezőtehetségük messze túlszárnyalja tapasztalataikat. Valóban lehetséges volna úgy férfi és nő között? Lehetséges, hogy akár a legutolsó szajha képes ilyesmire? Nos, ha egyszer Guillaume leírta, minden bizonnyal.
A falun áthaladtában Richárd megszólított egy későn hazatérő parasztot. Igen, felelte a paraszt, tud a vízimalomról, ott van az utolsó házon is túl, a nyárfaligettől északra.
– Tudod, hányan vannak ott?
– Nem jártam arra azóta, hogy...
– Mióta?
Az ember megrettenve húzódott az utca falához. – Amikor idejöttek, figyelmeztettek minket, hogy ne járjunk arra. Azt hiszem, tizenketten vannak, de...
– Tőletek veszik az élelmet?
Az ember újra habozott. Soha nem látta még a vörös hajú óriást, és nem tudta, csatlakozni akar-e a megszállókhoz. Legjobb az óvatosság. És ajánlatos lesz tisztelettel beszélni vele. – Igen, nagyuram. Tőlünk szerzik az élelmet.
– Szerzik? És fizetnek érte?
A paraszt egy szót sem szólt, azután hirtelen megrázta a fejét. Ha a lovas megharagszik, vagy hazugnak nevezi, majd azt mondja, hogy légy szállt az arcára. Gyengécske kifogás, de csak ez ötlött eszébe.
Richárd közelebb noszogatta lovát a falhoz. – Mennyivel tartoznak nektek azok ott a malomban?
– Mennyivel?
– Igen! – vágta rá. – Mennyi pénzzel?
– Nem könnyű megmondani, nagyuram. – El akarta tolni magától a lovat, de okosabb volt, semhogy megérintse. – Meg kéne kérdezni a többieket. – Végigpillantott az utcán, és két újabb, borostömlőket cipelő idegent látott. Vajon hová mennek? A malom az ellenkező irányban van.
– Nem azért vagyok itt, hogy tárgyalgassak – mondta Richárd. – Öt Anjou-tallér helyreállítja a mérleget?
– Helyreállítani a mérleget? Én nem tudom... Ó, úgy érted... Igen, nagyuram, az több mint elég a kenyérért, húsért meg a többiért, amit adtunk nekik, amit elvettek. Igen.
Richárd felsóhajtott a férfi ostobasága láttán, és előkapart erszényéből egy maroknyi pénzt. Öt tallért akart adni, de amikor az érmék a kezében voltak, nem tudta elszánni magát, hogy kiszámolja: egy-kettő-három. Az ilyesmi tintanyalókhoz méltó. De át sem nyújtotta volna a parasztnak, ily módon elismerve az adósságot. Ez nagylelkű cselekedet, nem pedig számlakiegyenlítés.
A pénzre pillantott, tíz-tizenegy Anjou-tallérra taksálta, az aprópénzről nem is beszélve, és hozzávágta az emberhez. A pénzdarabok a lábát találták el, s a falról lepattanva visszagurultak a ló alá.
– Több mint a kétszerese – mondta Richárd. – így hát soha nem fogsz elfelejteni.
Az ember vakon bólintott, volt elég esze, hogy azt makogja: – Nem, soha, esküszöm. – Ha tudta volna, ki a jótevője, még jobban megdöbben, mivel pénzt kicsikarni az Oroszlánszívűből annyi volt, mint bort fakasztani a sziklából.
Önnön nemeslelkűségének fényében fürdőzve hagyta magára Richárd a parasztot, olyan mesével ajándékozva meg, amelyet egész életében színezgetni fog. „...Hirtelen bukkant elő a sötétből... Csak leoldotta a bugyellárisát, és átnyújtotta nekem... Aquitánia hercege volt, csak egyetlen ilyen ember létezik... Ahogy átment a falun, megállítottam, és elmondtam neki, hogy nincs pénzünk eltartani azokat... Igen, meg volt lepve, amikor útját álltam... Megesküdött rá, hogy sosem fog elfelejteni...”
Richárd látta a fák éjszakai égboltra rajzolódó körvonalait, hallotta a folyó morajlását, mikor lovát a néma malomhoz vezette. Az ablaktáblák be voltak húzva, de gyertyafény szivárgott ki a megvetemedett deszkák résein.
Kipányvázta lovát és kopogott.
Peter Canton nyitott ajtót. Azonnal hátraugrott, és riadót kiáltott. Richárd összevonta szemöldökét, bosszantotta, hogy Canton nem ismeri fel.
– Nem vagyok démon! – rivallt rá. – Nem ismered meg parancsolódat? – Előrelépett, hogy az ostoba jobban láthassa, s Canton annyira megrémült, hogy kardot rántott.
– Mi ez? – bömbölte Richárd. – Te kardot rántasz ellenem?
De a figyelmeztetés későn jött; Canton kétségbeesetten feléje döfött. Ez végzetes hiba volt. Richárd egyetlen jól begyakorolt mozdulattal előrántotta a kardját, kivédte a csapást, és átvágta támadója nyakát. Canton oldalára dőlt, vér fröccsent róla a bejáratra. Az ifjú herceg hitetlenkedve bámult, nem fogta fel a történteket. – Az istenfáját – mormolta kedvenc káromkodását. – A fivéremért jöttem.
A riadó nyomán megelevenedett a ház, férfiak tűntek elő a használaton kívüli malomkövek mindkét oldalán. Richárd az ajtónyílásba cövekelte magát, minden tótágast állt a fejében. Canton megőrült, ez nem kétséges. Az előbb azt kiáltozta: – Fegyverbe, János, itt van! – De ez azt jelenti, hogy felismerte a látogatót. Akkor miért támadott?
És a többiek, akik ott közelednek, ők is megbolondultak? A malom őrültekháza! Valahogy megbabonázták őket...
– Állj! – bömbölte. – Belcourt, mi ismerjük egymást! Rontás van rajtad?
Fejük fölött nehéz dobogás hallatszott, s a lovagok a megereszkedett falépcső felé fordultak. Richárd, gondolatban rögzítve helyüket, követte pillantásukat. Lépteket hallott odafönt a padlón, magas sarkú csizmát látott, vászon alsóruha szegélyét, felékszerezett ujjakat és meztelen karokat, végül Földnélküli János állát, arcát, fejét.
– Te? – torzult el János arca. – Te vagy az? – Megmarkolta a lépcsőkorlátot, és leesett állal bámulta a vérrel összefecskendezett bejáratot.
Richárd elnézett fivére feje mellett, s két mezítelen lábat látott. Illettek az őrültekházába.
Az ifjú herceg sokat ivott aznap, majd hozatott a faluból egy hajlandóságot mutató lányt, végül elaludt rajta keresztben. Amikor a lány rájött, hogy lehetetlenség felébreszteni, addig tekergőzött, míg kiszabadult, azután szomorúan kuporgott az ágyon, s azon töprengett, hogy vajon megfizetik-e. Járt már a malomban korábban is. Talán a herceg valamelyik társa használja majd. Akkor legalább biztosan kapna valami jutalmat fáradozásáért. Azután visszatérhetne a herceghez, mire az kialussza boros kábulatát, s ha elég friss, amikor felébred, megkétszerezheti a keresetét.
Még mindig a kockázatot méricskélte, amikor Canton felkiáltott odalent.
A lány nem értette, mit mond, de nevén szólította Jánost, ezért megpördült az ágyon, és ököllel kezdte püfölni a herceget. Az ködös tudattal ébredezett, hagyta, hogy a lány talpra állítsa. Richárd Belcourt-nak címzett kérdését nem fogta fel, bár az ordításban volt valami ismerős. Feje lüktetett, nem tudta, mennyit aludt, merev lábbal botorkált lefelé a lépcsőn. Ekkor pillantotta meg Cantonnak a bejáratnál heverő holttestét és a vért bátyja csizmáján.
Szétterpesztett ujjú kezét fejéhez kapta, és nyelve végigsöpörte szájpadlását. – Mit műveltél? – krákogta. – Miért ölted meg?
A lány egy lépcsőfokkal lejjebb ereszkedett, Richárd pedig a lovagokra fordította figyelmét. – Hüvelybe a pengéket – parancsolta –, vagy viseljétek a következményeket! Gyerünk!
A lovagok utasítást várva néztek Jánosra, de ő a megadás gesztusával emelte föl kezét a korlátról. Éjről éjre erről az összecsapásról álmodott, de olyankor ő találkozott Richárddal az ajtóban, és nem Canton. Néha szavakkal fegyverezte le a herceget, máskor kiverte kezéből a kardját. Richárd nem mindig jött egyedül, ám ez nem jelentett különbséget, János felért minddel, s a látogatók örültek, ha visszavonulhattak.
Erről álmodott, de reggelenként a valóságra ébredt, s arra a tudatra, hogy soha nem merne az Oroszlánszívű útjába állni.
Keze a korlát fölé emelkedett, amikor megszólalt: – Tegyétek, amit mond. A vérében van a gyilkolás. – Nézte, ahogy társai hüvelybe dugják kardjukat, azután lepillantott Richárdra. – Nos, bátyám, győztél. Ki vagyunk szolgáltatva kényedre-kedvedre, bármit akarsz is. Egyszóval legjobb, ha megmondod, mit tegyünk. – Nem érdekelte a válasz. Ha Richárd őt is meg akarja büntetni, ahogy megbüntette azokat, akik elhagyták Henriket, ám tegye. Jánosnak most csak egy volt a fontos: hogy a feje kimondhatatlanul fáj, s hogy kudarcot vallott a szajhával. A lépcsőn állt, verejtékezett, reszketett, és túlságosan el volt foglalva saját rosszullétével, semhogy érdekelte volna, milyen formát ölt bátyja bosszúja.
Richárd homlokránca elmélyült, ahogy visszadobta János kérdését. – Hogy mit tegyél? Hát tedd, ami jólesik, kölyök. A háborúnak vége, nem hallottátok? Vége, megnyertük, és én azért jöttem, hogy összeszedjelek benneteket. – A bejáratnál heverő holttestre bólintott. – Nem tudom, miféle őrület szállta meg Cantont, de értelmetlenül halt meg.
Eltartott egy ideig, míg szavai beivódtak János fájdalom szaggatta agyába. A lépcsőn dülöngélve hitetlenül pillogott, és újra megmarkolta a korlátot. – Akkor te... nem azért jöttél, mert üldözöl minket?
– Az Isten szerelmére, miért üldöznélek?
– Hallottuk... hallottuk, hogy a király meghalt, és te bosszút álltál mindazokon, akik aláírták a névsort. Ezért állta utadat Canton. Engem védelmezett tőled!
– De miért? – kiáltott fel Richárd. – Azt hitted talán, hogy vadászni fogok a saját testvéremre?
– Elég sokáig vadásztál apánkra is. És az aláírásom...
– Ugyan! Egy gyerek firkálása. Bolond és ostoba kölyök vagy, János. Arra hajolsz, amerre a szél fúj, és imádod a rémhíreket. Mindig is ilyen voltál. De hogy áruló? Ó, nem; neked nincs elég hited az áruláshoz!
– Akkor soha nem is törtél ellenem?
– Nem! – harsogta Richárd. – Soha nem törtem ellened. Egyedül jöttem volna ide, ha el akarlak kapni? Bohóccsorda ugyan ez a te baráti társaságod, de még én sem mennék neki puszta kézzel egy tucat sarokba szorított patkánynak. – Hirtelen elkeseredésében fordított a szón. – Krisztus könyörüljön rajtunk, kölyök, mert te legalább olyan bűnös vagy Canton halálában, mint én. Azt mondod, téged védett, de ki etette meg vele ezt a hazugságot? Ki beszélte be neki, hogy én vagyok az ellenséged? És ki hitt el első hallásra egy ostoba mesét? – Hüvelyébe lökte kardját, s szólt Jánosnak, hogy jöjjön le a kakasülőjéről.
A lépcsőről figyelő fiatal herceg most ébredt rá először, hogy bátyja felmentette őt a szabványos ítélkezés alól. Igen. Richárd mindig ostoba és habozó kölyöknek látta őt, de eddig sosem hunyt szemet ilyen határozott tette fölött. János önként és kicsinyesen gyűlölködve írta alá a névsort, azzal a céllal, hogy térdre kényszerítse Henrik királyt, s azután visszavonult, mert ki akarta várni a következményeket. Arra nem gondolt, hogy nevének hallatára a király meghal, de később, amikor megtudta, mi történt, úgy hitte, ő lesz Richárd bosszújának elsődleges célja.
És még ebben is tévedett.
– Gyere le – ismételte Richárd. – Nincs miért félned tőlem, kölyök. – Elfordult a meztelen szajha látványától, s így nem láthatta a Földnélküli arcán viaszként szétolvadó kifejezést. Fájdalom, félelem és gyanakvás keveredett benne, de legfontosabb összetevője egy lassan szélesedő mosoly volt. János soha többé nem kérdőjelezi meg a testvéri szeretet értékét; hiszen az aranyénál is nagyobb a vásárlóereje.
Levette kezét a fejéről, és megcirógatta a lány combjának belsejét. Azután lebotladozott a lépcsőn, és Richárd lábához térdepelt. – Kérlek – mormogta –, kérlek.
Richárd lehajolt, kezét János szép vörös hajára fektette. – Ne nyugtalankodj – dörmögte. – Majd én vigyázok rád. Majd én irányítalak.
– Igen – mondta János. – Tudom, hogy úgy lesz.
Marshal és Malchat megérkeztek Angliába, és szenvedő képpel néztek egymásra. A hajó az átkelés idején mindvégig hánykolódott és bukdácsolt; összehorzsolta a kipányvázott lovakat, ide-oda taszigálta az embereket a nyitott fedélzeten. Marshal görnyedt elsőként a hajókorlát fölé, de a tárnokmester önelégültsége is csak rövid ideig tartott. Dieppe még látótávolságban volt, amikor már Malchat is megtalálta a maga helyét a korlátnál, s úgy lógott fölötte, mint aki a hóhér bárdjára vár.
Hat óra múltán, bőrig ázva és kimerülve, még mindig a tengeren voltak. Nem vigasztalta őket a tudat, hogy Fülöp, a francia király és Oroszlánszívű Richárd is hajlamos a tengeribetegségre, sem az, hogy a tengerészek maguk is álmélkodtak a rossz időn. „Július közepén a csatorna többnyire nyugodtan nyújtózik a felhőtlen égbolt alatt. Nagyon különös. Vártatok volna holnapig, urak, vagy keltünk volna át még tegnap... Tegnap olyan volt a csatorna, mint valami kacsaúsztató...”
Több mint kilenc órával a dieppe-i indulás után a tompa orrú bárka behajózott Dover kikötőjébe, és az utasokat partra segítették. A hajó kapitánya egy vízparti kocsmához irányította őket, s míg mogorván kuporogtak a tűz előtt, a kocsmáros intézkedett, hogy lássák el a lovaikat. Nem tudták összeszedni az evéshez szükséges erőt, bár valahogy lenyeltek egy kupa fűszeres borral ízesített, meleg kecsketejet. Azzal a tudattal merültek álomba székükön, hogy gyenge gyomruk még egy éjszakányi fogságra ítéli Aquitániai Eleonórát winchesteri börtönében.
Szemét védelmezőn öccsén tartva, Richárd észak felé lovagolt: Rouennak tartott. Már utasította kíséretét: soha többé ne használják azt a kifejezést, hogy Földnélküli. Miért is tennék, kérdezte őket, amikor szándékában áll, hogy Jánosnak adja Somerset, Dorset, Cornwall, Devon, Nottingham, Derby és Lancaster angol grófságokat? Miért is tennék, amikor a kölyök elnyeri Eye, Wallingford, Tickhill, Marlborough, Gloucester és Ludgershall címeit? Miért is tennék, amikor bűnbánó öccsének hűségesküt fognak tenni a walesi hercegek, és újra ki fogja nevezni Írország hűbéruravá és Mortain grófjává?
Richárd környezete mindezt tudomásul vette, méghozzá rezzenetlen arccal s száműzve elméjéből a „földnélküliség” gondolatát. Ha egymás közt voltak, csodálkoztak, miképpen lehetett az Oroszlánszívűt ily könnyen rászedni, de soha többé nem nevezték Jánost birtok nélkülinek. S ahogy Richárd mondta: ugyan miért is tették volna, amikor öccse fél Anglia és Írország jó részének birtokosa lett? Földnélküli János? Ó, nem. Most már Sokföldű János.
Hat nappal később Eleonóra királyné szabadÍtói a winchesteri várhoz értek, s megtudták, hogy a királyné már szabad. A jóindulatú börtönőr felbátorodott Henrik király halálán, s megnyitotta a királyné lakosztályának ajtaját, bár a fogoly nem kívánt azonnal távozni.
– Megszoktam ezt a helyet – mondta. – Oly jól ismerem, hogy akár vaksötétben is foltozhatnék itt ruhát vagy sétálgathatnék anélkül, hogy a bútorokhoz érnék. Egyébként, Biet mester, a hirtelen jött szabadság legalább annyira felizgatja az embert, mint a váratlan bebörtönzés. Nem lakoltathat ki előzetes figyelmeztetés nélkül.
Biet nem ezt várta, s kezdte megbánni tettét. Senki sem hatalmazta fel, hogy szabadon engedje a királynét. Saját elhatározásából cselekedett, és abban a reményben, hogy a királyné hálája majd távol tartja nyakától a hóhérkötelet. De ha a fogoly börtönében óhajt maradni, ő akár be is lakatolhatja az ajtót újra.
– Meddig akarsz... Úgy értem, nem kellene egyenesen Londonba menned és...
– Ne neheztelj – mosolygott a királyné. – Elég hamar megszabadulsz tőlem. Csak engedd, hogy még egy kicsit itt maradjak. Mint a vendéged. Ha maradt még barátom Angliában, itt fog keresni.
Biet sikeresen vegyítette az engedelmes bólintást a lemondó vállrándítással és visszavonult. Puszta megszokásból nekilátott, hogy ismét bezárja az ajtót, azután minden eszébe jutott, s megint szélesre tárta. Eleonóra figyelte. Szórakoztatta Biet viselkedése, de tudta, hogy az őr az életét tette kockára érte. – Egy pillanat – szólt utána. – Kedves voltál hozzám, Biet mester. Mint tudod, tucatnyi börtönt kóstoltam végig ebben az országban, de sehol nem bántak velem olyan jól, mint itt. Bátor voltál, amikor félrehúztad a reteszt, és tudom, könnyebbség volna számodra, ha venném a holmim és mennék. Azt vallhatnád, hogy fegyverrel szabadítottak ki, én pedig alátámasztanám a történeted. De látni akarom, kik jönnek el most, hogy a férjem meghalt. Az idő sürget, és nem kívánhatom, hogy a barátaimnak nyomozni kelljen utánam. Most pedig, ha úgy tetszik, újra bezárhatsz.
Míg gondolkodott, Biet megropogtatta ujjperceit. Szobája a szomszédban van, de ha kihúzná az ágyát a folyosóra, akkor hamarabb meghallaná a kopogást. Mert mindössze ennyit kell tennie: kopoghat éjjel vagy nappal, amikor csak akarja. És ő ajtót nyit és kiengedi. Bármikor. És ily módon a nyaka nem viszketne többé a kötél gondolatára. Ámbár...
– Megereszkedtek a sarokvasakon – mondta. – Hozok valami éket, hogy nyitva tarthassuk.
Eleonóra bólintott, mintha csak Biet sosem habozott volna.
A következő napokat levélírással és a kastélykert újrafelfedezésével töltötte. Halott férjére alig vesztegetett egy gondolatot, de Richárd és János állandóan foglalkoztatta, akárcsak Fülöp, a fondorlatos francia, Henrik bukásának igazi kitervelője. És Henrik fattya, Geoffrey FitzRoy, e kiismerhetetlen jellem, akinek helyet kell találni az új rendben. A három fivér meg az ifjú francia király – és mindnyájukban a fiatalemberek mohó étvágya. Ugyancsak jóízű kosztnak kell lennie, ami jóllakatja őket.
A királyné ékekkel kitámasztott ajtajú szobájában tartózkodott, amikor Biet besietett és jelentette: egy bizonyos William Marshal úr és Roger Malchat, Henrik király tárnokmestere várakoznak odakint. Marshal neve örömteli sóhajt csalt Eleonóra ajkára. – Vezesd be őket, vezesd be...
Nem. Várj. Anjou-ból vagy Normandiából érkezhettek. A legkevesebb, amit megtehetek, hogy néhány lépéssel megrövidítem az útjukat. Kínáltad őket borral?
– Igen, asszonyom, és főtt tojással meg fehér kenyérrel, amit a te számodra tettem félre, de majd küldetek érte, tudom, hol lehet frisset szerezni.
– Biet mester, hisz te éppoly izgatott vagy, mint én. Miért?
– Tudom, hogy William Marshal úr különös tiszteletben tart téged – s afölötti aggodalmában, hogy ilyen intim dologban járatos, sietve hozzátette: – Tudja az egész világ, mennyire bálványoz.
– Valóban? Nos, menj, és vezesd be. Ragaszkodnunk kell az ilyen közismert barátokhoz. – Egy intéssel elbocsátotta Bietet. Megigazgatta ruhája ráncait, s lassan megfordult egy téglalap alakú, kovácsoltvassal keretezett tükör előtt. Savanyú pillantást váltott képmásával. Hatvanhét éves vagy, gondolta, megőszült a hajad, de még nem pusztított el az idő. Még tiszta a szemed, és egyenesen tartod a gerinced. Úgy látszik, nem tört meg a fájdalom, s ami a legfontosabb: nem zápult meg az agyad. William Marshal, nohát... Meglátogatja a jótevőjét.
Még egy öngúnnyal teli pillantást vetett képmására, s azután átvonult a kastélyon, a napfényes várószobába tartott.
Marshalt megdöbbentette a látvány. A tizenhat börtönév alatt kétszer találkozott a királynéval – azon ritka alkalmakkor, amikor Henrik vagy a királyi tanács megkívánta az asszony jelenlétét –, de több mint öt éve múlt, hogy utoljára látta. A megdöbbenésért azonban – mint hamarosan ráébredt – ő maga a felelős, mivel képtelen volt újrafesteni a lelkében hordozott képet. Azt érintetlenül hagyta az idő. Magas, karcsú asszonyt ábrázolt ez a kép, akinek arckifejezését egyetlen szemhéjrebbenés derűs közönyből szigorú visszautasításra változtatja. Olyan emberek vették körül, akiknek nevetése harsogott, a testük remegett, ha zokogtak, s arcuk bíborszínt öltött és megduzzadt a dühtől – Eleonóra azonban alig észrevehető homlokráncolással vagy szája leheletfinom görbítésével fejezte ki érzelmeit, hacsak úgy nem határozott, hogy elleplezi azokat, ez azonban egyetlen reá vetett pillantásból kiderült. Ezek után viszont képtelenség volt megmondani, mi mutatja nemtetszését vagy jelzi egyetértését. A világnak kellett volna összeomlania ahhoz, hogy Eleonóra királyné az ajkába harapjon.
S így volt ez a hangjával is. Valószínűleg akkor sikoltozott utoljára, amikor a bábák dögönyözték, s a gyermekkori tréfák óta soha nem tört fel belőle elfojthatatlan kuncogás. De csöndes nevetése nagyobb jutalom volt az egész hisztérikus udvar zagyválásánál és vállveregetésénél.
Sem a kor, sem a fogság nem fosztotta meg vonzerejétől, de a Marshal lelkében őrzött képpel nem vetekedhetett többé. Sovány volt, ahol a férfi vágyai szerint karcsúnak kellett volna lennie, hosszú állcsontja előreugrott, orra megnyúlt, akár Marshalé, s szemét kerekre tágította bőrének feszülése. A haja pedig szürke volt, holott a férfi feketének szerette volna látni.
Igazság szerint már öt esztendeje is öreg volt, de Marshal akkor is lenyűgözve távozott tőle, s képzeletében újra fiatallá varázsolta. Valahányszor találkoztak, mindig megdöbbent, de amint elbúcsúztak, s ő hátat fordított a királynénak, gondolatban ismét visszafiatalította. Ennél nagyobb tiszteletadás talán nem is létezik, s ezért csalt sóhajt a királyné ajkára Marshal nevének említése.
Ahogy közeledni hallották, Marshal és Malchat térdre hullottak. A királyné a várószoba kék és szürke kőlapjaira lépett, egyikükről a másikra pillantott, és felmérte, hány lépést kell tennie, hogy odaérjen hozzájuk. Marshal nem örülne a botladozása és a szemét elhomályosító könnyek láttán. És ki ez itt? Malchat, Roger Malchat? Ő valami fejedelmibb dolgot vár urának özvegyétől.
Előrelépett, és így szólt: – Kemény a padló, William Marshal, te pedig sosem tudtál nyugton maradni. Kelj föl, és ölelj meg. Szabad vagyok már, nem mondta Biet mester? Vállalta a kockázatot, így hát a védelmem alatt áll. A férjem az ország minden jelentősebb börtönével megismertetett, de egészen mostanáig nem volt olyan... Ó, Istenem, Marshal, de örülök, hogy látlak... Remélem, ezzel vége...
Hangja és tartása mérsékelte a férfi döbbenetét. A tökéletes kép félretétetett későbbre, és Marshal gondosan elpróbált beszéde a semmibe foszlott. – Többé nem börtönöznek be, megígérem. Amíg én élek, addig soha – jelentette ki talpra állva.
Malchat is feltornázta magát, és a szoba berendezését tanulmányozta. Úgy tett, mint aki nem látja gyengéd ölelkezésüket, és nem hallja dadogó egymásra találásukat. Ő nem őrzött semmiféle képet Eleonóráról, bár mindig úgy tartotta, hogy Henrik durván és méltatlanul bánik vele. Annyi azonban igaz, hogy az asszony lázadt ellene, ami aligha feleséghez vagy királynéhoz illő. Viszont Henrik botrányos kérkedése ágyasával, Rosamund Clifforddal és rögeszmés vágya, hogy elgáncsolja Richárdot, s Jánost állítsa az előtérbe, már amúgy is ellene fordította a fél országot. Másrészt Malchat kíváncsi volt, vajon mit tesz Eleonóra, ha sikerül a lázadás. Minden bizonnyal nem bánt volna szelídebben Henrikkel, mint az ővele.
Marshal szorítását érezte a karján, és fogadta Eleonóra üdvözlését. – A hírek a börtönbe is eljutnak – mondta a királyné. – Téged a király legmegbízhatóbb tanácsadójaként tisztelnek. Ez ugyan szembeállít velem, Roger Malchat, de azok közé emel, akik mindvégig hűek voltak valamelyik oldalhoz.
– Nem vagyok ellenséged – válaszolta Malchat. – Nem jobban, mint Marshal. De Henrik volt a király, és támogatni kellett francia ellenségeivel... és családi ellenségeivel szemben. Úgy látom, rosszul bántak veled, de téged nem üldöztek halálra a fiaid. Henrik királyt azonban igen, és még semmi sincs jóvátéve.
– Zsarnokká nőtt szörnyeteg volt – mondta Eleonóra. – Megrabolta Fülöp húgát, és maga ellen fordította Franciaországot. Bebörtönzött árulás vádjával, azután Clifford kisasszony ágyában ünnepelt. Nem volt hajlandó Richárdot elismerni örököséül, sem lemondani Alais-ről, vagy legalább felhagyni a Jánosnak tett állandó ígéretekkel. Ne csinálj belőle mártírt, Roger Malchat. Szatírt csinálhatsz, bosszúszomjas vénembert is, ha úgy tetszik. De ő volt minden bajunk forrása, olyan ember volt, aki szénapajtában tüzet rak. – Szünetet tartott, azután halvány, lefegyverző mosolyt küldött Malchat felé. – Nem tudok szárazon vitatkozni veled. Adjatok egy pohár bort! Biet kedves börtönőr volt, de nem túlzottan engedékeny az ital dolgában. Azt mondja, a bor ideális a férfiaknak, de tönkreteszi az asszonyokat. Nem tudom, mitől félt jobban, attól-e, hogy meghalok a bortól, vagy hogy elveszti legfontosabb foglyát. Ha Henriknek van esze, napi egy hordót engedélyez a számomra. Az ágyamban találtak volna, borba fulladva, és senkit sem lehetett volna hibáztatni.
Míg Marshal tartotta a poharat és Malchat töltött, feloldódott a feszültség. Máris az asszony varázsa alatt álltak. Nem csoda, hogy két királyhoz ment feleségül, túlélte mindkettőt, s azután úgy merült fel a hosszú bebörtönzésből, mint valami sorvasztó, de végül is nem túl súlyos betegségből. Marshal felkínálta a poharat, ő pedig köszöntésre emelte. – Isten akarata, hogy Angliát tiszteletre méltó király szolgálja, a királyt pedig tiszteletre méltó emberek. Olyanok, mint te, Marshal és te, Malchat. – Félig kiitta a bort és bólintott. – Biet valószínűleg megfelelőnek talált benneteket, jó bort kerített.
Három héttel ezelőtt még a bebörtönzője oldalán harcoltak. Most pedig csatlakoztak a pohárköszöntőjéhez.
Minden országban akadnak férfiak, akikből jobb király válhatnék a királynál, és vannak asszonyok, akik alkalmasabbak királynénak a királynénál. De ritkán ajánlják fel a koronát a legmegfelelőbb személynek, és kevesen vannak, akik ilyen idős korban el merik fogadni. Aquitániai Eleonóra azonban már kétszer volt királyné, s még most, hatvanhét évesen sem csorbultak képességei egy hajszálnyit sem. Ezúttal nem megy feleségül az uralkodóhoz, aki – ha Isten is úgy akarja – Oroszlánszívű Richárd lesz, de majd segíti, irányítja, és átadja neki a kormányzásban szerzett szerteágazó tapasztalatait. Eleonórával az oldalán Richárd nem bukhat el. És amikor majd nem figyel oda, Eleonóra szakít időt rá, hogy jobb színben tüntesse fel Jánost és némileg rosszabban GeorTreyt.
Eleonóra elfogadta Henrik fattyat annak, ami: intelligens betolakodónak, s bár a kedvence Richárd volt és ő is maradt, Geoffreynek is fontos szerepet szánt a birodalomban. Ha rajta áll, a következő megoldást találta volna a legmegfelelőbbnek: Richárdra népes tömeg előtt kell ráruházni jussát, hogy elbömbölhesse beszédeit és élvezhesse a tapsot. János este kapja meg a magáét, s olyan gyönyörű nő adja át neki, akiből megfelelőképpen hiányzik az erkölcs, így János a sötétben félrevonulva élvezheti az ajándékot és az ajándékozót. Geoffrey FitzRoynak pedig valami egyszerű, ám minden kritikán felüli adomány kell. Nagyszerű volna például egy püspökség! Egyesítené az egyházit és a világit. Kastélya lenne és birtoka: udvar és gyülekezet. Ha prédikálni támad kedve, megteheti, de törődhet a jövedelmével is, és elültetheti az istenfélelmet a szomszédos bárókban. Igen, Geoffreynek egy püspökséget kell adni.
És közelebbről, mi jusson a Földnélkülinek, a cinikus, hátulról támadó legkisebb fiúnak? Valami Richárdtól, egykét grófság tiszta jövedelme és néhány uradalom. És talpnyalók, akik nevetnek a tréfáin. És nők, akik széttárják a lábukat az ágyán. Jánossal nincs semmi baj, amíg szórakoztatják, amíg keze nők combján nyugodhat, és bor csepeg a szájába.
És Oroszlánszívű Richárd, Aquitánia és most már Normandia hercege, ő mit kapjon? A koronát természetesen, s mint Eleonóra kedvence: a királyné állandó figyelmét. Richárd csak nevetne a püspökségen és egyáltalán nem szórakoztatnák János orgiái.
De melyiküknek ajánlja fel a legnagyobb védelmet, Oroszlánszívűnek, Földnélkülinek vagy a Fattyúnak? Nehéz kérdés, mivel Eleonóra már régen elhatározta, hogy aki a leginkább támogatásra érdemes, az William Marshalt nyeri pártfogójául. Ha – ahogy Biet biztosította róla.
Marshal valóban különös tiszteletben tartja őt, akkor ki fogja terjeszteni védelmét választott fiára is.
A választás magától értetődően Richárdra esik, minthogy hamarosan királlyá koronázzák. De mi történik, ha meghal egy értelmetlen hadjáratban vagy valami lovagi tornán, amiért annyira lelkesedik? Képes lesz-e rá Marshal, hogy ismét váltson, Henrikről Richárdra, róla pedig...?
Jánosra mint egyenes örökösre. De ép elmével ki tudná elképzelni ezt a tesze-tosza teremtményt, amint kiőgyeleg agyonzsúfolt hálószobájából, hogy elirányítsa az udvart? János király? Nem, ez sehogy sem hangzik jól.
A harmadiknak, Geoffreynek nincs esélye a trónra. Ő a trió legintelligensebb tagja, de Henrik fattya, egy gyakorlott szajha kölyke: Anglia nem fogadná el soha.
így hát nyilvánvalóan Richárdnak kell magán éreznie Marshal markának irányító szorítását. Ha ugyan Marshal marka elég erős.
Három napig maradtak a királynénál. Marshal átadott neki egy kötegnyi, Richárd által rábízott levelet, és Eleonóra megtudta, hogy fia a távollétében teljhatalommal ruházta fel őt Angliában. „Mutasd meg magad a népnek – tanácsolta Richárd. – Nem számít, mibe kerül, szereld fel udvartartásod, és indulj országjáró útra. Hadd lássák, hogy királynéjuk visszatért hozzájuk. Vigaszra van szükségük, asszonyom, és te legalább annyira Anglia anyja vagy, mint az enyém. Bármihez támad kedved, ne tagadj meg magadtól semmiféle szórakozást. Játssz nekik, és megnyugszanak.”
Eleonóra megmutatta a levelet Marshalnak. – Törődik velem – jegyezte meg fanyar hangsúllyal. – Bár csordultig telt szíve feledékennyé teszi, mint általában. Vagy tömve volna a nyeregtáskád arannyal? – Marshal a fejét rázta, és a királyné követte példáját. – Nem, nem hinném, hogy így lenne.
De azért, mint legfelsőbb hatalomnak, a királynénak módjában állt segítségül hívni a kincstári forrásokat, és Richárd levele kulcsként szolgált a ládákhoz.
Marshal mintegy mellékesen megkérdezte Eleonórát, látta-e valaha Isabel de Clare-t, az ifjú örökösnőt.
– Nem, de hallottam róla, és a helyedben én nem vesztegetném az időt, biztosítanám az igényemet. Mint nő, kénytelen voltam nemtetszéssel fogadni mindazt, amit hallottam róla.
– Miért? Olyan csúnya?
– Attól még szerethetném – mondta Eleonóra. – Csillapítaná az irigységem.
– Akkor...
– Azt mondják, gyönyörű. Jól nevelt, ez a másik kifejezés, amit használnak vele kapcsolatban. A kalendárium szerint tizenkilenc éves. Jóságos ég, Marshal, menj és nézd meg magad! Nem vagyok én fizetett igric, hogy a dicséretéi énekeljem! – Mosolya meghazudtolta türelmetlenségét és hozzátette: – Hozd el a hölgyet látogatóba, amikor tudod: ki vagyok éhezve a pletykára.
– Soha nem tagadnám meg tőled ezt az örömöt – mondta Marshal –, bár remélem, tud féket tenni a nyelvére.
– Mint Pembroke lánya, biztos, hogy tud. Nem mintha ez megmentené. Ahol én ott vagyok, még a kövek is megadják magukat. – A királyné évődésnek szánta ezt, de Marshal mosolya késlekedett – a dicsekvés túl közel járt az igazsághoz. Vaknak és süketnémának kell lenni ahhoz, hogy valaki megőrizhesse a titkát, ha Eleonóra királyné kíváncsi rá.
Igaz, egyszer, egyetlenegyszer nem látta előre az eseményeket – saját letartóztatását –, és tizenhat évet töltött azzal, hogy megbánja figyelmetlenségét. De most vége, és nem fogja engedni, hogy ez megismétlődjék. És – ígérete szerint – William Marshal sem fogja engedni.
A vihar a Temze mentén érkezett, és nyugatra száguldott, London felé. A nyári ég hullámzó, rongyolt köpönyegét villámkötegek döfték át meg át. A fehéren izzó lándzsák fákat, folyó parti házakat hasogattak, és agyonsújtottak két halászt, akik angolnát fogtak az ingovÁnyon. Szénné égett tetemük füstölgött és gőzölgött az esőben.
A vihar végigvonszolta köpönyegét a város keleti peremén, és villám csapott le a tömör, kilencven láb magas erődítményre, melyet csak úgy ismertek: a Fehér Torony, a Tower. Ez volt London erődje, Hódító Vilmos építtette. Úgy mondták: aki a Towerben parancsol, azé a főváros, és ezt az állítást tizenöt láb vastagságú falak támasztották alá, meg egy sáncárok, mely helyenként a százlábnyi szélességet is elérte. Egymást követő uralkodók építették az erődítményt övező falakat, emelték a palotát az udvaron. De magán az öregtornyon kevés változtatás esett. Az erőd meszelt bástyáival és csipkés falaival a hadi építészet egyedülálló példája maradt: dohos és bevehetetlen menedék. A villám végigsistergett a terméskő falon, azután továbbszáguldott, hogy tetőket zúzzon szét a városban.
Isabel de Clare veszélyesen közel állt az egyik felső ablakhoz, s figyelte, miként sötétíti el a vihar Londont. A vihar és a villámlás megijesztette, s az elmúlt órát többnyire fülére szorított kézzel, vagy karját pajzsként szeme elé emelve töltötte. De most, hogy a legrosszabbon már túl voltak, önmagával elégedetten vonult vissza a tűz melegéhez.
– Tessék – húzta ki magát –, mondtam, hogy megcsinálom. Láttad-e, akár csak egyszer is, hogy megrezzentem?
A szolgálólány a fejét rázta. Tiszta szívvel inthetett nemet, mivel a legfelső emeleten lévő szoba túlsó sarkában kuporgott, s szemét szorosan zárva tartotta. Most előmerészkedett. – Bátor voltál, úrnőm. El fog ámulni.
– Remélem is – jegyezte meg Isabel –, mert én elámultam. Gondold csak el, ha a villám eltalálja az ablakmélyedést! – Megborzongott, és szólt a lánynak: tegyen több fát a tűzre. – Ez a hely mintha a folyó alatt lenne, és nem mellette. Nyár közepe van és tessék, patakzik a falról a víz. – Az időmérő gyertyához sétált, a vastag faggyúrúdon körök jelölték az órákat. Ha becslése megbízható, és a vihar nem mossa el a winchesteri utat, a lovag a Towerbe ér, még mielőtt a következő gyűrű elolvadna.
Ő lesz a férje, a sosem látott lovag, akiről tömérdek hírt, mendemondát és szóbeszédet gyűjtött össze. Minden hír tápot adott képzeletének, akármennyire elferdítették is.
Negyvenhárom éves; ezt sokszorosan megerősítették. Termete magas, az orra akár a kés. Különlegesen sötét a bőre, arabnak nézné az ember. Nemigen szeret a fenekén maradni, inkább fel-alá járkál. Mielőtt Henrik király bajnoka lett volna, tornákon kereste meg a kenyerét, és egyetlen tízhónapos időszakban hetvenkét lovagot ütött ki a nyeregből. Az így legyőzötteket arra kötelezte a becsület, hogy átadják páncéljukat és fegyverzetüket, és akkora váltságdíjat fizessenek érte, amekkorát megállapítottak. És mégis fillér és birtok nélkülinek mondják. Szereti a bordeaux-i bort és az őzhúst, de nincs ínyére a hal.
Mindig vonzotta a nőket, köztük Európa szépét, a champagne-i Marie grófnőt is, akivel – úgy hírlett – viharos viszonyba keveredett – és mégsem házasodott meg soha. Pártfogója maga Eleonóra volt – újabb viszony? –, és ő mégis azt az embert támogatta, aki bebörtönözte a királynét.
Soha nem néz akasztott emberre, és azt sem engedi, hogy hölgyei bojtos övet viseljenek.
Egyszer olyan súlyos öklelődzésben volt része egy lovagi tornán, hogy csak a kovács kalapácsa tudta leverni fejéről a sisakot. Ez alkalommal is őt hirdették ki a nap bajnokának, és Burgundia hercege egy tömör ezüstlándzsával jutalmazta meg. Egy héttel később eladta.
Isabel nemrégiben azt hallotta, hogy kivetette nyergéből Plantagenet Richárdot, valami hídnál Le Mans mellett, és azután azt mondta neki: szerencséje, hogy életben maradt. Plantagenet Richárdot? Ez adott csak igazán tápot képzeletének.
A tűzfény át-átrezzent csipkés ingvállán s az alácsüngő ruhaujjakon. Egyik csuklóját vésett ezüst karkötő díszítette, virágmintája megismétlődött a hosszú nyaklánc laposra kalapált kapcsain. A lánc duplára fogva övezte nyakát és keretezte ruhája kivágását is. A tűzfény megszínezte a fémet, s arannyá változtatta az ezüstöt. A hőség fokozatosan átjárta gyapjú főkötőjét, és kiszívta hajából a nedvességet. Egy táblás hátú székbe ereszkedett, s figyelte, hogyan nyaldossák a lángok az almaágakat.
Negyvenhárom éves? Az istenért, hiszen akkor öreg! És hasonlít az arabokhoz, azokhoz az ördögökhöz, akikkel a Nyugat olyan sokáig háborúskodott. Hivatásos katona, fegyelmezett és...
Isabel a gyertyára nézett, azután körülpillantott a szobában. Igen, hallott róla még valamit: nem szereti a rendetlenséget.
Pembroke és Striguil örökösnője Richard Fitz Renier-nek, London főispánjának gyámsága alatt állt, s így Fitz Renier üdvözölte az eső áztatta Marshalt, és ő szórakoztatta, míg az száraz, széptevésre alkalmas ruhát öltött.
Régi barátok voltak, s a főispán a biztonság okából megjegyezte: – Olyan, mint valami fogságba vetett tücsök. Túl sokat hallatsz magadról, Marshal. Minden látogatónak van egy elmesélni való története, és minden nő, akivel csak találkozik... nos, hát az már a képzeletüktől függ. Hol a lovagság virága vagy, hol pedig megbízhatatlan kéjenc, aki a de Clare-örökségre pályázik, és...
– Neked mindig is mocskos fantáziád volt – morogta Marshal. – Tartsd már ezt a nyavalyás köpenyt. Sátrat verhetnék belőle, akkora. – Befejezte az öltözködést, koponyájára simította nedves haját, azután megitta a barátja kínálta bort. – Nem mintha bíznék a véleményedben, Fitz Renier, de kellemes teremtés?...
– ...Attól függ, mit szeretsz. Az én ízlésemnek egy kicsit túlságosan komoly, de tudod, hogy én mindig jobban kedveltem a zabolátlanabb fajtát... mit vigyorogsz?
– Ennél finomabb kifejezést még soha életedben nem használtál a nőidre. Az az ír gyógyfűárusnő, emlékszel rá? Megvetted tőle azt a szerelmi bájitalt, és majd belehaltál. És az a futárnő! Mi is volt a neve? Ő volt az egyetlen nő Angliában, aki lehagyott egy vágtató lovat! Ó, igen, Fitz Renier, te tényleg a zabolátlanokat szereted.
– Halkan nevetgélt magában, és vállán ráncokba rendezte a nehéz, hímzett köpönyeget.
A főispán várt, míg alkalma nyílik a beszédre, azután csak annyit mondott: – Az esküvő.
– Mi van vele? Nem engedhetem meg magamnak, hogy itt vegyem el. Elviszem Pembroke-ba vagy egy másik birtokára. Isabel úrasszony talán nem fog örülni, de neki kell viselnie a költségeket.
– Nem kell. Londonban fogtok megesküdni, a költségek pedig már rendben vannak. – Most rajta volt a vigyorgás sora és Marshalon a meglepődésé. – Rád nem sajnáljuk a pénzt. Egy nős Marshal látványosságszámba megy. Kétlem, hogy magának a királynak ósszegyűjthettünk volna ekkora summát. – Elsiklott Marshal arckifejezése fölött, és a mennyezetre mutatott. – Pontosan fölöttünk van. Később áttanulmányozhatod a vendégek névsorát. Sok szerencsét.
A szolgálólány kinyitotta az ajtót, felismerte Marshalt a hetek óta özönlő jellemzések alapján, és lesietett a lépcsőn. Fitz Renier a földszinti terem bejáratában állt, és odapisszegett a lánynak, hogy álljon meg.
– Mit beszéltek?
– Nem tudom, főispán úr. Nem beszéltek. Visszavonultam, mielőtt még...
A főispán elégedetlenül rázta meg a fejét, elfordult, és bevágta maga mögött az ajtót. Miért vonult vissza? A szolgák házikémek. Maradnia kellett volna. Ott kellett volna ténferegnie. A szolgálót kellett volna játszania. Mire való a szeme és a füle?
Hát, gondolta, igazuk van, arabnak nézné az ember. Nem olyan sovány, mint képzeltem, jobban is öltözik. És erős, erősnek kell lennie, ha képes magán cipelni ezt a sátornyi köpönyeget. Úristen, mit izeg-mozog, mintha tüske ment volna mindkét sarkába? Champagne-i Mariénál vagy Eleonóra királynénál is így ugrándozott? Nyugalom, nagyuram; itt nekem van jogom az idegeskedéshez...
A lányommal fogok hálni. Ha lenne lányom, nem volna idősebb. És remélem, félilyen szerencsétlen sem, mint ez itt. Nézd, asszony, mosolygok. Nézd csak, te is széthúzod a szád, és... Igen, így már jobb...
Szürke farkas, akár a róla szóló történetekben. Nem csoda, hogy megnyerte a lovagi tornákat: lemosolyogta őket a lovukról. Talán megmérgezték, azért torzult el így az arca. De a korát jobban viseli, mint azt a köpönyeget...
Még egy lépés, és esküszöm, mindjárt kiesik az ablakon. Fél Anglia az övé, és úgy hátrál, mint valami holdkóros. Üdvözölj, asszony, vagy azt kell gondoljam, hogy rossz szobába nyitottam! Tessékelj beljebb, a látogatókkal általában ezt teszik...
Kivágták a nyelvét. Hallottam, hogy járt Palesztinában. Az arabok rájöttek, hogy csaló, és kitépték a nyelvét. Igazold magad, nagyuram! Nem az asszony dolga találgatni...
Még nem készült fel kellően, amikor megszólalt: – Zuhogott-az-eső-Winchestertől-idáig- így-azután-ruhát-cseréltem- biztosan-láttad-a-vihart.
A lánynak a lovag neve tolult az ajkára, de ki nem mondta volna, amíg az be nem mutatkozik. – Igen, az ablakból figyeltem.
– Elég nagy ostobaság, mikor ezüst övezi a nyakadat. Tudott dolog, hogy a fém vonzza a villámot. Egyszer mellettem sújtott agyon egy embert. Utána már nehezen lehetett volna megmondani róla, hogy kicsoda.
– Nemcsak róla – mormolta Isabel, emlékeztetve Marshalt feledékenységére.
– Ó, bocsánat. William Marshal lovag vagyok, Sybil úrasszonynak és annak a John Marshalnak fia, aki István király alatt szolgált. Jelentettem érkezésemet jó előre, de...
– Megkaptuk a hírt, Marshal lovag, és szép tőled, hogy vállaltad a vihar kockázatát. Hiszen a fém vonzza a villámot, és te vértet és sisakot viseltél... – Várt, míg a visszavágás célba talál, azután meghajolt, s bevezette a lovagot a szobába. Nem túl gyakori eset, hogy menyasszony és vőlegény mindössze órákkal az esküvő előtt találkozzanak először, de most már mindketten visszanyerték lélek jelenlétüket és biztonságérzetüket. Az udvarláshoz bókok szükségesek, így hát Marshal azt mondta: – Mindennapi körülmények között megfogadtam volna saját tanácsomat, de ez különleges természetű utazás volt. Előfordult már, hogy viharon vágtam át magam, de soha nem várt még ekkora jutalom az út végén. Te, hölgyem, oly páratlan vagy, hogy az angol időjárás sem tarthatott vissza tőled.
Szépen mondta, Isabel pedig kegyesen fogadta. – Nem is hittem, hogy visszatart – válaszolta –, hiszen határozottságod közismert. – Az ügyes közhelyek lecsillapították őket, bár Isabel nem állhatta meg, hogy hozzá ne tegye: – Hízeleg nekem, hogy véleményed szerint kiállóm az összehasonlítást az irigylésre méltó Champagne-i Marie-val.
Marshal összevonta a szemöldökét, mintha csak emlékezetében kutatna. Azután az emléket a megfelelő helyre téve elmélázott: Marie grófnő? Ó, igen, a maga módján csinos volt, egy fiatalember iskolázatlan szemében legalábbis annak tűnt. De neked, hölgyem, sokkal tapasztaltabb pillantást kell elviselned. Nem bánod?
Nem, jelezte Isabel, egyáltalán nem bánja, és félszegen elfordult, hogy beljebb vonja a férfit a szobába. – Van egy kis félretett bordeaux-i borom. Ott a fülkében. Nem ismerem az ízlésed, hogyan is ismerhetném, de...
Marshal előrelépett, kezébe vette a lány kezét, és a házasság megköttetett, olyan bizonyossággal, mintha templomban történt volna, ezer tanú szeme láttára. Fitz Renier-nek ugyan lesz még alkalma később vigyorogni, de a középkorú lovag és az alig félannyi esztendős lány házassága már szentesíttetett e kézszorítás által. Isabel sokáig várt, mint a jó borok, hogy igazi emberének adassék. Az udvarlás mindössze néhány percig tartott, és – akár összeillettek, akár nem – az oltárnál kellett befejeződnie. Attól kezdve pedig a házasság addig tart, míg a férj jónak látja, vagy míg meg nem ölik.
De – eddig legalábbis – mindketten úgy érezték, hogy rendben ment a dolog. Isabel de Clare lehetett volna akár ronda griffmadár is, önző vagy elmebeteg, William Marshal pedig satnya, törpe, ricsajos, felfortyanó természet, vagy nőgyűlölő. Előny és áldás, hogy mindez nem így volt.
Nem volt ebben egyelőre semmi regényesség. Az egyik oldalon egy csatákban megkeményedett katona, aki a Henrik király által ígért jutalmat veszi fel, a másikon Isabel de Clare, birtokok és jövedelmek örököse, aki pontosan annyit ért, amennyi a tulajdona. De a bókok szívből jöttek, és Marshal figyelemre méltónak találta, hogy a lány eltalálta ízlését a bordeaux-i borral.
A pár augusztus elején kelt egybe Fitz Renier és Marshal londoni barátainak segédkezésével és költségén a Szent János-kápolnában, egy pompás oszlopos teremben, a Tower délkeleti sarkában. A szertartás alatt Marshal minden különösebb indíték nélkül elhatározta, hogy bajuszt növeszt. Isabel a maga részéről átérezte az alkalom ünnepélyességét, s úgy döntött, hogy a férje előmenetelének szenteli magát. Azt nem mondhatta, hogy szereti, de megtisztelte és lenyűgözte az érdeklődés, amelyet Marshal az esküvői ruhája iránt mutatott. Ez a harcias lovag, aki oly sokáig verekedett Henrik király oldalán, és volt mersze felöklelni Oroszlánszívű Richárdot, egyáltalán nem szégyellt fehérnemű-varrónőkkel társalogni Isabel ruhájának vonaláról és feltűzéséről. Elképzelni sem tudta, hogy olyan ember, aki a harcmezőn és a bajvívótéren szerezte becsületét, ilyen érdeklődést mutathat egy cérnaszál színe vagy egy öltés iránt. Nem, ez még nem volt szerelem, de az árja már emelkedőben volt.
A Normandiából szivárgó híresztelések szerint még egy esküvő volt esedékes abban a hónapban. Az ifjú János kibékült bátyjával, és nekiígérték Hadwisanak, Gloucester örökösnőjének kezét. Valójában már tizenkét éve eljegyezték őket egymással, de most, hogy Hadwisa vonzó ifjú nővé érett, János nem ellenezte az egyesülést. Ha élvezetes a társasága – annál jobb. Ha pedig nem, a birtokokból származó jövedelem lehetővé teszi, hogy kicsit tovább maradhasson ki éjszakánként.
De a házasságot illetően ellenvetés is támadt, méghozzá hatalommal bíró helyről. Baldwin, Canterbury érseke borzadva értesült róla, hogy János és Hadwisa másodunokatestvérek, s így egybekelésük sértené az egyház vérrokonságról szóló törvényét. Elrettentő figyelmeztetést bocsátott ki mindkét fél számára, és Hadwisa habozni kezdett; megijesztette az isteni megtorlás lehetősége. János viszont a bugyellárisában tartotta az érsek levelét, és annyiszor elolvasta, míg csak a pergamen össze nem hasadozott. Az ágyon kívül semmi nem vonzotta annyira, mint azok az alkalmak, amikor borsot törhetett az egyház s különösen legelső szolgája, a nagyképű canterburyi Baldwin orra alá. Mindmostanáig Jánost túlságosan elfoglalták a normann nők, de Baldwin levele hirtelen szenvedélyt lobbantott benne az örökösnő iránt. Hogy mer a vén bolond a szerelmesek közé állni? Az egyház túl hosszú árnyékot vet! Hát persze hogy elveszi Hadwisát. Első dolga lesz, mihelyt Angliába ér. És semmiféle szentfazék főpap nem állhat az útjába. írt Hadwisának: őrizze meg a bátorságát.
A Normandiából való elindulását megelőző héten János szűzies életet élt, következésképp elég ingerült volt. Richárdot meglepte, hogy mekkorát változott kicsapongó öccse, és ráébredt, hogy Baldwin ugyan vissza nem rettenti. „A szerelem diadalmaskodik mindenek felett” – ez lett János új jelszava.